Második tételsor

Az athéni demokrácia kialakulásának menete és fénykora

A görög föld:

Az ókori görögség történetének színtere a Balkán félsziget délnyugati része, az Égei szigetvilág és Kis-Ázsia nyugati

partvidéke. Öntözéses földművelésre nincs lehetőség, mert e vidék rendkívül tagolt, s nincsenek nagy öntözésre

alkalmas folyók és völgyek. A görögség földje szigetek, völgyek, medencék halmaza.

A görög gyarmatosítás (Kr.e. VIII-VII sz):

A polisz földje egyre kevésbé tudta eltartani a népességet, s túlnépesedés lépett fel, így gyarmatosítás létszükséggé vált.

Egyre több kisbirtokos paraszt föld nélkül maradt, mert a nagybirtokosok megszerezték földjüket. A gyarmatosítás irányai:

Fekete-tenger partvidéke, Ciprus, Észak-Afrika, Dél-Itália, Szicília, Dél-Franciaország.

A gyarmatosítás a VI. századra lelassult.

A gyarmatosítás hatásai:

A tengerentúlról beáramló olcsó gabona fejlettebbé tette a görög mezőgazdaságot: nem kellett a rossz minőségű

földeken gabonát termeszteni, és át lehetett állni a sokkal jövedelmezőbb, s a természeti adottságoknak jobban

megfelelő bor, olajbogyó, és zöldségtermelésre.

Társadalmi hatásai is voltak a változásoknak. Csökkent a gabonatermelő arisztokrácia gazdasági súlya, s jelentősen

megnőtt a kézműipari termékek piaca. (kézművesek elterjedése) Fejlődött az ipar, főként a fémfeldolgozás. (forrasztás) A

termékeket a hajótulajdonos kereskedők szállították, akiknek száma, vagyona, s így befolyása rendkívül megnőtt. Sok

arisztokrata maga is áttért erre a jövedelmező tevékenységre. Tökéletesedett hajózás is, és a hagyományos ötvenevezős

hajókat felváltották az egymás fölött elhelyezkedő evezőpadokkal rendelkező két –majd háromevezősoros hajók

(triérész). Kialakultak szélesebb, csak vitorlákkal rendelkező teherhajók is. A fejlődő kereskedelem szükségessé tette a

pénzgazdálkodást. A görög poliszok sorra adták ki pénzérméiket, elsőként a fejlődés élvonalában haladó Ióniában.

Elsősorban kis és közepes címletekre volt szükség, ezért ezüst és rézpénzek kerültek forgalomba. Az aranypénzek csak

később jelentek meg a görögöknél.

Arisztokrácia és démosz:

A gyarmatosításba bekapcsolódott görög poliszokban az arisztokrácia fokozatosan vesztett gazdasági erejéből, míg az

iparosok, kereskedők, s a parasztok egy része gazdagodott, erősödött. A földművesek másik része tönkremenetele

esetén adósrabszolgaságba süllyedhetett. Mindkét csoportnak, ha más okból is, ellenfele az arisztokrácia lett.

A királyság fokozatosan átalakult arisztokratikus köztársasággá. A politikai hatalmat az arisztokrata tisztségviselők

gyakorolták. A legfontosabb hivatal az arkhóni méltóság volt. Először 1, majd 3, végül 9 arkhón intézte az ügyeket. A

hivatali idő tekintetében is hasonló változás zajlott le. Kezdetben életfogytig, majd 10 évig, legvégül évente választották

őket.

Drakón:

Kr. e. 621-ben Drakón (sárkány) csillapítani igyekezett a belső feszültséget, ezért írásba foglalta a törvényeket. Igaz,

ezek a rendkívül szigorú intézkedések továbbra is elsősorban az arisztokrácia érdekeit védték, de a törvényesség

kialakítása fontos lépés volt a törvénykezésben a démosz számára. Engedményt adott a démosz vagyonos rétegeinek

számára azzal, hogy a politikai jogokat már nem származási, hanem vagyoni alapon számította. Ez a földbirtokos

arisztokrácia számára kedvezett. Nem nyúlt viszont az adósrabszolgaság intézményéhez. Háttérbe szorították az

arisztokráciát, a harcmodorban beálló változások is. A lovas, harci szekeres fegyvernem (arisztokrácia) helyett

nehézgyalogos hoplita (jómódú paraszt, kézműves) és flotta (kereskedők, evezős nincstelenek) váltak a döntő

fegyvernemekké.

Timokratikus alkotmány: A vagyon határozza meg a társadalmi helyzetet, a jogokat, a kötelességeket.

Csoportosítás: (gabonányi jövedelem szerint)

500 mérősök: -pentakosziomedimnoi

500-300 mérősök: lovagok (hippei) -lovasszolgálat

300-200 fogatosok (zeugitai) -hoplita

200 napszámosok (thészek) -peltasztész

Szolón:

Szolón arkhón Kr. e. 594-ben eltörölte az adósrabszolgaságot, s elengedte az adósságokat, amivel sok paraszt földet

szerzett. A politikai jogokat kiterjesztette a legszegényebb polgárokra is, szót adva neki a népgyűlésen, s az

esküdtbíróságokban. Így biztosította e rétegek számára a beleszólást a polisz életébe. A lakosság vagyoni alapon történő

felosztásánál alapul a jövedelmet vette, amivel a démosz jómódú részét előnyös helyzetbe hozta. Ezen rétegek szerepe

nőtt a katonáskodás terén, és a hivatali életben is. Ezekkel az intézkedésekkel Szolón megteremtette a demokrácia

(népuralom) alapját. Vagyis azt a rendszert, melyben az államhatalom a nép kezében van.

A türannisz (Kr.e. 560-510):

A gazdasági fejlődés hatására az arisztokrácia gazdasági súlya tovább csökkent, de politikai hatalma jelentős maradt. A

démosz esetében növekvő gazdasági erő, s ehhez képest még mindig csekélypolitikai befolyás társult. Egyes politikusok

(arisztokrata családokból) felrúgva a törvényeket, egyeduralmat vezettek be. Ezt a rendszert hívjuk türannisznak

(zsarnokság). Melynek vezetője a türannosz (zsarnok).

Forrás: http://www.doksi.hu Athén türannosza Peiszisztratosz (560-527) lett. Peiszisztratosz elsősorban a szegényebb rétegekre támaszkodott.

Hatalmának megszilárdítása érdekében az ellenálló arisztokraták földjeit kiosztotta a földnélküliek között, hogy növelje

támogatóinak számát. Vidékre „kiszálló” bíróságokat szervezett, s így a parasztoknak nem kellett a városba menniük

peres ügyeikkel. S neki sem kellett tartania a hatalmát veszélyeztető gyülekezésektől. Évi adót vezetett be, melyből

fenntartotta Athén katonai erejét, és fedezte építkezéseit. A türannoszok nagy építtetők voltak. E nagy művek egyrészt

emelték tekintélyüket, másrészt növelték támogatóik számát a démosz körében. Mivel e nagy vállalkozások

megrendeléseket jelentettek a kézműves kereskedőréteg részére. Peiszisztratosz külpolitikájában előnyös szerződéseket

kötött más poliszokkal. A szerződések biztosították az athéni hajósok mozgásszabadságát. Peiszisztratosz támogatta a

Fekete-tenger felé való terjeszkedést, támaszpontok létesítését.

A türannoszok hatalmuk biztosítása érdekében a démoszt támogatták az arisztokráciával szemben. Uralmuk addig

tarthatott, amíg a démosznak erre a támogatásra szüksége volt. A gazdaság fejlődése oly mértékben erősített meg a

démoszt, hogy akadályozó tényezővé váltak a türannoszok.

Athénben Peiszisztratosz halála után fiainak, Hippiásznak és Hipparkhosznak már növekvő belső elégedetlenséggel

kellett számolniuk. Hipparkhoszt egy felvonuláson meggyilkolták, de testvére sem tudta a hatalmat sokáig megtartani.

510-ben elűzték Athénből, és Perzsiába menekült. Hogy a nép körében milyen ellenszenvessé vált a türannoszok

hatalma, jól mutatja, hogy a ”zsarnokölőknek” szobrot emeltek.

Kleiszthenész reformjai (508):

Kleiszthenész kezébe adták a változtatás jogát az athéniak Kleiszthenész már a türannoszok elűzésében, s az azt követő

párharcokban is kitűnt. Az új berendezkedés alapja a területi felosztás volt. Az új beosztás révén számos metoikosz, sőt

sok volt rabszolga polgári joghoz jutott. Attikát 3 részre osztotta: egy városira (Athén), egy tengerpartira, s a belső

mezőgazdasági területekre. Mindegyik harmad tíz phüléből állt. Vagyis egy phülé egy tengerparti, egy városi és egy

szárazföldi részből állt. Ez a politikai egység biztosította a démosz fölényét az arisztokráciával szemben. Hiszen a három

alkotóelemből kettőben (város, tengerpart) a démosz volt többségben.

A legfőbb hatalom a népgyűlés kezébe került, amelynek munkájában minden athéni polgár részt vehetett. Az ekklészia

(népgyűlés) hozta a törvényeket. Kezében volt a háború és a béke kérdése. A népgyűlés sűrűn, de nem folyamatosan

ülésezett. A bulé (tanács) összetételét és létszámát megváltoztatta. Minden szabad polgár bekerülhetett ide. Mivel

minden phülé sorshúzással 50-50 tagot küldött a bulébe, ennek létszáma 500 főre emelkedett. (ötszázak tanácsa)

Javaslatokat tehetett a népgyűlésnek, amelyeket már előre megtárgyalt. Kisebb jelentőségű kérdésekben döntéseket is

hozhatott. Nem szüntette meg az arkhónok tanácsát (areioszpagosz) sem, de feladata a tisztviselők ellenőrzésére

szűkült.

A katonai vezetők (sztratégoszok) az athéni állam tényleges vezetői voltak. Ez volt az egyetlen tisztség, melyre

ugyanazt a személyt többször meg lehetett választani. Kleiszthenész fontosnak tartotta, hogy eleve lehetetlenné tegye a

zsarnokság újjáéledését. Ezt a cserépszavazás (osztrakiszmosz) bevezetésével kívánta elérni. (min. 6E fő kellett hozzá;

ítélet: 10 éves száműzetés+vagyon megmarad)

A principátus rendszerének kialakulása és berendezkedése

Az első triumvirátus:

Már Spartacus leverése után fellángolt a vetélkedés Pompeius és Crassus között. Keleten VI. Mithridatész

hatalmát kellett végleg megtörni, s a kalózkodás már a gazdaság működését veszélyeztette. Pompeius (Kr. E. 106-

48) befolyása nagyon megnőtt. A senatus megpróbálta háttérbe szorítani, és nem adott földet veteránjainak.

Julius Caesar (Kr.e. 100-44) régi előkelő patrícius nemzetségből származott, így néppárti elveket hirdetett.

Számos ünnepi játékot, gladiátori viadalt rendezett, amivel megnyerte a tömeg rokonszenvét, viszont eladósodott.

Anyagi helyzetét a Rómában szokásos módon rendezte: megszerezte Hispánia egyik helytartóságát, ahol a

lakosság kárára vagyon gyűjtött.

Caesar hazatérve kihasználta Pompeius és Crassus ellentétét, kibékítette a két hadvezért, és szövetséget kötött

velük, Kr. E. 60-ban a senatus ellen. Ezt az egyezséget triumvirátusnak (három férfiú szövetsége) nevezték

később. A szövetség értelmében Caesar consul lett (Kr. e. 59), s földet adott Pompeius veteránjainak. Majd a

három triumvir felosztotta maga között a hatalmat. Crassus Keletre Syriába, Caesar Galliába, Pompeius

Hispániába ment helytartóként erőt gyűjteni. Az egyensúlyt az borította fel, hogy Crassus váratlanul elesett Keleten

a parthusokkal vívott harcokban.

Caesar útja a hatalomhoz:

Crassus halálával megszűnt a triumvirátus. Pompeius a senatus oldalára állt Caesarral szemben. Caesar Galliában

létrehozta Gallia provinciát (Kr. e. 58-51). Óriási hadizsákmányra tett szert, és a harcok alatt személyéhez hű

hadsereget hozott létre.

Így mikor a senatus Caesart Kr. e. 49-ben hazarendelte, hogy elszakítsa seregétől, döntő elhatározásra jutott.

Fegyveres erővel lépte át az Itália tartományi határát jelentő Rubicont (A kocka el van vetve! – Alea iacta est!). Ez

a polgárháború kezdetét jelentette, mivel a római törvények szerint Itália földjére csak hadserege elbocsátása után

léphetett volna.

Pompeiusnak nem voltak légiói Itáliában, így Caesar bevonult Rómába. Pompeius erőit részenként verhette szét.

Először Hispániában győzte le a vezér nélküli légiókat, majd Kr. e. 48-ban a görögországi Pharsalusnál került sor

döntő ütközetre. Pompeius Egyiptomba menekült, de ott meggyilkolták, mivel nem akartak összetűzést Róma új

urával, Julius Caesarral.

Caesar egyeduralma:

Caesar először elfoglalta Egyiptomot, ahol meghagyta trónján az utolsó Ptolemaioszt, Kleopátrát. Az ifjú királynő

szépsége rabul ejtette, s később gyermekük is született. Egyiptomból indított hadjáratot a keleti provinciákba

(leghíresebb csatáját a pontusi erők ellen vívta Zelánál Kr. e. 47-ben). Kis-Ázsiából küldte híres hadijelentését

Rómába: Jöttem, láttam, győztem! (Veni, vidi, vici!)

Hazatérve Rómába örökös dictatorrá választatta magát, s reformokat hajtott végre. Jelentős földosztásra került

sor, letelepítette veteránjait, és értékálló aranypénzt veretett. Sok provinciabelinek polgárjogot adott, s csökkenteni

akarta a senatus tekintélyét: a testület létszámát 9000 főre emelte.

Az egyiptomi csillagászok szaktudását felhasználva korrigálta a naptárt, rátértek a szökőéves napévre. A Julián-

naptárt használjuk ma is, egy kisebb kiigazítással.

A köztársasági hagyományok erősen éltek az emberekben, s Caesar erre nem volt tekintettel. Ez

köztársaságpárti összeesküvéshez vezetett, s Kr. e. 44. március 15-én a senatusban Brutus és Cassius

vezetésével megölték.

A második triumvirátus:

Caesar halálával újra felszínre kerültek az ellentétek. A köztársaságpártiak nem rendelkeztek megfelelő katonai

erővel, ami biztosította volna a köztársaság jó működését. A hatalom így ismét egy-két befolyásos vezér kezébe

ment át. A zűrzavarból hárman emelkedtek ki: Antonius, Caesar volt parancsnoka, Lepidus, a lovasság vezetője és

Caesar unokaöccse, a dictator örököse, Octavianus.

Az új vezetők egymással is versengtek, de a senatus és a gyilkosok ellen szövetségre léptek. Kr. e. 43-ban

megkötötték a második triumvirátust. A következő évben Philippinél legyőzték Caesar gyilkosait. A triumvirek Róma

uraivá váltak, s felosztották egymás között a birodalmat. Antonius kapta a keleti területeket Alexandriával,

Octavianus a nyugati részeket, míg Lepidus, aki rövidesen visszavonult a politikától, Afrikát.

Octavianus hatalomra jutása:

Octavianus és Antonius kezdettől fogva egyeduralomra tört. Marcus Antonius (Kr. e. 83-30) keleten kívánt

terjeszkedni, de Kleopátrához fűződő viszonya elvonta Rómától.

Octavianus kihasználta ezt, s Antonius ellen eredményes propagandát fejtett ki. Nyilvánosságra hozatta

vetélytársa végrendeletét, melyben Antonius a rómaiak nagy sérelmére Alexandriában kívánta magát örök

nyugalomra helyeztetni.

A fegyveres összecsapás elkerülhetetlenné vált. Kr. e. 31-ben Actiumnál került sor a döntő csatára, s a tengeri

ütközetben Octavianus hadvezére, Marcus Agrippa győzelmet aratott. Egyiptom provincia lett, de a senatus helyett

Octavianus ellenőrzése alatt. Így Octavianus kezében tarthatta Róma gabonaellátását.

Augustus egyeduralma – a principatus:

Octavianus egyeduralmát igyekezett leplezni, ezért látszólag lemondott hatalmáról, s csak megtiszteltetésből

fogadott el címeket: pl. Augustus (istentől gyarapított férfiú), melyet személynévként használt később, vagy

princeps (első polgár), melyből rendszere, a principatus nyerte nevét. A hatalmat kezében tartotta, az irányítása

alatt álló hadseregre támaszkodva.

Kulcsfontosságú köztársasági tisztségeket összpontosított kezében, s ezeken keresztül érvényesítette akaratát.

Consulként a végrehajtó hatalom vezetője, néptribunusként sérthetetlen volt, s vétójoggal rendelkezett. Mint

censor, híveit ültethette a senatusba, pontifex maximusként pedig a kultikus életet irányíthatta. Meghagyta a régi

tisztségeket, és államilag támogatta a korai köztársaság hagyományait, a régi erkölcsöket és szokásokat, ami

rendszerének köztársasági mázát erősítette. Megjelentek a csak Augustustól függő hivatalok, és a testőrgárda

(praetoriánusok), amely arra hivatott, hogy ellensúlyozza a sikeres hadvezérek esetleges politikai ambícióit.

A hosszú ideig uralkodó Augustus belső nyugalmat teremtett. Külpolitikájában is győzelmes békére törekedett a

birodalom szomszédaival. Keleten lemondott a hódításokról, s az Eufrátesz mentén tartós határt hozott létre.

Északon meghódította Pannóniát (Kr. e. 9), Moesiát, s a határt a Duna vonalára helyezte. Ezek a természetes

határok jól védhetők voltak, s oltalmazták a birodalmat egész fennállása alatt.

A Frank Birodalom kialakulása, berendezkedése Nagy Károly idejében, illetve a birodalom

jelentősége

A frankok:

A germán frank törzsek az V. Század elején megszállták Gallia északi vidékeit. A pogány frankok jóval nagyobb részét

alkották a lakosságnak a megszállt területeken, mint délen a gótok.

A népesség zöme azonban még szabad frankokból állt, akik állataik és földjeik gondozása mellett katonáskodtak.

Klodvig (482-511) kemény és véres küzdelemben legyőzte vetélytársait, s megszerezte azok földjeit. Kiterjesztette

hatalmát a szomszédos germán törzsekre, s a még római kézen lévő területekre. Ezt követően Klodvig a nyugati gótokat

is legyőzte, és kiszorította őket Galliából (507). A király számára a szabad frankok hosszú ideig jelentős katonai erőt

biztosítottak.

A frankok, szemben az ariánus gótokkal, pogányok voltak, s így Klodvig népével csatlakozhatott a római egyházhoz.

Ezzel biztosította magának az egyház támogatását, amely írástudókat, s egy erős szervezet támogatását, király

hatalmának isteni igazolását egyaránt jelentette. Klodvig utódai a Merovingok idején a frank állam fennmaradt, bár a

belső trónharcok meggyengítették. A királyok híveiknek szétosztották a Klodvig által szerzett birtokokat, s így a királyi

hatalom elvesztette gazdasági alapjait. A frank állam gyakran egymással laza kapcsolatot tartó részterületekre esett szét.

(Austrasia, Neustrasia, Burgundia)

A Karolingok:

A királyi méltóság csökkenésével erősödött meg az udvarnagyok (majordomus) befolyása. A legtekintélyesebb

földbirtokos családok közül kerültek ki, s ők irányították az államügyet és a hadsereget. A királyok lassan bábokká váltak

kezükben.

A frank állam egyesítése és megerősítése Austrasia majordomusainak, a Karolingoknak nevéhez fűződött. Martell

(Kalapács) Károly majordomus (714-741) megszilárdította a központi hatalmat, elsősorban az egyháztól elvett földek

segítségével, melyeket híveinek adományozott.

A Hispániát elözönlő arabok átkeltek a Pireneusokon, s Gallia veszélybe került. Martell Károly lovas hadserege Poitiers

melletti győzelmével (732) megállította az arab előrenyomulást, megmentve ezzel a keresztény Európát az iszlám

térhódításától. Fia, Kis Pippin 751-ben Róma püspökének támogatásával magához ragadta a királyi koronát. (Az utolsó

Meroving uralkodót megnyírták és kolostorba dugták) Az új Karoling király a longobárdoktól megszerzett területek

jelentős részét (Róma és Ravenna vidékét) a pápának adományozta. (754 –A pápai állam kialakulása)

Hódító Nagy Károly (768-814):

Kis Pippin fia, Nagy Károly, a frankok megnövekedett erejét hódításokra használta fel. Uralkodásának első felében

Nyugat-Európa nagy részére kiterjesztette hatalmát. Fő törekvése a Rajnától keletre élő germán népek (szászok, bajorok)

meghódítása volt. A legelkeseredettebb ellenállást a szászok fejtették ki (772-804).

A katolikus egyház térítő munkájával Károlyt támogatta, ezért a szász felkelő sokszor a kolostorokat is megtámadták. A

bajorok meghódoltatása (778) előtt Nagy Károly a pápát támogatva a longobárdok országát is megsemmisítette (773-

774). Ez lett a későbbi Lombardia. A betörő arabok ellen harcolva átkelt a Pireneusokon, s meghódította a félsziget

északkeleti részét. (778-795) A Kárpát-medencét lakó avarokat legyőzte, így azok birodalma szétesett. Az egykori

Pannónia területét országához csatolta (807). A pápa 800. dec. 25-én császárrá koronázta Nagy Károlyt, amit később

Bizánc is elismert.

A frank birodalom államszervezete:

A hódítások 800 után leálltak, aminek elsősorban társadalmi okai voltak. A szabad harcosok közül egyre többen a

nagybirtokosok függésében kerültek, s így meggyengült Károly katonai ereje. A legégetőbb probléma a már meglévő

területek összefogása és irányítása lett. Aachen lett a birodalom fővárosa. Az írásbeli teendők ellátására és az oklevelek

kiadására létrehozta a kancelláriát.

Összegyűjtötte kora kiemelkedő műveltségű férfiait. Alkuin, aki jelentős szerepet játszott a gyorsan és könnyen

olvasható betűtípus, a Karoling minuszkula kialakításában. Károly országát grófságokra osztotta. Ezen tartományok élén

a gróf (comes) állt, aki a bevételek harmada fejében a király nevében irányította a rábízott országrészt. A grófok

visszaéléseit királyi küldöttek voltak hivatva megakadályozni.

A különösen veszélyeztetett őrgrófságokat hozott létre. Az őrgrófok feladata tartományok összes jövedelmének

birtokában a birodalom katonai védelme volt. Ilyen őrgrófság épült ki az arabok ellen Hispániában, és az avaroktól

megszerzett Pannóniában.

Nagy Károly halálakor (814) erős és rendezett birodalmat hagyhatott fiaira.

A frank birodalom felbomlása:

A frank állam Nagy Károly halála után jelentősen meggyengült. Fia, Jámbor Lajos (814-840) már nem tudta összefogni a

birodalmat. 843-ban Lajos egymással versengő fiai Verdunban felosztották a birodalmat (verduni szerződés). Kopasz

Károly (843-877) kapta a nyugati részeket (Franciaország), Német Lajos (843-876) a Rajnától keletre eső vidéket

(Németország), míg Lothar (843-855) a császári címet, Itáliát, Burgundiát, és Lotharingiát kapta.

A részek sem maradtak egységesek. Grófságok, tartományok egyre lazább halmazává váltak. Ebben a helyzetben

indult meg a normannok, arabok, magyarok portyázó inváziója.

Forrás: http://www.doksi.hu

A rendi monarchiák kialakulása Nyugat - Európában (Anglia és Franciaország)

A rendi monarchia rövid jellemzése:

A rendi monarchiák jellemzője, hogy a rendek és az uralkodó közösen gyakorolják a hatalmat. (dualizmus) A rendek

azonos előjogokkal rendelkeznek, érdekeik érvényesítésére pedig gazdasági erejüknél fogva képesek. Ez olyan

államformát jelöl, melyben a rendek politikai intézményrendszeren, a rendi gyűlésen keresztül képesek érdekeiket

érvényesíteni. Nyugat-Európában két, egymástól független típus alakult ki: az angol és a francia rendi állam.

Anglia rendi fejlődése:

Anglia uralkodója, II. Plantagenet Henrik (1154-1189) házasságával hatalmas területeket szerzett Franciaországban, így

többször összeütközésbe került II. Fülöp francia királlyal. Henrik után I. Oroszlánszívű Richárd (1189-1199) került a

trónra, akit annyira lekötöttek a keresztes háborúk, hogy hazája belső ügyeivel alig foglalkozott. (alig egy esztendőt töltött

Angliában, tízéves uralkodása alatt)

I. Földnélküli János (1199-1216) elvesztette a francia birtokokat. Az e területek visszaszerzésére irányuló háborúk

rengeteg pénzt emésztettek fel. A birtokelkobzások és a megemelt adók elégedetlenséget szültek. Ezt a helyzetet

használták ki a főurak, mikor rákényszeríttették Jánost, a Magna Charta Libertatum kiadására. (1215. jún. 15.) Ebben

kötelezettséget vállalt arra, hogy nem vehet el földeket birtokosoktól, nem avatkozik az egyház ügyeibe, nem vehet

vissza egyházi földeket, ítélet nélkül nem fogathat el szabad embereket, és kénytelen volt megerősíteni a városi

kiváltságokat; végül elismerte egy 25 tagú főnemesi tanács jogát arra, hogy az uralkodót rászoríthassa a Magna

Chartában foglaltak betartására.

Jánost fia, a kiskorú III. Henrik (1216-1272) követte, a trónon. Uralkodása első felében főúri csoportok kormányoztak

helyette, majd 1258-ban egy 15 fős bárói tanács kezébe került a hatalom. A bárók és az uralkodó ellen indította meg

felkelését Simon de Monfort gróf. A felkelés győzelme után a gróf kormányzó lett és 1265-ben meghívta a parlamentbe a

köznemesek és a városok képviselőit is. Veresége miatt I. Edward (1272-1307) került hatalomra. Uralkodása idején már

rendszeresen összehívták a rendi gyűlést. 1295-ben ült össze az ún. Mintaparlament, ahol kialakult a gyűlés

működésének állandó szervezete. A Lordok házában (House of Lords) foglaltak helyet a főpapok és a világi főurak

(lordok). A Közösség házában (House of Commons) pedig a grófságok és a városok képviselői. Tehát a parlamentben a

lordok személyesen, míg a grófságok, és városok képviselőik útján érvényesíthették érdekeiket. Ettők kezdve a

parlament meghallgatása nélkül az uralkodó törvényt nem hozhatott, adókat nem vethetett ki, később pedig a

hadsereggel kapcsolatos döntések is átkerültek a parlament hatáskörébe. Angliában tehát három rend alakult ki: a

főpapok és a világi főurak, együttesen a lordok, a lovagok, és a városi polgárság.

A francia rendi fejlődés:

Az 1214-es bouvines-i csata, mely Földnélküli János vereségével, és II. Fülöp Ágost (1180-1223) győzelmével végződött.

Az angoloktól visszaszerzett hatalmas földek a király személyes birtokaivá váltak. IX. Szent Lajos (1226-1270) az

államigazgatás szerveinek fejlesztésével és az egységes pénz, illetve a pénzverési monopólium bevezetésével tovább

erősítette hatalmát. Az első francia rendi gyűlés összehívására IV. Szép Fülöp (1285-1314) uralkodása alatt került sor.

Fülöp háborúi annyi pénzbe kerültek, hogy azok költségeit már új birtokaival sem tudta finanszírozni, és az egyházat is

megadóztatta, ezért VIII. Bonifác pápa kiközösítette őt az egyházból. Válaszul Fülöp megtiltotta a pápai jövedelmek

kivitelét az országból. A király szélesebb támogatottságot akart a pápa ellen vívott harcához, ezért 1302-ben összehívta

az első olyan gyűlést, amelyen a papság, a nemesség és a polgárság is részt vett. Ettől kezdve Franciaországban is

állandósult a rendi gyűlés. Fülöp végül győzelmet aratott a pápaság fölött, és azt is elérte, hogy V. Kelemen –a pápává

választott bordeaux-i érsek- 1309-ben Avignonba tegye a pápai székhelyet. (avignoni fogság, 1309-1377)

Lényeges különbség az angolhoz képest, hogy itt három rend alakult ki: papság, nemesség, harmadik rend. Tehát a

nemesség egy rendben foglalt helyet. Ezen rendeknek tagja volt minden egyházi személy, minden nemes, és a harmadik

rend esetében minden más nem jobbágysorban élő francia (városi polgárok és szabad parasztok). Az általános rendi

gyűlésen mindhárom rend képviselői részt vettek, az előkelők gyűlésén az uralkodó személyes meghívására jelentek

meg a rendek kiemelkedő tagjai, ezenkívül létrejöttek a rendek külön gyűlései és a tartományi rendi gyűlések is.

A rendi gyűlések általános jellemzői.

A rendek hatalomgyakorlásának legfontosabb színtere a rendi gyűlés, melynek fontos jogai a királyválasztás, a

törvényhozás, a hadsereggel és az adózással kapcsolatos döntések. Franciaországban a rendi gyűlés soha nem kapott

felhatalmazást törvények alkotására, de mégis, az uralkodónak tanácsos volt egyes intézkedései megerősítéséhez

általános támogatást biztosítania.

A rendi gyűlések valójában rendi-képviseleti gyűlések voltak, hiszen ott csak a legmagasabb rangú személyek vehettek

részt személyesen, a többi rendi tagot követei képviselték. Általában elmondható a rendi gyűlésekről, hogy összehívásuk

módja és annak rendszeressége meglehetősen tisztázatlan volt és ezzel az uralkodók gyakran vissza is éltek.

Gyakrabban tartottak rendi gyűléseket, ha a királyi hatalom gyenge volt, és ritkábban, vagy egyáltalán nem, mikor az erős

központi hatalomnak nem volt rá szüksége. (Fr.o. 1614-1789-ig nem hívták össze)

Visszatérő probléma volt a tárgyalandó kérdések sorrendjének (napirendnek) meghatározása, mely állandó viták

forrásává vált az egyes rendek, illetve az uralkodó között. Nagyban csökkentette a rendi gyűlések hatékonyságát a

követutasítás intézménye, mivel, ha olyan kérdés vetődött fel, melyre nézve a küldök nem látták instrukcióval követüket,

az utasítást a követnek meg kellett kérnie, ez pedig rengeteg időt emésztett fel.

Forrás: http://www.doksi.hu

A magyar államalapítás körülményei és eseményei

Géza (972-997):

Árpád helyzete megerősödött Kurszán kündü halálával (904). De nincs nyoma egységes központi hatalomnak.

Árpád utódai a nomád öröklései rend értelmében követték egymást, vagyis minden nemzetség legidősebb férfi tagja

örökölte a hatalmat. (seniorátus) Így került a fejedelmi székbe Árpád dédunokája, Géza. Az ő nevéhez fűződik a törzsfők

hatalmának megtörése. A céltudatos fejedelem házasságával is hatalma megszilárdítását segítette elő. Az erdélyi Gyula

leányát, Saroltot vette feleségül. Megszerezve ezáltal az ország keleti részének támogatását.

Nem kísérletezett újabb kalandozó hadjáratokkal, sőt igyekezett kivédeni a várható nyugati támadásokat. 973-ban

elküldte követeit a német-római birodalom császárához, I. Nagy Ottóhoz Quedlinburgba. Hittérítőket kért az uralkodótól,

népe számára, majd lemondott a Lajtán túli magyar területekről.

A fejedelem megkeresztelkedett, de továbbra is pogány módon élt. Ám fiát, Vajkot, a későbbi Szent Istvánt, már

keresztény hitben nevelte. Vajk házasságával, a bajor hercegnővel, Gizellával, az Árpádok rokonságba kerültek a

császári szász dinasztiával.

Szent István (997-1038):

Géza halála után fiával szemben hatalmi igényekkel lépett fel Koppány. Koppány apja, Tar Szerénd éppúgy Árpád

dédunokája volt, mint Géza. Római szertartás szerint keresztelkedett meg, de pogány módon élt, s több felesége is volt.

Mivel idősebb volt Istvánnál, a seniorátus alapján igényt tartott a fejedelmi hatalomra. Ezt nyomatékosította a levirátussal,

egy másik ősi szokás révén: feleségül kérte Géza özvegyét, Saroltot. István a primogeniturát alkalmazta, amely szerint a

hatalmat az elhunyt uralkodó elsőszülött fia örökli.

Géza a forgalomból kieső somogyi területeken jelölte ki Koppány szállásterületét, s körbevette azt fejedelmi

erősségekkel. Koppány legyőzésével István kezébe került a fejedelmi hatalom. Az ország erejét mutatja, hogy a királyi

címet II. Szilveszter pápa megadta. 1000 és 1001 fordulóján Istvánt megkoronázták Esztergomban.

A korona, melyet az esztergomi érsek, Asztrik illesztett a fejére, nem a ma ismert szent korona, hiszen az csak a XII.

Században készült két rész, az alsó görög és a felső latin korona összeillesztéséből. Mai koronázási jelképei közül a

palást való István korából.

1003-ban az erdélyi gyulát fosztotta meg országától, de anyai nagybátyja életét megkímélte. Az ország egyesítésének

utolsó mozzanata Ajtonynak, a Temesköz urának legyőzése volt.

Az önálló magyar egyházszervezet létrejött, az esztergomi érsek vezetésével. Ez a lépés tovább erősítette az ország

függetlenségét, hiszen a magyar egyház feje, csak a pápának volt alárendelve. István alapította az esztergomi és a

kalocsai érsekséget, valamint a veszprémi, pécsi, csanádi, győri, egri, váci, bihari és gyulafehérvári püspökségeket. A

falvakat templomépítésre kötelezte. (10 falunként 1 templom) A kőtemplomok a lakosság helyhez kötését is szolgálták.

István előírta a tized megfizetését.

A szerzetesrendek közül a bencések érkeztek először hazánkba. Első kolostoraikat Pannonhalmán és Pécsváradon

alapították. Az országot királyi vármegyék hálózták be, melyek katonaigazgatási, gazdasági és bírói feladatokat láttak el.

A királyi vármegyék bázisai a királyi birtokokon létesült földvárak

Szent István törvényei:

Szent István törvényekben szabályozta népének mindennapi életét. Ezek egy része az egyház működéséhez szükséges

gazdasági javak megteremtését szolgálta.

Törvényeinek egy csoportja a bűntől való elrettentést tartotta legfőbb feladatának. „Ha valaki karddal embert öl,

ugyanazon karddal öljék meg őt.” A határozatok másik része a királyi javak védelmét biztosította. Ugyanakkor viszont

megengedte az uralkodó, hogy mindenki szabadon rendelkezzék a saját öröklött vagyona, s a királytól nyert adományok

fölött.

A társadalom:

Az akkor társadalom jogi szempontból két részre oszlott: szabadokra és szolgákra. A szabad ember a törvény szabta

szabályok elfogadása mellett lényegében maga intézte sorsát. Ugyanez nem mondható el a szolgáról, aki felett ura

rendelkezett. (A szolgát személynek tekintették.)

A szabadok társadalma három csoportra oszlott. Az urak az Istvánt támogató hazai előkelőkből, és a király külföldről

jött, adományokkal elhalmozott híveiből álltak. A vitéznek nevezett középrétegbe a katonáskodó életmódot folytató,

kisebb vagyonú emberek tartoztak. A szabadok társadalmának legalján a nincstelenek, de személyükben szabadok

foglaltak helyet. A társadalom a vendégekkel (hospes) gyarapodott. A külföldről betelepült parasztok mások földjét

művelték.

A királyi birtok:

A királyi föld két birtokcsoportra oszlott. A szórtan elhelyezkedő várbirtokok népei (a várnépek) a király kezén lévő várakat

szolgálták pénzzel és terményeikkel. A várak védelmét és igazgatását a várjobbágyok látták el. Ők és az általuk

mozgósított várnépek vonultak fel a királyi seregben. A várszervezetnek így elsősorban katonai jelentősége volt.

Az udvarbirtokok feladata a királyi udvar, s a király kíséretének ellátása volt. Ekkor még nem létezett szigorúan egy

helyhez kötött királyi székhely. Az udvarbirtokok központja az udvarház volt, amelyet az udvarnokok láttak el a föld

terményeivel, s kézműipari készítményekkel. Az udvarszervezet a királyi hatalom egyik gazdasági alapját alkotta.

A várnépek és az udvarnokok a király hatalma alatt álló szolga állapotú emberek voltak. Az udvarnokok életét elöljárók,

többnyire leszegényedett vitézek irányították. A királyi birtokszervezet élén az ispánok álltak.

A királyi vármegyék megszervezése:

A királyi vármegyék rendszerét szintén Szent István hozta létre a kormányzás megkönnyítésére. Az igazgatás érdekében

megszabta azokat a határokat, ameddig egy vár illetékessége kiterjedt. A királyi vármegyék hálózata, így többnyire a

királyi várszervezet a várispánságok által felölelt várbirtokhoz igazodott. Annyi különbséggel, hogy a szétszórtan fekvő

várbirtokok köztes vidékeit is magában foglalta. S a vár illetékességét egy összefüggő területre is kiterjesztette.

A királyi vármegyék élén megyésispán állt, akinek személye gyakran megegyezett a várispánéval. A megyésispán

köteles volt a király parancsára hadba vezetni a vár fegyvereseit. Ő bíráskodott, s kezelte a vármegye jövedelmeit.

A vármegye jövedelmei, elsősorban a szabadok pénzadója, és a vámok a király és a megyésispán vagyonát

gyarapították.

A királyi vármegyéken nyugvó hadszervezettel Magyarország képes volt megvédeni önmagát. Amikor a német-római

császár elérkezettnek látta az időt, hogy a magyarok királyát hűbéresévé tegye, seregével bevonult az országba, de

István sikerrel védekezett. Az Esztergomig nyomuló német hadakat visszafordulásra késztette, és Bécsig üldözte. (1030)

A királyság a kormányzása:

A kormányzás vezető testülete a püspökökből és a megyésispánokból álló királyi tanács volt. A királyi döntéseket a

tanácsban vitatták meg. A tanácsban fontos szerepet kapott a nádor, az ispánok közül a legtekintélyesebb főember. A

nádor a királyi udvarszervezet főbírája, és jövedelmének kezelője, egyre gyakrabban helyettesítette a királyt

igazságszolgáltatási ügyekben.

Forrás: http://www.doksi.hu

A magyar feudális állam és társadalom változásai a XIII. Század folyamán (II. András, IV. Béla)

Imre király és hatalomvágyó öccse:

III. Béla idősebbik fiát, Imrét jelölte ki utódnak. Imre (1196-1204) király öccse, András herceg azonban megkeserítette

bátyja uralkodását. Hosszan elhúzódó viszályba keveredett testvérével, s végül András lett a király.

Az újfajta javadalmazás és következményei:

II. András (1205-1235) főtisztviselői új javadalmazásra tettek szert. Ezentúl jövedelmük tekintélyesebb hányadát

birtokadományokból szerezték. A birtokok örökjogon, feltétel nélkül kerültek az arra érdemesek tulajdonába, azaz nem

voltak hűbérbirtokok.

Egy-egy vármegyében szinte teljesen eltűnt a királyi birtokállomány: a királyi magánuradalmak, a várföldek a

tisztségviselő világi nagybirtokosok kezére kerültek. Emiatt visszaszorult a királyi udvarházak szervezete, létalapjukat

vesztették a várispánságok. Ezek hanyatlása pedig a király katonai erejét is gyöngítette.

Ellenszenv a királyné német kísérete iránt:

Merániai Gertúd kísérete valósággal megszállta a királyi udvart, s midőn a király Halicsra támadt (1213), egy bárói

csoport leszámolt a királynéval és kíséretével. A királynét Pilisszentkereszten temették el. Az összeesküvés feje, Bánk

Bán elkerülte a megtorlást.

Ez azért volt így, mert Andrásnak nem állt érdekében megbüntetni.

A jövedelemkiesés pótlása:

A királyi birtokok elidegenítésével világi nagybirtokosok kezére kerültek a királynak járó szolgáltatások, s II. András

jelentős jövedelemtől esett el. Több, királyi jogon szerzett jövedelem (regálé): vámok, illetékek bérbe adása felpezsdítette

a pénzgazdálkodást. A királyi javakat kezelő intézmények, a kamarák bérlői évi egy összegben fizették ki a királynak a

bérleti díjat.

Az „aranybulla mozgalom”:

II. András 1217. évi sikertelen keresztes hadjárata csak tovább növelte a feszültséget. A sókamarák bérbeadása

különösen sértette az egyház érdekeit, amely korábban a só egyedüli forgalmazója volt. Az egyház éppen ezért

haragosan tekintett az új bérlőkre, az izmaelitákra és a zsidókra, s nehezményezte a király gazdaságpolitikáját.

A régi rend híveivé váltak azok a bárók, akik nem részesedtek kellő mértékben a birtokadományokból. Ők II. András fia,

Béla herceg körül gyülekeztek. Az új intézmények bevezetése nem kedvezett azoknak a kis- és középbirtokosoknak sem,

akik egyedül a királynak tartoztak engedelmességgel, katonáskodással. A társadalom szabad állapotú tagjai, a király

szolgáinak, szervienseknek nevezték magukat, s csak a király bíráskodhatott felettük. Mozgalmuk a bárók ellen irányult.

A várjobbágyok és a várnépek szintén szembehelyezkedtek a királlyal, s élesen tiltakoztak a várbirtokok

eladományozása miatt.

Az aranybulla:

II. András az ellenzék nyomására 1220 táján meghátrált, s ígéretet tett az eladományozott vár- és udvarnokföldek

visszavételére. A régi rendhez visszatérni akaró bárók kiszorították a hatalomból II. András híveit, s rákényszeríttették a

királyt az aranybulla kiadására. (1222)

Az aranybulla 31 pontból álló díszes okmány. Ebben a király írásban is megfogadta, hogy a jövőben tartózkodik a királyi

birtokok eladományozásától. Az idegenek nem kaphattak birtokadományt, s tisztségeket csak a királyi tanács

jóváhagyásával viselhettek. Megtiltotta, hogy a kamarák élén izmaeliták vagy zsidók álljanak.

Az aranybulla biztosította a szerviensek adómentességét, szabad végrendelkezési jogát, s mentesítette őket a

megyésispán joghatósága alól, kivéve a tized és pénzügyeket. Az okmány ezek után meghatározta a szerviensek

katonakötelezettségét. „Ha pedig a király az országon kívül akar hadat vezetni, a szerviensek ne tartozzanak vele menni,

csak az ő pénzén, s visszatérte után rajtuk hadbírságot ne szedjen. Ha azonban az ellenség részéről jön sereg az

országra, mindnyájan egyetemlegesen menni tartoznak.” Az aranybulla megerősítette a várjobbágyok és a vendégek

szabadságjogait.

II. András megtiltotta, hogy az egyház már ekkor pénzben követelje a tizedet. A király beleszólt abba, hogy hol tárolják

a sót, noha a sótárolás és szállítás az egyház kiváltsága volt.

Végül az aranybulla törvényesnek nyilvánította a nemesség ellenállását abban az esetben, ha a király megszegi a

törvényt. E dokumentumban is megjelenik az a nézet, hogy a királyi hatalom nem korlátlan.

II. András főpapi ellenzéke:

Az Aranybulla kiadása után a birtokreform haszonélvezői újra visszatértek a hatalomba. Ezért 1231-ben a főpapi ellenzék

képviselői megújították az aranybullát. Az aranybulla második változata elsősorban az egyházi kiváltságok számát

gyarapította. Az új okmány már nem tiltotta az egyháznak a tized pénzben való beszedését, s a sóraktározást sem

kívánta szabályozni.

II. András és a főpapok között mindvégig feszült volt a viszony. A pénzügyekben az izmaeliták és a zsidók továbbra is

jelentős szerepet kaptak. Az Esztergomi érsek 1232-ben kiközösítette a királyt. A viszály rendezésére a pápa megbízottat

Forrás: http://www.doksi.hu

(legátust) küldött az országba. Ez a halicsi hadjáratra tartó királytól további engedményeket csikart ki az egyház számára.

(beregi egyezmény, 1233)

II. András külpolitikája:

Az eredménytelen halicsi hadjáratok mellett II. András a Kárpátokon túl Havasaldöld irányában is hódítani akart. Az itt élő

pogány kunok földjét próbálta megszerezni. A végrehajtással megbízott, erdélybe telepített német lovagrendnek azonban

esze ágában sem állt a feladatot teljesíteni. Ehelyett területi különállásra, függetlenségre törekedett. II. András ezért

fegyverrel űzte el a lovagokat az országból (1225), akik a lengyel peremvidékre költöztek és ott alapítottak államot.

A lovagok által hátrahagyott területen II. András püspökséget szervett (kun püspökség), s az ide hívott domonkos

szerzetesek térítő munkája már eredményes volt.

A francia lovagok révén akarta megvalósítani nagy álmát, a latin császárság trónjának megszerzését. Mikor ez nem

sikerült, a bizánci hagyományokat őrző Nikaiai Császársággal és a bolgár cárral kötött szövetséget. Fiának, Bélának

bizánci hercegnőt hozott feleségül.

A régi berendezkedés felbomlott, s minden, ami a helyén kialakult, már egy új korszak jellemzői közé sorolható.

A tatárjárás

Törekvés a korlátlan királyi hatalom visszaállítására:

Béla herceg, a meggyilkolt Gertrúd fia a királyi tekintély hanyatlását apja gyengekezűségének tulajdonította. IV. Béla

(1235-1270) uralkodását azzal kezdte, hogy megvakíttatta az elhalt király feltétlen hívét, Dénes nádort.

Állítólag a nádorral csalta meg harmadik felesége a már beteg II. Andrást. A gyermeket váró özvegy királyné is

menekülni kényszerült, s német földön megszülető fiának később fontos szerep jutott. Az ő gyermeke lett az utolsó

Árpád-házi uralkodó, III. András.

Az új király ugyanis szinte valamennyiük előtt bizonygatni kezdte hatalmát. Közben királyi megbízottak járták az

országot, hogy az örökadományokat visszavegyék, s azokat újra a királyi várszervezetbe tagolják.

A kunok, Juliánius útja, a tatár veszély:

A tatároktól elszenvedett Kalka folyó mellett elszenvedett vereség (1223), után a kunok hajlottak a kereszténység

felvételére, mert reménykedtek, hogy a szintén fenyegetett nyugati keresztény államok megsegítik őket a további mongol

csapásokkal szemben.

II. András Béla herceg költségén négy domonkos szerzetest indított útnak a magyarok keresésére. A magyarországi

egyház a kereszténység keleti terjesztése során sokat várt a keleten maradt magyaroktól.

A legtöbb tájékoztatást erről a vidékről valószínűleg a XI. Század második felében íródott Ősgesztából meríthették. (A

geszta a kora középkor jellegzetes történeti műfaja volt. Egy-egy nép távoli múltját mutatta be regényes formában) A

négy szerzetes közül csak Juliánus élte túl a hosszú vándorlást, s 1236 végén visszatért MO-ra. A Volga középső folyása

mentén megtalálta a magyarság keleten maradt csoportját. Juliánius hírt hozott a tatár veszélyről, mely szerint a tatár

seregek Németország ellen készülődnek.

A tatárok már a domonkos szerzetes visszatértének évében elpusztították a keleti magyarok földjét. A kunok fejedelme,

Kötöny a tatár előrenyomulás miatt kért bebocsátást Magyarországra IV. Bélától. Amikor a magyar király megadta az

engedélyt, s 40.000 kun betelepült az országba, a tatár harcosok már Kijev gyenge palánkfalait ostromolták.

A kunok iránti ellenszenv:

IV. Béla a kunok szállásterületét az Alföldön jelölte ki, s e jó harcosokkal akarta biztosítani hatalmi fölényét hazai

ellenzéke fölött. A kunok azonban nomád állattenyésztést folytattak, s a birtokhatároktól függetlenül legeltettek.

Mindezekért hamarosan általános ellenszenv övezte a betelepülőket. IV. Béla rákényszerült, hogy ellenőrzése alá

helyezze fejedelmüket. Kötönyt és családját Pestre vitette, s a mai Vígadó tájékán egy kétszintes palotában őriztette.

Magyarország katonai adottságai a tatárjárás előtt:

A várak megoszlása MO területén egyenletlen. A Dunántúlon, s különösen a nyugati határszélen viszonylag sűrűn

helyezkedtek el. A nyugati határszélt közel 20 vár védte.

Mozgósítható harcosok között ott voltak a királyi szerviensek és a várkatonák.

A tatárok győzelme:

A tatárok Kijev elfoglalása után (1240) MO lerohanását is tervbe vették. Három irányból támadtak: az egyik sereg

megkerülve a Kárpátokat, északnyugatról tört be az országba; a másik Erdély felől közelített. A fősereg pedig a Vereckei

hágónál, a nádor csapatainak szétverésével nyitott utat magának, s előőrsei hamarosan Pest határáig hatoltak.

Ebből a tatár előőrsből ejtett foglyokat Babenberg Frigyes osztrák herceg, aki úgy vélte, eleget segített, és eltávozott.

A győzelemhez szokott magyarok és németek magyarázatot kerestek a hódítók sikereire, így keveredtek a tatárokkal való

együttműködés gyanújába a kunok. Fejedelmüket a Pesten gyülekező fegyveresek lemészárolták. A bosszúra éhes

kunok a Duna-Tisza közén megakadályozták, hogy a király által mozgósított seregek Pestre érjenek, majd kivonultak az

országból.

A király így a vártnál jóval kevesebb, mintegy 25.000 nehéz- és könnyűfegyverzetű lovast tudott összegyűjteni. Ezt a

sereget kerítették be 1241. április 12-én hajnalban a Sajó folyónál, Muhi mellett Batu-kán hadai. S ez a had szenvedett

vereséget azon a végzetes napon.

A magyar sereg létszáma közel azonos volt a tatár seregével. Vereségünket a rossz hadvezetés és a tatárok taktikai

fölénye okozta. A magyar sereg előnytelen helyen ütött tábort. A csatában elesett a nádor, az esztergomi és a kalocsai

érsek, és még három püspök. Itt szerzett sebeibe halt bele később a király öccse, Kálmán. IV. Béla csodával határos

módon menekült meg.

A tatár pusztítás mérlege:

A tatár seregek valószínűleg a végleges hódítás előkészítésére érkeztek hazánkba. Egyik fő céljuk az ország védelmi

erejének teljes szétzúzása azonban nem sikerült. Furcsamód a kunoknak köszönhető, hogy a mozgósítás

akadályoztatásával az Alföld katonanépének zöme érintetlen maradt.

Ezt az is mérsékelte, hogy a hódító sereg északi szárnya az erős lengyel ellenállás következtében nem tudott időben

megérkezni, és nem tudták fogságba ejteni a királyt. (aki Trau szigetére menekült)

Egyes alföldi területeken a pusztítás mértéke meghaladta az 50%-ot. De ezek voltak az ország legritkábban lakott

részeit. A történészek szerint az összlakosság kb. 15-20%-a pusztult el ekkor. (500E ember)

A tatárok kivonulása:

A megmenekült király az Adriai tenger egyik szigetén (Trau) várta ki a tatár veszedelem elmúltát. A hódítók április

közepén egyetlen rohammal bevették Pestet. A következő év elején azonban megtorpant a tatár támadás. Esztergom és

Székesfehérvár falai alatt már ők vallottak kudarcot. Egyre erősödött a lakosság ellenállása. Így, amikor Batu-kán hírül

vette, hogy Ögödej nagykán elhunyt (Dzsingisz fia), 1242 tavaszán a tatárok a Duna jobb partját követve elhagyták az

országot. IV. Béla visszatérhetett MO-ra.

IV. Béla reformjai

A tatárjárás tanulságai:

A Dunántúlon az erődített helyek sikerrel álltak ellen a tatárok támadásának. Az is bebizonyosodott, hogy a könnyűlovas

tatárok rohamait a páncélos nehézlovasok megállíthatják.

Hadügyi reformok:

IV. Béla várépítési reformkor hirdetett, s az erődítmények emelését birtokadományokkal ösztönözte. A

javadalmazottaknak előírta, hogy páncélos lovasokat állítsanak ki a királyi seregbe. A még létező szabad katonarétegből

is sokan kaptak birtokadományokat, hogy képesek, legyen a páncélos felszerelést beszerezni.

A várospolitika:

Elsősorban a védelmi cél vezérelte IV. Bélát a városfejlesztésben is. Fő követelménynek szabta a városfalak

megerősítését. A városokat is páncélos nehézlovasok, felszerelésére kötelezte. Egy-egy új város általában a Fehérvárott

alkalmazott jogokat kapta meg. Várospolitikájának legkiemelkedőbb eredménye az 1247-ben alapított Buda városa volt.

Kunok, jászok:

Az ország katonai ütőképességét a király a harcos népelemek betelepítésével is meg akarta erősíteni. Visszacsalogatta a

kunokat (1245), akik számára Szolnokról keletre ill. A Duna-Tisza közén jelölt ki szállásterületet. Tőlük északra a Tisza

szolnoki kanyarulata mentén az iráni eredetű jászok jutottak földhöz. Mindkét nép könnyűlovas harcmodorú volt.

A formálódó nemesi társadalom:

Egy jogilag egyesülő réteg, a nagybirtokosok, tisztségviselő bárók, közép- és kisbirtokos szerviensek adómentességben

részesült. Szabadon végrendelkezhettek, peres ügyeiket a királyi bíróságon intézhették, s a királynak csak

katonáskodással tartoztak.

Az aranybullában a nemes (nobilis) szó még csak az előkelők vékony rétegét jelölte. A király és fia által 1267-ben

kiadott kiváltságlevél viszont már elismerte a királyi szerviensek nemességét is, s őket egyszerűen csak nemesnek

nevezte. A királyi kiváltságok alapján a várjobbágyok is megkaphatták a nemesi jogokat. Egy részük valóban szabad

földhöz, közép- és kisbirtokhoz jutott. Nemessé válásukkal a királyi várszervezet végleg bomlásnak indult.

Főnemes, köznemes, familiaritás:

Ekkor alapozódott meg több olyan bárói hatalom, amely a XIII. Század utolsó negyedében lehetetlenné tette a királyi

kormányzat működését. A Stájerországból származó család, melynek tagjai Kőszegről –egyik várukról- a Kőszegi

családnevet vették fel. A Vértes-hegység vidékén a gondjaikra bízott vármegyéket örökös tartományuknak tekintették a

Csákok. Ilyen volt a Kán család is.

A mindössze 10-20 famíliából alakult ki a nemesség egy vékony vezető rétege, a főnemesség.

A közép- és kisbirtokos köznemesek, az egykori királyi szerviensek és várjobbágyok általában nem tudtak függetlenedni

a nagybirtokos báróktól. Közöttük mindkét fél számára előnyöket nyújtó kapcsolat született. A nemes elszegődött önként

a tehetősebb nagybirtokos szolgálatába. Tagja lett ura katonai kíséretének, háztartásának, famíliájának. Innen származik

a kapcsolat elnevezése, a familiaritás. Aki szolgálatba állt, az lett a familiáris nemes, aki szolgálat fejében juttatásokat,

ellátást, védelmet kaptak. A familiáris nem kapott hűbérbirtokot, személyes szolgálatvállalása nem csorbította nemesi

jogait.

A nemesi vármegyék kialakulása:

A királyi vármegyerendszer szétzilálódásakor hiányzott a helybeni jogszolgáltatás, a Zalán innen és túl lakó szerviensek

már 1232-ben felhatalmazást kaptak a királytól, hogy ügyeikben saját maguk intézkedhessenek. Egy-egy királyi vár

körzetében az ott lakó királyi szerviensek közigazgatási szerveket hoztak létre, s maguk közül, ügyeik intézésére

szolgabírát választottak, akik a nagybirtokos ispánnal együtt ítélkeztek.

Az 1290. évi törvény a szolgabírák számát megyénként 4 főben állapította meg. A szolgabírák várszervezettől

függetlenül működtek. Tevékenységük a nemesség önkormányzatát jelentette, s a királyi hatalom helyi képviseletévé

vált: átvette a királyi vármegyék feladatait.

A főispán képviselte a királyi hatalmat, a választott szolgabírák pedig a vármegye nemességét.

Harc a Babenberg örökségért:

IV. Béla, még a tatárjárás idején ellenséges viszonyba került II. Harcias Frigyessel. Ausztria és Stájerország ura

menekültében fogságba ejtette a magyar királyt, s csak kincsei és MO nyugati vármegyéinek átengedésének fejében

engedte el.

1246-ban IV. Béla bosszúhadjáratot indított, s az összecsapásban Frigyes életét vesztette. A csatát Béla elvesztette.

Mivel a herceg utód nélkül halt meg, IV. Béla a Babenberg örökségért szállt harcba. Vetélytársa, II. Premysl Ottokár

(1253-1278) volt, aki rokonság címén tartott igényt a hercegségre. Ottokár nyert, és egyesítette Csehországot, Ausztriát

és Stájerországot, mellyel Közép-Európa legnagyobb erőforrásokkal rendelkező uralkodója lett.

IV. Béla a balkánon kárpótolta magát. Megszerezte a Macsói bánságot, s kiterjesztette fennhatóságát Boszniára is.

Apa és fia viszálya:

Az 1260-as évektől kezdve István herceg szembefordult apjával, IV. Bélával. Sok csatát vívtak, de fia jobb hadvezérnek

bizonyult. Leghíresebb csatájukat 1265-ben, Isaszegnél vívták. Istvánnak jutott az ország keleti része, ahol ifjabb király

címen uralkodott, míg Béla visszaszorult a Dunától Nyugatra.

V. István (1270-1272) apja halála után egyedüli uralkodó lett. Felesége kereszténnyé lett kun leány volt, akivel még

apja házasította össze, politikai okokból. Tőle született örököse, László.

Magyarország újjászervezése a XIV. Században: Károly Róbert és Nagy Lajos politikája, illetve az

uralmuk alatt a társadalomban bekövetkező folyamatok, változások

Károly Róbert

Tartományuraságok Magyarországon:

A királyi hatalom meggyengülése következtében a nagyurak úgy viselkedtek, mint a kiskirályok: magánbirtokaikat örökös

tartománynak tekintették, és királyi jogokat gyakoroltak, önálló politikai tényezővé váltak.

A legnagyobb kiterjedésű kiskirályságok a Csákok (ÉNY), a Kőszegiek (Dunántúl), Subicsok (Horvátország) kezén

voltak. Továbbá: Abák, Borsák, Kánok, Babonicsok.

Károly Róbert trónra jutása:

III. András halála után az Árpádok véréből csak leányági örökösök maradtak. Az új elv értelmében csak azt tekintették

törvényes uralkodónak, akit a Szent Koronával koronázott meg Székesfehérváron, az esztergomi érsek. A három

leányági trónigénylő közül Károly Róbert lett a király, 1310-ben.

Károly Róbert és az Amadé fiak:

Károly Róbert (1301-1342) megkísérelt együtt uralkodni a kiskirályokkal. A remélt kiegyezés helyett azonban hamarosan

fegyveres összeütközésre került sor. Ekkor történt, hogy Kassa városában a polgárok megölték a városon élősködő Aba

Amadét. Az Amadé fiak megígérték, hogy a tartomány két vármegyéjét átengedik a királynak. De megszegték a

szerződést, ezért 1312-ben, a rozgonyi csatában Károly Róbert vereséget mért a Csák Mátéval szövetkezett Amadé

fiakra.

A kiskirályságok fölszámolása:

Az 1310-es évekre a társadalom szinte valamennyi szintjén kimutatható az elégedetlenség a kiskirályokkal szemben. A

paraszti gazdaságok elszegényedtek, mert minden hasznot a helyi nagyúr fölözött le. A kiskirályok elleni harcokban

számítani lehetett a főpapság, a nemesek és a városi polgárság haderejére. Azonban Csák Máté 1321-ben

bekövetkezett természetes halála miatt az ország egész területén Károly Róbert lett az úr.

Károly Róbert kormányzati rendszere:

A király által felemelt vezető réteg tagjai töltötték be a főméltóságokat. Az újonnan megszerzett tisztségek birtokosai

közül ekkor emelkedtek ki a Drugethek, Újlakiak, Garaiak, Bebekek, Lackfiak. Ám vagyonukat birtokaik igazgatásából

nyerték. Ők saját zászló alatt vezetett hadsereggel, bandériummal kötelesek voltak a király rendelkezésére állni. Akik

ilyennel rendelkeztek, zászlósuraknak nevezték. A megyék, és a király is állított bandériumokat.

Károly Róbert nem hívott össze országgyűléseket.

Az ország főméltóságai:

A nádor, a király helyettese, eredetileg az udvarbirtok kezelője volt. A nádor királyt helyettesítő jogköre katonai

tekintetben is érvényesült.

Az országbíró ítélkezési hatásköre már a társadalom minden rétegére kiterjedt.

A tárnokmester a királyi jövedelmek (regálék) kezelője volt, amelyet később a kincstartó vett át.

Az erdélyi vajda Erdély királyi vármegyéinek kormányzója volt.

Az ország bánjai, a megyésispánok továbbá a lovász-, asztalnok-, ajtónálló-, pohárnokmesterek is főméltóságnak

számítottak.

Új népek MO - on:

A különösen elnéptelenedett Felvidékre morvák és lengyelek érkeztek. Belőlük, és a hazai szlávságból alakult ki a késő

középkorban a szlovák nép. A Kárpátalján ekkor jelentek meg a rutén telepesek, s Erdélybe pásztorkodó románok

települtek be.

Városfejlődés:

A magyar városokat az átmenő forgalom éltette, s fejlődésüket is a távolsági kereskedelem szabta meg. A délnémet

kereskedők Győrben és Esztergomban kereskedőházakat alakítottak ki. (be: iparcikk, olasz fűszer; ki: nemesfémek)

A szabad királyi városok csak a királynak fizettek adót, önkormányzattal rendelkeztek, s a királyi előírásoknak

megfelelően fallal vették körül magukat. Kiváltságaik közül a legfontosabb a bíró-, tanács-, és plébános választás joga

volt. A polgárok e városokban általában megszerezték a vámmentességet, a vásártartási és az árumegállító jogot is.

Utóbbi azt jelentette, hogy a városba érkező kereskedők kötelesek voltak áruikat a város piacán eladásra kínálni. A XIV –

XV. Századi magyar királyok széles körű jogokat biztosítottak a polgárok számára.

A városok másik csoportját mezővárosok alkották. Az önkormányzatnak csak csekély fokát érték el. Lakóik

földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, s járandóságukat a földesuraknak évente, egy összegben fizették.

Vámok:

Különösen a bor és a szürkemarha talált külföldön vevőre. A király által kivetett adók közül elsősorban a vámok érintették

a polgárokat. A harmincadvámot a főútvonalakon felállított harmincadhelyeken kellett befizetni. A behozott és a kivitt áruk

értékének 1%-át fölözte le a kincstár. (majd 3,33% lett)

Pénzügyi reformok:

Az ország rendelkezett nemesércekkel, hiszen Európa aranytermelésének 2/3-át MO szolgáltatta ebben az évben. Az

aranyforint, melyet a firenzei fiorino mintájára vertek, 1325-től került forgalomba. Emellett megtartották az ezüst és réz

ötvözetből készült dénárt is.

Károly Róbert elrendelte a nemesércek királyi monopóliumát is. A nemesérc beváltása kizárólag a királyi pénzverő

kamaráknál történhetett, s a veretlen aranyat s ezüstöt kivonták a szabad kereskedelemből.

A nemesfémbányászat növekedését szolgálta, hogy 1327-ben megszűnt a bányászat királyi monopóliuma. A királyi

monopólium azt jelentette, hogy a birtokán talált érclelőhelyet a földesúr kötelezően felajánlotta a királynak, s érte

cserebirtokot kapott. Az egyházi és világi földbirtokosok tisztes haszonnal járó engedélyt kaptak a bányák feltárására.

A kibányászott ércek után a bányavárosok vállalkozói bányajövedelmet, urburát fizettek (az arany 1/10-ét, ezüst v.

egyéb 1/8-adát). Kétharmadát a királynak, egyharmadát a földesúrnak. A földesúrnak ezt a királyi kamaráknál pénzre

kellett váltania. Miután Károly Róbert megszüntette a kötelező pénzbeváltást, pótolnia kellett a jövedelem kiesést. Minden

olyan ház után, amelynek kapuján egy szénásszekér átfért, adózni kellett.(kapuadó) Ezt kamara-hasznának is nevezték.

Ezt tekinthetjük a jobbágyok első állami adójának.

Nagy Lajos, a lovagi erények megtestesítője:

Károly Róbert uralkodásának utolsó éveiben az ország gazdasága föllendült, s az előkelők támogatták az uralkodó

politikáját. Így aztán a király halála után legidősebb fiát, Lajost mindenki megelégedésére emelték trónra.

Az Anjouk külpolitikája Károly Róbert idején:

Az Anjouk szívesen folytatták az Árpádok külpolitikai törekvéseit, mert fölismerték, hogy ezekre hivatkozva, dinasztikus

hatalmat építhetnek ki Közép-Európában. Az Árpádok délvidéki hatalmának visszaállítását azonban többen is

akadályozták: Szerbia, Bulgária és a Velencei köztársaság.

A legnagyobb katonai kudarc Havasalföldön érte Károly Róbertet. A túlnyomórészt román (vlach) lakosságú vidéken a

kunszármazású Basaráb szervezett államot. A bolgár cárhoz húzódó Basaráb egy hegyszorosban csapdát állított a

magyar seregeknek (1330), s az ellenség gyűrűjéből a király is csak nehezen menekülhetett. Havasalföld ideiglenesen

független maradt.

Károly Róbert rokonsága behálózta a térség több országát. Lengyelországgal különösen elmélyítette kapcsolatait. A

többször megözvegyült király végül a lengyel részfejedelemségeket egyesítő Lokietek Ulászló lányát, Erzsébetet vette

nőül. (Ebből a házasságból született később Lajos)

A házasság miatt Robi szembekerült a cseh királlyal, aki a lengyel trón megszerzésére tört. Később a viszonyok javulása

folytán Robi egyezséget közvetített a csehek és lengyelek között. János cseh király lemondott a lengyel koronáról,

Kázmér, az új lengyel király viszont fölhagyott területi követeléseivel, s beleegyezett, hogy Szilézia végleg a cseheké

legyen. A három király az egyezséget 1335 novemberében fényesen megünnepelte Visegrádon.

A királyok kölcsönös segítségnyújtásban állapodtak meg, külső támadás esetére. A cseh- magyar gazdasági külön

egyezségben kijelöltek egy elkerülő utat Bécstől északra, mely Bécs árumegállító (1242) jogát volt hivatva korlátozni.

A jó viszonyokat jelképezendő a lengyel király 1339-ben – fiú örökös híján – Károly Róbert egyik fiára ruházta a lengyel

trón megöröklésének a jogát.

Nagy Lajos

Nagy Lajos nápolyi hadjáratai:

Az Anjouknak nemcsak Lengyelországban voltak érdekeltségeik, de nápolyi örökségükre is igényt tartottak. A pápák

azonban nem akarták a magyar és nápolyi nápolyi királyság egyazon uralkodó alatt történő egyesítését.

Így azután hiábavalónak bizonyultak Károly Róbert aranyai, ügyes diplomáciai lépései, s hiába vezetett kétszer is

győztes hadjáratot Itáliába: a nápolyi trón nem lett magyarországi Anjouké.

Dalmácia meghódítása és a balkáni egyeduralomért folytatott harcok:

A nápolyi kudarc után Lajos végre győzelmet arathatott Dalmáciában (1358). Diadalát a dalmát városok segítettél elő,

amelyek lerázták magukról a velenceiek uralmát, s helyette a magyar király fennhatóságát ismerték el. Velence nem

nyugodott bele a verségbe. Többször is háborút provokált a magyarok ellen, s Lajcsi győzelmét csak az 1380-ban

megkötött béke tette véglegessé.

A Szerbiában történt változások szintén kedveztek a magyar hódításnak. A Dusán István alatt (1331-1355) idején

átmenetileg megerősödött Szerbia, az uralkodó halála után részekre hullott. Az észak-szerbiai tartomány ura meghódolt a

fegyveresekkel érkező Lajcsi előtt, s ugyanezt tette a szomszédos Bosznia bánja is.

A moldvai fejedelemség:

A tatár uralom visszaszorulásának következtében Havasalföld mellett egy mások román fejedelemség született: Moldva.

Megszervezésében Lajos közreműködött, aki egy máramarosi román vajdára bízta a tatároktól elhagyatott, románok

lakta terület igazgatását. Moldva azonban földrajzi fekvéséből adódóan a lengyel király függésébe került.

A magyar-lengyel kapcsolatok:

Az Anjouk külpolitikájában alapelvnek számított a magyar-lengyel jó kapcsolatok ápolása. Nagy Kázmér Lengyelországát

egy újonnan alakult nagyhatalom: Litvánia fenyegette. Lajcsi többszőr is készségesen küldött segédhadakat

Lengyelországba. A litvánok elleni küzdelem azonban eldöntetlen maradt.

1370 őszén meghalt Nagy Kázmér. Ezáltal a lengyel korona Lajcsira szállt. Lengyelország nem került függésébe

Magyarországtól, s a két országot csupán a közös uralkodó fűzte össze (perszonálunió). A lengyel trón Magyarország

számára inkább csak külpolitikai előnyöket jelentett.

A magyarok mégsem örvendtek népszerűségnek a lengyel fővárosban. Ezért elsősorban Nagy Lajos lengyel

származású anyja, Erzsébet okolható, aki tüntetően magyarokból álló testőrséggel vetette körül magát.

Népszerűtlenségét ellensúlyozandó, Lajcsi jelentős kiváltságokat adott a lengyel nemességnek, ami e rétegek

megerősödéséhez vezetett.

Társadalomfejlődés az Anjouk korában:

Az ország különböző állapotban élő és különböző kiváltságokat élvező lakosai két alapvető csoportban egyesültek. Az

egyik csoportba tömörülők földbirtokuk révén a nemesség soraiba tartoztak. Földjükre megkapták az uralkodótól az

adómentességet és csupán katonáskodási kötelezettségük volt.

A másik csoport tagjai, a földtulajdonnal nem rendelkező jobbágyok a földesurak földjein telkeket vettek használatba. A

használatba kapott telek fejében a földesúr, az egyház és az állam szolgáltatásokra kötelezte őket. Az egységes

nemesség és jobbágyság kialakításában a királyihatalom döntő szerepet játszott.

A jobbágyterhek egységesítése elsősorban a pestisjárványok következtében kerültek napirendre. A köznemesek

birtokairól az életben jobbágyok gyakran átszöktek a nagyurak földjeire. A nagybirtokosok, mint udvari tisztviselők és a

nápolyi hadjárat haszonélvezői, megengedhették maguknak a jobbágyi szolgáltatások mérséklését.

Ez a nemességen belül ellentéteket teremtett. Ennek feloldása miatt hívta össze Lajcsi az 1351-es országgyűlést. Itt

sor került az Aranybulla megújítására.

Az 1351. Évi törvények:

Lajcsi 1351-ben elrendelte, hogy a gabona és a szőlő után minden jobbágy köteles a termény kilenced részét fizetni. A

jobbágyok e mellett évi adóval (cenzus), egyéb terményekkel, háziállatokkal tartoztak földesuruknak, ami mellett, és a

királynak állami adót (kapuadó) fizettek. Törvény mondta ki, hogy mindenki szabad.

Az ősiség törvényében Lajcsi megszüntette az Aranybullában rögzített végrendelkezési szabadságot. Ezzel azt akarta

elérni, hogy a fiúágon öröklődő nemesi birtok – fiú utód híján- már csak egy szűkebb körben, az elhunyt nemzetségén

belül találhasson gazdára. A cél ezzel végső soron az volt, hogy örökösök hiányában a birtokok a királyra szálljanak.

Udvari nemesség, vármegyei nemesség:

Az Anjouk a királyi udvart nyugati minták alapján szervezték meg. A király helyetteseként működtek a diplomaták. A király

és a tanács döntéseit a király nevében hajtották végre az udvari apródok, ifjak, lovagok.

Az udvari nemesség gondolkodásmódja az Anjouk idején kezdett lényegesen különbözni a vármegyei nemesektől. Az

udvari társadalom észjárását a királyság tisztelete határozta meg, míg az udvaron kívül rekedtek, vidéki nemesek

elsősorban a nemesi szabadság szószólói lettek. Az udvari és vidéki nemesek közti szakadékot a királyok is mélyítették.

Az Anjou uralkodók szokása az volt, hogy udvari hívüket kiemelték a megyei bíráskodás alól, s királyihoz rendelték.

Plusz egyre sűrűbben kapták meg a pallosjogot (szabadispánság).

Forrás: http://www.doksi.hu

Hunyadi Mátyás központosító politikájának elemei és Mátyás külpolitikai törekvései

Leszámolás a Hunyadi párttal:

Hunyadi János halála után két fia közül az idősebb, László lett a Hunyadi család feje, s az ő kezére szálltak a királyi

várak is. V. László kinevezte rokonát, Cillei Ulrikot főkapitánynak, s rá akarta szorítani Hunyadi Lászlót arra, hogy minden

királyi erősséget és jövedelmet az új katonai tisztségviselőnek adjon át.

Hunyadi László Cilleit a királlyal együtt Nándorfehérvár várába csalta, s a főkapitányt megölette, a királyt pedig foglyul

ejtette. Később ezt a szabadon engedett V. László megtorolta: elfogatta a két Hunyadit, s felségsértés címén Hunyadi

Lászlót Budán kivégeztette (1457. március 16.), az ifjabb fiút, Mátyást pedig magával vitte Prágába, és ott fogságba

vetette.

Mátyás királlyá választása:

V. László 1457 őszén pestisben meghalt. Vitéz János váradi püspök megegyezett Pogyebrád György cseh kormányzóval

Hunyadi Mátyás kiadatásáról. Szilágyi Mihály pedig Szegeden megállapodott Garai László nádorral. Szilágyi Garai

bántatlanságát, a nádor Mátyás támogatását ígérte. Szilágyi Mihály 15E fegyverest vonultatott fel a királyválasztó

országgyűlésre.

A főpapok és főurak tanácsa 1458 januárjában elfogadta királyul Hunyadi Mátyást. Az országgyűlés Mátyás mellé öt

évre Szilágyi Mihályt nevezte ki kormányzónak. Garai László nádort leváltották, és eltávolították Szilágyi Mihályt is.

Mátyás a déli végekre küldte nagybátyját, ahol az később török fogságba esett és kivégezték, mert nem árulta el

Nándorfehérvár sebezhető pontjait. Mátyás felszámolta az elégedetlen főurak lázadását (1459), Jiskra felvidéki uralma is

összeomlott (1462).

A koronázás:

Noha Mátyás uralta immár az egész országot, királyságának törvényességét még mindig kétségek övezték, hiszen

koronázása elmaradt. III. Frigyes hajlandó volt kiszolgáltatni a Szent Koronát Mátyásnak 80E arany fejében. Továbbá, ha

a magyar király fiú örökös nélkül hal meg, igényt formált a magyar trónra. 1464-ben, a törvényeknek megfelelően

megkoronázták Hunyadi Mátyást.

Mátyás állama:

Átalakította a királyi tanácsot. A napi ügyek intézésére egy főpapokból és bárókból álló szűkebb tanács működött a király

mellett, s a nagyobb testületet csak a különösen fontos döntések (országgyűlések előkészítése, lebonyolítása) alkalmával

hívta össze.

Az országgyűléseket a köznemesség legtöbb követelését törvénybe foglalták. Erre nagy szükség volt, mert meg kellett

nyerni a köznemességet. Mátyás elismerte a városok jogát az országgyűlési képviseletre, és átszervezte a kancellária és

a bíróság hivatalait. A bíráskodásban igyekezett csökkenteni a rendek szerepét: a legfőbb fellebbviteli bíróság, a királyi

személyes jelenlét bírósága élére az országbíró helyett királyi hivatalnokot, személynököt (personalis) nevezett ki.

Pénzügyigazgatás, adók:

A pénzügy és adóügy átszervezésére 1467-ben került sor. Az ország pénzügyi igazgatását hagyományosan a

főkincstartó irányította, aki mindig is a bárók közé tartozott. Mátyás a kincstartóság élére nem nemest, hanem egy budai

polgárt, Ernuszt Jánost nevezett ki.

A királyi jövedelmek biztosításához az adózási rendszert is meg kellett változtatni. Mátyás ezért a kamara haszna

helyett bevezette a királyi kincstár adóját. A király már kapu szerint, hanem a háztartások száma szerint (füstpénz) vetette

ki a kincstári adót. A háztartás lett az alapja a rendkívüli hadiadónak is, amelyet a háborúk költségeire fordítottak.

Rendkívüli azért volt, mert kivetését évről évre az országgyűlésnek kellett megszavaznia, ellentétben a rendes királyi

kincstár adójával, amelynek beszedéséhez nem kellett a rendek jóváhagyása. A kincstári és a rendkívüli hadiadó

együttes összege évi egy forintra rúgott.

Mátyás és tanácsadói eltörölték a harmincadvámot is. A koronavámot viszont minden kereskedéssel foglalkozó

embernek fizetnie kellett. A pénzügyi reformok eredménnyel jártak. Mátyás éves bevétele 500E és 700E forint között volt.

Magyarország gazdasága:

A király elsősorban az adókból, valamint a sójövedelmekből, a pénzverő- és bányakamarák hasznából és a

koronavámból töltötte föl kincstárát.

A „fekete sereg”:

Mátyás hadseregét halála után kezdték fekete seregnek nevezni. Az 1460-as évektől egyre több zsoldost fogadott fel,

akik zömében csehekből és lengyelekből álltak. Létszámuk akár 15-20E –re is emelkedhetett. A jól kiképzett katonákat

Mátyás 4 fegyvernemre osztotta: nehéz- és könnyűlovasság, gyalogosok, tüzérség. Egy lovaskatona havi zsoldja 3, egy

gyalogosé 2 forint volt.

Mátyás törökellenes politikája:

Mátyás nem erőltette a törökellenes támadó hadjáratokat. Az ország védelméért azonban sokat tett. Kialakította a

második déli védővonalat. (Karánsebestől Adria irányába) A horvát-szlavón bán, a temesi ispán, és az erdélyi vajda

feleltek a déli határok védelméért. Mátyás törökkel szembeni politikájára az aktív védelem jellemző. 1463-ban, két hónapi

ostrom után, visszafoglalta Jajca várát, és Észak-Boszniában megvetette lábát.

Amikor a szultán háborúzott a perzsákkal, a magyar főpapok kényszeríttették Mátyást, hogy vegye ostrom alá Szabács

várát. A nemrégen épített török földvárat sikerült is elfoglalni.

1479 őszén, az erdélyi Kenyérmezőn Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán nehézpáncélosai nagy

győzelmet arattak a török sereg felett. Mátyás hadvezére, Kinizsi Pál Szerbiába vezetett portyákat (1480-1481), maga a

király pedig Bozsniába vezetett megtorló hadjáratot (1480).

Mátyás cseh politikája:

Mátyás a német-római császári cím elnyerését tűzte ki célul. Ehhez a cseh királyságot kellett megszereznie, mert az volt

az egyik választófejedelem. II. Pál pápa kiközösítette a huszita vallású Podjebrád Györgyöt, akit a cseh rendek királyukká

választottak. Mátyás cseh hadjárata (1468) nem hozott teljes sikert. 1469-ben ugyan cseh király lett, de nem tudta

megverni Podjebrád Györgyöt. Podjebrád György halála után (1471) a lengyel király fia, Jagelló Ulászló lépett. Mátyás és

Ulászló csak 1479-ben egyezett meg. Elismerték egymás cseh királyi címét, s Mátyásé lett Szilézia, Morvaország,

Lausitz.

Vitéz János összeesküvése:

1471-ben főpapi, főúri összeesküvés bontakozott ki a király ellen. Vitéz János esztergomi érsek hibáztatta Mátyást,

hatalmas költségei, és a cseh hadjárat részbeni sikertelensége miatt. Az volt a tervük, hogy a lengyel király másodszülött

fiát, Kázmért ültetik a helyébe. A pécsi püspök, Csezmiczei János (Janus Pannonius) is a lázadók között volt. Mátyás

hamar megnyerte a bárókat és a köznemességet.

Az osztrák háborúk:

Mátyás megfékezésére a Habsburg- és Jagelló-ház szövetségre lépett egymással. III. Frigyes nem Mátyásnak, hanem

Ulászlónak adta a cseh királyságot. Mátyás seregeivel bevonult Ausztriába, s körülzárta Bécset. Erre III. Frigyes a címet

Mátyásnak adta (1477). Mátyás továbbra is támadta Frigyest, hogy elfogadja házasságon kívül született fiát, Corvin

Jánost. Törvényes fiú utód híján ugyanis, Mátyás halála után Frigyes, vagy utódját illeti a magyar trón.

Corvin János 1473-ban született egy bécsi polgárlánytól. Mátyás Beatrixot, a nápolyi-aragóniai király lányát vette el, de

nem született fiú utódja. Ezért mindent elkövetett Corvin János utódlásáért. Tisztségeket ruházott rá, és állandóan

szerepeltette maga mellett, s megeskette a magyar főpapokat, hogy halála után Jánost választják királyukká.

1485-ben Mátyás elfoglalta Bécset, így a város fiának, Corvin Jánosnak is hódolt. 1486-ban azonban a német

fejedelmek nem Mátyást, hanem Frigyes fiát, Miksát választották német királlyá.

Mátyás és a rendek:

Uralkodása kezdetén szüksége volt a rendek támogatására, ezért a bárói rétegnek tisztségeket adományozott, a

köznemességet pedig beengedte az országgyűlésbe.

Amikor azonban a király már erős hadsereggel rendelkezett, egyre ritkábban hívott össze országgyűlést. 1486-ban

kiadott törvényei pontosan szabályozták a rendi tisztségviselők, elsőként a nádor jogkörét. Mátyás gyakran

birtokadományokkal, egyházi tisztségekkel, és javadalmakkal jutalmazta hivatalnokait, így azok főnemessé váltak.

Mátyás életműve:

Az általa foganatosított változások többsége ideiglenesnek bizonyult. Halála után visszaállt a régi állapot: újra a főurak

kezébe került a hatalom. A túladóztatott ország gazdasága kimerült.

Reformáció kibontakozásának okai, menete és főbb irányzatai (Luther, Kálvin, Münzer)

A széttagolt Németország:

A Német-Római Birodalom jogrendje, amelyet még a német aranybullában (1356) fektettek le, megakadályozta a

központosítást. Csak a közvetlen császári joghatóság alatt álló nemesség igényelte az erős császári hatalmat.

I. Miksa császár (1493-1519) reformokat vezetett be. A belháborúk elkerülésére állandóan működő birodalmi

törvényszéket szervezett Frankfurtban, s az igazgatást a birodalmi gyűlésre bízta. Megkísérelte az egységes birodalmi

hadsereg felállítását, s ő szedette az első egységes birodalmi adót. Halála után csak a kisebb horderejű reformok

lehetősége maradt meg.

A reformra szoruló római katolikus egyház:

A XIV. Század óta bekövetkezett természeti csapások (pestis, százéves háború, török előrenyomulás) a római katolikus

egyház helyzetét is megingatták. Kevés olyan korszaka van a történelemnek, amelyet ennyire áthatott a félelem. Sokak

szerint az egyház megromlott. A központosított egyházkormányzat különböző szintjein egyes pápák, főpapok papok

messze eltávolodtak a Krisztus parancsainak megfelelő élettől.

A búcsúcédulák árusítása különösen nagy visszatetszést keltett. A 100, majd 50, később 25 évenként elrendelt Szent

évek alkalmából a nép pénzért vásárolt búcsúcédulákkal válthatta meg az egyháztól a bűnbocsánatot. A hívők tekintélyes

hányada viszont úgy tudta, hogy a lélek túlvilági sorsa felől csak Isten dönthet, és az üdvözülésről, a mennyországba

jutásról még a pápa sem határozhat.

A XVI. Század elején sok katolikus hívő megcsalatva érezte magát. Többen úgy látták, hogy az egyházfő aszerint ítéli

meg a Krisztushoz való kötődésüket, hogy milyen a kapcsolatuk az egyháziakkal. Nyugat- és Észak-Európában

asztrológiai számítások alapján általánosan elterjedt az a nézet, hogy közeledik a világvége.

A római katolikus egyház megreformálásáért indult vallási mozgalom alapvető változásokat hozott.

Luther fellépése:

1517-ben X. Leó pápa megbízottai elárasztották Németországot. Valamennyien búcsúcédulákat árusítottak, s a vevőknek

az egyházfő teljes bűnbocsánatot ígért. A befolyt összeget a pápa a Szent Péter-templom felépítésére kívánta fordítani.

Egy Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyetemen tanító Luther Márton (1483-1546) bátran rávilágított a

visszaélésekre. 1517 októberének végén elküldte püspökének és tudóstársainak 95 pontba foglalt véleményét a

bűnbocsánatról, a pápa hatalmáról és a bűnbocsánat pénzért való árusításáról: „...A bűnt egyedül Isten bocsáthatja

meg.” Ha ez így van, nincs szükség pápára, papokra, szerzetesekre, de egyházi birtokra és tizedre sem.

Luther szerint a szentséges a keresztények szent cselekményei, amelyek révén a keresztény hit szerint az ember

különleges isteni kegyelemben részesül. A római katolikus egyház szentségei a következők: keresztség, bérmálás,

oltáriszentség, a bűnbánat szentsége (gyónás), a betegek szentsége, a papi rend, a házasság szentsége. Luther e

szentségek közül csupán a keresztséget és a kétszín alatti úrvacsoravételt tartotta meg, mert a Bibliában csak ezek

szerepelnek.

Az igaz ember hitből él, és csakis a Krisztusba vetett hite által üdvözül. „Minden hívő pap” – hirdette Luther, és ezzel

arra ösztönzött, hogy mindenki szabadon vizsgálja, tanulmányozza a Bibliát. Ez csak úgy lehetséges, ha a szentírás

mindenkihez az anyanyelvén jut el.

Luther és a német fejedelmek:

V. Károly a wormsi birodalmi gyűlés elé idézte Luthert (1521). Ám itt sem tudták rávenni őt tanai visszavonására. A pápa

kiközösítéssel, a birodalom katolikus császára birodalmi átokkal sújtotta Luthert. Ez azt jelentette, hogy bárki büntetlenül

megölhette. Életét Bölcs Frigyes szász választófejedelem mentette meg, aki Wartburg várában bújtatta el az üldözöttet.

Luther Márton itt befejezte a Biblia németre fordítását, s ezzel tömegekhez hozta közelebb a Szentírásba foglalt hitet.

A fejedelmek felismerték, hogy a reformáció hatalmuk növelésére, függetlenségük erősítésére egyaránt alkalmazható

eszköz. Luther ugyanis a német nemzet keresztény nemességéhez intézett írásában (1520) elismerte a világi hatalom

szükségességét. A Luther követőivé vált tartományi urak rátették kezüket katolikus egyház birtokaira. (szekularizáció)

Münzer Tamás és a német parasztháború:

Egy zwickaui plébános, Münzer Tamás (1488-1525) olyan hitelveket terjesztett, amelyek a társadalmi rend

megváltoztatását követelték. Münzer elutasította a csecsemőkeresztséget, s a felnőtt szabad döntésére akarta bízni, a

hívők közösségbe való belépését. Az újrakeresztelők (anabaptisták) az igazságosság országát hirdették. Münzer

kijelentette: a zsarnokoknak fizikailag is meg kell semmisülniük. A magát „Krisztus hírnökének” tartó prédikátor 1524-ben

Thüringiában a rosszul felfegyverzett parasztseregek élére állt. Luther a háborgó parasztok ellen tüzelte a környék

fejedelmeit, akik a felkelést vérbe fojtották. 1525 májusában a menekülés közben elfogott Münzer Tamást lefejezték.

Vallásháború Németországban:

V. Károly császár Németország katolikus részének élére állt. 1529-ben a speyeri birodalmi gyűlésen megjelent katolikus

többség döntést hozott a reformáció fölszámolásáról. A Luthert követő fejedelmek tiltakoztak a határozat ellen. (A latin

eredetű protestál = tiltakozik szóból származik a protestanizmus kifejezés, amely a katolikus egyháztól a XVI. Században

elszakadt keresztény hitfelekezetek közös elnevezése) Egy évvel később, az augsburgi birodalmi gyűlésen pedig

elfogadták azt a nyilatkozatot, amely megkülönbözteti őket a katolikusoktól. Az augsburgi (magyarosan: ágostai) hitvallás,

amelyet Philipp Melanchton dolgozott ki, 28 pontban foglalta össze az új tanításokat. A protestánsok és a katolikusok

között kitört a vallásháború.

A protestáns fejedelmek fegyveres szövetsége (Schmalkaldeni Szövetség, 1531) és a császár által vezetett katolikus

közötti harc váltakozó sikerrel folyt. Az erőviszonyok kiegyenlítődtek, ami megegyezésre ösztönözte a szembenálló

feleket.

Az 1555. évi augsburgi vallásbékét V. Károly öccse, Ferdinánd cseh és magyar király hozta tető alá. Ebben a

lutheránus vallást a katolikussal egyenrangúnak ismerték el, s kimondták, hogy az uralkodók vallási ügyekben szabadon

rendelkezhetnek. Az alattvalók uraik vallását kötelesek követni. („Akié a föld, azé a vallás”)

A béke megengedte, hogy a városokban egymás mellett létezzen a katolikus és a lutheránus felekezet. Németország

területén létrejöttek az apró tartományi lutheránus egyházak.

Az evangélikus egyház neve is tükrözi, hogy az egyháznak elsődlegesen a Biblia, abból is a Jézus életéről szóló

evangéliumok tanulmányozásához kell keretet nyújtani. A papok (lelkészek) itt nem rendelkeznek különleges lelki

hatalommal. Az egyszerű szertartásokban fontos szerep jut a közös éneklésnek. A reformáció terjedését segítették a

protestáns egyetemek. Ezek voltak a kor legmagasabb színvonalú oktatási intézményei. (az első a wittenbergi egyetem

volt.)

Kálvin János és a református vallás:

Kálvin János (1509-1564) nézetei teremtettek igazán összhangot. Kálvin János francia jogász Luther és Ulrich

Zwinglinek, (1484-1531), a svájci zsoldoscsapatok tábori lelkészének tanításainak hatása alatt vált protestánssá. Hitelveit

A keresztény vallás tanítása című művében foglalta össze (Insitutio religionis Christianae, Basel, 1536). Tanai miatt

üldözték, ezért Genfben telepedett le. 1541-től Kálvin Genf első lelkésze lett. Az általa alapított tanács a legnagyobb

szigorral őrködött a polgárok viselkedése fölött.

Az eleve elrendelés (predesztináció) tana szerint nem az ember viselkedése, hite, vagy a vallási törvények megtartása

adhat üdvözülést, hanem egyedül Isten akarata. Az emberi élet fő célja megismerni Istent. A földi életben a munka is

Isten rendelése, ahogyan a munka eredményessége is az. Ezért a munkát, mint Istennek tetszőt, mint hivatást kell

végezni, bízva Isten akaratában. Józan, takarékos, egyszerű, szorgos életmódot kell követni.

A református egyház – Kálvin nézetei a világi hatalomról:

A kálvinista egyházakat vezető egyháztanácsok (presbitériumok) hasonlóak voltak a városi tanácsokhoz. A

presbitériumokba a lelkészek mellé polgárokat is beválasztottak. Kálvin az ellenállás jogáról beszélt. Szerinte a nép

választott tisztségviselőinek kötelességük megfékezni a zsarnokok önkényét. Ha nincsenek ilyen tisztségviselők, vagy

nem töltik be feladatukat, akkor Isten választ ki valakit a megtorlásra. Kálvin e tétele a zsarnokölési elmélet.

Az antitrinitáriusok:

A genfi tanács elfogatta és megégettette Szervét Mihály spanyol orvost, a vérkeringés felfedezőjét, aki vitatta a

Szentlélek és Jézus istenségét, és csak az Atya Isten mivoltát ismerte el. A szerencsétlen áldozat megalapította a

reformáció harmadik legfontosabb irányzatát, a szentháromság-tagadást (antitrinitarizmus, ma: unitárius vallás).

A reformáció elterjedése:

A lutheranizmus (evangélikus vallás) a német fejedelmek között, a skandináv országokban, Közép- és Kelet-Európa

németlakta területein terjedt el. A kálvinizmus (református vallás) Franciaországban, Németalföldön, Skóciában, Svájcban

és Magyarországon vert gyökeret. Az antitrinitarizmus (unitárius vallás) viszont csak Magyarországon (Erdélyben) és

Lengyelországban vált az állam által elfogadott vallássá. Anglia a vallás tekintetében külön utakat járt.

A három részre szakadt Magyarország berendezkedése és mindennapjai a XVI-XVII. Században (Királyi

Magyarország, Erdély, Török Hódoltság)

A hódoltság és Erdély

A hódoltság megszervezése:

Buda elfoglalása után (1541) Magyarország középső területe is a Török Birodalom részévé vált. Buda vilajetszékhellyé

lett. A vilajet a török közigazgatás legnagyobb területi egysége volt. A török terjeszkedés során több vilajet is alakult

Magyarországon. (budai, temesvári, egri, kanizsai, váradi, érsekújvári, ) A vilajetek további kisebb egységekre,

szandzsákokra oszlottak, amelyeket a szandzsákbég irányított. Ezek pedig még kisebb kerületekből, náhijékből álltak.

A vilajetek élén beglerbégek (magyarul: urak ura) álltak, akiket megilletett a magas rangot jelző pasa cím. A budai

vilajet fejét a többi magyarországi beglerbég felett előjogok illették meg, mert a szultánok a hódoltságban mindig a budai

vilajetet tartották a legfontosabbnak. A budai pasa szükség esetén mozgósíthatta nemcsak a magyarországi, de a

boszniai vilajetek hadinépét is.

Fontosabb ügyekben a pasák tanácsadó testületükkel, a dívánnal együtt döntöttek. A két legfontosabb főtisztségviselő

a bíró (kádi), és az adószedő (defterdár) volt.

A hódoltsági mezővárosokban és falvakban azonban magyar bírók is működtek, akik a magyar jogszokásokat

figyelembe véve jártak el. A magyar parasztság parasztvármegyéket hozott létre szerte a hódoltságban.

Adózás a hódoltságban:

A defterdár intézte az állami adó, az ún. dzsizje vagy haradzs beszedését. Összege 50 akcsét, vagyis egy magyar

forintot tett ki. Valamennyi nem mohamedán vallású alattvalótól, rájától megkövetelték. Az Oszmán Birodalomban az

állami adó beszedését különösen indokolta az a felfogás, hogy minden föld a szultán tulajdona volt.

A szultáni birtok földjei a szultáni kincstár közvetlen kezelésében álltak. Ezeket hászbirtokoknak nevezték (hász= saját

tulajdonú dolog). A szultáni birtok területének nagy részét azonban szolgálati birtok címen a katonai, bírósági, pénzügyi

tisztségviselőknek adták. A tisztségviselők a birtok jövedelméből nyerték fizetésüket. Ilyen birtokokat kaptak a szpáhik is,

katonai szolgálataikért.

Az évi 20.000 akcsénél kevesebbet jövedelmező szolgálati birtokot tímárbirtoknak, a 20 és 100.000 akcsé között

jövedelmezőt ziámetbirtoknak, a 100.000 akcsénél többet jövedelmezőt pedig hászbirtoknak nevezték. E birtokokat a

szultán bármikor elvehette, ill. a birtokost más birtokra helyezhette.

Az alattvalók a földek urainak és az államnak is adóztak. A földesúri adó 50 akcséra rúgott. A pénzjáradékot a gabona,

a bortermés, valamint a bárányszaporulat után szedett tized egészítette ki. Mindemellett a jobbágyokat várépítésre,

alkalmanként élelmiszer beszolgáltatásra kényszeríttették.

A nemesi vármegyék igyekeztek fenntartani illetékességüket mind a bíráskodás, mind az adószedés terén (kettős

adózás). Így a hódoltság peremén élő lakosságra hatalmas terhek nehezedtek. Adózniuk kellett a szultánnak, a török

földesúrnak, sőt a magyar államnak és földesúrnak, valamint az egyháznak.

Erdély népei és a „három nemzet”:

Erdély élén a király által kinevezett vajda állt. Területe három népnek (etnikumnak), a magyarnak, a románnak és a

németnek (szásznak) adott otthont. A magyar nép két csoportból, a magyarokból és a székelyekből állt.

A románok nem rendelkeztek kiváltságokkal. A magyarok, a székelyek, valamint a szászok viszont már a középkori MO

keretei között megszerzett jogokkal illeszkedtek a török politika akaratából önállósuló Erdély társadalmába. Ők alkották

az ún. három nemzetet, akik beleszólhattak Erdély ügyeinek intézésébe.

Erdélyben nem különült el rendi kiváltságaiban és vagyonában sem a nemességen belül egy főnemesi réteg. A

székelyek sajátos területi és önkormányzati egységeikben, a székekben éltek, s a fegyveres szolgálat fejében időről időre

fogyó előjogaik voltak.

A szászok is székekbe szerveződtek. Teljes belső önkormányzattal rendelkeztek, irányítójuk Szeben városának

polgármestere volt. A szászok főleg iparosok és kereskedők voltak, és mentesültek a földesúri fennhatóság alól. Állami

adójukat közösen fizették, és a katonai szolgálatot pénzzel váltották meg.

A románok eredetileg hegyvidéki pásztorkodással foglalkoztak. A XVI. Században már szántóföldre költöztek, ahol a

gabona- és szőlőtermesztésre tértek át.

Az erdélyi állam megszületése:

János király halála után I. Szulejmán Fráter Györgyöt is kitüntette bizalmával. Buda elfoglalását követően, 1541. aug. 31-

én János király fiára, János Zsigmondra, illetve anyjára, Izabella királynéra és Fráter Györgyre bízta Erdély a Tiszántúl és

a Temesköz kormányzását. Az országrész elkerülte a török megszállást, Fráter György az ország egyesítésére

törekedett.

Fráter György 1549 szeptemberében, Nyírbátorban felajánlotta I. Ferdinándnak Erdélyt és a magyarországi területeket,

ha János Zsigmond és Izabella megfelelő kárpótlást kap. Fráter György hol a Habsburgoknak, hol a törököknek tett

engedményeket. Emiatt I. Ferdinánd engedélyt adott meggyilkolására. (1551)

Erdélyt a Habsburgok nem akarták megtartani, így 1556-ban a törökök akaratából újra Izabella került hatalomra. Izabella

a fia nevében uralkodott. A királynő azonban hamarosan meghalt (1559), utóda fia, János Zsigmond lett.

A török szultán és I. (császárként II.) Miksa 1568-ban békét kötött egymással (drinápolyi béke). Az 1570-es speyeri titkos

szerződés értelmében János Zsigmond Miksa magyar király (1564-1576) javára lemondott a „választott magyar király”

címről, s felvette a fejedelmi méltóságot. Elismerte, hogy az általa uralt területek, Erdély és a magyarországi részek

(Kraszna, Közép-Szolnok, Bihar, Zanád, Máramaos vármegyék, Kővár vidéke) elvben Magyarországhoz tartoznak. Az

egyezség szerint ezeket a területeket a fejedelem fiú utódai is öröklik, ha azonban ilyenek nem lennének, János

Zsigmond országrésze a magyar királyra száll. János Zsigmond fiú utód nélkül halt meg (1571), ám a három nemzet és a

Partium országgyűlése nem váltotta be ígéretét, s nem adta át a területeket. Ehelyett Báthory Istvánt (1571-1586), János

Zsigmond hadvezérét választották uralkodónak. A fejedelmet az erdélyi országgyűlés választotta meg, Gyulafehérvárott.

A választást a szultán ünnepélyes oklevéllel, athnaméval erősítette meg.

A fejedelem szinte korlátlan ura volt Erdélynek. A szultán csak a külpolitikában korlátozta. Erdély fejedelme egyben a

székelyek ispánja is volt.

Erdély megerősödése:

Báthory 1575-ben Kerelőszentpálnál véres csatában legyőzte Bekes Gáspár hadait, s ezzel végleg meghiúsította a

Habsburg hatalomátvételt Erdélyben.

A Jagelló ház kihalását (1572) követően Báthory István lett a lengyel király (1576-1586). Az erdélyi kancellária

Krakkóban működött.

Célul tűzte ki Erdély és MO egyesítését. Azonban meghalt.

A királyi MO berendezkedése – a magyar gazdaság a XVI. Században

A bécsi központ és a királyi MO:

A királyi MO az adriai tengertől Szatmár megyéig félkörívben húzódott. I. Ferdinánd székhelyét továbbra is Bécsben

tartotta, ezért képviseletére létrehozta Budán (később Pozsonyba került ) a helytartó és tanácsa intézményét. A Magyar

Tanács háttérbe szorult, s csak az országgyűlések idején ült össze. A helytartói méltóságot általában nádorok vagy az

esztergomi érsek töltötte be. (Az első helytartó II. Lajos király özvegye, Mária királyné volt) A tanácsosokat a király

nevezte ki, a magyar főurak és főpapok köréből.

A tanács minden hétköznap ülésezett, s legfőbb teendője a bíráskodás volt. A helytartó és tanácsa később megszűnt, s

1562 után a nádori tisztet nem töltötték be, helyébe a helytartó került, viszont nem a rendek választották. (1608-ig)

I. Ferdinánd magyar jövedelmeinek kezelésére megszervezte a Magyar Kamarát Pozsonyban, amely a bécsi Udvari

Kamarának volt alárendelve. Iratkiadásra az Udvari Kancellárián belül alakított külön osztályt az uralkodó. Az 1556-ban

létrehozott Udvari Haditanács a magyar végvári védelmet is felügyelte.

A rendi dualizmus kiteljesedése:

A Habsburg uralkodók nem tudták fenntartani a magyar végvári vonalat. Rászorultak a nemesség adó- és katona

szolgáltatására. A magyar rendiség intézményei fennmaradtak. A nemesség ezeken keresztül védte saját érdekeit. A

rendi dualizmus rendszere ekkor teljesedett ki.

A rendek erőviszonyai azonban módosultak. A köznemesség egy része elveszítette birtokát a török megszállás miatt.

1526 után a köznemesek nem jelentek meg személyesen az országgyűléseken, hanem megyénként követekkel

képviseltették magukat. A főnemesség súlyát növelte, hogy nagy magánhadsereget alapítottak, s erős váraik voltak.

A szarvasmarha-tenyésztés és –kereskedelem:

A rideg szarvasmarha-tenyésztés nem került veszélybe. A nagyállattartás a pusztákon folyt, amelyeket főként a

mezővárosok közössége vett bérbe a földek uraitól. Egy-egy kiemelkedően jó évben mintegy 200E szarvasmarha

kivitelével számolhatunk. MO a korabeli világ legnagyobb húsexportőrévé vált.

A tenyésztéssel foglalkozó gazdák fizetségért számos pásztort alkalmaztak. A gazdák a marhakereskedelmet

megszervező tőzsérekkel kötöttek szerződést. A tőzsérek a marhakivitel tényleges lebonyolítására állathajtókat, hajdúkat

foglalkoztattak.

A nemesség bor- és gabonakereskedelme:

Kezdetben alacsony bérleti díjért kibérelték az egyházi bor- és gabonatizedet, majd a paraszti kereskedés letörésére

egyre több módszert találtak. A nemesi gazdaság legnagyobb sikerét a gabonatermesztésben érte el. A királyi MO.

Területén jelentős számú katona állomásozott, s a katonák szükségletei miatt állandó kereslet volt a gabona iránt.

A majorsági gazdálkodás:

A jobbágyok robotmunkára kényszerítése a majorságokban kezdetben nehezen ment, ezért fizetett alkalmazottakat

foglalkoztattak. Az 1514-es megtorló törvényekben meghatározott heti egy nap robotnak lényegében a XVI. Század

közepétől szereztek érvényt a nemesek. A robotkötelezettséggel egy időben kimondott jobbágyköltözési tilalom soha

nem lépett hatályba. Az 1556-os országgyűlésen viszont olyan törvényt hoztak, amely feltételekhez kötötte a költözés

engedélyezését.

Az új világgazdasági helyzet kárvallottjai:

Az amerikai nemesfémek egyre fokozódó beözönlésével a magyar bányakincsek elvesztették jelentőségüket. Az ércekkel

foglalkozó német Fuggerek 1546-ban visszavonultak.

Mivel a szabad királyi városok piacai bőven kínálták a nyugati iparcikkeket, a helyi kézműipar tovább sorvadt. A magyar

iparfejlődés megrekedt a középkori szinten. A magyar polgárság csekély erőt képviselt a nemességgel szemben

I. Lipót abszolutizmusának jellemzői, és az önálló magyar politizálási lehetőségei (Zrínyi, Wesselényi, Thököly)

Az erdélyi állam meggyengülése:

A lengyel korona megszerzése a Rákócziak régi vágya volt. II. Rákóczi György svéd-francia szövetséggel szerette volna

elérni ezt a célt. A Lengyelországban kudarcot valló II. Rákóczi György a szultán felszólítása ellenére sem mondott le a

fejedelemségről. Az Erdélyre törő törökök ellen azonban 1660 májusában Szászfenesnél csatát vesztett, és halálos sebet

kapott.

A törökök elfoglalták, és vilajet központtá alakították Erdély kulcsát, Váradot. Az új fejedelem, Kemény János (1661-

1662) a törökkel szemben a Habsburgok védelme alá helyezte országát. Ám hiába várta a bécsi udvar katonai

segítségét. 1662 januárjában a nagyszőlősi csatában a törökök legyőzték. A szultán már az előző évben számára

alkalmasabbnak tűnő fejedelmet talált Apafi Mihály (1661-1690) személyében.

Az 1663-64 évi háborús események:

A török áfium ellen való orvosság c. Művében (1663) Zrínyi támadó háborút javasolt a török ellen. Zrínyi nézetét a

hadjáratról a német birodalmi rendek francia támogatással létrejött Rajnai szövetség is osztotta. A császár, I. Lipót (1657-

1705) azonban hátráltatta a közös vállalkozást, s az ellentéteket tárgyalásos úton kívánta rendezni a törökkel. A túlzott

óvatosság megbosszulta magát, mert 1663 őszén a török támadott és elfoglalta Érsekújvárt. A vészhelyzetben a császár

Zrínyi Miklóst tette a magyar hadak főparancsnokává.

Segéderőket küldött Magyarországra a Rajnai szövetség és a francia király. A szövetséges hadak Zrínyi vezérletével

1664 elején mélyen benyomultak a Dráva menti hódoltságba. (Téli hadjárat) 1664. február 2-án fölégették a Dráva eszéki

tölgyfahídját, s ezzel megszüntették a dunántúli török várak, és a délebbre fekvő török erősségek kapcsolatát.

Lipót és a Haditanács tagjai azonban a védekező háború mellett foglaltak állást. Zrínyit még januárban letették a

főparancsnokságról. A fővezérséget átvető Raimondo Montecuccoli a végsőkig halogatta a megütközést a törökkel. 1664.

augusztus elsején a Rába folyó szentgotthárdi gázlójánál végre vállalta a csatát és győzött.

A Wesselényi féle összeesküvés:

A szentgotthárdi csatát követően, hirtelen megkötött vasvári békét (1664. aug. 10.) a magyarországi rendek

szégyenteljesnek tartották. A hozzájárulásuk nélkül aláírt béke a királyi Magyarország rovására elismerte a török

foglalásokat.

Zrínyi Miklós 1664. nov. 18-án egy vadászat alkalmával, egy megsebzett vadkan áldozata lett.

A bécsi udvartól cserbenhagyott magyarországi főméltóságok a királyi Magyarországot a szabad királyválasztás és rendi

jogaik elismerése fejében török védnökségű állammá akarták alakítani, s még adót is hajlandóak voltak fizetni a

szultánnak.

A Wesselényi Ferenc nádor (1655-1667) vezette rendi szervezkedés azonban nem kapott megfelelő támogatást a

töröktől. Az 1660-as évek második felében kibontakozó összeesküvés az udvarnál kitudódott. A résztvevők egy

csoportját (Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc) 1661. április 30-án, Bécsújhelyen ill. Bécsben kivégezték.

Elkezdődött a megtorlás.

A rendi alkotmány felfüggesztése:

A bécsi udvar megkezdte a rendi alkotmány felszámolását. Elmaradt a nádorválasztás, nem hívtak össze országgyűlést.

I. Lipót Pozsony székhellyel főkormányszéket hozott létre (1673), a királyi Magyarország irányítására. A kormányzó

német volt.

A végvári katonaság többségét elbocsátották. Az országot megszállták a császári katonák. Az adózás addigi rendjét

félretéve kimondták, hogy ezentúl a MO-ról befolyt adóknak kell fedezni az itt állomásozó hadak fenntartási költségeinek

40%-át. A törökkel való egyezkedés vádjával több, mint 700 protestáns prédikátort és tanítót idéztek Pozsonyba (1673).

Egy részüket gályarabnak adták el (1675).

Erdély és bujdosók:

Az elbocsátott katonák, szökött jobbágyok, protestáns köznemesek, prédikátorok Erdély és a Hódoltság határára

menekültek. Magukat kurucoknak nevezték, ami bujdosót, kóborlót jelentett.

Apafi Mihály szövetséget kötött a francia királlyal, XIV. Lajossal (1643-1715). A francia uralkodó a bujdosók Habsburg-

ellenes támadása esetén évi százezer tallért ígért.

Thököly Imre Felső-magyarországi fejedelemsége (1682-1685):

A bujdosók maguk közül választottak fővezért, Thököly Imre (1657-1705) személyében. Thököly gyulafehérvári udvarban

nevelkedett. 1678 őszén seregével a Felvidék felé vette útját. Gyors katonai sikerei nyomán rövid időn belül az egész

Felső MO-t uralma alá vonta. 1682-ben Kassát is elfoglalta. Katonái többnyire könnyűlovas kurucok voltak.

A szultán most Thökölyt támogatta. 1682 őszén adó fejében kinevezte Felső-M fejedelmévé. Ezzel a középkori MO

immár 4 részre szakadt szét. (Hódoltság, Királyi MO, Erdély, Thököly fejedelemsége)

A rendi dualizmus helyreállítása:

Thököly sikereinek hatására I. Lipót még 1681-ben országgyűlést hívott össze Sopronban. A Wesselényi mozgalom miatt

eltörölt rendi dualizmus rendszerét helyreállították. Nádort választottak (Esterházy Pál), visszaadták az országgyűlés

jogait, s megyénként két-két helyen engedélyezték a protestáns vallásgyakorlatot. Az adóztatás is a régi lett.

Magyarország népessége és gazdasága a XVII. Században:

A középkori településhálózat nem egy országrészben teljesen megsemmisült. Az üresen maradt vidékekre bevándorlók

érkeztek. A Maros vonala alatti részeken ekkor telepedtek meg tömegesen a szerbek, az északi peremvidékekre a

szlovákok, a délkeleti területekre a románok újabb hulláma érkezett.

Az élelmiszerárak visszaestek, s a főurak majorságaik bővítésével próbálták fellendíteni gazdaságukat.

A Rákóczi szabadságharc okai, céljai és eredményei (1703-1711)

Az elégedetlenség nő:

A török kiűzése után az ország irányítása immár teljesen a bécsi udvar kezébe került. Ezt a nemesség és a parasztság

egyaránt érzékelte. Az előbbi előjogainak megsértése, az utóbbi a megemelt adóterhek miatt neheztelt a Habsburg

kormányzatra.

Pattanásig feszült a helyzet az ország északkeleti részén, Hegyalján. E területre különösen sok császári katonát

vezényeltek, s itt az adózás mértéke is meghaladta az országos átlagot. A nép elkeseredésében fegyvert fogott a

megszállók ellen. A hegyaljai felkelést a császáriak még el tudták fojtani (1697).

1700-ban ugyancsak elejét vették egy főúri körben kibontakozó szervezkedésnek. Az összeesküvők szűk csoportjából

kiemelkedett két földbirtokos, II. Rákóczi Ferenc, és Bercsényi Miklós. Rákóczi a franciákkal próbált egyezkedni, de erre

fény derült, ugyanis egy küldönc a Párizsba szánt levelet Bécsbe vitte. A felségárulással megvádolt főúr kishíján a fejével

fizetett óvatlaságáért. Bécsújhelyi börtönéből azonban Lengyelországba szökött.

Az első lelkesítő felhívás:

A Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferencet 1703. május elején Brezán várában kereste fel a tiszaháti paraszti

szervezkedés vezetője, Esze Tamás, aki tájékoztatta az otthon maradottak harcra kész szelleméről. Rákóczi Brezáni

Kiáltványában az ország népéhez fordult, s fegyverbe szólított „nemest és nemtelen”, az elnyomó Habsburg hatalommal

szemben. Felhívta a figyelmet arra, hogy a legalkalmasabb pillanatban támadhatnak, mert a császárt minden oldalról

megtámadták ellenségei.

Háborúk Európában:

Rákóczi Brezáni Kiáltványában a spanyol örökösödési háborúra (1701-1714) utalt. A spanyol király halála 1700-ban

következett be. A Habsburgok spanyol ágának kihalása után min az osztrákok, mind a francia király a spanyol örökségre

pályáztak. Az osztrákok mögé felsorakoztak a franciák erőfölényét megtörni akaró hatalmak, elsősorban Anglia és

Hollandia. A nagy erejű francia-bajor támadás miatt a bécsi haditanács átcsoportosította a császári katonaságot a nyugati

hadszíntérre. Mivel a nyugati front már 400 kilométerre megközelítette a magyar határt, Rákóczi reménykedett abban,

hogy a Habsburg ellenes erők egyesülhetnek.

Európa északi részén is háború folyt. Az északi háborút (1700-1721) az robbantotta ki, hogy svédek megtámadták

Lengyelországot és a balti kikötő felé törekvő Oroszországot. E háború egyelőre nem befolyásolta a magyar

eseményeket.

A szabadságharc kitörése:

A tiszahátiaknak átadott piros selyemzászlók feliratával Rákóczi a harc célját így jelölte meg: Cum Deo pro patria et

Libertate (Istennel a hazáért és a szabadságért). A tiszaháti felkelők szervezetlen serege még Rákóczi Ferenc

hazaérkezése előtt csatát vesztett. Károlyi Sándor, a vidék egyik földesura csapott le rájuk. S a császári csapatok

segédletével szétszórta őket. (1703. jún.) Azonban Rákóczi átlépte a határt, és megérkezett a felkelők közé.

1703. aug. 28-án vetési táborában Rákóczi rendeletet (vetési patens) adott ki, melyben mentesítette a katonának állt

jobbágyot és otthon maradt feleségét és kiskorú gyermekét a földesúri terhek alól. Hadseregéhez tömegével csatlakoztak

a jobbágyok. A nemesség bizalmát Rákóczi azzal is igyekezett megnyerni, hogy megtiltotta a nemesi udvarház

kifosztását. Rákóczi az ősz elejére felszabadította a Tiszántúlt. A szabadságharc a nemesség és a jobbágyság

összefogásával országos méretűvé teljesedett ki. A kuruc támadás a felvidéki és a déli részek birtokba vételével

folytatódott.

A nemzetközi erőviszonyok változása:

1704. aug. 13-án a höchstaedti csatában a császári és az angol csapatok győzelmet arattak a franciák és a bajorok felett.

A császári hadvezetés ezért egyre katonát vethetett be a magyarországi fölkelők ellen. Már ekkor eldőlt, hogy a Rákóczi

vezette szabadságharcok csak a tisztes kiegyezés érdekében érdemes folytatni.

Gazdasági intézkedések:

A hadiszínterek kiterjesztésével mind több fegyveresre volt szükség. Az ország északi és keleti területein lakó nem

magyar népek (szlovákok, ruténok, románok) a kuruc mozgalom mögé sorakoztak fel, s csak a délen élők (szerbek,

horvátok) húztak a Habsburgokhoz, hiszen a XVII. Század végen ők jelentős kiváltságokat kaptak a császártól.

A felfogadott katonák zsoldját, s a katonák költségeinek részét II. Rákóczi Ferenc rézpénz kibocsátásával teremtette

elő. A rézpénz elfogadását csak hatalmi eszközökkel lehetett biztosítani.

A felkelés vezetője és tanácsosai ellenőrzésük alá vonták a külországban kereskedők, s szorgalmazták a posztó -, és

fegyvervásárlást. A ruházkodásról és a fegyverről idehaza is gondoskodtak: az északkeleti országrészen megalakultak a

posztókészítés, a puskapor és a kézifegyvergyártás üzemei. (manufaktúrák)

Rákóczi serege:

A hadsereg irányítását Rákóczi fő és köznemesekre bízta. Az újdonsült főtisztek azonban jobbára rossz hadvezérek

voltak. A katonák kiképzésével keveset törődtek, fegyelmet nem tudtak tartani. A Dunántúlon különösen megmutatkozott

felkészületlenségük. Katonai hibáikat a jobbágykatonák árulásnak vélték, ezért a katonák és a nemesi parancsnokok

között állandósult a gyanakvás.

A kuruc had zömét a könnyűlovasság adta. A zárt rendben harcoló császári gyalogosok ellen ez nem volt hatékony.

Különösen hogy a nehézlovasság teljesen hiányzott, a tüzérség pedig nem volt kellően felszerelt. Ezért, valamint

képzetlenségük miatt a kurucok a császáriakkal szemben minden nagyobb csatát elveszítettek. Még jelentős létszámú

túlerő esetén is. Sikereiket a gyors lovas hadmozdulatok, váratlan rajtaütések során aratták.

Rákóczi, az államszervező:

Rákóczi fontosnak tartotta az erdélyi fejedelmi cím megszerzését. Az erdélyi rendek 1704-ben fejedelmükké is

választották, de Erdély tényleges katonai átvétele csak hosszas harcok árán sikerült. (1707-re)

Az 1705 őszén megtartott szécsényi országgyűlésen megalakult a magyarországi rendek szövetsége. II. Rákóczi

Ferencet Magyarország vezérlő fejedelmévé választották. 1706. márc. 8-án Huszton az erdélyi országgyűlés kimondta

csatlakozását a magyarországi szövetséghez.

A kuruc államban a vezérlő fejedelem csak a hadügyeket és a külügyeket intézte teljhatalommal. Egyebekben a 24

tagú szenátus korlátozta hatalmát, élén Bercsényi Miklóssal. A gazdasági ügyek vezetésére gazdasági tanácsot

szerveztek. (székhelye: Besztercebánya) A határozatok írásba foglalása pedig a kancellária feladata lett. Rákóczinak

időnként össze kellett hívnia az országgyűlést. A vezérlő fejedelem maga köré gyűjtötte a nemesifjakat (Nemesi

Kompánia)

Hadszínterek:

A kurucok 1704 őszétől kezdve 1708-ig szilárdan birtokolták a Duna-Tisza közét, a Tiszántúlt, valamint a Felvidék egy

részét. Károlyi Sándor 1704-ben és 1705-ben rövid időre a Dunántúlt is a felkelők ellenőrzése alá vonta.

A fejedelem a sikertelen próbálkozások után Bottyán Jánost, a főtisztikar egyetlen kisnemesi származású tagját bízta

meg a dunántúli hadjárat vezetésével. A legendás Vak Bottyán néhány vár kivételével felszabadította az egész

Dunántúlt. Az Esze Tamás által vezetett kuruc seregek pedig Erdélyben diadalmaskodtak. 1707 első felében Erdélyt és

Magyarországot a kurucok egyidejűleg birtokolták.

A szabadságharc csúcspontja:

1707 nyarán összeült ónódi országgyűlésen a függetlenség hívei kerekedtek fölül. Az összesereglett nemesek kimondták

az ország függetlenségét, és a Habsburg ház trónfosztását. A háborús terhek elosztására általános adózást szavaztak

meg. A jövedelem alapján történő fizetési kötelezettség alól nem bújhatott ki senki, még a fejedelem sem.

A szabadságharc hanyatlása:

A francia király a trónfosztásról hozott határozat ellenére sem kötött szövetséget a kurucokkal. Az ónodi országgyűlés

után a szabadságharc hanyatló szakaszába lépett. A rézpénz teljesen elértéktelenedett, s a katonák nem tudtak vásárolni

a rézpénzben fizetett zsoldjukért.

Az ország kimerülését gyorsította az 1708-1711-es pestisjárvány, valamint a rossz termésátlagú évek. A nemesség a

termelő jobbágyság teherbírását azzal próbálta növelni, hogy a jobbágykatonákat visszarendelte a telkeikre. Az általános

adózásról szóló törvény többnyire csak betű maradt. A valóságban a nemesek a jobbágyaikkal fizettették meg a rájuk eső

összeget. A bajokat csak tetézte a trencséni csatavesztés (1708). Az 1708-as sárospataki országgyűlés már megkésve

alkotott törvényt a jobbágykatonaság megtartására. Kimondták, hogy mindazok a jobbágyok, akik a hadseregben a

háború végéig szolgálnak, örök szabadságot nyertek, s lakóhelyüket a hajdúvárosok mintájára kiváltságba részesítik.

A szatmári békekötés:

Rákóczi még 1707-ben, Varsóban szövetséget kötött I. Nagy Péter cárral. A fejedelem Lengyelországba utazott, hogy

katonai segítséget kérje a cártól. Induláskor felhatalmazta Károlyi Sándort, a kuruc hadak főparancsnokát, hogy időhúzó

tárgyalásokat folytasson a császári főparancsnokkal. Károlyi azonban nem színleg tárgyalt: mindkét fél számára

elfogadható megegyezés módját kereste.

Az elhunyt Lipót trónját I. József örökölte (1705-1711), aki hajlandó volt megegyezni a magyar rendekkel. Pálffy János

személyében magyar főnemest nevezett ki a Rákóczi ellen harcoló császári erők főparancsnokává. Károlyi és Pálffy

1711. április végén aláírták a szatmári békét, s rá egy napra a kurucok letették a fegyvert a majtényi síkon.

A Habsburgok és a magyar rendek közötti békeszerződés büntetlenséget ígért a felkelőknek, helyreállította a nemesi

jogokat, visszaadta a földesuraknak az elkobzott birtokokat. (a császár iránti hűséget esküvel bizonyították) valamint

biztosította a vallásszabadságot, s meghagyta a parasztkatonák kiváltságait. Az ország rendi különállását kérdésessé

tevő intézményeket és rendeletek megszüntették. A rendi dualizmus lényegében helyreállt Magyarországon.

A kurucok száműzetésben:

Rákóczi Ferenc is visszakaphatta volna birtokait, csak az erdélyi fejedelmi címről kellett volna lemondania. Ám a

fejedelem nem fogadta el a kegyelmet, és nem tért haza.

Amikor a török birodalom háborúba keveredett Ausztriával, a szultán Törökországba hívta Rákóczit (1717). Ám a két

hatalom már a következő évben békét kötött. A csalódott fejedelem hű embereivel Rodostóban telepedett le.

Rákóczi Ferenc 1735-ben hunyt el. Hamvait anyja, Zrínyi Ilona hamvaival együtt 1906-ban, Kassán a Szent Erzsébet

templomban helyezték örök nyugalomra.

A magyarországi felvilágosult abszolutizmus: Mária Terézia, II. József

A Rákóczi-szabadságharc a szatmári békekötéssel ért véget. Eldőlt, hogy Magyarország újkori fejlődése nem az

abszolutizmus keretei között megy végbe.

A Habsburg birodalom a XVIII. század elején:

Az osztrákoknak nem sikerült megszerezni a spanyol trónt. Kárpótlásul megkapták a Spanyol-Németalföldet (a mai

Belgiumot), Itáliában pedig Szardíniát és Milánót. Az újabb török háborúban Savoyai Jenő Szerbia északi részét is

meghódította (pozsareváci béke, 1719). Az állandó háborús készenlét meghaladta a birodalom teherbíró képességét.

Belgiumot nem számítva ugyanis az örökös tartományok gazdasági fejlettsége messze elmaradt a nyugati országoké

mögött.

Új hatalmi szervezet Magyarországon:

A nemesség megelégedett előjogainak biztosításával és a rendi látszatönállósággal. A magyarországi ügyek intézésére

még a XVI. Században kormányszékeket állítottak fel. A magyar kancellária Bécsben, a pénzügyeket igen

csekélyönállósággal intéző kamara Pozsonyban székelt, a helytartótanáccsal együtt. (II. József helyezi át Budára)

hatásköre az igazságszolgáltatás kivételével a belső igazgatás valamennyi ágára kiterjedt. Nem került sor önálló magyar

haditanács fölállítására. Nemcsak a hazánkban állomásozó katonaság, de az újonnan szervezett katonai határőrvidéken

a polgári ügyek is a bécsi udvari haditanács hatáskörébe tartoztak. Az adók és az újoncok megszavazása a magyar és

az erdélyi országgyűlés jogköre volt.

Az ország területi egységét a török kiűzése után nem állították helyre. Erdélyt nagyfejedelemségként szervezték újjá,

külön kormányszékkel és országgyűléssel.

A magyar és az erdélyi kormányszékek önállósága látszat volt csupán. Például a hazánkat érintő pénzügyekkel is az

udvari kamara foglalkozott (bár ezt a magyar törvények ismételten megtiltották). Magyarország sorsáról a titkos

konferencián, később az államtanácsban döntöttek.

A Habsburgok a katolikus egyházat mindig hatalmuk egyik talpkövének tekintették. A protestánsok szabad

vallásgyakorlatát korlátozták, a katolikus egyház hatalmát minden eszközzel növelték. Az óriási egyházi birtokok a XVIII.

században keletkeztek. A református parasztok tízezrei kényszerültek elhagyni őseik szülőföldjét, mert katolikus hitű

világi és egyházi földesuraik nem tűrték meg őket birtokaikon.

A Pragmatica Sanctio:

III. Károlynak (1711-1740) sok gondot okozott, hogy sem neki, sem I. Józsefnek és I. Lipótnak nem volt fiú örököse. A

Habsburg család házi törvényt hozott, nőáguk örökösödési jogáról. Ez a Pragmatica Sanctio, vagyis törvényes

szabályozás. Kimondja az egy és oszthatatlan Habsburg birodalmat. Az 1722-23-as országgyűlés különösebb ellenállás

nélkül elfogadta. A Pragmatica Sanctio csak azt szabályozta, hogy az örökös tartományokban és a magyar korona

országaiban mindig a dinasztiának az öröklés rendje szerint következő ugyanazon tagja uralkodjék.

A magyar rendek kívánságára került a szövegbe, hogy a „külső erőszak ellenében” közösen védekeznek. A még mindig

lehetséges túlerejű török támadásra gondoltak.

Az osztrák örökösödési háborúk:

III. Károly hatalmas áldozatokat hozott, hogy a nőági örökösödést az európai hatalmakkal elfogadtassa. Halála után az

„osztrák örökség” megszerzéséért mégis azonnal kitört a háború (1740-1748). III. Károly szerencsétlen vállalkozások

során előbb dél-itáliai birtokait, majd Észak-Szerbiát is elvesztette. Leányára, Mária Teréziára számos szerződést, de

üres kincstárat hagyott.

II. Frigyes porosz király hadüzenet nélkül lerohanta a Habsburgok legiparosodottabb tartományát, Sziléziát.

Franciaország és Spanyolország a Habsburg birtokok felosztását tervezte. A bajor választó trónkövetelőként lépett föl.

Amikor Mária Terézia (1740-1780) megjelent Pozsonyban és segítséget kért, a rendek felajánlották „életüket és vérüket”

(a magyar népet). 35000 főnyi haderőt állítottak ki, de előbb alaptörvénnyé emelték a nemesi föld adómentességét. A

rendek a Szilézia visszaszerzéséért vívott hasztalan hétéves háborúban (1756-1763) változatlanul támogatták a

birodalmi törekvéseket.

A Habsburgok gazdaságpolitikája:

Mária Terézia nemzeti testőrséget, és egy Szent István nevű rendet alapított Bécsben. Ezeknek nincs nagy jelentősége,

csak külsőségek. 1770-től nem hívja össze az országgyűlést. Felvilágosult abszolutista uralkodó volt, fejlesztette az

oktatást, nevelést, vámrendszert.

Az állam a XVIII. században merkantilista módon próbálta serkenteni az ipar és a kereskedelem fejlődését. A

kezdetleges állapotban lévő magyar ipar különösen rászorult volna az állam támogatására. De ez szinte kizárólag az

örökös tartományok javára érvényesült. A megkülönböztető vámok, az állami monopóliumok révén természetesen a

nemesség is adózott. (Egyedül a só egyedárusítási jogából több bevétele származott Bécsnek, mint a jobbágyok

adójából.) Ha mindent számbaveszünk, a gazdaságilag fejletlen Magyarország hozzájárulása a birodalom bevételeihez a

35%-ot is meghaladta. Ez több mint amennyit hazánk az 1867-es kiegyezésben vállalt.

Magyarország hátrányos helyzetét az 1754-ben kiadott vámrendelet rögzítette. Ez kettős vámhatárt húzott. A külső

vámhatár az egész Habsburg birodalomból zárta ki a külföldi iparcikkeket. Egy belső vámhatár azonban Magyarországot

és az örökös tartományokat is elválasztotta. Az intézkedések célja az volt, hogy a birodalmon belül tartsák az olcsó

magyar élelmiszert és nyersanyagot, a cseh és osztrák manufaktúráknak viszont ne legyen vetélytársa. A valóságban az

osztrák-cseh áruknál jobb minőségű sziléziai (már porosz) fogyasztási cikkeket zárták el a magyaroktól. A poroszok

megtorlásul a magyar termékek behozatalát (pl. bor) korlátozták. A belső vámhatár 1850-ig fennmaradt, és súlyos

torzulásokat okozott a magyar gazdaság szerkezetében.

Az Ausztriában előállított és onnan behozott iparcikk alacsony, a közvetlenül külföldről származó magas vámot kapott.

A Bécs ellátását szolgáló marha vámja csökkent, és az Ausztriába szállított nyersbőr, gyapjú vámja is csekély maradt.

Azokat a nyerstermékeket viszont, amelyeket Ausztria is előállított (gubacs, hamuzsír, viasz) már magas vámmal illették.

A jobbágyok állami terhei:

A szatmári béke után a pusztán álló telkek átmenetileg határt szabtak a földesúri igényeknek. A jobbágyok nagy tömegei

áramlottak a benépesítésre váró hódoltságbeli területekre, ahol földesuraiktól kedvezményeket kaptak.

A század első felében a kiforratlan Habsburg-kormányzat nehezedett jobban a paraszti vállakra. Pénzben a legtöbbet a

hadiadó jelentette, amely évente egy közepes jobbágygazdaságban 15-30Ft-ra rúgott. (Egy jó ló ára 60-80Ft volt) De a

nemesi vármegye költségeit is a parasztság háziadója fedezte.

A parasztságot leginkább a katonák beszállásolása, etetése (porció) és továbbszállítása (forspont) terhelte. Ez

rengeteg visszaélésre adott lehetőséget. Az elhullott lovakat nem fizette meg senki; ráadásul katonáskodni is a paraszt

fiának kellett. Ha nem akadt önként jelentkező, „kötéllel fogták”, mindig a legszegényebbeket. A szolgálat idegen

országban, rendszerint megrokkanásig tartott.

A század első nagyobb parasztmegmozdulása valóban az állami terhek miatt került sor Békésszentandrásban, 1735-

ben. A református magyar parasztok a Maros menti szerb határőrök támogatására számítottak, akik szintén sérelmezték,

hogy az állami adót fegyveres szolgálatuk idején is beszedték tőlük. A fölkelést elnyomták, a vezetőket, köztük

Szegedinác Péró szerb kapitányt kerékbe törték.

A bécsi hatalommal kerültek szembe 1764-ben azok a közszékelyek is, akik nem akarták a határőri szolgálatot vállalni.

Békés szándékú, fegyvertelen táborukat a császári csapatok kegyetlenül szétágyúzták. Ez volt a „madéfalvi veszedelem”.

A vérfürdő után a székelyek tömegesen kivándoroltak. Hadik András generális telepítései nyomán ekkor jöttek létre a

bukovinai székely falvak.

A földesúri terhek és a parasztság differenciálódása:

A földesúri követelések nagy helyi eltéréseket mutattak. A jobbágytelkek nagysága is országrészenként változott. (20-80

holdig)

A paraszt kilenceddel tartozott a föld minden terméséből és az állatok szaporulatából. Különféle „ajándékokat” (baromfi,

tojás vaj) vitt a földesúr konyhájára. A kocsmáltatás (italmérés) az év jelentős részében, a húseladás, az őrletés

egészében a földesúr joga volt. Ezen felül általában készpénzzel is szolgált. Leginkább azonban a robot, a földesúri

majorságban végzett ingyenmunka volt megterhelő. A heti három-négy napi robot általánossá vált.

A paraszt sorsa azért is rosszabbra fordult, mert a birtokosok ezután a puszta földeket inkább a majorsághoz csatolták.

Egyre kevésbé létesítettek új telkeket. A jobbágyfiúk kezén apjuk telke fél vagy negyed telekre tört szét. Szaporodott a

kicsiny földű, és a nincstelen parasztok (zsellérek) száma.

Igaz, a robotot telekhányad arányában kellett teljesíteni. De a zsellérek, mivel megélhetést a városban hiába kerestek

volna, kénytelenek voltak a jobbágynál súlyosabb feltételek mellett a majorságból egy-egy parcellát felvállalni.

A parasztságnak egy vékony rétege gazdagodott. Némely gazda egynél több telket birtokolt, robotba maga helyett mást

küldött. Pusztát bérelt, ahol eladásra marhát hizlalt. Volt a majorság növelésének törvénytelen módja is. Például a

parasztokkal közös legelőt törette föl a földesúr. A földesúri erdők helyén paraszti munkával termővé tett irtásföldeket

most visszaváltották. Arra hivatkoztak, hogy nem úrbéres föld, nem tartozik a telki állományhoz. A jobbágytelket ugyanis

elvenni nem lehetett, a jobbágytelkek csonkítása viszont sokszor előfordult.

Az úrbérrendezés (Urbárium):

A rendek és az államhatalom a parasztot kölcsönösen tehermentesíteni akarta, hiszen ha a paraszt kevesebbet robotol,

többet termel, így többet is adózik. Mária Terézia állítólag azt mondta: Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk.

1765-66-ban a Dunántúlon jobbágymozgalom bontakozott ki. A parasztok megtagadták a robotot, visszafoglalták a

jogtalanul elvett földeket. A mozgalom alkalmat adott a Habsburg-államhatalomnak a beavatkozásra.

Mária Terézia elgondolása az volt, hogy a jobbágy-földesúri viszony rendezését az országgyűléssel is elfogadtatja. A

rendek azonban hevesen tiltakoztak. Ezt követően, 1767-ben, az uralkodó a szabályozást rendeletként adta ki, majd

biztosaival végrehajtatta.

Az urbárium az egyházi tized és az állami adók mellett fönntartotta a kilencedet, a pénztartozást pedig a jobbágyok és a

zsellérek számára egyaránt 1 Ft-ban határozta meg. A munkakötelezettséget heti egy nap igás, vagy két nap kézi

robotban rögzítette. A kisebb földesúri jogokat lényegében meghagyta.

Az úrbérrendezés törvényes helyzetet teremtett földesúr és jobbágy között. Igaz, a legfejlettebb területek állapotából

indult ki, ezért az Alföldön, a Délvidéken átmenetileg még nehezítette is a parasztok helyzetét. A telekhatárok pontos

rögzítésével viszont hozzájárult a parasztság rétegződéséhez.

Szándéka szerint a parasztság tömegeit is érintette volna az alsó és középfokú oktatást szabályozó Ratio Educationis

(1777). Az állam és az anyagi boldogulás érdekében előírta, hogy 6 és 12 éves kora között minden gyermek iskolába

járjon. Kevés volt azonban a tanító és az iskola, a német nyelv erőltetése pedig ellenérzést szült.

Rendeletek a modernizálás jegyében:

II. József (1780-1790) negyvenévesen lett a birodalom egyedüli ura. Eszményképe az egységállam volt. Csak

abszolutikus eszközöket ismert. Kalapos királynak nevezték, mert nem koronáztatta meg magát, hanem a koronát,

országos fölháborodást keltve, a bécsi kincstárba vitette. Első rendeletei egyházpolitikai tárgyúak. Legnagyobb

jelentőségű a valóban felvilágosult türelmi rendelet, mely megengedte a protestánsok vallásgyakorlatát és

hivatalviselését. Bizonyos feltételek mellett új iskolák és templomok építését is lehetővé tette a protestánsok számára.

Intézkedéseivel a katolikus egyházat az állam alá akarta rendelni. Hiába utazott a pápa Bécsbe (fordított Canossa

járás), nem tudta elhatározásában megingatni. Uralkodói engedélyhez kötötte a pápai bullák kihirdetését. Azokat a

szerzetes- és apácarendeket, amelyek nem végeztek hasznos munkát, feloszlatta. A cenzúrát kivette a katolikus egyház

kezéből, a falusi papokat azonban támogatta, a plébániák száma 10 év alatt mintegy 1200-zal nőtt.

II. József a nemesi és egyházi birtokot meg akarta adóztatni. Ezért kihirdette jobbágyrendeletét (1785), mely szerint az

örökös jobbágyi állapot megszűnt, s a jobbágy névnek a használatát is megtiltotta. Ismételten védelmébe vette a telki

állományt. A rendelet végrehajtásához nyomós érvett szolgáltatott az 1784. évi Horia és Kloska vezette erdélyi

parasztfölkelés.

A közigazgatás átszervezésével II. József csökkentette a megyék jelentőségét. Megyei szinten elválasztotta a

bíráskodást a közigazgatástól. Az úriszék pedig csak a jobbágyok egymás közötti pöreire szolgált ezután. A legnagyobb

fölháborodást Magyarországon a német nyelv hivatalossá tétele kavarta. (nyelvrendelet)

Rendeleteivel, s főként, hogy azokat az országgyűlés mellőzésével hozta, a papság mellett a nemességet is hamar

elidegenítette.

II. József rendszerének bukása:

1788-ban Oroszországgal szövetségben hadat indított Törökország ellen a balkáni birtokokért. A háború nagy

emberveszteséget, kudarcot, a parasztság számára nélkülözést hozott.

II. József halálos ágyán –türelmi és jobbágyrendelete kivételével- valamennyi intézkedését visszavonta.

A nemzeti ébredés:

A központi kormányhivatalok az uralkodó halála után megbénultak, a végrehajtó hatalom a köznemesség uralta megyék

kezébe került. A megyék a rendeleteket válogatás nélkül hatályon kívül helyezték.

Az ország a magyar nyelv, a magyar ruha, a zene, a tánc új kultuszának lázában égett. Megalakultak az első magyar

színtársulatok. Az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar nyelv tanítását a középiskolákban.

Az ipari forradalom kibontakozása és gazdasági, társadalmi, politikai hatásai.

Mit nevezünk ipari forradalomnak:

KB. egy évtizeddel a francia forradalom kitörése előtt Angliában, az iparban minőségi változások mentek végbe. A

kézműipart mindössze néhány évtized alatt a gyárakban folyó tömegtermelés váltotta fel.

A manufaktúrákban az egyszerű munkamegosztás során elemeire bontották a munkafolyamatokat. Ezeket a következő

lépcsőben gépesíteni lehetett. Míg ezeket azelőtt víz, esetleg szél hajtotta meg, most a gőz lett a legfontosabb

energiaforrás. A gépek és a gőz új üzemformát eredményezett: a gyárat.

A közlekedés forradalma lehetővé tette a nyersanyag, készárú, munkaerő olcsó és gyors szállítását. Megszületett a

termelőerők piaca. Kifizetődővé vált a gépgyártás.

Az élelemtermelés és a városépítés forradalma óta az ipari forradalom eredményezte az emberiség életében a

legnagyobb átalakulást.

Az ipari forradalom előfeltételei:

A korábbi századokban a kereskedelem és az ipar föllendülése, valamint a városiasodás ismételten beleütközött a

mezőgazdaság alacsony teljesítőképességének korlátaiba. Angliában viszont a XVII-XVIII. Században fokozatosan

megszűntek a föld közösségi használatának maradványai is.

Föltörték a legelőket és kiszárították a vizenyős területeket. A háromnyomásos gazdálkodást felváltotta a vetésforgó.

Holland mintára takarmánynövényeket termesztettek, s megnőtt az állatállomány. A földeket rendszeresen trágyázták. Az

angol mezőgazdaság képessé vált csökkenő mezőgazdasági népességgel a növekvő városi lakosságot

eltartani.(gyorsabban nőtt a termelés, mint a lakosság)

Az ipari forradalom kibontakozásának feltétele a jól működő hitelszervezet volt. 1694-ben megalakult az Angol Bank. A

nagy pénztőkék felhasználását meggyorsította a gyarmatok kifosztása. A profit és a gazdasági fejlődés az állami politika

fontos célja lett. Anglia számára nagy előnyt jelentett sziget volta és tagolt tengerpartja.(olcsó teherszállítás)

Az ipari forradalom kibontakozásának folyamata:

A termelés csak akkor gazdaságos, ha biztosítható a termelés folyamatossága. Ezért a gépesítés a tömegfogyasztási

cikkek előállításában kezdődik. A XVII. Században egyedül a ruházat volt ilyen és ezért lett a húzóágazat a textil-ipar.

A kibontakozó ipari forradalom megkövetelte a szállítás és a közlekedés fejlesztését. MacAdam skót mérnök tervei

alapján műutak épültek, de a vízi szállítás még mindig olcsóbb volt.(csatornák építése) Az első nehézségek leküzdése

után azonban rohamosan elterjedtek a vasutak. A vasútépítés újabb jelentőséget adott a gőzgépnek, s piacot teremtett a

szén, a vas számára. De meg is oldotta azok olcsó szállítását. 1830-1850 között a szén és vastermelés 3x-os lett.

Megindult a hírközlés rohamos fejlődése. Morse feltalálta a vezetékes távírót s a század közepén lefektették az első

tengeri kábeleket.

Az új ugrás a gépek előállításának gépesítése volt. A gépek iránti kereslet kifizetődővé tette sorozatgyártásukat

Bevezették a szabványokat.

A vasútépítés és gépgyártás nagy tőkéket igényelt. A könnyűipari befektetések viszont, az erős verseny miatt, már

nehézségekbe ütköztek. A fölhalmozott hatalmas összegek ezért a nehéziparba áramlottak. Ez a tőkés iparosítás

klasszikus útja.

Az ipari forradalom megváltoztatta a haditechnikát, és befolyásolta az egyes országok katonai teljesítőképességét. Az

ipari forradalom Angliája a XIX: század közepére világhatalomra tett szert. Hargreaves: Fonó Jenny, James Watt: gőzgép

(1769), Stephenson: gőzmozdony (1825), Fulton: gőzhajó (1807).

Az ipari forradalom demográfiai következményei:

Az ipari forradalommal együtt járt a lakosság gyors növekedése. A népesség növekedése már korábban megindult, mert

a tőkés mezőgazdaság több élelmet termelt, és mert megfékezte a járványokat. A viszonylagos népességfölösleg

egyenes feltétele az ipari forradalom kibontakozásának. Emellett a városi lakosság 20%-ról (1770) 50%-ra (1850)

emelkedett. Az ipari forradalom visszahatott a mezőgazdasági fejlődésre: megjelentek a mezőgazdasági gépek. Tovább

javultak a higiéniás viszonyok mely szintén hozzájárult a demográfiai robbanáshoz.

A bérmunkások osztályának kialakulása:

A gabonaárak csökkenése és a gyapjúárak növekedése arra ösztönözte a nagybirtokosokat s a nagybérlőket, hogy a

szántókat legelőkké alakítsák, a közös földek egy részét elkerítsék, kisbérlőiktől megszabaduljanak.

A városi olcsó tömegcikkek elárasztották a falvakat és tönkretették a falusi kézműipart. Később megjelentek a

mezőgazdasági gépek. A mezőgazdaság és a falu egyre kevesebb munkáskezet igényelt. A megélhetés nélkül maradt

emberek az új ipari központokba vándoroltak, és bérmunkásokká lettek.

Ezért Angliában sok helyen kalapácsot ragadtak, és a gépeket összezúzták. Az elkeseredés a lyoni selyemszövőket

1834-ben, a sziléziai takácsokat 1844-ben fölkelésbe hajszolta.

A munkások kiszolgáltatottsága:

A polgári átalakulás eltakarította az útból a szabad vállalkozás, a szabad alku akadályait, de szó sem volt még olyan

törvényekről, amelyek a munkás jogait védték volna. Ha nem volt megrendelés, a munkás azonnal az utcára került. Ha

munkáját- a gépek alkalmazása révén – a felesége vagy a gyerekei is el tudták végezni, akkor helyette őket alkalmazták,

még kisebb fizetésért.

A nagy munkaerő-kínálat miatt a munkabérek egyébként is a létminimum alatt maradtak. Az általános szabadságjogok

védelmében Angliában a XVIII-XIX. Század fordulóján mind a munkások, mind a vállalkozók szervezete tömörülését

törvényben tiltották meg. 8-10 éves vagy fiatalabb gyermekek sötét, szellőzetlen géptermekben, raktárakban,

bányaalagutakban napi 14 órát.

Az emberek nyomornegyedekben laktak a nagyvárosokban, ahol pusztított az alkoholizmus, virágzott a prostitúció,

terjeszkedett az alvilág.

Jótékonyság és utópia:

A gazdagságot az egész társadalom termelte, de a társadalom jó része azonban csak morzsáiból részesült. A nyomor, a

létbizonytalanság éppúgy megfosztotta az egyént emberi méltóságától. E kihívásra sokan, sokféle módon keresték a

választ.

Mind a keresztény humanizmus, mind a felvilágosodásban gyökerező emberbarátság szükségszerűen jutott el az

anyagi és szellemi nyomorúságot enyhítő jótékony programokig. Akadtak munkáspapok, mint például a hamburgi

protestáns Johann Wichern, vagy a katolikus Adolf Kolping, akik maguk köré gyűjtötték a csöveseket és szállást, ellátást

adtak nekik.

Angliában a canterbury-i érsek vezette bizottság kérte föl Robert Owent (1771-1858) a jótékony gyárost, hogy

dolgozzon ki nyomorenyhítő módszereket. Owen arról volt nevezetes, hogy saját üzemében igyekezett emberhez méltó

körülményeket teremteni: korlátozta a gyermekmunkát, iskolát, óvodát, korházat, az öregek számára otthont alapított.

Owen felismerte, hogy a jótékonyság önmagában kevés a társadalmi bajok orvoslására. Ahhoz, hogy az embereket

felemeljük, az életkörülményeket véglegesen meg változtatni. Szerinte olyan termelőegységeket kell létrehozni, ahol

mindenki birtokos és munkás. Az önkormányzattal rendelkező közösség gondoskodik a termelésről és az elosztásról.

További utópisták: Saint-Simon, Fourier.

Hármójukat utópistaként szokták emlegetni. Bennük tisztelhetjük viszont a gazdasági szövetkezés előfutárait.

Érdekérvényesítés a parlamenti demokrácia viszonyai között:

A polgári állam nemcsak szabadabbnak mutatkozott elődeinél, de erősebb is volt, mert független tulajdonosok viszonylag

széles rétegét tudhatta maga mögött. Angliában, Belgiumban, s részben Franciaországban is, nagy létszámú

középosztály létezett. Az ipari proletariátus ezekben az országokban sohasem képezte a társadalom többségét.

1832-ben a választójogi reform választójoghoz jutatta a gyárosokat, és ez kiélezte a viszonyt a munkaadók és a

munkások között. A munkások fölismerték, hogy milyen erő rejlik a szervezettségben. Önművelő és önsegélyező

egyleteket, valamint szakszervezeteket.

A munkásszervezetek éltek az angol parlamentarizmusban rejlő lehetőségekkel. Küzdelmet indítottak a szavazati jog

megszerzéséért. 1836-ban önálló alkotmányjavaslattal, charter-rel léptek föl. Innen ered a mozgalom neve: chartorizmus.

Három ízben összesen 10millió aláírást gyűjtöttek. A parlament-1848-ban-a kérvényeket visszautasította. A

chartorizmus ennek ellenére nagy előrelépés volt a modern demokrácia kialakulásának történetében.

A tömegmozgalmak hatására a negyvenes években Angliában gyári törvények születtek. Ez megtiltotta például a nők

és a tíz évnél fiatalabb fiúk föld alatti foglalkoztatását. Korlátozták a nők és fiatalkorúak munkaidejét is.

A forradalmi munkásmozgalom kezdete:

Franciaországban az 1830. Júliusi forradalom kevesebb jogot hozott, mint az 1832-i választójogi reform Angliában. A

társadalmi igazságosság megvalósítását célul kitűző szocialisták a munkásokat forradalomra hívták föl.

Személyek: Auguste Blanqui, Louis Blanc, Proudhon. A legnagyobb hatást azonban Karl Marx (1818-1883) és Friedrich

Engels (1820-1895) érték el. Szerintük a lét határozza meg a tudatott, valamint a kapitalizmus pusztulásával létre kell

jönnie az osztály nélküli társadalomnak.

Marx nézeteit a Kommunista Kiáltványban tette közzé (1848). Ez akkor visszhang nélkül maradt, de nézeteik a XIX

század utolsó harmadában már komoly befolyást gyakoroltak az időközben megalakult munkásszervezetek és - pártok

programjaira.

A polgári átalakulás és a nemzeti önállóság gondolata Széchenyi és Kossuth reformkori

programjában; kettőjük nézetei

A reformeszmék kialakulása és elterjedése; Széchenyi programja

A reform:

A reform békés úton létrejött változás. Hazánkban a középbirtokos nemesség vezette. Abban mindenki egyetért, hogy

szükség van reformokra, mert Magyarország egyre jobban lemarad Európához képest. A jobbágyrendszert meg akarják

szüntetni. Központi kérdéssé válik Magyarország birodalmon belüli függetlensége. Ez 1848 után létre is jön, de a

nagyhatalmak beavatkoznak, és megszüntetik a függetlenséget. A reform érdekében a nemességnek fel kell vállalnia a

polgárság szerepét.

Az 1825-27-es országgyűlés:

A Pozsonyban tartott országgyűlést a Habsburgok hívták össze, mert a háborúhoz szükségük volt pénzre és katonára. A

hármas törvénycikk kimondja az ország függetlenségét, hogy adót csak az országgyűlés vethet ki, és legalább 3

évenként össze kell hívni a parlamentet. Széchenyi István egy évi jövedelmét felajánlotta egy Magyar Tudományos

társaság megalapítására. Sokan támogatták, hogy megvalósíthassa tervét.

Széchenyi István:

Apja Széchenyi Ferenc, a könyvtár megalapítója. Széchenyi István kezdetben huszártiszt volt, s mikor körbeutazta a

világot, megdöbbenve nézte a világ Magyarországhoz viszonyított fejlettségét. Vonatokat, utakat, jó kölekedést és postát

látott. Hazatérése után tettvággyal telve vetette magát a közéletbe. A kultúra fejlődését nagyban elősegítették

kezdeményezései: a Tudományos Akadémia megalapítása, és a hazai társas élet megszervezése (lóverseny, kaszinó).

Munkájával javította a hazai közlekedést: hajózhatóvá tette a Vaskaput, és irányította a Tisza-szabályozás előkészületeit.

Elindította a dunai gőzhajózást, hajógyárat, és téli kikötőt hozott létre. Népszerűsítette a selyemhernyó-tenyésztést, és az

ő érdeme az első gőzzel hajtott hengermalom megépítése.

Széchenyi gyakorlati tevékenységével a mezőgazdasági termelés élénkítését, és a jobbértékesítést akarta segíteni. Az

ország nagyobb része tisztelte, ünnepelte. Kossuth fogalmazta meg a legszebben: „Ujjait a kor ütőerére tevé, és

megértette lüktetéseit; és ezért; egyenesen ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak. ..”

Széchenyi szerint a reformok csak felülről (nemesség) valósulhatnak meg, alulról (parasztság) semmiképp sem. A

Habsburgokkal is harmonikus kapcsolatot akart kiépíteni. Semmilyen gyors, erőszakos reformot nem tudott elképzelni,

mert szerinte a magyarság belebukna.

Művei:

1830-ban alkotta meg a Hitel c. művét, melyben nyíltan robotoltató gazdálkodással száll szembe. A mezőgazdaság

kapitalista átalakításához viszont hitelre, pénzre volt szükség. A hitelt azonban még a nagy vagyonú Széchenyitől is

megtagadta a bécsi bank, mert a nemesi birtokot eladni, elárverezni nem lehetett. Az ősiség törvényének megszüntetése

logikusan maga után vonta volna a nemesek földvásárlásának jogát és adózását. Mivel a robot haszontalan és

erkölcstelen, meg kell szüntetni a jobbágyok egyéb feudális kötelezettségeivel együtt, de úgy, hogy a birtokosokat

károsodás ne érje. A Hitelt vegyesen fogadták, de senkit nem érintett közömbösen.

Széchenyi szerint meg kell valósítani a jobbágyok védelmét és a közteherviselést. Bár szenvedélyesen ostorozta az

arisztokráciát, igyekezett rábírni őket, hogy önként tegyék meg azt, amit máshol a forradalom következtében kellett

elfogadni. Leghevesebben mégis az arisztokrácia támadta a Hitel gondolatait. Bírálta Széchenyit a régi típusú ellenzék

képviselője, gróf Dessewffy József (A Hitel című munka taglalatja, 1831). Széchenyi a kormányzat támogatását is hiába

várta.

A támadásokra Széchenyi Világ (értsd: világosság) című munkájában válaszolt (1831). Az eseményekből az idő

sürgetését olvasta ki, és közzétette Stádium című könyvét, melyben rendszerét sűrítve tárta a nemzet elé.

Széchenyi gyakorlati alkotásai:

Ő végezte a hazai közlekedést javító munkálatok egész sorát. A Vaskapu hajózhatóvá tételéhez már 1831-ben

hozzákezdtek. Irányította a Tisza-szabályozás előkészületeit. Megindította a dunai gőzhajózást. A hajózás fejlesztését

szolgálta a hajógyár és a téli kikötő létesítése. Népszerűsítette a selyemhernyó-tenyésztést, és az ő érdeme az első

gőzzel hajtott hengermalom megépítése. Széchenyi gyakorlati tevékenységével a mezőgazdasági termelés élénkítését

és a jobb értékesítést akarta segíteni.

Az ország jobbik fele tisztelte, ünnepelte. Kossuth fogalmazta meg a legszebben: „Ujjait a kor ütőerére tevé, és

megértette lüktetéseit; és ezért; egyenesen ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak...”

Haladás és reakció a reformmozgalom kibontakozása idején

A jobbágykérdés az 1832-36-os országgyűlésen:

Az országgyűlésen a szabadelvű követek a jobbágykérdést az örökváltság engedélyezésével akarták megoldani, Ez azt

jelentette, hogy a jobbágyok földesurukkal szabadon egyezkedve pénzzel örökre megváltják szolgáltatásaikat és telküket.

Földjük polgári tulajdonná válik. A kérdés így a nemesi tulajdonjog sérelme nélkül oldódott volna meg. Közben a

birtokosok a korszerűsítéshez szükséges pénzhez is hozzájutottak volna.

4 álláspont: minden maradjon ahogy van, önkéntes örökváltság (a paraszt pénzzel kiváltja magát) , kötelező örökváltság

(az urat az állam később kárpótolja), kötelező örökváltság 2. (az úr nem kap semmit)

Az országgyűlés végül elfogadta az önkéntes örökváltságot, és szavatolta a jobbágy személyi és vagyonbiztonságát. A

király azonban a javaslatokat visszautasította, s újratárgyalásra lekerült az alsótáblához.

Hasztalan indultak Kölcsey és elvbarátai a reformok érdekében újult rohamra. A szatmári követ, Kölcsey Ferenc -aki

szintén reakciós követutasítást kapott- lemondott, és vidéki magányába vonult vissza. Az újabb szavazáson az

örökváltság az alsótáblán is megbukott.

A szabadelvű eszmék hódító útja:

A szabadelvű követek nagyhatású szövetségesévé vált egy vagyontalan kisnemes ügyvéd fia, ki a távollevő fő rend

követeként jelent meg a felső táblán. Kossuth Lajosnak döntő szerepe volt a nyilvánosság és az országos közvélemény

megteremtésében. Kézzel írott, majd kő nyomatos újságját, az Országgyűlési Tudósításokat kézrőI kézre adták. A

reakciót maró gúnnyal, a reformeszméket tiszteletkel és lelkesedéssel kommentálta.

Reakció és megtorlás:

1835-ben a konzervatív abszolutizmus megrögzött híve, I. Ferenc meghalt. Helyébe gyöngeelméjű fia, V. Ferdinánd

lépett. A hatalom még inkább Metternich kezébe került. Metternich a nemzetérzés ébredésétőI a Habsburg Birodalom

létét látta fenyegetve. Sugalmazására az udvar elhatározta, hogy a megfélemlítés eszközét alkalmazza.

Elő szőr az országgyűlési ifjakra csaptak le. Vezetőjüket, Lovassy Lászlót Spielberg várbörtönében őrületbe taszította a

rámért 10 évnyi ítélet. Aztán betiltották Kossuth lapját, a Törvényhatósági Tudósításokat, melyben az országgyűlés

eloszlása után a megyei ellenállást élesztette. Kossuth ellenszegült, és a megyékhez fordult védelemért. Ezt követően

hűtlenség vádjával börtönbe hurcolták. A már korábban perbe fogott lázító Wesselényit betegsége ellenére 3 év

börtönnel sújtották.

Érdekegyesítés és iparfejlesztés. Kossuth programja

Bécs kudarca, az ellenzéki szellem diadala:

Az országgyűlésen Kölcsey visszavonulása után a fiatal Deák Ferenc vezette az ellenzék ellentámadását. Az alsótábla

megszavazta a sérelmi föliratot, s ahhoz a főrendek ellenszegülése dacára csaknem húszszori üzenetváltás után is

ragaszkodott. (az ellenzék néhány tagja: Andrássy, Károlyi, Zichy, Batthyány, Teleki, Eötvös)

Szaporodtak a kaszinók és az olvasóegyletek, ahol a szegényebbek is ismerkedhettek a polgári államok

berendezkedésével. Az udvar megrettent és taktikát változtatott. Dessewffy Aurél gróf, a tehetséges fiatal arisztokrata

felsőbb sugalmazásra a magukat „fontolva haladóknak" nevező konzervatívokból pártot szervezett. Az ellenzék néhány

javaslatát kisajátítva arra törekedett, hogy az ingadozók megnyerésével az ellenzék táborát megossza. Pálffy kancellárt

pedig, akinek a törvénytelenségekben közvetlen része volt, az udvar menesztette.

Az 1839-40-ben ülésező országgyűlést a liberalizmus előretörése jellemezte. Lényeges eredmény volt az önkéntes

örökváltság törvénybe iktatása és az ipari üzemek alapításának engedélyezése bárki számára. A politikai perek elítéltjei

amnesztiát kaptak. Deák szerint nem amnesztiát érdemelnek, hanem szabadon engedést, hiszen az amnesztia jelentése:

bűnös elengedése. Felmentést érdemelnek, hiszen jogtalanul ültek. Lovassy a börtönben megőrült, Wesselényit

megtörte és vaksággal fenyegette a betegség. Kossuth a fogságban nemzetgazdaságtant és angol nyelvet tanult.

Kossuth fegyvere, a Pesti Hírlap:

Landerer pesti nyomdatulajdonos, a bécsi titkosrendőrség ügynöke váratlan ajánlatot tett Kossuthnak: vállalja 1841

januárjától induló hírlapjának szerkesztését. A kormánykörök úgy vélték, hogy a cenzúra és az anyagi érdekeltség

megnyirbálja Kossuth ellenzékiségét. Kossuth politikai vezércikkei sorra vették a társadalom égető problémáit, a

reformokhíveinek szempontjából elemezve azokat.

Tovább a nemzeti érdekegyesítés útján:

Kossuth független nemzeti államot akart, a Habsburg Birodalmon belül. Azt hirdette, hogy a nemesség nem tud

megbirkózni az új haza és új társadatom teremtésének feladatával az egész nép támogatása nélkül. A szövetség ára:

szabad, korlátozás nélküli földtulajdon a parasztoknak. Nem elegendő az önkéntes örökváltság (1848-ig a jobbágyok

1 %-ának sikerült megváltania magát). Kötelező örökváltság kell, melyet a parasztság az állam támogatásával törleszt. Az

anyagi alap megteremtéséhez elkerülhetetlen a nemesség megadóztatása, a terhek közös viselése. A nemzeti egység

föltételezi a politikai szabadságjogok kiterjesztését, a népképviseletet. Kossuth a lengyelországi lázadást hozta fel

ellenpéldának.

Kossuth látta, hogy a polgári átalakulás megvalósítása a középnemességre vár, mert a hazai polgárság részben nem is

magyar. Nem mondott le azonban a polgárság erősítéséről és megmagyarításáról. Ez utóbbi jelentőségére Ausztriának

az a terve döbbentette rá, hogy a német vámszövetséghez csatlakozik.

Új programpont: önálló nemzeti ipara

Kezdetben Kossuth elképzelhetőnek tartotta a magyar ipar fejlődését a birodalmi vámhatárokon belül. Nagy része volt az

Iparegyesület (1841), majd a Magyar Kereskedelmi Társaság létrehozásában. Az első ipari kiállítás (1842) alkalmával

Kossuth meggyőződött arról, hogy a fejlettebb cseh és osztrák iparközös vámterület esetén megfojtaná a magyar

kezdeményezéseket. Levonta a következtetést: az iparfejlesztéshez magyar védővámok kellenek.

Az 1843-44-es országgyűlésen az alsótábla megszavazta az önálló magyar védővámrendszert szorgalmazó

törvényjavaslatot. A magyar nyelv államnyelv lett. A király azonban a következő országgyűlésre halasztotta a kérdés

érdemi tárgyalását. Az ellenzék ekkor a magyar ipar védelmére társadalmi szervezetet, Védegyletet alakított (1844). A

Védegyletnek szerte az országban számos fiókja alakult. Ezzel az ellenzék országos szervezetre tett szert. A

Védegyletbe belépők vállalták, hogy hat éven át csak akkor vásárolnak külföldi árut, ha a megfelelő hazai termék

hiányzik.

Széchenyi és Kossuth vitája:

Lényege: a függetlenség mértéke, M.O. helye a birodalomban, a változások mértéke, kié legyen a vezető szerep, a

reformok végrehajtása során.

Széchenyi, akit az egész ország tisztelt gyakorlati tevékenységéért, nem tagadta meg eszméit sem. Wesselényivel ifjan

kötött barátsága már korábban elhidegült, Wesselényi függetlenségi törekvései miatt. Széchenyit a Pesti Hírlap pedig

nem mindennapi szenvedéllyel fogalmazott vitairat, a Kelet Népe kiadására késztette.

Széchenyi látszólag Kossuth reformrendszerét támadta. Nem akart Béccsel újat húzni, és a felülről jövő reformokban

bízott. Az ország közvéleménye és az ellenzéki politikusok valamennyien Kossuth mellé álltak. Széchenyi elszigetelődött.

Kossuth csillaga tovább emelkedett, s ezen mit sem változtatott, hogy 1844-ben a reakció mesterkedése -Landerer

közreműködésével kiütötte kezéből legfélelmetesebb fegyverét, a Pesti Hírlapot.

Uralkodók

I. Lipót (1657-1705)

I. József (1705-1711)

III. Károly (1711-1740)

Mária Terézia (1740-1780)

II. József (1780-1790)

II. Lipót (1790-1792)

I. Ferenc (1792-1835)

V. Ferdinánd (1835-1848)

Ferenc József (1848-1916)

IV. Károly (1916-1918)

A Batthyány kormány koncepciója, törekvése és tevékenysége (1848. III. - 1848. IX.)

A párizsi forradalom és a pozsonyi országgyűlés:

Kossuth Fölirati javaslatában –amelyet az alsótábla ellenvetés nélkül elfogadott- jobbágyfelszabadítást, a terhek közös

vállalását és független nemzeti kormányt követelt.

Az udvar az országgyűlés föloszlatását mérlegelte. Hogy időt nyerjenek, István nádort és helyettesét Bécsbe hívták, így

nem volt, aki a főrendi táblát összehívja. Kossuth ekkor a pesti radikálisokhoz fordult. Arra bátorította őket, hogy

követeléseikkel gyakoroljanak nyomást az országgyűlésre. Március 14-én Kossuth indítványára a továbbfejlesztett felirati

javaslatot a főrendek elfogadták. Másnap reggel két hajó vitte a fényes küldöttséget a fölirattal Bécsbe.

Március 15-e Pest-Budán:

A bécsi forradalom hírére a „márciusi ifjak” (Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Irinyi József, Jókai Mór, Degré Alajos, Vidats

János) a Pilvax kávéházban 14-én elhatározták, hogy követeléseiknek másnap utcai tüntetéssel adnak nyomatékot.

A tüzérek égő kanóccal állottak az ágyúk mellett, de senki sem mert tűzparancsot adni. A tömeg a zuhogó esőben

akadálytalanul vonult át a hajóhídon, föl a

A forradalom törvényesítése:

A magyar országgyűlés határozatait V. Ferdinánd jóváhagyta. Az országgyűlés elsőnek az úrbéri terhek és a papi tized

eltörlését iktatta törvénybe. A megyék pedig, a királyi szentesítést meg sem várva, azonnal kihirdették azt. Március végén

az udvar megpróbálta a jobbágyfelszabadítást elodázni, és a magyar kormány jogkörét a legfontosabb területen, a had-

és pénzügyekben korlátozni. A mérleg nyelvét ismét a radikálisok mozgósította pesti nép jelentette.

Az utolsó rendi országgyűlés lerakta egy új Magyarország alapjait. A törvényeket a király április 11-én szentesítette.

Megvalósult az azonnali, kötelező örökváltság. A kártérítést az állam vállalta magára. A választójogot vagyoni határhoz,

cenzushoz kötötték. A lakosság nagyobb hányada szavazott: a férfiak ¼-ed része. Megszűnt az előzetes cenzúra. A

parlamentben, a megyegyűlésben folyó tanácskozásról korlátlanul lehetett tudósítani. A parlamentben zárt ülésen nem is

lehetett érvényes határozatot hozni.

Voltak persze nyitva hagyott kérdések. Az országgyűlés nem rendezhette például egyértelműen az Ausztriához fűződő

kapcsolatokat, hiszen a dinasztia trónja csak megingott, de nem omlott össze. Nem fejezte be a parasztság terheinek

fölszámolását. Nem vonták a törvénykezés körébe a nemzetiségek külön jogait. Az általános szabadságjogokban

mindenki egyenlően részesült. Forradalmi alaptörvény született: Magyarországon a polgári átalakulás vérontás nélkül

végbement. Lezajlott a törvényes forradalom.

Az első független, a parlamentnek felelős magyar kormány:

Batthyány Lajos gróf, az Ellenzéki Párt elnöke, kijelölt miniszterelnök, április elejére megalakította kormányát. A

miniszterek többsége az Ellenzéki Párt vezetői közül került ki. Deák Ferenc az igazságügyi, Szemere Bertalan a belügyi,

Eötvös József a vallás- és oktatásügyi, Klauzál Gábor a földművelés –és iparügyi tárcát kapta. Kossuth Lajos pénzügy-,

Széchenyi István pedig közmunkaügyi miniszter lett. Mészáros Lázár huszár ezredes lett a hadügyminiszter, Esterházy

Pál herceg, az ország leggazdagabb földbirtokosa pedig a király személye körüli miniszter lett. (ez helyettesítette a

külügyminisztert)

A kormány programja a rend és a béke megteremtése és fenntartása volt. Konszolidálni kellett a forradalmat, azaz erőt

gyűjteni, hogy aztán továbbfejlesszék a vívmányokat. Pénzre volt szükség, és hadseregre.

Mit kiván a magyar nemzet.

Legyen béke, szabadság és egyetértés.

1. Kivánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését.

2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten.

3. Évenkinti országgyűlést Pesten.

4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.

5. Nemzeti őrsereg.

6. Közös teherviselés.

7. Urbéri viszonyok megszüntetése.

8. Esküdtszék. képviselet egyenlőség alapján.

9. Nemzeti Bank.

10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar

katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el

tőlünk.

11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.

12. Unio.

Egyenlőség, szabadság, testvériség!

Az áprilisi törvények csoportosítása

A polgári átalakulást szolgáló intézkedések:

-közteherviselés

-Az ősiség törvényének eltörlése

-Urbéri viszonyok eltörlése

-Úriszék eltörlése

-Tized eltörlése

Az ország intézményrendszerének átalakítása:

-független minisztérium a kancellária helyett

-miniszteri ellenjegyzés (a király által hozott rendeleteket legalább egy miniszternek alá kell írnia)

-évenkénti országgyűlés Pesten

-Az országgyűlési követek népképviselet alapján való választása

-nemzeti őrsereg, nemzeti szín és címer

-Unio Erdéllyel, Partium visszacsatolása (Erdély és Magyarország közötti részek)

A népképviselet egy táblából áll, a nép választja a képviselőket

-Az ország 10%-a választó (Angliában 6%), a régi választók megmaradnak (2%)

-vagyoni cenzus: 300 ezüstforint

-20 év felett választó, 24 év felett választható

-a parasztoknál ¼-ed föld felett választó. Kistelkesek, zsellérek, proletárok, inasok, segédek nem

Az egyéni emberi jogokat szolgáló intézkedések:

-Vallás -, sajtó -, és tanszabadság

Ezek törvények, de alkotmányként funkcionálnak.

Az, hogy nincs külügyminiszter, jelképezi Magyarország birodalmon belüli létét. Nem képes még függetlenül

fennmaradni.

A Batthyány-kormány kísérlete a forradalom eredményeinek megszilárdítására

A parasztság helyzete:

1848-ban a jobbágyságnak csak 40%-a számított telkesnek, 60%-a zsellér volt. A földesurak korábbi visszaélései a

zselléreket különösen súlyosan érintették. Azt pedig végképp nem értették a parasztok, miért nem szabadultak fel a

földesurak földjére telepített szőlők és a majorságokba szerződött jobbágyok parcellái. (Nem számítottak a telki

állományba.

A magyarországi parasztság soknemzetiségű volt. A mozgalmakban a parasztok mégis nemzetiségre való tekintet nélkül

részt vettek. Több tisztán magyarlakta megyében statárium kihirdetésére is sor került De a Batthyány-kormány úgy

döntött, hogy a nemzetiségiek csak mint egyének, nem mint közösségek gyakorolhatják a magyar forradalomtól kapott

polgári jogokat. Azonban a nemzetiségiek a nemzeti egyenjogúságot is igényelték, és autonómiát követeltek. Az európai

forradalmakat sorban leverték: a német felkelést, a francia munkásfelkelést, a prágai felkelést, olasz felkelést (Radetzki

Marsall verte le). Ezzel az osztrák haderő nagy része felszabadul, s megvan a lehetőség a támadásra.

A Habsburg udvar nem fukarkodott az ígéretekkel, ezért a nemzetiségiek fokozatosan Bécs felé fordultak. A

szlovákok, ruszinok és a magyarországi románok nagy része a magyar parasztsággal együtt azonban hű maradt a

forradalomhoz. A magyar forradalom életerejét éppen az adta, hogy volt paraszti bázisa.

Alkuvás és felkészülés:

1848. június végén megtartották a népképviseleti választásokat. A várakozásnak megtelelően a polgári átalakulás hívei

győzelmet arattak. A kormány szilárd parlamenti többségre támaszkodhatott. A 426 megválasztott képviselőből 30-40

vallotta magát radikálisnak. A radikálisok háttérbe szorulását többek között az okozta, hogy a kormánypárt (az egykori

Ellenzéki Párt) és baloldali ellenzéke között a parasztságot érintő kérdésekben nem volt érdemleges

különbség. Az új országgyűlésre a honvédelem súlyos gondja szakadt. Hiába kérték, az udvar nem küldte haza az

idegenben szolgáló magyar ezredeket. A kormány a ,jog és törvényszerűség" útján maradt, de nem egészen üres

kézzel. Még májusban felállították a nemzetőrségnek álcázott első tíz honvédzászlóaljat, melyekkel teljes egészében a

magyar hadügyminisztérium rendelkezett. Július 11-én Kossuth javaslatára az országgyűlés egyhangúlag megszavazott

200 000 katonát.

A Délvidéken júniustól egymást követték a véres összecsapások a szerb fölkelőkkel. Horvátországban Jellasics horvát

báni jogkörben tevékenykedett. A pozsonyi törvényhozás a szerb határőrkatonák nehéz helyzetének rendezését a

következő nemzetgyűlésre halasztotta.

A horvát-magyar ellentétek már a negyvenes években kiéleződtek. A horvát autonómiát, a belső nyelvhasználatot

elismerte a magyar vezetés, az erős horvát mozgalom azonban ennyivel nem érte be. Az események a fegyveres

összeütközés felé fejlődte. Végül az udvar Jellasicsot a magyar kormány követelésére -színleg- elmozdította. Augusztus

27-én királyi leirat követtelte a magyar hadügy és pénzügyminisztérium beolvasztását a bécsi minisztériumokba.

Jellasics pedig királyi megerősítést kapott. Kossuth erre az országgyűlés száz tagját küldte Bécsbe, győződjenek meg ők

is, lehet-e alkudni. Visszafelé elszántságuk s a terjedő köztársasági eszme jeleként sokan kitűzték a vörös tollat. A

Forrás: http://www.doksi.hutárgyalásokkal a magyar kormány időt akart nyerni. Szemere elrendelte az újoncok összeírását. Kossuth utasítást adott

szabadcsapatok toborzására. A császári sorezredek katonáit átvették az alakuló honvédzászló aljakba. Megkezdték a

magyar papírpénz, a Kossuth-bankó kibocsátását (5Ft-os: szept. 4.). Szeptember 15-én az országgyűlés eltörölte a

szőlődézsmát. Az ország önállósága került veszélybe. Kossuth ás társai tudták, hogy az önvédelmi háború helyett nem

választhatják a békét. A liberális nemesség az önvédelmi harcot választotta. A forradalom balra tolódott.

Az új végrehajtó hatalom:

A válságos időket a kormány bomlása is jelezte. Esterházy már augusztus közepén távozott. A tavasszal oly bizakodó

Széchenyi elméje elborult. A miniszterek; Szemere, Kossuth és Mészáros kivételével látva a békítő politika kudarcát,

lemondtak. Szeptember 11-én István nádor ismét Batthyány Lajos bízta meg kormányalakítással. Batthyány összeállított

egy új kormánynévsort, de a megbízatást azzal a feltétellel vállalta, hogy Jellasicsot visszaparancsolják. Az uralkodó

viszont nyílt parancsban nyilvánította semmisnek a miniszterelnöki megbízást. (szept. 25.)

Az országgyűlés megszavazta teljhatalmú kormánybiztos kiküldését a délvidéki táborba. Szeptember közepén az

ügyeket ideiglenesen továbbvivő kormány mellé hattagú bizottságot, az Országos Honvédelmi Bizottmányt (OHB)

választották. Elnöke Kossuth. Október elejétől ez lett a végrehajtó hatalom.

A forradalom és szabadságharc katonai és politikai eseményei 1848 őszétől 1849 áprilisáig

Az új végrehajtó hatalom:

A válságos időket a kormány bomlása is jelezte. Esterházy már augusztus közepén távozott. Széchenyi elméje a

nemzethalál látomásától elborult. A miniszterek, Szemere, Kossuth és Mészáros kivételével, látva a békítő politika

kudarcát, lemondtak.

Szeptember 11-én István nádor ismét Batthyány Lajost bízta meg kormányalakítással. Batthyány összeállított egy új

kormánynévsort, de a megbízatást azzal a feltétellel vállalta, hogy Jellasicsot visszaparancsolják. Az uralkodó viszont

nyílt parancsban nyilvánította semmisnek a miniszterelnöki megbízást. (szept. 25.)

Szeptember 4-én az országgyűlés megszavazta teljhatalmú kormánybiztos kiküldését a délvidéki táborba. Szeptember

közepén az ügyeket ideiglenesen továbbvivő kormány mellé hattagú bizottságot, az Országos Honvédelmi Bizottságot

választották. Elnöke Kossuth. Október elejétől ez lett az új végrehajtó hatalom.

Jellasics futása:

Szeptember 11-én Jellasics, császári altábornagy, sorezredekből, határőrökből és horvát nemzetőrökből szervezett 35E

főnyi seregével átlépte a Drávát (szeptemberi fordulat). A Balaton mellet jött, Móga a túlparton követte. Az egymást

váltogató áruló parancsnokok, volt császári tisztek kardcsapás nélkül feladták csaknem az egész Dunántúlt. Jellasics

Pest felé tekintett. Bécsben már szövegezték a kiáltványt Magyarország alávetéséről.

A dunántúli paraszt saját bőrén tapasztalta, mennyit érnek Jellasics nagyhangú ígéretei. Az ellenség hátában terjedt a

népfölkelés. A bán futárait, postáját elfogták, a kisebb csapatokat elpusztították. Pest határában a nép ingyen felajánlott

munkájával nagyszabású erődítési munkálatok folytak. Az udvar által teljhatalmú biztossá kinevezett de a magyar

országgyűlés által el nem ismert gróf Lamberg Ferenc Pestre utazott. A hajóhídon felismerték és felkoncolták. Nem volt

többé visszaút.

A táborba érkezett országgyűlési küldöttek arra kényszeríttették Móga altábornagyot, a főparancsnokot, hogy

megütközzék. Szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között a jórész újoncokból álló magyar sereg vereséget mért a

kétszeres túlerőben lévő ellenségre. Jellasics fegyverszünetet kért. Ezt arra használta fel, hogy a csatatérről megszökjön.

Fejvesztett iramban, katonáit hátrahagyva

Győrön át elhagyta az országot.

Jellasics tudta, hogyha késlekedik, egész serege elpusztul. A fölkelő parasztok visszavonuló katonáit már a csata

idején megtámadták. Székesfehérvár helyőrségét a helybéli polgárok 20 vadászpuskával fegyverezték le. Csaknem

tízezer főnyi oldalvédjére a megadás várt. A Honvédelmi Bizottmány kiáltványban szólított fel „szabad mozgó csapatok”

alakítására.

A Bécs elleni magyar támadás kudarca:

Október 4-én V. Ferdinánd föloszlatta az országgyűlést, és Jellasicsot kinevezte Magyarország katonai biztosává. Latour

hadügyminiszter ugyanakkor kiadta a parancsot, hogy valamennyi, a magyar határ mentén álló császári erő intézzen

támadást a forradalom országa ellen. A bécsi nép felkelésével Magyarország időt nyert.

Móga tábornok óvatosan követte a visszavonuló Jellasicsot, Bécs felmentéséhez azonban gyöngének ítélte a magyar

erőket. A magyar politikusok pedig nemzetközi bonyodalmaktól, a német államok rosszallásától tartottak.

Október 30-án végre átlépte a magyar sereg a Lajtát. A részben kaszás népfelkelőkből álló hadat azonban a közben

már összpontosított császári erők Schwechatnál visszavetették (Windisgraetz). A vereség nem volt súlyos. Magyarország

viszont egy hónap reményei után ismét túlerejű támadásnak nézett elébe.

A szabadságharc megszervezése:

A Honvédelmi Bizottmány legfontosabb feladata az erős, rendezett hadsereg megszervezése volt. Nemcsak ember

kellett, hanem felszerelés is. A szerény iparral rendelkező, minden oldalról szorongatott ország számára szinte

leküzdhetetlen nehézséget jelentett a fegyverek, a lőszer, az egyenruhák előteremtése. Kormánybiztosokat küldtek szét.

Az elsőként felállított zászlóaljakat önkéntesek töltötték meg. A kormány elrendelte az újoncozást. A magánüzemek

kölcsönt kaptak, és ha szabotáltak, államosítás fenyegette őket. Szeptember 14-én honvédzászlóalj létezett. (egy

zászlóalj 200-400 ember, parancsnoka az őrnagy) Megszervezték a honvéd tüzér-üteget. Három hónap múlva a magyar

hadsereg 84E gyalogosból, 8E huszárból és 3E tüzérből állt. Igaz, többségük újonc volt. Nagy gondot okozott a

tiszthiány.

A katonai helyzet 1848-49 telén:

1848. dec. 2-án V. Ferdinándot a kamarilla lemondatta. A Habsburg-család unokaöccsét, a 18 éves Ferenc Józsefet

nyilvánította osztrák császárrá és magyar királlyá. Őt az áprilisi törvények nem feszélyezték. Megindult Windisgraetz

Magyarország ellen. A császári fősereg 44E sorkatonájával mindössze 25E, részben kiképzetlen honvéd nézett szembe

a Móga helyére kinevezett új vezér Görgei Artúr parancsnoksága alatt. Galíciából betört Schlick hadteste, elfoglalta

Kassát, és Miskolcot fenyegette. Erdély is elveszett. Puchner, a szebeni főhadparancsnok a császári csapatokat a

Szászföldön összevonta, majd a román határőrezredekre és a románszász fölkelésre támaszkodva támadott. Elfoglalta

Kolozsvárt, és ha a kicsiny Háromszék, az Ágyúöntő Gábor Áron pátriája nem támaszt a hátában felkelést, kijut az

Alföldre. Kossuth, a Honvédelmi Bizottmány elnöke a Dunántúlon visszavonuló seregvezérektől aktív védekezést kért. Görgei

Pozsony térségéből, Perczel a Muraközből húzódott Buda-Pest. Görgei a túlerő elől harc nélkül visszavonult. Perczel

tábornok Mórnál csatát vállalt, de vesztett. (dec. 30.)

A pesti haditanács úgy határozott, hogy a Debrecenbe vezető út védelmét Perczel hadteste látja el. Segítségül a

középső Tiszához rendelik Damjanich és Vécsey hadosztályait a Bácskából, illetve a Temesközből. Görgei a fel-dunai

hadtesttel Vác felé vonul el, majd Nyugatnak, Lipótvár felé fordul, Windisgraetz hátát fenyegetve, hogy visszatartsa a

Debrecen elleni támadástól. A körülzárt Lipótvárban és Komáromban honvéd helyőrség volt.

A törvényhozó hatalom átmentése Debrecenbe:

Kossuth és a baloldal a megjegyzést kereső békepárttal szemben keresztülvitte, hogy a Honvédelmi Bizottmánnyal az

országgyűlés is költözzék Debrecenbe. Szilveszter éjszakáján megkezdődött a főváros kiürítése. Batthyány Lajos és

Deák Ferenc békeküldöttséggel fölkereste Windisgraetz-et. Batthyány-t pedig börtönbe záratta. Visszautasította a föltétel

nélküli fegyverletételt Görgei is. Január 5-én Vácott kiáltványt bocsátott ki, amelyben a 48-as alkotmány védelme mellett

tört lándzsát, de mind a köztársasági törekvésektől, mind a Honvédelmi Bizottmánytól elhatárolta magát.

Görgei Lipótvár fölmentésének tervét feladva a Bányavárosokba vonult téli pihenőre. Innen azonban kiszorult a

hódrusbányai és szélaknai kettős vereség következtében. Február 5-én viszont Guyon áttört a jeges Branyiszkói-hágón.

Klapka Tokajnál megállította a vérszemet kapott Schlicket. Perczel kiverte Windisgraetz elővédjét Szolnokról. Az erdélyi

hadsereg új főparancsnokot kapott. Bem karácsonyra visszaszerezte Kolozsvárt.

Debrecenben az országgyűlés ismét működőképessé vált. Fölállították a vésztörvényszékeket. Dolgozni kezdett a

nagyváradi fegyvergyár, működött a bankóprés, létrejött az egészségügyi és a postaszolgálat. A honvéd zászlóaljak

száma 100 fölé emelkedett. A szabadságharc anyagi és katonai ereje tovább nőtt.

A kormány lemondott, mert szembekerült kinevezőjével, V. Ferdinánddal.

Az erdélyi hadjárat:

A fölkészülés, az ellencsapás sikere attól függött, tudja-e tartani Bem az erdélyi frontot. 1849 márciusára egész Erdélyből

kitakarította az osztrák és az első ízben beavatkozó orosz csapatokat.

Bem, miután Urban román határőreit Bukovinába kergette, az erdélyi császári főparancsnok, Puchner ellen fordult. Január 13-án bevonult

Marosvásárhelyre. Puchner január 17-én vereséget szenvedett. Bem Nagyszebenen kudarcot vallott, és súlyos utóvédharcokban Déváig hátrált,

majd a magyarországi erősítésekkel ellentámadásba lendült. A piski csatában február 9-én újra megverte Puchnert.

A győzelem után Bem megkerülte Puchner Szászvárosnál álló csapatait, majd Medgyesre vonult. Urban ugyanis megint betört Észak-Erdélybe,

Brassót pedig az oroszok szállták meg. Bem hadműveleti bázisát, a Székelyföldet fenyegették. Bem két részre osztotta seregét. Urbant ismét

Bukovinába szorította, Medgyesnél azonban a honvédcsapatok étnapos ütközetben Puchnertől vereséget szenvedtek, és visszavonultak

Segesvárra. Puchner be akarta keríteni a magyar hadsereget, ezért csapatait oszlopokra bontva kerülő útra irányította. Bem egy ponton áttört,

és Nagyszeben alá érkezett. A szebeni síkon álló pihent orosz gyalogságot a magyar ágyúk tüze és a honvédek támadása elsöpörte. A

megerősített várost a honvédek rohamaikkal még aznap este bevették. (március 11.)

Az orosz-osztrák erők Feketehalomnál március 19-én vereséget szenvedtek. Brassót harc nélkül feladták, és a Tömösi szoroson át

kimenekültek. Erdély felszabadult március 21-én.

Bem tábornok sikeresen egyesítette a korszerű hadászatot a forradalmi hadviselés módszereivel. A gyalogságtól

hallatlan menetteljesítményeket kívánt. A tüzérség támadásnál és visszavonulásnál egyaránt az első vonalban dolgozott.

A gyalogság laza alakzatban támadott, szuronyharcot kezdeményezett. Bem számított a népfölkelésre. A levert

nemzetiségi fölkelőknek büntetlenséget adott, és baráti kezet kínált.

Kompromisszumokkal a győzelemért:

1849 telén a Tisza mögött számottevő fegyveres erő gyülekezett. Kossuth az 1830-31-es lengyel szabadságharc

főparancsnokát, Dembinski Henriket nevezte ki fővezérré. Az óvatos Dembinski a honvédcsoportokat kétnapos ütközet

után (febr. 26-27) a magyar főtisztek tiltakozása ellenére a Tisza mögé vonta vissza. Görgei az elégedetlen tisztek élére

állt, és Dembinskinek az engedelmességet megtagadta. Kossuth Görgeit haditörvényszék elé akarta állítani. A táborban

azonban meggyőződött arról, hogy a tábornokok megbíznak Görgei képességeiben. Ekkor, a honvédelem érdekében

Kossuth a harcolni kész Görgeire bízta a fősereget. 1849. Március 4-én az Olmützi alkotmány megszüntette

Magyarország függetlenségét, és szétszabdalt részeit a Habsburg egységállamba olvasztotta.

A diadalmas tavaszi hadjárat:

1849. március végén a Tiszánál összevont ötvenezer honvéd támadásba lendült. Hiába volt a császári fősereg számbeli

fölényben, honvédek nehéz csaták sorában legyőzték, és alig négy hét alatt a Tiszától Pozsonyig űzték őket.

A támadás terveit Klapka készítette a cél az ellenség főerőinek bekerítése és megsemmisítése volt. Egy hadtest a

gyöngyös-pesti úton tüntetett, azt a látszatot keltve, hogy az ellenségnek a magyar fősereggel van dolga. S valóban, az

április 2-án kivívott hatvani győzelem a látszatot csak megerősítette. Damjanich, Aulich és Klapka hadtestei dél felől

Windischgraetz megkerülésére siettek. A haditerv azonban a tápióbicskei csatában (ápr. 4.) lelepleződött.

Windischgraetz, bár Isaszegnél ápr. 6-án ismét súlyos vereséget szenvedett, Gödöllőnél kimenekült a gyűrűből.

Az isaszegi vereség hírére Bécsben Windischgraetzet elcsapták. De a helyét elfoglaló idős Welden sem járt több

szerencsével. Aulich, az új haditervnek megfelelően az I. hadtesttel mesterien manőverezve elhitette, hogy a magyar

főerők Buda-Pest térségében arctámadásra készülnek. Ezek viszont észak felé fordulva a komáromi vár fölmentésére

indultak. De Welden még időben észbekapott, és elrendelte a főváros kiürítését.

A győzelmek hatására a még megszállt területeken népfölkelés bontakozott ki. Somogyban, Zalában 30E paraszt fogott

kaszát és a Dráván túlra űzte, akit utol nem érhetett. Gerillák szabadították föl a bányavárosokat és a Szepességet.

Bácskát és a Temesközt Perczel és az Erdélyből odasiető Bem tisztította meg az ellenségtől. Május közepére egy-két

vártól eltekintve Magyarország egész területe fölszabadult.

A Habsburg-ház trónfosztása:

Az ország közvéleménye joggal várt méltó választ az Olmützi alkotmányra. Kossuth április 14-én, a képviselőháznak a

debreceni Nagytemplomban tartott ülésén kimondatta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét.

A jogi helyzet alapján még mindig V. Ferdinánd magyar király serege harcolt az alkotmánysértők ellen. A végső

győzelem 1849. május elején a legtöbb magyar politikai és katonai vezető számára valószínűnek tűnt.

A Függetlenségi Nyilatkozat nem szólt az államformáról. Magyarország király nélküli királysággá vált, ezért kapott

Kossuth kormányzó-elnöki, és nem köztársasági-elnöki címet.

Ausztria vagy Poroszország

Az egykori Német-Római Birodalom széttagoltságát megpecsételte a vestfáliai béke. (1648) Az 1815-ben létrejött német

szövetség 35 állam és 4 szabad város laza szervezete volt. A csekély jogkörrel bíró birodalmi gyűlésben az osztrák

császár elnökölt. 1849 végén a 19 éves Ferenc József, ha formálisan is 65 millió embert kormányzott.

A nagynémet egység megőrizte volna középkor (nemzetek fölötti egyetemesség) bizonyos elemeit. A német szövetség

második legerősebb állama a Hohenzollernek Poroszországa, Ausztria egyre veszélyesebb vetélytársa lett. (kisnémet

egység) A német egység végül Poroszország vezetésével, nemzetállamként valósult meg.

Magyarország egy harmadik változatban volt érdekelt: abban, hogy Ausztria feloldódjék egy erős alkotmányos

Németországban. Ez MO. Függetlenségét jelentette volna.

Poroszország modernizálása:

Poroszországban a jobbágyfelszabadítás érintetlenül hagyta a nagybirtokot. (A magyar jobbágyfelszabadítástól eltérően

a porosz parasztok az úrbéres földek egy részének átadásával váltották meg magukat) A nagybirtok a mezőgazdaság

modernizálásának élére állt. A kisparaszti gazdaságok közül sok tönkrement, s a volt gazdák, mint munkaerő a gyorsan

terjeszkedő nagyipar rendelkezésére álltak.

1845-1861 között a gőzgépek száma hatszorosára, az ipari termelés egy évtized alatt a kétszeresére emelkedett.

Rohamosan bővült a vasúthálózat. Berlint és Hamburgot valamennyi német nagyvárossal vasút kötötte össze, és

Hamburg lett a kontinens legnagyobb kikötője. Ezzel megvalósult Németország gazdasági egysége.

Poroszországban fönnmaradt az alkotmányos monarchia, szemben az abszolutisztikusan kormányzott Ausztriával.

1862. szeptemberében a porosz király Otto von Bismarckot a porosz junkerek (földbirtokosok) tehetséges vezérét

nevezte ki miniszterelnökké. Bismarck miniszterelnökségét megelőzően Szentpétervárott majd Párizsban volt követ.

Bismarck parlamenti felhatalmazás nélkül végrehajtotta a hadsereg fejlesztését. A nemesi származású tisztek vezette

hadsereg független volt a parlamenttől. Bevezették az általános védkötelezettséget, és a legmodernebb technikát.

Háborúk a német egységért:

Az előjáték a schleswig-holsteini háború volt. A két német hercegség perszonálunióban volt a dán királysággal. 1863-ban

a dán király Dániához csatolta őket. Bismarck azt hirdette, hogy német területet elidegeníteni nem szabad. Ausztria

Poroszország mellett beavatkozott a konfliktusba.

Dánia gyors vereséget szenvedett, s a hercegséget a két győztes felosztotta. Bismarck ekkor már nyíltan vallotta, hogy

a porosz vezetésű német egység feltétele Ausztria háborús veresége. Az Ausztria elleni háborút Bismarck gondosan

előkészítette. Oroszország hálás volt a lengyel fölkelőkkel szemben 1863-ban kapott porosz támogatásért. III. Napóleont

pedig sikerült meggyőzni arról, hogy csak az észak-német területeket akarja egyesíteni. A Rajna mentén pedig területi

engedményeket helyezett kilátásba.

A német államok többsége azonban Poroszország ellen foglalt állást. Poroszország erre a német szövetséget

föloszlottnak nyilvánította. Különösen olasz szövetségesének gyors veresége után egész Európa a kancellár bukását

várta.

A porosz hadsereg napok alatt legyőzte Ausztria német szövetségeseit, majd három irányból betört Csehországba.

Königgraetznél a Benedek Lajos vezette osztrák főerők egyetlen nap vereséget szenvedtek. Bismarck enyhe feltételeket

szabott a legyőzöttnek. Olaszország megkapta Velencét, s Poroszország létrehozta az északnémet szövetséget.

A francia-német vetélkedésnek köszönhetően nyerte el függetlenségét Luxemburg. A nagyhercegség egyike volt

azoknak a területeknek, amelyekkel Bismarck III. Napóleont kecsegtette. Amikor azonban Franciaország 90 millió

frankkal kártalanította Hollandiát, a porosz csapatok (1867) Luxemburgot megszállták. Ennek a háborúnak a londoni

konferencia vetett véget, mely során elismerték Luxemburg függetlenségét.

A délnémet államok bekebelezéséhez ugyanis Franciaországon át vezetett az út. III. Napóleon az 1870 nyarán

kirobbant porosz-francia háborúban gyors vereséget szenvedett. Amikor a Sedannal bekerített francia csapatok

kapituláltak (szept. 2.), III. Napóleon is fogságba esett. Két nap múlva Párizsban kikiáltották a Francia Köztársaságot (a

3.)

Az egyesült német katonai erők tovább folytatták a hadműveleteket a Francia Köztársaság ellen. Hamarosan

körülzárták Párizst. A cél már nem Németország egysége, hanem Elzász-Lotaringia elszakítása, és nagy összegű

hadisarc kicsikarása volt. 1871. január 18-án az egybegyűlt német fejedelmek a versaillesi kastély tükörtermében

kikiáltották a német császárságot. Új nagyhatalom született.

Az olasz nemzeti állam megalapítása

Itália a XIX. Század derekán:

Itália nem több, mint földrajzi fogalom – hangoztatta 1848 előtt Metternich. Területén német, spanyol, francia hódítók

osztoztak, virágzó városállamok születtek és tűntek el. A pápaság Itália középső területein világi hatalommal bírt. A XVII-

XVIII. Században a Bourbon-Habsburg ellentétek akadályozták az egyesülést. Napóleon létrehozott ugyan egy nagyobb,

a francia birodalomtól függő olasz államot, a bécsi kongresszus után azonban Itália ismét az osztrák császársághoz

tartozó Lombard-Velencei királyságra, az osztrák befolyás alatt álló közép-itáliai kis fejedelemségekre, a Pápai Államra és

a Nápoly-Szicíliai királyságra esett szét. (Itt a Bourbonok oldalága uralkodott.) Alkotmánya csak a szárd-piemonti

királyságnak volt.

Itália területi széttagoltsága gazdasági különbségekkel párosult. Míg északon, mindenekelőtt Piemontban már

kibontakozott az ipari forradalom, délen, Nápolyban és Szicíliában a hanyatlás jelei mutatkoztak.

Itália egyesítésére elvileg két út kínálkozott. Az egyik: elűzni a feudális dinasztiákat, és kikiáltani az Olasz

Köztársaságot. Ezt hirdette Giuseppe Mazzini (1805-1872). Úgy vélte, az olasz nemzet egymaga is képes elbánni

Ausztriával. Köztársasági érzelmű volt az 1848-49-es forradalom hőse, Garibaldi is.

Másként látta a helyzetet Cavour (1810-1861), az alkotmányos Piemont miniszterelnöke. Úgy gondolta, hogy az olasz

egységhez külső szövetségre van szükség, és a legitimitás valamilyen látszatára. Célja Olaszországnak az

alkotmányosan uralkodó savoyai (piemonti) dinasztia vezetésével történő egyesítése volt. Az olaszok nagy többsége

végül is a dinasztikus megoldás mögött sorakozott fel.

Cavour diplomáciája:

A piemonti miniszterelnök 1855 tavaszán 15000 olasz katonát küldött a Krímbe. Jól látta, hogy az Itália fölött gyámkodó

Franciaország és Ausztria közül az olasz területeihez ragaszkodó Ausztria a veszélyesebb. A piemontiak a krími háborút

lezáró béketárgyaláson a tárgyalóasztalhoz ülhettek, s titkos szerződést kötöttek a francia császárral, aki szintén

ellenezte Ausztria itáliai jelenlétét. III. Napóleon persze laza szövetségi államot szeretett volna látni, élén a pápával.

Napóleon az olasz egység támogatásáért Nizza és Savoya átengedését kérte. Cavour ebbe is beleegyezett. Ausztria, a

számára lehető legrosszabb pillanatban hadat üzent Piemontnak (1859). A kezdeményezés sokba került: fölmentette a

Német Szövetség államait a segítségnyújtás kötelezettsége alól.

Cavour a gyáriparosok, a kereskedők érdekeit képviselte. Erős liberális pártot szervezett, gazdasági reformokat

kezdeményezett. A köztársasági és demokrata mozgalmakat távol tartotta a politikától. A magyarok barátja volt;

Piemontban megszervezték a magyar légiót.

Az osztrák hadsereg főparancsnoka, Gyulay Ferenc táborszernagy hamar elvesztette a kezdeményezést, és

visszavonult a Ticino mögé. Június 4-én Magentánál a francia-piemonti csapatok nagy győzelmet arattak. Ferenc József

átvette a fővezérséget, de jún. 24-én a solferinói csatában vereséget szenvedtek. (A csatateret 50E elesett, vagy

súlyosan sebesült katona teste borította. Egy Dunant nevű genfi polgár visszatérve Svájcba, megalapította a Nemzetközi

Vöröskeresztet)

Az osztrák hadsereg sok nemzet fiaiból állt. Solferinónál is besorozott magyarok tízezrei harcoltak. Ausztria 1849-1867

között vívott háborúiban több magyar esett el a császár egyenruhájában, mint a szabadságharc zászlói alatt.

A solferinói győzelem után III. Napóleon sokak számára váratlanul Villafrancában fegyverszünetet kötött (zürichi béke).

Piemont megkapta Lombardiát, de Velence Ausztria kezén maradt. A francia csapatok kimerülőben voltak, Poroszország

pedig mozgósított, és Franciaországot kétfrontos háború fenyegette.

Garibaldi hadjárata. Az egységes olasz királyság:

Az olaszok a villafrancai fegyverszünetet nemzeti sorscsapásként élték meg. Modenától Szicíliáig fölkelések sora lobbant

ki. A közép-itáliai kis államok elűzték Habsburg-barát uralkodóikat, és 1860 tavaszán népszavazással Piemonthoz

csatlakoztak. Cavour elismertette Angliával a területi változásokat. Viktor Emmanuel-t Torinóban királlyá koronázták.

Garibaldi, a fölkelők segítségére sietve, 1860. május 11-én 1067 vörösinges önkéntessel partra szállt a szicíliai

Marsalában. Serege hamarosan 20000 főre emelkedett. Rövid hadjáratban a nápolyi Bourbon-ház uralma összeomlott.

Garibaldi seregében kulcsszerepet játszottak a magyar főtisztek: Türr István altábornagy, Éber Nándor és Éberhardt

Károly dandárparancsnokok, Dunyov István ezredes. Csupán a döntő volturnói csatában nyolc magyar tiszt halt hősi

halált, Dunyov lábát pedig amputálták. A Garibaldi rendeletére fölállított magyar légiót Mogyoródy Adolf volt honvéd

őrnagy vezényelte. Türr István a nápolyi királyságban harcoló csapatok főparancsnoki tisztét is betöltötte. (Garibaldi

távollétében)

Garibaldinak Szicíliában és Nápolyban teljhatalma volt, de letette azt Viktor Emmanuel kezébe. 1861. március 18-án

kikiáltották az olasz királyságot, amely immár egyesítette egész Itáliát –Róma (a pápa székhelye) és Velence kivételével.

A főváros átmenetileg Firenze lett.

Róma vagy halál!:

Cavour Garibaldi győzelemi után lefegyverezte a pápai sereget, de Rómát az ott állomásozó francia helyőrség miatt nem

vehette birtokba. Az államférfi hamarosan meghalt. Utódai és a király mindent elkövettek, hogy ne keveredjenek újabb

háborúba.

Garibaldi 1862 nyarán kiadta a jelszót: „Roma o morte!” (Róma vagy halál!) –és Róma ellen vonult. Aug. 29-én

Aspremonte-nél útját állták a királyi hadak, Garibaldi sebesülten fogságba esett.

1866-ban Olaszország, mint Poroszország szövetségese, hadat üzent Ausztriának. Bár az olaszok ebben a

hadjáratban vereséget szenvedtek, hála a porosz győzelmeknek és a francia közbenjárásnak, Velencét mégis

megkapták. Amikor azonban Garibaldi vörösingeseivel ismét Róma elfoglalására indult, a franciák visszaverték. A francia

diplomáciának így sikerült rövid idő alatt, két lehetséges szövetségesét (Ausztriát majd Olaszországot) elveszíteni a

fenyegető porosz háború küszöbén.

A porosz-francia háború kitörését követően a francia csapatokat hazarendelték Rómából, és az olaszok 1870. szept.

20-án bevonultak az örök városba. A pápa a Vatikánba húzódott vissza. Megszületett az egységes olasz nemzeti állam.

Az abszolutizmus válsága Angliában

1603-ban a Tudor házzal rokon skót Stuart-ház tagja I. Jakab (1603-1625) lépett trónra. (a kivégzett Stuart Mária fia)

A hatalmi szervezet megerősítését tűzte ki célul. Az anglikán egyházra támaszkodva abszolutizmusra tört.

A polgárság és az újnemesség (yoman) a parlamentre támaszkodott, melynek hatásköre Erzsébet idejében megnőtt.

A parlamentnek már lehetősége volt arra, hogy a törvénysértő minisztereket felelősségre vonja, továbbá az

adómegszavazás joga is az ő kezükben volt. Jakab fia, I. Károly (1625-1649) anyagi követeléseit a parlament

sorozatosan megtagadta. A felbőszült uralkodó a parlamentet 1629-től össze sem hívta, s korlátlan önkényuralmat

gyakorolt.

A király továbbra is árusította a monopóliumokat. Régi hűbéri jogokkal nehezítette meg a földek adás-vételét. Az

abszolutizmussal szembeforduló puritánok (purus=tiszta) a teljes személyi és vagyonbiztonság mellett azt is követelték,

hogy söpörjenek ki a templomokból minden, a gyűlölt római katolikus hitre emlékeztető külsőséget. El akarták törölni a

püspökök hatalmát, s az egyház vezetését választott testületre, a presbiterekre akarták bízni. I. Károly kegyetlenül

üldözte a puritánokat. Az independensek (függetlenek) minden egyházközséget önállónak tekintettek, s semmilyen

emberi előírást nem fogadtak el, ha az a véleményük szerint ellentmondott az isteni törvénynek (a polgári

gondolkodásnak).

A skót felkelés:

Skócia Angliától gazdasági fejlődésben elmaradt, de a nemesség a királytól független volt. Az Angliában nevelkedett I.

Károly viszont meg akarta szüntetni a skót egyház önállóságát. A skótok fegyvert ragadtak, hitük és politikai különállásuk

védelmében. I. Károly csapatai vereséget szenvednek. A királynak pénzre és katonára volt szüksége, ezért 1640

tavaszán, 12 év után összehívta a parlamentet.

Az angol a parlament 2 házból állt. A felsőház arisztokratái és püspökei az abszolutizmust támogatták. Az alsóházban

az újnemesség képviselő kerültek többségbe. Ezért a király a parlamentet 3 hét múlva feloszlatta. (rövid parlament)

De a skótok Angliába is betörtek, s I. Károly ősszel, hogy a háborút folytathassa, a parlamentet újra összehívta, amely

1640-1653-ig együtt is maradt. (hosszú parlament)

Angliában a forradalom szerve, a parlament kimondta, hogy csak saját döntése alapján lehet feloszlatni. Adót szedni

pedig a parlament felhatalmazása nélkül tilos. A parlament magának igényelte a miniszterek és a hadsereg

ellenőrzésének jogát is. A parlament történelmi sikereit azonban csak a londoni polgárok tömegerejével a háta mögött

vívhatta ki. A leggyűlöltebb kegyenc, Strafford elfogatásának jóváhagyását például a királyi palota ostromára felvonuló

nép kényszeríttette ki. A lordkancellárt elítélték és lefejezték. A király Londonba hívta a hozzá hű nemeseket, a

gavallérokat. S ezek London utcáin véres jeleneteket provokáltak a parlament puritán híveivel, akiket nyírott hajukról

kerekfejűeknek neveztek. De amikor a király személyesen akarta letartóztatni az ellenzék vezetőit, kudarcot vallott. A

következő napokban pedig szemben találta magát a felfegyverzett londoni néppel. 1642. Január 10-én az északi

Nottinghambe tette át székhelyét. Anglia 2 táborra szakadt, és kitört a polgárháború.

A polgárháború (1642-1649):

A parlament tábora volt az erősebb, s főleg a gazdagabb. Ezt támogatták az iparilag fejlett déli országrészek, a virágzó

városok, és a hajóhad. A király csak a fejletlenebb nyugati és északi területek nemességre, a meggyengült anglikán

egyházra, s némi francia támogatásra számíthatott. Az abszolutizmus felszámolása után azonban a parlament egysége

megbomlott. Az újnemességre és a jómódú polgárságra támaszkodó presbiteriánusok a megegyezést keresték a

királlyal. A parlament independens szárnya (középréteg, parasztság képviselése) pedig Cromwell vezetésével

megszervezte az új mintájú hadsereget. A katonákat jómódú parasztokból és kézművesekből toborozták. A fanatikus

puritán harcosokat forradalmi lelkesedés és mély vallásos hit jellemezte. (Jelszavuk: „Bízzál Istenben, és tartsd szárazon

a puskaport”)

A harcok 1648-ig elhúzódtak. A skótok először az angol parlament majd a király oldalán küzdöttek. Döntő ütközetek:

Marston Moore, Nesby, Preston. Ezeket a csatákat Cromwell katonái sorra megnyerték. A király a hadsereg foglya lett.

A győzelmek a presbiteriánusok és az independensek ellentétét tovább fokozták. Nehezítette Cromwell helyzetét, hogy

a levellerek (egyenlősítők) kistulajdonosi irányzata, amely teljes jogegyenlőséget, és polgári köztársaságot akart.

Cromwell összefogott a levellerekkel, és bevonult Londonba. (1648. dec. 2.)

A presbiteriánusokat dragonyosok távolították el a parlamentből, amelyben 100 independens képviselő maradt. (csonka

parlament) A felsőházat feloszlatták. Stuart Károly halálra ítélték, és kivégezték. Anglia 1649-ben köztársaság lett.

A köztársaság évei (1649-1660):

Cromwell olykor kíméletlen intézkedésekkel a leveller katonák zendülését letörte, s a leveller irányzatot felszámolta. Ezzel

a polgári köztársaság támogatóinak száma megfogyatkozott. Cromwell az írek felkelést véres háborúban leverte. A zöld

sziget (Grönland) nagyobb részét az angol telepesek gyarmatává tette. (Írország lakossága a felére csökkent.) Skóciában

meghagyta a felsőbb rétegeket, de 1707-ben Skóciát is bekebelezte. Ekkor alakult ki a GB.

Cromwell fokozta a hajóépítést, és megszavaztatta a hajózási törvényt. (1651) Vagyis csak olyan hajót engedtek

kikötni, amelyek saját országukból származó árukat szállította. Az angol hajók viszont bárhonnan hozhattak árut. Ez a

hollandokkal sorozatos tengeri háborúkhoz vezetett. 1658-ig, haláláig, Cromwell, mint lordprotector (kormányzó) katonai

diktatúrát gyakorolt.

A királyság visszaállítása (restauráció):

Cromwell halála után a katonai diktatúra rendszere összeomlott, mert fia, Richard nem volt alkalmas a kormányzásra.

Amikor I. Károly fia megígérte, hogy nem veszi vissza azokat a földeket, amelyeket az arisztokrácia 1642-től eladott.

Valamint szavatolta a vallásszabadságot is. II. Károly néven 1660-ban király lett. (1660-1685) II. károly, és utódja, II.

Jakab folyamatosan kiszorították a parlamentet a hatalomból. Ez lehetővé tette XIV. Lajos francia király rendszeres

pénzügyi támogatása. Anglia viszont Franciaország függőjévé vált. A francia térnyerés, s a katolikus veszély láttán a

parlament Orániai Vilmos (1688-1702) holland kormányzót, II. Jakab (1685-1688) vejét hívta meg a trónra.

Az alkotmányos monarchia kiépítése:

Orániai Vilmos /körte/ erős hadsereggel partra szállt Angliában (1688). Mindenki sietett hódolni, a magára maradt II.

Jakab pedig Franciaországba menekült. II. Jakab elűzése, és fiának, a trónörökösnek a mellőzése a legitimitásnak, a

trónöröklés elfogadott rendjének fölrúgását jelentette. A vérmentes rendszerváltás „dicsőséges forradalom” néven vált

ismertté. A fordulat után elfogadott Jognyilatkozat (1689) elvei alapján kibontakozott az alkotmányos monarchia

rendszere. Megindult a gazdaság virágzása. A törvényeket a választott parlament hozta. A hadsereg és a pénzügyek a

parlament hatáskörébe kerültek. A kormány tagjait a király nevezte ki, de a parlamentnek tartoztak felelősséggel. (A király

uralkodik, de nem kormányoz) Kiépültek a királytól és a parlamenttől független bíróságok. (sajtószabadság)

A gazdaság fejlődése nyomán a XVIII. századi Angliát az általános építkezés jellemezte.

Forrás: http://www.doksi.hu