I. Károly Róbert (ur.: 1301-1342)
Károly Róbert (eredeti nevén: Caroberto Anjou) apja Martell Károly, anyja pedig Habsburg Klemencia volt. Apja szülei révén volt Árpád-házi rokon, mivel apai nagyanyja Mária, V. István magyar király lánya volt. (Tehát V. István dédunokájaként jött a világra 1288-ban)
Az utolsó Árpád-házi uralkodó III. András (1290-1301) volt, ám hatalmát belföldön és külföldön is sokan megkérdőjelezték, mivel a magyar nemesség tagjai közül néhányan tudni vélték: valójában nem Árpád-házi leszármazott. A pletyka alapját az szolgáltatta, hogy apja – utószülött István – születése előtt II. András és harmadik felesége Estei Beatrix nem éltek házaséletet, viszont az ifjú olasz királyné bensőséges kapcsolatot ápolt az ország nádorával (Dénes nádorral) Így II. András halála után, külföldön megszületett István – III. András apja – talán Dénes nádor, és nem II. András gyermekeként látta meg a napvilágot.
A fentiek miatt, még III. András halála előtt megjelentek a külföldi trónkövetelőkMagyarország határainál. Már 1292. január 6-án Mária királyné Magyarországot fiának, Martell Károlynak adományozta, és őt magyar királlyá nyilvánította. 1295-ben meghalt Martell Károly. A nápolyi Anjouk magyarországi trónigénye így fiára, Károly Róbertre szállt. Kedvezett ennek az igénynek, hogy 1294-ben az a VIII. Bonifác lett a pápa, aki a pápai világuralmi törekvések kiemelkedő, ám kései harcosa volt, s aki nagyon szívesen látta volna nápolyi hűbéreseit Magyarország trónján. II. Károly nápolyi király hosszas előkészületek után - azt követően, hogy újra kegyeiben és birtokadományokban részesítette a hozzá hű délvidéki urakat útnak indította Magyarországra unokáját, az alig tizenkét éves Károly Róbertet, aki 1300. augusztusában érkezett a dalmát tengerpartra. Miközben az ifjú Anjou az ország fővárosa felé vonult hadaival, 1301. január 14-én a budai várban meghalt III. András, vele pedig kihalt az Árpádok férfiága is.
III. András halálának hírére Károly Róbertet párthívei sietve Esztergomba vitték, és ott az Anjouk magyarországi szálláscsinálója, Bicskei Gergely választott esztergomi érsek a "szentistváni" ( Szent Istvánnak tulajdonított ) korona híján egy másik, talán erre az alkalomra sebtében készített koronával megkoronázta. A tizenhárom éves ifjút Magyarországon ekor még csak néhány egyházi és világi méltóság támogatta: a horvátországi Subics és Babonics családok, valamint Csák Ugrin tartományúr és Bicskei Gergely esztergomi érsek. Külföldi támogatói pedig a Nápolyi Királyság hűbérura, VIII. Bonifác pápa, és a Habsburg hercegek voltak.
Ám Károly Róberttel szemben az ország több hatalmassága - a Rátótok, Balassák, Kőszegiek, a kalocsai érsek, az egri, a váradi, a váci, a csanádi, a boszniai és a szepesi püspökök, a Trencséni Csák Máté, Aba Amádé, a budai bíró – Csehországba indult, hogy a cseh király kilenc éves Vencel nevű fiát kérje fel a magyar trón elfoglalására. Vencelnek bizonyítható rokoni kapcsolata volt az Árpád-házzal, mivel III. Béla Konstancia nevű lányának ükunokájaként látta meg a napvilágot. A fiatal Vencelt be is hozták Magyarországra, és 1301. augusztus 27-én Székesfehérvárott János kalocsai érsek királlyá koronázta a "szentistváni" koronával. Válaszul Károly Róbert híveket gyűjtött és 1303-ban megostromolta a király székhelyét, Budát. Vencel néhány évvel később – 1305 őszén - apja halála után megörökölte a cseh trónt, így kénytelen volt hivatalosan is lemondani Magyarországról és a magyar királyi cím viseléséről.
Vencel távozása után 1307. október 10-én Károly Róbertet a rákosi országgyűlés királlyá választotta. Ezt követően bukkant fel a harmadik külföldi trónkövetelő, Wittelsbach Ottó bajor herceg. Ottó szintén az Árpád-ház egyik leszármazottja volt, mivel IV. Béla Erzsébet nevű lányának fiaként, azaz a "hírneves" magyar uralkodó unokájaként nyújthatta be magyarországi trónigényét. A német herceg a magyar trón megszerzése érdekében össze akart fogni az Erdélyt kezében tartó Kán Lászlóval, ám a vajda elvette tőle a szent koronát – melyet Ottó, még Venceltől kapott. Támogatók híján így 1308-ban Ottó is távozott az országból, így 1309. június 15-én, majd a 1310. augusztus 27-én – a Kán Lászlótól visszaszerzett koronával harmadszor is megtörtént Károly Róbert koronázása az Árpádok ősi székvárosában, Fehérvárott.
A hatalom megszilárdítása
Bár a főurak nagy része Károly mellé állt, az erősebbek ellenálltak. Ugyan Csák Máté Kőszegi Henrikkel együtt 1308-ban elismerte a királyt, de mint az ország legnagyobb és legerősebb birtokosai saját területükön királyként uralkodtak. Aba Amadé kassai halála juttatta a királyt első komoly győzelméhez, mert a város mellé állt Amadé fiaival szemben. Azok Csák Mátéval kötöttek szövetséget, de az egyesített sereget 1312. június 15-én a rozgonyi csatában Károly legyőzte. 1316-ban a Kőszegiek, 1317-ben Borsa Kopasz és Kán László felett aratott győzelmet és fokozatosan átvette az irányítást az ország egész területe felett. Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de az ország észak-nyugati része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá. Végül 1322-ben az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.
Az utolsó fegyveres szembenállás Csák Máté egyik bizalmi emberének Zách Feliciánnak a nevéhez fűződik, aki 1330 április 17-én kísérlet meg merényletet az Anjou uralkodó ellen. A merénylet megtorlása elrettentő figyelmeztetés volt a többi nagyúr felé, ugyanis Felicián testének darabjait különböző városokba, fejét Budára küldték intő példának. Gyermekeit kivégezték, Klára nevű lányát borzalmasan megcsonkítva városról városra hurcolták és azt kellett kiáltoznia: "Így jár, aki hűtlen lesz a királyhoz!" Felicián rokonságát ezenkívül harmadíziglen halálra ítélték, távolabbi rokonait pedig jószágvesztéssel sújtották.
Károly Róbert központosító politikája: Károly Róbert új alapokra helyezte és megszilárdította az utolsó Árpádok alatt megrendült királyi hatalmat. A régi, lázadó főnemesség helyére új, hozzá hűséges embereket állított és közöttük osztotta fel az elkobzott birtokokat. Jellemzően ősi családok eddig háttérbe szorult ágait emelte be a hatalomba. Ebben az időszakban emelkedett fel sok később a magyar történelemben fontos szerepet játszó család, például a Lackfiak, Garaiak, Nekcseiek, Szécsényiek vagy a Debreceniek. A királyi várak közül 100-at visszavett, majd újra eladományozott, ám csak megbízható hozzá hű nemeseknek, akik csupán szolgálati, úgynevezett honor birtokokként, szolgálatuk, vagyis tisztségük viselése idejére kapták meg azokat. Uralma alatt az ország 300 várából már nem csupán 60 (20%) hanem 160 (50%) volt királyi kézen. Az országbárók nagy honorjai jellemzően a legnagyobb főurak között rotálódtak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10-20 vár birtoklása is járt vele. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították.
Ugyancsak a király erejét növelte egy új hadseregforma kialakítása is, melyben megjelent a királyi bandérium, a megyei bandérium és a kun könnyűlovasság is.
Károly Róbert gazdaságpolitikája
Károly Róbert a pénzügyek terén is megerősítette a királyi hatalmat, és feltöltötte a kincstárat. Ebben fő bizalmasa Nekcsei Demeter tárnokmester volt segítségére. Elsőként, - mivel Magyarország ekkoriban Európa egyik első számú arany és ezüst lelőhelye volt - a nemesfém bányászatot és kereskedelmet vette szoros királyi felügyelet alá. Átalakította a bányabér (urbura)rendszerét. Amíg az Árpádok alatt a kibányászott arany egytizede, az ezüst egy nyolcada a királyt illette, addig Károly Róbert a bányabér egyharmadát megosztotta a földesurakkal, hogy elősegítse az új bányák feltárását. Megtiltotta, hogy a nemesércet külföldre szállítsák; az aranyat és ezüstöt az uralkodó által megszabott áron be kellett szolgáltatni (nemesfém-monopólium) a frissen létrehozott pénzverő kamaráknak, melyek pénzt verettek belőle.
A sokféle forgalomban lévő pénz helyett 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár, majd 1325-ben firenzei mintára azaranyforint verését, váltópénze az ezüstgaras lett. (Az aranybányászat terén Magyarország Európán belüli elsőségét jelzi, hogy Károly Róbert volt a kontinens első uralkodója, aki megengedhette magának, hogy országában aranyvalutát veressen.) A korábbi uralkodók által kedvelt pénzrontást, - mely a kamara haszna nevet viselte és a pénzek időnkénti kötelező, alacsonyabb nemesfémtartalmú pénzekre történő beváltását jelentette - Károly Róbert beszüntette.
A királyi bevételeket új adó bevezetésével is növelte, ez volt a kapuadó. Minden olyan telek után kapuadót szedtek, amelynek a kapuján egy megrakott szénásszekér be tudott menni és meg tudott fordulni. (ezért nevezték kapuadónak is) Bevezették még aharmincadot is, mely a nyugatra és északra, valamint a huszadot, mely a délre kivitt vagy behozott árukat vámolta meg. A vámokat nemcsak határokon, hanem nagyobb városoknál is szedték. Ilyen volt Székesfehérvár és Buda.
Külpolitika
Az ország belviszonyainak megszilárdítása után a király az ország külső tekintélyének helyreállításába kezdett. Elsőként rendezte a Bölcs Róbert, nápolyi királlyal fennálló trónöröklési vitát. A pápai közvetítéssel megkötött 1333-as egyezményben kisebbik fiát, Endre herceget eljegyezte a nápolyi uralkodó unokájával, egyben örökösével, Johannával és rögzítették, hogy a házaspár közösen fogja örökölni a trónt.
A Balkánon is sikeres terjeszkedő politikát folytatott, és megszerezte a szerbektől Nándorfehérvárt és Galambócot. (Nándorfehérvár 1018-tól volt Bizánc birtoka, majd 1230-ig hol magyar, hol bizánci kézen szerepelt. Ekkor rövid időre bolgár kézre került, majd 1272 körül V. István Katalin lányával együtt a várat is átadta hozományként Dragutin szerb uralkodónak. Ezután 1403-ig többségében magyar kézen van, majd Zsigmond hűbérbirtokként átadja hívének Lazarevics István szerb despotának.)
Károly Róbert külpolitikai sikerként könyvelhette el az 1335-ös Visegrádi találkozót is. A lengyel, cseh és magyar uralkodók (Nagy Kázmér, Luxemburg János, Károly Róbert) részint egy Bécset elkerülő kereskedelmi útról döntöttek (a bécsi vám kivédésére) másrészt elsimították a Szilézia miatt fellángolt lengyel-cseh ellentéteket (Kázmér lemondott a területről, cserébe János a lengyel trónigényéről) harmadrészt pedig megegyeztek: ha Kázmér lengyel király fiú utód nélkül halna meg, úgy Károly Róbert fia örökölné a trónt. Ezzel mindkét fia számára biztosított egy-egy királyságot: kisebbik fiának a már említett nápolyi alkuval az Anjouk itáliai királyságát, nagyobbik fiának, Lajosnak pedig Magyarország mellett a Lengyel királyságot.
Károly Róbert szinte egyetlen külpolitikai kudarca Havasalföldöz kötődött. A terület korábban a magyar királyok felé hűséggel viseltető oláh és kun kenézségekből állt, ám 1310-ben felbukkant egy Basarab János nevű vajda, aki egyesítette a kis kenézségeket és létrehozta a magyaroktól független Havasalföldi fejedelemséget. Károly Róbert 1330. októberben ugyan meghódította az engedelmességet megtagadó havasalföldi vajda székhelyét, Argyasudvarhelyt, de november 9-én, hazafelé tartva egy szűk hegyszorosban a vajda csapatai megtámadták és a Posadai csatában vereséget mértek rá. Károly Róbert kénytelen volt elismeri Havasalföldet.
Házasságait tekintve: első két feleségét Máriának hívták, ezért a forrásokban sokszor összekeveredett a nevük, erre mutatott rá Kristó Gyula. Első felesége Piast Mária, II. Kázmér a sziléziai Beuten hercege, míg második felesége Rurik Mária, I. Leó halicsi király lánya. Harmadik felesége, Luxemburgi Beatrix halála után, 1320-ban feleségül vette a lengyel király lányát, Lokietek Erzsébetet, ami később fiának, Lajosnak jogalapot teremtett a lengyel trón megszerzésére. I. Károly1342-es halálakor erős birodalmat hagyott fiára, Nagy Lajosra
I. (Nagy) Lajos (úr.: 1342-1382)
Lajos Károly Róbert magyar király és harmadik (egyes feltételezések szerint negyedik) felesége, Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő házasságából származott, 1326. március 5-én született. Nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki II. (Sánta) Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária (V. István magyar király lánya) fia volt.
Lajos a királyi pár harmadik gyermeke volt, később még két fivére született, Endre (1327-ben) és István (1332-ben). Két bátyja, Károly és László korai halálát követően négyéves korában lett trónörökös.
Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait.
A nápolyi kérdés
Nagy Lajos apja révén (Károly Róbert) a nápolyi királyi család sarja volt. Károly Róbert Árpád-házi Mária (V. István lánya) és II. Anjou Károly unokájaként látta meg a napvilágot, és a Magyar Királyi trón megszerzése után egyik legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a nápolyi trónt kisebbik fia – Endre - számára biztosítsa. Így amikor a kis Endre herceg 6 éves volt, megkötötte a híres Nápolyi alkut (1333) melyben megegyezett a családdal, hogy Endre nevű fia társuralkodóként felülhet Nápoly trónjára.
A társuralkodói státusz a nápolyi Anjouk rokoni kapcsolataiból adódott. Árpád-házi Mária és II. Károly házasságából három fiú született: Martell Károly (az ő fia volt Károly Róbert) Róbert (az ő unokája volt Johanna) és János (az ő leszármazottai voltak a Durazzói hercegek). A három ág közül Róbert ága volt a nápolyi trón örököse, így Károly Róbert ezzel az ággal kötött alkut 1333-ban. Az alkuban Johanna és Endre házasságáról és társuralkodásáról döntöttek. Az alku házassági része megtörtént, ám 12 évvel később 1345-ben, Johanna, - vagy jóváhagyásával hívei - megölették Endrét (aversai merénylet) A gyilkosság idején Károly Róbert már nem élt, csak Nagy Lajos, így rá maradt testvére megölésének megtorlása.
A nápolyi Anjouk családfája:
Az első nápolyi hadjárat Lajos 1347 novemberében indult meg Nápolyba, mintegy 1000 fős kíséretének élén. Felvonulása közben a kisebb-nagyobb városállamok tisztelettel és rokonszenvvel fogadták. 1348. január 11-én Lajos seregei Capua városánál tönkreverték a Tarantói Lajos, Johanna új férje által vezetett nápolyi seregeket. A capuai összeomlás után Johanna és családja hajón provence-i grófságába menekült, a Nápolyi Királyság pedig minden további kardcsapás nélkül Lajos hatalmába került.
Nápolyba való bevonulása előtt január 20-án Lajos Aversa városában fogadta rokonait, a három durazzói és két tarantói királyi herceget (Durazzói Károlyt, Lajost, ill. Róbertet, valamint Tarantói Fülöpöt ill. Róbertet). A jó hangulatú lakoma után azonban Lajos hirtelen számon kérte öccse halálát az abban nyilvánvalóan ártatlan Durazzói Károly hercegen (Johanna sógorán), akinek rövid úton a helyszínen a fejét vétette (második aversai tragédia); a többi herceget pedig fogságba vetette, majd Magyarországra küldte őket.
Lajos január 24-én vonult be Nápolyba lovon, sisakban – mint egy meghódított városba. Felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet és bizalommal, nagylelkű uralkodói intézkedésekkel igyekezett csillapítani a kedélyeket – hasztalanul. VI. Kelemen pápa nem ismerte el Lajost Nápoly királyának és kiközösítéssel fenyegette, de nem szakadt meg a kapcsolat közte és a Szentszék között. Közben szerte Itáliában elkezdett dühöngeni a Genovába behurcolt pestis, így Lajos – miután kijelölte helytartóit – 1348 májusának végén visszaindult Magyarországra. A magyar uralom néhány helyőrség kivételével hónapok alatt összeomlott a Nápolyi Királyságban, szeptember 17-én pedig Johanna is visszatért Nápolyba.
A második nápolyi hadjárat A kedvezőtlen nápolyi fejlemények hatására és pozíciójának újbóli megszilárdítására Lajos Nápolyba küldte a tehetséges Lackfi Istvánt. Ám a tehetséges és vitézi tulajdonságokkal rendelkező Lackfi nem tudta segíteni Nagy Lajos ügyét, így megindult a második nápolyi hadjárat. Lajos 1350 áprilisában hajókkal vágott neki a nápolyi útnak, így május 1-jén partra szállt Itáliában. Másfél hónapig szervezte seregeit, majd megindult Nápoly felé Melfi, Lucera és Benevento városokon keresztül. Lajos bevonult Salerno városába, majd Aversa várát vette ostrom alá. Tarantói Lajos időközben megerősítette Aversát, ezért az ostrom elhúzódott. Július 26-án felderítés közben Lajos súlyosan megsebesült: a bal lábába fúródott egy nyílvessző. Johanna ismét elmenekült Nápolyból, ezért Lajos az ostromot félbehagyva augusztusban bevonult a városba. Mérlegelte a helyzetét: a városban felkelés tört ki ellene, katonáit nehezen tudta fizetni és ellátni. Belátta, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani hódításait, ezért hajlott a békére. Ugyancsak hajlott a megegyezésre Johanna is: anyagi nehézségeik miatt a háborút képtelenek voltak folytatni Lajos király ellen. Így feltételes fegyverszünetet kötöttek szeptember 1-jétől. Ennek megfelelően Lajos Róma érintésével Itálián keresztül visszautazott Magyarországra. A felek a végső békét a következő évben, 1352. március 23-án Nápolyban kötötték meg: eszerint Lajos lemondott hódításairól, és elismerte Tarantói Lajost és Johannát, mint a Nápolyi Királyság uralkodóit.
Lajos még egy alkalommal avatkozott a nápolyi ügyekbe uralkodása folyamán. Kis Károly Anjou herceg, az első itáliai hadjárat alkalmával fogságba vetett Durazzói Lajos fia 1370-től kezdve a magyar királyi udvarban nevelkedett, 1371–1376 között Dalmácia és Horvátország hercege volt. A nagy nyugati egyházszakadást követően Johanna az avignoni pápa, VII. Kelemen mellé állt. Erre VI. Orbán 1380-ban letette királyságáról, és a trónt Kis Károlynak ajánlotta fel. Lajos katonákkal támogatta rokona trónigényét, így az 1381-ben elfoglalta Nápolyt. III. Károly néven megkoronázták, és 1382-ben május 22-én Muro várában négy magyar zsoldossal megfojtatta Johannát, mint „férjgyilkost”.
A dalmáciai háború
Nagy Lajos kezdettől fogva érdekellentétben állt a Velencei Köztársasággal, ami mindinkább terjeszkedni akart a dalmát partvidéken. A dalmát városok Könyves Kálmán óta általában keresték a Magyar Királyság pártfogását (annak szükségszerűen lazább, nagyobb önrendelkezést biztosító fennhatóságát) Velencével szemben, ám a magyar királyok sokszor nem tudtak ennek eleget tenni. Összességében elmondható, hogy Lajos egyetlen tartós külpolitikai sikerét a dalmát térségben aratta. Lajos elhatározta, hogy megvédi dalmáciai jogait, ezért 1345-ben több mint 20 000 katonával Horvátországba vonult. Jöttének hírére a legtöbb horvát főúr hódolatra járult a király elé és a dalmát városok követei is elhozták városaik kulcsát. Azonban mihelyt Lajos hazatért Magyarországra, a velencei hajóhad megjelent Zára kikötőjében azzal a követeléssel, hogy rombolják le a város falait. A város vezetése ezt megtagadta, és fegyveres segítséget kért Lajostól. A következő évben (1346) Lajos 80 000 fős hadsereggel jelent meg a Zára alatt, ám az ütközet Velence javára dőlt el, a városnak el kellett ismernie a kereskedő köztársaság fennhatóságát.
1352-ben, miután Lajos végleg tehermentesült Nápolyban, Magyarország szövetkezett Genovával Velence ellen. Az új hadjárat 1357-ben kezdődött, és átütő magyar sikerekell zárult. A háborút 1358-ban lezáró zárai békében a kereskedő köztársaság lemondott Dalmáciáról. Később, 1378–1381 között a felek közt újra kitört egy háború, ám ekkor is a Nagy Lajos és Genova által alkotott szövetség győzött. Megkötötték a torinói békét. Ez gyakorlatilag a zárai béke megújítása volt, csak ezúttal adófizetésre is kötelezték Velencét.
A havasalföldi és szerb harcok
1344-ben Sándor havasalföldi román fejedelem függetleníteni próbálta magát a Magyar Királyságtól, ezért szövetkezett a tatárokkal, akik a szomszédos Moldvából többször betörtek Erdélybe és nagy pusztítást vittek végbe. Ezt megelégelvén Lajos Lackfi Endrét (a későbbi erdélyi vajdát) székely seregekkel a tatárok földjére küldte, aki seregei élén 1345. február 2-án háromnapos véres ütközetben tönkreverte a tatár seregeket. Lajos az országrész nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert, amelynek védelméből a székelyek később még több expedíciót indítottak a tatárok ellen, akik idővel már kénytelenek voltak Moldvát elhagyni, így a terület megnyílt a román bevándorlás előtt. Nagy Lajos volt az első magyar király, aki már a törökökkel is kénytelen volt harcolni. Ugyanis 1374–1375-ben Havasalföldről üldözte ki őket, azonban a románok elárulták, így nem tudott döntő győzelmet aratni.
Nagy Lajos a Balkánon is terjeszkedett. 1365-ben tört be Észak-Bulgáriába, és bevette Vidin (magyarosan Bodony) városát, ahol megszervezte a vidini bánságot, és ferencesekre bízta a helyiek megtérítését. Az ellátási nehézségeknek köszönhetően 1369-ben kénytelen volt kivonulni, mire a hittérítőket lemészárolták a helyiek. Annyi eredménye mégis lett a kalandnak, hogy az addig fogságban tartott fejedelem, Sztracimir Iván 1388-ig megmaradt a magyar korona hűségén. Szerbiában Dusán István fejedelmet győzte le, így Szerbia részekre esett.
Az 1351-es törvények és az ősiség törvény
Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.
Az ősiség törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták). Fontos még az ősiség törvénye, amely megtiltotta a nemesi föld eladását, ezzel védelmet adva a köznemességnek a bárók eladásokat kikényszerítő önkényével szemben. A nemesi birtok az ősiség törvény értelmében adott nemzettségen belül apáról fiúra szállt, ám ha az adott családon belül kihalt a fiú ág, akkor a nemesi família földjei a Szent Koronára szálltak vissza
A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények. Az 1351-es törvények fontos részét képezték a jobbágy rendelkezések. Az egységesen szedendő kilenced bevezetésével a jobbágyok a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánták megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenként a kamara hasznának nevezett királyi adót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat. (ajándék, robot, fuvarozás)
Polgárság, városok
Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevő városok Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be, mint különadót. Három várostípus alakult ki: mezővárosok (egyösszegű adóbefizetés kiváltságával) szabad királyi városok (szabad bíró és papválasztás, vásártartás, és földesúri joghatóságot is a király gyakorolta felettük) és bányavárosok. A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek, stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.
Lengyel király
Lajos lengyelországi politikája alapvetően két szakaszra tagolható: 1342-től 1370-ig nagybátyja, III. (Nagy) Kázmér szövetségese volt, majd tizenkét éven át viselte az ország koronáját. Erre a Károly Róbert és Kázmér által kötött 1339-es trónörökösödési szerződés hatalmazta fel, amely Kázmér fiúutód nélkül bekövetkező halála esetére a magyar király egyik fiára hagyományozta a trónt. Miután Kázmér 1370-ben valóban utód nélkül halt meg, Lajost november 17-én megkoronázták Krakkóban (a lengyelekLudwik Węgierski-nek, azaz „Magyar Lajosnak” nevezték). Bár korábban ígéretet tett rá, nem maga irányította a királyság ügyeit, hanem anyjára, Erzsébetre bízta azokat, aki nagy magyar kíséretet tartott, kivíva ezzel a lengyel nemesség haragját. Lajos népszerűsége akkor kezdett megromlani, amikor trónra lépése évében lemondott Sziléziáról. Ellensúlyozásul 1374-ben bocsátotta ki a kassai privilégiumot, ami adómentességet biztosított a lengyel nemesség számára
Utódlás:
Első felesége Luxemburgi Margit volt. Második feleségétől Kotromanić (vagy Bosnyák) Erzsébettől, (István bosnyák bán lánya) pedig négy gyermeke született, Mária (1365-1366), Katalin (1370-1378), Mária és később szentté avatott, a lengyelek számára kedves Hedvig. Halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte. Hedvig idővel a litván eredetű Jagelló-dinasztia megalapítójához ment feleségül és nagy szerepe volt a litvánok keresztény hitre térítésében.
I. Mária királynő (ur.: 1382-1395)
Nagy Lajos még életében fiúsította lányát, így halála után a magyar hatalmi elit elfogadta Máriát királynak (rex). Apja temetése után egy nappal, 1382. szeptember 17-én királlyá választották és Demeter esztergomi érsek királlyá koronázta. Ő volt az első nő, aki a Szent Koronát a fejére tehette. A tizenegy éves leány nevében anyja, Erzsébet irányította a kormányzást. Döntéseiben Garai Miklós nádorra hagyatkozott. Erzsébet és Garai nádor Mária számára férjül Lajos, Orleansi herceget (VI. Károly öccsét) szánták.
Azonban a fiatal királynő férjhez adás kérdésében két másik főúri liga is létrejött. A Lackfiak Mária vőlegényét, Luxemburgi Zsigmondot (IV. Károly német-római császár fiát, Vencel német és cseh király fivérét) támogatták, a délvidéki Horváti család pedig II. Anjou vagy Kis Károly nápolyi királyt akarta a trónra. Bár 1385-ben végül Máriát Zsigmond vette el, a Horvátiak mégis, 1385 végén Durazzoi Kis Károlyt koronáztatták meg. Ám 40 nap elteltével Garai nádor és Erzsébet megölették az ifjú királyt.
Válaszul a Horvátiak polgárháború robbantottak ki, és a délvidéken felkelésbe kezdtek. Zsigmond Csehországba kényszerült menekülni, a Horvátiak pedig 1386-ban a nádorral együtt elfogták Máriát és Erzsébetet. A nádort, aki hősiesen küzdött, lekaszabolták, majd lefejezték, az anyakirálynőt és lányát Novigrad várába zárták. A fejlemények hatására a három bárói liga közöl a Lackfiak és a Mária-Garai hívek összefogtak, és megállapodtak Zsigmond támogatásában, akit 1387-ben meg is koronáztak.
Bár a novigrádi fogság alatt Horváti János az anyakirálynét 1387. január 16 –án megfojtatta, magát Máriát férjének (Zsigmondnak) a velencei flotta segítségével 1387. június 4-én sikerült kiszabadítania. I. Zsigmond és I. Mária formálisan társuralkodók voltak – egy ideig párhuzamosan adtak ki adományleveleket – a hatalom azonban néhány év után fokozatosan Zsigmond kezébe csúszott át, úgy, hogy mindkettejüknek Kanizsai János esztergomi érsek volt a kancellárja.
Királyként az első nő a magyar trónon egész életében nagyhatalmi törekvések és kisstílű egyéni érdekek akaratlan kiszolgálója volt. Még az az elégtétel sem adatott meg neki, hogy világra hozza Nagy Lajos unokáját. A gyermeket váró királynő a budai hegyekben lovasbalesetet szenvedett, és az esés következtében megindult szülésben 1395. május 17-én meghalt a megszületett gyermekével együtt. Váradon temették el.
I. (Luxemburg) Zsigmond (ur.: 1387-1437)
Zsigmond harca a ligákkal:
Zsigmond a trónért egyezséget („ligát”) kötött bizonyos bárócsoportokkal, mert a megcsappant királyi hatalom már nem tette lehetővé, hogy a mindenkitől függetlenül politizáljon. Az egyezség értelmében a nádor pedig Lackfi István lett. Zsigmond ugyan elnyerte a koronát, de kénytelen volt együttműködni a ligával, kielégíteni a bárók területi igényeit. Az Anjou-kor elején helyreállított várbirtokrendszer összeomlott, mert Zsigmond a királyi birtokok felét eladományozta. Nagy Lajos halálakor a király még az ország háromszáz vára közül 160-nak volt az ura, Zsigmond uralma alatt ez a szám 70-re csökkent. Ekkor kezdtek kialakulni a hatalmas mágnásvagyonok. Az uralkodó kísérletet tett hatalmának megszilárdítására. Új embereket emelt a bárók közé, hozzá hű főurakat, mint Cillei Hermann, Ozorai Pipó, Stiborci Stibor, de a Báthory, Rozgonyi, Tallóci, Garai családok felemelkedése is ekkor kezdődött. Emellett a bárók helyett inkább köznemeseket juttatott hatalomra, ám mindezzel méginkább maga ellen hangolta a bárókat.
Összesen három alkalommal zajlott bárói támadás Zsigmond ellen. Először 1397-ben, amikor Lackfi István nádor fordult szembe Zsigmonddal. A nádor szervezkedése azonban hamar kiderült, így Zsigmond ezt még időben ki tudta védeni. A második bárói támadás 1401-ben kezdődött: Kanizsai Jánosérsek és Bebek Detre nádor 1401 áprilisában elfogták a királyt, és Visegrád várába zárták. Átmenetileg fél évre a Szent Korona kancellárjaként Kanizsai és a királyi tanács kormányozta az országot, ám 1401 őszén Garai Miklós kiszabadította a királyt, és 5 hónapra saját Siklósi várába vitette. Garai ezzel megmentette Zsigmondot, ugyanakkor hatalmában tartva egy szövetséget kikényszerített ki tőle: Cillei Herman egyik lányát Zsigmondnak, másik lányát Garainak kellett elvennie, és Garai nádori, Cillei pedig horvát báni kinevezést kapott. Ezzel létrejött a királyhű bárókat tömörítő Garai-Cillei liga, mely a továbbiakban védte de ugyanakkor korlátozta – kézben tartotta - a királyt. Ennek jele volt, hogy Zsigmondot 1408-ban a Sárkány Lovagrendlétrehozására kényszerítették. A lovagrend 24 bárói családjának tagjai, báróként, helyet kaptak a királyi tanácsban, és birtokokat is kaptak, ami által csökkent a királyi birtokok területe és jelentősége. Az erős, királyhű bárói szövetség és Zsigmond ellen utoljára 1403-ban lépett fel a többi bárói liga, amikor Kanizsai érsek másodszor is a király ellen fordult, és behívta Nápolyi Lászlót, a nápolyi Anjouk leszármazottját. Az új Garai-Cillei liga azonban kitartott Zsigmond mellett és meghiúsították a hatalom átvételi kísérletet. Mivel a pápa pártolta Nápolyi László kísérletét, Zsigmond a pápa ellen fordult, és bevezette a tetszvényjogot.
A bárói hatalom visszaszorítása
Mivel a városok lakossága elkötelezetten támogatta Zsigmondot, nagy szerepük volt a politikai stabilizációban, a bárói hatalom ellensúlyozásában. Mivel egyikük sem akart főúri függés alá kerülni, vagy kiváltságaikat elveszíteni, támogatták a királyt. Cserébe az uralkodó növelte a fallal körülvett városok számát, kedvezett a városok kereskedelmének. 1405-ben a király városi dekrétumokat bocsátott ki, ezek a törvények a városok és polgárságuk pozícióit erősítette; egyebek közt szentesítette a városok jogát a lakosaik feletti önálló ítélkezése, bíráit pallosjoggal ruházta fel. Az 1405. évi dekrétumoknak már a bevezetője is falvakat emel mezővárosi, mezővárosokat városi rangra, és elrendeli a védőfalak építését. Az 1435-ben tartott rendi gyűlésen már a negyedik rend, a polgárság is képviseltethette magát.
Zsigmond a bárók visszaszorításának érdekében a városok támogatása mellett a köznemességet is maga mellé próbálta állítani. A királyi tanácsba, a kulcsfontosságú királyi várak élére, illetve az általa épített déli végvári rendszer élére köznemeseket állított, illetve azon „új” nemesség tagjait, akiket már ő emelt fel, és így nem a ligákhoz csatlakoztak, hanem felé viseltettek hűséggel. Ide tartozott a már említett Ozorai Pipó, a Báthoryak, Tallóciak, és a Rozgonyiak. A királyi hatalom bárók rovására történő erősítésének harmadik eszköze a titkos és nagy kancellária összevonása, és Zsigmond bizalmasa, Gatalóczi Mátyás alá rendelése volt.
A bárók elleni küzdelem közepette azonban Zsigmondnak komoly gondja gyűlt meg a parasztsággal is. 1437-ben kirobbant a Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés , aminek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Lépes György, az erdélyi püspök három éven keresztül, míg rossz pénz volt forgalomban, nem szedte be az adót, majd mikor ismét "jó" pénz került forgalomba, visszamenőleg is követelte a tizedet. Az erdélyi parasztseregek élére Budai Nagy Antal állt, aki hamarosan legyőzte Csáki László erdélyi vajda seregét. Az átmeneti sikerek hatására a kolozsmonostori egyezményben az erdélyi vajda kénytelen volt enyhíteni a parasztok terhein. Ám később a magyar szász és székely nemesség, mint Erdély három kiváltságokkal bíró „nemzete” összefogva legyőzte a parasztseregeket. Ekkor született meg a Kápolnai Unió, mely hosszú évszázadokra rögzítette Erdély három vezető közösségét. (Kizárva ebből a más nemzetiségeket, például a románokat.)
Külpolitika
1389 júniusában a rigómezei csata eredményeként Szerbia I. Bajazid vazallus államává vált. Zsigmond és bárói az első pillanatban felismerték a veszélyt, és a király belső gondjai ellenére 1389 és 1392 között minden évben hadjáratokat vezetett a Balkánra. Később 1395-ben Zsigmond ismét személyesen vezetette hadat, ezúttal Havasalföldre. Legyőzte a törökbarát Vlad vajda csapatait, visszasegítette trónjára az 1394-ben elűzött Mircea cel Batrin vajdát. A magyar hadak a Dunáig jutottak, ahol visszavették a törököktől Kis-Nikápolyt (bolgárul Holovnik, románul Turnu Magurele). Miután elvonult a magyar sereg, a törökök betörtek Krassó és Temes megyékbe, de Csáky Antal és Marcali Miklós temesi ispánok Csák mellett legyőzték őket.
Az 1395-ös sikeren felbuzdult Zsigmond ki akarta űzni a törököt egész Európából, és 1396-ban nagyszabású európai összefogással összeverbuvált nemzetközi lovagsereggel vezetett támadást a Duna parti Nikápolynál, a mai bolgár-román határvonalon. Ám a nikápolyi csata a keresztény seregek vereségével zárult.
A török elleni védelem megszervezése
A nikápolyi vereség után Zsigmond a törökkel szemben taktikát váltott, és elhatározta, hogy Magyarország déli vonalán erős védelmi övezetet hoz létre. A megvalósítást segítette, hogy váratlanul jelentős idő-haladékhoz jutott, amikor Timur Lenk mongol serege 1402-ben keletről megtámadta az Oszmán Birodalmat, és Ankaránál megsemmisítő vereséget mért a szultánra. A törökök a vereséget követően néhány évtizedig nem indítottak támadó hadjáratokat Európa és Magyarország felé. Ezen idő alatt Zsigmond megtehette a védelem megszervezését.
Zsigmond létrehozta a telekkatonaságot: a birtokosoknak minden 20 (később 33) jobbágy után fel kellett szerelni egy lovas íjászt. A védekezés pénzügyi alapjának megteremtése érdekében többször rendkívüli hadiadót vetett ki, és 1412-ben 37 ezer garasért elzálogosította azt a 16 szepesi helységet, melyek így a lengyel királyhoz kerültek. (Ezek a települések csak Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben tértek vissza Magyarországhoz.)
Ugyancsak a török elleni védelem megszervezését szolgálta az ütközőállamok megteremtése. A magyar határtól délre fekvő három állam, Havasalföld, Szerbia, és Bosznia élén Zsigmondhoz hű vezetők álltak, így egy esetleges török támadás esetén elsőkként ők ütközhettek meg az oszmánokkal, miközben Magyarország felkészülhetett. A védelmi övezet részét képezték a déli határvonalon létrehozott határvédő bánságok is: Szrebreniki, Macsói bánság. A védelmi övezet harmadik, és egyben legfontosabb részét a Zsigmond idején kiépített végvári vonal adta, melynek központja Nándorfehérvár lett. A havasalföldi határtól az Adriáig húzódó végvári vonal legfőbb várai: Szörényvár, Galambóc, Szendrő, Nándorfehérvár, Szabács és Jajca voltak.
A törökök aktivizálódása 1428-ban indult el újra, ugyanis ebben az évben hunyt el a Zsigmondhoz hű Lazarevics István szerb fejedelem. A korábbi alku szerint várai a Magyar Királysághoz kerültek, így a szerbek át is adták Nándorfehérvárt és Macsót. Ám Galambóc várkapitánya nem tartotta be az alkut, és a fontos Dunamenti várat – busás fizetségért - a törökök kezére játszotta. Zsigmond ugyan hadaival azonnal a helyszínre sietett, ám a várat már nem tudta visszafoglalni. (Ez volt az első olyan ostrom, melyben magyar uralkodó először használt ágyúkat.) Ugyancsak jelentős külpolitikai kudarc volt, hogy Velence elfoglalta Dalmáciát.
Zsigmond Német-Római császárként
Zsigmondot 1410-ben német királlyá választották. Ekkor hívta össze a konstanzi zsinatot (1414-1418), ahol egész Európát sikerült a tárgyalóasztalhoz ültetnie. Ez volt a bécsi kongresszusig (1814) a legnagyobb diplomáciai tárgyalás. A zsinat elsődleges feladata az 1378 óta tartó, egyházszakadással fenyegető helyzet felszámolása volt. Ekkor ugyanis 3 pápa volt, s mindegyiknek megvolt a saját országa, amely csak neki engedelmeskedett. Zsigmondnak sikerült elérnie, hogy a három pápát lemondatták és helyettük egyet, V. Mártont választották meg pápának. A második kérdés az egyház megreformálása volt, mert ebben az időszakban az egyház tekintélye addig soha nem látott mélységekbe zuhant. Ám a reformok a pápaválasztás után lekerültek a napirendről. A konstanzi zsinaton hallgatták meg a cseh reformátort, Husz Jánost is, akit Zsigmond támogatott, ám a püspökök nyomására mégis elítélte.
1419-ben Zsigmond bátyjának, Vencelnek a halála után joggal formálhatott igényt a cseh trónra. Konstanzi lépéseivel azonban maga ellen hangolta a cseheket, és elkezdődött a 17 évig tartó huszita háború, melynek leverésére keresztes háborút hirdetett. 1431-ben sikerült megosztania a felkelőket, és a kelyhesek átpártoltak hozzá, az ő segítségükkel végül 1434-ben döntő csapást mértek a táboriták seregére. A huszita háborúk vége felé érte el legnagyobb sikerét, ugyanis 1433-ban a pápa német-római császárrá koronázta. Zsigmond fiú örökös hiányában utódjául leánya férjét, Habsburg Albertet jelölte.
I. (Habsburg) Albert (ur.: 1437-1439)
Luxemburg Zsigmond, és Cillei Borbála lányának, Erzsébetnek a férje Habsburg Albert volt, így 1437-ben Zsigmond vejeként ő foglalhatta el a magyar trónt. A magyar nemesség és a királyi tanács Albertet, csak szigorú feltételek mellett volt hajlandó megkoronáztatni. A feltételek közt szerepelt, hogy királyként minden döntésébe be kellet vonnia a királyi tanácsot, nem fogadhatta el a német-római császári címet, és gondoskodnia kellet a törökkel szembeni védekezésről. A magyar koronázás 1438. január 1.-én zajlott le Székesfehérvárott, ahol Albertet az esztergomi érsek, Erzsébetet a veszprémi püspök koronázta. Frankfurtban 1438. március 18-án II. Albertnéven német királlyá választották, de rövid uralkodása alatt sohasem került sor a német királyi koronázására. Az ún. kompakták elismerése után 1438. május 6-án cseh királynak is megválasztották.
Mivel a királyi tanács a honvédelmet a királyra hárította, és a török 1439-ben bevette a végvári vonal egyik legfontosabb várát Szendrőt, - melyet Barankovics György szerb fejedelem feladott - hadjáratra kellett indulnia a délvidékre. Azonban seregével csupán Titelig jutott. Itt részben azért, mert a törökök Magyarország helyett Bosznia ellen fordultak, részben mert seregét vérhas járvány támadta meg, csapatait szélnek eresztve hazaindult. Ám maga is megbetegedett és útközben a Komárom vármegyei Neszmélyen meghalt. Felesége ekkor már terhes volt tőle; fia, a későbbi V. László magyar király, 1440. február 22-én született meg. A Neszmélyen készített végrendelet szerint Albert a születendő gyermekének lakóhelyéül Pozsonyt jelölte ki, gyámságát a magyar, cseh és osztrák arisztokráciára bízta.
I. (Jagelló) Ulászló (ur.: 1440-1444)
I. Habsburg Albert halála után (1439. október 27) Magyarországon két jelentős nemesi párt alakult ki: az egyik a Habsburg-párt volt, a főnemesség többségének részvételével, a másik pedig a Jagello párt a köznemesség támogatásával. A Habsburg párt I. Albert még meg sem született fiát – a későbbi V. Lászlót - akarta a magyar trónra ültetni, míg a Jagelló párti köznemesség a 15 éves, de már a lengyel királyi trónon ülő így a törökkel szemben vélhetően nagyobb erőt képviselő és a pápa által is pártfogolt Jagelló Ulászlót támogatta. (A főnemesek közül Jagelló pártiak voltak az Újlakiak, Rozgonyiak, a Héderváriak és a Pálóczyak.)
Elsőként a Habsburg párt tett döntő lépést, mivel azon idő alatt, amíg a nemesség az 1440 januári országgyűlésen Ulászlót választotta meg királlyá, addig ők már sietve meg is koronázták - 1440 május 15-én (Székesfehérváron a Szent Koronával) – a mindössze 3 hónapos, 1440 február 22-én Komáromban megszületett V. Lászlót. A szertartáson jelen volt V. László két legfőbb támogatója: Garai László és Cillei Ulrik, a ceremónia után pedig III. Frigyes császár is támogatásáról biztosította a csecsemő királyt. (A Német-Római császár Bécsben oltalmába is vette a gyermeket.) Ugyancsak a Habsburg táborhoz csatlakozott Jan Giskra cseh zsoldosvezér is, aki 1440-ben már Észak-Magyarország tekintélyes részét uralma alatt tartotta, és tízezer fős hadserege a Habsburg tábor fegyveres erejének legjelentősebb részét alkotta.
A nemesség azonban gyorsan kimondta a Habsburg koronázás érvénytelenségét, és egy alkalmi koronával 1440 július 7-én szintén megkoronázták I. Ulászlót. Ugyanakkor Ulászló királyságát feltételekhez kötötték, melyek szerint uralkodása alatt vissza kellett adnia Magyarországnak a még Zsigmond által elzálogosított szepességi városokat, védelmeznie kellett a hazát a töröktől, továbbá feleségül kellett vennie Luxemburgi Erzsébet királynét. Mivel Magyarországnak két megkoronázott királya volt, a két párt közt 1440-ben kitört a polgárháború.
Polgárháború I. Ulászló és V. László közt
Az V. László és I. Ulászló hívei között zajló belháború 1440-ben kezdődött és – a közben megkötött béke ellenére – gyakorlatilag csak Ulászló halálával ért véget (1444). A harcok kezdetén Giskra északi hadműveleteivel gyakorlatilag elvágták Ulászló kapcsolatát Lengyelországgal, így kezdetekben a Habsburg párt állt győzelemre. Ám ekkor felbukkant a XV. századi magyar történelem legtehetségesebb hadvezére Hunyadi János, és a Jagelló párthoz csatlakozva fordított a háború menetén.
Hunyadi János (1407-1456): Egy kun származású havasalföldi bojár (Vajk) és Morsinai (Morzsinay) Erzsébet elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot 1400 körül Zimonyban. Apja a Zsigmondot szolgálta, így nem sokkal a kis János születésekor a király szolgálataiért neki adományozta Hunyadvárt. (Innen a család neve.) A fiatal Hunyadi János korán katonai pályára lépett, és a legnagyobb magyar főurak mellett szolgált kezdetben apródként, majd katonaként. Először Lazarevics István szerb despota majd Tallóci Frank szörényi bán oldalán működött, később - 1427-től - Újlaki László, majd Csupor Demeter csapataiban szolgált.
Karrierje 1430-tól kezdett felfelé ívelni, mivel ebben az évben már magát a császárt (Zsigmond) szolgálhatta, sőt a királyi tanácsban is helyet kapott. A királyt elkísérte Rómába, Bázelbe, majd Csehországba. Hazatérése után került a törököktől fenyegetett déli végekre, ahol Tallóci Frank szörényi bán oldalán működött. Közben 1432-ben kötött házasságot Horogszegi Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1433) és Mátyás (1443) született. Néhány évvel később, valószínűleg Tallóci ajánlására bízta rá a király (Habsburg Albert) 1439-ben a szörényi végek védelmét, majd kapta meg a báni címet. Amikor 1440-ben csatlakozott Ulászló táborához, még nem a vezérek között, hanem csak a kevésbé jelentős "előkelők" egyikeként tartották számon.
A belháború egyetlen jelentős csatájában 1441. január elején Bátaszék mellett a Jagello párti sereget már Hunyadi János vezette, és meglepetésre döntő nagy győzelmet aratott Garai László serege felett. A győzelemért óriási birtok jutalmakat kapott, és Újlakival közösen ekkor lett erdélyi vajda, temesi bán, és nándorfehérvári főkapitány. Ulászló hívei ezután kisebb ütközetekben fokozatosan szorították vissza a Habsburg-barát erőket, csak Giskra erőit nem sikerült kiszorítani felső-magyarországi állásaikból. Mivel az elhúzódó harcok nem hoztak eredményt, a felek 1442. december 14-én békét kötöttek. A fegyverszünet megkötése után öt nappal Erzsébet királyné meghalt.
I. Ulászló külpolitikája
Koronázási esküjét betartva I. Ulászlónak a belső uralmának megszilárdítása után a török ellen kellett harcot viselnie, ám ebben már nagy segítségére volt Hunyadi. A nagy törökverő vajda 1441-ben megzabolázta a Rácországban (Szerbia) dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) bég seregét is. Később, 1442-ben egymás után több ragyogó győzelmet aratott a törökök ellen: Marosszentimrénél, majd Nagyszeben közelében, illetve a Vaskapunál.Innentől kezdve életcéljának tekintette hazája védelmét és az oszmán hatalom összezúzását.
1443 őszén a mindössze 19 éves Ulászló és Hunyadi együtt vezette azt a sikeres hadjáratot, amelyet a történetírás hosszú hadjáratnak nevez, s amelyben a győztes hadak Szófiáig jutottak. A jelentős győzelmek felébresztették a törökök elleni döntő csapás reményét is, ugyanakkor a törökök már békére vágytak. II. Murád szultán megrettent Hunyadi sikereitől, és kezdeményezésére 1444. június 12-én megszületett a drinápolyi béke. (Természetesen a történelemben több drinápolyi béke is volt, a legnevezetesebb 1568-ban.) A békét két hónappal később egy részletesebb szerződésben is megújították előbb Szegeden 1444 augusztus 1-én, majd Váradon augusztus 15-én, így ez a szerződés a szegedi-váradi béke nevet kapta. Ebben a szultánnak le kellett mondania a szerbiai várakról, és 100 ezer arany hadisarcról, viszont 10 évre szóló ígéretet kapott a magyaroktól arra vonatkozóan, hogy nem támadják meg balkáni területeit. A békekötés alatt azonban 1444 augusztus 4-én Szegeden I. Ulászlót és Hunyadit titokban felkereste Cesarini bíboros, pápai követ, és ígéretüket vette arról, hogy nem fogják betartani a 10 éves békét, sőt hamarosan támadást indítanak a Török Birodalom ellen. [Az 1444 nyarán született váradi békéről és a béke megszegésére vonatkozó - pápának tett - esküről Engel Pál történész nevéhez fűződik az egyik legrészletesebb feldolgozás: "A szegedi eskü és a váradi béke: Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez. Engel Pál (1984) - In: FS Mályusz Elemér (1984)"]
Tehát a magyar nemesség, a keresztény Európa és a pápa nyomására a király a harcok folytatása és a béke megszegése mellett döntve, 1444 szeptember 22-én megindította elhamarkodott és végzetes hadjáratát a Török Birodalom szíve felé törve. Az új hadjárathoz Ulászló számára a pápa közvetítésével itáliai segítséget is ígértek, méghozzá azt, hogy egy hajóhad révén meggátolják a török erősítések átkelését a Boszporuszon.
A magyar sereg egészen a Fekete-tenger partján fekvő Várnáig hatolt, ám az itt megvívott vesztes csatában a 20 éves király meggondolatlanul a janicsár gyalogságra támadt, mely elszigetelte csapataitól és megölte az uralkodót. Ugyancsak a vereség egyik oka volt, hogy a beígért keresztény hajóhad cserbenhagyta a magyarokat, és nem gátolta meg a török főerők átkelését a Boszporuszon. A várnai vereséget követően, a hazafelé úton fogságba esett maga Hunyadi is, amikor Vlad havasalföldi vajda katonái lefogták a tehetetlen főurat. (Később a nádor háborús fenyegetéseinek hatására a havasalföldiek végül hazaengedték a megtört nagyvezért.)
I. Ulászló halálával megnyílt az út a Habsburg párt előtt, hogy a még 3 hónaposan megkoronázott, és azóta 4 éves korban járó V. Lászlót emeljék Magyarország trónjára.
V. (Habsburg) László (ur.: 1444-1457)
Az 1444. november 10-i várnai csata után majdnem kétéves interregnum következett, ugyanis nem lehetett biztosan tudni, hogy I. Ulászló valóban elesett-e, vagy túlélte a vesztes csatát. Végül az 1446. áprilisi országgyűlésen döntés született, hogy amennyiben a király május 30-ig nem tér haza, a gyermek Lászlót a magyar rendek királyuknak ismerik el. Mivel Ulászlóról a jelzett időpontig sem érkezett hír, így halottnak nyilvánították, és a rákosi országgyűlés V. Lászlót választotta királlyá. (Közben az I. Ulászló személyében szintén királyukat vesztett csehek Podjebrád Györgyöt régensükké emelték.)
Az országnak hiába volt azonban újra királya, az uralkodó mindössze 4 éves volt, ráadásul III. Frigyes sem volt átadni a magyar rendeknek. A török elleni harcok idején azonban szükség volt egy vezetőre, így a magyar országgyűlés előbb 7 főkapitányt választott a harcok és az ország vezetésére, majd 1446. június 5-én Hunyadi Jánost egy személyben kormányzóvá emelte, V. László nagykorúságáig. (Végül 1453-ig, V. László 13 éves koráig töltötte be a tisztséget)
Hunyadi János kormányzósága (1446-1452)
Sajátos módon török és német ellenes harcai kormányzói megbízatását megelőzően voltak a sikeresebbek. Bár 1447 szeptemberében birtokba vette Buda várát, és 1448 februárjában hercegi címet is kapott, az ország egyesítésére, és a III. Frigyes jogtalanul bitorolt területeinek visszaszerzésére tett kísérletei kudarcot vallottak. A nyugati határszél Győr sikeres visszavétele ellenére maradt a császár kezén, a Felvidéket továbbra is Giskra birtokolta és a horvát területek is maradtak a Cillei család kezén. Kormányzósága harmadik évében, 1448-ban eleget próbált tenni a vele szemben támasztott igényeknek és jelentős török elleni hadjáratot indított Szerbiába.
A hadjáratra jó alkalmat adott Kasztrióta György albán fejedelem (más néven Szkander bég) által vezetett török ellenes felkelés, mivel a délre törő magyar és lázadó albán seregek együttesen már a siker reményében szállhattak szembe az oszmánokkal. A tervezett hadjárat sikerét vetítette előre az is, hogy Havasalföld élén végre baráti vajda állt, aki jelentős román segédcsapatokat ígért Hunyadinak. Mivel a szerbek vezetője Barankovics György is támogatást ígért a magyaroknak, minden azt sugallta: küszöbön áll a török kiűzése a Balkánról.
Ám a várva várt siker elmaradt, mivel az 1448-ban megindult hadjáratot látszólag támogató szerb fejedelem (Barankovics György) a beárulta a szultánnak a magyar támadást. Az árulás következtében a második rigómezei csata (1448 október 16) nagy magyar vereséggel zárult, és az albánokkal tervezett egyesülés is meghiúsult. A tragédiát tetézte, hogy a csata után Hunyadi a szerbek fogja lett, és csak súlyos feltételek mellett voltak hajlandóak elengedni. (Hunyadinak át kellett adnia egyes szerbiai várakat, magyarországi birtokokat, a magyar országgyűlésnek 100 ezer arany váltságdíjat kellett fizetnie, és Hunyadinak el kellett jegyeznie egy Cillei lányt.)
Hazatérése után, 1453-ban az országgyűlésen lemondott kormányzói tisztségéről, és az ország tényleges irányítását átengedte a közben 13 évesre cseperedett V. Lászlónak és a Habsburg pártnak. Hunyadi János, lemondása ellenére is az ország leghatalmasabb főura maradt, hiszen az ő kezén voltak a legnagyobb földesúri birtokok, és a főkapitányi rangja mellett továbbra is szlavón bán, temesi ispán maradt illetve a déli területek, köztük Nándorfehérvár ura.
A magyar nemesség továbbra is két táborra oszlott, csak most a Habsburg párttal szemben álló tábort nem a Jagelló pártnak, hanem Hunyadi pártnak hívták. A két tábor 1453-ban átmeneti békét kötött, amikor a két párt vezetői, - Cillei Ulrik és Hunyadi János – megegyeztek abban, hogy a továbbiakban nem támadják egymást. Az alku megpecsételéseként Hunyadi egyik fiát Mátyást Prágába küldte a király és Cillei udvarába, míg Cillei a leányát Erzsébetet Vajdahunyadra menesztette. (Két évvel később, 1455-ben Hunyadi egyik fia Mátyás már horvát bán és temesi ispán lett.)
A nándorfehérvári diadal (1456 július 4-21)
A rigómezei török győzelem után, 1451-ben a Török Birodalom élére II. Mehmed szultán került, akinek első dolga Bizánc városának régóta húzódó bevétele volt. Miután 1453-ra végre bevette a hatalmas várost a bizánci császárok utódának tekintette magát és birodalmát Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává kívánta fejleszteni. A további európai terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Szerb Királyság nagy részét, és birtokba vette az ottani gazdag ezüstbányákat. Hunyadi János még ebben az évben kísérletet tett az elvesztett területek visszafoglalására, de nem járt sikerrel. A már 1427 óta két nagyhatalom között őrlődő szerb despota, Brankovics György Magyarországra menekült, és kénytelen volt innen figyelemmel kísérni országa bekebelezését. A törökök gyorsan megszilárdították helyzetüket Szerbiában, és 1456-ban a – már a korabeli szóhasználatban is – Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár (napjainkban Belgrád, Szerbia) elfoglalására készültek.
Az új szultán hatalomra kerülésével párhuzamosan a keresztény egyház élére is új vezető került 1455. április 8-án Alfonso Borgia, volt valenciai püspök személyében. Az új egyházfő III. Callixtus néven kezdte meg pontifikátusát, és rögtön átérezte a török terjeszkedésben jelentkező veszélyt. Ám 1456 tavaszán már tisztában volt vele, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, ugyanekkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé átengedni. A pápa nem tudta, hogy a hírek valótlanok és ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva – adta ki 1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – Bulla orationum (Imabulla) nevezetű rendeletét, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette.
Az egyház részéről azonban Juan Carvajal spanyol bíboros és Kapisztrán János mégis tudott segítséget nyújtani, amikor értesülve a Nándorfehérvárt fenyegető török veszélyről, kereszteseket indultak toborozni a parasztság körében. (1456 nyarára 18 ezres sereget tudott összegyűjteni.)
Közben a magyar nemesség is próbálta megtenni a szükséges előkészületeket, ám a belső ellentétek és Hunyadi túlzott hatalmától való félelem miatt csupán csekély eredmények születtek. Az eredmények közé tartozott, hogy az 1455-ös rendi országgyűlés megerősítette Hunyadi Jánost főkapitányi tisztségében, és portánként egy arany hadiadót vetett ki, továbbá száz portánként négy lovas és két gyalogos kiállítását rendelte el. A gyűlés ígéretet tett a bárók, nemesek és főpapok személyes hadba vonulására, azonban a magyar főurak jelentős része túlzottnak tartotta a főkapitány hatalmát és azt akár egy kulcsfontosságú végvár elvesztése árán is gyengíteni igyekezett.
Így végül a törökkel szemben csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán György keresztes serege, és Kórógyi János macsói bánnak – Hunyadi szövetségesének – a katonasága. A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, így a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt. A vár élére Hunyadi a csata előtt sógorát Szilágyi Mihályt nevezte ki.
A csata fordulópontját az jelentette mikor Hunyadi sikeresen áttörte a török hajózárat, majd elfoglalta a török tüzérség állásait. A törökök 3 hét után saját ágyúik, Kapisztrán serege, illetve a várba bejutó, majd onnan kitörő Hunyadi seregei közé szorultak. Bár Hunyadi nagy diadalt aratott Nándorfehérvárnál, nem élvezhette sokáig a győzelmet, mert alig 3 héttel a török elűzése után, a kialakuló pestis járvány következtében 1456 augusztus 11-én maga is meghalt.
Hunyadi halálával a Habsburg párt előretörést tervezett, és ennek első lépéseként 1456 októberében a futaki országgyűlésen V. László Cillei Ulrikot nevezte ki Magyarország kormányzójának. Az új kormányzó pedig azonnal felszólította Hunyadi idősebb fiát, a 23 éves Lászlót, hogy haladéktalanul adja át Nándorfehérvárt. A két vetélytárs, Hunyadi László és Cillei Ulrik együtt indultak a várba, hogy megejtsék az erősség átadását. Közben a király is megindult és Sajkánál fogadta Szilágyi Mihály hódolatát.
Nándorfehérváron azonban 1456 november 9-én drámai események zajlottak. A várba csak Ulrik és László lépett be, és a lovagteremben László és hívei váratlanul megölték a kíséretétől elszakított Ulrikot. A gyilkosság után az időközben Hunyadi birtokon állomásozó ifjú király kényes helyzetbe került: fő támogatója, és az ország kormányzója meghalt, miközben ő maga kíséretével együtt ki volt szolgáltatva a családjával régóta viszályban álló Hunyadi pártnak. A király szorult helyzetében kénytelen volt hozzájárulni Hunyadi László kormányzói kinevezéséhez, és Temesváron Hunyadi János özvegye Erzsébet előtt ígéretet tennie arra, hogy nem fog bosszút állni Cillei gróf haláláért.
Négy hónappal a nándorfehérvári eseményeket követően azonban a Hunyadi ifjakat Budára csalta, és megszegve ígéretét véres bosszút állt Cillei Ulrik haláláért. 1457 március 16-án ugyanis lefejeztette Hunyadi Lászlót, majd a kisebbik gyermeket, a 14 éves Mátyást előbb Bécsbe, majd szeptember végén Prágába vitette. Ekkor úgy tűnt V. László végleg kezébe vette az események irányítását, ám 1457. november 23-ikán, három napig tartó rosszullét után, váratlanul meghalt. Halálával kapcsolatban felmerült a mérgezés gyanúja, de egyes feltételezések szerint bubópestis, mások szerint fehérvérűség (leukémia) végzett vele. Halálával a kezdeményezés újra a Hunyadi párt, és annak élén álló Szilágyi Mihály kezébe került.
I. (Hunyadi) Mátyás (ur.: 1458-1490)
Hunyadi László kivégzése (1457 március 17) után, a Hunyadi párt zászlójára Mátyás neve került, aki 1457 szeptemberétől V. László foglyaként Prágában tartózkodott. Amikor pedig alig két hónappal később a király váratlanul meghalt, Mátyásnak mint a Hunyadi párt királyjelöltjének jelentősége hirtelen óriásira növekedett.
V. László halálát követően, 1458 januárjában Szilágyi Mihály utasítására a Hunyadi párt Vitéz János vezetésével díszes küldöttséggel indult Prágába, hogy a 15 éves Mátyást Budára, - későbbi királlyá választásának helyszínére - kísérje. Azonban Mátyás Magyarországra hozatalához előbb ki kellett egyezni Podjebrád György cseh kormányzóval is (1458 márciustól király), aki feltételeket szabott az ifjú elengedéséhez. A magas váltságdíj mellett ígéretet kért arra vonatkozóan, hogy Mátyás a későbbiekben feleségül fogja venni lányát, Katalint. Mátyás kényszerhelyzetében beleegyezett a cseh leányzó későbbi feleségül vételébe, és a váltságdíj megfizetésébe, így 1458 elején végre hazaindulhatott Budára. (Podjebrád Katalint 5 évvel később, 1463 májusában valóban el is vette, ám Katalin egy évre rá elhalálozott.)
Mátyás tényleges megkoronázásához még egy további alku megkötésére volt szükség: 3 legfőbb támogatója számára kellett felkínálnia az ország legfontosabb zászlósúri pozícióit. Így fő patrónusát Szilágyi Mihályt kormányzóvá kellett kineveznie, Újlakit meg kellett tennie erdélyi vajdává, Garai László lányát – Annát - pedig el kellet jegyeznie. (Bár az eljegyzést nem követhette esküvő, mert Mátyásnak Podjebrád Katalint kellett elvennie.) Az alkuk után Szilágyi több ezer fegyveressel gyakorolt nyomást az országgyűlésre, így 1458 január 24-én a diéta nemesei Mátyást magyar királlyá, őt magát pedig 5 évre kormányzóvá választották.
Leszámolás korábbi támogatóival
Mivel megszegte Garai Lászlónak tett ígéretét, és lánya helyett Podjebrád Katalint készült elvenni, a nádor bosszúból összeesküvést kezdett szervezni a király ellen. Mikor Mátyás ezt megtudta, azonnal megfosztotta Garait minden tisztségétől, majd birtokaira száműzte. Ezt követően gyanakvó lett környezetére, és Szilágyit is igyekezett háttérbe szorítani. A sértődött kormányzó azonban Garaival felvéve a kapcsolatot új összeesküvést kezdett szervezni ellene, amit azonban 1458 októberében Mátyás ismét leleplezett. Ekkor Szilágyit is leváltotta kormányzói tisztéből, és Világos várába záratta. Egy évvel később, 1459 szeptemberében kiengedte a volt kormányzót, de azzal a feltétellel, hogy a török ellen vonul, és visszaveszi Szendrőt. A török elleni harc során azonban a törökök foglyuk ejtették, majd a szultán 1460-ban Konstantinápolyban lefejeztette.
A Mátyással szemben elégedetlenkedő bárók Szilágyi félreállítása után Garai köré kezdtek gyülekezni, és a 24 báró 1459-ben III. Frigyestől kért segítséget Mátyás legyőzésére. A német uralkodó meg is indította Mátyás elleni támadását, ám az ifjú Hunyadi megvédte országát, sőt Frigyest békekötésre is kényszerítette. Az 1463-ban megszületett bécsújhelyi megállapodásban Frigyes átengedte Sopront, és 80 000 aranyforint ellenében visszaadta a Szent Koronát, amivel 1464. március 29-én Székesfehérvárott meg is koronázták Mátyást. Ezen kívül az egyezségben közös céljuknak nevezték meg a harcot az török ellen. Kinyilvánították, hogy ha Mátyás fiú utód nélkül hal, a magyar trónt Frigyes fia, Miksa örökli.
A vetélytársakkal való leszámolásban Szilágyi, Garai, és III. Frigyes után a régóta Habsburg párti Jan Giskra zsoldosvezér következett. A volt huszita hadvezérrel Mátyás alkut kötött, mely szerint, ha átadja felvidéki várait, akkor zsoldosait alkalmazni fogja, magának Giskrának pedig jól jövedelmező birtokod adományoz Arad vidékén.
Mátyás központosító politikája
Új hivatali rend: Központosított királyi hatalmat épített ki, aminek katonai alapja az első magyar állandó zsoldoshadsereg, a fekete sereg volt. Az ütőképes haderő csak neki engedelmeskedett, így a báróktól függetlenül, sőt ha szükséges velük szemben is képes volt a hadviselésre. A sereg magvát a Jan Giskrával kötött alku szerint a volt huszita katonák, és zsoldosok alkották.
A hivatali szervezetet is átalakította, és ennek első lépéseként megbízható embere Vitéz János irányítása alatt összevonta a fő és titkos kancelláriát. Egyszerűsítette a bíráskodást is, és legfelső szinten a királyi személyes jelenlét, illetve a királyi különös jelenlét bírósága helyett létrehozta a személynöki széket, illetve alsóbb szinten a királyi ítélőtáblát, melyben előírta a szakképzett ítélőmesterek jelenlétét is (a nádor, országbíró és a főnemesi, főpapi ülnökök mellett). A hivatali reformjai köz kell sorolni azon törekvését is, hogy hivatalinak minden szintjén lehetőleg alacsonyabb rangú nemesek, sőt polgárok vagy olykor paraszti származású közemberek kinevezéseit pártolta. (Bakócz Tamás jobbágyból lett bíboros) Ezzel is azt igyekezett elérni, hogy a korábbi évtizedekben óriási befolyásra szert tett báróktól, főpapoktól függetlenítse hatalmát. Uralma alatt új nemeseket emelt fel, például: Szapolyaiak, Báthoriak, Kinizsiek.
Pénzügyi reformok
Mátyás 1467-ben Magyarországon egy jól működő központosított pénzügyi rendszert hozott létre, melyben minden királyi bevétel az Ernuszt János kincstartó által vezetett királyi kincstárba folyt be. (A pénzügyi reformokat az országgyűlés 1467 március 25-én fogadta el.) Ernuszt és az őt Mátyás alatt követő kincstartók polgári származásúak voltak, megint csak a bárói hatalom gyengítése okán. A pénzügyek másik vezetője az udvarbíró lett, aki a király személyes jövedelmeivel foglalkozott.
Mátyásnak sikerült a királyi jövedelmeket az évi 110 ezer forintról 628 ezerre növelni. Ennek a növekedésnek egyik fő forrása afüstpénz (tributum fisci regalis) volt, mely a Károly Róbert által bevezetett kapuadót váltotta fel. Mivel a füstpénzt nem portánként, hanem családonként szedték be – mivel gyakran egyetlen portán lévő kapuhoz több épület, és így kémény is tartozott – sokkal nagyobb bevétel képződött az új adóból, mint régi megfelelőjéből. Ugyancsak a királyi bevételek növekedését okozta, hogy két adót átnevezett, így a régi adókhoz fűződő mentességek (jászok, kunok) megszűntek és így az új néven beszedett adókat már mindenkinek kellett fizetnie. Így lett a harmincadvámból koronavám, a kamara hasznából pedig kincstár adója.
Mátyás bevétel növekedésének harmadik forrása – a füstpénz és az adóátnevezések mellett – a rendkívüli hadiadó évente kétszer történő kivetése volt, összege pedig portánként 1 forintot tett ki. Az ország pénzügyi stabilizálását szolgálta, hogy nem nyúlt a pénzrontáshoz, hanem állandó értékű ezüstpénzt veretett, ami mellett forgalomban volt a kedvelt és jó minőségű aranyforint is. Emellett rendeletekkel tiltotta, hogy a földesurak más címeken egyéb adókat vessenek ki, kizsigerelve az országot.
Mátyás és a kúltúra
Mátyás sokat tett a kultúra fejlődéséért is, és a humanizmus Budán történő megjelenéséért. A humanista gondolatok elterjedésében kulcsszerepe volt második feleségének Aragóniai Beatrixnak, akit először Nápolyban 1476. szeptember 15-én, majd Budán 1476. december 22-én vett feleségül. Mátyás és Beatrix udvarában híres művészek és történészek működtek, mint például: Galeotto Marzio, Janus Pannonius az első jelentős magyar költő, Petrus Ransanius és Antonio Bonfini, az utóbbi írta meg a Rerum Hungaricarum decadest, amelyben a magyar történelmet írja le a kezdetektől az író saját koráig. Ebben a korban Mátyás rendelkezett a világ második legnagyobb könyvtárával. Ez összesen 2000-2500 corvinából állt, amelynek nagy része azonban sajnos később, a török hódítást követően elkallódott. Mátyás idején nagyszabású építkezések folytak az egész országban. A budai várat teljesen reneszánsz stílusúra alakította át.
Összeesküvések Mátyás ellen
Mátyással szemben a magyar nemesség már uralkodásának kezdetétől ellenszenvvel viseltetett. Az ellenséges érzület három fő forrásból táplálkozott: egyrészt a bárók nélkül kormányzott, vagyis a főnemességet teljesen kihagyta a fontos döntésekből, és számukra nem osztogatott fontos hivatalokat, birtokokat. A másik sérelem a pénzügyi politikában gyökerezett, ugyanis a rendkívüli hadiadó évente kétszer történő kivetése mélyen sértette a nemességet. A főurak Mátyással szembeni harmadik problémája az volt, hogy a koronázásakor elvárt török elleni harcok helyett nyugati irányú háborúkat vívott. A nemesség 1458-ban Mátyást nagyrészt apja legendás török elleni győzelmei miatt választotta királyává. Úgy gondolták az állandó török veszély közepette nem lehet jobb király egy Hunyadinál, aki a törökverő apja munkásságát folytatva végleg el tudja űzni a törököket a határokról. Ám Mátyás a várakozásokkal ellentétben csekély háborút vívott a törökkel. Apjával ellentétben a támadó jellegű hadműveletek helyett megelégedett a védekezéssel, és inkább a Német-Római császárrá választása ügyén „dolgozva” Csehországban és Ausztriában háborúzott.
Az elégedetlenségek első hulláma rögtön megkoronázása után érte Mátyást, bár ekkor még inkább a mellőzöttségük miatt sértett Garai és Szilágyi köré gyűlt néhány főnemes lázadt fel ellene. Később, 1467 szeptemberében már az erdélyi köznemesek Szapolyai Imrével az élükön Szentgyörgyi János erdélyi vajdát akarták Mátyás helyett királynak, ám felkelésüket Mátyás könnyedén le tudta verni. Alig hét esztendővel később, 1474-ben viszont leghűségesebb bizalmasai is fellázadtak ellene, Vitéz János kancellár és Janus Pannonius személynök vezetésével. A két művelt államférfi a török veszély elhanyagolása miatt fordult a király ellen, és hívta az országba Kázmér lengyel herceget. Ám Mátyás ezúttal is időben lefülelte az összeesküvést, és a lengyel herceget távozásra bírta. A felkelőknek is menekülniük kellett: Vitéz János az esztergomi börtönben halt meg, Janus Pannonius pedig Szlavóniában, menekülés közben.
Mátyás török ellenes harcai
Mátyás király, főként uralkodása kezdetén, több sikeres hadjáratot vezetett a törökök ellen, és több-kevesebb sikerrel függőségben tartotta az ország déli határain elterülő tartományokat. 1463-ban a törökök kísérletet tettek Bosznia meghódítására. Egy nagyobb török sereg vonult be a Szerémség területére, a másik egyenesen Bosznia felé vette az irányt. Mátyás a Szerémségbe betört sereget megverte, de ezalatt a törökök teljesen megszállták Boszniát. Mátyás seregével megindult a tartomány visszafoglalására. A tartomány legfontosabb vára Jajca volt, amelyet Mátyásnak csak hosszú idő alatt sikerült bevenni, így nem tudta Boszniát teljesen visszahódítani. A szultán 1469-ben békét kötött Mátyással, ami neki is jól jött, mert eddigre kitűzte maga elé a német-római császári korona megszerzésének célját...
Mátyás odafigyelt Moldva és Havasalföld függésben tartására is, a Zsigmondra jellemző ütközőállamok fenntartásának taktikáját követve. Így amikor III. Vlad Tepes (Drakula gróf) havasalföldi fejedelem és III. István moldvai fejedelem a törökhöz akart pártolni, lerohanta a két területet és megakadályozta átállásukat. (Egyes vélekedések szerint Vlad Tepest ki is végeztette.)
Török ellenes harcainak második fejezetét 1474 hozta, amikor a törökök kettős támadást indítottak Magyarország ellen: a szendrői bég a Temesközt pusztította, és felégette Nagyváradot, míg egy másik török sereg Szulejmán bég vezetésével Moldvába tört be. Mátyás azonnal ellentámadást indított: Erdélyben Magyar Balázs és Nagy István egyesült serege Vászló mellett aratott győzelmet, míg maga Mátyás a fősereggel 6 hónapos ostrom után visszafoglalta Szabácsot. A törökök harmadszor 1479-ben tettek kísérletet Erdély bevételére de ezúttal a Kinizsi Pál (temesi ispán) és Báthory István (erdélyi vajda) vezette seregtől súlyos vereséget szenvedtek Kenyérmezőnél (1479 október 13) Mátyás a török kérdést végül 1483-ban rendezte, amikor öt éves békét kötött II. Bajezid szultánnal. Később a békét többször meghosszabbították, egészen 1520-ig, amikor II. Lajos I. Szelim halála miatt felmondta.
Mátyás cseh-osztrák háborúi
Mátyás legfőbb vágya és célja a Német-Római császári korona megszerzése volt. A császári címhez a cseh trón megszerzésére volt szüksége, így kapóra jött számára, amikor a pápa Podjebrád Györgyöt kiközösítette. (A kiközösítés oka: az 1462-es bázeli zsinat újra tiltani kezdte a huszita tanokat, ám Podjebrád továbbra is eltűrte azokat. Így a pápa felkérte Mátyást arra, hogy fogja el Podjebrádot.) A magyar seregek 1468-ban meg is indultak, ám csupán Morvaországot tudták elfoglalni, Csehország ellenállt támadásuknak. Ugyan Morvaországban 1469 május 3-án a katolikus cseh nemesek királyukká választották Mátyást, ám Csehország birtoklása nélkül győzelme korántsem volt teljes.
Két évvel később, amikor 1471-ben Podjebrád György meghalt, a cseh nemesség továbbra is ellenséges maradt Mátyással szemben, és nem őt, hanem a lengyel király – IV. Kázmér – fiát, Ulászlót kérték fel királyuknak. (Ulászló anyja Habsburg Erzsébet volt, akinek szülei Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet révén jogosult volt mind a cseh, mind a magyar trónra. Így később Mátyás halála után Ulászló magyar király is lesz II. Ulászló néven.) Mátyás Ulászló megválasztása után fő ellenségének riválisát tekintette, így betört Sziléziába, és bevette Boroszló várát. A fontos lengyel erősséget Ulászló megpróbálta felmenteni, ám eközben Szapolyai István és Kinizsi feldúlták Lengyelországot, így végül Ulászló kénytelen volt meghátrálni. Az olmützi békében (1475) a két fél arról egyezett meg, hogy mindketten viselhetik a cseh király címet, emellett Mátyásé marad Morvaország, Szilézia és Lausitz.
Mátyás nyugati háborúinak harmadik felvonását az Ausztria elleni harcok jelentették. A háború közvetlen oka az volt, hogy III. Frigyes 1477 június 10-én nem Mátyást, hanem Ulászlót nyilvánította német választófejedelemnek. Mikor Mátyás válaszul körülzárta Bécset, Frigyes kénytelen volt meghátrálni, és 100 ezer arany megfizetésének ígérete mellett Mátyást elismerni választónak (Gmunden-Korneuburgi béke: 1477 dec.1). Azonban a megegyezés egy részét Frigyes a közvetlen veszély elhárítása után megszegte, amikor nem volt hajlandó megfizetni az alku szerinti 100 ezer aranyat. Az alkuszegés miatt Mátyás másodszor is megindította Ausztria ellen hadait, és alig másfél év alatt, 1484 tavaszára elfoglalta Alsó-Ausztriát, Stájerországot, Karintiát és végül 1485-ben magát Bécset is.
Bár 1485 től 1490-ig, azaz haláláig birtokolta Bécset, és udvartartását is ott rendezte be, arra kellett rádöbbennie, hogy hiába foglalta el Morvaországot, Sziléziát, Ausztriát, és Bécset, a német fejedelmek mégsem voltak hajlandóak támogatni császárrá választását. Keserűen kellett tudomásul vennie, hogy 1486-ban a német hatalmasságok végül Frigyes fiát, Miksát választották német királlyá, majd hét év múlva császárrá.
Utódlás kérdése
Mátyásnak bár két felesége is volt, nem született törvényes örököse. Első felesége Podjebrád Katalin 1464-ben egyetlen évnyi házasság után, egy szerencsétlenül végződött szülés után halt meg, második felesége Aragóniai Beatrix pedig 14 évnyi házasság ellenére sem ajándékozta meg utódokkal. Bár feleségeitől valóban nem születtek gyermekei, ám ágyasától született egy életképes fia. Az 1470. évi bécsi látogatásakor ismerkedett meg egy steini polgárleánnyal, Edelpeck Borbálával. Elhozta Budára, maga mellett tartotta, s szerelmükből 1473. április 2-án fiúgyermek született, Corvin János, (Holló János) aki Mátyás 1490 április 6-án bekövetkezett halálakor 17 éves volt.
Mátyás halála előtt ébredt rá arra, hogy egyetlen esélye vérvonalának királyi folytatására, ha támogatja és utódául jelöli Corvin Jánost. A támogatáshoz kellett azonban egy olyan főnemes is, aki az ő halála után elég befolyással rendelkezik majd a rendekkel szemben, Corvin megválasztásának eléréséhez. Mátyás erre a feladatra hűséges emberét Szapolyai Imrét választotta (testvérének fia lesz Szapolyai János királyunk) Szapolyait nádori címmel ruházta fel (1486) majd megalkotta a nádori törvényeket, melyek különleges jogokkal ruházták fel a cím birtokosát: királyválasztáskor az első szavazat az övé, távollétében a királyt helyettesíti – így az ország kormányzója – amellett az ország főkapitánya és főbírája is. Ám hiába pártfogolta utolsó rendelkezéseivel Szapolyait, mégsem úgy történtek a dolgok, ahogyan számított rá.
Hunyadi Mátyás végül 1490 április 6-án alig 47 évesen halt meg Bécsben. Halálának pontos oka máig nem tisztázott, de a kutatók az agyvérzést tartják legvalószínűbbnek, bár a mérgezés lehetősége sem zárható ki. Mátyás halála után 1490 nyarára a rendek királyválasztó országgyűlést hívtak össze, ám előtte rendezni kellett az osztrákokkal való viszonyt. Ugyanis Mátyás halála után Miksa azonnal visszafoglalta Béccsel együtt Ausztriát, és betörve az országba, egészen Székesfehérvárig hatolt. A királyi tanács ekkor tárgyalni kezdett vele, és így az osztrák sereg végre kivonult az országból. A királyválasztó országgyűlés 1490 júliusában ült össze Rákoson. A rendek egyöntetűen Mátyás fő riválisát, Habsburg Albert lengyel unokáját, a 34 éves II. Ulászlót választották királyukká. Corvin Jánosal alku született: Szlavóni hercege, Horvátország bánja címet kapta lemondásáért cserébe. Néhány héttel később azonban Corvin meggondolta magát, és Újlaki támogatásával, a kincstárral és a Szent Koronával Pestről délre próbált jutni, hogy elmenekülve később visszatérhessen a trónt visszaszerezni. Tervében azonban Báthori István és Kinizsi megakadályozták, amikor Tolnában, a csonthegyi csatában (1490 július 4) legyőzték, és visszaszerezték tőle a koronát. Ezt követően Corvin végleg behódolt, elismerte II. Ulászlót. (Corvin János végül 1504-ben, 31 évesen halt meg)
II. (Jagelló) Ulászló (ur.: 1490-1516)
II. Ulászló magyar királlyá választásában szerepet játszott, hogy a nemesség olyan személyt akart uralkodónak, akinek elég erős a külföldi támogatottsága a török visszaszorításához, de ugyanakkor elég gyenge kezű is a belpolitikában ahhoz, hogy a magyar nemesség érdekei ne csorbuljanak. II. Ulászló birtokolta a cseh trónt, ugyanakkor a lengyel koronának is ő volt a várományosa, így két európai ország állt mögötte. A magyarok számára ez már elég erőnek tűnt a sikeres török elleni harcokhoz. (Később derült ki, hogy a lengyel trónt végül nem ő, hanem testvére János Albert örökölte meg, 1492-ben.)
Ulászló királlyá választását a nemesség nagyon szigorú feltételekhez kötötte, mivel mindenképp el akarta kerülni, hogy Mátyáshoz hasonló erőskezű és a nemességet háttérbe szorító uralkodó kerüljön a magyar trónra. Már 1490 nyarán az országba érkezésekor Farkashidán három ígéretet kellett tennie: fel kellett esküdnie arra, hogy uralkodása során nem vet ki rendkívüli hadiadót, a Szent Koronát Visegrádon a rendek őrizetére bízza, és végül a legfontosabb: az országtanács bevonásával, Magyarországon tartózkodva, az országos tisztségeket magyaroknak adva, és az országot saját költségén megvédve fog uralkodni. A két évvel későbbi 1492-es országgyűlés becikkelyezte a választási feltételeket, sőt újabbak is születtek: a nemesek és főpapok elkerülhetik a vámokat, illetve kinevezték az ország három legfontosabb főméltóságát.
Az ország valói urai és irányítói a következők lettek: a nádori címet 1492-1499 közt Szapolyai István (Szapolyai Imre testvére) 1504-1519 közt Perényi Imre viselte, az országbírói méltóságot, és 1519-től a nádori címet is Báthori István töltötte be (fia szintén Báthori István Erdély első fejedelme lesz) a kancellár és esztergomi érsek pedig 1490-1519 közt Bakócz Tamás lett. II. Ulászló a koronázási esküje révén csupán bábkirály lett, a fontos döntéseket a főnemesek és rendek hozták meg. Az egyetlen érvényes házasságát Candalei Anna –val kötötte, ám az asszony 1506-ban bekövetkezett halála után összeomlott és apátiába süllyedt. Bólogató válaszaira a lengyel "dobrze" névvel illették (lengyelül „dobrze” (ejtsd: dobzse) = „jól, jól van”). Később 1504-ben szélütés érte, így még kevésbé volt képes beleszólni az ország kormányozásába.
A főúri és köznemesi tábor harca
Ulászló uralkodása alatt a megerősödő köznemesi tábor az országgyűléseken Szapolyai János (1510-től erdélyi vajda) vezetésével állandó harcban állt a Báthory István vezette főúri párttal. A viták elsősorban a tisztségek elnyeréséért illetve a trón öröklése körül folytak. A következő, vagyis II. Ulászló utáni magyar király személye 1490 és 1506-köt nyitott kérdés volt, hiszen 1506-ig Ulászlónak egyáltalán nem született gyermeke. Az utódlás rendezésére a köznemesi párt nyomására 1505-ben született meg a rákosi végzés, mely azt mondta ki, hogy ha amennyiben a királynak egyáltalán nem születne – a továbbiakban sem – gyermeke, úgy a magyar országgyűlés nemzeti királyt fog választani, vagyis nem külföldi dinasztiák sarja, hanem magyar nemes lesz az ország új uralkodója. A főnemesi párt nem fogadta el a döntést és válaszul 1506 március 20-án tető alá hozták a Habsburg-Jagelló házassági szerződést, melyben II. Ulászló két gyermekét házasították össze I. Miksa császár két gyermekével. Habsburg Ferdinánddal Ulászló 1503-ban született lányát Annát, Ferdinánd húgával, az 1505-ben született Máriával pedig Ulászló születendő fiát. (A házasságok meg is köttettek: Ferdinánd és Anna közt 1521-ben Linzben, Habsburg Mária és II. Lajos közt pedig 1522-ben, Budán.)
Mivel a házassági szerződés után fél évvel megszületett II. Ulászló fia II. Lajos, így a Habsburgok trónra kerülése eltolódott, az ifjú uralkodása utánra.
Werbőczy István Hármaskönyve (1514)
Werbőczy István a kor leginkább elismert jogtudósa és királyi ítélőmester volt, emellett pedig a köznemesi párt egyik vezére. (Báthory István nádori időszaka alatt 1519-1530 közt, egyetlen évig a köznemesi párt előretörésekor 1525-1526 ban nádor is volt.) Werbőczy 1514-ben alkotta meg híres Hármaskönyvét (Tripartium) melyben összefoglalta a köznemesség addig kivívott jogait (adómentesség, személyes szabadság, ellenállás joga) és kimondta, hogy az ország egységét a szent korona jelképezi, melyet a rendek és király együtt alkotnak. A nemességnek így joga a törvényalkotás és a királyválasztás. A művet az 1514-es diétán a rendek ugyan elfogadták, ám a király nem szentesítette, így végül nem lett belőle hivatalos törvény. Ennek ellenére Werbőczy 1517-ben saját költségén Bécsben kinyomtatta, és egészen 1848-ig a magyar joggyakorlat szerves része lett.
A Dózsa féle parasztfelkelés (1514)
A parasztfelkelés fontos előzménye volt, hogy az 1492-es és az 1514-es országgyűléseken a nemesség a jobbágyok jogait korlátozó, helyzetüket nehezítő jogszabályokat alkottak. A parasztság már a döntéseket megelőzően is nehéz helyzetben élt, amit jelzett, hogy megindult a zselléresedés (földdel nem rendelkező jobbágyok idénymunkássá válása) és az országos elszegényedés. A jobbágyokat korlátozó törvényekben szigorították a jobbágyköltözést, és megvonták a mezővárosoktól az egyösszegű közös adózás jogát (helyette ott is személyenkénti adózás lett bevezetve) Mindemellett köznemesi érdekekből egységesítették a földesurak felé teljesítendő jobbágyterheket is.
A felkelést kirobbanásához vezető eseménysort X. Leo pápa (ur.: 1513-1521) bullája indította el, melyben török ellenes keresztes hadjárat céljából parasztsereget toborzására szólította fel Bakócz Tamás esztergomi érseket. (A pápai bullát 1514 április 9-én hirdették ki Budán.) A felszólításra a lelki üdvözülés reményében 40 ezres parasztsereg verődött össze Pest alatt, melynek élére Bakócz érsek Dózsa Györgyöt állította, aki paraszt származású végvári vitézként jelentős harci tapasztalattal bírt. Az ország másik két pontján: Kalocsán és Váradon szintén jelentős parsztseregek készültek a török elleni harcra. (A toborzottak közt volt Dózsa Gergely nevű öccse is.) Dózsa főerői végül 1514 május 10-én indultak el a délvidékre, ám közben jelentős változások történtek. A parasztok körében ugyanis a hangulat a nemesek ellen fordult, és felismerték: az ő igazi ellenségeik nem a törökök, hanem azok a nemesek, akik az 1492-es diétán korlátozták jogaikat. Súlyosbította a kedélyeket, hogy bizonyos nemesek nem engedték el jobbágyaikat a keresztes hadjáratra, és ezt a parasztok úgy értékelték, hogy még üdvözülésüket is gátolják.
A lázongó paraszti hangulat miatt a király végül 1514 május 24-én betiltotta a keresztes hadjáratot, amire válaszul kirobbant a másfél hónapig tartó parasztfelkelés. Megkezdődött a nemesi kúriák kifosztása, felégetése. Gyulánál Dózsa seregéhez egy 2 ezer fős jobbágyhad csatlakozott annak a Lőrinc papnak a vezetésével, aki azonnal Dózsa jobbkezévé vált. A hatalmasra duzzadt parasztsereg végül a délvidéken kettévált: Dózsa Nagylak felé, Lőrinc pap pedig Kolozsvár felé indult tovább. A fősereg első nagy ütközetében Apátfalvánál ugyan Csáky Miklós csanádi püspök és Báthori István temesi ispán még győzni tudott, ám másnap Nagylaknál már Dózsa aratott diadalt. (Csáky a parasztok ki is végezték a csata után.) A Dél-erdélyi városok Arad, Csanád, Világos bevételére a jobbágy erők egyesültek, ám után újra kettéágazott útjuk: Dózsa a fősereggel Temesvár alá, míg Lőrinc papa a segéderőkkel Kolozsvárhoz vonult. A temesvári erősséget a csatában Báthori védte, ám Szapolyai hadai is a vár alá tudtak törni, így Dózsa erőit két tűz közé szorítva végül 1514 július 10-én együttesen döntő győzelmet arattak. Közben Kolozsvárnál Lőrinc pap is veszít, így július végére a parasztfelkelés végleg elbukik. A megtorlás igen súlyos volt: Dózsát 1514 július 24-én elrettentő kegyetlenséggel végezték ki, majd az 1514-es országgyűlés megemelte a robotot és végleg tilalom alá helyezte a szabad jobbágyköltözést. (Ezt néhány évtized múlva visszavonták.)
A trónutódlás:
Mivel II. Ulászló 1516-ban bekövetkező halálakor fia II. Lajos csupán 10 esztendős volt, szükség volt arra, hogy az ifjú uralkodó mellett – nagykorúsítása ellenére – gyám legyen. Ám ennek személyéről a diéta sehogyan sem tudott megegyezni, így végül egy királyi tanács alakult 16 nemes, 6 főúr és 6 főpap részvételével, és Bakócz Tamás elnökletével.
II. (Jagelló) Lajos (ur.: 1516-1526)
Apja, II. Ulászló hogy biztosítsa egyetlen fia számára a koronát már 1508. június 4-én Székesfehérvárott magyar királlyá és 1509. május 11-én, Prágában cseh királlyá koronáztatta. Így apja halálakor gond nélkül foglalhatta el a trónt az akkor 10 éves fiú. Tényleges nagykorúságáig azonban a királyi tanács irányította az országot helyette.
Az ország vezetésének kérdése – főként a nádor személye - körül azonban újra fellángolt a főúri és köznemesi tábor harca. Amikor 1519-ben meghalt Perényi Imre nádor, mind a főúri mind a köznemesi tábor harcba szállt azért, hogy saját jelöltjük foglalhassa el a nádori széket. Az első vitában a főúri párt győzött, így jelöltjük Báthory István lehetett a nádor egészen 1525-ig. Ekkorra a király már 19 éves lett, és megelégelte mellőzöttségét. Kísérletet tett a központosításra, és a köznemességet támogatva hozzájárult Werbőczy nádori kinevezéséhez. Emellett a rézbányászat jogát visszavette a Fuggerektől, hogy a királyi bevételeket erősítse. Ám kísérlete hamar kudarcot vallott, ugyanis a diéta 1526-ban újra Báthoryt támogatta, és a rézbányák is tönkrementek a király kezelésében.
A főnemesség és köznemesség harca, és a király gyenge központi hatalma, illetve a folytonos széthúzás jelentősen gyengítette az ország katonai erejét. A köznemesek nem követték a nádort, a főnemesek pedig vonakodtak a királyt támogatni. Ebben a politikai légkörben pedig egyre közeledett a török veszély és az ország elleni támadás.
A nemzetközi helyzet Európában
Európában az 1520-as években több fontos konfliktus kötötte le a kontinens nagyhatalmait. A Német-Római császárságban ekkor indult meg a reformáció, és 1524-1526 közt dúlt a parasztháború. A franciákat az osztrákokkal vívott észak itáliai harcok foglalták le, és a híres páviai csata, melynek során 1525-ban I. Ferenc és V. Károly seregei küzdöttek, az utóbbiak győzelmével. A Habsburgok egyszerre próbálták elfojtani a reformációt, és a parasztháborút, illetve legyőzni a franciákat és az általuk összekovácsolt Cognac ligát Itáliában. (A Cognac liga Franciaország, Velence, Firenze, Milánó, Anglia, és a pápa szövetsége volt a Habsburgok Észak-itáliai uralma ellen.) A sok európai konfliktus közepette egyetlen európai hatalom sem figyelt arra, hogy a Török Birodalom Európa elözönlésére és Magyarország illetve Bécs bevételére készül.
A török támadások
A Török Birodalom figyelme az 1500-as évek elején a Balkán és Magyarország felé irányult. Ezen években került az Oszmán Birodalom élére a törökök három legjelentősebb uralkodója: II. Bajezid (1481-1512) I. Szelim (1512-1520) és II. Szulejmán (1520-1566). Törekvésük a perzsákkal és a lengyelekkel megkötött békék után egyértelműen a Magyarország felé való terjeszkedés lett. Ugyanakkor a Magyar Királysággal az 1483-as - Mátyás nevével fémjelzett - békekötés óta folyamatosan meghosszabbított béke állt fenn, így 1483 és 1520 között csak kisebb határmenti összecsapások zajlottak. Ezek közül az egyik legjelentősebb az 1493-as a balkáni háborúskodás volt, amikor a boszniai pasa és horvát bán serege csapott össze, az előbbi győzelmével. Hasonló összecsapás volt 1497-ben, amikor meg Kinizsi tört be sikeresen Szerbia török által uralt területére. Az 1510-es török támadás már komolyabb veszteséget okozott Magyarországnak, mert ebben a hadjáratban a törökök elfoglalták a Zsigmond idején létrehozott ütközőállamot a Szrebreniki bánságot.
A két ország viszonyában a fordulópontot azonban az 1520-as év hozta, amikor meghalt I. Szelim szultán, és Magyarország számára úgy tűnt, hogy a két keménykezű szultán után, végre egy gyenge uralkodó következik. Ebből a megfontolásból II. Lajos 1520-ban már nem hosszabbította meg a 37 éve fennálló békét, és arra készült, hogy az új szultán uralma alatt visszafoglalja a megelőző években elveszett magyar várakat. Ám az ifjú uralkodó alaposan elszámította magát, ugyanis II. Szelim után II. Szulejmán személyében minden idők legsikeresebb és legtámadóbb kedvű török uralkodója került az Oszmán Birodalom élére.
A béke felmondása után, már 1521-ben hatalmas hadjáratot indított Isztambulból a Szávaparti Szabács és Nándorfehérvár bevételére. A sikeres akció eredményeképp 1521 nyarára mindkét fontos vár a kezébe került. Nándorfehérvár 65 évvel Hunyadi János diadala után, 66 napos ostrom után lett a törököké. Bár 1523-ban Tomori Pál kalocsai érsek, a végvári vonal főkapitánya Szávaszentdemeternél még vissza tudta verni a nándorfehérvári béget, ám egy évvel később, 1524-ben elesett Szörényvár, a déli védvonal legfontosabb erőssége.
A második szultáni hadjárat 60 ezer fővel, 1526 április 23-án indult ugyancsak Isztambulból. A törökök először Péterváradot, majd Ujlakot foglalták el, majd Tomori késlekedése miatt átkelve a Dráván északnak, az ország szíve felé vették az irányt. A mohácsi csatában 1526 augusztus 29-én II. Lajos és a vele egyesülő Tomori Pál 30 ezres hada ütközött meg a 60 ezres hatalmas török sereggel. Magyarország két másik jelentős hadereje azonban a csata napján messze volt: Frangepán Miklós hada a Délnyugat Dunántúlon, Szapolyai 15 ezres hada pedig Tordánál állomásozott. A magyarok nehézlovas rohama után a török támadás hatalmas vereséget mért II. Lajos seregére. A csatában elesett maga a király, 28 főúr, és hét főpap, a török pedig akadálytalanul vonult be Budára, melyet kifosztott és felégetett. Ezt követően a törökök kivonultak az országból, mert a szultán egyértelműnek látta: Mohácsnál legyőzte a magyarokat, így az országnak most már ő maga az ura.