Ez utolsó korszak nagy elbeszélő költeménye Az apostol. Az az állandó költői ösztön hozta létre, melyet Petőfi minden eddigi korszakában megfigyeltünk, s mely tárgyi szemléletet keres a maga lyraiságának. Magán hordja az izgatott korszak bélyegét, éppúgy mint a Felhők-korszak epikus művei. Teljesen romantikus mű, hibáiban, erényeiben; tele személyes vonatkozásokkal, élményemlékekkel s különféle költői hatások nyomaival.
Hőse, Szilveszter, a költő szócsöve; király- és pap-gyűlöletét könyvben írja meg; emiatt börtönbe kerül, majd hosszú fogság után kiszabadulván, a királyra lő, miért vérpadra kerül. A költeménynek e Shelley-ízű magva Dickensi burokba van foglalva. Amily szűkszavú a költő, s amily egyoldalúan stilizáló e főrészben, oly részletezőn megállapodó az előzmények rajzában, melyek voltaképpeni célja az volna ugyan, hogy Szilveszter lelki fejlődését szabják meg és szemléltessék, valójában azonban húmoros, vagy érzelmesen regényes életképek sorozatává növik ki magukat a nagyvárosi söpredéktársadalom köréből. Félreismerhetetlen rajtuk Dickens Twist Olivér-jának az ösztönző hatása, londoni lebujaival s tolvajrongy-népével, a rejtélyes származású kis Olivér e festőileg borzalmas életkeretével. Szilveszter származása is ismeretlen; mint pólyás gyermeket lopja bele anyja egy bérkocsiba, a kocsis egy korcsma küszöbére továbbítja, hol egy részeg tolvaj botlik bele, magával viszi, tolvajjá neveli, akárcsak Olivért Fagin. Nevelőapja az akasztófára kerülvén, egy aljas vén banya veszi szolgálatába, koldultat vele, s koplaltatja; mikor Szilveszter egy úr előtt leleplezi a banyát, hogy nem anyja neki, rút szitokkal hazudtolja meg, mint Olivért tolvaj-gazdái egy hasonló esetben; majd egy "nagyságos úrfi" szolgája lesz, ki durván bánik vele (hasonló helyzetben van Olivér egy koporsó-árusnál); de tűr, mert tanul mellette; itt eszmél magára, s mikor úrfi-gazdája ismét ütlegelni akarja, fellázadt önérzettel hagyja oda szolgálatát; a nevelőtől pénzt kap, melyen iskoláztatja magát. "Lopott, koldult, szolgált": ennyiből állott gyermekkora. - Mindez voltakép csak regényes függelék az apostol-történeten; hiszen Szilveszter nem fejlődik: egyszerre, mint kész lázadó, és mint emberiség-megváltó apostol áll elénk. Ellenben érdekessé színezi a különben eseménytelen főtörténetet, rokonszenvet igyekszik kelteni - nem minden érzelmesség nélkül - hőse iránt, példázni kivánván egyúttal Petőfi azon többször kifejezett tételét, hogy kunyhóból, szegénységből emelkednek fel a megváltók, az apostolok, A korszak izgalmát árulja el azonban az a körülmény, hogy a költemény két eleme: a politikai és a regényes, nem olvad szerves egységbe, s hogy ez utóbbi, jóllehet csak előkészület, súlyban és értékben olyannyira fölébe kerekedik a másiknak, a történet lényegének.
Szilveszter apostolkodásának első állomása egy falusi jegyzői állás. Atyja, barátja, tanítója kiván lenni a népnek. S az hallgat is rá, szívesebben mint papjára; eddig csak kötelességére tanították a népet, ő megtanítja jogaira. Buzgósága azonban hijívja a kastély és a paróchia haragját, bpsszúját, s egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a nép, mely tegnap imádta, kiútasítja a faluból. (A pap bujtotta fel őket.) Elhagyja a falut; az uraság leánya (ki nagy lelkét felismerte) utána megy, s mint férj és feleség (pap közbejötte nélkül) élnek együtt a városban egy padlásszobában. - A költeménynek ez a szakasza nagy mértékben regényessé válik a "palota és kunyhó" szerelmi egyesülésével, s tele van élményemlékekkel, még pedig oly közeliekkel, hogy a költemény lét-okát e személyes érdekeltségben kell felismernünk. Mig u. i. Szilveszternek a jegyzői pályán való apostolkodásában irodalmi hatások ismerhetők fel (A falu jegyzője-beli Tengelyi eszményi alakja; meg az a népnevelő célzatú, pályanyertes elbeszélés, melyet Petőfi mezőberényi barátja, Bonyhay Bénjámin írt, s melyben egy valóságos minta-jegyzőt szerepeltet): néphez való viszonya, s a népben való csalódása Petőfi követválasztási élményeinek közvetlen hatását mutatja: szülőföldje népe épúgy megtagadta őt, mint Szilvesztert a félrevezetett falu.
Egyébként is át van szőve a mű élmény-emlékekkel és személyes vonatkozásokkal. Az apostol Szilveszterkor született, mint ő; iskolatársai csodálják, de irigylik; másolással tartja fenn magát, mint ő a pozsonyi országgyűléskor; a kastély urával, kedvese atyjával „jelenése” van, mint neki Szendreyvel; kedvese elhagyja érte gőgös szüleit, mint Júlia; a mézeshetek után gondra eszmél, a „házigondra”, mint ő Koltó után; a börtönben olyanforma forradalmi eseménytől várja kiszabadulását, aminővel Táncsicsot szabadították ki március 15-én. Elvei pedig, szenvedélyes, lyrai lénye, s vérmérséklete egészen a Petőfiéi. „Nem fél senkitől”; a városból a természetbe menekül, s első kitörése: „szabad vagyok!”; félre a maga bajával! ő a másén akar segíteni, „használni” akar, mintha a „Világosságot!” az ő életbölcsessége volna, „haszontalan Minden törekvés, minden küzködés? Az lehetetlen, százszor lehetetlen!” -; főtanulmánya a világtörténet; tanulsága a Petőfié: van haladás, de lassú; a szőlőszemet is lassan érleli a napsugár; a földet nagy szellemek érlelik; cél: a boldogság, eszköz: a szabadság, ezért kell küzdeni. Mintha csak Petőfi naplóját olvasnók: „Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem; ... ő lassan halad, minden száz, vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést” (48 ápr. 19). – Elutasítja a kecsegtető gazdag hivatalokat, nem hajlandó urat szolgálni, hogy viszont ő is ura lehessen másoknak: „azon időben, – írja Naplójába Petőfi (ugyanekkor) – midőn a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, még csak fejemet sem billentettem”. – „Nem ismerek nálam kisebbet S nem ismerek nálam nagyobbat” – mondja az egyenlőség fanatikusa, Szilveszter; s „Nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat” – írja Petőfi a kiskúnokhoz 48 júniusában, mikor követül ajánlkozik. Szilveszterben is felmerül a kétség: „Mindig másoknak éljen-e És sohase magáért?”: az „ember” és „polgár” e sokszor békétlen kettőssége, mint Petőfiben is nem egyszer. Börtönében Petőfi börtön-irtózata dúl lelkében. Ha mérsékli magát: fölényes, kemény, vagy fenyegető visszavágásait, máskor pedig féktelen harag-kitöréseit: az önérzetes Petőfi vérmérséklete kormányozza. A 16. szakasz király-átka csak durvább, keserübb, önfeledtebb megismétlése az Ausztria c. költeménynek; durvább és vehemensebb, mint mindannyiszor, ha Petőfi egy magáról mintázott hősének segít háborogni.
A költeménynek már tárgya olyan, hogy epikus feldolgozásban balul kell kiütnie: t. i. legfontosabb részében eseménytelen. A perbe fogott könyv megírása, s ennek következtében az író bebörtönzése a történet magva; de amaz elbeszélhetetlen, emez pedig, bármily részletező megjelenítéssel adatik is elő, csak passziv mozzanat. Ha eléje nem bocsátja ama regényes gyermekkori előzményeket, s ha börtönbeli életén a szükségesnél huzamosabban meg nem állapodik, alig volna valami kézzelfogható elbeszélni való rajta. Igy pedig meg nem gátolhatja ama regényes képek túlsúlyra jutását a történet eszmei lényege fölött, annál is kevésbbé, mert mint mondtam, azok nem fejlődésbeli előfeltételeiként vannak előadva ez uttóbbinak. Menthetetlenül érzelmes színezetűvé teszik ennélfogva az egész előadást, mi különben Dickens húmora és nagy, tárgyi realizmusa alatt is ott bujkál. Szánalmat keltenek a leendő vértanú iránt, szinte nőies, vagy gyermeki érzékenységre appellálnak, s a költő valóban csak ily kerülő úton tud rokonszenvet biztosítani hősének, ki jellemnek stilizáltan simplex, s kit a legprimitivebb erkölcsi érzék is bünösen élhetetlennek ismert föl családja fenntartásában. Itt a költemény fő gyöngéje. Szilveszter a nagyhangu romantikus hősök rokona: kiváló lángelme, magas erkölcsi piedesztálon érzi magát, tele váddal az emberi társadalom ellen; nyomorát eszményi küzdelme következményének tartja, maga és családja szenvedéseiért ő is, költője is, másokat hibáztat, holott benne a hiba. Erkölcsi bénaságban szenved mindazt illetőleg, ami az embernek legközelebbi emberi kötelessége. E holdkóros, sőt dühös rajongónak szemeláttára hal éhen gyermeke; hogy eltemethesse, jegygyűrűjét adja el, de árát az utolsó garasig a temetésre költi, átallván belőle egy falat kenyeret is venni magának. (Hát másik éhező gyermeke?) Nem riad fel benne a kötelességérzet, hogy dolgozni menjen legalább a megmaradottakért: „A férfi néma fájdalommal Állt a kicsiny halott előtt, Avagy, ki tudja, tán örömmel? Örömmel, hogy kiszenvedett.” S mivel töltötte idejét éveken át? Azzal, hogy írt és nyomdát is keresett művei kinyomatására. S „mi volt ezen művekben? az Hogy a papok nem emberek, De ördögök, s a királyok nem istenek, Hanem csak emberek. És minden ember ember egyaránt, S az embernek nem csak joga, Hanem teremtőjéhezi Kötelessége is Szabadnak lennie.” E mellett bizony ráért volna kenyeret is keresni gyermekeinek. De ez erkölcsi félszegséggel szemben mily vak az elfogult költő páthosza! [...] Mikor elfogják s hiába kéri, hogy családjától elbúcsúzhassék, elátkozza a poroszlókat s nagyszerűleg zabolátlan kitöréssel a királyokat. De... a hatalom férfias támadásához hozzátartozik a martiromság tudatos vállalása; s mikor a költő azt hiszi, hogy hőse féktelen kitörésében a legindokoltabb erkölcsi felháborodást szólaltatja meg, valójában erkölcsi oldaláról erőtleníti el ez apostolinak szánt jellemet. »Áll még Munkács, áll az akasztófa, / De szivemben félelem nem áll!«: kiáltja Petőfi: s ez a férfias lázadás szava, ez az igazi apostoli rajongás kritériuma. Apostola korántsem oly feddhetetlen ember, mint ő. Nevezetes dolog, hogy mikor hősébe tulajdon lelkét igyekszik belélehelni, ennyire eltökéletleníti magát. Apostoli hivatást vállalt ő is, de gyermekét éhenhalni semmi esetre sem hagyta volna; s ha fogságból jövet úgy értesül, hogy másik gyermeke még megvan valahol, kétségkivül utána járt volna; börtönében egy álom hatása alatt nem tagadta volna meg egész életcélját, mint Szilveszter. A lyrikus elfogultsága zavarja így meg tiszta érzékét: egyetlenegy vonásra (lázadás a szabadság-korlátozó hatalom ellen) stilizálja hősét, saját complex jelleméből ezt az egyet ruházza át reá, ez egy miatt rokonszenvez vele. Csak ez egyben teremti a maga képére, mégis egészen magát érzi benne s így különbségeik tárgyilagos megítélésére (igazi epikus szemléletre) képtelen: a jellemalkotás gyöngéit, az epikus e hanyagságait is a lyrikusi együttérzés páthosza ragadja magával. Állítja hőse kiválóságát, de nem veszi észre, hogy nem, vagy balul mutatta be. Láttunk már néhány hasonló példát, mikor egyik-másik jellemvonásából (hetykeségéből, teketóriátlan modorából) egész alakot teremt, s e magára hagyott jellemvonás félszeggé teszi hordozóját, mert nincs meg benne Petőfi többi, azt az egyet is kedvessé avató tulajdonsága. Az epikus rovására írandó e fogyatkozás, ki ily esetekben (mindig csak a költő különösen izgatott korszakaiban) nem képes konkrét egyénné testesíteni jellem-látomását. Hogy nyúgodt korszakaiban e tekintetben is mire képes, feleletűl elég Bolond Istók-ra hivatkoznunk.
A költő elfogult rokonszenve e szerint már a mű koncepciójában bizonyos romantikus félszegség magvait hinti el. Végig befolyásolja azonban a kivitelt is. E rokonszenv műve az irányzatos jelenetezés, mely oly dagályos captatio benevolenitae gyanánt állapodik meg az apostol nyomorának személtetésén, mindjárt első csapásra ránk akarván ragasztani saját lyraiságát; annak a műve az érzelmesség, mellyel az éhező gyermeket, a holt gyermekét dajkáló anyát, az elfogatásakor családja látásáért epedő, riménkodó apát, vagy a féleszméletben magát még családja körében képzelő rabot beszélteti; annak a műve a szándékosan sötétítő inventio, mely az apostol szenvedéseit a szükségesen túl is fokozza: nem elégszik meg azzal, hogy neje halálát sirassa, tetézi fájtdalmát még azzal is, hogy hasztalan keresse a szegény nő sírját; e rokonszenv műve a lírailag felajzott stilus, a nagyszerű ellentétek közt cikázó képes beszéd, az a szüntelen lobogása a nylevnek, a szeméyes érdekeltségnek az a szenvedélyes páthosza, mely e műnek kétségkívül legmegragadóbb tulajdona, s melynek leginkább köszönheti rajongói nagy számát.
Legsikerültebb részei azok, amelyek a kültemény politikai célzatától aránylag távolabb állanak: a Dickensi hatásra valló gyermekkori életképek, s azok mellékalakjai: a gyermek "tolvaj"- és "koldus"-korszaka; a részeges tolvaj, ki belébotolván, magához veszi; s a kövér vén banya, ki koldultat vele. (E részletek nem maradtak hatás nélkül Arany Bolond Istók-jára). Szerencsés lelemény a részeg ember konok logikája, mellyel megállapítja, hogy a küszöbön nem ok nélkül botlott meg, annak magasabbnak kell lennie, mint máskor, biztosan az ő elbuktatására tett oda követ valaki, - ergo visszamegy megvizsgálni a küszöböt; e lélektani remeklés nemcsak húmorossá avatja a kitett gyermek romantikáját, hanem megmenti s emberi érdeküvé üdíti a különben avult sablonu motívumot. Nemkülönben mesteri alkotás a gonosz vén banya rajta, s ebben is főkép szemforgató, hazug kitörése, a kofaagyargás e kiváló példája. E tekintetben azonban Dickenstől is tanulhatott, míg a részeg ember alakja egészen az ő teremtménye. Ez életképekben a gyermek Szilveszter természetesen csak int passziv jelenlevő szerepel, de amennyit árva kis lelki életéből a költő megvilágít - szótlan engedelmessége; lopásban-koldulásban tanulékonysága; ösztönszerű vonzódása az egyetlen élőlényhez, ki szeretni látszik őt, a kutyához; s általában gyermeki öntudatlansága a nyomorban - művészi erőre, de egyszersmind mérsékletre is vall. E két életképben i. i. a költő politikai indulata kevésbbé törhet még útat magának; emberi rokonszenv és művészi érdek zavartalan figyelemmel merülhet el bennök a tárgyi szemléletbe. Mihelyt azonban, a következő fordulóval, egy "nagyságos úrfi"-hoz kerül szolgálatba a kis fiú: az "úr" és "szolga" viszonyának ez első szóbahozatalára kigyúl a politikai elfogúltság lángja, célzatosan stilizált mellékalakok ("nagyságos úr", "nagyságos úrfi") lépnek a szinre s a még gyermek Szilveszterre is nyomban ráüttetik a politikai koraérettség és kész emberi öntudat lélektanilag hamis bélyege, hogy innen kezdve ne hús- és vérember, hanem egy pap- és királyellenes politikai célzatosság egyhangú szócsöve legyen.
Politikai költészetének abba a csoportjába tartozik Az apostol, mely leginkább kihívta a közvélemény s a kritika ellenszenvét. Az apostol azonban csak a költő halála után került a nyilvánosság elé, s így a kortársak megbélyegző ítélete nélkül, kezdhette meg aránylag népszerű körútját. Jelességeit érintettem: gyöngéit azok nem képesek feledtetni. S ki kell mondanunk, hogy királygyűlölete némely lyrai költeménye - A királyokhoz, Akasszátok föl a királyokat, Itt a nyilam - tökéletesebb költői művek a maguk kis arányai közt, mint a náloknál sokkal odaadóbban magasztalt Az apostol, jóllehet mesteri részletek, lobogó képzelet és magasabbrendű költői nyelv ezt méltán kedveltetik. Hiányzott hozzá a nyúgalom, mely nagyobb költői művek szerves egésszé érleléséhez szükséges.
Forrás:
Horváth János: Petőfi Sándor. Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása Budapesten, 1922; illetve ennek a budapesti Gondolat Könyvkiadónál évszám nélkül megjelent facsimile (hasonmás) kiadása. 479-484. oldal
Részleteiben idézik:
Veres András (szerk.): Petőfi: A helység kalapácsa / Az apostol. A Matúra Klasszikusok sorozat 11. kötete, Ikon Kiadó, Budapest, 1993., 136-137. oldal