A bárók uralma:
Nagy Lajos királyunk trónját Mária örökölte (1382-85), aki anyja, Erzsébet gyámsága alatt kezdte meg uralkodását. A trónváltozás súlyos és tartós következményekkel járt. Első ízben fordult elő, hogy a koronát nő viselte, és mind az udvar, mind a nemesség számára kezdettől fogva magától értetődött, hogy Mária uralkodása csak ideiglenes lesz.
Tartós nőuralomról nem lehetett szó egy olyan országban, ahol az alattvalók szokásjoga a patriarchális nemzetségi hagyományokra épült, és ahol a nemesség megszokta és el is várta, hogy királya személyesen vezesse hadba.
Az utódlás kérdésében az ország 3 táborra szakadt. Az udvari arisztokrácia zöme a királynő leendő férjét kívánta a trónon látni, de a férj személyében nem értettek egyet. Az első számú jelölt Luxemburgi Zsigmond volt. Hozzá húzott a bárók tekintélyes csoportja, élén a Lackfiakkal és Szécsi Miklós országbíróval.
Egy másik csoport Garai Miklós híveiből állt, saját trónjelöltet keresett a francia király öccse, Lajos orleans-i herceg személyében, és őket támogatta Erzsébet anyakirályné is. Garaiék titokban odaígérték Lajosnak Mária kezét. Amikor ez kitudódott, a másik párt 1384-ben fellázadt, és az anyakirálynőtől Garai menesztését követelte. Az ország a polgárháború küszöbén állt. Időközben megalakult a harmadik párt is, a délvidéket kezükben tartó Horváti család képében, mely a fiági örökösödés elvét vallotta, és így a trónt Durazzói Kis Károlynak szánta.
A pártok küzdelméből Károly került ki győztesen, legalábbis az „első menetben”, ugyanis 1385 szeptemberében partra szállt Dalmáciában, és megindult Magyarországra. Az udvari pártok a veszély láttán megpróbáltak összefogni: elejtették a francia házasság tervét, megtartották Mária és Zsigmond esküvőjét, és Garai átadta a nádori méltóságot Szécsinek. Mindehhez késő volt. Az országgyűlés Károly mellé állt, és az udvarnak engednie kellett. Zsigmond Csehországba menekült, Mária pedig lemondott a trónról Károly javára, akit 1385.12.31-én királlyá koronáztak.
II. Károly (1385-86) uralkodása mindössze 39 napig tartott. Károly senkivel sem tudta magát megkedveltetni, sorsa itt eldőlt, ráadásul a védelme se volt valami erős. 1387.02.07-én a királynék átcsalták a mit sem sejtő Károlyt a lakosztályukba, itt Forgács Balázs leszúrta. A Thuróczy-krónika szerint
"Károly bár iszonyatos sebet kapott, nem esett el, hanem fölkelvén arról a szerencsétlen helyről, ahol ült, lassú és ingadozó léptekkel elindult, a padlón hosszú vérnyomokat hagyva betegen a hálószobájába ment, ahonnan egészségesen jött le"Ezután Károlyt Visegrádra szállították, "ahol sebére mérgezett orvosságot tettek, torkát fojtogatták, s minthogy a légcsöve elzáródott, szomorúan végezte életét."
Károly meggyilkolásával a válság kiéleződött és polgárháborúba csapott át. Párthívei nem hódoltak meg Máriának, hanem Károly fiát, Nápolyi Lászlót nyilvánították a trón birtokosának. Hatalmuk bázisa a déli országrészben volt.
1386. júliusában a két királynő délvidéki látogatásra indult Garai nádorral és kíséretével; Diakovár (Gara, Gorján) mellett azonban Horváti János bán katonái megtámadták a királyi kíséretet, a királynők vereséget szenvedtek és fogságba estek, s maga Garai is meghalt. Erzsébetet és Máriát Novigrád várába vitték, ahol Erzsébet titokban levelezni kezdett a velenceiekkel, ám lelepleződött, s 1387. januárjában saját lánya szeme láttára megfojtották.
A Lackfiak és Kanizsaiak biztatására megkeresték Luxemburgi Zsigmondot, s 1386-ban Győrött külön egyezséget kötöttek vele. Zsigmond az 1387. március végén Székesfehérvárott tartott országgyűlésen a pártja vezéreivel kötött szerződésben készséggel fogadta meg, hogy az ország rendjeit régi szabadságaikban megőrzi, az országos tanácsba külföldieket nem vesz fel, az egyházi méltóságokat is csupán honfiakkal fogja betölteni, s ennek betartása fejében elfoglalhatja a trónt: Zsigmondot 1387. márciusában megkoronázták, s 1387. júniusában Mária is kiszabadult.
Zsigmond uralkodásának kezdeti szakasza
Zsigmond a bárók kegyelméből lett királlyá és ezért magas árat kellett fizetnie. Megválasztásának fejében szabályszerű szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a királycsináló liga kezére juttatott. Ennek a ligának maga Zsigmond is a tagja volt, és kötelezte magát, hogy tanácsát kizárólag főpapjaiból, báróiból és ezek örököseiből állítja össze. Arra is felhatalmazta őket, hogy erővel is kényszeríthessék ígéretei teljesítésére. A két fő ember Lackfi István és Kanizsai János lett, akiknek kardjára (Lackfi) és eszére (Kanizsai) támaszkodott eleinte. Hamarosan tovább adományozta a birtokait, 5 év alatt a királyi uradalmak felét szétkapkodták. Az ország nagy része a főúri dinasztiák ellenőrzése alá került. A ligauralom megszilárdult, a Horvátiak azonban elszigetelődtek. Tvartkó bosnyák király támogatásával próbáltak betörni az országba, természetesen sikertelenül. Súlyos vereséget szenvedtek, a vezetőket Zsigmond Budán lefejeztette. Nemsokára a boszniai király levette a kezét a lázadókról és maga Horváti is fogságba esett, akinek Pécsett kegyetlen dolgot kellett megélnie. Kölcsön kenyér visszajár alapon most Márián volt a sor:
"Először a ló farkához kötözve hurcolták körül a város utcáin, aztán tüzes fogókkal kínozták, végül négyfelé vágták, és az utókor elrettentő okulására a város kapuira függesztették tagjait".
Mária se élt már sokáig. Ezután helyreállt volna a rend, de a török fenyegetés jött előtérbe. 1389-ben már Szerbiát verték tönkre Rigómezőnél. Zsigmond gyorsan le akart számolni a törökkel, ezért európai szintű összefogást kezdeményezett, amely sikerült is neki. IX. Bonifác pápa keresztes háborúvá nyilvánította a hadjáratot, amelyben részt vettek többek között franciák, németek, olaszok, csehek és angolok is. A hadjárat 1396 július végén indult, majd hamarosan ostrom alá fogta Nikápoly várát. Bajezid szultán 30.000 fős sereggel indult a vár felmentésére, a döntő ütközetet 09.25-én vívták. Jobb lett volna, ha a franciák otthon maradnak, mivel az ő fegyelmezetlenségük miatt bukta el Zsigmond a csatát. Ők egyetlen huszáros rohammal kívánták elsöpörni a hatalmas haderőt, amely természetesen nem sikerült. A vezérek többsége ottveszett, Zsigmond is csak épphogy megmenekült néhány kísérőjével, a Balkán-félszigeten körülhajózva 3 hónap múlva ért haza Dalmáciába.
Hazaérve rájött, hogy nem kellene a délvidéki háborúkkal az idejét pazarolnia és célul tűzte ki Csehország megszerzését. Itthon azonban helyzete romlani kezdett. Le akarta rázni a liga gyámkodását és elkezdett új vezető elitet szervezni, elsősorban megbízható emberekből. Lengyel lovagját, Stiborci Stibort pozsonyi ispánná és erdélyi vajdává nevezte ki, Cillei Hermannt a Dráván túli Zagória tartomány grófjává, Garai Miklóst horvát-szlavón bánná, ezek mellé mindannyian hatalmas birtokadományban részesültek még. A királycsináló bárók egymás után szorultak ki a hatalomból, és egyre közelebb sodródtak a nemesi ellenzékhez. A nikápolyi vereség és az azt követő intézkedések tovább rontották a hangulatot. Zsigmond 1397 októberében országgyűlést hívott össze Temesvárra. Ez elsősorban a török elleni védelem megszervezésével foglalkozott. Elrendelték, hogy a birtokosuk minden 20 jobbágyuk után egy íjászt kötelesek hadjárat alkalmával felszerelni. Így jött létre a telekkatonaság, melynek ezen elnevezését 1435-ben iktatták törvénybe.
Hamarosan lázadások törtek ki Zsigmond ellen, 1401-ben Kanizsai és Bebek Detre áll az élére. Az éppen Csehországból hazatérő Zsigmondot április 28-án letartóztatják és a Szent Korona nevében a bárók tanácsa vette át a hatalmat, Zsigmondot Visegrád várába zárták. Tárgyalások indultak a trón betöltéséről is: szóba jött II. Ulászló lengyel király, Vilmos osztrák herceg és Nápolyi László. Közben Garai kiszabadította Zsigmondot, és saját – siklósi – várába záratta. A királyitanács alkuba bocsájtkozott Garaival. 1401 októberében létrejött az egyezség a két oldal között. Zsigmond visszakapta trónját, megígérve, hogy büntetlenséget biztosít a lázadóknak, és idegen híveit Stibor kivételével elbocsátja.
Ennek ellenére győztesen került ki a csatából, rokona, a cseh Vencel meg is jegyezte: "nagyobb és hatalmasabb mint valaha". Az idegeneket nem küldte el, sőt eljegyezte Cillei Hermann lányát, Borbálát. Mielőtt újra Csehországba ment, fontos biztonsági intézkedéseket tett. Az ellenzék több tagját megfosztotta méltóságától, a királyi várak többségét pedig megbízható emberei kezébe adta. Leváltotta a nádorságból Bebeket, utóda Garai lett. Több személycsere is volt, ellenfelei majdnem minden befolyásukat elvesztették.
A bárók lépése erre az volt, hogy a trónt Nápolyi Lászlónak ajánlották fel. 1403.08.05-én Kanizsai egy alkalmi koronával királlyá koronázta. Mozgalmuk országos méretű volt, a birtokosok zöme mellettük állt. Azonban az udvari lovagok, az új bárók legtöbbje és a városok Zsigmondot támogatták és ezzel el is dőlt a meccs. A báróknak nem maradt más út, mint a behódolás. Zsigmond ezután nem alkalmazott erőszakot, megkegyelmezett minden ellene lázadónak, Nápolyi László pedig visszautazott Itáliába.
A királyi hatalom megszilárdulása
Zsigmondnak új alapokra kellett építenie a királyi hatalmat. Legfőbb támogatója a híveiből toborzott új arisztokrácia volt, mellette szerepet kaptak a városok is. A szövetség oszlopai Garai nádor és Cillei Hermann, Stibor vajda és Ozorai Pipo voltak. Cillei és Garai voltak a király legmeghittebb bizalmasai és tanácsadói. Ennek ellenére Zsigmond mindvégig önálló politikát követett, amelynek irányát ő szabta meg.
Zsigmond uralkodása alatt jelentős változások történnek a városok fejlődésében. Ennek legszembetűnöbb vonása a mezővárosok számának hihetetlen mértékű gyarapodása. Zsigmond uralkodása alatt a kezdeti 50 mezővárosból kb. 300 lett. Az egyik legismertebb városokkal foglalkozó törvényét 1405-ben alkotta meg. 04.15-én Budán a városok és kiváltságolt települések követeinek részvételével tartott tanácskozáson megalkotott törvényben szabályozták a polgárság életével, jogállásával és kereskedésével kapcsolatos főbb problémákat. Bevezették az ország egész területén Buda város mértékegységeit, ezzel együtt eltörölték árumegállító jogát. A városi polgárok pereikben vagy a tárnokmesterhez, vagy ahhoz a városhoz fellebbezhettek, amelynek városi jogát használták. A városok területén keletkezett perekben első fokon a városi bíróság, a másodfokon a tárnokmester, harmadfokon pedig a király volt illetékes dönteni. A forgalomba hozott királyi pénzt mindenki köteles volt elfogadni. Több település kapott hetipiac-és vásártartási jogot, városfalépítési engedélyt és pár város megkapta a budai jogot is.
Zsigmond másik jelentős törvénye az 1435-ös Decretum maius (nagyobb dekrétum), mely szintén elsősorban a városok védelmében született (az urak átvonuláskor ne hatalmaskodhassanak, ne tegyenek foglalást a városok javaiban, aranyérték megállapítása, mértékrendszer (budai mérték) megerősítése, stb. Nagy súlyt helyez a jobbágyok szabad költözésének betartására is).
Zsigmond belátta, hogy módosítani kell a telekkatonaságot: ezt az 1435. évi I. törvény kimondja, hogy Pozsony, Nagyszombat, Trencsény, ill. bizonyos határmenti városok megerősítésre, ill. ellátásra kerülnek, megkezdődik a végvárak, a kettős végvárvonal kiépítése, amely sokáig eredményesen védi az országot. A támadás által érintett területek főpapjai és ispánjai által alapított bandériumok a királyi haddal együtt kötelesek hadba vonulni. Minden 100 jobbágytelek után három jól felfegyverzett lovast kell kiállítani. Országszerte kihírdetett általános hadjáratra a nemesek és bárók katonákat kötelesek kiállítani, a birtok-, ill. jobbágynélküli nemesek személyessen tartoznak megjelenni. A haderőbe későn érkező vagy onnan idő előtt távozó javait veszti (VII.), a katonák nem okozhatnak kárt a jobbágyoknak. Az 1435. évi II. törvény már sokkal kiterjedtebb, megerősíti az 1405. évi dekrétumot és az 1435. évi I. törvényt is.
Zsigmond külpolitikája:
Zsigmondot 1410.09.20-án 3 választófejedelem német királlyá választotta, ehhez a döntéshez a többi 4 1411 júliusában csatlakozott. Magyarország perszonálunióba került a Német-római Birodalommal, ezzel a magyar király lett az európai kereszténység legnagyobb uralkodója, ehhez természetesen terhek is járultak. Gyakran kellett máshol lennie, mintegy 6 évig volt külföldön. Legnagyobb egyetemes történelemben is elért sikere a konstanzi zsinat összehívása és lebonyolítása volt 1414-18 között, ahol megszüntették a nyugati egyházszakadást, s megkezdték az egyház belső reformját. Itt hallgatta meg Husz János tanait is, akit a zsinaton eretneknek nyilvánítottak és máglyán elégették. Emiatt Csehországban felkeltek a husziták, akiket csak 1434-re sikerült levernie. Uralkodása vége felé mintegy karrierje kiteljesítésével 1433-ban elnyerte a német-római császári címet is.
Az erdélyi parasztfelkelés
Zsigmond uralkodása idején már megfigyelhetők bizonyos törekvések a jobbágyok körében is. A jobbágyok feleslegüket értékesítve pénzhez jutnak, s a földesurak már nem természetben, hanem pénzben kívánják behajtani járandóságaikat (egész Európa területén megfigyelhető jelenség). Megindul a differenciálódás a jobbágyságon belül. Maguk a földesurak is szeretnének bekapcsolódni a termelésbe, ennek érdekében igyekszenek a robotterheket növelni, ami sérti a szabad költözést is. Mindezek az 1437-1438-as erdélyi parasztfelkelés kitöréséhez vezetnek
Lépes György erdélyi püspök a rossz pénzre való tekintettel 3 évig nem fogadta el a jobbágyoktól az egyházi tizedet, majd a pénz javulása után az egészet egyben követelte, az ellenszegülőket kiközösítette. Ez robbantotta ki a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelést.
A felkelés 1437 júniusában indult meg, amikor Alparét falunál, a Bábolna-hegyen elsáncolták magukat a parasztok és követeket küldtek Csáki László erdélyi vajdához. A vajda kivégeztette a követeket, majd mivel látta, hogy a helyzet reménytelen, megegyezett a felkelőkkel. Ebből született meg a kolozsmonostori egyezmény 07.06-án amely alapján ismerhetjük a felkelők szervezetét, vezetőit és céljait. Mozgalmukat két okkal indokolták: az erdélyi püspök jogtalan tizedkövetelésével és a földesurak magatartásával, amellyel gátolták a szabad költözésüket.
Az egyezmény a felkelők diadaláról tanúskodott. Jelentősen mérsékelték az egyházi tizedet, végleg eltörölték a földesúrnak járó kilencedet, kimondták a szabad költözéshez való jogot, és lehetővé tették, hogy a jobbágy szabadon végrendelkezzen javairól. A szerződésben foglaltak megtartását egy évente tartandó bábolna-hegyi parasztgyűlés volt hivatva ellenőrizni. Az erdélyi uralkodó osztály az egyezség megkötésével csak időt akart nyerni, egy pillanatig sem gondolt a benne foglaltak megtartására. 09.16-ánunióra lépett egymással Erdély 3 politikai rendje: a magyar nemesek, a szász patríciusok és a székely lófők. Valamennyien kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték magukat mindenkivel, főleg a parasztokkal szemben. 10.06-án Apátiban újabb gyűlésre került sor, ahol szabályozták a jobbágy-földesúr viszonyt. Az egyezmény pontjai megegyeztek a kolozsmonostorival, de a pénzterhek növekedtek és nem volt szó a parasztgyűlésről. Decemberben a nemesi hadak ellentámadásba mentek át. Ostrom alá vették a felkelők központját, Kolozsvárt, amely 1438 január végén esett el, megtorlásul elvesztette kiváltságait, lakói pedig jobbágyokká lettek. Az elfogott parasztvezéreket Tordán kivégezték, a közembereket pedig csonkítással büntették. 02.02-án a győztesek megűjították a kápolnai uniót. A nemesség uralma helyreállt.
Zsigmond az ellentámadás idején már az utolsó napjait élte. Még kinevezte utódjául Habsburg Albertet, aztán 12.09-én örökre lehunyta szemét.