Közzététel dátuma: May 18, 2016 7:51:15 PM
Szeretnek az istenek engem,
Rémítő módra szeretnek:
Megajándékoztanak ők
Oly ritka tüdővel,
Mely a csatavészek
Világrendítő dúlakodásit
Illendőn elkurjantani képes,
S melyet tőlem minden kántor irígyel*.
És hogy férfi legyen,
Méltó e tüdőhöz,
Lön* az égi hatalmak irántami* hajlandóságából
A széles tenyerű Fejenagy,
A helységi kovács,
Vagy mint őt a dús képzeletű nép
Költőileg elnevezé:
A helység kalapácsa*. -
Ti, kik erős lélekkel birván,
Meg nem szeppentek a harci morajtól,
Halljátok szavamat!
De ti, akiknek szíve
Keményebb dolgoknál
A test alsó részébe* hanyatlik,
Oh ti kerűljétek szavamat!
* * *
"Ámen!" szólt az áhítat
Szent hangján
A menny szolgája; s az egyház*
Négy fala, régi szokása szerint,
Komolyan mondotta utána, hogy: "Ámen."
A nép pedig, amely esti imára
Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal
Elhordta magát,
S egy-egy kancsó bor előtt
Otthon vagy a csapszék asztala mellett
Dícsérte az istent.
A becsukott templomban csend lett;
Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem,
Mikor a gém, bíbic s béka elalszik.
Csend vala hát;
Csak két éhes pók harcolt
Életre, halálra
Egy szilvamagon-hízott légy combja felett;
De, oh balsors! a combot elejték.
Egy egér fölkapta, s iramlott
Véle az oltár háta mögé
A tiszteletes* reverendájába*,
S lakomáz vala,
S a pókok szeme koppant.
Hah, de mi szörnyű zaj,
Mily lárma riasztja
Egyszerre az egyház
Temetői nyugalmát!
Mennydörgés?
Vagy kásának forrása fazékban?...
Nem!
Ott ember hortyog.
Ugy van! ez emberalak.
Egy zugban két öklére hajolva
Alszik... hanem íme fölébredt,
Miután elhortyantotta magát.
Ásít... szemeit dörzsölve körülnéz...
Lát és sejt... sejtése pogány.
Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét.
És rázta hiába.
Éles eszével
Átlátta azonnal
A dolog állását,
És ezt mondotta: "Bezártak."
S még egyszer mondotta: "Bezártak."
Azután, mint férfihoz illik,
Téged híva segédül,
Lelki jelenlét!
S kére: ne hagyd el.
S te nem hagytad el őt.
Védő szárnyadnak alatta
Ily gondolatok születének
Nem tökkelütött koponyájában,
Mialatt orrát mutató ujjára tevé:
"Hogy szabadúljak?
Kiabálni potyára.
Valamint a puskagolyóbics
Kétannyira nem megy,
Mint amennyire megy:
Szintugy az emberi hang.
Igy hát hahogy* orditanék is:
Meghallani nem volnának
Képesek a falubéli fülek,
Mert innen a helység
Majd félórányira fekszik
Lenn a völgy tekenőjében. -
Leugorjam az ablakon által?
Az igaz, gyerkőce-koromban
A cseresznyefa legtetejéről
Gyakran ugortam alá,
Ha csősz*-szagot érzék.
De az régen volt. Már az idén
A negyvenedikszer
Értem meg a krumplikapálást.
Lelkem hüvelyét
A férfiuság kora
Megnehezíté;
S ha leugornám:
Nyakamat szegném,
Vagy más bajom esnék."
Igy főzte a gondolatok seregét
Feje bográcsában
A bölcs férfiu, aki
Az idén már negyvenedikszer
Éré meg a krumplikapálást.
Ezután folytatta tünődve:
"Mást kell kitalálnom...
Vagy itt húzom ki az éjet,
S ez nem lesz módnélkűli* mulatság."
S komoran nézett a híg levegőnek
Egy pontjára,
Miként a gólyamadár néz
Fenekére a tónak,
Mikor a prédát lesi, mellyel
A kémény tetején
Várakozásba merűlt fiait
Megvendégelni akarja.
"Megvan... ahá, megvan!" rikkanta,
S komoly orcájára derű jött:
Mint kiderűl példának okáért
A föld, mikor a nap
Letépi magáról
A felhők hamuszín ponyváját;
Szintén így kiderűl
A sötétlő konyha is éjjel,
Ha kólyika* kezdi gyötörni
A mopszli*-kutyácskát,
S a tekintetes asszony
Réműlve kiált
A cselédi szobába:
"Panni te! kelj fel,
Rakj tüzet, és melegíts téglát...
De szaporán!"
Panni pediglen
Föltápászkodik... egy-két
Botlásnak utána
Kijut a konyhába... kohával*, acéllal
Meggyujtja a taplót*,
Taplóval a kéngyertyát,
Kéngyertyával a szalmát,
Szalmával a fát,
Hogy téglát melegítsen
Hasacskájára a mopszli-kutyának.
Mondom: valamint ilyenkor
Kiderűl a konyha sötéte,
Úgy oszlott a ború
Hősünk komor orra hegyéről,
Midőn e szót ejtette ki: "Megvan!"
S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?
Hegyezd füledet,
Kiváncsi világ!
Lantom neked elzengendi: mi van meg.
S ha ekkorig aggodalommal
Néztél hősünk sorsának elébe,
S netalántán arcodat
Érette* a búnak könnye füröszté:
Most már szemeid pilláin
Az öröm könnyének
Gyöngye ragyoghat,
Mint fekete átila-dolmányon*
A csínos ezüst gomb -
Mert megvagyon a szabadúlás terve,
Jeles terv! illő
Ily okos emberhez.
"Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!"
Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan.
"A toronyba megyek fel,
És a toronyablakon által
Leereszkedem
A harang kötelén...
De ha megkondúl?
Majd úgy intézzük a dolgot,
Hogy szólni ne tudjon:
A kötél jó hosszu." Mig a bölcs férfiu tervét,
Leleményes eszének
Fényes tanuját,
Teljesülés koronázza:
Pihennénk tán egyet - aztán
Uj erővel
Térjünk a tettek más mezejére.
s melyet tőlem minden kántor irígyel: a falusi kántor (a templomi orgonista, illetve előénekes) annál nagyobb tekintélynek örvend, minél erősebb a hangja.
lön, illetve lőn: lett
irántami: irántam való, irányomban való
a helység kalapácsa: értsd: a falu kovácsa
a test alsó részébe: értsd: a lábába (vö. 'inába száll a bátorsága')
egyház (illetve szentegyház): értsd: templom
tiszteletes: a protestáns (leggyakrabban: református vagy evangélikus) lelkész megszólítása (katolikus megfelelője a tisztelendő)
reverenda: papi öltözék, fekete, alul szoknyaszerű felsőruha
hahogy: még akkor is, ha...
csősz: a gazda vagy a faluközösség megbízásából a termőföldet, a termést őrző alkalmazott
módnélkűli: mód, azaz előkelőség nélküli
kólyika: kólika, azaz bélgörcs, hascsikarás, hasmenés
mopszli vagy mopsz: tömpe orrú, kerek fejű, kis termetű, sárga vagy fekete színű kutyafajta, a 19. században kedvelt öleb
koha vagy kova: a kvarc (szilícium-dioxid) régies, népies neve
kohával, acéllal meggyujtja a taplót: a gyufa feltalálása előtt tűzgyújtásra használt úgynevezett tűzszerszám alkotóelemei a kovakő, a szénacél és a tapló. A kovakő és az acél egymáshoz ütögetéséből keletkezett szikra a száraz taplót meggyújtotta; erről lehetett a lángot továbbvinni a meggyújtani kívánt tárgyra.
érette: érte (mármint a főhősért)
átila-dolmány: testhez simuló, csípőig érő, zsinórozott (magyaros) férfikabát, atilla.