Szörényi László irodalomtörténésszel beszélget Móser Zoltán
A Petőfi Rádió „Gordiusz” című műsorában elhangzott beszélgetés bővített, szerkesztett változata (A műsor szerkesztője: Gózon Ákos)
„Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.”
(Illyés Gyula)
Itt benn vagyok a férfikor nyarában
Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjúságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmokat, amelyet hoza,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsirtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon…
Mily sötét vóna a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Elszállt az égről a piros sugár és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár;
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb…
Mily sötét vóna a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!…stb.
Pest, 1848. szeptember
– A vers 1848 szeptemberében íródott: ez a hónap a magyar történelemben is, de Petőfi életében is dús, eseménydús hónap. Mielőtt megkérdezném Szörényi László irodalomtörténészt, a MTA Irodalomtörténeti Intézetének igazgatóját, hogy miért e két kiemelt sorra esett a választása, előtte egy másik, jól ismert versből idézek néhány sort:
Megemlékeztek a győzők ezekről,
S a diadalnak örömébe szőtték
Szent neveiket koszorú gyanánt,
S elvitték volna őket a
Dicsőség templomába,
De hol keressék, hol lelik meg őket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett!
Pest, 1848. június-szeptember
Az apostol befejező sorai ezek. Nem véletlen – ugye nem véletlen –, hogy ezt idéztem?
– A kritikai kiadás is az időrendet figyelembe véve – noha Petőfi életében ez a vers nem jelent meg –, úgy datálja, hogy az Itt benn vagyok a férfikor nyarában… című vers besorolható Az apostol után. Hogy most ténylegesen ez volt-e az a vers, amelyet Petőfi Az apostol után írt, ezt nem tudhatjuk. Martinkó András kimutatta egyik tanulmányában, hogy Petőfi ezekben az év szerint összeírt vers-füzetekben nem okvetlenül azt a sorrendet alkalmazta, amely a tényleges keletkezés sorrendje; sokszor egy már készen volt, vagy később írta. Számára az volt fontos, hogy egy év Szilveszter napjától a másik évkezdetig teljes egész legyen, hogy ennek íve legyen. Legyen benne mindig tavasz, nyár, ősz és tél. És itt is vagyunk már az ősznél. Ezt a verset szeptemberre teszi, Az apostol után, hisz a gondolati összefüggés teljesen evidens: ennél keserűbb kiábrándulást tükröző sorokat nehéz találni, egyáltalán olyan sorokat, amelyben ez a keserűség el is távolodik tőlünk. Az a csöppnyi irónia, amelyet itt becsempész, és amely rokonítható azzal az akasztófahumorral, amelyet leginkább prózai műveiben élvezhetünk (A hóhér kötele című írásában kivégzésről és bitófáról van szó), az nagyon finoman, de itt is érezhető. Hiszen buborékká válik minden, a legnagyobb hőstett is, a legnagyobb áldozat is egy olyan történelmi helyzetben, amelyben a közben eltelt idő vonja kétségbe ennek a cselekedetnek az értelmét. Legalábbis az emberek szemében, mert hiszen olyan utalást nem találunk, hogy Szilveszter áldozatát az Isten is – aki őt vezérelte az útján egészen a vérpadig –, visszautasította volna, hiszen beírta a nevét a mártírok könyvébe. Tehát az a bizonyos evilági jutalom és a túlvilági jutalom közötti diszkrepanciát fedi fel az irónia. Azt, amit Petőfi annyira szeretett hangsúlyozni: „talán ez élet munkáinkért nem fog fizetni semmivel”, mondja egy kulcsfontosságú versében. Az utókort ő egészen ritkán képzeli el úgy, hogy majd „Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.”
A szabadságharc kezdetén valóban kitört a forradalom. Mert forradalommá, vagyis véres polgárháborúvá akkor alakul a dolog, a májustól meginduló nemzetiségi zavargások után immár császári zászlók alatt Jellasics is rátámad az országra, amikor a bécsi kormány fölfüggeszti, visszavonja a legalitást a magyar kormánytól, amikor megölik a törvénytelenül a hatalmat átvenni akaró Lamberg Ferencet a hajóhídon.
– Ekkor betörnek Jellasics mellett a szlovákok is, Zichy Ödönt is kivégzik, Batthyányi kétszer megy Bécsbe. A Bécsből visszatérő száztagú küldöttséget nem valami nagy ovációval fogadják, tehát sok minden történt. De mi történik Petőfivel, aki épp egy évvel ezelőtt írta a magyar költészet egyik remekét, a Szeptember végén című költeményét. A megszólított Múzsa ott is, itt is ugyanaz, vagyis Júlia.
– A tárgyalandó vers szerelmes vers. Az évszak metaforika, igen régi – hozzá kell tenni viszont, hogy az emberi életkoroknak a megszámolása, költői kiaknázása változik koronként. Van olyan séma, amikor négy életkor van: a megszólalni nem tudó csecsemő, az infáns, tőle egészen a decrepitus öregig, aki már a sír felé hajol. Ezek a képzőművészeti ábrázolásokon is így láthatók, sokszor hatan vannak, de olyan erős az évszak metaforika a maga négyességével, hogy azért a négyes szám a gyakoribb. Egyértelműen ez az ív, mindig a halál felé hanyatló és ezen belül az ősz ezért baljós évszak. Vége a tavasznak, vége a kibontakozásnak, a reménynek, az ábrándoknak. Száraz immár Petőfi erdeje, de valaha zöld volt. A zöldet Petőfi szereti, és „zöld ifjúságról, fiatalságról” beszél többször. (Még József Attila is, hisz ez annyira beivódott a magyar költészet képzetkincsébe.) Ezek szerint a férfikor az a számvetést kiváltó évszak, amikor az ember előtt felrémlik a céltalanság, és az élet folytathatóságnak a kérdése; ez a megtorpanás. Mint a versben a patak: addig ifjú, addig ugrál, amíg a hegyek között lehet, de azután kimegy a síkságra és ott már nem lehet tudni, hogy mi lesz vele?
Képzeljük el, hogyan olvasnók a költeményt, ha a költő két strófával hamarabb hagyná abba a verset, meg egy sorral előbb, vagyis ezt a sort nem tűzné oda minden egyes szakasz végén s nem emlegetné Júliát, a szerelmet – mint amelyik egyedüli vigasz, mint Vörösmartynál, az egymagában virrasztó szerelem a Csongor és Tünde végén. Ez a sor, vagyis Júlia felemlegetése, olyan mint Madáchnál (aki Petőfivel egy évben született), Éva szerepe, aki már puszta jelenlétével is megőrzött valamit az elveszett Paradicsomból. Ádám egyre öregszik, a végén aggastyán, de Éván ez nem látszik: hiába volt ő is bűnös az alma elfogyasztásában, de ennek ellenére Isten valami más üzenetet is bízott rá: a végén kell elmondania, hogy a pusztulástól megőrizze a teljesen kiábrándult férfit.
– Azt mondtuk, hogy ez szerelmes vers, és abban is megállapodhatunk, hogy a refrén nélkül – a fényes angyal (Éva-Júlia) nélkül – nagyon szomorú lenne, s érezni, hogy valami kiábrándultság történt Petőfivel. Ugyanakkor tudjuk és ismerjük azon sorait is, amelyeket szeptember 18-án vetett papírra és meg is jelentetett. Ebből néhány részt hadd idézzek:
„Hét hónap óta, a februárusi francia forradalom szakadatlan hullámzásban. Nem tudom, meddig tart. Nem, nem, és ezerszer nem! A magyar nemzet nem gyáva. És pedig amely nemzet nem gyáva, annak nem lehet elvesznie, amely nemzet küzdött az emberiségért, annak nem szabad elvesznie!
Kicsiny tűz vagyok a haza éjében, de tűz vagyok; s csak egy szót olvashat a nemzet a sors könyvéből fényemnél, de ez az egy szó a remény.”
Ekkor írja ezt a verset is, és mintha egyetlen reménye maradt volna, s ez a szerelem.
– Ez a remény tartotta életben őt, és ez őrizte meg a hazának is. 1848 szeptembere nagyon sok nagy hősünk életében a végzetes krízis időszaka: gondoljunk Széchenyire, aki ekkor kap idegösszeroppanást, aki előtte, a véderő-vitában hasonló sikoltó hangokat hallat, abban a híres beszédében, ahol Madarászékkal száll szembe. Széchenyi mint a kormány tagja, látja azt is, hogy az a lelkesedés, amellyel megajánlanak mindent, és amelynek hiányzik az anyagi alapja, rettenetes helyzetet idézhet elő. De ha végignézzük, és végigvesszük a többi ismert történelmi személyt, Batthyányt, Kossuthot, Jókait, mindegyiknek az életében ez a szeptember fordulópont. Akár azt vesszük, hogy Petőfi nem áll élére a Lamberg megölése utáni fegyveres hatalomátvételnek (mert akkor volt esélye egy baloldali hatalomátvételnek), hanem vállalja azt, ami ettől kezdve rá mint honvédra hárul. Szerencsére megtalálja Bemet, mert Júlia után még egy csillaga van, a lengyel Bem tábornok, aki visszaadja a hitét, és a reményét, hogy a magyar nem veszhet el.
De itt valóban van egy pillanat, amikor Júlia az egyetlen reménysugár, a szerelem az egyetlen fényesen ragyogó, el nem koszolódott érték, hisz minden más ebben a leszámolásban ábrándnak bizonyult.
– A versben két allegória található: az egyik a hegyi patak, amely dicsvágy, amelyből többé nem akar inni, a másik pedig a Szörényi László választotta szép sor, az „ábrándjaim száraz erdeje”, ahol „Csörög, csörög már s nem susog a lomb”. Ez lehetne zörög is, de nem véletlenül csörög. Ennek a magyarázatául hadd idézzem a mindkettőnk által ismert, fontos és hatalmas munkát és értékeket rejtő Petőfi-szótár megfelelő részét. Mi csörög? A lánc csörög: „Láncz csörög minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.” (Ezáltal a csörög szó ellentétét is tudjuk, ez a cseng. Vagy egy másik versben: „Csörög lelkemen a / Fájdalom bilincse” Vagy egy harmadik példa: „Csörögnek a fák száraz lombjai, / Mint rab kezén a megrázott bilincs.” Számos más példát is idézhetnénk. De ezekből jól érzékelhető, hogy a susogás ellentéte itt a csörgés, amely a bilincshez (a rabsághoz) kötődik. Ezek után már csak egy kérés: miért áll Szörényi Lászlóhoz oly közel e két sor? Nyilván nem véletlenül.
– Elmondhatom én is, még akkor is, ha 1848-ban nem éltem. Ám 1989-ben már éltem, és úgy, ahogy akkor, azóta is, most is nagyon csörög s nem susog körülöttünk a lomb. Hisz voltak ábrándjaim, voltak elképzeléseim – sok más társammal együtt – a jövendőről, Magyarországról, az ország jövőjéről, ám ez sajnos csak ábránd maradt.