Középkor

1. A középkor és a feudalizmus fogalma, a fogalmak különböző értelmezése.

A középkor elnevezés a 15. század itáliai humanistáitól származik. Giovanni Andrea dei

Bussi pápai könyvtáros használta először 1469-ben – „media tempestus”. A 16. századtól

gyakran media aetas, media antiquitas, majd a 17. századtól medium aevum az elnevezés. A

humanistáknak a Nyugat-római Birodalom bukása és a saját koruk közötti kb. 1000 év volt a

két nagy korszak „közötti” kor. A „középkor” így minden szempontból negatív minősítés

volt.

A 19. századi romantika kezdett lelkesedni a korszakért.

A 17. század végére kialakul a hármas korszakbeosztás: ókor, középkor, újkor (Cristoph

Cellarius).

A 18. század végére általános korszakhatárok 476-1492. A kezdőpont kétséges, több változat

lehetséges 284-től egészen 590-ig.

Alperiódusok: - korai középkor (Európa, a „Nyugat” születése) 4-10. század

- érett középkor (Európa ébredése)

- késő középkor (válságok kora)

Feudalizmus: a felvilágosodás és a Nagy francia forradalom idején keletkezett fogalom. A

kifejezés gyökere a középlatin feudum = hűbérbirtok szó. Elterjedése a 19. századra tehető:

német és francia kutatók általában a hűbériség időszakát értették rajta. Marx gazdasági-

társadalmi formációt jelölt vele az antikvitás és a kapitalizmus közé eső időszakban (földesúr-

szolga viszony).

Létezik korai, illetve érett feudalizmus – európai középkor.

Kelet-európai. Ázsiai szinkron – nomád feudalizmus.

Bizonyos körök ma elvetik a feudalizmus fogalmát és az uradalmi rendszerrel helyettesítik.

2. A feudalizálódás klasszikus nyugat-európai modellje.

A Meroving-időszak frank királyságában, a Rajna és a Loire között a 6-7. században gyakran

uralkodtak anarchikus állapotok. A közhatalom nem volt elég hatékony, képtelen volt

biztonságot teremteni. Sokan valamelyik hatalmasságnál kerestek védelmet, melyért cserébe

valamilyen szolgálat járt – tehát a szabadok egy része más szabadok védelme alatt és

szolgálatában feladta önállóságát („függő szabadok”) – ingenui in obsequio.

Ezen szabadok legelőkelőbbjei az antrustio-k: a királyok fegyveres kísérői (trustis), a király

védelme alatt álltak. A nagyuraknak is voltak fegyveres kísérői (gasindi), általában alacsony

származásúak (vassus).

Egy szabad férfi egy másik védelme alá (patrociniumába) egy commendatio nevű jogi aktus

folyamán került. A commendatio mindkét fél részére kötelességeket jelentett. Egyfelől

szolgálni kellett az urat (dominus), úgy hogy a szolgálat összeegyeztethető legyen a szabad

állapottal. Az úrnak élelemmel, ruhával, megélhetéssel, védelemmel kellett ezért ellátnia az

illetőt. A szerződés bármely fél halálával megszűnt.

A magát szolgaságba adónak egy darab földet adtak át (legtöbbször élethosszig) s annak

jövedelmét. Ez az átadott föld volt a beneficium („jótétemény”). Ennek átadása is szerződés

keretében történt. Ám ez a 8. század közepe előtt nem lehetett elterjedt.

Ekkor a vazallitás és a beneficium intézménye még elkülönült. Csak a Karoling-időszak hozza

meg a kettő egyesüléséből a közös intézményrendszert. A frank területet a 7-8. század idején

állandó támadások érik (belsők és külsők). Szükségessé vált nagyszámú, jól felfegyverzett,

hűséges harcosréteg kiállítása. Martell Károly növeli a vazallusok számát. Földet oszt a

szabad frank parasztoknak, amiből azok eltarthatták és felfegyverezhették magukat. Ezért

cserébe katonai szolgálattal tartoztak. A vazallusok az egyházi földekért cserébe cenzust

fizettek, később bevezetésre került (Nagy Károly idején) az egyházi tized.

A 7. században még alacsony rang volt a vazallusé, a 8. századra azonban jelentősen

emelkedett.

Nagy Károly általában 30 mansus nagyságú beneficiumokat adományozott. Sokan olyan

helyzetbe kerültek, hogy maguk is tarthattak vazallust. A 8-9. századra számuk jelentősen

megnövekedett. Károly a közigazgatásba is bevitte a hűbériséget: grófok, püspökök lettek a

vazallusai. Ekkora a vazallus már lovas katonát jelentett, a 10. században lovagot (miles).

A homagium a vazallusi viszonyt létrehozó szertartás neve.

A beneficiumok nagysága igen változatos volt, egy részük hivatalhoz volt kötve (honor). A

beneficium tulajdonjogilag a hűbérúré volt, de a vazallus rendelkezett felette. 877-ben Kopasz

Károly beleegyezett az örökölhetőségükbe. A 9. századra a beneficium a szolgálatteljesítés

feltételévé vált. Lassanként kialakult a hűbéri láncolat.

3. A gazdaság a korai feudalizmus időszakában.

Mezőgazdaság: az Alpoktól északra a hossz távú parlagolás (30-40 év parlagolás) rendszere

alakult ki (irtásos-égetéses gazdálkodás). A földbőség munkaerőhiánnyal párosult. A frissen

felégetett terület az első évben jó termést adott, de hamarosan kimerült. Ekkor elhagyták és új

területre mentek át. Így csak a terület egy kis hányadát művelték meg, az élelemmel ellátott

lakosság létszáma nem lehetett nagyobb, mint 3-4 fő/km². A 8. századtól fokozatosan áttértek

a rövid távú parlagolásra vagy ugarolásra (két- vagy háromnyomásos rendszer). Itt a földnek

csak egy kis része maradt parlagon. Ez a módszer már 30-40 fő/km² eltartását tette lehetővé.

A falvak határát dűlőkre osztották, s időnként újraosztották a földeket. Minden család

birtokolt egy-egy részt a nyomásokban. A földközi-tengeri viszonyok között a kétnyomásos

rendszer maradt fenn, mert nem lehetett tavaszi gabonát vetni. A legjellegzetesebb intézmény

a nagybirtok volt, melynek előképei a római latifundiumok voltak. A terület egy részét a

parasztok kapták művelésre, a fennmaradó terület az uraság kezében maradt (allódium-

majorság). A munkaerőt részben az egykori rabszolgák adták (servus casatus), részben pedig

szabad parasztok, akik bekerültek a nagybirtok keretei közé és függő, szolgáltató parasztok

lettek (colonusok). Jogilag szabadok voltak, de telkükhöz kötötten és szolgáltatással tartozva.

A 4-5. századra ezek a szabad parasztok egy-egy nagybirtokos védelme alá kerültek. A

precarium aktusával a paraszt megkérte a birtokost, hogy fogadja el a földjét, aki ezt meg is

tette, hogy aztán kibővítve adja vissza, ám szolgáltatásokkal terhelten. A lényeg tehát nem a

föld kisajátításán volt, hanem abban, hogy átruházzák azt a munkaerőre. Ezáltal szétvált a

tulajdon és a használat.

A 7. századra megszilárdult a paraszti birtoklás alapegysége, a mansus (telek). Akkora terület

volt, amit egy család képes volt megművelni, később azonban tovább aprózódtak. A 12-13.

századra általánossá vált a negyedtelek. Egy mansus birtoklása jogot adott a faluközösség

közös birtokában lévő legelők, erdők és vizek használatára. Ugyancsak a 7. századra alakult

ki az uradalom (dominium). Ennek majorságát robotban művelték a parasztok.

A 9-10. századra a nagybirtok átalakult senioratusszá: komplex közigazgatási, katonai és

bíráskodási, adóztatási szervezetté.

A nagybirtok a 10. századig az ipari termelés számára is biztosította a működés feltételeit. Ezt

a tevékenységet a ministerialisok végezték, akik kézműipari termékekkel tartoztak

földesuruknak (Vaskovácsok, aranyművesek, vargák, asztalosok, ácsok, halászok stb.)

A 3-5. század folyamán a kereskedelem sem szűnt meg, csupán visszaesett a volumene és a

súlypontja fokozatosan mindig máshová került. A 6. században a frank Gallia, majd a Rhône

és a Saône mentén szállították az árukat a keleti kereskedők (szírek, görögök, zsidók). A 7.

században megélénkült a frízekkel és angolokkal folytatott kereskedelem is. A 650-es évektől

hanyatlani kezdett a frank kereskedelem és ekkor a langobard Észak-Itália vette át a vezető

szerepet. A 9. században a Karoling Birodalomban megszaporodott a vásárok és heti piacok

száma. Az interregionális kereskedelem főleg vízi úton zajlott, a kelettel való kapcsolat

majdnem teljesen elsorvadt. Megjelennek a harcos viking kereskedő közösségek, melyek

Bizánctól Britanniáig szállították az árut. A Mediterráneumban a 9-10. század folyamán

emelkedett fel Velence, Bizánc révén. A karoling kereskedelmet a normann, arab, magyar

támadások zúzták szét.

4. A hűbériség.

A klasszikus hűbériség korának a 10-13. század tekinthető. A hűbérurat általában seniornak

(ritkábban dominusnak) nevezték, a hűbérest leggyakrabban vazallusnak. A hűbéri kapcsolat

a hominium vagy homagium szertartásával jött létre. A hűbéri kapcsolat mindkét fél számára

kötelezettséggel járt: - sértetlenség: ura testében kár ne essék

- megbízhatóság a rábízott ügyekben

- becsületesség az igazságszolgáltatásban

- hasznosság, hogy a birtokokat kár ne érje

- könnyedség és lehetőség, hogy ne akadályozza a tervek kivitelezését.

Hűség + auxilium et consilium (segítség és tanácsadás). A segítség elsősorban katonai vagy

pénzügyi vonatkozásban nyilvánult meg, a tanácsadás az udvartartásban és az

igazságszolgáltatásban való részvételt jelentette.

A hűbérúr ugyancsak hűséggel, védelemmel és ellátással tartozott hűbérese felé. Ezt vagy

saját birtokán biztosította neki, vagy földadománnyal. A 11. századra szabály lett, hogy

birtokot kell adományozni. Ebben az időben Franciaországban lehetővé vált a hűbéri

kapcsolat felbontása is (diffiduciatio). Az is sűrűn előfordult, hogy egy hűbéres több

hűbérurat is szolgált. Ezt a 13. századra Franciaországban és Angliában is sikerült

visszaszorítani, nem úgy mint Németországban.

A hűbérbirtokot a hűbérúr ingyenesen bocsátotta a vazallus rendelkezésére. Ez eleinte nem

volt örökölhető (beneficium), ám a 9. században Franciahonban és Itáliában már örökölhető

lett a hűbér, a 11. századra pedig már általános gyakorlattá vált, ellentétben Németországgal,

ahol még a 13. században sem volt az. A 10. századtól kezdve elterjedt a feudum szó

használata is, a feudumba való beiktatás volt az invesztitúra. A késő középkorban már

nemcsak birtokot adományoztak hűbérként, hanem jövedelmeket és járadékokat is. A honor a

tisztség adományozását jelentette.

Mivel a hűbérbirtokot nem lehetett felosztani, szükségessé vált, hogy szabályozzák a

örökösödés elvét. Ez az elv a primogenitúra lett. Azonban mégis sokszor előfordult, hogy

felosztották a birtokot több fiú között, sőt később már nő is örökölhetett. A hűbérúr

beleegyezésével akár el is adhatták a birtokot.

A 11-12. században az is előfordult, hogy királyok tettek egymásnak hűbéresküt (főleg, ha

birtokaik voltak a másik területén, mint például Anglia és Franciaország viszonylatában).

5. A frank állam és társadalom az 5-10. század között.

A frank állam Chlodvig (481-511) uralkodása idején nyerte el egységes formáját. Leverte

külső és belső ellenségeit (frank törzsfőket, nemzetségen belüli riválisokat). Valószínűleg

496-ban Reimsben Remigius püspök keresztelte meg keresztény uralkodóvá téve őt. 507-ben

legyőzte a vizigótokat, majd Gallia déli része is meghódolt neki és Tours-ban koronázták

meg. Ám utódai később nem követték e szertartásban.

Chlodvig kíséretét személyes hűséggel hozzá kötődő férfiak alkották, akikkel sikeres

hadjáratokat vezetett a türingek és alemannok ellen. Országát felosztotta 4 fia között, akik

folytatták a terjeszkedést (bajorok, burgundok ellen), ám egymással is folyamatos harcban

álltak. A több évtizedes véres belharcokból végül a Karolingok egyik őse, Neustria királya, II.

Clothar (584-629) tudta a püspökök és előkelők támogatásával kivezetni az országot. Ő

egyesítette 613-ban a birodalmat, amit fia, I. Dagobert (629-639) meg tudott őrizni, ám az ő

halála után már nem állt helyre az egység a Meroving királyok alatt.

A 6. század végén három királyság létezett: - Neustria Párizs központtal

- Austrasia Metz központtal

- Burgundia Lyon központtal

Aquitánia a 7. században önállósult saját hercegeinek az irányítása alatt.

Ebben az időben már végbement a galloromán és a frank lakosság összeolvadása. A

galloromán nagybirtokosok adták a püspökök és a királyi kíséret egy részét, átvették a frank

szokásokat, vagy éppen ők adták át a sajátjukat. Ekkor következik be a klasszikus műveltség

hanyatlása is. A Meroving királyok alatt élő populus Francorum népei között már csak a jog

húzott határvonalat, mely egy leegyszerűsített római-frank/germán népi jog volt. A frank száli

törvényeket Chlodvig foglaltatta írásba.

A frank társadalom:

KIRÁLY

Királyi kíséret (trustis)

HOMO FRANCUS (szabad frankok)

Félszabadok (litus)

Rabszolgák (servus, sclavus)

A király hatalma személyes jellegű és elvben korlátlan volt. Az ország királyi magánbirtok,

patrimoniális királyság.

A királyi udvar (domus regis) a kíséretből és főtisztviselőkből állt össze (palotagróf,

pohárnok, istállógróf, referendarius (pecsétőr, oklevélkiadó), cubicularius (kincstartó), maior

domus (udvarnagy). A 7. századra az udvarnagy a legfőbb tisztviselő, a kíséret és a hadsereg

vezetője. A grófságok élén a gróf állt, aki a király nevében gyakorolta a bannumot és csak a

helyi birtokosok közül lehetett kinevezni.

A 6. századig szedték a római adókat, de a 7. századtól a bírságpénzek és a birtokokról

befolyó összegek jelentették a király legfőbb bevételeit. A király legfőbb támasza az egyház

volt, aki védelmezőjük és egyben fejük is volt.

A frank hadsereget a szabad férfiak egységei és a királyi kíséret tagjai jelentették.

Legfőképpen gyalogosok voltak (lándzsa, hajítódárda, bárd, rövid kard).

Az utolsó Meroving uralkodók alatt a királyi hatalom meggyengült és a tényleges hatalom a

maior domusok kezébe ment át. Vetélkedésükből a Pippinidák és az Arnulfingok kerültek ki

győztesen. A két dinasztia harcából végül Austrasia maior domusai emelkedtek a többiek fölé.

Martell Károly (714-741) végleg leverte az Arnulfingokat (Neustrasia), majd Aquitánia

hercegét is. Kelet felé hódoltatta az alemannokat, a türingeket és a bajorokat, majd 732-ben az

általa megszervezett nehézpáncélos lovassággal legyőzte az arabokat (Poitiers). Károlyt fiai

követték a trónon, de Karlmann 747-ben kolostorba vonult, így III. Kis Pippin (741-768) lett

az uralkodó. Rendezte az egyházi birtokok tulajdonjogát, amiért 751-ben királlyá választották.

754-ben maga a pápa kente fel Saint Denis-ben, miközben az utolsó Meroving királyt

kolostorba küldték. Pippin cserében 754-ben és 756-ban is megvédte a pápát a langobardokkal

szemben, és a visszaszerzett területekből megszervezték a pápai államot. Hódoltatta a

bajorokat és Aquitánia hercegét, visszaszorította az arabokat.

Fia, Nagy Károly (768-814) folytatta a terjeszkedést. 769. Aquitánia; 774. a langobardok

királya. Folytatta atyja egyházpolitikáját, minek következtében megszűnt a bizánci befolyás a

pápára. 781-ben és 787-ben itáliai hadjáratokat vezetett, melyek után rendezte Bizánccal való

viszonyát. 772-790 között a szászok ellen vezet sorozatos akciókat. 785-ben meghódítja

Frízföldet, 787-ben Bajorországot, melynek élére sógorát állítja. 791 és 796 között az avarok

ellen harcol seregével, majd 797 és 803 között végleg leveri a kaganátust és megszervezi az

Oriens praefecturát.

Uralkodása alatt alakul ki az Európa-tudat.

800. december 25-én Rómában III. Leó pápa császárrá koronázta. Birodalmának nem volt

állandó székhelye, az udvar bevételeit a királyi birtokok, vámok, bírságok, pénzverés és

hadisarcok jelentették. Károly aranypénzek helyett ezüstdénárokat veretett. A grófságok élén

a grófok álltak, határgrófságokat szervezett. A birtok nem volt örökölhető, ahogy a cím sem.

Általános birodalmi gyűlések és seregszemlék a hadjáratok előtt. Egyház és állam nem volt

szétválasztható – teokratikus királyság. Kialakul a püspököket segítő kanonokok szervezete.

Károlyt fia, I. Lajos (814-840) császárként követte a trónon. Uralkodása alatt megszűntek a

hódítások. Károly koronázása alkalmából (817) lemondott az egyház fölötti joghatóságról,

majd 3 fia között felosztotta a birodalmat, akik innentől kezdve folyamatos harcban álltak

egymással és apjukkal. - Lothar, társcsászár és Itália ura

- Pippin, Aquitania hercege

- (Német) Lajos, Bajorország

I. Lothar (840-855) harcra kényszerült öccseivel, majd e küzdelem következményeként 843-

ban Verdunben újabb felosztás következett: - I. Lothar, frízföldtől az Alpokig és Itália

- Német Lajos, Rajnától keletre (Németország)

- Kopasz Károly (Francia területek)

Bár a felosztást nem tekintették véglegesnek, már nem volt reális esély az egyesítésre. Sőt, a

területek még tovább aprózódtak.

6. A brit szigetek története az 5-11. század között. Az angol feudális társadalom és állam

kialakulása.

Római Britannia a 4-5. században folyamatos támadásoknak volt kitéve (piktek, skótok,

szászok), ezért az 5. század elején a rómaiak kiürítették a szigetet, azonban a római civilizáció

nem szűnt meg a területen. A germán és angolszász törzseknek azonban sikerült megvetniük a

lábukat a keleti és déli partokon, hogy innen kiindulva nyomuljanak előre. A keresztény kelta-

brit törzsek Wales, Cornwall és Skócia területére szorultak vissza (Badon-hegyi csata,

átmeneti sikerek). A 6. század végére teljessé válik az angolszász hódítás.

Írországban az 5. században kezdődött a keresztény térítés (Szent Patrick), sajátos kolostori

egyházszervezet alakult ki. A 7. századra gazdag írásbeliség vette kezdetét. A terület

politikailag több mint száz törzsi államra oszlott, ezek élén királyok álltak. A 6. században ír

szerzetesek térítették meg a pikteket, akiknek királysága a 6-9. század között állt fenn. 843-

ban az írek alapította Dalriada és a Pikt királyság egyesítésével megszületett az egységes Skót

királyság.

Az angol királyságok megszületése a 6-7. századra tehető: Sussex, Kent, Wessex, Essex,

Northumbria és Mercia. Ezek között állandó harc dúlt. Ugyanebben az időszakban kezdték

meg az írek a szászok térítését. 597-ben jelentek meg az első bencések. Az első megkeresztelt

király a kenti Aethelbert és kísérete volt, ez meghatározta az angol egyház központi területét,

megalakult a Canterbury érsekség. 664-ben az angolszász püspökök a római egyházmodell

követése mellett döntöttek.

A 7. század első felében Northumbria királyai voltak a legjelentősebbek, majd a 8. századra

Mercia emelkedett ki. Offa királyt (757-796) a canterbury-i érsek koronázta meg és minden

angolok királyának címeztette magát. Szövetséget kötött Nagy Károllyal, a többieket pedig

saját hatalmi szervezetébe illesztette. A tartós egységet mégis Wessex uralkodói építették ki a

9-10. században (Egbert 802-839), ám a mind súlyosabb dán támadások miatt az egység csak

délen volt teljes.

Nagy Alfréd (871-899) csaknem egész Angliát visszaszerezte a dánoktól, azt is elérte, hogy

Guthrum dán király felvegye a keresztséget. Így Aethelstan (924-939) jogosan nevezte magát

„egész Britannia királyának”, Edgart (959-975) pedig már a többi fejedelem is elismerte

Anglia urának.

1016-ban házasság révén a dán király Nagy Knut (Kanut) (1016-1035) szerezte meg Anglia

trónját. Norvég és dán királyi címeivel valóságos tengeri nagyhatalmat hozott létre, ám fiai

nem voltak képesek fenntartani az egységet. Így visszatérhetett az angolszász dinasztia

Normandiából, Hitvalló Edward személyében (1042-1066). A tényleges hatalom azonban már

Wessex earljének, Godwinnak, majd fiának Haraldnak a kezében összpontosult. A király

mégis a normandiai herceget, Vilmost nevezte meg örökösének. Harald és Vilmos között folyt

a harc a koronáért, mely 1066-ban a hastingsi ütközetben Vilmos javára dőlt el.

A 9-10. századi teokratikus angol királyság legfőbb támasza az egyház volt. A kormányzatot

frank mintára szervezték meg, a központot Winchester, majd a Westminster (London)

jelentette. Grófságokat (shire) szerveztek, melyek élén az earl állt.

KIRÁLY

Kíséret (thane) – belőlük alakul ki a manor-réteg

Urak (lordok)

Az urak kísérete

Szabad parasztok (ceorl) – önálló, örökölhető birtokokkal

Geburok – a földesúr allodiális földjén dolgozó parasztok

7. Itália germán királyságai a korai középkorban.

Odoaker királysága (476-493)

Osztrogót királyság (493-555)

Langobard királyság (568-774)

A szkír származású Odoakert egy germánokból álló hadsereg kiáltotta ki Itália királyának

476-ban. A császári jelvényeket Konstantinápolyba küldte, azzal, hogy ő Itáliát a Kelet-római

császár nevében fogja kormányozni. Királyságát Konstantinápoly Julius Nepos halála után

(480) ismerte el, azonban a patrícius és magister militum címeket nem kapta meg. Odoaker

lényegében nem nyúlt a közigazgatáshoz, jogrendhez, adórendszerhez és politikai

intézményekhez. Tiszteletben tartotta a senatust, s bár ariánus volt, igyekezett kedvezni az

egyháznak is. A pápaválasztásba azonban beavatkozott. Királyságához csatolta Szicíliát és

Dalmáciát, ám hatalma növekedése miatt Konstantinápoly az osztrogót Theoderichet küldte

ellene, aki 489-ben betört Itáliába, legyőzte és megölte Odoakert. 493-ban a gót hadsereg

Itália királyává kiáltotta ki.

Nagy Theoderich (471-526) 497-ben consuli és patríciusi címeket kapott Konstantinápolytól,

a császár fiává fogadta és bíborruhát küldött neki. Oklevelein és pénzein ennek nyoma is

maradt, hiszen római módon, consuli évek szerint datálta őket. Felvette a császári ház nevét és

500-ban uralkodónak kijáró tisztelettel fogadták Róma városában. Törvényeket nem hozott,

ezért rendeletekkel (edictum) kormányozta országát, melynek határait Dalmáciával,

Noricummal és Raetiával is bővítette. 507-ben Délkelet-Galliát is megszerezte a frankok által

legyőzött vizigótoktól. Azon igyekezete, hogy a királyokat egy szövetségi rendszerbe

boronálja, nem járt tartós sikerrel.

A gótok nem keveredtek a rómaiakkal, saját telepeket hoztak létre Észak-Itáliában. Saját

szokásaik szerint, katonaként éltek. A rómaiak számára fennmaradt a saját hivatalszervezetük.

Theoderich a provinciák élére comeseket nevezett ki, akik katonai parancsnokok és bírók is

voltak, de inkább csak a gótok fölött érvényesült a hatalmuk. A közigazgatást a praefectus

praetorio irányította. Utakat, épületeket, fürdőket, csatornákat, vízvezetékeket hozatott

rendbe, mocsarakat csapoltatott le. Központja Ravenna volt, jövedelmei zömét a királyi

birtokok adták (kb. Itália ⅓-a). Tanácsában művelt rómaiak is helyet kaptak (Cassiodorus,

Boëthius). Bár Ariánus volt, igyekezett jó kapcsolatot ápolni a katolikus egyházzal, ám 518

után a katolikusok viszonya javult Konstantinápollyal. Theoderich ekkor szembefordult velük,

528-ban bebörtönöztette a pápát, és saját jelöltjét állította a helyébe, leszámolt a senatusi

ellenzékkel is.

Utóda leányának fia, Athalaric lett (526-534), aki helyett anyja és Cassiodorus uralkodtak

régensként. Fia halála után új férje, Theodahad megölette feleségét 535-ben.

Iustinianus ekkor Belizárt küldte Itáliába. A gótok megölték Theodahadot és Witigist

választották királynak. Belizár 540-ben elfoglalta Ravennát és elfogatta Witigist. Azonban a

gótok erőre kaptak és Totilát választották királyuknak (541-552), akit csak Iustinianus egy

újabb hadvezére, Narses tudott legyőzni. 553-tól Itália Konstantinápoly uralma alá került.

568-ban északon megjelentek a langobardok, és pusztításukkal, gyilkolásukkal

megsemmisítették a római közigazgatás intézményeit. Ebben az időben alapította a Grado

szigetére menekült aquileiai pátriárka Velencét. A langobardok nemzetségek szerint

telepedtek meg, melyeket a hercegek vezettek.

Alboin király 572-ben összeesküvés áldozata lett és csak tíz év múlva tudta Authari (584-590)

és Agilulf (591-616) helyreállítani a királyi hatalmat. A választott király a hercegekre

támaszkodott, akik a kialakult önálló hercegségek élén álltak Északon sok apró hercegség jött

létre, míg délen Salerno és Beneventum. A langobard király csak kíséretére és saját

nemzetségére számíthatott. Leegyszerűsített római jogot használtak, ami által a romanizáció

igen lassan haladt, de a 8. századra már a vulgáris latint használták. A 7. század második

felében az ariánus hitet a katolikusra cserélték. A püspököknek nem voltak világi feladataik,

viszont a király nem szólt bele az egyház ügyeibe, a pápát pedig elismerte az egyház fejének.

Hercegi nemzetségek (farák)

Adalingi réteg (nemesek)

Fegyveres szabadok (barok – fegyveresek; faramanik – fegyvertelenek)

Ministeriales – személyes szolgák

Massarii – földeken dolgozó szolgák

A langobard királyság a 8. században megerősödött. Liutprand (712-744) megszerezte a

spoletoi és beneventumi hercegségeket. Aistulf (749-756) 751-ben elfoglalta Ravennát és

Rómát fenyegette. Ekkor a pápa hívására 756-ban Kis Pippin frank sereggel védte meg a

várost, a felszabadított területeket megkapta a pápa. Az utolsó langobard királyt, Desideriust

(756-774) Nagy Károly űzte el, amikor elfoglalta Paviát és 774-ben őt koronázták királlyá.

8. A Kelet-Római Császárság a 4-6. század között. Bizánc a 7-11. század közötti

időszakban.

395-ben végleg kettéosztják (Theodosius) a Római Birodalmat, melynek keleti fele lesz

később Bizánc. Itt nincs elnéptelenedés, az ipari és kereskedelmi tevékenység zavartalanul

folyik tovább. A 7. század elejéig a latin marad a hivatalos nyelv, és a keleti állam szervezete

folytatója a dominatus államszervezetének. A császár abszolút uralkodó, akinek hatalma

istentől származik, megválasztása kikiáltással történik. Létezik a senatus is, bár szerepe a 8.

századra formálissá válik, hatalmas bürokratikus államgépezet, fontos szerep jut benne az

eunuchoknak. A diplomácia szinte művészetté válik.

395-610 között, „korai bizánci” időszak: a hunok és a gótok leküzdése után a birodalom

területén jórészt béke volt. A legfontosabb viták a vallás körül zajlottak, melynek kapcsán

igyekeztek a veszélyes monofizitizmust megfékezni. Zénón császár (474-491) 482-ben kiadta

a Hénotikont, mely egyfajta egységformula volt, ám Róma és Konstantinápoly között

megszakadt miatta a kapcsolat, amely csak 518-ban állt helyre, amikor I. Iustinus (518-527)

trónra léptekor megszüntette az érvényét. Unokaöccse, I. Iustinianus (527-565) legyőzte a

perzsákat, majd Nyugat felé fordult, hogy visszaállítsa a birodalom egységét (recuperatio

imperii). 532-ben leverte a Hippodromban kitört Nika-felkelést Belizár segítségével. 533-ban

Belizár meghódoltatta az afrikai Vandál királyságot, mely másfél évszázadra ismét római

birtok lett. Itáliában 535-554 között folyt a háború a gótok ellen Belizár, majd Narses

vezetésével, ám 568-ban a langobardok csupán Ravenna és Róma környékét hagyják

Konstantinápoly kezén. 554-től Hispánia délkeleti része is néhány évtizedig ide tartozik.

Iustinianus végezte el a római jog kodifikálását is (528-533) - Codex

- Digestae seu Pardectae

- Institutiones

- Navellae

- Corpus Iuris Civilis

Megtiltotta a hivatalok vásárlását, visszaszorította a korrupciót, növelte a birodalom

bevételeit, jelentős építkezéseket folytatott.

Utódai nem voltak képesek megállítani a tömeges szláv betelepülést. 582-ben Sirmiumot

elfoglalták az avarok, a perzsák pedig a 7. század elején Szíriát és Egyiptomot, miközben

Kisázsiát fenyegették. Az avarok Konstantinápolyt is megostromolták.

I. Hérakleiosz (610-641) újjászervezte a hadsereget, felszabadította Kisázsiát és 627-ben

Ninivénél döntő győzelmet aratott a perzsák fölött. Igyekezett konszolidálni a birodalmat.

634-től az arabok jelentik a legnagyobb veszélyt, viharos ütemben hódítják meg Szíriát,

Palesztinát, Egyiptomot, Észak-Afrikát és Ázsiát. 674 és 678 között Konstantinápolyt

ostromolják, a Balkán pedig szláv uralom alá kerül.

Ebben az időben lett a Kelet-Római Császárság valóban Bizánc. Hivatalos nyelve a görög lett,

s az uralkodót imperator helyett baszileusznak nevezték. Közigazgatási reform: themák jöttek

létre, élükön egy-egy sztratégosszal (polgári és katonai vezető). A hadszervezet alapját a

parasztkatonaság alkotta (sztratiotészok), akiknek könnyebbek lettek a terheik, és megszűnt

röghöz kötöttségük. A városok azonban kezdtek elnéptelenedni, csökkent a lakosságuk,

csappant gazdasági erejük. A reformok a 8. századra értek be, ekkorra sikerült katonai

eredményeket is elérni az arabok és a bolgárok ellen.

A trónviszályokból III. Leó (717-741) vezette ki a birodalmat. Visszaszorították a főváros alól

az arabokat, majd 740-ben meg is verték őket. Átdolgozta a Corpus Iuris Civilist. Fia, V.

Konsztantinosz (741-775) már támadólag lépett fel a bolgárok és arabok ellen, azonban 751-

ben elvesztette Ravennát, majd Rómát is.

Képrombolás: III. Leó 726-ban elítélte a képek tiszteletét, 730-ban pedig elrendelte az

eltávolításukat. Ez pártszakadást vont maga után és hosszú küzdelem indult meg a

birodalomban. Eiréné császárnő 787-ben Nikaiában hatályon kívül helyezte a képromboló

rendeleteket, de a rend csak 843-ban állt helyre teljesen, Theodóra császárnőnek

köszönhetően.

821-823 között Kisázsiában Szláv Tamás vezetésével parasztfelkelések voltak az új adók

ellen. Az arabok elfoglalták Máltát, Krétát és Szicíliát.

Makedón-dinasztia (867-1025): I. Baszileiosz (867-886) leszámolt a lázadó paulikánusokkal

(az állami intézményeket a sátán művének tartották), kodifikációs munkát végzett, melyet

aztán fia, VI. (Bölcs) Leó (886-912) adott ki Baszilika címmel. A parasztkatonáknak

megtiltották földjük elhagyását, viszont cserében védelmezték a közösségeket a

nagybirtokosokkal (dünatoszok) szemben. A sztratióta birtokok jövedelemhatárát fölemelték,

hogy bevezethessék a nehézlovas harcmodorhoz szükséges kellékeket. Niképhorosz Phókasz

(963-969) és Joannész Tzimiszkész (969-976) visszavették az araboktól az elvesztett területek

nagy részét (Kréta, Ciprus, föníciai partvidék). A bolgárokat, akik Simeon (893-927) alatt

Forrás: http://www.doksi.huélték fénykorukat, belső harcok és magyar támadások gyengítették, aminek végén II.

Baszileiosz (976-1025) 1014-1018 között megszűntette a bolgár állam önállóságát.

9. Az arab államiság megteremtésének sajátos formája, az iszlám mozgalom.

Az Arab-félsziget belső, sivatagos területein nomád beduinok éltek, akik folytonos harcban

álltak egymással és az idegenekkel. A Kr.e. 1. évezredben Jemen területén már létezett Mina

és Sába királysága, öntözéses földművelést folytattak, városi közösségek alkották. A Kr.e. 1.

és a Kr.u. 6. század között állt fenn ugyanitt a himjarita királyság. A 4-5. század között terjedt

a zsidó és a keresztény vallás, északon két keresztény királyság alakult: Gasszanida és

Lahmida. A félsziget nyugati partján fontos kereskedelmi út húzódott Szíriától Adenig – a

tömjénút. Amikor a 6. században a szasszanidák elfoglalták Dél-Arábiát Jemen elvesztette a

jelentőségét. Ekkor emelkedett fel Mekka, amely átvette a karavánkereskedelem irányítását,

miközben az itt található Kába nevű kő is vonzotta az embereket. Mekka a qurais (kurajs)

törzs ellenőrzése alatt állt, melynek elitje ekkor vált gazdag nemzetséggé.

E törzs szegényebb nemzetségében született 570 körül Mohamed, aki egy gazdag özvegyet

vett feleségül. 40 éves korában felhagyott a kereskedelemmel és a Híra-hegy barlangjába

vonult félre. Visszatérése után Allahot hirdette, az egyetlen istent. Első hívei a szegények,

asszonyok és fiatalok közül kerültek ki. Miután összeütközésbe került Mekka vezetőivel, 622.

július 16-án áttelepült Jathrib (később Medina) városába. Ezt az utat nevezik Hidzsrának. Itt

dolgozta ki vallásának elveit, az ummát, mely a hiten alapuló közösség alkotmánya és

szervezete volt. Sok éves harc után, miközben a hit terjedt a beduinok között, Mekka

kénytelen volt kiegyezni Mohameddel, aki 630-ban híveivel bevonult a városba. A lakók

felvették az iszlám vallást, és beiktatták a Kába tiszteletét (7-szer körüljárni). Az iszlám

jelentése: „teljes odaadás Istennek, belenyugvás az Ő akaratába”.

Mohamed halála után a hívők konszenzusa alapján jelölték ki az iszlám közösség világi és

vallási vezetőjét: a kalifát. Az első négy alatt (Abu Bakr 632-634; Omar 634-644; Oszman

644-656; Ali 656-661) gyorsan terjedt a vallás az Arab-félszigeten kívül is. 634-651 között

Palesztina, Szíria, Mezopotámia, Egyiptom, Perzsia, Líbia és Tunisz került meghódítás alá.

661-ben a mekkai Omajja-család került hatalomra (661-750) I. Muávija révén, aki

Damaszkuszba helyezte át a székhelyét. A hatalomért vívott harcok során vált szét az iszlám

két irányzatra, szunnitákra és síitákra (Ali-pártja). Az Omajjidák folytatták a terjeszkedést

mely Horezmig és az Indus-völgyig, illetve Hispániáig terjedt. A 8. század közepén azonban

kifulladt a hódítás lendülete (732. Martell Károly; 741. bizánci flotta). 750-ben a keleti

tartományokban felkelés robbant ki, és Abu Abbászt kiáltották ki kalifának.

Az Abbaszida-dinasztia (750-1258) tömegbázisát az iszlámra áttért perzsák jelentették, ezért

762-től Bagdad lett a székváros. Fénykorukat Al-Manszur (754-775) és Harun ar-Rasid (786-

809) kalifák alatt élték.

A hódolt népek földadót (haradzs) fizettek, az át nem tért zsidók és keresztények fejadót

(dzsizje) is. A 8. században egyre nagyobb méreteket öltött az áttérés, ami egy-egy nagyobb

arab nagyúr támogatásával történt. A birodalom egyre inkább elveszítette arab etnikai jellegét.

A fő jövedelemforrás a hadizsákmányokból származott, majd a növekvő adókból. A 7.

századtól már pénzt verettek, az államszervezetet perzsa mintára hozták létre. A 9. századtól a

kalifa vallási vezetővé szorul vissza, a hatalom a vezírek kezébe kerül. Jelentős kulturális

fejlődés (természettudományok, orvoslás, matematika, csillagászat, földrajz stb.)

A 9. században az emírek (tartományurak) a helyi hadseregekre támaszkodva megkezdték a

birodalom szétdarabolását. Marokkóban az Idriszidák (788-985); Algériában és Tuniszban az

Aglabidák (800-909); Egyiptomban a Tulunidák (868-905), majd a Fatimidák (969-1171),

akik Szíriára, Palesztinára és Tuniszra is kiterjesztették uralmukat; emelkedtek hatalomra. A

Bujidák 945-ben elfoglalták Bagdadot, őket 1055-ben a szeldzsuk törökök váltották fel.

Vezérük szultáni címet kapott a kalifától és megszállták Mezopotámiát, Palesztinát, Szíriát.

1071-ben Manzikertnél megverték a bizánciakat és megszerezték Kisázsia nagy részét is.

Több önálló szultánság jött létre. 1171-ben a kurd Szalah-ad-Din megdöntötte Egyiptomban a

Fatimida uralmat, elfoglalta Szíriát, Palesztinát (Ajjubidák). A mongolok 1258-ban bevették

Bagdadot, 1250-ben az Ajjubidákat a Mamelukok váltották fel és egészen 1516-ig uralkodtak,

amikor az oszmán törökök győzték le őket.

10. Gazdasági változások a 9-11. században. A középkori városok és céhek.

A mezőgazdaság fellendítéséhez a nyomásrendszeren kívül technikai újítások is

hozzájárultak. Megjelent a fordítóeke, aszimmetrikus ekevassal, csoroszlyával. Nagyobb

földterületek megművelése, mélyebb szántás vált lehetővé vele, mozgatásához 6-8 ökör

kellett. Az igavonásba egyre inkább bevonták a lovat is: ezt a szügyhám megjelenése tette

lehetővé. A 10-13. századtól vízimalmok és szélmalmok terjedtek el Európában.

Megnövekedett a megművelt területek aránya az erdőirtások és lecsapolások folytán. Új

települések születtek a kolonizációnak köszönhetően. Új, nemesített növényfajták jelentek

meg, növekedtek a termésátlagok. Megjelentek az első mezőgazdasági szakkönyvek. A 8-13.

század között kedvező klímafeltételek köszöntöttek Európára. A korszerű módszerek

terjesztésében nagy szerepet játszottak a ciszterciek. A jobb élelmezésnek köszönhetően

fellendült az áruforgalom is.

Az iparban a vízkerék számos munkát végzett el az emberi erő helyett (gabonaőrlés, fújtató

mozgatása, fűrészmalmok stb.). Megjelent a fonókerék, majd a pedálos szövőszék, újfajta

kohótípusok terjedtek el, új hajótípusok születtek.

A 11-13. század a városok fellendülésének időszaka. Itáliában és a Földközi-tenger vidékén a

római városok éltek tovább, másutt telepített városok jöttek létre. A városok lakói közül

először a kereskedők hoztak létre érdekvédelmi szervezeteket, gildéket (9-10. század). Így a

kereskedők szervezték meg a városi közösségeket (communákat) is. A communamozgalom a

11-12. században bontakozott ki, célja a földesuraktól való autonómia, elszakadás volt. A

legtöbb helyen ez békésen ment végbe, mert a város jelenléte hasznot hajtott az úrnak. Idővel

már ők kezdeményezték egy-egy település városiasítását. A lakosság száma a 11-13.

században növekedett, ám a 14-16. században megtorpant és csak a 16. századtól indult újra

növekedésnek.

A városi élet előnyei: - pax urbana: tilos a vérbosszú, párbaj

- a város közösségként áll szemben urával

- a közterheket maguk osztják fel egymás között

- a polgár személyében szabad, szabadon rendelkezik javaival

- a polgár részt vehet a gyűléseken, véleményt nyilváníthat

- bíráskodási önkormányzat, és közigazgatási autonómia

Levantei kereskedelem: Velence, Genova – fűszerek, selyem, brokát, drágakövek stb.

Északon: a 9. századtól a skandinávok, a 12. századtól a német kereskedők viszik a vezető

szerepet. A 13-14. században létrejött a Hansa-városok szövetség. Brugge volt a legnagyobb

központ, itt találkozott dél és észak. A 12. század legjelentősebb vására a Champagne-i volt.

A városokban nemcsak a kereskedők, de a kézművesek is létrehozták érdekvédelmi

szervezeteiket – a céheket. Ezek ellenőrizték és szabályozták a termékek árát és minőségét. A

13. századtól a céhek fokozatosan érték el az önigazgatás jogát, amit a legtöbb helyen a 14.

századra el is értek. Az ipart csak céhen belüliek űzhették, a szabályok egyenlő feltételeket

biztosítottak a tagoknak (munkaidő, ár, bér, eljárások). Gondoskodtak a fogyasztók

védelméről is. A céhek főképp a helyi piacokra dolgoztak.

11. A rendi fejlődés gazdasági, társadalmi és politikai előzményei. Rendi állam, rendi

társadalom.

A középkorban rendnek (ordo) nevezzük azokat a csoportokat, amelyek azonos jogállásúak

voltak, örökletes kiváltságokkal rendelkeztek, s érdekeiket politikai síkon is képesek voltak

képviselni és védelmezni. A hűbéres viszonyban a társadalom vertikálisan tagozódott,

mindenki egy hierarchikus láncolat része volt, a rendiség e helyett egy horizontális

kapcsolatrendszert hozott létre. A rendek együvé tartozásának ideológiája már a 11.

században megjelent (papok, katonák, parasztok), különösen figyelemre méltó, hogy az

egyházi rend (ordo clericalis) már a korai középkortól elkülönült a laikusoktól. Jogaikat a 12-

14. századtól dekrétumokban is megfogalmazták: egyházi személyek sérthetetlensége, csak

egyházi bíróság ítélkezhet fölöttük, adóktól/szolgáltatásoktól mentesek.

A hűbéri kapcsolatok válsága a feudumok örökíthetőségével kezdődött, hiszen az a személyes

kapcsolat, mely a hűbérest urához kötötte jelentősen meglazult. Ez viszont megkérdőjelezte a

hűbéres hierarchia lényegét és szétrombolta a társadalom vertikális tagozódását is. A hatást

felerősítette a partikularizmus hatása is, a különböző immunitasok, államhatalmi

jogosítványok.

A 12-13. században megkezdődött a városok szabadságainak uralkodói megerősítése. Fontos

szerepe volt ebben a kommunajognak, hiszen a városlakók ezáltal közösségként kerültek ki a

földesúri hatalom alól, önkormányzati autonómia illette meg őket (bíráskodás, vámszedés,

városfal építés, katonaság tartása, stb.). Sokat emelt a városok erején, amikor megszülettek a

városszövetségek (Hanza, hermandad stb.), ám a testületi elv létjogosultságának

elismerésében nagy szerepük volt a különböző gildéknek, céheknek, sőt az egyetemeknek is.

Fontosak voltak bizonyos elvek is, mint például az, hogy ami mindenkit illet, azt mindenki

által meg kell erősíteni, vagy a királyságnak közösségként való meghatározása.

A társadalom rendi átrendeződése átformálta a nemesség, a városi polgárság és a parasztság

viszonyát. A parasztok csak Skandináviában vagy Svájcban jutottak politikai szerephez, bár

helyzetük egész Európa területén kétségkívül javult. A nemességnek vagy polgárságnak jogi

állapotként való megfogalmazása egyfajta megmerevedést is eredményezett a

társadalmakban, hiszen jogilag zárt rendekké váltak. Ez leginkább a nemességre igaz, hiszen

az egyházi rendbe és a polgárság soraiba nemcsak a születés jogán lehetett bekerülni.

A rendi országgyűléseket általában a Simon Montfort által 1265-ben összehívott parlamenttől

szoktuk számítani, amikor grófságonként két-két lovag, két-két polgár vett részt a

tanácskozásokon. Ezt 1295-ben I. Edward újította fel, amikor a bárók tanácsát kiegészítette a

grófságok és városok követeivel. De voltak már korábban is hasonló próbálkozások

Hispániában (Leonban 1188-ban, Katalóniában 1218-ban, Aragóniában 1247-ben,

Portugáliában 1254-ben stb). Európában a rendi gyűléseknek két típusa alakult ki:

háromkamarás (pl. Franciaország, Németország) illetve kétkamarás parlamentek (pl. Anglia,

Kasztília, Skandinávia). A háromkamarásban a papság, nemesség és polgárság külön ülésezik;

a kétkamarásokban a felsőházban a főrendek, az alsóházban a köznemesség és a városok

képviselői gyűléseznek.

A rendi országgyűlések előzményeiként számításba kell vennünk a királyi tanácsot, melyben

a legfőbb egyházi és világi méltóságok egyénként vettek részt. Az uralkodó akkor hívta össze

e fórumot, amikor akarta, s nem volt köteles figyelembe venni az ott elhangzottakat. A

legnagyobb hűbérurak azonban szerették volna elérni, hogy a király ne döntsön nélkülük.

Ilyen kényszerítés szülte az angol Magna Carta kiadását 1215-ben (adókat csak a bárói tanács

jóváhagyásával vethet ki a király), vagy az oxfordi proviziókat 1258-ban (15 fős bárói tanács

a király mellett). Ám a rendi gyűlések kialakulásának folyamat országonként más és más.

Szép Fülöp 1302-ben a királyi tanácsnál szélesebb fórum támogatását kérte a pápa elleni

küzdelméhez. A francia rendek azonban nem játszottak szerepet a törvényhozásban, csupán az

adómegajánlásban. A gyűléseket sem hívták össze rendszeresen, talán csak helyi szinteken.

Angliában a Lordok háza és a Közösségek háza részt vett a törvényalkotásban, az

adómegajánlás jogával is rendelkezett, sőt az ítélkezésben is részt vett. Hispániában

országonként változó volt a gyűlések ereje.

A rendi intézmények, bár korlátozták az uralkodó hatalmát, mégsem gátolták a központosítás

erősödését. A király széles rétegekre támaszkodhatott, nem volt kiszolgáltatva a báróknak, így

annak a hatalomnak a fejében, amiről lemondott a rendek javára a fennmaradó hatalom

legalább valóságos volt a kezében.

Németország kivételt képezett ez alól. Itt a rendi egyezkedés a császár szintjéről átkerült a

területi fejedelmek szintjére. A legfontosabb rendi intézmény nem a birodalmi gyűlés, hanem

a tartományi lett. Külön tanácskoztak a választófejedelmek, a világi és egyházi fejedelmek és

a városok képviselői, viszont csak közösen hozhattak törvényt, melynek végrehajtása a

tartományi uraktól függött. A császárt 1356-tól (Aranybulla) a hét választófejdelem

választotta.

12. Anglia a 11-15. század között.

1066-ban Hitvalló Edward halála után a Hastingsi ütközetben I. Vilmos Normandia hercege

legyőzte Haraldot és megszerezte Anglia trónját (1066-1087), őt fiai követték. A normann

hódítás nem népvándorlás volt, csupán 5-6000 lovag vállalkozása. Hogy hatalmukat

megszilárdítsák várakat emeltek, az uralkodó osztályt kicserélték. Vilmos átültette a normann-

francia hűbériség intézményeit és szokásait, de megtartotta az erős királyi hatalmat is. A

királyi hatalom az ország egész területét ellenőrzés alatt tartotta, a hűbérbirtokok nem alkottak

területi egységet: szétszórt darabok voltak, amelyek nem rendelkeztek immunitasszal. A

főpapok a király vazallusai voltak. 1086-ban összeírták Anglia birtokait és falvait, illetve a

bennük lakó népeket (Domesday Book).

Bárók

Sokemen (szabad birtokosok)

Vilanus (függő parasztok)

Cottars (bérmunkából élők)

1135-ben I. Henrikkel kihalt a normann dinasztia. Két évtizeden át trónviszályok dúltak,

valódi polgárháborús időszak köszöntött Angliára. Blois István (1135-1154) és Henrik leánya

Matild között folyt a harc a trónért. Végül Matild fia, II. Henrik (1154-1189) lett a király,

megalapítója a Plantagenet-dinasztiának, akik hatalmas franciaországi birtokokkal

rendelkeztek. II. Henrik újra megerősítette a királyi hatalmat, a lovagi hűbérbirtok

örökölhetővé vált, de csak a legidősebb fiú és nem a család számára. A nemesség így

Angliában nem vált zárt közösséggé, hanem lefelé nyitott maradt. Uralkodása alatt kifejlődött

a Common Law, az „közös jog” (bírói döntéseken alapuló szokásrendszer). Központi

bíróságok jöttek létre, külön a büntető ügyekre, közönséges perekre stb. Korlátozta a klérus

igazságszolgáltatási kiváltságait, ez vezetett végül 1170-ben Thomas Becket

meggyilkolásához.

Fiai, Richárd és János uralma nem volt sikeres. János sorra veszítette el franciaországi

birtokait, ráadásul a pápával is rossz volt a kapcsolata, aki egyházi átok alá vonta őt és

országát. János kénytelen volt elismerni a pápa főségét. Bárói 1215-ben rákényszerítették a

Magna Carta kiadására, ez biztosította a bárók, a nemesek, a városok és az egyház jogait.

Adót csak a királyi tanács jóváhagyásával vethetett ki, belekerült egy ellenállási záradék is.

János fia, III. Henrik (1216-1172) francia tanácsadókra és zsoldosokra támaszkodva akarta

visszaállítani a korlátlan királyi hatalmat. A bárók 1258-ban létrehozták konföderációjukat

azzal a céllal, hogy kikényszerítsék a reformokat. Az Oxfordi Proviziók alapján a parlament

rendszeressé vált (12 képviselő). Két ülés között egy 3-4 tagú tanács tartózkodott a király

körül. A mozgalmat Montfort Simon vezette, de a király sem nyugodott bele a vereségbe. A

fegyveres összeütközésben a király vesztett és fogságba esett. 1265-ben azonban ő

győzedelmeskedett, a rendi fejlődésnek azonban már nem lehetett gátat szabni.

I. Edward (1272-1307) már rendszeresen összehívta a parlamentet, a 14. század elejére

kialakult a kétkamarás angol rendi gyűlés (House of Lords; House of Commons). Bevezetésre

került a kötelező esküdtszéki eljárás, illetve a békebírák intézménye. 1277-1284 között

meghódította Walest, 1290-ben kiűzte a zsidókat. Skóciával is állandó harcban állt, azonban

1314-ben innen kiszorultak az angolok.

III. Edward (1327-1377) uralkodása alatt kezdődött meg a százéves háború. A folyamatosan

növekvő adók miatt 1381-ben robbant ki a Wat Tyler és John Ball fémjelezte

parasztmozgalom. Teljes társadalmi egyenlőséget hirdettek, megtagadták a robotot és a régi

szolgáltatásokat, egyházi javakat fosztogattak. II. Richárd (1377-1399) leverte ugyan a

felkelést, ám a kibontakozott egy ellenzéki tevékenység, mely a tanácsosok leváltását

követelte, ami 1386-ben (Csodálatos Parlament) meg is történt. Az ezután kibontakozó

fegyveres küzdelemben a király vereséget szenvedett (1387), megfosztották trónjától.

IV. Henrik (1399-1413) a Lancaster-ház első uralkodója volt. 1455-1485 között dúlt a Rózsák

háborúja, mely a Lancasterek és a Yorkok között zajlott. 1461-ben a York-házbeli IV. Edward

Towton Moornál legyőzte a Lancestereket. 1461-1483 között a York-ház uralkodott. 1471-

ben Tewksburynél végképp legyőzték a Lancaster-házat. Edward gyermekeit azonban

Glouchester earlje megölette és III. Richárd néven maga ült a trónra (1483-1485). Az ellene

kitört felkelés után Tudor Henrik francia segítséggel került a trónra (1485-1509).

13. Franciaország a 11-15. században.

843-ban a Verduni szerződés után létrejött a Nyugati Frank királyság, melynek II. (Kopasz)

Károly volt az első uralkodója. Már neki el kellett ismernie Aquitánia és a Breton őrgrófság

önállóságát. Ezután normann és magyar támadások zilálták tovább a viszonyokat. A királyi

birtokállomány a töredékére olvadt, majd az eladományozott birtokok örökölhetőségével

egyre nagyobb hatalom csúszott át a birtokosok kezébe. A meggyengült Karolingok helyett

888-ban az előkelők Odót, Párizs grófját választották királlyá. A Karolingok uralmának 987-

ben I. (Capet) Hugó (987-996) uralkodása vetett végleg véget. A Capetingek 987-1328 között

megszakítás nélkül viselték a francia koronát.

Folytatódott a területi szétdarabolódás (Flandria, Burgundia, Provence, Bretagne és

Aquitánia), és ezeken a területeken örökletes dinasztiák alakultak ki a 9. században. A 10.

században Normandia is hercegséggé vált. Ezután a grófságok következtek, míg végül a 11.

századra minden földesúr, püspök autonóm politikai egységek urának tekintette magát. A

király csupán Párizs és Orléans vidékén tarthatta úrnak magát. Nem volt hatalma, csupán a

legfőbb hűbérúr lehetett, támaszként csak az egyházra számíthatott. Állandóak voltak a

harcok, ez vezetett az „Isten békéje” (treuga Dei, pax Dei) mozgalomhoz.

Ám az egymást követő Capetingek ügyes politikával, házasságokkal kerekítették ki a

hatalmuk alá tartozó területeket (II. Róbert, I. Henrik, I. Fülöp). A 12. században kezdetét

vehette a politikai egység helyreállítása, melyben az egyház, a tisztségviselők és főképp a

városok támogatták a királyokat. Kialakították a Karoling-hagyományra épülő királykultuszt.

Ennek már 1124-ben meg lett az eredménye, amikor VI. Lajos (1108-1137) elnyerte a

hercegek támogatását az V. Henrik császár ellen folytatott harchoz. A királyi hatalom

megerősítésében az első komolyabb sikert ő érte el, engedelmességre késztette a

kiskirályokat, kiterjesztette a bíráskodás határait. VII. Lajos (1137-1180) elvette Aquitániai

Eleonórát, ám a felbomlott házasság után a hölgy kezével a hercegséget is II. Henrik angol

király szerezte meg.

II. Fülöp Ágost (1180-1223) sok birtokot szerzett vissza a Plantagenetektől, így a

négyszeresére növelte a közvetlen hatalma alatt álló földeket. A kathar mozgalom a déli

területek meghódoltatására adott lehetőséget (1209-1229). A központosított közigazgatás

műve VIII. Lajos (1223-1226) és IX. (Szent) Lajos (1226-1270) uralma alatt fejeződött be,

kiszorult a közigazgatásból a hűbéri jelleg. Szakszerű bürokrácia (jogászok, jegyzők,

kamarások), helyi milíciák és zsoldosok jelentették az alapot ehhez. Párizs az ország

központja lett. Létrejött a connétable (hadseregparancsnok), a chancelier (kancellár) hivatala.

Északon a bailli-k, délen a sénéchal-ok voltak a területi vezetők (adóbehajtás, bíráskodás).

IX. Lajos kezdte kialakítani a parlamentet, melyből a 14. századra alakult ki a rendszeresen

ülésező Párizsi Parlament. Ez inkább bíróság volt, mint rendi gyűlés. A regionális

szabadságok leginkább a szokásjogon alapultak. A helyi gyűlések alakultak ki a tartományi

rendi gyűlések, legfőbb szerepük az adómegajánlás volt. IX. Lajos uralma a francia királyság

középkori virágkora.

IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) uralkodása volt a tetőpont. Minden eszközzel növelte a

bevételeket, megadóztatta a papságot is, ezért konfliktusba került a pápasággal. 1303-ban

Nogaret kancellár foglyul ejtette VIII. Bonifácot. 1305-ben V. Kelemen néven francia pápát

választottak, aki 1309-től Avignonban tartotta székhelyét. Flandriát azonban nem sikerült

megszereznie.

1328-ban kihalt a Capeting-dinasztia és az oldalági Valois-ház került hatalomra. III. Edward

angol király is igényt tartott a trónra, ám a franciák VI. Fülöpöt (1328-1350) választották

királlyá. 1338-ban Edward átkelt a Csatornán, majd 1340-ben felvette a francia királyi címet

és megveti a lábát Bretagne-ban. 1346-ban Crécynél döntő győzelmet arat és beveszi Calaist.

1348-ban hatalmas pestisjárvány dúl a királyságban. II. János (1350-1364) uralkodása alatt

beáll a pénzügyi csőd. Gonosz Károly navarrai király az angolokhoz pártol. 1356-ban

Maupertuis-nál angol győzelem születik, a király fogságba esik. Az országot a dauphin

irányítja tovább.

1358-ban parasztfelkelés (Jacquerie), amit Étienne Marcel árul el Gonosz Károllyal

szövetségben. A párizsiak azonban nem engedik be a városba a navarrai királyt. 1360-ban

megkötik a brétigny-i békét, melyben III. Edward lemond a francia trónról, ám megtartja a

meghódított területeket. V. Károly (1364-1380) adóreformjaival megszilárdítja a pénzügyi

helyzetet, átszervezi a hadsereget (íjászok, tüzérség, zsoldosok). Leveri Gonosz Károlyt,

1369-ben visszaszerzi Poitout. VI. Károly (1380-1422) az idegbetegség jeleit mutatja és

kicsúszik a kezéből a hatalom. Félelemnélküli János (1404-1419) burgund herceg az

angolokhoz pártol. 1415-ben Azincourt-nál V. Henrik nagy győzelmet arat, elfoglalja

Normandiát, a burgundok bevonulnak Párizsba. 1420-ban megkötik a troyes-i békét, Károly

lemond örökségéről, Henriket elismerik a francia rendek, de 1422-ben mindketten meghalnak.

Fiaikat királyoknak kiáltják ki.

Jeanne d’Arc meglovagolva a feltámadó nacionalista és dinasztia-hű érzelmeket felszabadítja

Orléans-t és eléri, hogy Reimsben VII. Károlyt francia királlyá koronázzák. 1430-ban a

burgundok elfogják és kiadják az angoloknak, akik 1431-ben Rouen városában kivégzik. Ám

a burgundok ismét francia oldalra állnak és 1436-ban Párizs elesik. VII. Károly kialakítja az

adórendszert, megszervezi a hadsereget, megkezdi az abszolút királyi hatalom kiépítését.

1453-ban békekötés vet véget a százéves háborúnak.

14. A Német-római Császárság a középkorban.

843-ban a Verduni szerződésben három részre osztották a Frank birodalmat, mely

osztozkodásban a keleti részeket Német Lajos, a középső sávot Lothar (az ő nevéből ered

Lotharingia neve) kapta meg. Német Lajos dinasztiája 911-ben Gyermek Lajos halálával

lekerül az uralomról és ezzel együtt megszűnik a Keleti Frank állam. A 9-10. században törzsi

hercegségek alakultak: Szászország, Frank hercegség, Sváb hercegség, Bajor hercegség és

Lotharingia ( az utóbbi területi-elv alapján).

Az első dinasztia, mely magához tudta ragadni a hatalmat a Szász-dinasztia volt (919-1024).

Ennek megalapozói az egyházra támaszkodó Madarász Henrik és I. Ottó (936-973) voltak, ők

nevezték ki a főpapokat, tőlük kapták a birtokadományokat, ezért megvendégelték és

eltartották az uralkodót és nagy létszámú kíséretét. Katonaságot tartottak fegyverben,

tanácsadó szerepük volt, és részt vettek a közigazgatás irányításában is. Ez a korai időszak a

magyar kalandozások kora. I. Ottó teremtette meg a Német-római Császárságot 962-ben.

Ekkor a pápa segítséget kért Ottótól, hogy erőt vegyen ellenségein, cserébe Rómában a fejére

tette a császári koronát, amely aktussal „a rómaiak és frankok királyává” tette. 973 húsvétján

Quedlinburgban az oda érkező követek (dán, cseh, lengyel, magyar, bizánci, kijevi stb)

elismerték Ottó eszmei vezetői szerepét.

III. Ottó (983-1002) fiatalon halt meg. Szándékában állt feltámasztani a Római Birodalom

örökségét, különös tekintettel Nagy Károly örökségére (Gallia, Germánia, Itália, Sclavinia,

Lengyelország). A központnak Rómát szánta volna. Ellátogatott Aachenbe Károly sírjához,

amit felnyittatott és megszemlélte a maradványokat.

A Frank (száli)- dinasztia (1024-1125) között volt uralmon. Továbbra is az egyházra

támaszkodtak, de már szerepet szántak a kishűbéresek is. III. Henrik (1039-1056) hatalma

óriási volt, kezében tartotta a pápákat, hatalmát kiterjeszthette a cseh és a lengyel területek

fölé is. Neki ajánlotta fel hűbérként Magyarországot Orseolo Péter is. Halálát követően

azonban bomlásnak indult a császári hatalom. IV. Henrik (1056-1106) alatt megerősödött a

hercegek és fejedelmek, illetve az egyházi fejedelmek hatalma is. A pápaválasztás

befolyásolása is kicsúszott a kezéből. A császár maga 1065-től vette kezébe a kormányzást,

VII. Gergely pápa személyében könyörtelen ellenfele támadt. Megkezdődtek az invesztitúra

küzdelmek, a viszony elmérgesedett. Henriket a pápa kiátkozta, ezért 1077-ben kénytelen volt

Canossa várában bűnbocsánatot kérni. Az országot belháborúk gyengítették, mégis be tudott

vonulni 1084-ben Rómába, a pápa kénytelen volt a szicíliai normannok segítségét kérni.

A pápával való küzdelem fia, V. Henrik (1106-1125) alatt is folytatódtak. Ő ugyan először

apja ellen ragadott fegyvert, de hatalomra kerülése után folytatta annak politikáját. 1122-ben

kénytelen volt kiegyezni az egyházfővel és megkötni a wormsi konkordátumot.

A Sváb/Stauf-dinasztia (1138-1254) nem örökösödés, hanem választás útján került hatalomra.

Jellemző az időszakra a Welf és a Stauf családok viszálya. Ennek következtében kerültek

hatalomra is, hiszen a választók nem akarták a hatalmas Welf herceget trónra ültetni. A

dinasztia első jelentősebb alakja I. (Barbarossa) Frigyes (1152-1189) kiegyezett a Welfekkel,

akik visszakapták Bajorországot. Uralkodásának fő célja Itália megszerzése volt. 1162-ben

elfoglalta Milánót, az ellenállás tűzfészkét, de hatalmát nem tudta megszilárdítani Észak- és

Közép-Itáliában a magas adók és önkénye miatt. Németországban a megerősödött Welf

Oroszlán Henrik fordult vele szembe. 1176-ban Legnano mellett Frigyes súlyos vereséget

szenvedett a lombard városoktól. A Welfekkel azonban sikerült leszámolnia. Fia hamar elhalt,

majd a választók egy része Stauf, egy része Welf uralkodót támogatott.

1211-ben azonban II. Frigyesnek (1211-1250) sikerült maga mellé állítania a fejedelmeket.

Házasság révén megszerezte Szicíliát és Dél-Itáliát (ahol igyekezett mintaállamot kiépíteni),

de elhanyagolta a német ügyeket, ahol elődei politikáját folytatta és kiváltságokban

részesítette a fejedelmeket. Fia halála után zűrzavaros időszak következett: interregnum

(1250-1273).

Ezen időszak végén került trónra I. (Habsburg) Rudolf (1273-1291), aki egyszerűen csak

birtokszerzésre használta pozícióját (Ausztria, Stájerország).

1308-ban kerültek hatalomra a Luxemburgiak (1308-1437). VII. Henrik megszerezte fiának a

cseh trónt, amire később hatalmukat építették. Kiemelkedő uralkodó volt IV. Károly (1346-

1378), aki 1348-ban Prágában egyetemet alapított. Törekedett a dinasztia erősítésére, így

megszerezte Pomerániát, Felső-Pfalzot és Brandenburgot, Zsigmond fiának a magyar trónt

biztosította. 1355-ben császárrá koronázták. 1356-ban kiadta Aranybulláját, melyben

szentesítette az uralkodóválasztás menetét (7 választófejedelem: mainzi, trieri és kölni

érsekek, cseh király, szász herceg, brandenburgi őrgróf, rajnai palotagróf). Az itáliai

eseményektől távol tartotta magát. Halála után fiai követték, Vencel és Zsigmond (1410-

1437).

A Luxemburgiakat a Habsburg-dinasztia (1437-1806) követte a hatalomban. II. Albert halála

után unokaöccse, III. Frigyes (1440-1493) lett a német király. Ő volt az utolsó, akit Rómában

koronáztak császárrá (1452). Hatalmát, Albert testvére, a Cilleiek, majd Hunyadi Mátyás

gyengítették. Sikeres házassági politikát folytatott, így fiának megszerezte Merész Károly

lányának kezét, mellyel 1477-től Burgundia (főképp Németalföld)) örökségéhez jutottak.

Ezért kétszer is háborúzott a franciákkal.

Frigyest fia, I. Miksa (1493-1519) követte a trónon. Folytatta a sikeres házassági politikát,

fiának megszerezte a spanyol trónt, Nápolyt és Szicíliát, az újvilági birtokokat. Létrehozta a

kamarai bíróságot, ezáltal az első állandó birodalmi adót. 1517. a reformáció kezdete.

15. Az invesztitúraharc.

Ez a hatalmi harc elsősorban presztízskérdés volt. Az invesztitúra jog beiktatási jog, amely

három jelkép átadására épült: gyűrű (lelki közösség), pásztorbot (az egyházmegye

irányításának jelképe) és a jogar (a hűbérbirtok tulajdoni jelképe).

756-ban Kis Pippin adományozta a langobard megszállás alól felszabadított területeket a

pápának, amivel létrejött a Pápai Állam. A pápákra a legnagyobb befolyással általában a

római nemesség volt.

III. Henrik német-római császár támogatta azt az egyházon belül megjelent reformtörekvést,

amely erős pápát akart a katolikus egyház élére állítani, ám annak kinevezését szerette volna a

maga kezében tudni. Ez a szerzetesi mozgalom két fő ágra bontható: a lotharingiai-ág a

szerzetesi fegyelem helyreállítását tartotta fő céljának, a cluny-i mozgalom a cölibátust

megtartását, a szimónia (egyházi tisztségek vásárlása) megszüntetését, illetve annak

megtiltását szerette volna elérni, hogy világi személyek iktassák be az egyházi méltóságokat.

Ezeket a szerzetesi reformokat Róma a világi papságra is kiterjesztette.

Az 1059-es lateráni zsinat rendelkezett a pápaválasztásról, így az egyházfőt csak a bíborosok

kollégiuma választhatta meg. Kezdett körvonalazódni a kialakuló küzdelem szövetségi

rendszere is. A pápák a reformerőkre, a patarénusokra (észak-itáliai városok lakói), illetve a

pápa hűbéreseire, a normannokra támaszkodhattak. A császár élvezte azonban a római

nemesség nagy részének a támogatását, illetve a német főpapokét is.

1073-1122 között zajlott le a küzdelem első szakasza.

1073-ban VII. Gergely (1073-1085) lett a pápa, aki világuralmi terveket dédelgetett, mely

szerint mind a hitelvek terén, mind az egyházkormányzatban, mind a politikában őt illeti meg

az első hely. 1075-ben kiadta a Dictatus Papae című bullát, mely kiélezte a császárral való

viszonyát. Ez a bulla kimondta, hogy nős ember nem lehet pap, a simonia, illetve világi

beiktatás révén való kinevezések érvénytelenek, aki ezek ellen vét, azt kiátkozzák. IV. Henrik

császár 1076-ban a wormsi birodalmi gyűlésen szembehelyezkedett a pápával, mire Gergely

megfosztotta hivataluktól a német püspököket és kiátkozta a császárt. 1077-ben Canossa

várában IV. Henrik a pápa elé járult bűnbocsánatért. Hazatérve leszámolt ellenfeleivel. 1084-

ben bevonult Rómába, VII. Gergely kénytelen volt az Angyalvárba menekülni, ahonnan a

segítségül hívott normannok menekítették ki. Közben a császár ellenpápát választatott. 1105-

ben a kilátástalan harcba belefáradt Henrik lemondott a trónról. Politikáját a fia, V. Henrik

folytatta, aki végül 1122-ben a wormsi konkordátumban kiegyezett II. Calixtus pápával. Az

invesztitúra joga a pápáé lett, de német püspök választása esetén a császár és képviselője jelen

lehetett, a hűbérbirtokba pedig a császár iktatta be a püspököt.

1154-1254 között zajlik a második szakasz. Ekkor már elsősorban ideológiai síkon folyik a

küzdelem.

I. (Barbarossa) Frigyes igyekezett Itáliára is kiterjeszteni az uralmát, aminek elhárítása 1176-

ban a legnanoi ütközetben sikerült III. Sándor pápának. III. Ince (1198-1216) pontifikálása

idején élte virágkorát a pápaság, aki bár gregoriánus volt, nem fanatikusként, hanem igazi

reálpolitikusként viselkedett. IX. Gergely pápa folyamatosan kiátkozásokkal büntette II.

Frigyes császárt.

A 13. század második fele és a 14. század első fele között zajlott a harmadik szakasz.

1266-tól az Anjouk gyakorolnak befolyást a pápákra, mivel megszerzik Dél-Itáliát, Szicíliát,

sőt időlegesen Toszkánát is. Az 1300-as évek előtt és után a francia királyi dinasztia, a

Capetingek kerülnek szembe a pápasággal. Ez különösen IV. (Szép) Fülöp és VIII. Bonifác

között mérgesedik el, melynek kiváltó oka az volt, hogy Fülöp megadóztatta a francia

papságot és lefoglaltatta az egyházi tizedet. 1303-ban a pápa kiadta az Unam Sanctam című

bullát, mely olaj volt a tűzre. Nogaret kancellár elfogatta a pápát, aki kiszabadult ugyan, de

hamarosan meghalt. 1309-1377-ig tartott a pápák avignoni fogsága, miután V. Kelemen itt

rendezte be székhelyét. 1378-1417 között egyházszakadás volt, melyet a konstanzi zsinaton

sikerült megszüntetnie Luxemburgi Zsigmondnak.

16. A keresztes hadjáratok.

A keresztes hadjáratok eszméje a cluny-i és gregoriánus reform szellemiségében gyökerezik.

Ekkorra értékelődött fel a kereszténység érdekében vívott háború gondolata, megszületett a

„Krisztus katonája” eszmény, aki a hit érdekében, annak útmutatása alapján forgatja a kardot.

Fontos volt még a zarándoklatok kérdése, illetve az európai társadalmi és gazdasági

problémák vetülete. Nem feledkezhetünk meg a kereskedelem érdekeiről sem.

A valódi cselekvés ideje 1095-ben jött el, amikor II. Orbán pápa a clermonti zsinaton

meghirdette a Szentföld felszabadításáért indítandó keresztes háborút. Ezt a célt már az első

hadjárat elérte (1096-1099), melynek első hullámában a szegények indultak útnak Amiens-i

Péter vezetésével, ám Kisázsiában szétverték őket. A lovagokból szerveződő hadsereg

azonban átvágta magát a szeldzsuk területeken (1097. Dorülaion), elérte Jeruzsálemet

(Bouillon Gottfried) és bevette a várost. Négy keresztes államot hoztak létre (Jeruzsálemi

királyság, Antiochiai fejedelemség, Edesszai és Tripoliszi grófságok), az első jeruzsálemi

király Gottfried öccse, I. Balduin volt. A területek védelmére lovagrendek szerveződtek, a

johanniták és a templomosok (1118), illetve később a Német Lovagrend (1196), azonban ők

hamarosan elhagyták a Szentföldet. A védelem további megerősítését szolgálták a kor

színvonalán megépített erősségek, melyekből kisebb helyőrségek is ellenőrizni tudták a

megszállt területeket.

Az első hadjáratot továbbiak is kísérték, ám ezek eredményei nem voltak jelentősek, vagy

tartósak.

1147-1149 VII. Lajos és III. Konrád

1189-1192 Szaladin, Oroszlánszívű Richárd, II. Fülöp Ágost, I. (Barbarossa) Frigyes

1202-1204 Velence intrikájára Konstantinápoly elfoglalása, Zára ostroma

1217-1221 II. András részvételével zajlik

1228-1229 II. Frigyes beveszi Jeruzsálem városát

1248-1254 Szent Lajos hadjárata Egyiptom ellen

1270 Szent Lajos Tunisznál próbálkozik

1291 Elesik az utolsó Szentföldi keresztény erőd, Akkó városa is.

A keresztes hadjáratok hozománya elsősorban az életmódban hoz jelentős változásokat.

Kulturális fellendülést jelent, a kereskedelem új termékekkel ismerteti meg Európát (citrom,

dinnye, rízs), az iparban elterjed a szélkerék alkalmazása, új textíliák és fémmegmunkálási

módszerek kerülnek elő.

1064-1492 az Ibériai-félszigeten zajlik a reconquista a mórok ellen.

Több hadjárat a felemelkedő Oszmán Birodalom ellen (1396., 1444., 1456 stb)

A Német Lovagrend harcai a ruszok, poroszok ellen.

A lengyelek a litvánok ellen.

Eretnekellenes hadjáratok (katharok, bogumilok, valdensek, husziták).

17. A Kijevi Rusz története.

A Kijevi Rusz a kelet-európai térség első szervezett politikai alakulata, amely a 9. század

végén jött létre. Alapját a Baltikumtól a Dnyeperen át a Fekete-tengerig (korabeli

szóhasználattal: a varégoktól a görögökig) vezető folyami út ellenőrzésének, illetve egy

kézben való egyesítésének igénye teremtette meg. Az északról érkező varég-rusz csoportok a

folyami útvonalnak több, a kereskedelem szempontjából fontos pontján telepedtek meg. A

Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti vízi út feletti fennhatóság maga után vonta a sztyeppei

nomádokkal (besenyők, kazárok) való összeütközést, majd Bizánc ellen vezetett "kalandozó"

hadjáratokat eredményezett. A varég-rusz csoportok közül a Kijevben uralomra jutott

fejedelmek (Oleg (879-912), Igor (913-945) kezébe került a vezetés, akik a vízi út feletti

uralom keskeny sávjának kiszélesítésére törekedtek a 10. század folyamán. Ez együtt járt

azzal, hogy egyre több keleti szláv csoportot (törzset) tettek adófizetőjükké. Az

államszervezés irányába mutató jelenségek csak Vlagyimir fejedelem idején figyelhetők meg;

azaz ugyanúgy a kereszténység felvételéhez köthetőek, mint a magyaroknál. Vlagyimir

fejedelem idején (980-1015) tömeges keresztelések a nagyobb településeken, az ún. tized

templom felépítése és számára fejedelmi bevételei tizedének átengedése stb. Vlagyimir

keresztény egyházszervezése fő vonásaiban a magyar Géza fejedelem egyházszervezésének

felel meg. Fia, I. (Bölcs) Jaroszlav (1019-1054) azután került a trónra, hogy bátyját elűzték

Kijevből. Jeles törvényhozóként tartják számon, mert Ruszkaja pravda címmel

törvénykönyvet adott ki. Országát fiai között felosztotta (a 12. századra ezek a területek

örökölhetővé is váltak), amivel megkezdődött az ország területi feldarabolódása. Lányát,

Anasztáziát I. András magyar király vette feleségül. A szétdarabolódás folyamatát a belső

viszályokon túl besenyő, majd később kun támadások is erősítették. 1097-ben a ljubecsi

fejedelmi találkozón szentesítették a kialakult viszonyokat. Szvjatopolk (1093-1113) maradt a

kijevi nagyfejedelem, Szvjatoszláv gyermekei megkapták Csernyigovot, Vlagyimir pedig

megmaradt Perejaszlavl birtokában. A rendet mégsem tartották be, a trón Vlagyimir

(Monomah, 1113-1125) kezébe került. Ő volt az utolsó, akinek esélye volt az állam

összefogására. Azonban fiának, Msztyiszlavnak halála után kiújultak a trónviták (1132). A 12.

századra a legfontosabb utódállamok a kijevi, a csernyigovi-szeveri, a volhíniai és a halicsi

fejedelemségek lett. Északon a polocki, a szmolenszki, a novgorodi, a rosztov-szuzdali és a

murom-rjazanyi központok voltak a legjelentősebbek. Druzsina = fejedelmi kíséret. Ennek a

kíséretnek a tagjait bojároknak nevezték, birtokaikat votcsina névvel illették. A kijevi

metropolitákat Bizáncból nevezték ki, fennhatóságuk egy érsekségre és 10-12 püspökségre

terjedt ki.

A 13. században Svédország és a Német Lovagrend igyekezett teret nyerni az északi területek

rovására, ám 1240-ben a Néva mentén a svédek, majd 1242-ben a Csud-tó jegén a lovagok

ellen aratott diadalt Alekszandr Nyevszkij novgorodi fejedelem. 1223-tól tűntek fel az első

mongol alakulatok a Rusz határánál. A főbb támadások 1237-1238-ban, illetve 1240-1242-

ben érték a fejedelemségeket. Ezek Batu nevéhez fűződnek, aki Dzsingisz halála után a

nyugati területek örököse lett. 1237-ben Rjazany, 1238-ban Rosztov és környezete esett el. Az

1240-ben visszatérő mongolok bevették Kijevet, majd Halicson és Lodomérián át

száguldottak nyugat felé, ahonnan ugyan visszavonultak, de a megszállt szláv területeket még

évszázadokig uralták.

Az uralom időszaka alatt a novgorodi és a szuzdali (később moszkvai) nagyfejedelemségek

fejlődtek a legnagyobb mértékben. Köszönhették ezt távolságuknak a mongoloktól és egyházi

központjaiknak. Urai jó viszonyt ápoltak az Arany Hordával, így Jurij Danyilovicsnak (1303-

1325) és öccsének Kalita Ivánnak (1325-1341) az uralma alatt megkezdődhetett az „orosz

földek gyűjtése”. 1328-ban legyőzték a rivális Tvert, és a metropolita is Moszkvába helyezte

székhelyét. Moszkva kapta meg az orosz területek adóinak beszedési jogát. Iván fia, Dmitrij

(1359-1389) 1380-ban már két fronton is hely tudott állni (Litvánia, Arany Horda), a

kulikovói csatában le is győzte őket. Ám a tatár büntető hadjárat bevette Moszkvát (1382) és

1480-ig fennmaradt a tatár iga érvényessége a fejedelemség fölött. 1448-ban az orosz egyház

függetlenné vált Konstantinápolytól. III. Iván nagyfejedelem (1462-1505) idején újból

megerősödött az állam. Megtagadta az adófizetést a tatároknak, sorra hódoltatta az

utódterületeket (1478 Novgorod, 1485 Tver, 1503 Csernyigov). Fia, III. Vaszilij folytatta a

terjeszkedést (1510 Pszkov, 1514 Szmolenszk, 1521 Rjazany). Jelentős területek maradtak így

is a kánok kezén, ráadásul feltűntek az oszmán-törökök is a határok mentén. Moszkva

elkezdte használni a bizánci hatalmi jelvényeket.

18. A mongol uralom időszaka Kelet-Európában.

1223-tól tűnnek fel a mongolok a Kijevi Rusz határainál, akkor még Dzsingisz nagykán

(1206-1227) vezetése alatt. Halála után unokája, Batu kapta meg az európai területeket, aki

1236-ban elindította hadjáratát a Nyugat ellen. 1237-ben Rjazany, 1238-ban Rosztov és

környezete esett el. Az 1240-ben visszatérő mongolok bevették Kijevet, majd Halicson és

Lodomérián át száguldottak nyugat felé, ahonnan ugyan visszavonultak, de a megszállt szláv

területeket még évszázadokig uralták. Az oroszok nevezték Batu uluszát Arany Hordának,

ami eredetileg a nagykán szállásterületét (ordu, orda) jelentette. Központja a délorosz

sztyeppéken volt, székvárosa a Volga deltájában épült fel (Szaraj).

A meghódoltatott népek (uluszok) az uralkodó nemzetség tulajdonába mentek át. Ezek a

későbbi időben újabb és újabb aprózódáson mentek át, minden tatár hercegnek külön ulusza

volt. Az orosz fejedelmek beiktatásához a kán beleegyezésére volt szükség, ezt a jogbiztosító

jarlik dokumentum kiadása szimbolizálta. A tatár uralkodót az oroszok évszázadokon át

cárnak nevezték. A tatárok főképp adót és embert várat a szlávoktól. A kézműveseket

egybegyűjtötték, a parasztoktól katona állítást vártak el. Egy-egy 10 000 főt kiállító területet

neveztek tümennek (40-45 ilyen volt), ez egyben az adófizetési körzetnek is megfelelt. Adó

címén fejadót, földadót, vámpénzt és főként természetben megállapított adókat szedtek az

oroszoktól. Az adminisztrációt megbízottak, baszkakok végezték az egyes csoportok fölött, ők

szedték az adót, írták össze a lakosságot, ügyeltek a rendre. A 14. századtól felváltották őket a

darugák, akik már nem helytartókként működtek, csak egyszerű hivatalnokok voltak.

19. Csehország helyzete a középkorban.

A szláv törzsek az 5-6. század idején érkeztek a területre, ám tartós államalakulatot sokáig

nem sikerült kialakítaniuk. Az első jelentősebb egység a Morva fejedelemség volt, ám ezt a

magyarok és frankok közös erővel véglegesen legyőzték. Ekkor Csehország területére került

át a szerveződés súlypontja. Az államalakulás felé vezető úton a Német-római Birodalom

offenzív törekvései jelentették a legnagyobb veszélyt. Mind I. (Szent) Vencel (921-929), mind

I. Boleslav (929-972) fejedelmek kénytelenek voltak elismerni a német uralkodók

fennhatóságát. Ez nemcsak adó fizetését jelentette, hanem katonai támogatást is, a 973-ban

alapított prágai, illetve az 1063 körül létrejött olmützi püspökségek is a mainzi érseknek

voltak alárendelve.

A 10. század folyamán a Slavnik és a Přemysl nemzetség harcolt a hatalomért, ami 995-ben

az utóbbiak győzelmét hozta. A zűrzavart kihasználva a lengyel fejedelmek kiterjesztették

fennhatóságukat a cseh területekre is. A Přemysl-ház csak II. Henrik segítségével tudta

visszaszerezni országát, olyannyira, hogy I. Břetislav (1035-1055) már Krakkót hódoltatta,

miközben a császárnak adózott. A cseh uralkodók hatalmát a családon belüli rivalizálás is

gyengítette, ám az is a német-római császártól függött, hogy kap-e királyi koronát a

fejedelem. A királyi cím személyre szólt, nem volt átörökíthető. Csehországot és

Morvaországot a 12. század végén sikerült egyesítenie Konrád Ottónak (1189-1991)

fejedelemnek. I. Ottokár (1197-1230) volt az, aki elérte, hogy II. Frigyes 1212-ben, a Szicíliai

Aranybullában örökölhetővé tegye királyságát, elismerje a csehek jogát a szabad

királyválasztásra és a püspökök beiktatását hivatalukba. II. Ottokár (1253-1278) már szilárd

alapokon álló országot vett át, hatalmát kiterjesztette Ausztriára (1254), majd Stájerországra

(1261). A császári hatalomért folytatott harcba azonban belebukott Habsburg Rudolffal

szemben (1278 morvamezei csata), aki megszerezte tőle Ausztriát. Ottokár fia, II. Vencelt

(1278-1305) egy ideig Németországban tartották fogságban, ám nagykorúként visszaszerezte

trónját és maga is hódító politikába kezdett, elfoglalta Sziléziát és a krakkói

részfejedelemséget is, majd lengyel királlyá koronáztatta magát. Fia révén Magyarországot is

megpróbálta megszerezni, sikertelenül. III. Vencel (1305-1306) halálával kihalt a Přemysl-

dinasztia.

A trónért meginduló harcból Luxemburgi János (1310-1346) került ki győztesen. Elismerte és

gyarapította a cseh nemesség kiváltságait, felhagyott a hódító politikával. 1335-ben, a

visegrádi királytalálkozón lemondott lengyel trónigényéről, cserébe pénzt és Sziléziát kapta

meg. 1344-ben érsekséggé emelte a prágai püspökséget. A crécy-i csatában halt meg. Fia,

Károly (1346-1378) cseh király és német-római császár volt. 1348-ban megalapította a prágai

egyetemet. Igyekezett korlátozni a nemesek befolyását, ám nem sok sikerrel. Támogatta az

egyházat és a városokat, legfőképpen Prágát. 1356-ban a német Aranybullában a cseh királyt

a hét választófejedelem közé sorolta. Fiának, IV. Vencelnek (1378-1419) nem sikerült

folytatnia a sikeres politikát. Megpróbált a köznemességre támaszkodni, de kudarcot vallott,

hatalmát a felerősödő huszita mozgalom (vezetője Jan Hus, a prágai egyetem professzora

volt) is gyengítette. Olaj volt a tűzre, amikor 1415-ben a konstanzi zsinat ideje alatt (1414-

1418) Hust máglyán elégették. Zsigmond (1419-1437) királyságát nem fogadták lelkesen, így

1419-ben Prága újvárosában felkelés tört ki. A király hadát 1420-ban Jan Žižka huszita

seregei megverték, amivel egy 1434-ig tartó hosszú háborúskodás indult meg. 1434-ben a

lipany csatában sikerült csak a megcsappant huszita hadsereget szétverni. Habsburg Albert

(1437-1439) és fia, László (1440-1458) uralkodása alatt a nemesség hatalma megerősödött, az

országban anarchia uralkodott. Bárói ligák alakultak, amelyek közül a Poděbrad György

vezette liga bizonyult a legerősebbnek. 1448-ban elfoglalta Prágát, majd László király

gyámjaként 1452-től kormányzóként működött. László halála után királlyá választották

(1458-1471), ám kormányzata huszita múltja miatt nem volt sikeres. A pápa és a katolikus

cseh urak nem ismerték el uralmát. Halála után a lengyel király fiát, Jagelló Ulászlót (1471-

1516) választották meg a rendek, de mind az ő, mind fia, Lajos (1516-1526) uralkodása alatt a

királyi hatalom lehanyatlott. A politikát a rendek irányították, ráadásul a Budán élő uralkodók

nem sokat törődtek a cseh ügyekkel.

20. Lengyelország a 10-15. században.

A 10. század elején nagytörzsek éltek a területen, melyeknek szállásterületei a későbbi

közigazgatási beosztás alapjai lettek (Kis-Lengyelország, Mazóvia, Nagy-Lengyelország,

Kujávia, Szilézia, Pomeránia). A lengyel állam kialakulása Nagy-Lengyelország területén,

Gnieznó környékén kezdődött meg. Itt I. Mieszkó fejedelem (960-992), a Piast-ház alapítója

966-ban felvette a keresztséget, majd Poznanban 968-ban megalakult az első püspökség is. Az

államszervezés munkáját fia, Vitéz Boleszláv (992-1025) tette teljessé. 1000-ben III. Ottó

császár Gnieznóban püspökséget alapított, majd 1025-ben királlyá koronázta Boleszlávot.

Utódai állandó harcban álltak a német-római császárokkal, akinek időről-időre hűbéri főségét

is el kellett ismerniük. A királyi hatalmat átmenetileg III. (Ferdeszájú) Boleszláv (1102-1138)

erősítette meg, majd felosztotta az országot fiai között. Kis- és Nagy-Lengyelország az

elkövetkező két évszázadban nem maradt egy fejedelem jogara alatt. A 12. században tovább

aprózódott az ország, a 13. századra már 23 részfejedelemségből állt. A főfejedelem

Krakkóban tartotta központját (Piastok), akik közül (Igazságos) Kázmér (1177-1194)

igyekezett megerősíteni a központi hatalmat. Keleti terjeszkedése Halics felé például a

magyar királyok érdekeivel ütközött. Nagy-Lengyelországban és Sziléziában ekkor erős

német és cseh befolyás érvényesült, Mazóvia a pogány poroszoktól szenvedett. Konrád

fejedelem behívta a Magyarországról kiebrudalt Német Lovagrendet. A tatárjárás

Lengyelország déli területeit pusztította 1241-ben, miután a legnicai csatában a lengyel hadak

megsemmisítő vereséget szenvedtek. A 12-13. században jelentős méreteket ölt a német

polgárok betelepedése a lengyel városokba.

Az ország egyesítését Wladyslaw Lokietek hajtotta végre, Sandomierz fejedelme. 1305-ben

megszerezte Krakkót, 1315-ben Nagy-Lengyelországot, majd 1320-ban pápai engedéllyel

koronázták királlyá. Lányát Károly Róbert vette feleségül. A lengyel trónra azonban a

Luxemburgiak is igényt tartottak, ezt az ellentétet volt hivatva rendezni az 1335-ös visegrádi

királytalálkozó. Luxemburgi János egy jelentős összegért lemondott trónigényéről, a Német

Lovagrend pedig visszaadta Kujáviát. Ekkor már (Nagy) Kázmér volt a király (1333-1370),

aki sokat harcolt a Lovagrend és a litvánok ellen. 1366-ban megszerezte Halicsot, 1368-ban

Krakkóban egyetemet alapított és elvégezte a különböző területek szokásainak jogi

kodifikálását is. Halála után megállapodásuk értelmében a trónt Lajos, magyar király szerezte

meg, ám uralkodása nem volt népszerű. 1374-ben megállapodott a lengyel nemességgel és

kiadta a kassai privilégiumot, amelyben csökkentette az adókat, csak lengyel tisztviselőket

nevezett ki a lengyel hivatalokba. Lajos halála után lánya, Hedvig lett királynő, akinek a

lengyel nemesség a litván fejedelmet, Jagellót (1386-1434) választották férjéül. 1386-ban

Lublinban megkeresztelték és királlyá koronázták: a keresztségben a Wladyslaw nevet kapta.

Ezzel létrejött a lengyel-litván perszonálunió, illetve megalakult a vilniusi püspökség. 1410-

ben a grünwaldi csatában legyőzte a Német Lovagrendet, majd a megkötött toruni békében

megszerezte Nyugat-Poroszországot, amivel kijutást nyert a Balti-tengerre. A 15. században

Lengyelországban megnövekedett a köznemesség súlya a politikában, ők ellenőrizték a

tartományi bíráskodást, a pénzügyeket. Kialakult a szejm, a két házból álló rendi gyűlés,

illetve a tartománygyűlések (sejmik) intézménye. A központi kormányzatot a királyi tanács

jelentette, így Lengyelországban rendi monarchia jött létre.

21. A délszláv népek sorsa a középkorban.

Bolgárok: 679-ben megjelentek a Balkán-félszigeten a bolgárok, miután 679-ben Aszparuch

a bizánci császár hívására átvezette népét Moesiába. Az új Bolgárország határai Várnától

egészen Avarország határáig terjedtek, sőt e jövevény hódítók már a IX. század elején a

félszigeten lévő szlávok nagy részét hatalmuk alá hajtották. A kevés számú, de vitéz nép

csakhamar abba hagyta a nomád életet s a mint állandóan letelepedett, teljesen összeolvadt a

szláv alattvalókkal. Egy-két század múlva a bolgárok elfelejtvén ősi nyelvüket, mindnyájan

szlávul beszéltek. Krum, aki 807 körül lépett a trónra, kiterjesztette hatalmát a Duna mind a

két partjára, úgy hogy északon az erdélyi havasok határolták területét. A keresztény hitre

Borisz (852-888) uralkodása alatt tértek meg a bolgárok, a bizánci rítus szerint. A térítés ellen

lázadó előkelők felkelését leverte, ám mivel független akart maradni Konstantinápolytól,

igyekezett tőle az egyházat is függetleníteni. A pápával kezdett tárgyalásokat, ám ezek nem

vezettek eredményre, így a szláv liturgia maradt érvényben. Bolgárország fénykora Borisz

legkisebb fiának, Simeon cárnak (893–927) uralkodásához köthető. Ő volt a bolgárok

legnagyobb fejedelme; győzelmes fegyvereivel alapjaiban ingatta meg a kelet-római

birodalmat. Ám utódai alatt a megerősödő Bizánccal szemben nem sikerült megőrizni az

önállóságot.

Az alávetés az ezredfordulótól Bulgáriát egyszerű tartománnyá tette. Adóval tartozott

Konstantinápolynak, mely eleinte terményben, az 1030-as évektől azonban pénzben követelte

a jussát. Ez számos felkeléshez vezetett, a legjelentősebb 1040-ben tört ki, az utolsó cár

fiának, Peter Deljánnak a vezetésével. A Komnénosz-dinasztia uralkodói (1081-1180) a

Balkánon is megerősítették pozícióikat. I. Manuel halálával a Bizánci állam meggyöngült. Ezt

használta ki 1185-ben egy testvérpár, akik harcot indítottak. Társuralkodókként Péter (1185-

1197) és Aszen (1187-1196) együtt irányították az országot, mellyel 1187-ben

Konstantinápoly békekötésre kényszerült. Az új központ Tirnovo lett. Aszen utódai alatt

azonban a központi hatalom meggyengült, anarchikus szakaszok követték egymást. Csupán II.

Iván Aszen (1218-1241) tudta újra megszilárdítani az államot és hódításaival Bulgáriát a

Balkán nagyhatalmává tette. Magyarországgal vívott háborújában azonban elveszítette

északnyugati területeit (Szörényi bánság). A közigazgatás (tartományi főnökök) és a

hadszervezet (nagybirtokos bojárok csapatai) bizánci mintára szerveződött. Aszen utódai alatt

újra hanyatló korszak következett, majd 1256-ban ki is halt a dinasztia. Ekkor az egyik

nagybirtokos, Konsztantin Tich (1257-1277) került a trónra. A magyarokkal, a görög

császárokkal és a tatárokkal vívott háborúk azonban fokozták az elégedetlenséget. 1277-ben

egy pásztor, Ivajlo vezetésével parasztfelkelés tört ki ellene és a harcokban a cár meghalt.

Özvegye feleségül ment Ivajlóhoz (1278-1280), ő azonban nem tudta megszilárdítani a

hatalmát, menekülnie kellett. A szerbekkel vívott harcok 1330-ban vereséghez vezettek. 1371-

ben érte Bulgáriát a törökök első csapása, mely az 1389-es rigómezei vereség után Bulgária

elestéhez vezetett (1393). Nikápoly után a vidini cárság is megszűnt.

Szerbia: Az ezredforduló után megalakuló középkori szerb állam határai meglehetősen

képlékenynek bizonyultak. A bizánci elnyomás itt nem tudott olyan erős lenni, mint

Bulgáriában, de a szláv vezetőket is adófizetésre kötelezték, illetve magával hozta a

pravoszláv rítust. A függetlenségi harcnak két központja alakult ki, Zéta és Raska. Zéta

területén Mihály fejedelemnek (kb. 1052-1081) sikerült elérnie, hogy a pápa Bar püspökségét

latin rítusúvá tegye, koronát is kapott tőle. A sikerek azonban átmenetiek voltak. A

függetlenség ügyét ekkor Raska vette át, a bizánci uralmat azonban csak I. Manuel halála után

lehetett lerázni. Ekkor Nemanja István fejedelem (1170-1196) Nisig tolta előre Szerbia

határait. Fia, István (1196-1228) 1217-ben a pápa jóváhagyásával felvette a király címet,

1219-ben pedig érsekséggé emelte a raskai püspökséget. A 13. század Szerbiában anarchiával

volt terhes, a magyar uralkodók ekkor szerezték meg a hatalmat Bosznia felett. A központi

hatalom csupán II. és III. Uros uralkodása alatt szilárdult meg, akik déli irányban

kiterjesztették határaikat (Észak-Macedónia). Dusán István (1331-1355) uralkodása jelentette

a fénykort, Bizánctól lefoglalta a Peloponnészoszig terjedő földet. 1346-ban „a szerbek és

görögök császárává” koronázták, 1349-ben törvénykönyvet szerkesztett. Ekkor alakult ki az

államigazgatás sajátos szerve, a szabor nevű gyűlés, amely azonban nem korlátozta az

uralkodó hatalmát. Hódító politikájának káros következménye volt, hogy Bizánc segítségül

hívta az oszmán törököket, akik 1354-től folyamatosan nyomultak előre a Balkánon. 1371-

ben legyőzték az egyesített bosnyák-szerb-havasalföldi csapatokat. 1373-ban Szerbia már

adót fizetett a szultánnak. 1389-ben Rigómezőnél Lázár szerb fejedelem vereséget szenvedett

Murád hadaitól (akinek oldalán harcolt a déli szerb fejedelem). A középkori szerb állam

utolsó uralkodója Brankovics György (1427-1456) már hintapolitikát folytatott a szomszédos

hatalmak között. A halála után bekövetkező anarchia 1459-ben oda vezetett, hogy a törökök

bevették Szendrőt és elfoglalták az addig még meg nem szállt szerb területeket.

Románok: A 10-11. század fordulóján tűnik fel a bizánci forrásokban az a vlach nevű

pásztornép, amely későbbi vándorlásai során jutott el északra a Kárpátok vidékére. Ezt

elősegítette, a 14. században a tatárjárás pusztítása, amely megritkította a hegységtől keletre

és délre fekvő síkságok lakosságát. A románság csak a 14. század folyamán jutott el az

államalapításig. Basarab vajdának (1324-1352) sikerült elfoglalnia egész Havasalföldet, ám a

fenyegető tatár veszély miatt újra elismerte a magyar király főségét. 1359-ben magalakult az

első ortodox érsekség is a területen.

Moldva függetlenségét a tatárokkal szemben kellett kivívni, amely küzdelembe I. Lajos király

is bekapcsolódott. Az általa támogatott Balk vajdát 1359-ben űzték el, így egy független

román fejedelemség jött létre, melynek fejedelme Bogdan lett. 1401-ben itt is megalakult a

független egyházszervezet.

A 14-15. századra kialakultak az egyház valamint a földbirtokosok (bojárok) kezén lévő

nagybirtokok, akik földjeikre széles körű immunitast nyertek. A kisbirtokosok katonai

szolgálatot teljesítettek. A lakosság nagy része pásztorkodással foglalkozott, az ipart némi

városi kézművesség és bányászat jelentette.

A román fejedelemségeknek hamar szembe kellett nézniük az oszmán előretöréssel.

Havaselvén Öreg Mircea fejedelemnek (1386-1418) kellett felvennie a harcot ellenük. Az ő

uralkodása alatt érte el Havasalföld a legnagyobb kiterjedését, várakat építtetett, hadsereget

szervezett, még a Zsigmondnak való hűbéri alávetést is vállalta. Hamarosan azonban

rákényszerült, hogy éves adót fizessen a szultánnak. Az ellenállás politikáját a hintapolitika

váltotta fel. Mircea fia, Vlad Dracul is ennek esett áldozatul: Hunyadi elfogatta és lefejeztette

törökkel való kapcsolatai miatt. Vlad fia, Vlad Tepes (1456-1462) kemény kézzel teremtett

rendet országában. Hatalmát a kisbojárokból toborzott sereg segítségével tartotta fenn. Mikor

menekülni kényszerült a török elől, Mátyás a szászok kérésére elfogatta. Szabadulása után

otthoni ellenzéke török segítséggel győzte le Tepest.

Moldva később szembesült a török előretörésével. Jó Sándor fejedelemsége (1400-1432) alatt

mind gazdaságilag, mind katonailag megerősödött az ország, halála után azonban

trónviszályok törtek ki. Petru Aron fejedelem 1456-ban Moldvát már török hűbér alá adta.

Utóda, Nagy István (1457-1504) kezdetben még fizette az adót, leverte a szervezkedő

ellenzéket és megerősítette haderejét. 1475-ben sikerült legyőznie a törököket, ám amikor II.

Bajezid 1484-ben elfoglalta a Fekete-tengeri kereskedelem központjait Istvánnak ismét

vállalnia kellett az adófizetést és a hűbéri függést.

A két román fejedelemség azonban nem olvadt az oszmán birodalomba, vazallus államokként

tagozódtak a fennálló rendbe, akárcsak később Erdély.