Tanult témakörök az első félévben:
· Az érett középkor
· A középkori Magyar Királyság
· A késő középkor
Az első félév tételei:
1. Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kialakulása
2. A pápaság és a császárság küzdelme
3. A középkori Magyar Királyság fénykora
4. A tatárjárás és a második honalapítás
5. Az Anjouk-kora Magyarországon
6. Luxemburgi Zsigmond uralkodása
7. A rendi fejlődés eltérő vonásai Európában
8. Hunyadi János török elleni harcai
9. Hunyadi Mátyás uralkodása
Tanult témakörök a második félévben:
· A kora újkor
· A három részre szakadt ország
· Rendi-függetlenségi küzdelmek
A második félév tételei:
1. A tőkés termelés feltételeinek kialakulása
2. A reformáció és az ellenreformáció
3. Az abszolutizmus rendszere Nyugat-Európában
4. A feudális viszonyok továbbélése Kelet-Közép-Európában
5. Az angol polgári forradalom
6. Az ország három részre szakadása
7. A török kiűzése
8. A Rákóczi-szabadságharc
ELSŐ FÉLÉV
Az érett középkor gazdasági fejlődése (Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kialakulása)
Európa népessége a IX-XIII. században
A X. században befejeződtek a nagy népmozgások Európa területén, és megszűntek a járványok is, amelyek a Róma bukását követő időszakban megtizedelték a lakosságot. Az egyház kötelezővé tette a keresztény házasságot, s ezzel együtt szorgalmazta a gyerekvállalást. Az uradalmak megszerveződését a vidéki népesség gyors gyarapodása kísérte. A IX. században az egykori Karoling Birodalom területén egy négyzetkilométeren általában 10 ember élt. Három évszázaddal később ugyanezen területen 30-40 lakost találhatunk. Európa népessége, amely a X. században 38 millió volt, a XIV. század elejére 75 millióra emelkedett.
A mezőgazdasági kultúra terjeszkedése
Az európai gazdaság a X. században még az erdő erőforrásaira támaszkodott (rideg disznótartás, makkoltatás, vadászat, gyűjtögetés). A gabonatermesztés háttérbe szorult. A természet ősi állapotában volt: ember által átalakított táj és faluhálózat még alig létezett.
A népesség viszonylagos növekedése, a fokozódó élelmiszerigény rákényszerítette az embereket arra, hogy a termelést az erdős vidékre is kiterjesszék. Új, többet termelő mezőgazdasági kultúra kialakításán munkálkodtak, amelynek során részben az erdőket is kiirtották. Ekkor indult meg az új zónák: például az északi erdők és az atlanti mocsarak meghódítása.
Technikai fejlődés – új eljárások
A korabeli emberek a vidék átalakításában azért lehettek olyan magabiztosak, mert évszázados tapasztalatokra támaszkodtak. Az újonnan művelésbe volt földeken kezdetben nem történt több a hagyományok felélesztésénél.
A mediterrán földművelés talajváltásos módszerét a középkorban is alkalmazták. Eszerint a két részre osztott föld egy-egy darabját – évenként váltogatva – hol bevetették, hol parlagon (megműveletlenül) hagyták. A germánok, akik elsősorban szarvasmarhatartásból éltek, átvették a rómaiaktól a talajváltásos rendszert. Ám rá kellett jönniük, hogy az Északnyugat-Európában jellemző kötött talajon ez csak részben sikerülhet. A völgyek és a síkságok termékenyebb talajának feltörésénél a rómaiak könnyűekéi (horogszerűen görbített fa, a talajjal érintkező részen megvasalva) csődöt mondtak. A történészek által vitatott eredetű nehézeke – amely talán a frankokkal érkezett – azonban lehetővé tette az agyagos, löszös földek megmunkálását is.
Északon, ahol a nehézekével feltört mélyebb, gazdagabb talajok tartósabban bírták a tápanyagelvonást, a mezőgazdaság új módszere vált uralkodóvá: a háromnyomásos gazdálkodás. (A nyomás azonos szántóföldi művelés alá fogott területet jelent.) Először tavaszi növényt vetettek (zabot vagy árpát), amelyet nyáron takarítottak be, ősszel pedig ugyanoda kenyérgabonát (búzát vagy rozst) vetettek, s ezt követő nyáron aratták le. Ezután pedig a termékenység érdekében egy évig parlagon hagyták a földet. A háromnyomásos gazdálkodás nagy előnye volt, hogy megnövelte a talaj termőképességét: ugyanakkora földterületről egyharmaddal több élelmiszernövényt lehetett betakarítani.
A lótenyésztés és a fogatolás új módja
A zab az éghajlat iránt igénytelen növény, s jól bírja az északi hűvös, csapadékos időjárást is. A zabkultúra föllendülése együtt járt a lótenyésztés kibontakozásával. A lóállomány gazdagodása megkönnyítette a szállítást (pl. a vasgyártás előmunkálatainál a vasérccel megrakott nehéz szekerek vontatását) és azokat a mezőgazdasági tevékenységeket, amelyeknél az állat igavonó erejére rendkívül nagy szükség volt.
Bármennyire is jól tápláltak voltak a lovak, a vontatás nehézségeit megsínylették. A nehézeke húzását még bírták erővel (itt a szállítási igények növekedése miatt amúgy is egyre inkább ökröket alkalmaztak lovak helyett), a vasérccel megrakott szekerek mozgatásánál azonban már elégtelennek bizonyult a hámhordás addigi módja. A felszerszámozás tökéletlensége a templomépítkezéseknél is megmutatkozott, ahol hatalmas kőtömböket kellett a lovaknak szállítaniuk. (Ne feledkezzünk meg arról, hogy a középkorban az utak igen nehezen járhatók!) Ha a hámot továbbra is a ló nyakán hagyják, az állat a teher súlyosbodása miatt könnyen megfulladhat. A hám tehát lekerült a szügyre. Viselése így már nem akadályozta a légutak működését.
A mezőgazdasági kultúrák elterjedése
A termelés növekedését az új termelési kultúrák elterjedése, differenciálódása kísérte. A folyamat a Loire folyó völgyéből indult el, és a szőlőtermesztés területeinek kiszélesítésével kezdődött. Meghonosították a szőlőt a Brit-szigeteken és a Rajna-vidéken. Mindezt követte a gabonatermesztés térhódítása.
A vidék átalakulása nagy parasztvándorlásokkal járt. A ritkán lakott területekre érkezett parasztok, a vendégek (hospesek) uruktól kedvezményeket kaptak. A vándorlás fő iránya nyugat-keleti volt, s az Elbától keletre költözött parasztok kezdetben szerényebb szolgáltatásokkal tartoztak uruknak, mint a nyugat-európai társaik.
A parasztok élete
A földművelő parasztok is jelentős területeket hagytak meg legelőnek, ahol háztáji állataikat (szarvasmarha, birka, sertés, kecske) juttatták táplálékhoz. A gabonatermesztés kétkezi munkái (vetés, aratás, cséplés) mellett a szántásnál már a ló vagy az ökör, a gabonaőrlésnél pedig a vízimalmok segítették a parasztokat. (Angliában 1086-ban 5624 vízimalmot számláltak.) A szőlőtermesztésnek és a borkészítésnek ekkor még egyetlen munkafázisa sem volt gépesítve. (A szőlőt például még nem darálták, hanem taposták.) A középkorban különösen kedvelt édes borokat Dél-Franciaországban és Dél-Itáliában állították elő.
Az átlagos parasztcsalád a szülőkből és két-három gyerekből állt. A korai halálozás miatt ritkaságnak számított a családokban a nagyszülő. A parasztasszonyok elsősorban fonással, szövéssel foglalkoztak, s a termékeket gyakran értékesítették a helyi piacokon is. A gyermeklányok a házimunkákat látták el. A fiúk segédkeztek az álatok legeltetésénél, valamint a paraszti és a kézműves munka fortélyait próbálták elsajátítani. A hétköznapi élet egyhangúságát csak az egyházi és a családi ünnepek – keresztelők, lakodalmak, temetések – szakították meg.
A szerzetesek szerepe a termelésben
A földművelés fejlesztéséért sokat tettek a szerzetesek is. A kolostorokban vallási okokból kerülték a húsevést. Ezért a hatalmas kolostori gazdaságokban az állattenyésztés alig kapott szerepet: a figyelem a földművelés fejlesztésére irányult. A földművelés a jobbágyok és a szerzetesek munkája révén lépett túl az ókori hagyományokon.
A céhek (az árutermelés és a pénzgazdálkodás kialakulása)
Az új keletű középkori városokban hamar kialakult az a gyakorlat, hogy a város kézművesei a várost környező vidék parasztságának adták el termékeiket, akik ennek fejében élelmiszereket szolgáltattak a polgároknak. A városi ipar tehát kezdetben csupán a város piackörzetének termelt: azaz a kézműves áruk megjelenési helye inkább a hetipiac, mint az országos vásár volt. Egy-egy iparág kézművesei a XII. századtól kezdve megkísérelték monopolizálni a városok zárt piackörzeteit. Az idegen árukkal szemben és a minőség védelmében éppen ezért érdekvédelmi szervezetekbe, céhekbe tömörültek. A céhek kiváltságait a városi tanács is elismerte. A céhek elérték, hogy a városi piacon csak a városi céhekbe tartozók értékesíthessék termékeiket, s lehetetlenné tették a céhen kívüli kézművesek – a kontárok – működését.
A kereskedelem újjászületése a különböző adottságú régiókban
Hanza
A Baltikum a 11. század végétől számára előnyös helyzetbe kerül. Ennek egyik oka, hogy a német uralkodó hatalma nem volt teljes a térségben, ezért a barbárok elleni védekezést a városokra bízták, amiért cserébe kiváltságokat kaptak. A másik ok, hogy ide futottak be a különböző országokból érkező termékek, nyersanyagok.
A városok ezt felismerve közösséget, Hanzát hoztak létre érdekei védelmére. A szövetséget 1161-ben Wisby-ben alapították, a vezető város azonban Lübeck lett. 1300-ban 19-en voltak, 1400-ra azonban több száz tagja volt már. Akaratuknak akár erőszakkal is érvényt szereztek, konkurenseikkel kíméletlenül leszámoltak. Kiterjedt tengeri kereskedelmet folytattak új típusú hajóikon, a koggékon. 1369-ben Ligát hoztak létre, amit vezető polgárok családi kapcsolatokkal is megerősítettek. Hadseregükkel legyőzték a dán királyt, akinek el kellett fogadnia, hogy hajóik szabadon haladhassanak át a szoroson. A liga a 14. században élte virágkorát, ám a 15. Században lassú hanyatlásnak indult, mert nem bírták tartani a versenyt az akkora már megerősödött Angliával és Német-alfölddel.
Flandria
Flandria kedvezőtlenebb területen feküdt: egy mocsaras vidéken, ami mezőgazdasági termelésre alkalmatlan, viszont megél rajta a birka, és sok rajta a jól hajózható vízi út. A 11. Században megindult a gyapjú tömeges feldolgozása, és a flandriai gyapjú kevésnek bizonyult a hatalmas kereslet kielégítésére, ezért nagy mennyiségben kellett importálni. A városok lakosságának fele a textiliparban dolgozott, gyakran bérmunkásként. Sűrű városhálózat alakult ki, amely ellátta Európát posztóval, ugyanekkor Európának valósággal etetni kellett őket. A városokban a hatalom a kereskedők társulásainak, a gildéknek a kezében volt, akik egyben a kereskedelmet is ellenőrizték. A szövetek többsége Champagne híres vásárain talált vevőre, ami elősegítette Franciaország északi részének a kereskedelembe való bekapcsolódást.
A Rajna-vidék
Az itt lévő települések többsége püspöki központ volt, mely elkerülte a hanyatlást. Ezen civitasok körül hozták létre kereskedelmi telepeiket a kereskedők. A kereskedők kezdetben a városfalakon kívül éltek, és működtették szövetkezeteiket, ám ez a gyakran kényszerű együttélés feszültségekhez vezetett: a megerősödött polgárság gyakran fellázadt a püspöki hatalom ellen. A polgárok a királyhoz fordultak, aki felismerte a városokban rejlő lehetőségeket, és támogatta a kommunákat követelő mozgalmakat.
A városiak első szövetkezési formájánál, a gildénél szorosabb együttműködésre volt szükség, így alakultak ki a kommunák. Ez azt jelentette, hogy a polgárok egy választott testület által maguk intézik az ügyeiket, tehát kialakult az önkormányzat. Élén a polgármester állt, akit a szenátus segített. Az önkormányzattal együtt különböző kiváltságokat is kaptak. A 12. Századra Nyugat- és Észak-Európában is elterjedt a kommuna-mozgalom.
Észak-Itália
Észak-Itália városai is a római civitasokból jöttek létre, ám fejlődésük eltér a Rajna-vidékiekétől, innen ugyanis hiányzott a politikai hatalom, ezért a városok saját erejükre voltak utalva. A városok között ritkán volt béke, csak alkalmi szövetségeket hoztak létre. A nemeseket itt a városon belülre tudták szorítani, míg más régiókban ez nem volt jellemző. A legfejlettebb területnek Lombardia számított. Itt már a 11. Század közepén megjelentek a kommuna-mozgalmak, létrejött a váltó- és hitelrendszer. A pénzügyek mellett a városok iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. A városokat elsősorban gazdag kereskedő- és bankárcsaládok irányították.
A pápaság és a császárság küzdelme
1. Az egyház helyzete az ezredfordulón
Az egyház életét leginkább a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka ellentéte határozta meg: mindketten az egyház fölötti teljes hatalmat akarták. A harc eredménye az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás lett.
2. Előzmények: - a német-római császárság
A Frank Birodalom bukása után a német területek független hercegségekből álltak. A mindenkori királyok harcoltak a független hercegekkel. E harcukban az egyház emberei is támogatták őket, mivel a hercegek az egyház földjeire is igényt tartottak. Végül a királynak sikerül legyőznie a hercegségeket, s ezzel megalakulhatott 962-ben a Német-Római Császárság.
Ottó utóda, III. Ottó (983-1002) megkísérli feltámasztani a régi Római Birodalmat (nem megy). Székhelyét is Rómába teszi át.
II. Henrikkel (1002-1024) kihalt a Szász dinasztia. Ekkor, az 1024-ben tartott királyválasztó gyűlésen I. Ottó leszármazottját, a frank főnemest, II. Konrádot (1024-39) választották királlyá. Uralma alatt jelentősen romlott az egyházi és a világi hatalom viszonya.
III. Henrik (1039-1056) okult apja politikájából, s megpróbálta megjavítani a császárság és az egyház megromlott viszonyát. Támogatta a Clunyból induló egyházi reformot, s megpróbált véget vetni pápák és ellenpápák küzdelmének, valamint az észak-itáliai polgárháborúknak. Háromszor nevezett ki pápát. Az általa kinevezett pápák azonban a reformok jegyében megpróbálták az egyházat függetleníteni a világi hatalomtól. (Invesztitúra jog gyakorlása). A császárnak így hamar be kellett látnia, hogy hatalma csupán hadseregének erejétől függ, ami viszont a rendelkezésre álló jövedelmeken és a vazallusok ingadozó hűségén múlott. Uralkodása a Német-Római Császárság fénykora.
A császárság és pápaság küzdelme IV. Henrik (1056-1106) idején bontakozott ki, s majd kétszáz esztendeig mozgásban tartotta Németországot és Itáliát. 1059-ben II. Miklós pápa kimondja: a pápaválasztás az egyháziak dolga: a bíborosok testülete dönt a pápa személyéről (ez a császárokat kizárja a pápaválasztásból). Az összecsapás valójában a clunyi reformmozgalommal vette kezdetét. Ahhoz, hogy az egyház megújulhasson, szükség volt teljes függetlenségének helyreállítására. A reformpápák szívósan küzdöttek a császári hatalom ellen. Első lépésként a szimónia, az egyházi méltóságok megvásárlása ellen léptek fel. Ezzel közvetve kétségbe vonták azt a gyakorlatot, hogy papjait a császár maga nevezze ki, tehát hogy gyakorolja az invesztitúra jogát. A valódi tét azonban jóval nagyobb volt, az, hogy kié legyen a keresztény világ feletti tényleges hatalom.
3. Az invesztitúra küzdelem
A pápák világuralmi igényét a VII. Gergely (1073-85) néven trónra lépő clunyi szerzetes fogalmazta meg a legkövetkezetesebben. Terveinek középpontjában a Szent Ágoston által megálmodott, de a pápa által vezetett Civitas Dei (Isten Országa) létrehozása állott. Már pápaságának kezdetén több fontos intézkedést hozott, melyeket nevéről összefoglalóan „gregorián”-nak nevezünk. Megtiltotta a szimóniát, kötelezővé tette a cölibátust, a papi nőtlenséget.
Kihasználva a IV. Henrik elleni szász felkelést s a császár lekötöttségét, 1075-ben Dictatus Papae című iratában kifejtette a pápa hatalmi igényeit. Megfogalmazta a pápai hatalom egyetemességét és tévedhetetlenségét. Elképzelése szerint a királyok a Szentszék vazallusai lettek volna. A nyílt harc az 1075-ben a Lateránban nagyböjtkor tartott ún. böjti zsinat után tört ki. Itt ugyanis a pápa megtiltotta, hogy világi személy gyakorolja az invesztitúrát.
Henrik válaszlépése: az 1076-ban tartott wormsi birodalmi gyűlésen kijelentették, hogy nem ismerik el a pápát. Erre VII. Gergely kiátkozta a császárt. A kiátkozással Henrik hűbéreseit feloldozta esküjük alól, s ők nem is haboztak élni a lehetőséggel. A hercegek egy része megpróbált megszabadulni a császártól. Henrik lehetetlen helyzetbe került. Tudta, hogy trónját csak úgy mentheti meg, ha bűnbocsánatot nyer.
1077-ben Henrik Canossába ment – a hagyomány szerint mezítláb és szőrcsuhában, valójában királyi öltözéke fölé terített vezeklőruhában -, s három napig vezekelt a vár alatt. Ezután Gergelynek vissza kellett fogadnia őt az egyházba. Ez volt a híres „Canossa-járás”.
1084-ben Henrik visszavágott: seregei elfoglalták Rómát. A pápának menekülnie kellett, száműzetésben halt meg a normannok között 1085-ben. Henrik hatalma csúcspontjára érkezett. 1088-ban azonban a bíborosok újabb reformpápát választottak, II. Orbánt. Ő az, aki meghirdette az első keresztes hadjáratot.
Uralkodásának végére IV. Henrik helyzete jelentősen romlott Németországban. Fia 1106-ban lemondatta.
V. Henrik (1106-25) legfőbb célja a pápasággal való viszony rendezése volt. II. Paszkál pápa (1099-1118) is hajlott erre. Henrik felajánlotta, hogy az egyházi javakért cserébe lemond az invesztitúráról. A pápa elfogadta a javaslatot. A püspökök azonban többet akartak. A harcok újra fellángoltak. Henrik belátta, hogy jobb, ha gyorsan megegyezik az egyházzal. A császár és II. Callixtus pápa 1122-ben Wormsban megkötötte az invesztitúra-küzdelem első szakaszát lezáró konkordátumot. Ennek értelmében az egyházi méltóságba való beiktatás, tehát a gyűrű és a pásztorbot átadása a pápa joga, a jogart viszont, mely a hűbéri birtokot jelképezi, a császár adja át.
A konkordátum ellenére a harc tovább folytatódott.
I.(Barbarossa) Frigyes (1152-90) a Szent Birodalom és az Aranykor eljövetelét hirdette meg, önmagát a római augustusok örökösének tekintette, s kijelentette, hogy hatalmát egyedül Istentől nyerte. 1154-ben Bolognában a pápaságtól független egyetemet alapított, melynek jogászai készek voltak jogi érvekkel is alátámasztani Frigyes világuralmi terveit.
Frigyes uralmának első szakasza a pápával szembeni készülődés jegyében telt el.
1159-ben a császári hatalom makacs ellenfele, III. Sándor lett a pápa. Frigyes 1162-ben leromboltatta Sándor egyik legfontosabb támaszát, Milánót. Öt évvel később elfoglalta Rómát is, ám seregét a malária elpusztította. Az észak-itáliai városok azonban a császár ellenében létrehozták a Lombard Ligát. A császár ellen fordult Oroszlán Henrik is. Ennek végzetes következménye lett: 1176 tavaszán a legnanói mezőn Frigyes hadai súlyos vereséget szenvedtek. A következő évben Frigyes kénytelen-kelletlen békét kötött a pápával.
1189-ben keresztes hadjáratot indított, de sosem érte el a Szentföldet. 1190 nyarán fürdés közben a kilikai Salef folyóba fulladt.
A pápaság III. Ince (1198-1216) alatt érte el hatalma csúcsát. Az ő korában került sor az eretnekek (katharok = tiszták; valdensek) elleni határozottabb fellépésre. Mindkét eretnekmozgalom képviselői tiszta evangéliumi életet akartak, szemben a pápaság fényűző életmódjával. Tanításuk szerint 2 isten van: a jó és a rossz. A láthatatlan mennyei világot a jó isten, a látható földit és annak társadalmát a gonosz isten hozta létre. Tehát szembe kell vele szállni, és minden intézményével, az egyházzal is.
Katharok: tagadják a szentségeket, a Szentháromságot. Lemondtak a házasságról és a magántulajdonról.
Valdensek: Waldo Péter lyoni kereskedő a vezetőjük (innen a név). Szétosztotta a vagyonát a szegények között, és prédikálni kezdett. Hirdette az apostoli szegénységet, Krisztus követését. Tanai tehát a gazdag egyház ellen fordultak. Elvetették az egyházi hierarchiát, a szentségeket, a tizedet, megtagadták a katonai szolgálatot. Egyedüli törvényként a Bibliát ismerték el.
Eretnekmozgalom volt a Boszniában kibontakozó bogumilizmus is.
Inkvizíció megindulása. Tízezrek estek ennek áldozatul.
Az eretnekmozgalmakkal szemben az egyház megerősítését szolgálták az ún. kolduló rendek megalapítása. Két ilyen rend alakult: a domonkos[1] és a ferences rend (Assisi Szent Ferenc[2]). A kolduló[3] rendek jelentős szerepet játszottak a műveltség terjesztésében, tanítottak, gyógyítottak. Jellemző volt rájuk az aszkézis.
III. Ince utódainak nehéz volt megőrizniük a pápaság fölényét az újra megerősödő császári hatalommal, II. Frigyessel (1212-1250) szemben. A pápaság és a császárság utolsó, harmadik nagy összecsapása idején azonban többszöri kiátkozással sikerült a pápának a német feudális nagybirtokosokat újra és újra lázadásra ösztönözni Frigyes ellen. 1250-ben a császár váratlanul meghalt; Németország hamarosan feudális anarchiába süllyedt, önálló tartományokra hullott szét. Itáliában a hatalom részben a pápa, részben a kialakuló városállamok, végül pedig a szicíliai és a nápolyi királyok kezébe került. Tehát a pápaság győzelme csak látszólagos volt. A XIII. század végén megkezdődik a pápaság történetének „francia korszaka”: a központi monarchiává fejlődő Franciaország befolyása alá került.
A német fejedelmek 1273-ban egy közepes vagyonú grófot, Habsburg Rudolfot (1273-1291) választották meg császárnak. A német fejedelmek – akik aggódva szemlélték a növekvő birtokú és hatalmú Habsburgokat – Rudolf halála után más családokból választották a császárokat. 1347-ben a Luxemburg-házból került ki a császár: IV. Károly (1347-1378), aki az 1356-ban kiadott Német Aranybullában elismerte a választófejedelmek teljes politikai önállóságát, jogilag is megerősítette a gyakorlatban már meglévő császárválasztó feladatukat. Kialakult a 7 választófejedelemség: a mainzi, a kölni, a trieri érsek, a brandenburgi őrgróf, a rajnai palotagróf, a szász herceg és a cseh király.
A fejedelmek, egyházi és világi főurak tartományi uralma csaknem teljesen függetlenné vált, a felségjogok jelentős részét gyakorolták: bíráskodtak, adóztattak, beszedték a királyi jövedelmeket.
A Német-Római Császárságban uralkodó anarchia lehetővé tette, hogy a birodalom déli részén fekvő kantonok kivívják függetlenségüket: Schwyz, Uri és Unterwalden kantonok 1315-ben csatát vívnak a feltörekvő Habsburgokkal, győznek, és ezzel megalakul Svájc.
A középkori Magyar Királyság fénykora
A X. Század végén, a kalandozások lezárulása után a magyarság válaszút elé került. A tét nagy volt: fennmaradás, vagy pusztulás. Az egyik út a nomád népek (hunok,avarok) sorsa volt: rövid tündöklés után a szétszóródás, az enyészet. A másik lehetőség: csatlakozás a kialakuló keresztény, feudális Európához, amely a megmaradást biztosította.
GÉZA (972-997)
Árpád utódai a nomád öröklési rend értelmében követték egymást, vagyis mindig a nemzetség legidősebb férfi tagja örökölte a hatalmat (szeniorátus). Így került a fejedelmi székbe 972-ben Árpád dédunokája, Géza. Gáza nevéhez fűződik a törzsfők-nemzetségfők hatalmának megtörése.(„Kezéhez vér tapad”). A céltudatos fejedelem házasságával is hatalma megszilárdítását segítette elő. Az erdélyi Gyula leányát Saroltot vette feleségül.Felmérve országa változó külpolotikai helyzetét, nem kísérelt meg újabb hadjáratokat. 973-ban elküldte követeit Német-római Birodalom császárához, I. (Nagy) Ottóhoz Quedlinburgba. Hittérítőket kért az uralkodótól népe számára, valamint lemondott a Lajtán túli magyar területekről. Ennek meg lett az eredménye. Géza belső erőfeszítéseit nem zavarták külső támadások. A fejedelem megkeresztelkedett. Fiát Vajkot, a későbbi Szent Istvánt már keresztény hitben nevelte. Az új külpolitikai irányt jelezte Vajk házassága a bajor hercegnővel, Gizellával. A hercegnő révén az Árpádok rokonságba kerültek a császári Szász-dinasztiával, s a Gizellát követő lovagok tovább erősítették a fejedelmi hatalmat.
I. Szent István
Géza halála után fiával szemben hatalmi igényekkel lépett fel Koppány. Koppány apja éppúgy Árpád dédunokája volt, mint Géza. Római szertartás szerint keresztelkedett meg, de pogány módon élt. Mivel idősebb volt Istvánnál a szeniorátus alapján igényt tartott a fejedelmi hatalomra. Ezt nyomatékosította a levirátussal, egy másik szokás révén: feleségül kérte Géza özvegyét Saroltot. Géza a primogenitúrát alkalmazta, amely szerint a hatalmat az elhunyt uralkodó elsőszülött fia örökli. Istvánnak 997-es trónra lépése után először Koppánnyal kellett megküzdenie. (Koppány felnégyelt holttestét, mintegy István hatalmának demonstrációjaként Veszprém, Esztergom és Győr kapujára szögezték ki, a negyediket az erdélyi gyulának küldték el). A helyzet megért arra, hogy a fejedelem a nagyobb tekintélyt biztosító királyi címért folyamodjon. Az ország erejét mutatta, hogy a címet II.Szilveszter pápa megadta. 1000 és 1001 fordulóján Istvánt megkoronázták Esztergomban. A nyitott Szent korona ( a függetlenség jelképe- nem nyitott vazallus korona), melyet az esztergomi érsek, Asztrik illesztette a fejére, nem a mai ismert Szent korona, hiszen csak a XII. Században készült két rész, az alsó görög és a felső latin korona összeillesztéséből. Mai koronázási jelképei közül a palást való István korából-rajta István egyetlen élethű portréja. Az ifjú királynak hatalma megszilárdítása érdekében újabb harcokat kellett vívnia. 1003-ban az erdélyi Gyulát fosztotta meg országától, de anyja nagybátyja életét megkímélte. Az utolsó erőpróba a Temesköz urának, Ajtonynak a legyőzése volt. Eztután István az egész Kárpát-medence urává vált. Tevékenysége most már az új államszervezet kiépítésére irányulhatott.
Egyházszervezet
Önálló egyházszervezet létrehozása, élén az esztergomi érsekkel. István alapította az esztergomi és kalocsai érsekséget,, valamint a pécsi, csanádi, győri, egri, gyulafehérvári, veszprémi püspökséget. A falvakat templomépítésre kötelezte (10 fakunként 1 templom). A kőtemplomok a lakosság helyhez kötését is szolgálták. Az egyház ellátására előírta a tized megfizetését. Káptalanokat alapított (=a püspöki munkát segítették). Ezek hiteleshelyekben okleveleket és a hivatalos szerződéseket készítették. Élén a prépost, tagjai a káptalanok. Törvényeiben gondoskodott a templomok berendezéseiről. Megkövetelte a böjti időszak megtartását, a gyónást, a részvételt a vasárnapi miséken. Sőt külön rendelkezett a misén tiszteletlenül viselkedők megbüntetéséről. Továbbá hatalmas földadományokkal biztosította az egyház működésének anyagi alapjait. A szerzetesrendek közül a bencések érkeztek először hazánkba. A király támogatásával alapítottak első kolostoraikat Pannonhalmán és Pécsváradon.
Világi államhatalom
István király a korábbi vérségi alapon szerveződő rendszer helyére a vármegyéket állította. Vármegye alatt az Árpád-korban a két fogalmat értettek, melyek különböző feladatköröket takartak: egyrészt a királyi vámegyét, mely közigazgatási egység volt, másrészt a királyi várhoz szétszórtan tartozó földeket, a várispánságokat. A várispánságok voltaképpen a király magánföldjei voltak, s gazdasági feladatokat láttak el. A királyi vármegye különböző tulajdonú (királyi, egyházi, magán) földteröletekre terjedt ki, s annak igazgatását biztosította. Vezetőjét, az ispánt az uralkodó nevében biráskodott megyéjében, beszedte a királyi jövedelmeket (szabadok dénárjai, vámok), aminek harmada őt illette. Háború esetén ő vezette a megye haderejét a király seregébe. At ispánok rendelkezésre álltak a várföldeken élő várnépek, akik katonáskodtak (várjobbágyok), és ellátták a vár lakosságát. A vármegyei szervezet vezetője a királyi udvar bírája, a nádorispán volt, a király után az első világi méltóság.
A volt törzsi földek kisajátításával István kezébe került Magyarország területének kétharmada. A szokásjognak megfelőlen a király fontos döntések előtt kikérte az egyházi és világi előkelők alkotta királyi tanács véleményét. A birtokadományok és a tized révén megerősödő egyhézfők a vezetőréteghez tartoztak. A törzsi vezetők és a külföldről bevándorolt lovagok leszármazottaiból kezdett kialakulni a világi nagybirtokos réteg. Törvényeiben István elismerte mind öröklött, mind szerzett birtokaik tulajdonjogát. A század folyaműán a birtokadományok révén egyre nőtt a világi nagybirtok aránya.
Istvánnak két fiáról tudunk: Ottóról, de ő korán meghalt és Imréről, akit trónörökösnek nevelt (István király intelmei Imre herceghez), de 1031-ben egy vadászaton meghalt. A király az öröklésnél szóba jöhető unokaöccsét, Vazult pogánysága miatt nem tartotta alkalmasnak. Ezért húgának fiát, Orseolo Pétert jelölte ki örökösnek. Mivel Vazul állítólag merényletet tervezett a király ellen, István elfogatta, megvakítatta és száműzta a három fiával együtt (Levente,András,Béla).I. István 1038-ban halt meg (Székesfehérvári bazilika), 1083-ban I. László király Szentté avatta.
( Két törvénykönyve, Intelmei, a róla szóló legendák, de főképpen életműve a magyar államiság, amellyel a magyar nép fennmaradását biztosította, méltón jelölik helyét az elsők között a magyar történelem legnagyobbjai sorában.)
A Szent István halála utáni mintegy negyven esztendőt súlyos politikai válság jellemezte, amely három, egymással szorosan összekapcsolódó területen jelentkezett. Az első a trónutódlás kérdése volt. AzÁrpádok uralkodásának első két évszázadában nem volt egyértelmű, hogy a trón a szeniorátus vagy az elsőszülöttségi jog szerint öröklődik-e tovább, ezért jellemezték e korszakot az Árpád-házi hercegek testvérháborúi. E küzdelem vezetett el a második problémához. Az egyre erősödő Német-római Császárság kihasználta az ország belső gyengeségét, és többször kísérletet tett arra, hogy a fiatal Magyar Királyságot hűbéri függésébe vonja. A német beavatkozásra jó okot adott, hogy néhányÁrpád-házi herceg a német császárban találta meg támogatóját és hozzá fordult segítségért. Egy rövid időszaktól eltekintve a német császárok ezen törekvése kudarcba fulladt, Magyarország megmenekült a német hűbéri függéstől.A harmadik nagy kérdés az volt, hogy sikerül-e megerősíteni az országban a keresztény eszméket, amelyek befogadását hátráltatta a szívósan tovább élő pogány hagyomány, vagy a fiatal magyar állam apogánylázadások áldozata lesz. A legjelentősebb pogányfelkelés 1046-ban tört ki Vata vezetésével. András király (1046-1060) leszámolt a felkelőkkel, és elrendelte, hogy szerte az országban hagyjanak fel apogány szokásokkal és István király törvényei szerint éljenek. A viharos évtizedek után László és Kálmán békésebb korszaka következett. A trónharcok az Árpád-házi hercegek között azonban még sokszor megismétlődtek a következő évszázadban is.
Orseolo Péter (1038-1041) (1045-1046): idegenpártolása miatt űzik el - III. Henrik hűbéreseként 1044
ménfői csata (Aba Sámuel legyőzése), pogányfelkelés (Vata) űzi el 1046-ban.
I. András (1046-1060): harcok III. Henrikkel (1050-51-52)-ben; Pozsony, Zotmund, hajók megfúrása +
szárazföldi győzelem; békekötés családi kapcsolattal (Judit + András fia Salamon).
I. Béla (1060-1063): lengyel segélyhadakkal (és Vata fia János pogányaival) győzi le Andrást; a IV.
Henrik támogatta Salamont kénytelen elismerni királynak;
Salamon (1063-1074): hadjáratai a karantánok, úzok, besenyők ellen; hadakozása a Bizánc és a lengyelek
támogatta Gézával; I. Géza: 1074-1077
Szent László (1077-1095) testvére, I. Géza király (1074-1077) halála után került a trónra. Rendeznie kellett a korábban kettejük által a trónról letaszított Salamonnal való kapcsolatot. A „Salamon-kérdés” uralkodása első éveit kitöltötte. Tárgyalásokkal akarta megbékíteni, hiszen az ország szempontjából is kedvezőbb volt, ha Salamon helyben kiskirálykodik, mintha külföldön sereget gyűjt. Az 1080-ban megkötött békében Salamon lemondott jogairól, a nyugalom azonban csak rövid ideig tartott, mert már1082-ben összeesküvést szőtt László ellen. A király elfogta, és Visegrádon elzáratta.
László belpolitikájának egyik fő célja a királyság gazdasági alapjainak biztosítása volt. Ezt szolgálta a törvények egy része is, hiszen a nyugodt termelés feltételeit igyekezett biztosítani. A Szent István halálát követő négy évtized zűrzavara után szükséges volt a kereszténység és a közmorál megszilárdítása. Uralkodása alatt három törvénykönyvet adott ki, melyek azonban csak későbbi másolatokban maradtak az utókorra. Az első az 1092-es szabolcsi zsinat határozatait tartalmazza: ünnepek számának meghatározása (36 körül), tizedfizetés szabályozása, elítélte a nőrablást, szigorúan büntették a házasságtörést. Irtotta a pogány hiedelmeket, a halottakat csak a templom kertjében engedte eltemetni.
A másik kettő középpontjában a magántulajdon szigorú védelme és a vándormozgalmak korlátozása állt. László törvényei szigorúan büntették a tolvajokat, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Idejében a tolvajt – bizonyos értékhatáron felül vagy tettenérés esetén - felakasztották. Ha a templomba menekült, megúszta vakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Az eltulajdonított érték szabta meg a büntetést (megvakítás, kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése). Gyanú esetén istenítélettel (tüzes vas hordozásával vagy víz alá merítéssel) tisztázták az ügyet.Törekedett a lecsúszás, függésbe kerülés elől vándorlással, kóborlással menekülő szabadok elfogadására, letelepítésére.
Az egyház átszervezését a cluny reform szellemében László végezte el. Szaporította az esperességek számát, s szaporodtak a templomok nemcsak az ország belső területein, hanem az erdős peremvidékeken is. A cölibátus elterjesztése nehézségekbe ütközött, hiszen a 11. századi Magyarországon a papok házasodása teljesen általános volt. A törvény csak a másodszori nősülést tiltotta, s László inkább a káptalanok (világi papokból álló, szabályozott közösségi életet élő testület) rendszerének kiépítésével akarta a cölibátust betartani. A káptalani iskolák lassan háttérbe szorították a bencés oktatást, de nemcsak tanítottak, hanem közreműködtek az igazságszolgáltatásban is (istenítéletek levezetése). Emellett közjegyzői feladatokat is elláttak, vagyis a későbbi hiteleshelyek előzményeinek tekinthetők. Legjelentősebb alapítása a somogyvári bencés apátság.
A szentté avatások a hatalmi helyzet megszilárdulását jelezték. Szent István szentté avatására 1083 augusztusában került sor. Székesfehérvárott kibontották a sírt, István jobb kezét, melyen a királyi gyűrűt keresték, a kihantolásnál azonban nem találták meg. Évek múlva derült ki, hogy a kincstartó lopta el, de miután mindent bevallott, László megbocsátott neki, majd az ereklye tiszteletére megalapította a Szent Jobb bencés apátságot Nagyvárad környékén. Ugyanebben az évben más „felemelések” is történtek. Júliusban Gellértet, novemberben pedig Imrét avatták szentté.
Külpolitikájának hátterében meghatározó volt a kibontakozó invesztitúra harc. Ebből szempontból két szakaszra bontjuk uralkodását: az első évtizedben külpolitikáját a be nem avatkozás é s védekezés jellemezte, uralkodása második felében jóval aktívabb külpolitikát folytatott.
1077-1091 között pápapárti politikát folytatott. Salamont a császár támogatta, aki hűbéri jogot formált Magyarországra.
1091-1095 között császárpárti politikát folytatott. Salamon halála után megszűnt az ok, amely szembeállította a császárral. A pápával, II: Orbánnal való jó kapcsolat a horvát kérdés miatt romlott meg, ugyanis mindkét fél igényt tartott a király nélküli országra. 1091-ben László megtámadta és el is foglalta a pápai hűbéres Horvátországot. Uralkodóvá öccsét, Álmos herceget tette, s ezzel perszonáluniót hozott létre. Szakított a pápával és IV. Henrikkel kötött szövetséget.
1095-ben megbetegedett, halálát érezvén Kálmánt tette meg örökösének – annak ellenére, hogy a pápával való szembekerülése miatt Kálmán tüntetőleg Lengyelországba távozott -, mert Álmosnál megfelelőbb uralkodónak tartotta. I. Lászlót Váradon temették el, s 1192-ben III. Béla avatta szentté.
Könyves Kálmán (1095-1116) az akkori Európa egyik legműveltebb uralkodója volt. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy Szent László már gyerekkorától papnak szánta, s így egyházi nevelésben részesült, pappá szentelték, majd váradi püspök lett. Legnagyobb gondja a testvérével, Álmossal való viszony volt. Álmosnak meg kellett elégednie a dukátussal (hercegséggel). A király belső ellenzéke többször felbujtotta Álmost a hatalom átvételére, emellett a herceg külső támogatók után nézett. Kálmán többször is megbocsátott öccsének, de1113-ban, mikor Álmos ismét lázadni készült, Kálmán megelőzte az eseményeket. A királyi tanáccsal egyetértésben úgy döntött, hogy öccsét és annak kisfiát (Bélát) megvakítják.
Kálmán külpolitikájának jellemzői:A pápaság felé orientálódott (ő maga is egyházi személy volt), jó kapcsolatban volt II. Orbánnal. Kálmánnak is meggyűlt a baja az I. keresztes hadjárat Amiens-i Péter vezette „seregével”, akiket az országon való átvonuláskor fegyverrel kellett kordában tartani, és végül kiűzni. Bár Bouillon Gottfried megállapodott Kálmánnal a békés átvonulás feltételeiben, a magyar király Zimonyig kísérte katonáival a kereszteseket, sőt Gottfried testvérét túszként udvarában tartotta az ország biztonsága érdekében.
A Szent László idejében elkezdett déli hódítást Kálmán is folytatta. Trónra kerülésekor Álmosnak – aki Horvátország királyaként igyekezett önálló külpolitikát folytatni – inkább átadta a dukátust, 1102-ben pedig Horvátország királyává koronáztatta magát. Kálmán idejében kezdődött meg a küzdelem Dalmácia birtoklásáért. Megkezdte a dalmát partvidék kereskedővárosainak a meghódítását: Spalato (Split), Raguza (Dubrovnik) Zára (Zadar) és Trau szinte „önként” hódoltak meg, mert számukra kedvezőbb volt a magyarok, mint a kereskedelemben rivális velenceiek uralma. Többször vezetett hadjáratot Halicsba, nem sok sikerrel. 1106-ban a pápa elismerte a magyar királyokat Dalmácia és Horvátország urainak.
A királyi tanáccsal és az egyházi zsinatokkal öt törvénykönyvet adott ki. Továbbra is központi szerepe volt az új társadalmi rend megszilárdításának és a magántulajdon védelmének. István és László túlságosan szigorú törvényeit akarta felülvizsgálni az új viszonyoknak megfelelően. A kóborlókkal szemben továbbra is a letelepítés politikáját szorgalmazta. A kevésbé szigorú törvények leginkábba tolvajlás kérdésének megítélésében tűnnek elő. a büntetés csak nagyobb értéknél kezdődött, és a legsúlyosabb büntetés a megvakítás volt. A peres eljárásokhoz nem volt elegendő a puszta gyanú, ilyenkor inkább a gyanúsító került bajba. Megjelentek a reformpapság törekvései: aprólékosan szabályozták az egyházi és szerzetesi életet, nem engedélyezte a tudatlan papok működését, a papi nőtlenség kérdésében kimondták, hogy a magasabb papi fokozatokba csak nőtlen pap léphet. A törvénykönyv talán leghíresebb cikkelye a boszorkányokkal foglalkozott. A strigák üldözését megtiltotta, mivel azok nem léteznek. Ennek a kimondása a középkorban valóban szokatlan felvilágosultságot tükröz.
Élete utolsó éveiben Kálmán egyre visszavonultabban élt, és a vallásosságban keresett vigaszt. Ebben nyilvánvalóan közrejátszott Álmossal való konfliktusa, szerencsétlen második házassága és egyre súlyosbodó betegsége is. Halála előtt még felszólította az előkelőket fia (már 1105-ben megkoronázták) támogatására. 1116-ban hunyt el, s Székesfehérvárott helyezték örök nyugalomra.
II. István (1116-1131): vereségei Velencétől, a csehektől; Bizánc területfoglalásai, kudarcok Halicsban.
II. (Vak) Béla (1131-1141): trónharcok Borisz herceggel (unokatestvérével); keresztesek átengedése az
országon (III. Konrád német-római és VII. Lajos francia király seregei) 1147-ben; Mánuel bizánci császár
terjeszkedése.
III. István (1162-1172): harca a Mánuel támogatásával választott ellenkirállyal, II. Lászlóval (1162-63);
IV. Istvánnal (1163-65); - Mánuelnek kiadja Bélát és annak örökségét (Horvátországot, Dalmáciát).
III. Béla (1172−1196): gyanakvással fogadják Magyarországon; ellene van trónra vágyó öccse, Géza, és
Lukács esztergomi érsek. Pápai engedéllyel a kalocsai érsek koronázza meg. Gézát legyőzi, bebörtönzi.
1180-ban − Mánuel halálakor − III. Béla visszafoglalja Horvátországot, Dalmáciát és a Szerémséget;
Velencével szemben megvédi Spalatót, Traut és Sebenicót, visszahódítja Zárát. Semlegesíti a főúri
pártokat. Uralkodása alatt alakul ki a királyi oklevelek végleges formája. A királyi kancellária önálló
hivatallá fejlődik. Patrimoniális királyság virágkora. Háború majd béke Angelosz Izsák bizánci
császárral. 1186. feleségül veszi II. Fülöp francia király nővérét Capet Margitot; Velencével
fegyverszünet a 3. keresztes hadjárat átvonulásának idejére: 1189. III. Béla szándéka keresztes hadjárat
szervezésére. Még életében megkoronázott „ifjabbik király” fia: Imre (1182., 1196−1204); másik fiának,
Andrásnak Halicsot adta. Később András Horvátországot, Dalmáciát követeli kormányzóságként, erős
pártot szervez (udvartartás, pénzverés), legyőzi bátyját (Szlavóniában Macseknél), majd vereséget
szenved (a Balatonnál, Rád községnél). Békekötés. Imre elűzi a pápától koronát kérő (önállóságra
törekvő) Nemanja István szerb fejedelmet (Szerbia hűbéres fejedelemség). Imre fiának III. Lászlónak
megkoronázása (III. László 1204−05), Andrással trónviszály, András haddal − III. László Ausztriába
menekül − halála…
Megjegyzés: III. Béla nevéhez köthető a kancellária
IV. Béla alatt forrta ki magát a kancelláriai rendszer. Ettől kezdve „vált általánossá az a gyakorlat, hogy a kancellári címet az esztergomi vagy a kalocsai érsek viselte, a kancelláriát ténylegesen vezető alkancellári tisztet pedig a fehérvári prépostok kapták.” Fontos reformja lett az uralkodónak, hogy ezentúl a nemeseknek is a kancelláriához kellett fordulniuk ügyes-bajos dolgaikkal. Ez két dolgot eredményezett: a hivatal "letelepedését" Óbudán, ami szükségessé tette egy a királlyal együttmozgó kancellária felállítását, továbbá bírói jogkörrel való felruházását. Ez a kancelláriai pecsétet használó bíróság lett az alapja a személyes jelenlét bíróságának. Az 1200-as évek végére tehát készen állt valamennyi kancelláriai szerv.
II. András (1205−1235): pénzrontás, évenkénti − csökkentett értékű − pénzbeváltással (Lucrum camerae
= kamara haszna); rendkívüli hadiadó, határvám, bérbeadott pénzverési, sókereskedelmi illeték; korlátlan
birtokadományozások a királyné (Gertrudis) meráni rokonainak; országos tisztségek halmozása (nádor,
országbíró, főlovász, főtárnok, bánok); a királyi vármegyerendszer széthullása, a nagybirtokosok a királyi
serviensek jogaira és birtokaira törnek. Távlatban eredménytelen, elhúzódó halicsi hadjáratok; a Német
lovagrend betelepítése 1211-ben a kunok ellen (Barcaság). 1213-ban a király távollétében Péter, Simon,
Bánk vezetésével összeesküvés, a királyné megölése 1217-ben. II. András sikertelen szentföldi hadjárata.
1222-ben Fehérváron az Aranybulla kikényszerítése (ezt megelőzően a zalai serviensek összefogása). −
Megtiltja egész vármegyék eladományozását; orsz. tisztségek halmozását; a pénzrontást; zsidóknak,
izmaelitáknak az adóbérletet; nemesi hadak külföldre vezetése csak a király költségére; serviensek
adómentessége; egyházi hiteles helyek jogosítványai; 31. − utolsó − cikkely az ellenállási záradék. A
király később nem akarja betartani, az Aranybulla megerősítésére kényszerítik 1231-ben. 1233-ban az
egyháznak biztosított sókereskedelmi monopólium (beregi egyezmény). 1233-ban Julián és Bernát
szerzetesek küldetése (keleten felkutatni az elszakadt magyarokat). András kiűzi a Német Lovagrendet.
Az aranybulla-mozgalom:
A korai feudális állam III: Béla (1172-96) alatt élte fénykorát. Ekkor sikerült legjobban felzárkózni a fejlett nyugati országokhoz. Béla halála után hanyatlás következett. Fiai között trónviszály tört ki, amely újabb hatalmas birtokadományozásokhoz vezetett. II. András (1205-35) került ki győztesen a harcokból, de ez a győzelem meglehetősen sokba került. A nagybirtokosok ereje és politikai befolyása tovább nőtt az uralkodó rovására. Annyira meggyengült András uralma, hogy nem tudta ellátni önerőből az ország katonai védelmét és a földesurakra kellett támaszkodnia. Keresztes hadjáratával és többszörös halicsi kudarcok hatására az államkincstár kiürült. II. András az eladományozott birtokok helyett regálékkal akarta pótolni a hiányt. Fokozta a parasztság terheit, gyakran rontotta a pénzt. A királyi hatalom hanyatlásával párhuzamosan erősödtek a földesurak, ami nagy veszélyt jelentett a szerviensek (=személyében szabad, CSAK a király alá tartozó katonáskodó személy, aki a saját kisbirtokán él) számára, ugyanis önállóan nem tudták kivédeni a nagyurak folyamatos terjeszkedését és földéhségét. Hasonló sors várt a vármegyerendszer széthullása miatt földtulajdonossá váló várjobbágyokra is. Mindkét csoportot az fenyegette, hogy elvesztik földjüket és állandó katonáskodásra kényszerülnek a földesúri magánhadseregekben. A főurak nyomása miatt a szerviensek és a várjobbágyok szervezkedni kezdtek a király ellen. A nemesek közül sem támogatta mindenki a király birtokadományozó politikáját. Főleg azok elégedetlenkedtek, akik kimaradtak a földosztásból. Rossz szemmel nézték Gertrúd és a merániak hatalmaskodásait is. Elégedetlenkedett az egyház is, ugyanis ők teljesen kimaradtak a bőkezű adományozásból. Ezért került sor 1213-ban a főurak merényletére Gertrúd ellen. Eltérő okok miatt ugyan, de az egész társadalom szembekerült az uralkodóval. Az elégedetlenség társadalmi mozgalommá alakult, melynek élére az ellenzéki főurak álltak, fegyveres erejét pedig a szerviensek alkották. A várjobbágyok és a parasztok segítségével az 1222-es fehérvári törvénynapon kényszerítették II. Andrást, hogy a jogaikat az Aranybullában erősítse meg. A dokumentum 31 cikkelyből állt, de nem ment át a gyakorlatba.
Az Aranybulla főbb pontjai:
1 Évi törvénynap Fehérváron;
2 Szerviensek személyének és birtokainak védelme;
3 Szerviensek és az egyház adómentessége
4 Szerviensek birtokainak öröklését szabályozta
7 Szerviensek hadkötelezettségének szabályozása (csak védekezésnél)
11 Idegenek tisztségviselése (csak az országos tanács beleegyezésével)
15 Tilos a beszállásolás a szerviensekhez
16 Tilos a tisztségek öröklése
17 Szolgálattal szerzett birtok elidegeníthetetlen
18 Várjobbágyok és idegenek szabadságának rögzítése
20 Tized fizetése csak terményben
23 Pénzről: olyan legyen, mint III. Béla alatt és csak egyszer lehet évente rontani
24 Zsidók tisztségviselése tilos
26 Tilos idegennek földet adományozni
30 Tisztségek halmozása tilos (kivéve: király, királyné, nádor, bán)
Az Aranybulla rendelkezett egy ellenállási záradékkal, amely kikötötte, hogyha a király nem tartja be a lefektetett pontokat, akkor a felkelés ellene jogos. Az királyi hatalom annyi gyengének bizonyult, hogy az egyház kikényszerítette az Aranybulla megújítását 1231-ben. Ez az új változat megengedte a tized pénzbeli behajtását, megváltoztatták az ellenállási záradékot is, miszerint az egyháznak jog a van a királyt kiközösíteni. Azonban az egyház nem elégedett meg az eredményekkel. Egyházi átokkal fenyegette az országot, így kizsarolta azt, hogy II. András részt engedett az egyháznak a sókereskedelemből is. Ezt 1233-ban a beregi egyezményben rögzítették. A szervienseket még az Aranybulla sem védte meg a földesurak önkényeskedéseitől, ezért más formában szervezkedtek jogaik érvényesítése miatt. 1232-ben kérték a királyt levelükben, hogy szolgabírákat választhassanak maguk közül jogaik védelmére (zalai szerviensek levele- 1232). Bár ezek a bíróságok sokáig erőtlenek voltak, innen számítjuk a nemesi vármegye megalakulásának kezdetét.
IV. Béla és a Tatárjárás
1. Politikai előzmények
Az Árpád-házi királyok hatalmának alapja a királyi vármegyerendszer volt, amelyet még I. (Szent) István király épített ki. Ez adta a jövedelmet és a hadsereget. A várakban szolgáló várkatonák és tisztjeik, a várjobbágyok, valamint a király fegyveres kíséretét alkotó szerviensek (királyi „szolgák”, vitézek) adták a hadsereg gerincét.
A XII. században az országban uralkodó anarchia idején a királyok csak úgy tudták a maguk számára a nagybirtokosok támogatását megnyerni, ha részükre nagy birtoktesteket adományoztak, néha egész vármegyéket. A szabad elemek királyi függésből földesúri függésbe kerültek. Ez IV. Béla apja, II. András (1205-1235) idején öltött nagy méreteket.
A birtokok eladományozásával a földesúri hatalom egyre nőtt, a királyi hatalom pedig egyre csökkent. Az adományozással elégedetlenkedők pedig királyellenes mozgalomba kezdtek, melyek végeredménye az Aranybulla kiadása 1222-ben. A királyi hatalom gyengesége miatt azonban nem tudott érvényt szerezni a törvénynek.
2. IV. Béla politikája
IV. Béla (1235-1270) az apja – II. András – halála után került a trónra. Nagyapját, III. Bélát tekintette a példaképének.
Hozzáfogott a királyi tekintély visszaállításához, a nagybirtokosok megfékezéséhez. Már az apja idejében is ellenezte a királyi vármegyék eladományozását, megkísérelte visszaszerezni a régi várbirtokokat (királyi bizottságok vizsgálták ki a „haszontalan” adományokat visszavegyék). Ezzel meglehetősen megromlott a király és a bárók közötti viszony. (Béla amúgy sem szerette a bárókat, anyja egykori gyilkosait – Bánk Bán).
Tovább rontott a helyzeten, hogy a hadsereg növelése érdekében befogadta a tatárok elől menekülő kunokat. A mintegy 40 ezer kunt a Duna-Tisza közén (Kiskunság) telepítette le. Társadalmi ellentét húzódott a magyarok és a kunok között. A nomád pásztorkodással foglalkozó kunok sok kárt okoztak a környező földművelő lakosságnak. A nagybirtokosok annál is inkább szították a tüzet a kunok ellen, mivel a királyi hatalom esetleg ellenük is fordítható fegyverét látták bennük, és a törvény szigorúbban járt el a kunokat megsértő magyarokkal szemben, mint fordítva.
IV. Béla törekvése az erős királyi hatalomra, annak megteremtésére igen tiszteletre méltó, és az adott korban mindenképpen szükséges is volt. De a király eszközei hibásak voltak. (Pl. a birtokvisszavétel vagy egyesek száműzetése. Ez szembe fordította vele az egész uralkodó osztályt.)
3. A tatárjárás előzményei és a tatárjárás
Julianus barát, aki négy társával még András életében elindult az őshazában maradt magyarok fölkutatására (1237-ben), második útjáról visszatérve hírt hozott a fenyegető mongol támadásról. 1240-ben Kijev a tatár (mongol) horda martalékává lett.
IV. Béla segítséget kérő levelet küldött a pápához, a német-római császárhoz (II. Frigyes) és a nyugati keresztény uralkodókhoz, de sehonnan sem kapott, csak a johanniták lovagrendjétől. 1250-ben IV. Béla a pápához írt levelében keserű szemrehányást tesz ezért.
A tatár betörésért a magyar urak a kunokat vádolták, ezért a kunok királyát, Kötenyt meggyilkolták, s a jelentős katonai erőt képviselő kunokat kiűzték az országból, éppen akkor, mikor minden erőt össze kellett volna fogni a tatár veszedelem ellen. Az uralkodóval való ellentét miatt a főurak a legteljesebb közönnyel fogadták a tatár veszedelem hírét.
A tatárok 1241 tavaszán három hadoszlopban törtek hazánkra. Főseregüket a Vereckei-hágón keresztül Batu kán vezette. Béla hevenyészve összeszedett csapatokkal, a várkatonaság maradványaival és néhány egyházi méltóság magánhadseregével indult ellenük. A magyar sereg a Sajó melletti Muhi-pusztán súlyos vereséget szenvedett, 1241. április 11-én. A király ugyan nagy nehezen megmenekült, de embereinek jelentős része elpusztult.
Rogerius nagyváradi kanonok, aki szemtanúként élte át városa elfoglalását, Siralmas ének c. művében (Carmen miserabile) számol be a csatáról és az azt követő pusztításról.
Béla a csata után II. Frigyes osztrák herceghez menekült, aki csak néhány dunántúli vármegye átengedése után engedte szabadon. Végül a dalmát tengerparton, Tran (Trogir) várában talált menedéket közel egy évig. Itt határozta el várandós feleségével, hogy ha lányuk születik Istennek ajánlják engesztelésül a maguk és országuk megmeneküléséért. (Ő lesz a későbbi Szent Margit.)
A tatárok kíméletlenül felégették a városokat és a falvakat, kegyetlenül legyilkolták az embereket. A tél folyamán a Duna jegén is átkeltek. A Dunántúlon azonban elkeseredett ellenállás fogadta őket. Néhány vár (pl. Esztergom, Pannonhalma és Székesfehérvár) sikerrel állt ellen az ostromnak.
A tatárok támadásukat felderítő vállalkozásnak szánták az ország végleges meghódítása előtt. 1242 márciusában a főkán, Ögödej halála után váratlanul kivonultak az országból. (Vagy, mert Batu kán indulni akart a kánválasztáson, vagy pedig taktikai okok miatt). Pusztításuknak sok virágzó település és rengeteg emberélet esett áldozatul. Egy bajor krónikás jegyezte föl, hogy „Magyarországot ebben az évben 350 évi fennállás után a tatárok megsemmisítették.” A megmaradt lakosság azonban ismét elkezdte a termelőmunkát. A király előtt pedig az a feladat állt, hogy a tatárok várható újabb támadása ellen felvértezze az országot.
4. IV. Béla megváltozott politikája, újjáépítés
IV. Béla történelmünk kiemelkedő személyisége a „második honalapító”. Az elnéptelenedett országrészeket betelepítette.
Az Alföldre visszahívta a kunokat, a felvidékre cseh és morva, nyugaton pedig német telepeseket (hospes) hívott. Erdélyben a románok találtak otthont.
Gyökeresen szakít a tatárjárás előtti politikájával. Lemondott a királyi várbirtok visszaszerzéséről, sőt adott még birtokokat a főuraknak. Arra kötelezte azonban őket, hogy erősítsék meg magánhadseregeiket (páncélos egységek), s a tatárjárás tapasztalatai alapján szorgalmazta, hogy erős kővárakat építsenek.
A várépítésben maga járt elől: Visegrádon, a budai várhegyen és Sárospatakon erősségeket emeltetett.
Külpolitikájában ugyancsak döntő fordulat állt be. Mivel a tatárjárás idején meggyőződött arról, hogy nyugati segítségre nem számíthat, a tatárok fenyegette halicsi fejedelemmel, és a lengyelekkel lépett szövetségre.
Ugyanakkor törekedett a nagybirtokosokkal szembenálló rétegeket támogatni – megerősíti a szerviensek jogait. (1267. évi törvény)
A városoknak kiváltságlevelet, néhánynak pedig vámmentes kereskedelem jogot adott. Selmec- és Besztercebánya jelentőssé válik (ezüst- és rézbányászat).
A szerviensek megyénkét 2-3 választott képviselőt küldhettek az Országos Törvénykezési Napokra (Székesfehérvárott).
A közép- és kisbirtokosok nagy része függő viszonyba került a nagyuraktól. A hűbéri szolgálatot vállaló közép- és kisbirtokosokat familiárisoknak nevezték. (Ez a familiárisi kapcsolat nagyon hasonlított a nyugati feudalizmus hűbérúr-vazallusi viszonyához, ám itt a bárók megnövekedett hatalma következményeként alakult ki, és nem volt örökíthető).
V. István
1270-1272-ig uralkodik; 1272-ben Dalmáciába utazik: tárgyal az Anjou-családdal: Ha
Istvánnak gyereke születik, akkor az Anjou-házba fogják beházasítani.
IV. László
Másnéven Kun László, 1272-től 1290-ig uralkodik, inkább csak külpolitikailag fontos
1278-ban Habsburg Rudolf segítséget kér Ausztria megszerzésére (Morvamező)
A kunok nagy támogatója lesz
Pápai legátus érkezik Magyarországra, hogy elcsitítsa a sok főnemes – szinte már
kiskirály – belső hatalmi harcát. Legátus feladata: a király hatalmának visszaállítása
1282-ben László rájön, hogy a kunok nem akarnak letelepedni csata
1282 László kunok; László nyer, a kunok kimennek az országból. (Hód-tavi
csata)
1290-ben a kunok ölik meg Lászlót
III. András
1290-1301; ő II. András unokája
Törvényes származását kétségbe vonják (lehet, hogy Dénes Nádor a papa) András
úgy táncol, ahogy a kiskirályok fütyülnek
1298-ban kiad egy törvényt: Ha a jobbágy kifizette a földesúrnak minden
járandóságukat, szabadon elmehetnek.
Az Anjou kor Magyarországon
Az Árpád-ház kihalása után 1301-1308-ig egyfajta interregnum alakult ki Magyarországon, azaz 7 évig nincsen király a trónon.
Érkeznek azonban a leányági trónkövetelők:
1. II. Vencel, cseh király fia: Vencel. A nagybirtokosok nagy része őt támogatja. Meg is koronázzák a szent koronával 1301-ben, de nem fogadják el később, ugyanis az esztergomi- helyett a kalocsai érsek koronázta meg(4).
2. Ottó a bajor Wittelsbach-ház hercege. 1305-ben megkoronázza két püspök is, azonban a kánok hadsereggel vonultak ellene 1307-ben. Kán László elveszi tőle a koronát, Ottó pedig elmenekült.
3. Caroberto, azaz Károly Róbert, aki nápolyi neveltetése miatt nem számíthatott túl nagy támogatottságra itthon, azonban a pápa őt tartotta III. András méltó örökösének, az itáliai bankárok pedig pénzzel segítik. A nagybirtokosoknak csak egy kis része fogadta el őt.
Koronázásai
1301-ben koronázták meg először, de nem a Szent Koronával. (Azt a kőszegiek ellopták).
1307-ben, Rákosmezőn, több kiskirály is jelen volt.
1308-ban (hivatalos): a pesti Domonkos kolostorban. Az összes kiskirály jelen van.
1309-ben, a mai Mátyás-templomban. Ez volt a legünnepélyesebb.
1310-ben pedig a Szent Koronával.
A kiskirályok elleni harca (térkép: 32. oldal)
A tartományurak megerősödtek az interregnum alatt. A tartományurak elleni sikerei 1312-ben kezdődtek(5), amikor a rozgonyi csatában legyőzte az abák hadseregét. Őket még Csák is támogatta katonailag. Ezután következtek a borsák, a kánok, a kőszegiek és a gyengébbek szép sorban. 10 év alatt mindenkit legyőzött, kivéve Csák Mátét, a legerősebb kiskirályt. Károly Róbert kivárta a halálát (1321).
Érdekesség: 1330-ban Zách Felicián merényletet kísérelt meg Károly Róbert ellen. Kezdetben még Csák Máté híve volt, de hogy megmeneküljön felesküdött a királyra. Az egyik ebéd közben rárontott a királyi családra, levágta a királyné (Lokietek Erzsébet) négy ujját, a gyerekeket is majdnem ledöfte, de a helyszínen felkoncolták. Rokonait pedig kiirtották harmadíziglen.
Az ország újjászervezése, irányítása
Szilárd politikai rendszert hozott létre, amely majdani utódjának, fiának, Nagy Lajosnak is biztos hátteret adott. Politikai támaszként az új nagybirtokosi arisztokráciát alkalmazza, akiket ő maga emelt föl, ugyanis földeket adományozott nekik (honorbirtok), ezek jövedelméből tartották fenn magukat, a földet csak a tisztség viseléséig birtokolták.
Támogatói: Drugeth, Lackfi, Újlaki, Garai család.
Károly Róbert az országgyűlés helyett, ezekből a családokból összeállított királyi tanácsot működtetett.
Gazdaságpolitika
▪ A birtokadományozások jövedelem-kieséssel jártak, és ezt pótolandó, Károly Róbert a királyi jogon szerzett jövedelmekre támaszkodott (regáléjövedelmek = ius regula): adók, vámok, monopóliumok. Ezek rendszerét átalakíttatta, gazdasági szakembere: Nekcsei Demeter által, aki az országos tárnokmester volt. A városok igazgatását a tárnokmester irányította. Gazdasági reformjait pedig úgy irányította, hogy hazánk adottságait kihasználja.
▪ Magyarország legfőbb előnye a jelentős nemesfém készlet volt. (Körmöcbánya: arany-, Selmecbánya: ezüst-, Besztercebánya: rézbányászati központok voltak, Erdély sóbányákban volt gazdag). Európa arany és ezüstkitermelésének 75%-a hazánkban folyt. Évente 2-3 tonna aranyat termeltek ki.
↓
Ezt akarta kihasználni a király az URBURA-reform által:
Korábban a földbirtokosoknak nem volt érdekük a nemesfém kitermelése, mert ha valaki a birtokán nemesércet talált, kötelezően fel kellett ajánlani a területet a királynak, elvették és cserebirtokot kapott érte. Érdekeltté kellett tehát tenni őket. A reform érdekében K. R. az urbura (bányajövedelem) egyharmadát átengedte a nagybirtokosnak, ezzel megszüntette a rá vonatkozó királyi monopóliumokat.
▪ A nemesérc forgalmára állított fel királyi monopóliumot: a nemesfémet pénzzé csak a királyi kamaráknál lehetett beváltani (kamarahaszna = kötelező pénzbeváltás kincstári haszna) + a veretlen aranyat és ezüstöt kivonták a kereskedelmi forgalomból. Országszerte 10 ilyen kamaraispánságot hozott létre. A kamarák pénzveréssel is foglalkoztak, igen jó minőségű pénzt vertek. A legmagasabb szintű pénz az aranyforint, (amit a firenzei fiorino mintájára 23,5 karátos aranyból vertek 1325-től. 1 aranyforint súlya 3,5 g volt. A forint mellé még váltópénzeket is veretett: garas (ezüst), dénár (ezüst-réz)) → így elesett Károly Róbert a kamara hasznától → ezért bevezette kapuadót! (minden olyan jobbágytelek után fizetni kellett, amelynek a kapuján egy megrakott szénásszekér át tudott haladni = az első állami egyenesadó Magyarországon).
▪ Az értékes pénz vonzotta a kereskedőket, ezért harmincadvám helyeket állítottak föl. A főútvonalakon felállított harmincadhelyeken a behozott és kivitt áruk értékének 1 %-át, majd 3,33 %-át fölözte le a kincstár.
▪ A pápák Avignoni fogságát (1309-1377) is kihasználta: a pápai adó egyharmadát visszafogta.
↓
Ezekkel az intézkedésekkel szilárd pénzügyi helyzetet hozott létre, sőt még megfelelő katonai háttere is volt.
Katonai reformjával lehetőséget adott a földbirtokosoknak (honorbirtokosoknak), hogy hadseregüket megtarthassák, azonban maguknak kellett finanszírozniuk azt, a honorbirtokért cserébe. Ha a katonák létszáma meghaladta az 50 főt, a földbirtokosnak lett egy bandériuma (zászlóalja). Megengedte tehát a földesúrnak, hogy hadserege a saját zászlója alatt harcolhasson. Azonban, ha a földbirtokos nem tudott kiállítani egy 50 fős sereget, akkor saját magának kellett harcolnia. Ez volt a banderiális hadszervezet. Ezen kívül még voltak segédseregeink is: a kunok, a jászok, és a székelyek. Ritkán zsoldos csapatok is csatlakoztak.
A támogatásért cserébe a köznemeseknek földet adott, cserébe bizonyos számú feltételeket kellet kiállítani, de megengedte nekik, hogy a csapatot saját címeres zászlójuk alatt vezessék hadba. Ezt az új hadszervezetet az olasz bandiersz (zászló) szóból banderiális hadseregnek nevezzük
Károly Róbert hódító külpolitikája mindezek ellenére sikertelen. Nem tudja megszilárdítani a magyar királyi hatalmat: Horvátországban, és Dalmáciában. A havasalföldi vajda leszakítja a Szörényi Bánságot. Hadjáratot folytatott az Osztrák Hercegség ellen is, mert támogatták a kőszegieket, de végül békét kötnek.
Legnagyobb külpolitikai sikere a Visegrádi királytalálkozó (1335): III. Kázmér (lengyel), Luxemburgi János (cseh) és Károly Róbert, új kereskedelmi útvonal kialakításában egyeztek meg Brünón és Krakkón keresztül, így elkerültk Bécset(6).
1339-es Anjou-Piast örökösödési szerződés: ha III. Kázmér fiú utód nélkül hal meg, akkor Károly R. legidősebb fiát ültetik a lengyel trónra. Károly Róbert halála után 1342-ben, legidősebb fia, Nagy Lajos követte a trónon (1342-82). 1370-től lengyel király is lett.
I. (Nagy) Lajos uralkodását (1342-1382) – apjáéval ellentétben – hódító háborúk sora jellemezte. Nagy Lajos lovagkirály, 3 év kivételével egyfolytában háborúzik. Minden szomszédos országgal hadiállapotban vagyunk. A két nápolyi hadjárat (1347 és 1350) volt a legköltségesebb. A hadjáratot öccse meggyilkolásának ürügyén vezeti a Nápolyi Johanna ellen. Elfoglalja Nápolyt, de megtartani nem tudja hódítását. Az igaz hit védelmében északon a pogány litvánok, Balkánon a bogumil „eretnekek” ellen harcolt. Királyaink közül ő ütközött meg először a törökkel. Dalmácia meghódítása az egyetlen sikeres hadjárat volt. (Raguza, Zára, Spalato)
1371-ben Kázmér meghal, Nagy Lajos örökli a trónt: ez a magyar-lengyel perszonálunió. Nagy Lajos uralkodása idején éri el Magyarország legnagyobb kiterjedését. I. Lajos hódításai során az új nagybirtokos réteg növelte hatalmát. A terhek egyre nőttek (kilenced) és a jobbágyok elszökdöstek a nagybirtokosok birtokairól.
A hadjáratok kimerítik a kincstárat. Kiéleződtek a társadalmi ellentétek a bárók és a köznemesek között. A köznemesek egyre önállóbbá váltak a megyékben, ugyanakkor jelentős hányadukat familiárisi viszony fűzte a bárókhoz. Ezért válik szükségessé 1351-ben az Aranybulla felújítása:
-ősiség törvénye. Az öröklési rend szabályozása: a földet eladni, elajándékozni, elidegeníteni nem lehet. Ez 1848-ig érvényes marad.
- kilenced törvénye: a kilencedik tized a földesúré. A földesurat kötelezi a betartásra, ez a középbirtokosok érdekeit védi, hogy ne lehessen a jobbágyokat a kis- és középbirtokosoktól elhívni azáltal, hogy a kilenced be nem szedésével kedvezményeket nyújt. Egységessé tette a jobbágyság terheit, a XIV. század közepén befejeződött a jogilag egységes jobbágyosztály létrejötte.
- „egy és ugyanazon szabadság” elve: az uralkodó osztály alsóbb rétegeinek nemesi jogait ismerte el, minden nemesnek ugyanazok a jogai és a kiváltságai. Ez meggyorsította a köznemesi rend fejlődését.
Károlyt halála után 16 éves fia, Nagy Lajos követte a trónon. Mellette szinte társuralkodóként mindenbe beleszólása volt anyjának, Erzsébetnek, kire - ha a király az országtól távol volt - többször is rábízta a helytartói feladatokat. Nagy Lajos kedvelte a háborúkat (több csatában életveszélybe is került), a lovagi tornákat, a vadászatokat. Anyjához hasonlóan mélységesen vallásos volt. Különösen nagy tisztelője Szent Lászlónak, az ő képét verette aranyforintjaira a Károly által firenzei mintára Keresztelő Szent János portréjával díszített pénzek helyett.
Az 1343-ban meghalt nápolyi Bölcs Róbert végrendeletében csak lányát, Johannát tette meg örökösévé. Amikor a pápa hosszas habozás után hozzájárult András szicíliai királlyá koronázásához, Johanna hívei a királynő tudtával a herceget megölték. A gyilkosokat ugyan kivégezték, Lajos azonban hiába kérte a pápától, hogy Johannát fossza meg a koronájától, ő most sem kívánta egyesíteni az Anjouk magyar és nápolyi ágát. A magyar király apja egykori igényére támaszkodva magát tartotta a nápolyi trón örökösének, a megváltoztatott trónöröklési rend szerint azonban Johanna letétele esetén egy másik Anjou, Károly durazzói herceg lett volna jogosult a trónra.
Lajos 1347-ben személyesen indított hadjáratot Nápoly ellen. Magyar és német zsoldosai csak gyenge ellenállásba ütköztek, Johanna királynő ősi francia birtokaira menekült, hogy csapatokat toborozzon. Lajos a hódolatára érkező Anjou hercegeket elfogatta, riválisát, Károlyt kivégeztette, 1348 elején bevonult Nápolyba, felvette a Szicília és Jeruzsálem királya címet. A kivégzés nyomán keletkezett elégedetlenség, majd a Nápolyt is elérő nagy pestisjárvány miatt néhány hónap múlva hazatért. A hátrahagyott csapatok a hódítást nem tudták megtartani, az új férje oldalán hamarosan visszatérő Johanna néhány vár kivételével visszafoglalta országát.
1349-ben a járvány elérte Magyarországot, pestisben halt meg a királyné, Lajos első felesége is. 1350-ben a magyar királyi sereg elindult a második nápolyi hadjáratra. A fővárost elfoglalták, de a magyar uralmat ezúttal sem sikerült megszilárdítani. Nagy Lajos lemondott nápolyi és szicíliai királyságáról, 1352-ben fegyverszünetet kötött Johannával. A királyi had nagy része hazatért Magyarországra, magyar lovagok azonban a "nagy magyar sereg" nevű zsoldoscsapat tagjaiként még évekig harcoltak Itáliában, köztük volt Toldi Miklós is.
Nagy Lajos az apja által kiépített központosított kormányzati rendszert tovább erősítette. Lazítani rajta csak egyszer kényszerült, a sikertelen nápolyi háborúk és a pestisjárvány utáni helyzetben. 1351 novemberében - uralkodása során először - országgyűlést hívott össze Budára. Megerősítette az Aranybullát, melyet a 15. századtól ebben a törvényben foglalt formájában tekintettek a magyar nemesi jogok alaptörvényének. Egy helyen azonban változtatott II. András rendelkezésén: eltörölte az örökösök nélkül elhunyt nemesek szabad végrendelkezési jogát és a királyi háramlási jog érdekében kiterjesztette rájuk az ősiséget.
Az 1351-es törvény kimondta az ország határai közt élő nemesek "egy és ugyazon szabadságának" elvét, vagyis mentességét mindenféle adó és szolgáltatás alól, ezzel megszüntette a szlavóniai, a pozsegai és valkói nemesek adófizetési kötelezettségét. Megszorította az egyházi tilalom kimondását az egyházakkal perlekedő nemesek ellen. Szabályozta a kamara haszna szedését, rendelkezett az igaztalan vámok eltörléséről, döntött különböző perjogi kérdésekben. Előírta a kilenced szedésének kötelezettségét, erre a királyi és királynéi birtokokon is ígéretet tett.
Nagy Lajos nem akarta hatalmát az országgyűléssel tartósan megosztani, 1352-ben még egyszer összehívta a rendeket, azonban erre többször nem került sor. A vidéki nemesség befolyása csak a megyére terjedt ki. A megyének nem volt sem állandó karhatalma, a sedrián kívül más fóruma sem, megyei önkormányzatról nem beszélhetünk. A helybéli gonosztevők elítélése és az igazságszolgáltatás azoknak a nemeseknek ügyeiben, akik nem tudták a királyi kúriát felkeresni, a nádor és királyi parancs alapján eljáró más tisztviselők feladata volt, akik időről-időre több megye részére közgyűléseket tartottak.
A hetvenes években több kormányzati változtatás történt, céljuk az addigiaknál is erősebb hatalomközpontosítás volt. A kancellária kettévált, megszületett a titkos kancellária, élén a titkos kancellárral. A korábban is meglévő kancellária vezetője főkancellári címet kapott. Létrejött a kúria harmadik tagozata: a nádori törvényszék és az országbíró által vezetett királyi jelenlét mellett megalakult a királyi különös jelenlét bírósága, élén a főkancellár állt. A tárnokmester többé nem volt pénzügyi tisztségviselő, a királyi városok fellebbezett ügyeinek bírája lett. Pénzügyigazgatási feladatait a mostantól tőle függetlenül működő kincstartó vette át.
Horvátországban a királyi hatalmat még uralma elején helyreállította Nagy Lajos. A dalmát városokat az 1356-ban padovai szövetségben kezdett velencei hadjárattal hódoltatta meg. Az 1358-as zárai békében a dózsék lemondtak az évszázadok óta viselt "Horvátország és Dalmácia hercege" címükről. A magyar hatalom Ragusától - melyet ekkor szereztek meg - a Quarneroig terjedt. Ezt egy újabb háborút követően az 1381-es torinói béke is megerősítette. Boszniában hűséges apósa, Kotromanics István halála után a bogumil eretnekség miatt viselt hadat.
Szerbia részekre hullott az 1346-ban magát cárrá koronáztató Dusán István halálát követően. Az ország északi része magyar, Dél-Szerbia pedig a Marica-parti csata (1371) után oszmán-török befolyás alá került. Havasalföldön Basarab halála után utóda meghódolt a magyar királynak, ezért cserébe megkapta a szörényi bánságot, a román fejedelemség azonban gyakorlatilag független maradt. A hetvenes években a megbízhatatlan szomszéddal szemben határvárak épültek: Törcsvár és Tolmács, Orsovát pedig felújították. 1375-ben ütköztek meg először magyar csapatok az akkor havasalföldi szövetségesként harcoló oszmánokkal, török betörésre azonban Nagy Lajos életében nem került sor.
Rövid időre a kettészakadt Bulgária északi része, a vidini cárság is magyar bánok irányítása alá került, majd hűbéres ország lett. A keleti határokon túl a többször betörő tatárok ellen a magyarok sikerrel hadakoztak. Az Aranyhorda kivonulása után Bogdán máramarosi vajda 1359 körül alapította meg a Moldvának nevezett második román fejedelemséget. Nagy Lajos több hadjáratot vezetett ide, Moldva azonban csak rövid ideig volt magyar hűbéres, később lengyel befolyás alá került.
1370-ben meghalt Nagy Kázmér lengyel király. Az 1339-es szerződés értelmében Nagy Lajos lépett trónjára, aki korábban több litván hadjáratban segítette a lengyeleket. A lengyel-magyar perszonálunió sikertelen volt. A király az itteni kormányzást először anyjára bízta. Erzsébet erőszakos uralma ellen felkelés tört ki Krakkóban, a királyné hazatérésre kényszerült. Utóda László oppelni herceg helytartósága sem volt tartósabb. Nagy Lajos a litvánoktól elfoglalt Halicsot Magyarországról igazgatta, az itteni várak élére magyarokat helyezett.
A lengyel rendi fejlődésben fontos szerepet játszó "nagy privilégium" kiadására 1374-ben Kassán került sor, ezzel sikerült az uralkodónak leányai trónutódlási jogát elismertetnie a lengyelekkel. Nagy Lajos örökségét idősebbik leányának, Máriának és jegyesének, Zsigmondnak szánta. Johannát - aki a nyugati egyházszakadás során az avignoni pápa mellé állt - a római pápa 1380-ban megfosztotta trónjától, azt a magyar udvarban nevelkedett Kis Károlynak ajánlotta fel. A magyar csapatokkal támogatott Kis Károly 1381-ben könnyedén bevette Nápolyt, Johannát 1382-ben megölette.
Nagy Lajos uralkodása végén leprát kapott, visszavonultan, vallásos elmélyedésben élt. A leányági örökösödést elfogadták alattvalói, a királynők uralmával azonban ellenkezett a világiak jogelve, mely a királyok alkalmasságát elsősorban hadratermettségükben látta. A király halála után 11 éves lányát, Máriát Székesfehérvárott megkoronázták. Az ország ügyeit helyette anyja, Erzsébet és Garai Miklós nádor intézte. A lengyelek Máriát és Zsigmondot is elfogadták volna, feltételük azonban az volt, hogy az új király náluk éljen.
Luxemburgi Zsigmond
I. Lajos kisebbik lánya, Hedvig örökölte a lengyel trónt (kiskorú) - lengyel urak hozzáadják Jagello litván
fejedelemhez (keresztség felvétele a litvánokkal, területegyesítés a lengyelekkel) Jadviga néven szeretett
királyné.
Lajos nagyobbik (szintén kiskorú) lánya, Mária és jegyese, Luxemburgi Zsigmond öröklik a magyar
trónt, de kiskorúságuk miatt az özvegy királyné, Erzsébet uralkodik egy bárói csoporttal, s ő Máriának
inkább a francia királyi családból szeretne férjet. Egy másik csoport a nápolyi királyt hívta meg -
sikertelenül - a magyar trónra. A harmadik csoport Luxemburgi Zsigmond pártján állt.
Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) a bárói szövetségek (ligák) harcát kihasználva ő vette feleségül
Mária királynőt 1385-ben, és királlyá koronázták 1387-ben. Uralomra jutásának feltétele volt az őt
támogató liga bevonása a kormányzásba, másrészt hatalmas birtokadományok - immár nem honorként,
hanem feudumként - történő elosztása. Zsigmond kezében így a birtokadomány 20%-a sem maradt királyi
birtokként.
A hatalmi harcok során még fogságba is vetették (1401-ben), de a legerősebb ligával szövetkezve
(GaraiCillei liga) kiszabadították, s megkezdhette kormányzását. Mivel Mária királyné egy lovasbalesetben
meghalt, Zsigmond feleségül vette Cillei Borbálát, így hatalma komoly mértékben megerősödhetett.
Látszólag ellenzéknek is beleszólást enged az ügyekbe, a valóságban mindenkit kiszorít a hatalomból
1404-től.
Tanácsadó testületébe, a királyi tanácsba főpapok és bárók mellett különböző - köznemesi és polgári
származású - szakembereket is bejuttatott (pénzügyi szakembereket, jogászokat stb.), a döntések ettől
kezdve lényegében bárói beleszólás nélkül születtek.
A megmaradt királyi birtokokat, várakat nem adományozta el honorként sem; élükre - esetenként jelentős
területi hatalommal, fontos katonai vagy/és közigazgatási szerepkörrel - királyi tisztségviselőket nevezett
ki.
A főurakkal szemben erősítette a köznemességet, a nemesi vármegyét: a XV. sz. végén felhatalmazta a
nemesi vármegyét, hogy birtokfoglalás esetén vizsgálatot folytasson és igazságot tegyen. A XV. sz. elején
kapuadó és a dézsma kivetésének és behajtásának ellenőrzését is a megyei hatóságokra, a tekintélyesebb
köznemesekre bízta. Az ország kormányzásába is bevonta őket, küldöttségeiket meghívta a főpapok és
bárók tanácskozására (pl. 1435-ben).
Az egyházat is a kezében tartotta a királyi tetszvényjog (placetum regium) 1404-es bevezetésével (a
király előzetes beleegyezésével lehetett csak a templomokban kihirdetni a pápai bullákat).
Városi decrétumai 1405-ben a városok gazdasági fejlődését igyekeztek előmozdítani: a legfejlettebb
városoknak komoly kiváltságokat és önállóságot biztosított (tárnoki városok v. szabad királyi városok);
törekedett egységes súly- és hosszmérték bevezetésére (budai mérték szerint), fellebbezési jogot
biztosított számukra peres ügyekben a tárnokmesterhez vagy a királyhoz.
Megerősítette a városi polgárok, idegen jövevények és a jobbágyok szabad költözködési jogát.Magyarországon a városok „vásáros helyekből” alakultak ki, fő típusaik:
− szabad királyi város
− püspöki székhely
− bányaváros
− mezőváros
A mezővárosok uradalmi központokból alakultak ki: egy összegben fizették a földesúri adót (jobban
függve uruktól, személyenként szedették be tőlük); bírájukat és az esküdteket önállóan választották,
azonban a földesúrnak joga volt az igazságszolgáltatásukba beleszólni.
A királyi kiváltságlevéllel rendelkező városok a királynak fizettek adót évente, meghatározott
összegben, lakóiktól maga a városi önkormányzat szedte be a kivetett összeget; a tárnokmester
felügyelete alá tartoztak; fejlődésükben a céheskedés is megindult. Zsigmond az 1405-ben hozott
törvényeit előzetesen megvitatta a szabad kir. városok, mezővárosok és más kiváltságolt települések
képviselőivel. A nagyobb városok között városszövetségek jöttek létre (a szabad kir. városok szövetsége:
Buda, Kassa, Eperjes, Sopron, Nagyszombat, Bártfa, Pozsony a tárnoki székhez tartoztak, a tárnoki
bíróság volt a saját közös törvényszékük); a bányavárosok szövetségét Selmecbánya, Körmöcbánya,
Besztercebánya alkotta. Létezett még szövetsége a szász városoknak is.
A XV. sz. folyamán a városok egyre jobban bekapcsolódtak az árutermelésbe, létrejönnek a
városkörnyéki és országos piaci kapcsolatok, nő a lakosság száma (Budáé 8000 fő). Az ipari termelés
elmarad a nyugati városokhoz képest. Az állami terhek jelentős részét a jobbágyság viseli, a polgárság
még nem elég erős támasz az uralkodónak.
Zsigmond - reformjai, anyagi bevétel és köznemesi támogatottsága, rokon kapcsolatai révén európai
támogatottsága miatt is szilárdan kezében tarthatta a királyi hatalmat - még évekig tartó távollétei sem
okoztak zavart a kormányzásban. Uralkodásának utolsó évében robbant ki Erdélyben a magyar-román
parasztfelkelés a helyi túlkapások, a huszita propaganda és a pénzgazdálkodás nehézségei miatt, a
felkelést a kápolnai unióba tömörült erdélyi kiváltságosok a királyi hatalom közreműködése nélkül is le
tudták verni egy éven belül.
Zsigmond külpolitikája, Európa és Magyarország Zsigmond korában:
Oszmán-török előretörés a Balkánon, legyőzik 1389-ben (az első rigómezei csatában) a délszláv
fejedelmek seregeit Szerbiában. Veszélyeztetik, támadják a magyar határszéleket 1390-től. Zsigmond
hadjáratot szervez ellenük. Az Aranybullában megfogalmazott jogaikkal élve kevés nemes tartott vele
(amúgy is gyengébb, fegyelmezetlenebb, kisebb harci értéket képviselő csoport volt), erejét a toborzott
francia, angol, német, burgundi, cseh lovagok adták.
1396. szeptemberében indított hadjárata célja a török kiűzése a Balkánról, és Jeruzsálem visszafoglalása.
Teljes kudarc (fegyelmezetlen lovagok, átgondolt török haditerv és megvalósítás), Zsigmond menekül,
Konstantinápolyon át tud visszatérni.
A tapasztalatok levonása: 1397-es országgyűlés, döntés a telekkatonaság felállításáról (a birtokosok
minden húsz jobbágy után kötelesek voltak egy-egy könnyű hadfelszerelésű lovas íjászt kiállítani) - csak
rendelet maradt, nem igyekeztek a nagyurak teljesíteni. (Temesvári országgyűlés).
A török előnyomulást visszaveti hatalmas ázsiai vereségük 1402-ben (ankarai csata) a mongol Timur
Lenktől. Szultánjuk, I. Bajazid fogsága, 10 év visszaesés. 1421-től (II. Murad szultán uralkodásától) a
török hódítás új lendületet kapott, Zsigmond elrendeli a délkeleti védelmi vonal kiépítését (fő erőssége a
Lazarevics István szerb fejedelem által átadott Nándorfehérvár, valamint a később megszerzett Szrebrenik
és Jajca vára.)A meglévő királyi bevételek nem voltak elegendők, Zsigmond ezért gyakran elzálogosított királyi
birtokokat főuraknak, városi adójövedelmeket más külföldi uralkodóknak kölcsönök fejében. Gyakran
szedetett a jobbágyoktól rendkívüli hadiadót (évi egy aranyforint). Ebből fizette Zsigmond a huszita
háborúk költségeit is. Ezek előzménye: Zsigmondot 1410-ben német királlyá választják, e minőségében
beleszól az európai kérdésekbe; békeközvetítő szerepet vállalt külföldi hatalmak között, közreműködik a
keresztény egyházon belüli szakadás (több pápa, ellenpápák) megszüntetésében. (Cél a schizma
leküzdése, eretnekség felszámolása, egyházi reform.)
1414-1418 között a kezdeményezésére Svájcban összehívott egyetemes (ökumenikus) zsinat
Konstanzban lemondatta a három pápát, helyettük megválasztotta az egyedüli - zsinat által elismert - V.
Mártont. Második kérdéskörként a hitelvi zavarok leküzdése szerepelt. (Wyclif János 1320-1384) oxfordi
egyetemi tanár cseh tanítványát, Husz Jánost fogták perbe, és menlevele ellenére megégették (1415. júl.
6.). A zsinaton Zsigmond elismerteti a királyi főkegyúri jogot; az egyházi hivatalokba a király jelöltjei
kerülnek; pápától független az egyházi javadalmak adományozása; elismerik a királyi tetszvényjogot, a
placetum regiumot.
Husz János követői vallásháborúba kezdenek (kelyhesek és taboriták), Zsigmond öccse halála után
(Vencel) cseh király is lesz, e minőségében is háborúzik a huszitákkal 1419-től, cseh királysága
kezdetétől. Zsigmondot 1433-ban német-római császárrá koronázzák. Halála után veje, I. (Habsburg)
Albert lesz a magyar király.
(Konstanzi zsinat: 3 pápa, 3 patriarcha, 29 bíboros, 33 érsek, 150 püspök, a szerzetesrendek és az
egyetemek küldöttei, 6 uralkodó személyesen, 9 pedig követeivel képviseltette magát;
kb. 20.000 résztvevő + 700 kéjhölgy…)
Külpolitika részletesebben
Magyarország a XIV. század végére vezető európai nagyhatalommá vált. Nyugat-Európában pestisjárványok tomboltak, Anglia és Franciaország egymással háborúzott, Németország az aranybulla kiadása után egymással vetélkedő fejedelemségek halmazára bomlott, a pápaság tekintélye az avignoni fogság miatt mélypontra zuhant, Oroszországot a tatárok tartották elnyomás alatt. Az Anjou-kori királyok megerősítették az ország gazdaságát és szoros szövetséget kötöttek Cseh- és Lengyelországgal. Nagy Lajos halála után végakarata szerint megkoronázták 12 éves lányát, de az özvegy királyné Garai Miklós nádor segítségével nem engedte ki kezéből a hatalmat. A hosszú idő alatt kiépített királyi hatalom összeomlott, a bárói ligák egymással vetélkedtek a központi irányítás nélküli országban. A véres trónharcokból végül Luxemburgi Zsigmond került ki győztesen miután II. Károly merénylet áldozata lett.
1. Királyi pozíció megszilárdítása és törökellenes harcok
Zsigmond uralkodásának első felét uralma elismertetése a bárói csoportokkal, hatalma megszilárdítása és a török elleni harc megszervezése jellemezte.
Zsigmond megkoronázásakor(1387) kötelezettséget vállalt, hogy a királyi tanácsba nem vesz be idegeneket és nem adományoz idegeneknek birtokot valamint a bárókkal együtt kormányoz. A koronázási feltételek betartására- teljesen újszerű módon- a király ligára lépett az őt támogató bárókkal, egyben felhatalmazta őket, hogy ígéretei teljesítésére akár erővel is kényszeríthetik.
A kényszerhelyzetben hozott ígéretek kárát a királyi birtokállomány látta, ugyanis míg Nagy Lajos halálakor a várak fele király kézben volt ez a szám az adományozások után 20%-ra csökkent. Miután megerősödött pozíciója, szabadulni akart a ligauralom alól ezért, új, hozzá hű idegeneket és nemeseket emelt bárói rangra ( Cillei Hermann, Ozorai Pipó). A bárók válaszul 1401-ben Budán letartóztatták és csak Garai Miklós közvetítésével sikerült kiszabadulnia. A kiújult elégedetlenséget amnesztia biztosításával, kedvező házasságokkal és saját emberei fontos pozícióba juttatásával sikerült lecsillapítani, azaz véglegesen megszilárdítani helyét.
A XIV: század második felében az oszmán törökök fokozatosan nyomultak előre a Balkánon, az egymással vetélkedő fejedelemségek képtelenek voltak az összefogásra, és a hatékony ellenállásra. Az 1389-es rigómezei török győzelem után Szerbia elesett, a török portyák már a Szerémségben pusztítottak, a török veszély valós fenyegetettséggé vált. A nyugati harcmodor kezdetben sikeresnek bizonyult a hódítókkal szemben, a páncélos lovasság könnyedén megfutamította az oszmán könnyűlovasságot. A törökök okozta veszély megszüntetéshez a korabeli vezetők véleménye szerint elegendő néhány hadjárat, amit a kezdeti sikerek is igazoltak. 1396-ben Zsigmond nemzetközi összefogással próbálta elejét venni a további török hódításnak. A vállalkozást a pápa keresztes hadjáratnak minősítette, így a magyar király zászlaja alá válogatott európai lovagsereg érkezett, francia, német, cseh és lengyel nemesekkel. A nemzetközi sereg ostrom alá vette Nikápoly várát, majd harcba bocsátkoztak az I. Bajezid által vezetett felmentő sereggel. Az elbizakodott francia lovagok Zsigmond javaslata ellenére a törököket a hadrendjük közepe ellen vezetett egyetlen rohammal akarták elsöpörni. A lezúdoló nehézlovasság lelkesedése magával sodorta az egész keresztény sereget, így az belerohant az előre kitervelt csapdába: az oszmán arcvonal középső része, az akindzsik, engedtek a nyomásnak, szétváltak egyenesen belevezetve a lovasságot a janicsárok oszlopába miközben a szárnyak felől bezárult a szpáhik harapófogója. A csata elveszett. Zsigmond ugyan hívei önfeláldozása révén megmenekült, de a lovagok és főurak nagy része elesett vagy csak csillagászati összegű váltságdíj ellenében szabadulhatott. Zsigmond felismerte, hogy támadó hadjáratok helyett a védekezésre kell összpontosítani és tartós védelemre kell berendezkedni. A banderiális hadsereg alkalmatlanná vált a megváltozott követelmények teljesítésére(nagyobb létszám, állandó készenlét, határ menti állomáshely). 1397-ben a temesvári országgyűlésen elfogadtatta a telekkatonaság rendszerének bevezetését, azaz a fölbirtokosoknak minden 20 telek után egy lovas íjász kiállítását. A terv meghaladta az ország teljesítőképességét, amit jól mutat a későbbi 33 telekre változtatott módosítás illetve megakadt - kiváltságaik megőrzése érdekében- a nemesek vonakodása miatt. A háborúhoz szükséges pénz előteremtése érdekében a háború időtartamára lefoglalta az egyházi jövedelmek felét, rendkívüli adót vetett ki, és törvénybe vette a birtokvisszavétel jogát. Az ország kivételes állapotára hivatkozva felfüggesztette az Aranybullának azt a pontját, amely szerint a nemesek csak belföldön és csak a király vezetése alatt kötelesek hadba vonulni. Az oszmánok 1402-es Timur Lenk által vezetett mongol hordáktól elszenvedett ankarai veresége néhány év lélegzetvételnyi szünethez jutatta Magyarországot (ennek is köszönhető, hogy Zsigmond figyelmét Nyugat-Európa felé tudta fordítani és nagy befolyásra tehetett szert).Zsigmond arra törekedett, hogy az országtól délre fekvő fejedelemségekből ütközőállamokat hozzon létre, így akarta a törököket távol tartani a határtól. Bajezid ankarai veresége után sikerült magyar fennhatóság alá vonni Szerbiát és Havasalföldet. Lazarevics István szerb despota, illetve Mircse havasalföldi vajda a magyar királytól jelentős hűbérbirtokokat kapott Magyarországon, az országuk számára előnytelen szerep vállalása fejében. A déli védelmi rendszer gyenge pontját Bosznia jelentette, ahol a király halála után tartományurak küzdöttek a hatalomért. Közülük a legjelentősebb, Hervoja, a magyarországi trónküzdelmekből is kivette a részét, Zsigmond ellenségeit támogatta az 1401-02-es anarchikus állapotok idején. Zsigmond személyesen vezetett ellene öt hadjáratot, miután meghódoltatta (1409), felvette a Sárkányos-rendbe, fia keresztapjává fogadta , majd szerb és havasalföldi hűbéreseihez hasonlóan magyarországi fölbirtok adományozásával kívánta lekötelezni. De Bosznia mindezek ellenére sem vált ütközőállammá, 1413-ban végleg szakított a koronával, és a megújuló török portyákat támogatta.
2. A nyugati-egyházszakadás megszüntetése és a nyugat-európai hatalmi ambíciók valóra váltása
Mivel a délvidéki események nem igényeltek folyamatos királyi felügyeletet illetve beavatkozást, Zsigmond nekilátott nyugat-európai politikai ambíciói teljesítéséhez. Két cél lebegett szeme előtt: a cseh királyi és a német-római császári cím megszerzése.
1410-ben megüresedett a német királyi trón, amelyre a Luxemburgi-házból Zsigmondon kívül Jodok morva őrgróf és az egyszer már letett cseh Vencel pályázott. A hét választófejedelem közül négy Jodokot kettő Zsigmondot támogatta, a brandenburgi szavazat – a vitatott birtoklás miatt- kétséges volt. Ennek ellenére Zsigmond puccsszerűen német királlyá nyilvánította magát, amit pár napon belül érvénytelenítettek, Jodok viszont időközben elhunyt, ezzel megoldódott a trónutódlás vitája, 1411 júliusában Zsigmondé lett a korona. A 13. századtól ugyan a megválasztott német király csupán egy volt a birodalmi fejedelmek közül, tényleges hatalommal csak saját tartományában rendelkezett, de nemzetközi tekintélye még mindig jelentős maradt. A magyar király ezzel Európa első uralkodójává vált.
1411 novemberében Zsigmond hadat indított Velence ellen a dalmát városok visszaszerzéséért. A háborús költségek előteremtéséhez – az üres kincstár miatt- 16 szepességi várost elzálogosított II. Ulászló lengyel királynak. A harcok mind nagyobb hevességgel zajlottak, a hadvezér, Ozorai Pipo, szép sikereket ért el, és volt időszak amikor Velence itáliai hátországában folytak a hadműveletek. 1412-ben Zsigmond kontinentális zárlatot hirdetett riválisával szemben, ennek ellenére a köztársaság mindinkább a magyarok fölé kerekedett és 1420-ra sikerült Dalmáciát meghódítania. Zsigmond nem nyugodott bele a terület elvesztésébe és csak 1433-ban kötött békét Velencével. A vereségben valószínűleg szerepet játszott, hogy az uralkodó figyelmét más, nagyobb fontosságú európai ügyek kötötték le.
1378-ban az avignoni fogságból Rómába hazatérő pápával szemben Avignonban ellenpápát választottak. A nyugati világ megoszlott. Főpapok egy csoportja Pisába zsinatot hívott össze a probléma megoldására de csak egy harmadik pápa megválasztását sikerült elérni.
1413-ban Zsigmond elhagyta az országot és a magyar történelembe mindaddig példa nélküli módon 6 évig nem tért haza. Ezt csak biztos hátország tudatában tehette meg, amelyről a távollétében Garai Miklós nádor gondoskodott. Zsigmond hosszabb időt töltött Lombardiában, megegyezett XXIII. János pápával az egyetemes zsinat összehívásáról, majd Németországba indult. Aachenben német királlyá koronázták majd innen utazott az ugyanakkor megnyílt konstanzi zsinatra (1414-18). A háromból két pápával könnyen megegyezett, de XIII. Benedek az aragón uralkodó pártfogását élvezte, akihez személyesen kellett elutaznia. 1415-ben Konstanzból Avignonon át Perpignanba utazott, ahol rábeszélte I. Ferdinánd királyt az egység támogatására. A zsinaton kimondták, hogy a zsinat a pápa felett áll, majd az új pápa, V. Márton, megválasztásával megszűnt az egyházszakadás. A legfőbb célt elérték, azonban egyház megreformálását Zsigmond minden igyekezetére ellenére sem sikerült véghezvinni (ennek következménye Husz János reformátor eretnekké nyilvánítása és megégetése, majd a huszita felkelés kirobbanása). A nagy európai körutazás a következő évben folytatódott, mivel a zsinat eredményére nagy veszélyt jelentett az időközben kiújult százéves háború. Zsigmond sikertelenül próbált közvetíteni párizsi és londoni udvar között (mindkét városban személyesen járt). Több ezer kilométeres utazására nagyszámú magyar kíséret követte, akik közül sokan most szembesültek először a fejlettebb nyugat-európai társadalmi, kulturális viszonyokkal. A külföldön látott újdonságok nagy része azonban anyagi források híján továbbra is álom maradt számukra. Átvették viszont, és Magyarországon is elterjesztették a címerhasználatot.
3. A huszitizmus és a megújuló oszmán veszély elleni küzdelem
Husz Jánost 1415-ben a konstanzi zsinat halálra ítélte és máglyára küldte, a nevével fémjelzett mozgalom 1419 nyarára nyílt felkelésbe torkollott. A husziták elfoglalták a prágai városházát és új nemzeti hagyományt teremtve ((1618)) kihajították a tanácsosokat az ablakon. A felkelés felszámolása Zsigmondra várt, aki bátyja, Vencel halála után koronás cseh király lett. 1420-ban V. Márton pápa bullájában keresztes háborút hirdetett a husziták ellen. Azt ezt követő másfél évtizedben öt keresztes hadjárat végződött súlyos vereséggel. A mozgalom két szárnya, a mérsékelt vallási és társadalmi programot valló kelyhesek és a hatalom és tulajdon teljes tagadásáig eljutó táboriták összefogtak, közös hadvezérük, Jan Zizka irányítása alatt harcoltak. Győzelmüket szervezettségük, fanatizmusuk mellett számos katonai újítás is elősegítette. Ezek közül legjelentősebb a harci szekér alkalmazása. A szekérvár biztos védelmet nyújtott a gyalogságnak a lovasság rohama ellen, s támadáskor a szekérsorok szétzilálták az ellenséges hadrendet. Zsigmond tárgyalásokat kezdett a mérsékelt kelyhesekkel, aminek eredményeként létrejött 1433-ban a kelyhesek és a katolikus egyház közti egyezség. A mérsékelt szárny elfogadta az egyházuk feletti pápai főhatóságot, és fegyverrel vett részt a táboritákkal vívott végső összecsapásban. 1434-ben Lipany mellett a katolikusokkal szövetséges kelyhesek megsemmisítették a táborita hadsereget. A hadi események lehetővé tették, hogy Zsigmond 1436-ban királyként vonulhasson be Prágába.
Az 1410-es években összeomlott az ütközőállamok rendszere, amely Magyarországot a törökök ellen védte: Boszniában 1413-tól, Havasalföldön 1419-től a török orientáció hívei kerültek túlsúlyba. Ennek folytán Magyarország területén újra megjelentek a török martalócok, akik ellen ezentúl egyedül az országhatár- a végek- védelmének megerősítése nyújthatott némi védelmet. A legveszélyeztetettebb a Duna szerbiai szakasza volt, amit mindössze néhány ósdi Anjou-kori végvár őrzött. Zsigmond ezért 1419-ben felépítette Szörény várát, 1427-ben pedig a szerb fejedelemtől megszerezte a kulcsfontosságú Nándorfehérvárt. Eme két végpont között a Duna mentén 11 új vár épült az 1420-as években. 1426-ban Zsigmond szerződést kötött hűbéresével, Lazarevics István szerb despotával, hogy országát és magyarországi birtokait halála után unokaöccse Brankovics György örökli, ennek fejében közvetlenül magyar fennhatóság alá kerül Nándorfehérvár, Galambóc és a macsói bánság. Az egyezség egy év múltán életbe lépett, Galambóc várát azonban szerb parancsnoka török kézre játszotta. Galambóc az Al-Duna legjelentősebb erősségének számított. Az ostrom támogatására a szemközti parton Szentlászlóvár néven erődítményt emeltek, amely elkészülte után Zsigmond maga vezette a támadást. Az ostrom súlyos vereséggel végződött. Váratlanul megérkezett ugyanis II. Murád serege és meglepte az ostromlókat. A túlerő miatt Zsigmond a visszavonulás mellett döntött és fegyverszünetet kért a törököktől. A hosszan elhúzódó dunai átkelés közben azonban a törökök megtámadták a folyó jobb partján rekedt magyar csapatokat. Zsigmond életét temesi ispánja, Rozgonyi Istán mentette meg felesége hathatós közreműködésével .
A végvárrendszer kiépítése óriási összegeket emésztett fel, így nem csoda, ha a továbbiakban már alig bővítették. Egy évszázadon át, Nándorfehérvár török bevételéig (1521) a határvédelem főként a Zsigmond idején kiépült végvárvonalra nehezedett.
1431-ben Zsigmondot Milánóban a lombard vaskoronával Itália királyává koronázta Bertalan milánói érsek. Hosszúra nyúlt tárgyalássorozat után másfél esztendővel később, 1433 májusában vonult be aranybaldachin alatt kísérete élén a király Rómába, hogy elnyerje immár ötödik, de legfényesebb koronáját a német-római császárokét.
A 68 éves császár 1436 tavaszán ismét elhagyta Magyarországot, mint utóbb kiderült, végleg. A huszitákkal kötött béke után Prágába indult, hogy elfoglalja trónját, de a felek elszoktak a szerepüktől: a csehek a parancsoknak való engedelmeskedéstől, a király az alattvalókkal való alkudozástól. A viszony egy év alatt annyira elmérgesedett, hogy polgárháborúval fenyegetett, Zsigmond végül szökve kényszerült távozni Prágából. Útközben Bécs felé érte a halál.
(Zsigmond a késő középkor legszínesebb uralkodóegyénisége. Szerette a pompát a lakomákat, a nőket, emiatt sokan léhának, pazarlónak és könnyelműnek látták. Minden iránt érdeklődött, és tele volt tervekkel, amelyek néha irreálisnak bizonyultak, ezért akadtak , akik következetlennek és kapkodónak ítélték. Hadvezérként sokkal kevésbé volt sikeres mint politikusként, kitűnő diplomáciai érzékkel rendelkezett. Legfontosabb terveit sose tévesztette szem elől, megvalósításukhoz megvolt benne a türelem és a szívósság, emellett kellő emberismeret is, hogy mindig megfelelő és megbízható segítőkre találjon. Környezetében úgy tűnik az intelligenciát becsülte legtöbbre, ami annak jele, hogy neki magának is bőven volt belőle. „Lovaggá egy nap alatt ezret is üthetek, de doktorrá ezer nap alatt egyet se”- mondta állítólag.)
A rendi fejlődés eltérő vonásai Európában
RENDI FEJLŐDÉS A XIII-XV. SZÁZADBAN
1. A rendi fejlődés alapját a mezőgazdaság teremti meg.
Mivel a parasztok érdekeltek a termelésben, ezért fejlesztik eszközeiket, újakat
találnak fel.
Ennek következtében a terméshozam megnő, a paraszt többet tud a piacra vinni, mint
eddig.
A gazdaság átalakul árutermelővé, már nem az önellátásra törekszenek a parasztok,
hanem, hogy minél többet adjanak el a piacon.
2. A társadalom átalakulása
A gazdasági szerkezetváltozás társadalmi változásokat is maga után von.
Aki többet tud termelni, az meggazdagodik, aki nem, az elszegényedik, a társadalom
rétegződik. Ez a rétegződés a renddé válás első lépése.
A települések szerkezete megváltozik, az iparosok a városokba költöznek, ahol
önkormányzati jogokért folytatnak küzdelmet a földesúr ellen, kialakul a városi
polgárság.
A termés növekedése a népesség növekedését is magával hozza. A népességrobbanás
miatt a lakóhelyétől megvált, a földesúr szolgálatában álló egyént hospesnek,
vendégnek nevezünk. A hospeseket szívesen látják, mert a nagybirtokosnak érdeke,
hogy földjének minél nagyobb része művelés alatt álljon. A hospesek földet kapnak,
amit örökíthetnek, kedvezményes termény- és pénzadóban részesülnek, nem kell
robotolniuk, valamint szabad költözési joggal rendelkeznek.
A hospesek alkalmazása csökkenti a paraszti terheket is, mert ha a földesúr túl nagy
terheket ró parasztjára a hospesekkel szemben, az elköltözik egy másik földesúr birtokára.
Ennek a folyamatnak az eredményeként Nyugat-Európában a XI-XII. századra, KeletKözép- Európában pedig a XIII-XIV. századra alakul ki a jogilag egységes jobbágyság.
Az árutermelés maga után vonja a kereskedelem fellendülését, a társadalom azonos
helyzetű rétegei fokozatosan közelednek egymáshoz. A kapcsolatok kialakulásával az
emberek jogaik védelmében vagy növelésében nem egyedül szervezkednek, hanem
csoportosan. Az azonos gazdasági helyzetű, jogú és érdekű emberek csoportosulását
rendnek nevezzük. Pl. nemesség, papság, polgárság.
3. Az angol rendiség kialakulása
Angliában a XII. században kihal a normann dinasztia, helyét a francia származású
Plantagenet-dinasztia foglalja el. Az új dinasztia első királya II. Henrik 1154-től 1189-ig.
Ő származása és házassága révén nemcsak Angliát, hanem Franciaországnak is mintegy a
felét birtokolja.
II. Henrik a feudális uraktól nem katonai szolgálatot, hanem pénzt kér (pajzspénz), ebből
és a városi adókból zsoldos hadsereget szervez, amire támaszkodva egy erős királyi
hatalmat épít ki.
Királyi hivatalokat épít ki, állandó törvényszéki hivatalt és esküdtbíróságokat hoz
létre. Az utóbbihoz fellebbezni lehet, ha valakit sérelem ér, korlátozza a pápaság befolyását, csökkenti az egyházi és a földesúri bíróságok szerepét, kiterjeszti a királyi
bíróságok hatáskörét.
II. Henriket a trónon fia, I. Földnélküli János követi 1199-től 1216-ig.
Ellene a francia uralkodók háborúkat vívnak franciaországi birtokaiért. Ezeket I. János
sorra elveszti, "földnélkülivé" válik, vissza akarja szerezni ezeket a területeket.
Ennek érdekében megadóztatja a parasztságot és a polgárságot
ez a két réteg elégedetlen a magas adók miatt, valamint mert a nemesség is a hatalomhoz
akar jutni, a királyt a főurak kényszerítik a Magna Charta Libertatum (1215)
kiadására. Ebben a király ígéretet tesz 25 tagú királyi tanács létrehozására, ami a nemesség
képviselőiből áll.
A királynak minden fontosabb kérdésben ki kellett kérnie a nemesség véleményét
(pl. adókivetés, háborúba nemesség bevonása).
A király nem ítélhet el és nem tarthat fogva senkit bírói eljárás nélkül, növeli a városok és
az egyház kiváltságait illetve jogait.
Továbbá kimondja még, hogyha a király nem teljesíti ezeket, akkor a nemesség erre
rákényszerítheti és joga az ellenállás.
Halála után III. Henrik 9 évesen kerül a trónra 1216-ban,
helyette nagybirtokos kormányzók uralkodnak
A királyi hatalom meggyengül, a főnemesek visszaélnek az adókkal, a városi polgárság
és a középnemesség tiltakozik. Ennek az élére áll Simon d' Monfort:
vezetésével a polgári és középnemesi seregek megverik a főnemesek és a király hadait.
Ezért d' Monfortot kormányzóvá választják.
Hatalmát nemcsak egy szűk rétegre akarja alapozni, ezért 1265-ben összehívja az első
angol parlamentet
ebben a főpapság és a főnemesség mellett már helyet kapnak a grófságok és a városok
követei is (2-2).
A parlament kétkamarás, a főpapok és a főnemesek (felsőház, Lordok Háza) külön
tanácskoznak a városok és a grófságok követeitől (alsóház, Közösségek Háza). Ezek után
minden országgyűlésre meghívják a rendeket, az uralkodó pedig meghallgatásuk nélkül
nem hoz fontosabb rendeletet.
4. A francia rendi monarchia
IV. Szép Fülöpnek (1285-1314) állandósuló háborúihoz (Flandriáért) egyre több pénzre
van szüksége, ezért megadóztatja az egyházat.
Emiatt VIII. Bonifác kiközösíti Fülöpöt az egyházból.
Válaszként IV. Fülöp megtiltja a Vatikán jövedelmeinek Franciaországból való kivitelét,
majd a pápa halála után a bíborosok -IV. Fülöp nyomására- francia főpapot választanak
pápának, ezután a pápa székhelye átkerül Avignonba 1308-ban, ezzel megkezdődik a
pápák 70 évig tartó "avignoni fogsága".
IV. Fülöpnek mindehhez széleskörű támogatás kell, ezért 1302-ben összehívja az első
francia rendi országgyűlést.
Ezen a papság a nemesség és a harmadik rend, a városok és a szabad parasztok
képviselői vesznek részt, ám külön-külön tanácskoznak.
5. Az angol és a francia rendi fejlődés legfontosabb különbségei:
az angol rendiség alulról szerveződik: a királlyal elégedetlen rendek kezdeményezik; a
francia rendi gyűlést maga a király hívja össze (felülről kezdeményezés)
az angol parlament kétkamarás, a francia csak egykamarás
6. A rendi monarchia
Angliában és Franciaországban az országgyűlések összehívásával államforma-változás is
történik, az új államforma a rendi monarchia lesz.
A rendi monarchia az érett feudalizmus jellemző államformája.
Ebben a király és a rendek közösen gyakorolják a hatalmat, közöttük általában
ellentétek feszülnek.
Ugyancsak ellentétek vannak a rendek között is (pl. az adózás kérdésében), amelyeket
az uralkodó kihasználhat, és központosított rendi monarchiát hozhat létre (pl. megnyeri
a polgárság támogatását a főnemesekkel szemben és így keresztülviheti akaratát.)
ha azonban a király gyengekezű, akkor rendi anarchiába fullad az ország.
A király hatalmának gazdasági alapját az adók, másodsorban a regálék képzik.
Jövedelmére támaszkodva az uralkodó létrehoz egy központosított hivatalszervezetet és
egy zsoldoshadsereget. Ez a kettő lehetőséget ad az uralkodónak egy önálló politika
folytatására.
7. Kelet-Közép-Európa eltérő fejlődése
Ettől a sémától Kelet- Közép-Európa némileg eltér.
egy-két századdal később kezdődik meg a rendekké szerveződése a társadalomnak
vagy pedig egyáltalán nincs rendi fejlődés, mint például Oroszországban.
Mivel ebben a térségben a mezőgazdaságra épül minden, ezért még az árutermelés
általánossá válása után sem számottevő a kézműipar a nyugat-európai szinthez képest.
Felfutó ágazat majd a bányászat lesz, mert ez a terület nyersanyagokban igen gazdag.
A társadalom szerkezete is eltér a nyugat-európaitól.
A kismértékű kézműipar miatt a polgárság nem játszik lényeges szerepet,
másrészt az előkelők általában német betelepültek, csak a kézművesek nemzetiek.
A viszonyokat még mindig a nagybirtok határozza meg, amit az uralkodó adományoz,
ezért az arisztokrácia nagyon erős (legerősebb Lengyelországban), és nem alakul ki
többlépcsős hűbéri lánc, mint Nyugat-Európában.
A renddé szerveződés a XIII. században kezdődik meg, rendi monarchiák csak a XIV.
századtól jönnek létre, viszont itt az uralkodó nem támaszkodhat a polgárságra, még
kevésbé az adóira, ezért kénytelen a középnemesekre építeni, akik ezért hasonló jogokat
kapnak az aranybullákban, mint a főnemesek
Mivel sok adót az uralkodó nem tud szedni, legfőbb bevételi forrásai a regálék és csak
másodrangúak az adók, legkisebb bevétele pedig a királyi birtokok jövedelmeiből
származik. A rendek közötti ellentéteket itt is kihasználhatja az uralkodó, de csak úgy,
hogyha a középnemesek oldalára áll a főnemesség és a főpapság ellen, mert nem
támaszkodhat a polgárság adóira.
8. A Német-római Császárság
A Német-Római Császárság területén 1250-től anarchia uralkodik, a választófejedelmek
rendelkeznek a legnagyobb hatalommal, ők folytatták a politikát, ezért mindig gyengekezű
császárokat igyekeztek a trónra juttatni.
1347-ben IV. Luxemburgi Károly kerül a német trónra, aki aktív politikát folytat,
megszerzi Sziléziát, egyszerre német-római császár és cseh király.
1356-ban kiadja a német aranybullát, ami a vesztfáliai békéig meghatározza az állam
működését. Ez kimondja, hogy a császárt 7 választófejedelem: a brandenburgi és a szász
herceg, a cseh király, a rajnai palotagróf, a kölni, a trieri és a mainzi érsek választja
egyszerű szótöbbséggel.
A birodalmi törvényhozó szerv a birodalmi gyűlés, ami rendi gyűlésnek is felfogható.
Ezt időnként a császár hívja össze, tagjai az egyház képviselői, a tartományurak, a
fejededelmek, a városok és a lovagok képviselői.
A német aranybulla törvényesíti a birodalom széttagoltságát, amennyiben engedélyezi,
hogy a tartományok önálló gazdasági és politikai életet élhessenek.
9. Lengyelország
Lengyelországban feudális anarchia uralkodik a XII-XIV. századokban, a nemesség
annyira megerősödik, hogy a királyi hatalom névlegessé válik.
Az anarchiát végül is III. Nagy Kázmér (1333-1370) szünteti meg.
Mivel a főnemesség nem nézi jó szemmel hatalmának csorbítását, III. Kázmér kénytelen a
köznemesekre támaszkodva hadat viselni ellenük.
Ő is hivatalrendszert épít ki, királyi bíróságokat hoz létre, egységes törvénykönyvet
bocsát ki, egyes városoknak szabad királyi városi jogcímet ad.
10.Csehország
Csehországban a XIII-XIV. században létrejön az egységes jobbágyság,
a városok is fejlődnek
IV. Luxemburgi Károly (1346-1378) német- római császár megszerzi a cseh trónt, a
nemességnek és a papságnak nagy birtokokat adományoz, akik elnémetesednek. Ez éles
társadalmi ellentéteket vet fel.
Fontosabb évszámok:
1215: I. (Földnélküli) János kiadja a Magna Charta Libertatumot (= Nagy Szabadságlevél)
Angliában
1265: Simon de Monfort összehívja az első rendi parlamentet Angliában
1302: IV. (Szép) Fülöp összehívja az első rendi országgyűlést Franciaországban
1356:IV. (Luxemburgi) Károly kiadja a német Aranybullát
A rendi monarchia
Azok az uralkodói törekvések, amelyek a hűbériségből fakadó széttagoltság felszámolására, a felségjogok visszaszerzésére és a királyi hatalom megerősítésére irányultak, Európa-szerte szövetségesre leltek a rendiségben. A központosító folyamat során kialakult rendi hatalommegosztás és az annak keretet adó rendi-képviseleti állam évszázadokon át meghatározó jelensége maradt az európai alkotmánytörténetnek.
Rendi típusok
Franciaországban az első rend a klérusé volt, beletartozott minden katolikus pap a reimsi érsektől a falusi abbéig, plébánosig. A klérus bírósági kiváltsággal (privilegium fori) rendelkezett, melynek értelmében katolikus egyházi személyt csak egyházi bíróság előtt lehetett perbe fogni. A második rend a nemesség rendje, amely a bírósági privilégiumok mellett meghatározott, speciális jogokkal rendelkezett, bizonyos tisztségeket például csak nemesek tölthettek be. Természetesen a nemességen belül – amely jogilag egységesnek számított – jelentős vagyoni differenciák mutatkoztak, mert a pairek és a nagybirtokosok éppúgy a második rend tagjai voltak, mint a falusi bocskoros nemesek. Végül a Francia Királyságban a harmadik rend a szabadok rendje volt, elsősorban természetesen a városi polgárságé. Idetartoztak a kommunajoggal rendelkező városok, valamint azok a városok, amelyek hűbérura az uralkodó volt.
Angliában a rendi fejlődés eltért a kontinentálistól. Az első rend tagjai a lordok, egyházi vezetők (püspökök) és a legfontosabb feudális állami tisztségviselők voltak. A második rendbe a nemesek, a gentlemanek tartoztak. A harmadik rendet itt is a királyi városok polgárai alkották.
A Német-római Birodalomban az első rend tagjai a választófejedelmek voltak (három egyházi és négy világi választófejedelem), csak ez a hét személy rendelkezett azzal a jogosultsággal, hogy megválassza a német királyt, aki római koronázáson nyerte el rendszerint a római császár címet is. A második rendbe tartozott a többi egyházi és világi fejedelem, valamint a szabad urak (freie Herren), azok a világi nemesek, akik közvetlenül a császár hűbéresei voltak. Végül a harmadik rendet a Német-római Birodalomban a szabad és birodalmi városok polgárai alkották.
Kelet-Európában a rendi fejlődés eltért a nyugat-európaitól. Sok helyütt csonkák a rendek; az első rendet például nem a klérus összes tagja, a papság alkotta, hanem csak a főpapok. Másik jellegzetesség e tájon, hogy a nemesség nem egy, hanem két rendhez tartozott: az egyikhez a főrendek, mágnások, grófok, bárók és hercegek, a másikhoz a köznemesség, a kisnemesség. Kelet-európai jellegzetesség, hogy a városok közül csak kevés rendelkezett rendi jogokkal, némelyik államban az is előfordult, hogy az ország legfontosabb kérdéseinek eldöntésére hivatott rendi országgyűlésekre csak néhány város kapott meghívást.
Rendi országgyűlések
A rendi fejlődés elévülhetetlen érdeme, hogy létrejöttek az államszervezetben jelentős szerepet betöltő rendi gyűlések, illetve rendi képviseleti gyűlések. A kettő közötti leglényegesebb különbség, hogy a rendi gyűlésen mindenki megjelenhetett, aki rendi jogokkal rendelkezett (ezek tehát gyakran tömeggyűlések voltak), a rendi képviseleti gyűléseken azonban csak az állam szempontjából fontos személyek (főurak, főpapok, lordok stb.) vehettek részt személyesen, a rendek többi tagja követei útján képviseltette magát.
A rendi képviseleti gyűléseket erőskezű uralkodók ritkán hívtak össze. Ha viszont a központi hatalom gyenge volt vagy meggyengült, akkor azok rendszeresen üléseztek, gyakran évente többször is. Sajátos tény: minél többször hívták össze a rendi gyűlést, annál kisebb volt a súlya, illetve annál több problémával küzdött az államszervezet. A rendi gyűlések egybehívásának módjával politizálni is lehetett. Összehívhatták úgy is, hogy jól előkészítették, idejében kiküldték a meghívókat, tehát a hatalom hagyott időt a felkészülésre. Ez esetben a küldők megfelelőképpen instruálni tudták követeiket. Ám össze lehetett úgy is hívni a gyűléseket, hogy csak az utolsó pillanatban érkezzen meg a meghívó.
A rendi gyűlések meglehetősen nehézkesen tevékenykedtek, mindig vita volt azon, hogy mit milyen sorrendben tárgyaljanak, azzal kezdjék-e a munkát, amit az uralkodó javasol a gyűlés napirendjére, vagy a rendek panaszainak orvoslását helyezzék előtérbe. Rendszerint kompromisszumos megoldás alakult ki: megtárgyaltak bizonyos uralkodói kéréseket, utána fontos sérelmeket, majd megint uralkodói kéréseket, javaslatokat, s ismét sérelmeket. Olykor az is a politikai taktikához tartozott, hogy az összehívók nyújtották a rendi gyűlés időtartamát. Amikor megnyílt a rendi gyűlés, heteken keresztül viszonylag jelentéktelen kérdésekről vitatkoztak. A résztvevők közül nem mindenki tehette meg, hogy hónapokon keresztül távol legyen a birtokától, az ilyenek kénytelenek voltak a gyűlést otthagyni. Amikor a létszám lecsökkent, s már csak a vagyonosabbak, tehetősebbek maradtak ott, elő lehetett hozni a fontosabb kérdéseket, és ezekben egy-két nap alatt döntés születhetett.
A rendek rendszerint külön üléseztek, külön alakították ki az érdekeiknek megfelelő álláspontot. Ezeket azonban a többi renddel egyeztetni kellett, küldöttséget küldeni, ismertetni az álláspontot. A másik rend reagált erre, küldöttsége útján kifejtette a véleményét. Ezek után kerülhetett sor az egyeztetésre s a végső határozathozatalra. Ez a sokféle tárgyalás, egyeztetés rendkívül körülményes volt, nehezen lehetett közös nevezőre jutni.
A rendi képviseleti gyűlések másik problémája az instruálás volt. A küldők instrukciókat adtak követeiknek, megszabták számukra, hogy bizonyos kérdésekben milyen álláspontot fogadjanak el. Ha olyan kérdés merült fel, amelyre az instrukció nem vonatkozott, pótutasítást kellett kérni, hogy milyen álláspontot fogadjon el a követ, mi a küldők véleménye. Ez azonban időbe telt, tovább rontva a rendi gyűlés hatékonyságát.
E probléma megoldása érdekében Franciaországban egy másfajta rendi gyűlést is kialakítottak: az ún. Notable-gyűlést, az előkelők gyűlését. Ezen a gyűlésen csak olyanok vettek részt, akiket az uralkodó meghívott, tehát itt nem követutasítással ellátott személyek tárgyaltak, akik kötelesek az instrukciókat követni, betartani. A résztvevők nem rendenként külön üléseztek, hanem együttesen, így nem kellett hosszadalmas procedúrával egyeztetniük. Az álláspont kialakításához elegendő volt szabad meggyőződésük, így a Notable-gyűlés rugalmasabban, gyorsabban tudott tevékenykedni, mint az Etats-Generaux. Ezért a francia uralkodók gyakran hívtak össze ilyen gyűléseket, ha valamilyen kérdésben támogatásra volt szükségük.
Voltak olyan gyűlések is, amikor csak egy rend tagjai folytattak tárgyalásokat, például ha a napirenden levő kérdések csak őket érintették. Franciaországban a polgári forradalom kitöréséig rendszeresen ülésezett az első rend, a klérus rendje az egyház helyzetével, tevékenységével kapcsolatos problémák megtárgyalására. A rendi képviseleti gyűlések sajátos alakzata a tartományi rendi gyűlés. Ezeknek a gyűléseknek főleg ott volt nagy jelentőségük, ahol a központosítás és a széttagoltság közötti küzdelemben a partikularizmus győzött, mint a Német-római Birodalomban. Ott az ilyenfajta rendi gyűlésnek volt döntő szerepe. A tartományi rendi gyűlés Bajorországban vagy Brandenburgban lényegében ugyanazt a feladatot látta el, amelyet az általános rendi gyűlés Franciaországban.
Központi intézmények
A 14–15. században jelentős változások mentek végbe az államszervezet központi intézményeinél. Az állami tevékenység ellátásában egyre nagyobb szerephez jutott a világi értelmiség. A központi intézményeknél – és itt nemcsak a bíróságokról van szó, hanem a közigazgatási szervekről is – döntő funkciójuk lett azoknak az egyetemet végzett, jogot tanult személyeknek (magistereknek), akik az adott központi intézménynél szaktudásukra építve végezték feladataikat. A központi szerveknél kialakultak bizonyos munkamegosztási elvek, szabályok. Ez kezdetben területi munkamegosztás: például Franciaországban a kancellárián külön részlegek foglalkoztak Burgundia, Normandia vagy más országrészek ügyeivel. Más részlegek az egész kancellária munkáját szolgálták, egyrészt a gazdasági-technikai feltételeket, például a papírellátást biztosították, másrészt a kancellária működéséhez szükséges pénzügyi eszközöket teremtették elő.
Akadtak viszont olyan kormányszékek, dikasztériumok, központi intézmények, amelyeknél a munkamegosztást a tevékenység jellege szabta meg, ahol tehát reszortok szerint intézték az egyes ügyeket a hivatalnokok. Ez elsősorban a pénzügyi-gazdasági szerveknél, a kamaráknál vagy a kincstartói hivatalokban alakult ki. Külön részlegek foglalkoztak például a vámügyekkel általában és a határvámmal (azzal a vámmal, amelyet az országhatár átléptekor kellett a bejövőnek vagy a kilépőnek fizetnie). Külön részlegek felügyelték a pénzverést, a nemesfémbányászatot, a királyi birtokok gazdálkodását. Előfordult, hogy a kamaránál külön részleg intézte a jogi ügyeket. Ennek a reszort szerinti munkamegosztásnak rendkívül sok előnye volt. Szakképzett emberek végezték az egyes feladatokat, olyanok, akik egész életükön keresztül ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkoztak, akik a felhalmozott tapasztalatukat fel tudták használni, akik behatóan ismerték a tevékenységi (szak)területüket, s felismerték, ha változtatásra, reformra volt szükség. A modern igazgatás egyik gyökere ide, a reszort szerinti munkamegosztás kialakulásának korszakára nyúlik vissza.
A királyságok egyik legjellegzetesebb kormányzati szerve a kezdetektől a királyi tanács, ám többféle királyi tanács is működött. Sok államban ún. nagytanács (magnum consilium) foglalta magába az uralkodó mint főhűbérúr valamennyi hűbéresét. A nagytanács ülésén részt vehetett mindenki, akinek az uralkodó volt a közvetlen hűbérura. A nagytanács azonban hamar formális intézménnyé vált, egyre ritkábban hívták össze, lényeges állami feladatot nem látott el. Nem is láthatott, sem hatalmas létszáma következtében (hiszen egy-egy uralkodó gyakran több száz vagy több ezer nemesnek a hűbérura), sem pedig tagjainak eltérő érdekei, tapasztalatai miatt. A nagytanács tagjai között ott ültek az egy-két faluval rendelkező kisbirtokosok is (akik adományként csak ilyen kis birtokot kaptak uralkodójuktól), akik gazdálkodóként nem szerezhettek hasznosítható igazgatási tapasztalatokat, amelyek alkalmassá tették volna őket arra, hogy fontos országos kérdések eldöntésében érdemben részt vegyenek.
A másik fajta tanács, a királyi tanács (consilium regni) elsősorban a központi tisztségviselőkből állt, azokból a személyekből, akik az állami tevékenység egy-egy területén a feladatok végrehajtását irányították. Így tagjai között találjuk az egyház legfontosabb vezetőit, a hadsereg irányítóját, a kancellária vezetőjét, a kamarást és természetesen mindazokat a nagyurakat, akik valamilyen rangot viseltek. A korai feudalizmusra jellemző méltóságok – főszállásmester, étekfogó, pohárnok vagy főpohárnok, fővadászmester – tisztsége mögött reális tartalom a virágzó feudalizmus időszakában már nem volt, de ezek a címek a fközépkor egész periódusában léteztek, és betöltőik rendszerint tagjai voltak a szűkebb királyi tanácsnak.
Amikor az uralkodó politikai megfontolásból nevezett ki a királyi tanács tagjai közé befolyásos embereket, a királyi tanács létszáma is megduzzadt, nehézkesebben működő vagy működésképtelen testületté vált. Ilyenkor törvényszerűnek látszott egy újabb királyi tanács, egy szűk testület kialakítása, melyet rendszerint titkos tanácsnak vagy kabinettanácsnak neveztek s a legbefolyásosabb állami tisztségviselőkből állt, olyan személyekből, akik egy-egy állami tevékenységi terület egészét, valamint az állam irányításának problémáit elméletileg és gyakorlatilag jól ismerték, így az uralkodó segítségére tudtak lenni nemcsak a valós helyzet elemzésében, feltárásában, hanem a döntések kialakításában is.
A regionális és helyi igazgatás
Amikor a feudális anarchia még erős volt, a királyi hatalomnak nem léteztek megfelelő képviselői a régiókban. Franciaországban például a Capetingek uralma csak az ország központi területeire terjedt ki, és hosszú, évszázados harc során sikerült biztosítani, hogy a királyi hatalmat az egész országban elfogadják A korai feudalizmusban jelentős szerepet kellett betölteniük a grófoknak, tartományuraknak. Később a királyi hatalom ún. prevot-kat nevezett ki, akik egy-egy meghatározott területen igazgatták a királyi birtokokat, és elláttak bizonyos feladatokat, amelyek egyébként az uralkodó hatáskörébe tartoztak. Ezeket a tisztségeket azonban hamarosan áruba bocsátották: három évre ki lehetett bérelni azokat meghatározott összegért, ami egyet jelentett a terület végletes kizsákmányolásával, minthogy a bérlő igyekezett jövedelmezővé tenni tisztségét. Amikor tarthatatlanná vált a helyzet, a központi hatalom küldötteket, bailliket küldött ki, s ezek a tisztségviselők látták el azokat a feladatokat, amelyeket korábban a prevot-k. Ezek a főbírói kerületek, baillage-ok Franciaország északi részén alakultak ki. A déli régiókban a regionális igazgatási egységek a főudvarnagyi kerületek (senechaussék) voltak, melyek hasonlítottak a magyar megyékhez.
Az idő múltával természetesen napirendre került a baillage-ok, illetve a senechaussék áruba bocsátása: ezeket a tisztségeket is meg lehetett vásárolni. Amikor ez megtörtént, a központi hatalomnak újra lépnie kellett. Az uralkodó új regionális igazgatási egységet alakított ki, új tisztségviselőket nevezett ki.
Számos feladatot az egyház látott el, így például a szegénygondozást és általában a szociális ellátást. Az egyházi igazgatás még a Karoling-korszakban alakult ki, alapegysége az egyházmegye (püspökség) volt, amely esperesi kerületekre, majd egyházközségekre tagozódott. Ez az igazgatási szervezet fennmaradt a francia forradalom kitöréséig. A rendiség kialakulásával párhuzamosan a rendek szerepe megerősödött a regionális igazgatásban is. Jelentős szerephez jutottak a városi, falusi önkormányzatok, közösségek is: szabályozták a gazdálkodás rendjét, a tűzvédelem szabályait, megfogalmazták az egészségügyi előírásokat, rendezték a falu lakosainak egymáshoz való viszonyát, és szankciókkal fenyegették azokat, akik e szabályokat nem akarták betartani. A falusi, városi közösségek hosszú évszázadokon át biztonságot és védelmet nyújtottak tagjaik számára.
A hatalom mindaddig, amíg érdekeit nem látta fenyegetve, nem is nyúlt bele a helyi közösségek életébe. Legfeljebb igyekezett a regionális önkormányzatokat ellenőrzés alá vonni, az egyházra vagy a nemesség bizonyos csoportjaira támaszkodva megszerezni a közösség által választott vezető megerősítésének jogát. A központi hatalom erősítésének másik módja a javaslattételi jog gyakorlása volt, mikor is az önkormányzat jogkörében maradt ugyan a választás, de a központi hatalomnak jogában állt meghatározott számú, rendszerint három személyt prezentálni, javasolni a tisztségre, és a rendi önkormányzat közülük választhatott vezetőt. Ez a javaslattételi jog természetesen nemcsak a regionális igazgatásnál érvényesült, hanem egyik módszere volt a földesúri hatalom beavatkozásának is.
Hunyadi János a XV. századi magyar történelem egyik legnagyobb alakja, híressé a törökök elleni harcaiban elért sikerei tették, amiért a korabeli Európa nem lehetett elég hálás. Hunyadi János apja feltehetően egy Havasalföldről Erdélybe menekült bojár, Vajk Buthi, anyja Morozsinai Erzsébet. Fiuk 1407 körül született. A család 1409-ben megkapja Luxemburgi Zsigmondtól Hunyadvárt és a körülötte fekvő uradalmakat, innen ered a család neve, bár akkoriban sok magyar még mindig az Oláh családnevet használja megnevezésükre. Hunyadi ifjúkorát apródként tölti, először a szerb fejedelemnél, majd a zágrábi püspöknél. Amikor a püspököt Zsigmond főkancellárrá nevezi ki, Hunyadi is vele megy Budára. Itt csatlakozik Zsigmondhoz, 1431-ben vele megy Itáliába, ahol a milánói herceg oldalán Velence ellen harcol. 1433-ban részt vesz Zsigmond német-római császárrá koronázásán, majd 1436-ban a király csehországi hadjáratán. Hunyadi tehát világot látott ember, aki Magyarországon elsőként ismeri fel a nehézpáncélos lovasságnál sokkal könnyebben mozgatható gyalogság és a táborita szekérvárak, valamint a tábori tüzérség szerepét.
Hunyadi első törökellenes csatája 1437- ben Szendrő visszafoglalása Zsigmond vezetésével. Végvári sikereinek elismeréseként a Tallóci család lemond számára a szörényi báni címről. Ezzel Hunyadi az országnagyok közé emelkedik, de komolyabb politikai hatalommal még nem rendelkezik pénzügyi helyzetéből kifolyólag. Szörényi bánként Hunyadi feladata számos végvári állás tartása. Ehhez sereget kell szerveznie, ami túlnyomórészt cseh huszita zsoldosokból áll, a fennmaradó részt Hunyadi familiárisai, később pedig népfölkelők teszik ki. Zsigmond 1437-es halála után a bárók különböző álláspontra helyezkednek, ami a trónutódlást illeti. Egyesek Habsburg Albert fiát, a csecsemő V. Lászlót (1440-53-57) ismerik el királyuknak, mások, így Hunyadi is, I. Jagelló Ulászlót (1440-44). 1441-ben a két király főerői Bátaszéknél ütköznek meg. Ulászló seregeit Hunyadi és pártfogója, Újlaki Miklós macsói bán vezeti. A csata a Habsburg- pártiak vereségével végződik, amiért Újlaki és Hunyadi megkapja az erdélyi vajdaságot (1442), a temesi ispáni és a nándorfehérvári kapitányi címeket. Evvel Ulászló érdekeltté teszi őket a területek "habsburg-mentesítésében". A kapott területeken a felek megosztoznak, Hunyadié a Dunán inneni rész, Újlakié a Dunán túli.
1441-ben, miközben a Habsburg-pártiakat üldözi, benyomul Szerbiába és Nándorfehérvár környékén megveri Isza bég hadát. Erre válaszolnak a törökök 1442-ben, amikor betörnek Erdélybe, ahol a magyar védelem elég gyenge. A törökök egészen Gyulafehérvárig fosztogatják Erdélyt, Hunyadi vereséget szenved tőlük Marosszentimrénél március 18-án, de már március 22- én népfelkelőkkel együtt a Vaskapunál megsemmisítő győzelmet mér a törökökre, amiben a huszita szekérváraknak csatát is eldöntő szerep jut, a törökök nem tudnak mit kezdeni ellenük. Amikor a török újra támad Erdélyben, Hunyadi már felkészült, a Maros mentén sorozatos győzelmeket arat. 1442-ben a szultán békét ajánl Ulászlónak, ha átengedi Nándorfehérvárt és évi adót fizet. A békeszerződést nem fogadják el, a Török Birodalom európai részének seregei indulnak meg Magyarország ellen. Ezeket azonban sikerül Hunyadinak szeptember elején Törcsvári-szorosban legyőznie, ahol nem tudták létszámfölényüket kibontakoztatni. Ez a győzelem felrázza egész Európát, a pápa, IV. Jenő megadóztatja az egyházi jövedelmeket, így akarván egy nagyobb törökellenes szövetséget létrehozni. Elképzelése azonban nem válik be, viszont III. Frigyes megígéri, hogy nem támad hazánk ellen, amíg mi a törökökkel vagyunk elfoglalva.
Hunyadi 1442- től megkezdi egy komolyabb hadsereg megszervezését a töröknek a Balkánról való kiszorításának érdekében. A 35 000 fős hadsereg túlnyomórészt irreguláris alakulatokból áll, mint a gyalogság, ami parasztokból és városi polgárságból áll (népfölkelők); kisebb részét alkotja a reguláris sereg: zsoldosok egész Európából, Hunyadi familiárisai és egy kisebb tüzérség. A tervet természetesen támogatják a balkáni, török függésben lévő államok, sok bolgár, bosnyák, albán és szerb (Brankovics György) harcol Hunyadi seregében. Hunyadi 1443-ban kereskedők jelentéseiből arról értesül, hogy a szultán birodalma keleti határának védelmével van elfoglalva, ezért megindítja a hadjáratot, aminek már célja a török teljes kiűzése Európából Drinápoly elfoglalásával. Hunyadi 1443. július 22- én indul meg seregével, arról viszont nem tud, hogy a velenceiek nem állítják ki az ígért gályahadat, ami a szultánt Ázsiába rekesztené. Hunyadi lovasságával néhány napi járással előrébb tart főseregénél, így előbb érkezik Nis alá, mint a török csapatok, és rendre megveri őket. Amikor november 3- án 20-30 ezres török sereg jelenik meg a harctéren, az egész keresztény sereg megérkezett már. Ezt a sereget Hunyadinak sikerül a Morava folyó mentén legyőznie. A szultán közben visszatér Európába, és Drinápolynál vonja össze seregeit, Hunyadi akadálytalanul nyomulhat előre Szófiáig (december eleje). Hunyadinak nem sikerül átjutnia a Balkán- hegységen (török védekezés), kénytelen visszafordulni, az utána küldött üldöző csapatokat 1444 januárjában megveri Szófiánál kétszer, majd Nis környékén is. A hadjárat Hunyadi teljes sikerét hozta, a kétezer kilométeres út során egyetlen csatát sem veszít. A hosszú hadjáratot a drinápolyi béke zárja le, amely tíz évre szól; a szultán visszaadja a vissza nem foglalt végvárakat és Szerbiát; szabadonbocsátja foglyait; szükség esetén 25000 fővel siet a magyar király megsegítésére; valamint kötelezi magát 100000 arany hadisarc megfizetésére. A békeszerződés megkötését magyar részről hosszas mérlegelés előzi meg, de végül is 1444. június 12-én elfogadjuk. Július elején Brankovics György szerb fejedelem felajánlja Hunyadinak magyarországi birtokait Szerbia visszaszerzéséért. Ezáltal Hunyadi lett az ország legnagyobb birtokosa; négymillió hold földdel, 60 mezővárossal, 28 várral és több, mint ezer faluval rendelkezik. Hunyadi, a többi bárótól eltérően jövedelmei nagy részét a török elleni védekezésre fordítja, de az új birtokait csak akkor kapja meg, ha a király kötelezi magát a béke megtartására. A békeszerződést 1444 augusztusában szentesítik, de ekkor a pápa már tárgyal Hunyadival és Ulászlóval egy újabb hadjáratról.
A törökök is a háború folytatásán gondolkoznak, egyik fél sem veszi komolyan a békeszerződést. 1444-ben a szultán kis-ázsiai lázadók leverésével van elfoglalva, így a magyarok megszegik a drinápolyi békét, és szeptember 22-én 200 00 fő átlépi az ország határát. Hunyadi gyorsan nyomul előre az Al-Duna vonalán, néhány erődöt visszafoglal (Nikápoly), de eléggé megkésve érkezik a Fekete- tengerhez, az ígértnél kevesebb velencei gálya nem tudja megakadályozni a török csapat áthajózásokat, ráadásul állítólag a genovai gályák a törököket segítették, természetesen nem ingyen. 1444. november 10-én az 50 000 fős szultáni sereg és Hunyadiék között csatára kerül sor. Hunyadinak sikerül lovasságával megfutamítania a török lovasságot, ám ekkor a meggondolatlan király rohamot vezényel a janicsárok ellen. Ez csúfos kudarccal végződik, maga a király és a pápai legátus is ottveszik. A fejetlenségen Hunyadi sem tud úrrá lenni, a csatát a törökök a javukra tudják fordítani. 1445 májusában országgyűlést hívnak össze, amely úgy dönt, hogy V. Lászlót fogadja el királlyá, feltéve, hogy III. Frigyes kiadja őt és a koronát. Amíg a király kiskorú, addig helyette az országtanács kormányozza az országot. A belbiztonságért és az ország védelméért hét főkapitány felelős, legjelentősebb közöttük Hunyadi és Újlaki. 1445 szeptemberében Hunyadi kisebb diadalokat arat az Al-Duna mentén, de a siker nem tartós. 1446 júniusában Hunyadit kormányzóvá választják a király nagykorúságáig, így Hunyadit korlátozottan megilletik a királyi jogok: korlátozott birtokadományozási jog, korlátozottan rendelkezik a királyi jövedelmek felett, de nem élhet a legfelsőbb bíráskodás jogával, erdélyi vajdaként társat kap maga mellé, az országtanács ellenőrzése alatt áll. Hunyadi feladata az ország egységének helyreállítása, ám ebben nehézségei támadnak Cillei Ulrik miatt. A két család közötti békét házasság szentesíti, valamint Cillei szlavón bánná való kinevezése. 1446-47-ben Hunyadi III. Frigyes ellen vezet hadjáratot, siker nélkül. 1447 decemberében Hunyadi sikeres hadjáratot vezet Havasalföldre, a terület ismét magyar fennhatóság alá kerül. 1448-ban Hunyadi -mivel nem sikerült nyugati szövetségeseket találnia,- egymaga indul a havasalföldi vajdával a török ellen. A csatára Rigómezőn kerül sor (II. rigómezei csata) október 18-19-én. A harc kimenetele nem kétséges, mert Brankovics féltette országát és elárulta a haditervet, továbbá a szultán seregei hamarabb érkeztek, és már minden stratégiailag fontos helyet megszálltak mielőtt a csata elkezdődött volna. A vereség még a várnainál is súlyosabb, a menekülő Hunyadira Brankovics egyezséget kényszerít: mivel Hunyadi tervével veszélyeztette Szerbiát, ezért vissza kell adnia Brankovicstól 1444-ben kapott birtokait. Hunyadi hadjáratait, bár nem koronázta őket siker, nem lehet elhibázottnak tekinteni, mert a balkáni államok bíznak Magyarországban, maguk is szembeszállnak a törökkel, így hazánkat kevesebb csapás éri, illetve időt nyerünk a belső rendezéshez.
1452 szeptemberében III. Frigyes kiadja V. Lászlót, ezért Hunyadi lemond a kormányzóságról, amiért Beszterce grófjává nevezik ki, de megmarad országos főkapitánynak és a királyi jövedelmek kezelőjének, így még mindig ő rendelkezik a magyar hadsereggel és a királyi jövedelmekkel.
1453. május 29-én II. Mehmed sikerrel ostromolja Bizáncot, a város elesik, megszűnik a Kelet-Római Birodalom. Erre a magyar országgyűlés 1454 januárjában nemzeti hadsereg felállítását szavazza meg, amelynek főparancsnoka Hunyadi. A törökök tovább nyomulnak előre, 1454 augusztusában megtámadják Szerbiát, de a magyar sereg Brankovics segítségére siet, a törökök ideiglenesen lemondanak tervükről. 1455 nyarán a szultán azonban újra Szerbia ellen támad, s mivel a magyar segítség elmarad, a törökök megszállják az ország déli részét.
1456-ban a szultán a magyar végvárrendszer ellen indul meg teljes seregével, első célpontja Nándorfehérvár. A pápa, III. Callixtus június 29-én elrendeli az egyházi jövedelmek megadóztatását, Magyarországra küld néhány egyházi személyt toborozni, és elrendeli a déli harangszót a keresztény vereség emlékére. A magyarországi toborzás vezetője Kapisztrán János főinkvizítor, aki az egész országban toboroz, de leginkább csak a déli határról jönnek népfelkelők. A magyar főurak pedig elérkezettnek látják az időt, hogy "megtorolják a rajtuk esett sérelmeket", Újlaki Miklós és Kórógyi János macsói bánon kívül senki nem siet Hunyadi megsegítésére. A vár védelme a kapitány, jelen esetben Hunyadi feladata, a főuraknak veszély esetén a királyi seregbe kellet bandériumaikat adni, de V. László már régen Bécsbe menekült.
Hunyadi sógorát, Szilágyi Mihályt nevezi ki Nándorfehárvár kapitányává. Hunyadi csak késve érkezik meg Nándorfehárvár alá, mert a szultán először Smederevot ostromolta, majd amikor evvel nem boldogul, Nándorfehérvár ellen vonul, így Hunyadi nem tudja, hogy mit akar a szultán. Nándorfehárvár ostroma 1456. július elején kezdődik meg. Mivel a szultán a Száva torkolatától északra hajózárat épít ki a Dunán, nem kell tartania Hunyaditól, a várbeliek kiéheztetésével próbálkozik. Ezt azonban nem tudja végbevinni, mert július 14- én Hunyadi áttöri a kordont, Kapisztrán serege pedig a Száva torkolatánál állomásozik, így a vár élelmiszerellátása megoldott. Az egyetlen török rohamra július 21-én napnyugtakor kerül sor. Az öldöklés hajnalig folyik, a harcot a kritikus pillanatban érkező Kapisztrán seregei (és Dugovics Titusz) döntik el. A török táborban szokatlan csend uralkodik, ezért Hunyadi cselre gyanakodva nem enged ki senkit a várból. Tiltásait azonban megszegik, a várbeliek kiözönlenek, de amikor Kapisztrán látja, hogy a balszárnyat védő lovasság megindul ellenük, ő is beavatkozik. A kinntlévők azonban két tűz közé kerülnek, így Hunyadi is kénytelen beavatkozni. Sorra elfoglalja a török ágyútelepeket és ezekkel, valamint a várból is megkezdődik a törökök ágyúzása. A szultán egy utolsó elkeseredett rohamot vezényel a keresztesek ellen, de nem sikerül visszaszorítania őket, így a törökök kénytelenek az éj leple alatt kereket oldani. A kereszteseknek nem engedik meg a törökök üldözését az utánpótlás megoldatlanságára hivatkozva. Mivel a népfelkelők elégedetlenek, a két vezér gyorsan feloszlatja a sereget. Közben sorra befutnak a nagyúri bandériumok, és közeledik az V. László vezette királyi sereg is, amiknek élén Hunyadi nagyszabású hadjáratot akar indítani török földre. Számításait azonban keresztülhúzza augusztus 11-én bekövetkezett halála. Ő is mint oly sokan mások a két tábort tizedelő pestis áldozata lett (októberben Kapisztrán is meghal). Hunyadi diadalát egész Európa ünnepelte, a déli harangszó már a győztesekért szól. Hunyadi megmutatta, hogy a törököket egy lényegesen kisebb létszámú sereg is sikeresen meg tudja állítani, valamint 70 évig elvette a török kedvét Magyarország megtámadásától.
Hunyadi Mátyás uralkodása.Államszervezet,hadsereg,gazdaság és kultúra
1458-1490
Született:1443-Kolozsvár
Mátyás fejedelemifjaknak kijáró neveltetésben részesült.Betűvetésre,nyelvekre oktatták,bevezették a humanista gondolkodásba is.Tanitója,nevelője:Vitéz János.
Apja mellett jártasságot szerzett a hadművészetben,diplomáciában és a politikai életben.
Ott állt mellette apja presztizse, a Hunyadi-párt hatalmas magánhadserege és tapasztalt politikusgárdája.
A Budán és Pesten összegyűlt rendek Szilágyi fegyvereinek árnyékában 1458.jan.24-én
egyhangulag királlyá választották.
Mellé 5 évre kormányzónak nagybátyját,Szilágyi Mihályt.
Már febr-ban megkezdte országlását,egyelőre csak koronázatlan királyként.
Királyi trónra ültették=intronizálták – budai Mátyás templom.
A magyar trónra áhitozó III. Frigyes nem volt hajlandó kiadni a felségjelvényeket.
A hatalom megszilárditása
-a bárók megfosztása országos méltóságuktól – helyükre kipróbált,többnyire nagybirtokos
köznemesi származású hiveit állitotta
-a főpapok-nagyurak helyett:alacsonyabb származásúak kerültek a hivatalok élére
-Garai László nádort leváltotta
-központi biróságok létrehozása
-kincstartóság
-budai udvarbiróság=királyi uradalmak igazgatása – új hivatal
A királyi tanács kikapcsolásával,szabadon rendelkezett ezekkel a fontos kormányszervekkel.
Megerősödött a köznemesek Mátyásba vetett bizalma.
A változtatások Vitéz János váradi püspök befolyására vallanak – de egyelőre őt sem engedi a kormányrúdhoz.
1458 nyara – orszgy.
-Szilágyi-féle cikkelyek megerősitése – ezek 1458.jan-ban a köznemesség támogatásának elnyerésére
születtek – az ország védelme a király kötelessége
- az uralkodó nem vethet ki rendkivüli adókat
- nem alkalmazhat idegeneket magas méltóságban
További rendelkezések: - a nemesek elfogatásának tilalma
A változások Szilágyit érintik leginkább. Mátyás elismerte kormányzónak,de rövidesen kizárta a hatalomból. A török ellen küldte, ahol több hasznát látta volna.
Szilágyi szervezkedése a Garaiakkal a király ellen – Mátyás Világos várába küldi – majd a végekre.
Török fogságba kerül – kivégzik 1460-ban.
1459 – a Garai-Újlaki liga ellenkirályt választ – III. Frigyest – Németújváron megkoronázzák.
-két összecsapás a németekkel
-Mátyás megosztja ellenfeleit – Újlakit megnyerte – Garai meghalt. Kibékülés az ellenfelekkel.
A huszita Jan Griska elleni harcok. Választhat: vagy pusztulás,vagy királyi zsoldba szegődés.
Griska várait átadja,cserébe: magyar főúrrá lesz, Arad megyében birtokokat kap.
Megteremtette az uralkodó személyéhez hű bárói réteget.
A régiek közül csak Újlaki Miklós maradt a posztján.
Új bárók:
-Ország Mihály nádor
-Szapolyaiak, Báthoriak – később az ország vezetésében
Az új bárók csökkentették a királyi birtokállományt, sőt a Hunyadi vagyont is.
A király kezén lévő terület családi birtokokkal együtt az ország 10%-a volt.
Kihalások révén, a háramlási jog következtében azonban bőven volt szétosztható terület.
1463 – a bécsújhelyi megállapodással visszakerült a Szent Korona
- III.Frigyes 80 ezer Ft-ot kapott a „korona megőrzéséért”
- fiává fogadta Mátyást
- utód nélküli halála esetén családja számára kötötte ki a magyar trónt
1464 – Székesf. - koronázás – tv.: a koronát Visegrádon kell őrizni.
1464 – orszgy.
-megerősiti az 1351-es törvényeket
-elmaradtak a köznemesség jóindulatát biztositó rendelkezések
Nem szorult már rá a nemesség, egyház és polgárság támogatására.
Kevésbé veszi figyelembe érdekeiket.
Államszervezeti reform
Csak tőle függő hivatalszervezet kialakitása.
-nagykancellária+titkos kancellária összevonása=új királyi kancellária 1464
élén: Vitéz János váradi püspök és Várdai István kalocsai érsek
A középkori magyar struktúrában leginkább a kancellárok ellenőrizhették az uralkodót a királyi tanács
nevében és korlátozhatták annak a bárók számára kedvezőtlen kül- és belpolitikai döntéseit.
Mátyás már a kezdet kezdetén igyekezett visszaminősiteni kancellárjait egyszerű hivatalfőnökké,illetve diplomáciai ügyvivővé.
Az 1471. évi mozgalom után részben idegen kegyenceit, részben pedig polgári vagy paraszti származású magyar hivatalnokokat nevezett ki titkos kancellárrá, a főkancellári hivatalt pedig be sem töltötte.Ha nem bizonyultak eléggé engedelmes eszköznek, ejtette, sőt szükség esetén be is börtönözte őket.
A kancellár feje fölött átnyúlva, tulajdonképpen őmaga intézte a fontos ügyek többségét.
-biróságok átszervezése – „királyi személyes jelenlét birósága”
élén: személynök – személynöki szék
A városok és a nemesek ügyeiben is döntött.
A kancellária irányitása alá helyezte a jelenléti biróságot.
Ettől fogva az ún. személynököt / personalis / a „királyi felség személyének” tekintették,aki
nemcsak Mátyás nevében, hanem egyenesen annak utasitásai alapján itélkezett.
Ennek jele, hogy az uralkodó gyakran maga ült a birói székbe és nemritkán megsemmisitette
a személynök neki nem tetsző itéleteit. Itélőmester pl.: Thuróczy János
Paraszti származású Bakócz Tamás királyi titkár, később esztergomi érsek.
Az uralkodása alatt kb.20 alkalommal összehivott rendi országgyűlés beleszólását is korlátozta.
Szerkezetén, összetételén és működési elvein nem változtatott. Készséggel elismerte,hogy a törvények szellemében kell kormányozni.
A gyakorlatban azonban túltette magát ezeken az alapelveken.
Azokat csak addig tekintette magára nézve kötelezőnek, ameddig összhangban álltak gyorsan változó elképzeléseivel. Pl. igéretet tesz, hogy nem szed rendkivüli hadiadót – mégis minden évben behajtatta.
Az országgyűlést inkább csak a feszültséglevezetés eszközének tekintette.
Jobbára rendeletekkel kormányzott.
Mátyás római minták nyomán „ élő törvénynek „ tekintette és messze alattvalói felett állónak érezte magát.
Elveiből következett, hogy önálló elképzelésekkel biró munkatársakat nemigen tűrt meg maga mellett.
„Törvényen felül álló király”
Kormányzati rendszer
A történetileg kialakult magyar kormányzeti rendszer látszatra tehát keveset változott.
A főtisztségek: - nem voltak gyakrabban üresedésben, mint máskor.
A törvények: - biztositani látszanak a király és a bárók közötti hatalmi egyensúlyt.
A köznemesség: - megvan a fokozott beleszólási joga.
1486 – nádori törvények értelmében:
-a nádor királyi tisztviselőből az uralkodó és a lakosok közötti közbenjáró lesz
-ő lesz az ország főkapitánya
-a király távollétében az ország kormányzója
-a kiskorú király gyámja
Úgyszólván: második király.
A király politikájával egyet nem értők szembefordultak vele,vagy egyenesen elárulták.
1467 – adóreform ellen/miatt fegyveres ellenállás – leveri
1471- összeesküvés – Vitéz János esztergomi érsek és Janus Pannonius pécsi püspök
- uralkodójelöltjük Kázmér lengyel királyfi
- Mátyás engedményekkel megosztja az összeesküvőket
- Vitéz J. – fogság – meghal 1472.
- Janus P. – menekülés közben hal meg
Mátyás ezután egyre kevésbé bizott meg az általa felemelt tisztségviselőkben.
élén: a kincstartó – nem bárói rangú
Kincstartóit az egyszerű nemesek közül nevezte ki.
Pl. Ernuszt János-polgár, Nagylucsei Orbán-polgár vagy jobbágy származásúak.
A kincstartók éppen ezért teljes mértékben alá voltak rendelve.
A kincstartóság a király megbizható hivatala lett.
Célok:
1. A jövedelmek minél nagyobb részét kivonni a rendi ellenőrzés alól.
2. A befolyó jövedelmek növelése.
3. Az adószedés modernizálása
4. A bevételek ne kallódjanak el a beszedők kezén.
5. A jövedelmek tervezhetők legyenek.
1467 – orszgy.
-megszűnt a kamara haszna, helyette királyi kincstár adója
Mindenki számára kötelező, még a privilégiumokkal rendelkező csoportoknak is.
Pl.: kunok, jászok.
A jobbágytelken élő nemesek is adóztak – a jobbágyok terheinek 50%-át.
-megváltozott az adószedés rendszere, az adóalap
Károly Róbert óta: kapuadó – telkenként
Most: füstpénz – évi 20 dénár családonként.
-koronavám – a harmincadvám helyett. Ez figyelmen kívűl hagyott mindenféle korábbi mentességet.
-rendkivüli hadiadó – évente többször is beszedték. Forintos adó – egy hizott disznó ára.
/ 33 év alatt 43-szor szedték be /
Egyéb jövedelemforrások:
regálék, pénzverés,vámok,városok-szászok adója,telekkatonaság megváltása,sómonopólium,
külföldről kapott segélyek, zsidók és oláhok ötvenede,betöltetlen egyházi javadalmak,
hadmentességi adó.
Éves bevétel kb. 500-750 ezer Ft. körül.
Legnagyobb részük: állami adó.
A kincstári bevétel több mint 60%-a az agrártermelésből eredt.
Nincs gyökeres átalakulás a mezg-i termelés technikájában.
A jobbágy könnyebbsége: a szabad költözés és a pénzbeli adó.
Ez nagy lépés affelé, hogy szabad bérlővé válhasson, mint a Ny-on élők.
A jobbágy anyagi gyarapodását gátló tényezők: a szűkös piacviszonyok. Nehezen tudja terményfeleslegét pénzzé változtatni.
A differenciálódás a mezővárosokban jellemző.
Voltak: a több telekkel+telken kivüli / szőlő / állománnyal rendelkezők és
voltak: a telekkel nem biró zsellérek. Ők sem feltétlenül nincstelenek, bérletre szert tehettek.
-országos vásárok
-fejlett a nagyállattartás és a bortermelés
-a kézműipar fejletlen
Jelentős szerep: Pécs, Szeged
Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Buda, Bártfa, Eperjes, Kassa
-Mátyás nem törekedett szaporitásukra
-a meglevőknek sem szánt politikai szerepet de nem engedte, hogy bárói rátenyereljenek
„ a korona birtoka és egyben tagja „
-adók és szolgáltatások rendszeres követelése
-Buda és Pest kiemelése – ezzel a gazd-i élet súlypontja ide tevődött a szélekről
Ezek a legnépesebbek, legtőkeerősebbek, legurbánusabbak. A távolsági kereskedelem
szervező és elosztóhelyei.
Népességszámban, fejlettségben és a kézműiparban igy is messze elmaradtak Eu. többi városai
mögött. / Velence, Párizs /
A korszerűtlen nemesi haderő helyett: csak tőle függő zsoldossereg.
„ Fekete sereg „ / halála utáni elnevezés /
Alapja: Giskra behódolt huszitái.
A bevételek növekedésével lehetett bőviteni a létszámot – magyar, német, lengyel katonák.
1480-as években: már 15-20 ezer katona./ Bonfini: 20 ezer lovas, 8 ezer gyalogos /
Ellátásuk hatalmas kiadásokkal járt – évi 300-500 ezer Ft.
/ nehézlovas havonta 3 arany, gyalogos 2 arany /
Négy fegyvernem:
-nehézlovasság
-könnyűlovasság – huszárok – elsősorban a török ellen
-gyalogság – védekező feladatok
-tűzérség – ágyúk de ostromgépek is
Mindenhol és mindenkor bevethető haderőt biztositott.
Ilyen hadereje ekkor, a 15.sz-ban Mátyás mellett a francia királynak és a török szultánnak volt.
A humanizmus csak lassan szivárgott be Mo-ra. Hiányoztak a befogadó központok.
Mo-on nem működött egyetem, a század közepén felbomlott a budai királyi udvartartás, az
egyházi iskolák pedig sokáig elzárkóztak az új tanok befogadása elől.
A humanizmus „ befogadása „ Hunyadi János környezetében kezdődött és Vitéz János
váradi „ udvarában „ folytatódott. / sosem volt Itáliában /
Váradi püspöki székhelyét igyekezett kulturális műhellyé alakitani.
Több, tehetséges magyar ifjút iskoláztatott Itáliában.
Pl. unokaöccse: Csezmicei János=Janus Pannonius.
Az 1470-es évektől humanista központ lett Mátyás budai palotája.
Itáliai művészek tömeges érkezése Budára.
Mátyás mint mecénás.
Az épitkezések és a könyvgyűjtés iránt érdeklődött.
Reneszánsz épitkezések: Visegrád, budai vár részei
Könyvtár: Bibliotheca Corviniana – corvinák - kódexek
2500 kötet – tudományos gyűjtemény – a vatikáni könyvtárral vetekedett
Mátyás megrendelésére nagyobbrészt Itáliában készültek, de Mo-on is volt másoló
és könyvkötő műhely.
Első könyvtáros: Galeotto Marzio.
Udvari történetiró: Antonio Bonfini.
Budai nyomda: Hess András – 1473 – első nyomtatott könyv
Ettől függetlenül az irodalom túlnyomórészt még mindig kéziratos másolatban terjedt.
Mátyás hihetetlen gyűjtőszenvedélye és udvari pompája propagandacélokat is szolgált.
Igy igyekezett bizonyitani Eu. felé dinasztiaalapitási törekvése jogosságát.
1467 – Pozsony – egyetem alapitás – első vezetője: Vitéz János
/ Lassan elsorvadt, mint a Nagy L. alapitotta pécsi, vagy a Zsigmond alapitotta óbudai /
Nem a magyar társadalom, hanem egy különleges képességekkel megáldott uralkodó
egyéni erőfeszitéseinek eredménye volt.
Ebben rejlett gyengesége is.
Mivel a Mátyás személyére szabott hatalmi- és hivatalszervezet intézményes garanciái
nem fejlődtek ki, a király halála után alkotásai is veszendőbe mentek.
MÁSODIK FÉLÉV
A világgazdaság kialakulásának alapjait egyértelműen a XV-XVI. századi nagy földrajzi felfedezésekben kell keresni, hiszen ezek indították meg azt a folyamatot, mely végül az interkontinentális kereskedelem kiépüléséhez, és a gyarmati rendszerek kialakulásához vezetett. A változás gyökerét Európában találhatjuk, hiszen innen indultak elsőnek útnak az új kereskedelmi útvonalakat kereső kapitányok.
A XV. századvégi Nyugat-Európát gazdasági fellendülés jellemezte; a városok gazdasága megerősödött, megélénkült a kereskedelem. A százéves háború véget ért a franciák és az angolok között, a mórok visszaszorításával illetve Aragónia és Kasztília egyesülésével létrejött Spanyolország (1479). Az éhínségek ritkábbá váltak, és így elmaradtak a nyomukban fellépő járványok is. A fellendülés centruma a posztógyártás és az atlanti kereskedelem központjává váló Flandria volt. Mivel azonban a pénzek továbbra is nemesfémekből készültek, az európai gazdaság egyre több ezüstöt és aranyat igényelt, ráadásul a cseh és magyar bányák felsőbb rétegeinek kitermelésével is csak tovább romlik a helyzet, mivel ez a termelés jelentős visszaesését jelentette (szivattyúk nélkül nem tudtak mélyebbre hatolni).
A Kelettel való kereskedelem is mindinkább kiszívta Európából a nemesfémeket, mivel az onnan érkező luxuscikkekért és fűszerekért (porcelán, selyem, illatszerek, bors, vanília) arannyal és ezüsttel fizettek. Az oszmán terjeszkedés viszont tovább nehezítette a Kelettel való kapcsolatot, Konstantinápoly bevétele után (1453) először bizonytalanabbá, majd drágábbá vált (a vámok miatt) a levantei kereskedelem. Bár nem zárták le a kereskedelmi utakat, sőt a vámbevételek miatt nagyon is érdekeltek voltak a levantei kereskedelem fenntartásában, de ezt a kereskedelmet a szultánnal kötött szerződések értelmében Velence monopolizálta. Ez új utak keresésére ösztönözte a lemaradt vetélytársakat.
A reneszánsz nyitottabbá tette az embereket, s az antik műveltség újjászületése révén ismertté váltak Ptolemaiosz elgondolásai, aki a Földet gömb alakúnak képzelte el. Új térképek születtek, melyek a Földet már ennek megfelelően ábrázolták (például a firenzei Toscanelli világtérképe). A felfedezések feltétele volt, hogy a part menti hajózást felváltsa a tengerhajózás. Ez először a Földközi-tenger és a Baltikum között valósult meg az Atlanti-óceánon keresztül, ahol csak az új, nagy vitorlafelületű, hátsókormányos hajókkal (karavella és nao) lehetett szállítani. A nyílt vízen való hajózást az araboktól korábban árvett iránytű és az új navigációs eszközök a gnomon, a Jákob-pálca és az asztrolábium tették lehetővé. Fontos, hogy tökéletesedtek a tűzfegyverek, melyek jelentős fölényhez juttatták az európai gyarmatosítókat a bennszülöttekkel szemben.
A felfedezések elindítói a legkedvezőbb helyzetben levő portugálok voltak, már a XV. század közepétől felfedező utakat indítottak az arany és a fűszerek megszerzésének reményében Afrika partjai mentén. Afrika megkerülésével Vasco da Gama 1498-ban új utat talál a távol-keleti országokhoz, és hamarosan a portugálok uralják az Indiai-óceánt a muszlim kereskedők visszaszorításával. Azonban az igazi változást Amerika felfedezése (1492-Kolumbusz) váltotta ki. Kolumbusz útjairól drágaköveket, nemesfémeket, új növényeket, illetve indiánokat hozott Európába, majd mindezek hatására hatalmas spanyol hódítás vette kezdetét az új kontinensen; bányákat nyitottak, óriási ültetvényeket hoztak létre (főként kukorica, dohány és indigó termelésére), illetve az amerikai gyarmatokról Európába áramlottak az ültetvények termékei. Meghonosodott számos növényfajta (paradicsom, paprika, kukorica, burgonya, dohány), de ezek elterjedése évszázadokat vett igénybe. A burgonyát eleinte például csak dísznövényként termesztették, de amikor rájöttek, hogy a gumója fogyasztható, tömegélelmezési cikké vált, mert a hűvösebb területeken is termelhették. Továbbá a háborúk sem pusztították el úgy a termést, mint a gabonaféléket, és a jelentős a tápértéke is hozzájárult elterjedéséhez. Hasonlóan fontos volt a kukorica termesztésének térhódítása. Elterjedésük hozzájárult az éhínségek visszaszorításához. A XV. század közepe táján megindult népességnövekedés nagyobb ütemű volt, mint ahogy a mezőgazdasági termelés bővült, főleg a kenyérgabona ára kezdett emelkedni. Az életkörülmények a XV. század második feléhez képest a XVI. század folyamán ismét romlani kezdtek. Az áremelkedéshez hozzájárult a tengerentúli spanyol gyarmatokról beáramló nemesfém. Megszűnt az arany- és ezüsthiány, így csökkent a nemesfémek ára (elhúzódó infláció) és a vert pénz értéke is. Ez tovább erősítette a termékek árának emelkedését (árforradalom).
Az európaiak amerikai terjeszkedése azonban az ottani civilizációk bukásához vezetett, hiszen az indián népek nem voltak képesek felvenni a harcot a lőfegyverekkel érkező idegenek ellen.
Az új világ gyarmatosítása nagymértékben befolyásolta a nagyhatalmak szerepének változását a XVI-XVIII. században. Dél-Amerika felosztása gyakorlatilag már 1494-ben megtörtént Tordessillasban a spanyolok és portugálok között, melyet az egész Föld területére is kiterjesztettek az 1529-ben Zaragozában megkötött szerződésükben. Észak-Amerikát először dél felől a spanyolok kezdték el birtokba venni, majd a franciák és az angolok telepesei kerültek fölénybe a szubkontinensen. A két utóbbi nép között a hétéves háborúban dőlt az angolok javára a mérleg. Távol-Keleten a portugálok, a hollandok és a britek kerültek fölénybe, Indiában a brit és holland Kelet-Indiai társaság szerveződött meg, illetve brit só és ópium monopóliumok jöttek létre. Afrika gyarmatosítását is a portugálok kezdik meg, majd később a franciák és az angolok is csatlakoznak, de a térség jelentősége főképp a XIX. századtól kezdve válik jelentőssé.
A nagy földrajzi felfedezések nyomán kibontakozó változások a XVI-XVIII. században gyökeresen átalakították a világgazdaságot, és az addig viszonylag kevés szállal egymáshoz kapcsolódó gazdasági régiókat mind szorosabban az európai alá rendelve kötötték össze. Kialakult a világkereskedelem, melynek ekkor Európa volt a központja. A földrajzi horizont kitágulása új és minden korábbinál gazdagabb erőforrásokat adott az európai gazdaságok számára, és ennek hamarosan megmutatkoztak a gazdasági, intézményi és politikai következményei.
A középkori távolsági kereskedelem elsősorban luxuscikkeket forgalmazott, a mindennapi élet szükségleteit a helyi kiskereskedelem biztosította. Az első földrajzi felfedezők, a spanyolok és a portugálok is még a hagyományos árukat keresték, fűszert, nemesfémet, selymet, porcelánt. A spanyolok és a portugálok elsősorban tengerentúli gyarmataik kiszipolyozásával foglalkoztak, az általuk behozott áruk európai terítését és a tengerentúli területek európai árukkal való ellátását átengedték másoknak, elsősorban a németalföldieknek.
Sem a fellendülés kezdete, sem a növekedés üteme nem volt azonos az egyes országokban, ezért gyorsan és látványosan áthelyeződtek a gazdasági, majd a politikai központok kontinensünkön. Spanyolország, és részben Portugália kivételes helyzetének köszönhetően, a XVI. század közepéig katonai, politikai nagyhatalommá vált, de mivel nem volt mögötte fejlett gazdaság és a beáramló jövedelmeket nem fektette be, a század második felétől gyorsan hanyatlásnak indultak. A változások legnagyobb haszonélvezői a La Manche partján helyezkedtek el; Németalföld, Anglia és Észak-Franciaország lett a világgazdaság központja (a centrum áthelyeződése). A XVI. században jelentős növekedés ment végbe a távolsági kereskedelemben szállított áruk mennyiségét tekintve, de talán ennél is lényegesebb az áruösszetétel változása, valamint az útvonalak áthelyeződése. A középkorban Európa legfejlettebb térségének számító Rajna völgye és Észak-Itália, bár megőrizték jólétüket, de mivel a fő kereskedelmi utak immár elkerülték őket (a levantei kereskedelem fokozatosan visszaszorult és a fejlődés centruma nyugatra tevődött át), fejlődésük üteme lassan elmaradt az új központokéhoz viszonyítva. Ezt a sűrűn lakott, városiasodott, iparosodott térséget széles sávban vette körül egy félperiféria (Baltikum, Közép-Európa, Mediterráneum Észak-Itália kivételével), ahol az iparosodás, városiasodás megrekedt, és amely terület a centrum élelmiszer- és nyersanyagellátójává, cserébe iparcikkeinek felvevőjévé vált, ezt nevezzük kontinentális munkamegosztásnak. A felfedezések és hódítások révén az európai gazdasághoz kapcsolt régiók (fekete-afrikai partvidék, Amerika), a termelés színvonala, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helyük alapján perifériává váltak. A XVI-XVIII. században az európai hatalmak képtelenek voltak komolyabb hódításra a nagy kelet-ázsiai civilizációk területén. Bár uralták a tengereket és voltak szárazföldi bázisaik, a kapcsolatok mértékét mindig Kína és Japán határozta meg. Mindkét ország hamarosan az elzárkózást választotta
A holland hajósok karrierje azzal kezdődött, hogy a XV. században elragadták a heringkereskedelem monopóliumát a Hanzától. A XVI. században már ők árusították a szárított és sózott halat Dél-Európában, ahonnan sót és bort vittek északra. Hamarosan ők voltak a faanyag, a hajó-felszerelési cikkek, a kender- és lenáruk legfontosabb szállítói is. Az Észak- és Dél-Európa közötti kereskedelem teljesen, az Anglia és a kontinens közötti kereskedelem részben a kezükbe került. Amikor a spanyolok ellen vívott függetlenségi háború idején kiszorultak az Ibér-félszigetről, azonnal hozzáláttak olyan hajók építéséhez, amelyek kibírták a több hónapos tengeri utat. 1602-ben megalapították a Holland Kelet-indiai Társaságot, amely hamarosan kiszorította a portugálokat az indiai térségből.
Más tengeri hatalmak is igyekeztek kihasználni a spanyolok és portugálok gyöngéit vagy merevségeit. Az angol Richard Chancellor 1553-ban felfedezte az Észak-Európa megkerülésével Oroszországba vezető utat, és hamarosan megalapították a Moszkvai Társaságot, amely az oroszokkal, s rajtuk keresztül a Közép-Kelettel tartott kereskedelmi kapcsolatokat. 1577-80 között Sir Francis Drake körülhajózta a földet, Walter Raleigh pedig 1584-ben megalapította az első észak-amerikai angol gyarmatot, Virginiát. Bár az angol tengeri kereskedelem ekkor még túlnyomórészt kalózkodásnak számított, növekvő jelentősége egyre világosabbá vált. Sikerült megvetniük a lábukat Indiában, s 1600-ban megszervezték az Angol Kelet-indiai Társaságot.
A távolsági kereskedelemnek nemcsak a lebonyolítói, de a tartalma is megváltozott: a luxusárukat mindinkább fölváltották a mindennapi közszükségleti cikkek, a gabona, a hal, a fa, a bor, a só, a fémek, a textilipari nyersanyagok és a szövetek. A XVI. században került be a világkereskedelembe egy nagyon speciális árufajta; az afrikai néger rabszolga is. A legnagyobb vásárlók a spanyol gyarmatok voltak, mivel az indiánok száma erősen lecsökkent. Maguk a spanyolok azonban alig foglalkoztak emberkereskedelemmel, a legfőbb szállítók a portugálok, később a hollandok, angolok és a franciák voltak.
A XV. század végén és a XVI. század elején tehát először a spanyolok, portugálok és hollandok váltották fel az itáliai városok és a Hanza kereskedőit, majd az Ibériai-félsziget hajósait szorították háttérbe a hollandok és az angolok. A XV. század közepétől a XVII. század közepéig tartó első szakaszban („a hosszú XVI. század”) felbomlott a feudalizmus és kialakultak Nyugaton a tőkés termelés gazdasági és társadalmi feltételei. A második szakasz, melyet kereskedelmi világkapitalizmus korának is szokás nevezni, 1640-től 1780-ig tartott. Az új szakasz felemelkedő államai Anglia, Hollandia és részben Franciaország. A kor jellegzetes alakja a társaságokba tömörült kereskedő, aki mögött ott volt állama, amely minden eszközzel támogatta. A világkereskedelem haszna csak kevés ország kiemelkedését tette lehetővé, ezért elkeseredett harc folyt a világhegemóniáért Anglia, Hollandia, és Franciaország között. A három hatalom csak egymás rovására tudtak terjeszkedni, mert a kereskedelmi lehetőségek korlátozottak voltak („zéró összegű játék”). A küzdelem az angolok és a hollandok közt váltakozó sikerrel folyt és bebizonyosodott, hogy hosszú távon az erősebb iparral és nagyobb népességgel rendelkező államok győzedelmeskednek. Hollandia a XVIII. század közepére visszaszorult. Ezután az angoloknak a franciákkal kellett megküzdeniük a világkereskedelem hasznáért. Franciaország vereséget szenvedett, de a háború ösztönzője lett az amerikai angol gyarmatok függetlenségi harcának is. Anglia a XVIII. század közepére olyan haditechnikai fölényre tett szert, hogy Ázsiában már nemcsak kereskedni, de hódítani is képes volt.
A világgazdaságot két kereskedelmi háromszög határozta meg. A kisebb kereskedelmi háromszög csúcsain Nyugat-Európa, a Nyugat-indiai szigetvilág és Afrika helyezkedett el. Európából tűzfegyvereket, vasárut, kelmét, alkoholt szállítottak Afrikába. A helyi törzsfők hadifoglyokat, sőt időnként saját alattvalóikat adták el a rabszolga-kereskedőknek. A kereskedelem ekkor már döntően az angolok kezében volt, akik a rabszolgákat a Nyugat-indiai szigetekre szállították. Az ottani trópusi ültetvényekről cukrot, gyapotot, rumot, dohányt, kakaót, indigót exportáltak Nyugat-Európába. A nagy kereskedelmi háromszög csúcspontjain Nyugat-Európa, Ázsia és Amerika helyezkedett el. A latin-amerikai szárazföld továbbra is nemesfémekkel vett részt a világgazdaságban. Az ezüst és az arany részben Európába, részben Ázsiába került, ez utóbbi cserébe selymet, porcelánt, fűszereket, teát szállított. E korszak eseménye, hogy az elszigetelt Oroszország is megjelent az európai gazdaságban (és politikában).
A centrumváltás Európa szétszakadását eredményezte: a nyugati, az óceánhoz (és így a centrumhoz is) közel fekvő államok gyors fejlődésnek indultak, gazdaságaik felvirágoztak, míg a keletre elhelyezkedő országok csak alig, vagy egyáltalán nem tudták tartani a lépést. A gazdaság kitört a feudális keretekből, erősödött a polgárság, felkelések robbantak ki, amelyek polgári forradalmakba torkolltak (Franciaország, Anglia), ez pedig a feudalizmus hanyatlásához vezetett végső soron, és megkezdődött a tőkés átalakulás.
A kapitalizmus olyan gazdasági rendszer, amelyben a termelési tényezők (tőke pénz és gépek formájában, munkaerő, föld) és a termelés elosztásának lehetősége többségében magántulajdonban van, és magánérdeket szolgál. A fejlett kapitalista rendszerben a magántulajdonú termelés leginkább a pénzben kifejezett gazdasági hasznot, a profitot szolgálja. A kapitalizmus feltételezi a piac működését, ahol a magántulajdonban lévő termelési tényezőket és a megtermelt javakat a kereslet és a kínálat alakulása szerint el lehet cserélni. A kapitalizmust sokan a piacgazdaság szinonimájaként használják, holott a kettő nem egymás függvénye.
Kapitalista gazdaság először Angliában váltotta fel a feudális rendszert, melynek okai szintén az új világ felfedezéséhez köthetők. Ezen a területen is nőtt az áruk értéke a beáramló nemesfém hatására, ennek következtében az angol társadalom pedig termék-előállításra koncentrálódott a fényűzés helyett. Így a beáramló tőke főként a mezőgazdaságba és az iparba fektetődött.
Ez elsősorban a textilipar megerősödéséhez vezetett, hiszen ebben az iparágban viszonylag kis alaptőkével könnyen haszonhoz juthattak a vállalkozók, és a korszakban a nagy népességnövekedés miatt a gyapjú iránti kereslet amúgy is megnőtt. A földbirtokosok tehát a juhtenyészetre álltak át, mely a bekerítéshez vezetett. A bekerítés folyamata a vállalkozó földbirtokosok (gentry) földkisajátítását, a falu és a birtokos által közösen használt megműveletlen földek, legelők körbekerítését jelenti, hiszen a juhtenyésztéshez nem volt szükségük jobbágyaikra, inkább parasztbérlőknek (yeoman) adják ki földjeiket, vagy bérmunkásokkal dolgoztatnak. Ennek következtében a földjüket vesztett parasztok városokba vándoroltak, ahol olcsó munkaerőt jelentettek. Ezt kihasználva a pénzzel, tőkével rendelkező vállalkozók bérmunkásokat alkalmaztak műhelyeikben, ami a manufaktúrák kialakulásához vezetett (munkafolyamat részekre bontása, minden feladatot más munkás végez, így gyorsítva a termelést). A manufaktúrákban nagy tömegben készült az áru, és így olcsóbbá vált, amely pedig hosszútávon a kézművesek tönkremenéséhez vezetett.
A nagyhatalmi szerepre törekvő abszolút uralkodók érdekeltek voltak az adójövedelmek fokozásában, hiszen ebből tartották fenn hadseregüket, és fizették hivatalnokaikat. Intézkedéseikkel igyekeztek növelni országaik teherbíró képességét, azonban ezekben a felülről irányított gazdaságokban a föld rendszerint nem tőkés tulajdon volt, és így a vállalkozások is csak a gazdaság kis részét érintették.
Spanyolországban V.Károly hatalmas területek ura volt, rendelkezésére állt hatalmas európai területein kívül Latin-Amerika nemesfém készlete is. Ennek ellenére a spanyol államháztartás a csőd szélére jutott, hiszen óriási összegek mentek el az inkvizíció, a zsoldoshadsereg és a legnagyobb flotta fenntartására, ezeken kívül pedig a fényűzés és a pompa is hatalmas mértékben emésztette fel a bevételeket. A kormányzat védekezésképpen hitelekkel illetve az adók növelésével próbálta pótolni a hiányokat, azonban a kereskedelem elhanyagolása, illetve a manufaktúrák és az iparosodás hiánya a nemesfém kiáramlásához vezetett.
Franciaországban az uralkodó felismerte a gazdaság fejlődése és hatalmának erőssége közötti összefüggést. Colbert, XIV. Lajos minisztere kidolgozta a merkantilista gazdaságpolitikát, miszerint vámokkal szorította ki az idegen termékeket az országból, továbbá pénzzel, és a közlekedés feltételeinek javításával segítette a manufaktúrákat. Ezen kívül királyi manufaktúrák alapításával, a gyarmatosítás és a külkereskedelem támogatásával kívánta elérni az uralkodó a gazdasági fejlődést. A gazdaság fellendítése érdekében Colbert még a mértékegységek és a fémpénz egységesítését is elintézte. Megépítette a Canal du Midit, hajózási kapcsolatot létesítve így az Atlanti óceán és a Földközi-tenger között. A népességnövekedés, és a vele járó termelésnövekedés érdekében adókedvezményt nyújtott a többgyermekes családoknak. A XVIII. században virágzott a kereskedelem, főleg a gyarmatokkal lebonyolított forgalom emelkedett. A bankok térnyerésével több tőke fektetődött az iparba és a kereskedelembe, a főnemesség pedig nagyrészt gazdasága modernizálására költötte bevételét. Azonban a spanyol örökösödési háború az állam eladósodásához vezetett, majd XV. Lajos költekezése, fényűzése, kegyencnői, a népszerűtlen adók majd a hétéves háború költségei tovább mélyítették a pénzügyi válságot. Turgot, Necker és Calonne pénzügyminiszterek reformjai pedig sorra kudarcot vallottak.
A német államok önállóságuk elérése érdekében saját vámrendszert, pénz illetve mértékrendszert vezettek be, illetve önálló hadseregeket hoztak létre a harmincéves háború pusztításai után. A több száz kisebb állam abszolutista hatalomra törekvő vezetői francia mintákat követő hadsereget és udvartartást hozott létre, azonban ezek rengeteg pénzt elemésztettek. Ezek fedezésére a merkantilizmus német változatát, a kameralizmust próbálták meg felhasználni, mely a XVIII. század második felétől inkább csak az adók és a vámok emelését eredményezte, nem pedig gazdasági fejlődést. Poroszország vezetője, I. Frigyes Vilmos azonban reformokat hajtott végre, a nemességet is megadóztatta, fejlesztette az oktatást, és befogadott 15000 protestáns menekültet (főként Franciaországból). II. Frigyes követte elődjét, támogatta a manufaktúrák alapítását, a nagybirtokosok (junkerek) gabonakivitelét. Uralkodásuk alatt az ország ipara nagymértékben fejlődött, gabonakivitele nőtt. A Habsburg Birodalom helyzete is megszilárdult a török kiűzése után, Csehország és Magyarország betagozódott a birodalomba. Mária Terézia is gazdasági reformokra szánta el magát a megerősödő Poroszország hatására, a Lajtántúlon megadóztatta nemességet és a papságot, illetve kettős védvámrendszert vezetett be, továbbá a jobbágyság helyzetét javítandó 1767-es Urbáriumában maximálta a jobbágyi szolgáltatásokat.
A nagy földrajzi felfedezések okai, eseményei, következményei.
Előzmények.
Az árutermelés fejlődésével megnövekedett az aranypénz (mint csereeszköz) iránti szükséglet. Európa drága arab közvetítéssel hozott Keletről selymet, ékszereket, fűszereket. A XV. sz.-ra nemesfémhiány keletkezett. A Közép-ázsiai karavánút a mongol birodalom felbomlásával lezárult, a török hódítások a kisázsiai utakat zárták el, a Vörös-tenger arab kézen volt. A XIII. sz.-tól használták az iránytűt, szögmérővel. Megjelent a kormánylapátos, háromárbócos, nagy rakterű, hosszú útra tervezett caravella. Elővették Ptolemaiosz földgömb-elméletét, Toscanelli kimondta a nyugati hajózás lehetőségét, Behaim megalkotta a földgömböt (az addig ismert részekkel). Adottak voltak az arab hajózási tapasztalatok, az elzártságból kitörni akaró genovai tőke, és a feltörekvő ibériai államok. Tengerész Henrik Portugáliában tengerésziskolát alapított.
A felfedezések.
1487-ben a portugál Bartolomeo Diaz megkerülte Afrikát, 1497-ben Vasco da Gama elérte Nyugat-Indiát. 1501-ben cabral eljutott Kelet-Indiába, 1542-ben elhajóztak Japánba is.
A spanyol uralkodók (Ferdinánd és Izabella) Indiába vezető nyugati átjáró megkeresésével bízták meg Cristoforo Colombot, aki 1492-től négy hajóutat vezetve az újvilág felé eljutott a Bahamákig, Jamaicába, Közép-Amerikába és Venezuelába; haláláig meg volt azonban győződve, hogy Kelet-Indiánál jár, így az új földrészt annak felismerőjéről, Amerigo Vespucciról nevezték el.
A világ első felosztásában (1494, Tordesillas), pápai közvetítéssel Portugália megkapta a mai Brazíliát, Spanyolország Közép- és Dél-Amerika egyéb területeit.
1497-ben az angol John Cabot felfedezte Észak-Amerikát, és őket követték a franciák. 1513-ban Panamán átkelve Balboa megpillantotta a Csendes-óceánt.
Megindultak a gyarmatosítások. (Amerikában a felfedezések előtt virágzó indián kultúrák volta, ők 35 ezer éve keltek át Ázsiából a még szárazföldi utat jelentő Alaszkán keresztül). 1519-ben Cortez elfoglalta Mexikót és megdöntötte az azték birodalmat. 1530-ban Pizarro az inkákat igázta le. A portugálok Nyugat-Afrikában, Indiában és Dél-Kínában foglaltak el területeket. Az újvilági kereskedelem spanyol, a déli-keleti portugál monopólium lett. A földet Magellán hajói kerülték meg először 1521-ben.
Következmények.
Európa megismerkedett a burgonyával és a kukoricával (megoldódott a demográfiai növekedésből fakadó kevés gabona miatti élelmiszer-hiány), bejött a paradicsom, paprika, dohány, tea, kávé, kakaó, gyapot stb. A fő kereskedelmi útvonalak (a Levante és a Hanza helyett) áttevődtek az Atlanti-óceán partvidékére. Központ lett (Észak-Itália helyett) Amszterdam és London.
A beáramló nemesfém hatására a pénzek értéke csökkent (infláció), ez kedvezett a kereskedőknek, ipari vállalkozóknak és a mezőgazdasági árutermelőknek. Megindult az eredeti felhalmozás, a vállalkozásokból tőke származott, a tönkrement parasztokból és kézművesekből kialakult a szabad munkaerő (bérmunkások).
A tőkés árutermelés nem bontakozott ki Portugáliában és Spanyolországban, mert ők nem fektették be a gyarmatokról származó aranyat (a kézműves és kereskedő mórokat és zsidókat kiűzték), hanem fogyasztási cikkekre és luxusjavakra költötték. A tőkét más országok kiszivattyúzták, ezek pedig elszegényedtek. Kibontakozott viszont Angliában, Németalföldön és később Franciaországban. Alapja a posztó- és gyapjúiparral kapcsolódó mezőgazdaság volt. A bekerítésekkel (=közföldek és eladósodott parasztok földjeinek erőszakos elvétele a vállalkozó földbirtokos részéről) vállalkozóvá lett birtokosság kezében tőkévé vált a föld.
Létrejött a világkereskedelem és világpiac. Az igények kielégítésére (a céh helyett) megjelent a manufaktúra (új: termelés részmunkafolyamatokban, így rövidebb idő alatt több termék); ez előbb szétszórt volt (a részmunkákat különböző helyeken végezték), aztán központosítottá vált.
A vállalkozó és a bérmunkás között csupán gazdasági kapcsolat volt: a fizetés. A manufaktúra termelékenysége nagy volt, és semmi nem kötötte a versenyben. megjelent a közvetítő kereskedelem, mely nagy mennyiségeket igényelt. Kialakultak a kereskedelmi társaságok (moszkvai, spanyol, kelet-indiai) és ezek monopóliumai.
Véglegesült a centrum-periféria viszony Európában. Rögzült a munkamegosztás Kelet és Nyugat között. A tőkebefektetések az Atlanti-óceán partvidékéra koncentrálódtak, Kelet-Közép-Európából elsősorban nyersanyagra és mezőgazdasági árucikkre volt szükségük. Keleten konzerválódott a feudális forma. Míg nyugaton kifejlődött a tőkés árutermelés, addig keleten refeudalizációs folyamat indult, és létrejött a második jobbágyság (=a jobbágyok röghöz kötésének a majorsági gazdálkodással párhuzamosan kialakult rendszere).
A reformáció kiváltó okai, főbb irányzatai és az ellenreformáció Európában
A reformáció kiváltó okai:
Az egyház igényei miatt leginkább a XVI. századi Németország viselte a legnagyobb anyagi terheket.
1356-tól (Német Aranybulla) a Németország politikai széttagoltsága állandósult (7 választófejedelem,
gyenge központi hatalom). A fejedelmek és a főnemesség a szekularizációban (egyházi javak kisajátítása)
érdekelt, sérelmezik az egyházi jövedelmek kiáramlását az országból.
Társadalmi feszültségek növekedése: a lovagok lesüllyedése, kilátástalansága (kapcsolataik a
parasztmozgalmakkal); a Hanza városok (Hamburg, Bréma, Lübeck) hanyatlása (Észak-német
területekről az Atlanti-óceán partjára áthelyeződő kereskedelmi hangsúly); a nemesség és a polgárság
olcsó, saját érdekeit szolgáló egyházat akar, beleszólással a gyülekezetek életébe. A parasztság
(jobbágyság) a terhek csökkentésében érdekelt (Németországban eltérő gazdasági fejlődés, az Elbától
keletre az ún. második jobbágyság) majorságok kiterjesztése, pénzgazdálkodásban, árutermelésben
birtokosi érdekeltség, robot- és fuvarterhek megnövelése, a parasztság jogi helyzetének romlása.
A papság belső ellentétei (egyszerre több pápa; ill. a főpapság-szegénypapság ellentétei; elvilágiasodás,
kiváltságok, a főpapság fényűző életmódja (pompa, vadászatok, lakomák, világias élvezetek), a
pápaságnak való kiszolgáltatottság általános elégedetlenséget eredményez.
X. Leo pápa (Medici herceg volt, vele vetélkedett a pápaságért Bakócz Tamás) mondása: „Élvezzük a
pápaságot! (1513-1521); a Szent Péter Székesegyház építési munkálatai, bevételnövelés szándéka:
búcsúcédulák árusítása (pénz ellenében tisztítótűzi szenvedés megváltása az elkövetett bűnök súlya
arányában) pénzért imazarándoklatok, egyházi büntetések elengedése.
A reformáció főbb irányzatai:
Evangélikus egyház
Luther követőiből alakult az evangélikus egyház. A vallás szabaddá és személyessé vált. Értékessé nyilvánította a polgári foglalkozásokat is. Elvetette az átlényegülés tanát, miszerint a mise folyamán a kenyérből Krisztus teste lesz. Megszünteti a cölibátust. A bűnbocsánat Isten kegyelmétől függ, és nem az aszkézistől. A katolikus egyház szervezetét elvetik. Gyülekezetek alakulnak, élükön a lelkipásztor. Helyeselte a gyónás és a szerzetesség eltörlését. Nincs szükség hatalmas egyházi vagyonra sem.
Ulrich Zwingli zürichi lelkész a svájci reformáció vezetője. Tanításai még inkább a polgárság érdekeit szolgálják. Halála után a mozgalom irányítása Kálvin János kezébe került. Elvei miatt elűzik Franciaországból, Bázelbe megy. 1536-ban kiadta „A keresztény vallás tanítása” című művét, mely a reformáció alapelveit foglalja össze. Később Genfbe kerül, ahol élénk a kereskedelem, s a polgárság fogékony a protestáns tanokra. Prédikátor lesz, majd megkezdi egyháza szervezését, konzisztóriumot alapít presbiterekből és lelkészekből a város irányítására. Kálvin abszolút hatalomra tett szert, diktátorként irányította a várost 1564-ig. Kíméletlenül üldözi a más vallásúakat.
A református egyház a Biblián alapul, elveti a katolikus hagyományokat. Hirdette a predesztinációt, azaz eleve elrendelés tanát: Isten mindenkit eleve elrendelt üdvösségre vagy kárhozatra, s ez független a jó és rossz cselekedetektől. Ezért elvetik az aszkézist, a böjtöt, és a tisztító tűzről szóló katolikus tanítást. Minden munkát egyenértékűnek nyilvánítanak, melyeket Isten dicsőségére kell végezni. A siker a kiválasztottság jele. Olcsó egyház, nincs fényűzés, a templomokat nem díszítik, a puritán egyház jobban megfelelt a polgárság érdekeinek.
Anabaptisták (újrakeresztelők)
Legjelentősebb alakja Münzer Tamás. A Bibliát szó szerint értelmezik. Elvetik a gyermekek megkeresztelését, vagyonközösséget hirdetnek. A mennyországot a Földön kell megvalósítani. Nagy szerepük van a német parasztháború kirobbanásában. Követői alapították az baptista egyházat.
Tagadja a Szentháromságot, Jézus Krisztus istenségét, az eredendő bűnt és a predesztinációt. Fő hirdetője Servet Mihály, akit Kálvin kivégeztet. Fő menedékük Erdélyben lett.
Anglikán egyház
VIII. Henrik alapítja a pápával való ellentétei (politikai, válás) miatt. Az angol egyház függetlenedik. Feje az angol király. Elutasítják a pápát. A katolikus egyházszervezetet megtartva sok protestáns tant vesznek át.
Evangélikus v. Lutheránus:
Luther Márton (1483-1546), Wittenberg, 1517. okt. 31. Ágoston-rendi szerzetes; 95 tételének
kifüggesztése.
Tételeiben minden társadalmi réteg megtalálta a neki szóló üzenetet: Legfontosabbak:
− egyedül a hit üdvözít (Sola fide);
− a bűnt csak Isten bocsáthatja meg;
− a szentségek közül csak az evangéliumból leszármaztathatók (keresztség, úrvacsora) tekinthetők
érvényesnek;
− fellépett a német nemzeti egyház szükségessége mellett;
− tagadta a pápa elsőségét (primátusát);
− tagadta az egyházi zsinatok csalhatatlanságát;
− nem ismerte el az egyháziak kivételezett helyzetét;− nem ismerte el az ember és Isten közötti különleges közvetítő szerepét;
− az egyház feladatává a Biblia értelmezését, a bibliai igazságok megtanítását tette;
− szorgalmazta, hogy mindenki saját anyanyelvén tanulmányozhassa a Bibliát;
− szükségtelen a gyónás, az egyházi vagyon, a fényűző istentisztelet, a pápai hatalom.
A nemesség reakciója: egyházi vagyonra nincs szükség, az egyházi földbirtokok kisajátíthatók; a
polgárok az elmélyültebb és tisztább hitélet mellett az olcsóbb egyházat látták; a parasztok Luther
eszméiben meglelték az őskereszténységhez való visszatérést. Eljő az Ezeréves Birodalom, megvalósul a
vagyonközösség - hirdették az anabaptisták (újrakeresztelők), akik elvetették a gyermekkeresztséget, az
egyházi dogmákat, újrakeresztelték a felnőtteket; vagyonközösséget hirdettek. Követőikből lesznek a népi
reformáció Münzer-vezette irányzatának tagjai.
Luther tanai pápai kiközösítést és V. Károly császár birodalmi átkát vonták maguk után. A német
fejedelmek egy részre támogatta; V. Károly jelenlétében 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés
meghallgatja Luther érveit; Bölcs Frigyes választófejedelem látszatfogságban tartja Wartburg várában
(lefordítja német nyelvre a Bibliát).
1524-ben kirobbant a Münzer Tamás (1490-1525) (Thomas Münzer) vezette parasztháború. Paraszti
származású pap, anabaptista hitelvek; Isten országának megvalósítása a földön; Svábföldön felkelés (az
összes feudális teher megszüntetésének követelése, a földek felosztása); Frankóniában 1525-ben
parasztok, városi plebejusok, lovagok (Geyer Flórián) stb. összefogásával harcolnak, a thüringiai felkelés
vezére Münzer (Mühlhausen város); a parasztháború szélesedett, Luther nem azonosult vele, a felkelést a
fejedelmek leverik 1525-ben; megtorlások.
A lutheri tanok terjednek: a speyeri birodalmi gyűlésen 1529-ben a Róma-pártiak és Luther híveinek
vitája: Róma: Luther hívei megmaradhatnak vallásukban, de azt tovább nem terjeszthetik; Luther hívei
tiltakoznak (protestálnak) - protestánsok.
A két irányzat békítésére 1530-ban V. Károly elnökletével az augsburgi (ágostai) birodalmi gyűlés: ezen a
protestáns tanok, „ágostai hitvallás” beterjesztése. 1531-ben a protestáns fejedelmek védelmi szövetsége
(egyházi birtokok elfoglalása, kolostorok megszűntetése) - V. Károly katonai győzelme fölöttük 1547-
ben, erre ők a francia királlyal szövetkeztek. V. Károly öccse, Ferdinánd közreműködésével 1555-ben az
augsburgi vallásbérére kényszerül („Akié a föld, azé a vallás” = „cuius regio, eius religio”). Ez lezárta az
1531-től 1555-ig tartó harcot.
A svájci reformáció:
(polgári irányzat, Ulrich Zwingli 1484-1531), Luther tanainak továbbgondolásával; Kálvin János
(1509-1564) francia származású jogász továbbfejlesztésében:
- köztársasági elveken nyugvó református egyház (középpontban az abszolút predestináció = eleve
elrendeltetettség); Genf („genfi pápa”); Isten már születése előtt eleve elrendeli az ember sorsát, de
szorgos munkavégzéssel Isten iránti odaadással, takarékossággal, tiszta lélekkel élve (puritán) az ember a
mennybe juthat. - Zsarnokölés elmélete; - puritán (egyszerű, olcsó) istentiszteletek a gyülekezeteket a
prédikátorokból és a presbiterekből álló konzisztórium (felső szinten jogászokból és lelkészekből)
irányítja.
Servet Mihály (1511-1553) unitárius (antitrinitárius = Szentháromságtagadó) eszméi (spanyol orvos, a
vérkeringés újkori felfedezője) - Kálvin megégetteti.
A lutheri tanok elterjedése egész Európában, szintúgy a kálvini ill. az unitárius, anabaptisták tanait a
baptisták vitték tovább.Az Anglikán egyház létrejötte:
VIII. Henrik (1509-1547) uralma alatt Angliában abszolút királyi hatalom. Mivel a római pápa nem volt
hajlandó felbontani a királynak Aragóniai Katalinnal kötött házasságát, 1534-ben Henrik létrehozza az
anglikán egyházat (feje a mindenkori angol uralkodó, szertartásrendje hasonló a katolikushoz), a
parlament föloszlatta a szerzetesrendeket, kiárusította az egyházi vagyont.
Svédországban és Dániában államvallássá tették az evangélikus vallást, a református vallás
Németalföldön, Svájcban és Magyarországon terjedt el, Franciaországban pedig a reformátusok
térhódítása miatt óriási polgárháború robbant ki (hugenotta háborúk 1562-1593). A vallásukban
háborgatott unitáriusok befogadása Erdélybe. Az üldözött anabaptisták egy része a 16. században a
Felvidéken és Erdélyben telepedett meg (ügyes mesteremberek, kézművesek, többnyire
fazekasok=habánok).
Az ellenreformáció Európában
A katolikus egyház belső tartalékainak mozgósítása: III. Pál pápa az egyházi államban bevezeti a szent
inkvizíciót 1542-től (előzménye: III. Ince pápa hozta létre az eretnekek felkutatására, kiirtására egyházi
törvényszékként az albigens háborúk idején - lateráni zsinat, 1215. Többnyire domonkos és ferences
főinkvizítorok vezetik, a beismerő vallomások kikényszerítése kínzásokkal, a kivégzés a világi hatalom
feladata. Máglya - autodafé (kivégzés).
1545-1563 között a többször ülésező tridenti zsinat határozatai:
− A papság elsődleges feladta a szolgálat, lelki gondozás; főpapok kötelezése, hogy
egyházmegyéjükben tartózkodjanak, ellenőrizzék papjaik munkáját, erkölcseit;
− papneveldék (szemináriumok) felállítása, fegyelmi szigorítások;
− Elzárkózás az újításoktól;
− Katonai felépítésű képzett új rend: jezsuiták (Jézus Társasága);
− Index összeállítása (névmutató, címmutató) = tiltott könyvek jegyzéke;
− Loyola Ignác (1491-1556) a jezsuiták alapító rendfőnöke - gyóntatók, diplomaták.
1600. Giordano Bruno megégetése (panteisztikus szemlélet miatt); Galilei-per (1564);
1642. „Eppur si muove” és mégis mozog; Erőszakos ellenreformáció barokk egyházi művek a hívek
alázatának kiváltására; hitviták, iskolák, könyvkiadás, nyomdák.
Az angol és a francia abszolutizmus
Anglia a XIV. század végére kiszorult a kontinensről. A következő időszakban belső hatalmi konfliktusok kötötték le a figyelmét (Rózsák háborúja). A XVI. század folyamán azonban megerősödve nagyhatalommá nőtte ki magát. A Tudor dinasztia (1485-1603) uralma alatt VII. Henrik (1485-1509) hozzákezdett a központi hatalom megerősítéséhez. VIII. Henrik (1509-1549) uralkodása alatt pedig kialakult az angliai abszolutizmus, mely sokban eltér a többi, Európában tapasztalható abszolutizmusoktól. Az angol posztóipar fellendült, így egyre több juhra, és legelőterületre volt szükség. Ennek érdekében a posztógyártásba bekapcsolódó nemesek, és jómódú parasztok a XIV. század óta azt a módszert alkalmazták, hogy elvették a parasztoktól a közös legelőt, és a szántóföldeket. Ez a folyamat (az ún. bekerítés) a XVI. Század folyamán felgyorsult. A gyapjúárak a XVI. században az árforradalom következtében nőttek, emiatt a vállalkozó nemesek (gentry, ejtsd : dzsentri) a juhtenyésztés további fejlesztése érdekében újabb legelőket létesítettek, a parasztoktól elvett földeken. Ezen földek egy részét jómódú parasztoknak (yeoman, ejtsd : júman) adták bérbe. A földjüket vesztett parasztok nagy része a posztóiparban bérmunkás lett (ezt az állam törvényi kényszerrel is erősítette : Csavargás elleni törvények). Az angol nemesség (az északi birtokosok kivételével) bekapcsolódott a juhtenyésztésbe, a gyapjúfeldolgozásba és a kereskedelembe. A gentry nem tartotta személyéhez méltatlannak a pénzügyeket, és a nemesi kiváltságok védelméhez sem ragaszkodott már. Ez a gondolkodásmód már inkább polgári, mint nemesi volt. A gentry alsó rétege szinte összeolvadt a yeomanekkel, akik a városi polgárokhoz közelítettek. Ekkortájt az államhatalom, és a társadalmi csoportok viszonyát érdekazonosság jellemezte.
VIII. Henriket még apja életében, politikai megfontolásból eljegyezték Aragóniai Katalinnal, a későbbi V. Károly császár nagynénjével. A házassággal Anglia spanyol szövetségest szerzett a régi ellenséggel, Franciaországgal szemben. VIII. Henrik és Aragóniai Katalin házassága hamarosan megromlott, mert nem született fiú trónörökös, csak egy lány (Mária). Henrik válni akart, így a pápához folyamodott, aki kivételes esetekben feloldhatta az egyszer már kiszolgáltatott szentség erejét. Rómában azonban V. Károly császár tiltakozására az egyházfő nem járult a váláshoz. Erre Henrik 1533-ban egy, a szokásokat felrúgó törvényt hozatott a parlamenttel, melyben saját magát neveztette ki az angol egyház fejének. Az anglikán egyház megteremtésében az államhatalom és a polgárosuló rétegek között érdekazonosság volt. Az áruba bocsátott szerzetesi javakért kapott pénz a kincstárba került, a gentry pedig új juhtenyésztő földekhez jutott. Az anglikán egyházzal szemben fellépők is létrehoztak egy egyházat, melynek a presbiteri egyház nevet adták. Ők meg akarták tisztítani az anglikán egyházat a katolicizmus maradványaitól, ezért puritánoknak nevezték őket (purus latinul : tiszta).
Angliában az államhatalom nem látta szükségét a hagyományos rendi képviselet felszámolásának. A társadalom zöme támogatta az uralkodót a központosításban, mert felismerte, hogy az abszolutizmus a tőkés fejlődést szolgálja. Így tehát fennmaradt a parlamenti rendszer. A helyi közigazgatásban és igazságszolgáltatásban továbbra is szerepet kapott a vidéki nemesség (békebírák). Emiatt nem alakult ki a hivatalnoki réteg. Saját hadseregre az uralkodónak nem volt szüksége, mert nem kellett a nemesség lázadásától tartania, külső ellenség ellen pedig megvédte Angliát a hajóhada.
I. Erzsébet (1558-1603) uralkodása alatt a vállalkozó rétegek törekvései és az államhatalom érdekei továbbra is összefonódtak. A hatalom figyelme a tengerek, és az óceánok felé fordult, ahol felvirágzott a kereskedelmi együttműködés a nagykereskedőkkel és a kalózokkal (létezett királyi jóváhagyással állami kalózkodás is). Akkoriban e két vállalkozás hozta a legnagyobb hasznot. Az angolok bekapcsolódtak a rabszolga-kereskedelembe, és visszaszorították a Hanza-városok kereskedelmét. Tőkéjüket kereskedőtársaságokban egyesítették, így nagyobb vállalkozásokba is belekezdhettek.
VIII. Henrik testvére a skót király felesége volt. E házasság révén formált jogot a skót uralkodóhoz, a Stuart-család Angliára, a Tudorok pedig Skóciára. Az angol katolikusok az államegyház megalakulásával kisebbségbe kerültek, és a katolikus skót királynőt, Stuart Máriát (1542-1567) akarták Erzsébettel szemben trónra ültetni. A kálvini reformáció skóciai elterjedése azonban meghiúsította tervüket, sőt Kálvin egyik tanítványa (John Knox) annyira feltüzelte a skót nemességet, hogy Stuart Máriának még Skócia trónját sem sikerült megtartania. Ezután Angliába menekült, ahol Erzsébet elfogatta. De a katolikusok Stuart Máriával összeesküvést szőttek Erzsébet ellen, így az angol királyné kénytelen volt Máriát lefejeztetni 1587–ben. A katolikus Stuart Mária kivégzése végképp feldühítette, az angolokkal addig sem túl jó kapcsolatban álló spanyolokat. II. Fülöp a katolikus főurak megsegítése érdekében, pápai felhatalmazással 1588-ban hadjáratot indított Anglia ellen. A 130 hajóból álló hajóhad, az úgynevezett Nagy Armada azonban csúfos vereséget szenvedett. Az angol hajók sokkal könnyebbek, és így fürgébbek voltak a spanyoloknál.
A győzelem után Anglia gazdasága gyors fejlődésnek indult. Népessége a század közepén alig haladta meg a 3 milliót, a XVII. század elején viszont már több mint 3 millió lakosa volt. Az angol posztóipar vezető szerepet játszott a világpiacon. Ekkor indult meg a kőszén kiaknázása, és a vaskohászat. Az iparfejlődést technikai találmányok is segítették (1589-ben Lee feltalálta a kötőgépet). Anglia a kereskedőtársaságok révén kapcsolatba került az orosz kereskedőkkel és a balti országokkal. A kereskedelmi tevékenység kiterjedt a Földközi-tengerre, majd Indiára. Az indiai kereskedelem megszervezésére alakult 1600-ban a brit Kelet-indiai Társaság. A fejlődés az életszínvonal emelkedését hozta. A jólétből a társadalom összes rétege kivette a részét.
A francia királyság a Habsburgokkal szemben elvesztette az Itália birtoklásáért vívott háborút, kimaradt a felfedezések közvetlen hasznából. A francia ipar terén sem következett be alapvető változás. A manufakturális ipari vállalkozásokkal szemben egyelőre a céhek maradtak az ipar meghatározó szervezeti egységei. Mindezek ellenére Franciaország a megélénkülés és az átalakulás jeleit mutatta. A fejlődés hatalmas tartalékát jelentette, hogy az ország nagy népességszámú és viszonylag sűrűn lakott volt. Ez megkövetelte a mezőgazdaság fejlődését. Az ipar elmaradottsága is viszonylagos : léteztek keresett francia termékek, s akadtak olyanok, akik vállalkozásaikból meggazdagodhattak. A hajózás is mindinkább fejlődött. Mivel a vállalkozások itt még nem ígértek megfelelő hasznot, azok körében, akiknek vagyona volt, szokássá lett az állami hivatalok megvásárlása, melynek révén megszűntek a középkori eredetű főúri, és főpapi tanácsadói testületek. Létrejött a szakképzett hivatalnoki réteg. Franciaországban a polgárok is földbirtokossá válhattak. Mind a nemesek, mind a vagyonos polgárság részéről jövedelmező vállalkozás volt az állami adók bérlése. Az adóbérlők abból húzták a hasznot, hogy az adózóktól jóval több pénzt préseltek ki, mint amit a bérlet fejében a kincstárnak befizettek. A hivatalok vásárolhatósága, a földbirtokszerzési vágy és az adóbérletek rendszere a királyi hatalomnak kulcspozíciót biztosítottak. Sokan váltak érdekelté a monarchia megerősödésében. A központi hatalmat azonban a XVI. század közepén vallásháború zilálta szét, amelyet megpróbált felhasználni megrendült hatalmi pozícióinak visszaszerzésére a főúri körök egy része.
Franciaországban gyorsan terjedt a reformáció kálvini irányzata. A katolikus központi hatalom erőtlen volt. I. Ferenc fia, II. Henrik 1559-ben bekövetkezett halála után a királyság tekintélye különösen mélypontra süllyedt. A katolikusok, és a franciaországi kálvinisták (hugenották) között az özvegy anyakirályné , Medici Katalin igyekezett egyensúlyt teremteni. Az anyakirályné királlyá koronázott fiainak (II. Ferenc, IX. Károly és III. Henrik) uralkodása alatt az udvar hol a katolikusokat, hol a hugenottákat támogatta. Így megerősödtek a királyi udvar protestánsellenes fellépését sürgető katolikus rendek, de megizmosodtak a katolikus királyi udvarral szembenálló hugenották is. A helyzetet bonyolította, hogy a katolikus tábort Spanyolország, a hugenottákat pedig Anglia és a protestáns Németország támogatta pénzzel, néha katonai erővel is. 1562-ben egy katolikusok által rendezett vérfürdő (Szent Bertalan éjszakája) után kitört a fegyveres harc a két vallási tábor között. Amikor a protestáns Bourbon Henrik IV. Henrik néven trónra került (1589-1610), sokan az eddiginél hevesebb belháborúra, az ország kettészakadására számítottak. IV. Henrik azonban vallási türelméről és államférfiúi rátermettségéről tett tanúbizonyságot, akkor amikor a katolikus többségű Franciaország fennmaradása érdekében kálvinista hitét katolikusra váltotta 1593-ban. Legyőzte a spanyolokat, s igyekezett elsimítani a vallási ellentéteket. Az 1598. április 13-án kiadott úgynevezett nantes-i edictum-ban rendezte a katolikusok, és a protestánsok viszonyát Franciaországban. Ezen rendelet korlátozásokkal ugyan, de biztosította a protestánsok szabad vallásgyakorlatát.
IV. Henrik uralkodása alatt kiépült a franciaországi abszolutizmus. Az államügyek intézésénél már széles, szakképzett réteg állt a király rendelkezésére. A fontosabb hivatalokkal nemesi rang is járt, sőt IV. Henrik bevezette, hogy jó pénzen a hivatali méltóság is örökletessé válhatott. Az így kialakuló társadalmi réteget taláros nemeseknek nevezzük. A taláros nemességet a király tehetséges főminisztere Sully (1560-1641) megadóztatta. Ő úgynevezett merkantilista gazdaságpolitikát követett, melynek lényege az országban lévő pénzmennyiség növelése volt. Ezt úgy vélték elérni, hogy szorgalmazták a termékek kivitelét, a behozatalt pedig vámokkal korlátozták. XIII. Lajos uralkodása alatt (1610-1643) tovább épült az abszolutizmus rendszere. A hangsúlyt nem az ország kormányzására helyezte, mégis a jól szervezett hivatali apparátus már jól működött. A királyt szolgáló hivatali testület ekkor már vidéken is kiépült. A királyi hatalom széles jogkörrel felruházott tisztségviselői, az intendánsok gondoskodtak arról, hogy a királyi akarat az ország legtávolabbi csücskében is érvényre jusson. A rendi gyűlést háttérbe szorította az abszolutizmus, s 1614 után össze sem hívták. A gyengekezű király uralma alatt az államberendezkedés irányítása egy törekvő főpap, Richelieu (1585-1642) kezébe került, aki 1624-től főminiszterként szinte teljhatalommal intézte az ügyeket. Richelieu ha kellett fegyverrel törte meg a rendi ellenállást, s a protestantizmus fészkeit. Mindemellett használta a békés diplomácia eszközeit is. A francia abszolutizmus ennek köszönhetően megszilárdult. A megerősödő Franciaország egyre aktívabb külpolitikát folytatott. Elsődleges célja a Habsburgok hatalmának megtörése volt. Spanyolország legyőzése után azonban már az osztrák Habsburgokat tekintették a fő ellenfélnek. Ekkoriban fogalmazódott meg, hogy Franciaországnak el kell érnie a természetes határokat: délen a Pireneusokat, keleten pedig a Rajnát. Ez utóbbi cél miatt a francia politika mind többször szólt bele a német fejedelmek egymással és császárukkal szembeni ellenségeskedéseibe.
Az angol polgári forradalom: (1640-1688.)
Elõzménye, az angol abszolutizmus kora.
Tudor-abszolutizmus:
Angliában ekkor nyugodt volt a politikai helyzet, az uralkodó és a társadalom között összhang volt. Ez egy jól mûködõ abszolutizmust tett lehetõvé, melyben az uralkodó lemondott a széleskörû szabályzásról, és szélesebb mozgásteret engedett a polgárságnak. A polgárság így fejlõdésnek indult, és a gazdaság tõkés fejlõdése is elkezdõdött.
Mezõgazdaság:
Ez a fejlõdés a mezõgazdaságra is érvényes volt, itt is tõkés átalakulás ment végbe. A mezõgazdaság fõ feladata ekkor a textil ipar alapanyaggal való ellátása volt. A parasztság is átalakult, a bekerítések miatt elvesztették földjeiket, ahol intenzív állattartás alakult ki. 1381-ben megindult a jobbágyrendszer bomlása, a paraszti réteg kezdett eltûnni. Kis része földjének tulajdonosa lett, nagyobb része pedig földjétõl megfosztva kisbérlõ, vagy bérmunkás lett. Ez a folyamat a XVI. században gyorsult fel igazán. A parasztság tehát több részre bomlott. Voltak yeoman-ok, vagyis a tõkés bérlõk, akik fõleg juhtenyésztéssel foglakoztak, a szabad parasztok (free holder), akik viszonylagos jólétben éltek, és biztos gazdálkodást folytathattak. A bérlõ parasztoknak már nem volt földjük, s így azt a földesúrtól kellett bérelniük. Helyzetük eléggé bizonytalan volt, mivel a bérleti szerzõdést könnyen fel lehetett bontani. Utánuk következtek a bérmunkások, akik teljesen elvesztették földjüket. Õk a manufakturális iparba kapcsolódtak be (fõleg posztógyártással foglalkoztak). Volt még ezen kívül egy negyedik réteg is, a gentry-k (újnemesség) rétege. Õk az újparasztokkal a tõkés ipar továbbfejlesztését tûzték ki célul.
Ipar:
Az ipar szerkezete is átalakult. A céheket manufaktúrák váltották fel, és kialakult a kiadási rendszer (verlag system), melynek keretében a vállalkozó bevonta a falusi parasztokat a termelésbe (háziipar). Ezek a parasztok a tõkés vállalkozótól kapták a nyersanyagot, és a készterméket pedig neki adták el. Ennek során szétszórt manufaktúrák alakultak ki, ugyanis a termelési egységek szórtan helyezkedtek el. Ezt késõbb felváltotta a központosított manufaktúra, ami elõször a textiliparban hozott átalakulást. Ekkor élte fénykorát az angol posztógyártás. A fejlõdés a nehéziparban (Sheffield, fémipar) és a hajógyártásban is végbe ment.
Kereskedelem:
A XVII. század második felétõl az angolok is aktívan bekapcsolódtak a világkereskedelembe. Mindez az angol flotta fejlõdésének volt köszönhetõ, akik 1588-ban legyõzték a Nagy Armadát, s ezzel jelentõs fölénybe kerültek. A kereskedelem fejlõdéséhez az uralkodói támogatás is hozzájárult, ugyanis neki ebbõl jelentõs vámbevételei voltak. Ekkoriban hatalmas részvénytársaságok is alakultak, például a Moszkva Társaság és a Kelet Indiai Társaság (1600.). Az uralkodói monopóliumok, vagyis egyedárusítási jogok kiadásával fellendült a külkereskedelem is, és ekkor tették meg a gyarmatosítás elsõ lépéseit, ám ezek a gyarmatok nem voltak hosszú ideig Anglia uralma alatt.
A dinamikus gazdagok törekedõ társadalmi rétege elfogadta a mérsékelt abszolutizmust: volt rendi gyûlés, de hiányzott a széles hivatalnoki réteg (bürokrácia). Ezen kívül az országnak rendes hadserege sem volt. Ez a politikai konszenzus végül a XVII. század elsõ felében bomlott fel.
Stuart-dinasztia: (1604-49.)
A Stuart-dinasztia uralkodói I. Jakab (1603-1625.) és I. Károly (1625-49.) voltak. Idejükön a Tudor abszolutizmus teljesen összeomlott. Ennek a fõ oka az volt, hogy a Stuart uralkodók egy sokkal keményebb, rendeleti kormányzást akart bevezetni. (Ehhez az európai - spanyol, francia - mintákat használta fel.).
Problémák:
A külföldi parlamentekkel ellentétben, Angliában a parlament nagy hatalommal bírt, és szilárdan mûködött. Jakab törekvései tehát felháborodást keltettek a parlamentben, ezért 1628-ban megszavazták a “Jogok Kérvényét” (“Petition of Rights”), melyben a rendeleti kormányzás megszüntetését követelték. A felbõszült Károly ekkor föloszlatta a parlamentet, és mindenféle tárgyalást és kérvényt elutasítva egyedül kormányozta Angliát.
Hiányzott az erõs hivatali réteg is. Az õ szerepüket az úgynevezett kegyencek próbálták betölteni, akiknek a befolyása ekkor jelentõs volt. Ilyen kegyenc volt például Buckingham hercege, (Õ volt a kor férfi szépsége, de sajnos a férfiakat szerette. Ezenkívül nagyon kedvelte a pompát és a szórakozást, aminek következtében az udvart jelentõs adóságokba verte.), Strafford és Laud érsek (a csillagkamara vezetõje).
A kegyencek mellett az anglikán egyház is jelentõs befolyást szerzett. Az uralkodó is anglikán vallású volt. Ennek az irányzatnak azonban ellenzõi is voltak, a puritánok (õk voltak az angol kálvinisták, nevük a purus = tiszta szóból ered). A katolikus maradványoktól akarták megszabadítani az anglikán egyházat. Elutasítottak mindenféle külsõséget (bálokat, ünnepségeket) és csak a munkának éltek.
A puritán vallásnak 3 (4) irányzata jelent meg.
Presbiteriánusok: vallási téren a világi vezetõk (presbiterek) befolyását akarták megnövelni, politikai téren pedig a parlamentet támogatták. Társadalmi bázisát a gentryk és nagypolgárság rétege adta. Õk nem követeltek hatalmas változtatásokat, csupán reformokat akartak.
Independensek (függetlenek): õk azt követelték, hogy egyházközösségek önállóak legyenek, és hogy maguk dönthessenek mûködésükrõl. Semmilyen emberi elõírást nem fogadtak el, ha az véleményük szerint ellentmondott az isteni törvényeknek. Társadalmi bázisát a lumenek és a középpolgárság adta. Céljuk egy alkotmányos monarchia kiépítése volt.
Levellerek (egyenlõsítõk): Egyik vezetõje John Lilburne volt. Az egyenlõsítõk politikai jogegyenlõséget, és egy köztársasági államforma kialakítását követelték. Társadalmi bázisát a kispolgárság és a szegény parasztság alkotta mivel õk voltak azok, akik nem tudtak bekapcsolódni a politikába.
Diggerek: õk a legalsóbb társadalmi rétegbõl kerültek ki, akiknek még magántulajdonuk sem volt, ezért kommunisztikus követelésekkel léptek fel. Ilyen vezetõ volt G. Winstley
Az erõteljesen anglikán vallású I. Károly ebben az idõszakban kegyetlen puritánüldözést hajtott végre. Az üldözöttek nagy része ekkor Amerikába menekült.
Gazdasági gondok is jelentkeztek a Stuart uralom idején, az államkincstár ugyanis pénzzavarokkal küzdött. Ezen I. Károly rendeleti úton bevezetett adókkal és monopóliumok árulásával próbált segíteni (ez utóbbival azonban csak a belkereskedelem meggyengülését, és lassú tönkremenetelét érte el.)
Az Angol Polgári Forradalom
A forradalom közvetlen elõzményei:
Ebben az idõszakban Skócia a királyitól független nemesi vezetés alatt állt. Károly ezt semmibe vette, és egy kemény abszolútikus hatalmat akart bevezetni Skóciában is, és az anglikán egyház befolyása alá akarta rendelni a skót kálvini egyházszervezetet. Az elszánt skótok azonban fegyvert ragadtak hitük és politikai különállásuk védelmére. A fegyveres harcokra 1639-40. között került sor, ahol a szívós északiak sorozatosan gyõzelmet arattak a királyi haderõ fölött. Károly pénzhiánnyal küzdött és az elégedetlenkedések miatt nem mert több adót kivetni rendeleti úton, ezért 1640 tavaszán 12 évi szünet után ismét összehívta a parlamentet.
Parlamentális szakasz: (1640-42.)
Ez a szakasz két részre bontható. Rövid parlament idõszaka: Károly ekkor terjesztette elõ kéréseit, vagyis az adók megszavazását. A parlament azonban ehelyett saját követeléseivel lépett fel, vagyis a rendeleti kormányzás megszüntetését, a rendszeres mûködést, a gyûlölt intézmények (pl. a csillagkamara) fölszámolását és a kegyencek felelõsségre vonását követelte. Ez nem tetszett az uralkodónak, ezérthatheti ülésezés után fölszámolta az országgyûlést. A skótok azonban már Angliába is betörtek, és Károlynak még mindig nem volt elegendõ pénze egy erõs hadsereg felállítására, ezért 1640 õszén ismét összehívta a perlementet. Ez volt a hosszú parlament idõszaka (egészen 1653-ig folytak az ülések). Az uralkodó és a parlament folyamatos vitájából végül a parlament került ki gyõztesen és érvényt szereztek követeléseiknek. Az uralkodó kénytelen volt fölszámolni a gyûlölt intézményeket, kivégeztette kegyenceit. A parlament ezen kívül kimondta, hogy beleegyezése nélkül tilos adót szedni, és csak saját magát oszlathatja föl. Ez azonban már sok volt Károlynak, ezért fegyverrel indult a parlament ellen, de a londoni kézmûvesek, dokkmunkások és tengerészek megállították a királyi csapatokat Statfordnál.
Az uralkodó ennek hatására 1642. január 10-én elhagyta Londont és Notthinghambe ment. Anglia ezzel két táborra szakadat, az uralkodó híveire, és a parlamentet támogatókra.
Polgárháborúk kora: (1642-49.)
A polgárháború kitört. Két csapat alakult: az uralkodót támogató gavallérok csapata, akik fõleg a gentlemanek soraiból kerültek ki; és a parlament oldalán álló puritánokból álló sereg, akiket hajviseletük miatt “kerekfejûeknek” neveztek el. Az uralkodói sereg sokkal képzettebb volt, mint a parlament serege, ám a kerekfejûek sokkal több támogatást kaptak, hiszen az iparilag fejlett déli országrészek mind a parlamenti sereget támogatták, miközben a pénzszûkében levõ uralkodó csak az északi nemességre, a meggyengült anglikán egyházra és felesége révén némi francia segítségre számíthatott. 1642-ben az Edge Hill-i ütközetben a királyi csapatok gyõztek.
Ennek hatására a parlamenti sereg átalakult. A presbiteriánus tiszteket leváltották, és helyükre independensek kerültek. Ekkor lépet fel a polgárháború legjelentõsebb alakja, Oliver Cromwell is. Cromwell átszervezte a hadsereget, és egy úgynevezett új mintájú hadsereget hozott létre (“New model army”). Ezt a sereget jómódú parasztokból és kézmûvesekbõl toborozták, s így az sokkal ütõképesebb lett, mint a korábbi szedett-vetett népségbõl álló kerekfejûek csapata. Cromwell seregének fõ erejét a vaspáncélos lovasság adta, akiket “vasbordájúaknak” neveztek el. A puritán sereget kemény fegyelem és fanatizmus jellemezte. Jelszavuk ez volt: “Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport!” (“Trust in God and keep your gunpowder dry!”). A hadseregreform meghozta a kívánt hatást, és 1644-benMarston Moornál, majd egy évvel késõbb 1645 Nasbynél az independens sereg gyõzelmet aratott a királyi sereg felett.
A király ezután 1645-ben megpróbált elmenekülni az országból. A parlamenti erõk között a gyõzelmek után még nagyobbra nõtt az ellentét. Két részre bomlott: a presbiterekbõl álló parlamenti képviselõkre és az independens vezetés alatt álló hadseregre (itt azonban egyre erõsödött a levellerek befolyása). A két fél közötti ellentét fõ kiváltója az volt, hogy a parlament a gyõztes harcok után föl akarta oszlatni hadsereget, és a királlyal is kapcsolatba léptek, akit kiváltottak a skót fogságból.
Cromwell serege az üllõ és a kalapács közé került. A leveller hatás ugyanis egyre erõsebb lett, és számos szimpatizánsra találtak az independens seregben. Oliver ekkor összefogott az egyenlõsítõkkel, 1647-ben bevonult Londonba, és a parlamentben visszavonatta a hadsereg föloszlatásáról szóló döntést. Ezután táborába vitette az uralkodót, és õ is tárgyalásokat folytatott vele. Idõközben a levellerek visszaszorultak, és nem fenyegették többé a hadsereg egységét.
1648-ban az uralkodó megszökött Cromwell táborából, és sereget gyûjtött. Az volt a szándéka, hogy kihasználja a kerekfejûek közötti ellentéteket. A döntõ ütközetre 1648-ban Prestonnál került sor, ahol a király serege csúfos vereséget szenvedett. Oliver hatalma ezután jelentõsen megnõtt. 1648. december 2-án ismét bevonult Londonba és kiûzte a presbiteriánusokat a parlamentbõl, melyben mindössze 100 independens képviselõ maradt (“csonka parlament”) majd Stuart Károlyt halálra ítélte, és 1649. január 30-én kivégeztette. Anglia 1649-ben köztársasággá alakult.
A köztársaság idõszaka: (1649-60.)
Ennek két belsõ szakasza van.
Az independens köztársaság kora: (1649-53.)
Ennek az idõszaknak fõ hatalmi szerve a csonka parlament, melynek felsõházát teljesen megszüntették. A végrehajtói hatalmat az independens tisztekbõl álló államtanács képviselte. A hadsereg szintén az independensek befolyása alá tartozott.
Ebben az idõben Anglia látványos külpolitikai sikereket ért el. 1649-51. között elfoglalták Írországot, majd Skóciát, s így megvalósult a sziget teljes területi egyesítése (Wales már régebben Anglia fennhatósága alá került). Cromwell ezután az angol flotta megerõsítése mellett döntött, és 1651-ben kiadták a hajózási törvényt (“Act of Navigation”), melyben kimondták, hogy Angliába kizárólag angol, vagy a termelõ ország hajója szállíthat árút. Ezzel kizárták a szigetrõl a holland közvetítõ kereskedõket. A hollandokat ez felháborította, és háborút indítottak Anglia ellen. Az 1651-72-ig tartó háború (3 háború volt) végül Anglia fölényével zárult és a szigetország kezdte átvenni a tengeri uralmat.
Belpolitikai szempontból azonban már nem volt annyira sikeres Cromwell. Bár gyõzelmet aratott a királypárti presbiteriánusok felett, a levellerek legyõzése után a köztársaság támogatóinak száma megfogyatkozott. Olivernek ekkor két lehetõsége volt a belpolitikai helyzet megoldására. Az egyik lehetõség egy új támogató bázis keresése volt. Cromwell azonban a második lehetõséget, vagyis hatalmának megváltoztatását választotta és 1653-ban felvette a Lord Protector címet.
Lord Protectorátus idõszaka: (1652-60.)
Oliver átalakította az intézményrendszert. Megszüntette a csonka parlament mûködését, és helyére a saját híveibõl kinevezett Szentek Parlamentjét állította. Ezzel Cromwell katonai diktatúrát vezetett be Angliában. A parlament idõközben felajánlotta neki a királyi címet, ám Cromwell ezt nem fogadta el, mivel látta, hogy királysága nem tartott volna sokáig. Oliver Cromwell 1658-ban halt meg. Utóda fia,Richard lett. Neki azonban nem volt olyan tekintélye, mint apjának, ezért korán lemondott a trónról. Anglia ezután ismét monarchiává alakult.
A restauráció idõszaka: (1660-88.)
Ekkor az angolok a monarchia visszaállítása mellett döntöttek, és meghívták a trónra a kivégzett I. Károly fiát, akit II. Károly (1660-85.) néven koronáztak királlyá. A beiktatás elõtt azonban a királynak el kellett fogadnia a bredai nyilatkozatot, melyben ígértet tett arra, hogy nem bünteti meg apja gyilkosit, nem rendezi vissza a 42-tõl fogva folyamatosan átrendezõdött birtokviszonyokat, és tiszteletben tartja a vallásszabadságot. 1673-ban kiadta a Test Act, ami megtiltotta a katolikusoknak a hivatalok viselését. 1679 bevezették a Habeus Corpus-t, ami kimondta, hogy az elõzetes letartóztatásban lévõket csak 24 órára lehet bevinni.
Ezt a fogadalmat sem Károly, sem utóda II. Jakab (1685-88.) nem tartotta be. A királygyilkosok megölése nem okozott nagy felháborodást, ám amikor II. Jakab lépéseket tett a birtokviszonyok visszaállítására, és francia támogatással a katolikus vallást akarta bevezetni, akkor egy újabb forradalom tört ki.
A “dicsõséges forradalom” (The Glorious Revolution) idõszaka: (1688-89.)
Károly és Jakab, XIV. Lajostól pénzügyi támogatás kapott, s így lehetõségük volt arra, hogy a rendeket kiszorítsák a hatalomból. Ennek következtében azonban jelentõsen megnõtt a francia befolyás Angliában. Az angol rendek ekkor meghívták a trónra Orániai Vilmos holland kormányzót, aki hatalmas sereggel érkezett. Jakab átlátta a helyzet súlyosságát, és Franciaországba menekült. Vilmos megszerezte az angol trónt, ám koronázása elõtt aláíratták vele 1689-ben a “Jognyilatkozat”-ot (“Bill of Rights”).
Belpolitikai jellemzõk:
Ekkor indult meg Anglia alkotmányos monarchiává alakulása, ami majd csak a XVII. század közepére zárult le. Az alkotmányos monarchia élén a király állt, de õ, hanem a parlament kormányozott. Megtörtént a hatalmi ágazatok szétválasztása is:
A törvényeket a választott parlament hozta. Ezenkívül az õ hatáskörébe tartozott a pénzügy és a hadügy. A parlament ismét két kamarás lett, ám a felsõháznak csak reprezentatív szerep jutott, s így a választott képviselõkbõl álló alsó háznak jutott a fõ szerep.
A végrehajtói hatalom élén a kormány állt, akiknek tagjai a gyõztes alsóházi pártból kerültek ki, a királyi választás alapján. Ennek ellenére a parlamentnek, és nem a királynak tartoztak elszámolással.
A személyi- és vagyonbiztonság védelme érdekében fokozatosan kiépültek a királytól és a parlamenttõl független bíróságok.
A király ekkor már csak reprezentatív szerepet töltött be. Kezdetben ugyan még volt vétójoga, de késõbb errõl is lemondott. Ebben a tekintetben a XVII. század óta nem volt jelentõs változás Angliában.1701-ben kiadják a Trónöröklési törvényt, mely szerint a trón a Hannoveri-dinasztiáé, ez a dinasztia 1714-1901-ig volt trónon.
Angliában ekkor két párt alakult. A mai konzervatívoknak megfelelõ Tory-k, akik az anglikanizmus eszméit hirdették, és a nagybirtokosok érdekeit képviselték. A másik párt a mai liberálisoknak megfelelõWhig-ek voltak. Õk a puritanizmus hívei voltak, és a kereskedõi réteg érdekvédelmét valósították meg. A XVII. századtól a két párt váltogatta egymást a hatalomban. Kezdetben azonban több volt a Whig gyõzelem. Ez nagy hatással volt Anglia külkereskedelmére. A XVII. század során Anglia - Spanyolországgal és Hollandiával szemben - kezdte kezébe venni a világtengerek feletti uralmat. Ekkor indultak meg Anglia nagy gyarmatszerzõ akciói (Indiában, Észak-Amerikában, ahol a franciákkal szemben szereztek területeket, illetve Afrikában. Ekkor körvonalazódott az az elv, miszerint az angol flottának - ahhoz, hogy megõrizze vezetõ szerepét - akkorának kell lennie, mint a második és harmadik legnagyobb flottának együtt.
A törökökkel folytatott két évszázados párharc során a magyarság számára egyre kedvezőtlenebbé váltak az erőviszonyok. A török hadsereg felülmúlta bármelyik európai nagyhatalom erejét. Magyarországon ezzel szemben meggyengült a királyi hatalom, a várak állapota folyamatosan romlott, és a központ nem rendelkezett ostromok idején szükséges felmentő hadsereggel, amely nélkül a legnagyobb végváraink sem tudtak sokáig ellenállni.
II. Ulászló a bárók nyomására és a dinasztia miatt a Habsburgokhoz közeledett. A Habsburgokkal való szövetkezés, ellenkezést váltott ki a nemesekből és végül a kívánt eredmény is elmaradt. A Habsburgok ereje le volt kötve így nem tudták összpontosítani az erőforrásaikat, így a Habsburgokkal együtt Magyarország is elszigetelődött. A magyar külpolitika a Jagelló-korban a béke fenntartására törekedett, és amíg keleten Szelim szultán uralkodott el is tudta érni. A külpolitikai helyzet megváltozása egybeesett az új szultán, I. Szulejmán uralkodásának kezdetével. Követei a régi feltételekkel érkeztek Budára, ahol elfogták őket, a szultán ezért a lépésre a támadás indítása ellett döntött. A szultán könnyűszerrel elfoglalta Nándorfehérvárt, ezután szabad útja nyílt az ország belseje felé. Eközben a fiatal II. Lajos szembefordult a rendekkel, de a reformtervei megbuktak. Bár a magyar vezetők időben hírt szereztek a török támadásról, mégis alig tettek komolyabb intézkedéseket. A király már elindult délnek, de Érdnél bevárta a későn érkező csapatokat. Eközben a szultáni had elfoglalta Péterváradot. Tomori Pál kis létszámú, de képzett csapata Tolna térségében egyesült a királyi hadakkal, ami nemesekből, főúri bandériumokból és zsoldosokból állt. A csatára a mohácsi síkon került sor. A győzelem egyetlen reményét a nehézlovasság rohamának sikere jelenthette volna. A fergeteges roham összeomlása után azonban a csata két óra alatt elveszett. A csatamezőn maradt 7 főpap, 28 főúr, és a fővezér, Tomori Pál is. Politikai szempontból a legnagyobb veszteség mégis a király halála volt, aki menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt. A magyar álam megbénult, cselekvő képtelen lett. Szulejmán lassan hitetlenkedve elindult észak felé, de ellenállással sehol nem találkozott. Harc nélkül vonult be Budára, katonái kirabolták és felgyújtották a várost, de a vár sértetlen maradt. A török kivonult az országból hatalmas zsákmánnyal, és túszok ezreivel, de a Szerémségben állomásozó erőivel ellenőrizni tudta a megszerzett terülteket. A mohácsi vész után elsőként Szapolyai János szállt harcba a koronáért. Ő volt a leghatalmasabb földbirtokos, a legnagyobb haderő ura, Erdély vajdája, s a nemesség „vezére”.
1526 novemberében a Szent Koronával megkoronáztatta magát. A rendek az 1490-ben kicsikart koronázási feltételeket kötötték ki. A Habsburg barát bárók viszont 1526 decemberében Habsburg Ferdinándot választották királyukká /kettős királyválasztás/. Ferdinánd a bátyjától kapott pénzen zsoldosokat fogadott, és Tokajnál döntő vereséget mértek Szapolyai seregére. Ferdinánd fejére, Székesfehérváron helyezték a Szent Koronát. Szapolyai nehéz helyzetében a Habsburgok ellenfeleitől kért támogatást, a franciák bíztatására a szultántól kért segítséget, aki támogatásáról biztosította. Szulejmán nem követelt semmit Szapolyaitól a hűbéri alázaton kívül. Szulejmán elfoglalta, majd átadta Szapolyainak Budát, ezután Bécs ellen indult. Az ostrom elhúzódott az idő hidegre fordult és Szulejmánnak eredménytelenül kellett visszavonulnia. Az elkövetkező zavaros időkben a bárók hol az egyik, hol a másik király oldalára álltak.
1532-ben a szultán újabb hadjáratot indított Bécs ellen. Szulejmán hadai azonban most nem a Duna mentén, hanem a Dunántúlon vonultak keresztül, ahol még voltak ki nem fosztott területek. Azonban Kőszegnél ellenállásba ütköztek. A várat Jurisics Miklós védte. A kőszegiek hősi helytállásának köszönhetően elmaradt az erőviszonyokat eldöntő küzdelem.
Egyre világosabbá vált hogy a két birodalom, nem bírt egymással, így Magyarország a két birodalom ütközőzónájává vált és mintegy másfél évszázadra hadszíntérré változott.
1533-ban a két fél szerződést kötött, melyben Ferdinánd elismerte, hogy a szultán Szapolyainak adta az ország nagyobbik felét, cserébe Szulejmán hasonlóan elismerte Ferdinánd jogait a nyugati részeken. I. Ferdinánd és János király, Váradon 1538-ban kötött egyesség értelmében elfogadták egymás királyságát. János halála utána pedig az egész ország Ferdinándra vagy az utódaira száll. János utódai nevében is lemondott a trónról; esetleges fiági örökösei számára a Szepességet és a hercegi rangot biztosította a Várad-i béke. János király azonban halálos ágyán megeskette híveit (Fráter Györgyöt, Török Bálintot) hogy fiát, János Zsigmondot válasszák királynak. Fráter György segítséget kért a szultántól. A szultáni had felvonult Magyarországon és Török Bálint hadaival kiegészítve szétverte Ferdinánd hadseregét. Szulejmán se vélte jó ötletnek a csecsemőt királynak kinevezni, ezért elfoglalta Budát, majd Fráter Györgyöt elküldte Erdélybe, Izabellának és János Zsigmondnak pedig odaadta a Tiszántúlt és Erdélyt. Fráter György az események hatására változtat politikáján és Ferdinándtól kért segítséget a török kiűzésére.
Az 1541-es gyalui egyezmény értelmében Izabella és János Zsigmond kárpótlás ellenében lemondott az országról, és átadta a Szent Koronát. Ferdinánd ígéretet tett az ország megtartására és Buda visszavételére.
1551 nyarán megkezdődött az ország keleti részének átadása. Ferdinánd zsoldosait Castaldo vezetésével Erdélybe küldte, de csapatai követségnek soknak, hadseregnek kevésnek bizonyultak.
1551 decemberében Alvincen —I. Ferdinánd előzetes jóváhagyásával— meggyilkoltatta a barátot.
1552-ben az oszmánok célja Erdély beolvasztása a birodalomba és az országrészek elszigetelése volt. A török a „felvidék kapuja”, Eger ellen indult. Eger várát Dobó István jól felkészítette: ellátta élelemmel, megerősítette a falakat, befogadta a környék népé, így az őrség létszáma 2000 főre növekedett. A várat a védők leleményességét és kitartását köszönhetően sikerült megvédeni. 1566-ban a török sereg ostrom alá vette Szigetvárat, igaz bevette a várat, de I. Szulejmán meghalt a csata közben. A sereg erről nem szerezhetett tudomást, nehogy demoralizáljon/szétziláljon/. A győzelem után II. Szelim folytatta a hadjáratot, mert haza kellett térniük a trónutódlás biztosítása miatt. Miksa és II. Szelim békét kötött.
Az 1586-os drinápolyi béke a fennálló helyzetet rögzítette, a Habsburgok évi adó fizetését vállalták. Lezárult a nagy várfoglalások ideje, de tartóssá vált Magyarország három részre osztottsága. Ez elkövetkező időszakban csak a nagyobb hadműveletek szüneteltek, az állandó portyák, rablások az ország belső területeit pusztították. A XVI-XVII. században a királyi Magyarország a Habsburgok ellenőrzése alatt maradt. A királyi Magyarország Habsburg-vezetés alatt kialakuló közép-európai birodalom tagja lett. A nádor helyett helytartókat választottak ebben az időszakban.
1528-ban pénzügyek irányítására létrehozták a Magyar Kamarát, melynek székhelye Pozsony volt. Később az ügyvitel javításának érdekében kibővítették a Szepesi Kamarával (Kassa), ami alá volt rendelve a Magyar Kamarának. A királyi Magyarország lakossága nem haladta meg a másfélmillió főt, s az évi adó mennyisége 500 000 forintot, így az uralkodó védelmére szorult a törökkel szemben. Új várrendszert kellett kiépíteni. A magyar rendiség az ország kiszolgáltatottsága ellenére megerősödött. A XVI. században a nemesség és az uralkodó kapcsolatára az együtt működés volt a jellemző /rendi dualizmus: a rendek és a király együttes kormányzása/.
Az oszmánok által megszállt területen, a hódoltságban a török államberendezkedés, közigazgatás és tulajdonviszonyok váltak meghatározóvá. Az elfoglalt területekről a nemesség és a polgárság elmenekült, s csak a jobbágyok váltak alattvalókká. Az összes föld tulajdonosa a szultán volt, a földet csak földhasználatra adta, bármikor visszavehette (rablógazdálkodás). A magyarországi török erők élén a budai vilajet vezetője a pasa állt.
Az adóztatott területen a török kormányzat igazodott a ráják (jobbágyok) korábbi terheihez. A befolyó adók azonban nem voltak elegendőek a török várvonal 30-40 000 fős őrségének fenntartása, és a magyarországi kiadások elnyelték a gazdag Egyiptom jövedelmeit is. A XVI. Században még részben a kádik szolgáltattak igazságot, de a XVII. századra már vagy maguk a lakosok(parasztvármegye: a hódoltság területén a parasztok ügyeik intézésére és önvédelemből létrehozott szervezetei.), vagy a nemesi megye intézte a közigazgatást, a polgári büntető ügyeket. A megye, büntetéssel sújtotta azt, aki nem magyar hatóságokkal intéztette ügyeit.
Buda 1541-es eleste után a Tisza vonala mögé szorított részeken Fráter György kemény kézzel látott hozzá az államélet megszervezéséhez. Mivel ez a tartomány nem esett a török támadások fő irányába, Szulejmán megelégedett a vazallusi viszonnyal. A Habsburgokkal János Zsigmond 1570-ben Speyerben rendezte a közjogi viszonyokat. Lemondott a királyi címéről, s mint Erdély fejedelme elvileg elismerte a Habsburg-kézen lévő magyar korona főségét. Arra az esetre, ha János Zsigmond fiú utód nélkül halna meg, ismét a Habsburg országegyesítést mondta ki. János Zsigmond halála után az erdélyi rendek Báthori Istvánt emelték hatalomra. Az új fejedelem, elküldte az adót a törököknek, és magára nézve is kötelezőnek ismerte el a speyeri szerződést.
1576-ban Báthori elfoglalta a lengyel trónt, nevében a testvére, Báthori Kristóf intézte az ügyeket. Kristóf halála után, fiára, Báthori Zsigmondra szállt a fejedelemség. Erdélyben, a fejedelem kezében nagy hatalom összpontosult , a rendek alulmaradtak az uralkodóval szemben. Az új hit először a királyi udvarban, Mária királyné környezetében és javarészt a szász városi polgárok körében terjedt el. Luther tanai (lutheránusok) idővel szélesebb körben is tért hódítottak, majd főúri támogatással, Sylvester János tollából megszületett, az első magyar nyelvű Újszövetség. Kialakult az új egyház, döntően a Felvidék magyar, német és szlovák, elsősorban városi lakossága, valamint erdélyi szászok körében szilárdult meg tartósan.
1562-ben a református egyház megszilárdulását eredményezték a debreceni zsinat határozatai. A kálvinizmus a XVI. században a legelterjedtebb felekezetté vált az országban. A fejedelemség lakosságának vallási megoszlását tekintve változatos képet mutatott. A század végére a vármegyék magyar lakossága református lett: a székelyek nagy része katolikus maradt, a szászok evangélikusok voltak, míg a reformációtól érintetlen románok ragaszkodtak ortodox hitükhöz.
A vallásháborúk korában, Erdélyben, -egyedülálló módon-, békességben éltek a felekezetek. A reformáció legfőbb vonzerejét az anyanyelvűség jelentette (Károli Gáspár: Biblia). Állandó nyomdák működtek Sárváron, Debrecenben Kolozsváron, Nagyszebenben. Az új felekezetek nagy súlyt fektettek az oktatásra , jelentős iskolák alakultak, azonban hazai egyetem hiányában a diákok csak külföldi egyetemeken tanulhattak tovább.
1515 Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződés, amely egy kedvezőtlen szövetségi rendszer.
A török előretör:
-1521 aug. 29. Nándorfehérvár; Zimony, Szabács
-1526 aug. 29. mohácsi csatavesztés
-végigpusztítja az országot
1526. nov.10: székesfehérvári országgyűlés, ahol Szapolyai Jánost királlyá választják az 1505-ös rákosi végzés alapján
1526 dec. 17: Pozsony: Habsburg Ferdinándot (1526-1564) is királlyá választják (Habsburg barát földbirtokosok és főpapok), mivel rajta keresztül várnak segítséget V. Károlytól:
-1527-re Szapolyait kiszorítja az országból
-Szapolyai a töröktől kér segítséget
-1529. Bécs sikertelen ostroma után az ország két részre szakad
-1532. Szulejmán ismét Bécs ellen indul, de: Kőszegnél Jurisics Miklós feltartja, így Szulejmán a döntő ütközetet nem vállalja
-1538. váradi béke: Ferdinánd joga az országra, Szapolyai halála után, de I. János házasságot köt Jagelló Izabellával és fia születik: János Zsigmond, akit Szulejmán is elismer királyként
-1541. aug. 29 Budát elfoglalja a török, és az ország három részre szakad
-anyakirálynő Lippára költözik János Zsigmonddal, Fráter György a kis király gyámja
(Sikertelen) egyesítési kísérletek:
-1541 dec.: gyalui egyezmény: Ferdinándé lesz az ország, ha sikerül a törököt kiűzni
-1542-es hadjárat Buda visszafoglalására: csúfos kudarc
-1551-es hadjárat Erdély visszafoglalására
-1570. speyeri egyezmény
Török sikerek:
-1543: Pécs, Siklós, Esztergom, Tata, Székesfehérvár
-1552: Temesvár, Drégely, Szolnok
Királyi Magyarország:
-önerőböli egyesítése nem lehetséges
-Bécs védelme érdekében Habsburg államigazgatás:
-kormányszékek
-helytartóság
-magyar kancellária és kamara
-a magyar rendek fokozatosan kiszorulnak a hatalomból
-az országgyűlés feladata az adók megszavazása lesz
-nemesi vármegyék önállósága növekszik
Erdély és Partium:
-Fráter György hozza létre, és voltaképpen ő is irányítja
-török hűbéres (magyar vármegyék, székely székek, szász rendek)
-erős fejedelmi hatalom
-belső önállóság
-külpolitikában török fennhatóság és évi tízezer arany adóként
Török területek:
-sajátos közigazgatási rendszer:
-katonai közigazgatási egységek: vilajetek
-a terület a szultáné
-hatalmi szervezet: I. Szulejmán (1520-1566), budai pasa, vilajetek: pasák, szandzsák: bégek; bíró: kádi, adó: defterdár
-a szpáhik csak ideiglenesen kaptak földet, ez pedig rablógazdálkodáshoz vezetett
-adók:
-haradzs, állami adó, kilenced, kapuadó, állami robot, ajándék
-a magyar földesúrnak és egyháznak szintén köteles fizetni, kettős adóztatás
-az ország pusztulását hozza kulturális területen is, de jelentős török építkezések
-szerb, román betelepülők
A török kiűzése Magyarországról
Gróf Zrínyi Miklós (horvátul: Nikola Zrinski) nagybirtokos főnemes, költő, hadvezér és politikus 1620. május 1-jén született Ozalj településen és 1664. november 18-án halt meg Csáktornyán.
Jelmondata: Sors bona, nihil aliud (Jó szerencse, semmi más)
Ifjúkora
Horvát eredetű főnemesi családban született, dédapja volt Zrínyi Miklós, a „szigetvári hős”. Apja, Zrínyi György Habsburg-párti főnemes, horvát bán, anyja Széchy Magdolna volt. Apjának 1626. december 18-án bekövetkezett halála után – mivel anyja rövid özvegység után ismét férjhez ment – II. Ferdinánd gondoskodott róla és Péter öccséről, öt gyámot jelölve ki melléjük (Senyei István váci püspök, Domitrovics Péter zágrábi püspök, Patacsics Péter, Mikulics Tamás, Battyányi Ferenc). Mivel az árvavagyont a gyámok kezdték széthordani, egy év után a király megszüntette az ötös gyámságot és a neveléssel Pázmány Pétert bízta meg. A grazi jezsuita kollégiumban, majd Bécsben és Nagyszombaton tanult. Pázmány hatására kedvelte meg Miklós a magyar nyelvet és irodalmat. Nagy hatással volt rá 1635-37-ben tett itáliai tanulmányútja, melyet Szenkviczy esztergomi kanonokkal tett.
A király szolgálatában
Hazatérése után, a családi hagyományoknak megfelelően, birtoka védelmében állandó harcokat folytatott a törökök ellen, kiverte őket a Muraközből és védte Magyarországot, Erdélyt, Karintiát, Stájerországot. A családi birtokot megosztotta öccsével, Zrínyi Péterrel: ő maga a Muraközben maradt, öccse a tengermelléki földeket kapta. A nyelvi környezet különbözősége meghatározó lett: Miklós magyar, Péter pedig horvát nyelvű költővé vált. Miklós csáktornyai udvara politikai és társadalmi központ lett, kapcsolatot tartott Erdéllyel, Velencével, ahonnan európai színtű könyvtárát (Bibliotheca Zriniana) is beszerezte; főleg a történelmi tárgyú könyveket kedvelte.
Sokan csodálták rendkívüli nyelvismeretét, mert úgy beszélt magyarul, horvátul, németül, olaszul, törökül, latinul, mintha mindegyike anyanyelve lett volna.
1642-45-ben bekapcsolódott a harmincéves háborúba: saját költségén felállított sereggel svéd és erdélyi csapatok ellen harcolt Sziléziában, Morvaországban és a Felvidéken. 1645-ben a csehországi Éger mellett megmentette a királyt, amikor Wrangel svéd tábornok rárontott annak sátrára. Vitézsége közbeszéd tárgya volt. Nem sokkal ezután a Felvidéken I. Rákóczi György ellen hadakozott. A felkelőket szétverték, közülük háromezren estek el a csatában. Itt Zrínyi a harc hevében a zászlót őrzők közül kettőt leterített, a harmadiknak kezéből pedig kiragadta a zászlót; e hősi tette még jobban növelte hírnevét.
A harcból hazatérve 1646. február 11-én, Praunek várában feleségül vette régi szerelmét (és múzsáját) Draskovics Gáspár báró Mária Euzébia nevű leányát; hozományul Trakostyán és Klenovnik községeket kapta, melyek átengedéséért 30 000 forintot fizetett apósának.
A függetlenség felé
Vitézsége elismeréséül a király 1646-ban Horvátország kapitányává (mai értelemben tábornokká) nevezte ki Zrínyit, aki egyben Zala vármegye főispánja is volt. 1647-ben jelen volt IV. Ferdinánd koronázásánál: ő vitte a királyi pallost. Még abban az évben, a törökök elleni légrádi győzelem után, az uralkodó jutalomként Horvátország bánjává és főkapitányává nevezte ki, mely tisztséget ugyancsak haláláig töltötte be. Mint bán számos országgyűlést hirdetett, s azokon lelkesen védelmezte országa jogait. Az 1655. évi zágrábi országgyűlésen például a magyar országgyűlésre küldött követeknek utasításul adta, hogy IV. Ferdinánd koronázási okmányában és minden egyéb okiratban Horvátország, Szlavónia, Dalmácia ne mint „kapcsolt részek” (Partes adnexae), hanem „királyság” (Regnum) néven szerepeljek.
Feleségének 1651-ben bekövetkezett halála után heves vitába keveredett apósával, aki visszakövetelte a két községet, ugyanakkor az értük kapott összeget már nem óhajtotta visszafizetni. 1652. április 30-án Bécsben újra nősült, második felesége Löbl Mária Zsófia lett.
Fényes hadi sikerek
1652-53. szüntelenül hadakozással telt. Mivel látta, hogy a Habsburgok nem támogatják a török elleni támadó háborút, sőt, a végekre telepített külföldi zsoldosok önmagukon kívül nem ismertek el más hatalmat, nem engedelmeskedtek Zrínyinek, ugyanakkor a törökökhöz hasonlóan szabadon pusztítottak az országban, nemzeti pártot igyekezett szervezni, melyet a bécsi udvar nem nézett jó szemmel. Foglalkoztatta a magyar, Habsburgoktól független, nemzeti királyság gondolata is. Noha esélyes volt, az uralkodó – protestáns kapcsolatai miatt – 1655-ben nem jelölte, s ezzel megakadályozta nádorrá választását Wesselényi Ferenccel szemben.
A költő, hadvezér és politikus Zrínyi Miklós hármas programmal rendelkezett: nemzeti hadsereg, nemzeti összefogás, nemzeti királyság. A törökellenes háború hősi hagyományait a Szigeti veszedelem című művében (1651) énekelte meg, az önálló magyar hadsereg megszervezésének kérdéseivel foglalkozott a Tábori kis tracta (1651) és a Vitéz hadnagy (1653) című munkáiban, a nemzeti királyság gondolatát pedig a Mátyás király életéről való elmélkedés (1956) címmel írt művében fejtette ki részletesebben.
Fő célja azonban továbbra is a török kiűzése maradt, ezért 1661-ben a bécsi udvar tiltakozása ellenére a Muraköz védelmére – Mura és Dráva szigetén, Kanizsával átellenben – felépítette Új-Zrínyivárat (Új-Zerin).
Az török áfium ellen való orvosság című művében (1663 ősze) támadó háborút javasolt a török ellen. Zrínyi nézetét a támadó hadjáratról a német birodalmi rendek francia támogatással létrejött Rajnai Szövetsége is osztotta. A császár, I. Lipót azonban hátráltatta a közös vállalkozást, s az ellentéteket tárgyalások útján kívánta rendezni a törökkel. A túlzott óvatosság megbosszulta magát, mert 1663 őszén a török támadott, s Köprülü Ahmed nagyvezér seregei Párkánynál legyőzték a keresztény haderőt, bevették Érsekújvárat, ezzel megszervezve az utolsó török vilajetet, majd elfoglalták Nyitrát és Lévát.
Zrínyi Miklós ezért 1663-ban szövetséget kötött Wesselényi nádorral és Nádasdy Ferenc országbíróval. Ennek hatására, továbbá látva, hogy az akkor megindult háborúban a Montecuccoli vezetése alatt álló császári sereg képtelen feltartóztatni a Bécs felé irányuló török offenzívát, I. Lipót magyar főparancsnokká tette Zrínyit. A válasz nem maradt el. Segéderőket küldött Magyarországra a Rajnai Szövetség és a francia király.
Zrínyi 1664. január-februárban téli hadjáratot vezetett: az akkori hadtudomány szerint lehetetlen vállalkozás során kihasználta, hogy a törökök nem szerettek télen mozogni. Húszezer fős seregével 240 kilométerre hatolt be ellenséges területre, 1664. február 2-án felégette a török utánpótlást szolgáló eszéki Dráva-hidat, előkészítve a tavaszi háborút.
Sikerére Európa-szerte felfigyeltek, Magyar Marsnak nevezték. I. Lipót hercegi rangra akarta emelni, mit Zrínyi nem fogadott el. A pápa hadvezéri kalappal és saját aranyból öntött arcképével, a spanyol király az aranygyapjas renddel, a francia király a pairséggel (hűbérúri címmel) tüntette ki. A bajor és württembergi választófejedelmek atyjuknak nevezték, György szász fejedelem pedig testvérének aposztrofálta. Mindenki dicsőítette, mert a törökön csak a Zrínyiek tudtak győzedelmeskedni.
Áprilisban Kanizsa ostromához kezdett, de a bécsi Haditanács a nagyvezír közeledtének hírére visszarendelte, sőt júniusban Montecuccoli hadserege a Mura mellett tétlenül nézte, amint a törökök elfoglalták és felrobbantották Új-Zrínyivárt is. 1664. augusztus 1-jén a szövetséges csapatok hatalmas diadalt arattak a szentgotthárdi csatában, de az 1664. augusztus 10-én megkötött szégyenteljes vasvári béke inkább a törökökre nézve volt előnyös. A rendek hozzájárulása nélkül aláírt béke a királyi Magyarország rovására elismerte a török foglalásokat (Várad 1660, Érsekújvár 1663).
Halála
Az elkeseredett Zrínyi – akit a magyarországi főparancsnokságról is leváltottak, s az általa élesen bírált Montecuccolira bízva a fővezérséget – új terveket szőtt a magyar államiság újraépítéséről. A Habsburg uralommal elégedetlenek ekkorra már egyértelműen benne, és később kivégzett öccsében, Zrínyi Péterben látták támaszukat. Elképzelései megvalósításra azonban nem maradt ideje: 1664. november 18-án több magyar és horvát főúrral vadászni ment Csáktornya környéki kuršaneci erdőbe. A vadászat végeztével már indultak volna hazafelé, amikor jelezték neki, hogy az erdőben láttak egy megsebesített vadkant. Zrínyi azonnal leugrott a kocsiról és egy vadásszal elindult a vadkan felhajtására. Vadászkésével ment neki a vadnak, kétszer megsebezte, de az hirtelen felugrott, leteperte Zrínyit, mellét pedig felhasította. Mire társai odaértek, már haldoklott.
A közvéleményt megrázta a halálhír. Jellemző, hogy sokan nem tudták elfogadni a baleset tényét: összeesküvésről, udvari merényletről beszéltek. E. Dervarics Kálmán „Gróf Zrínyi Miklós a költő halála” című művében állítólag „minden kételyt kizáró adatok” nyomán bizonyította, hogy Zrínyit este 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon. Bárhogyan is történt, az udvar számára jól jött az egyre kényelmetlenebbé vált főúr halála...
Zrínyi Miklóst 1664. december 21-én a pálosok Szent Ilonai (Senkvic) kolostorában temették el a családi sírboltba.
A török kiűzése
Az 1683-as török támadás
1683-ban a török nagy erejű támadást indított Bécs ellen. I. Lipót császár kölcsönös védelmi szövetséget kötött Sobieski János lengyel királlyal. Sikerült megnyerni a korábban ellenfélnek számító német államokat: Bajorországot, Szászországot. Bécset azonban nem érte készületlenül a támadás, mivel még a század közepén új, modern védművekkel látták el a várost, s az ostromra készülve lerombolták a külvárosokat. Starhember személyében tapasztalt vezetőre bízták a mintegy 15-20 000 fős őrséget. A császár és a polgári lakosság egy része pedig Linzbe vagy más városba menekült.
Kara Musztafa nagyvezér 120-150 000 fős hadával, megerősítve a tatár, román, erdélyi és kuruc segédhadakkal megkezdte a császárváros ostromát. A védők hősiesen ellenálltak, de az őrség megfogyatkozott. A város helyzete kritikussá vált, amikor Sobieski János és Lotharingiai Károly 70 000 katonája a török táborra zúdult. A győzelem gyors és fergeteges volt, a törökök táborukat hátrahagyva menekültek. A szövetségesek még ugyanebben az évben Párkánynál szétverték a budai pasa hadait, s bevették Esztergomot.
A török kiűzésének első szakasza (1683-1689)
Európa bizakodott; hatalmas nyomás nehezedett Lipótra, hogy vállalja a török elleni háborút. XI. Ince óriási összeggel (10 millió forinttal) támogatta a felszabadító háborút, s rászorította XIV. Lajost a császárral kötendő húszéves fegyverszünetre. Ez lehetővé tette, hogy Lipót teljes erejével az oszmánok ellen fordulhasson. A Habsburg Birodalom, Lengyelország és Velence részvételével megalakult a Szent Liga (1684).
A döntő fordulatot Buda 1686-os ostroma jelentette. Miksa Emanuel bajorjai délről, Lotharingiai károly császári és brandenburgi katonái délről kezdték a hadműveleteket. A 60 000 ostromlóból 15 000 volt magyar, akik gyalogosként az ostromban, vagy lovasként a környék biztosításában vettek részt.
A várat 10 000 katonája élén az agg, albán származású pasa, Abdurrahman védte. Buda bevétele komoly feladat elé állította a keresztényeket, a várvívás módszerei ugyanis sokat fejlődtek a XVII. században. Nőtt a tűzerő, az ágyúkból sűrűbben lehetett lövéseket leadni. Az ostrom jellege is megváltozott, a katonák sokáig nem is fegyvert. Hanem ásót használtak. Cikk-cakkban előre haladó sáncrendszerrel közelítették meg napról napra a falakat; a tüzérség által nyitott rések ellem a széles árkokból zúdultak az ostromlók a védőkre.
A törökök elszántan védekeztek, de a felmentő sereg csak megzavarni tudta az ostromot, s szemük láttára került sor a döntő rohamra. A győzelem után a keresztény hadak folytatták előrenyomulásukat, s a mohácsi sík közelében, Nagyharsánynál (1687) került sor „a második mohácsi csatára”, ami teljes győzelmet hozott. Miksa Emanuel bevette Belgrádot, Badeni Lajos már Nist is elfoglalta, megszállta Havasalföldet. Úgy látszott, a török európai uralma véget ért, s Magyarország gyorsan átvészeli a felszabadító háború nehézségeit. Nem így történt.
A felszabadító háború második szakasza (1689-1699)
XIV. Lajos megrettent a Habsburg-sikerektől, s hogy megakadályozza túlzott térnyerésüket, támadásba lendült. A kiváló hadvezéreket és a legjobb ezredeket nyugatra vezényelték, ami meggyengítette a török frontot. Ugyanakkor Köprülü Musztafa személyében ismét erőskezű nagyvezér került hatalomra, aki a fegyelem megszilárdításával megkísérelte ütőképesebbé tenni az oszmán hadigépezetet. 1690-ben felszámolták az összes balkáni keresztény hódítást, majd Belgrád is újra török kézre került.
A további vereségeket a visszatérő Badeni Lajos hárította el. A rendkívül véres szalánkeméni csatában (1691) legyőzte a török főerőket. A veszteségek tízezrekre rúgtak. A csatában lelte halálát Köprülü Musztafa is. A további harcok során az elszigetelt magyarországi török végvárakat nem vették ostrom alá, inkább kiéheztették.
Az elhúzódó harcok mérhetetlen pusztulást eredményeztek: falvak, egész vidékek néptelenedtek el. 1697-ben a szultáni seregek ismét az Alföldön jártak, de a hadiszerencse a kitűnő hadvezér, Savoyai Jenő mellé szegődött. Savoyai Zentánál átkelés közben szétverte az ellenséget. A török 25 000 halottat hátrahagyva menekült, s belátta, hogy nem tudja visszaszerezni Magyarországot.
A törökök kudarcai, a Habsburgokat a kimerülés és a nyugaton várható újabb nagy háború késztette a megegyezésre. A karlócai béke (1699) értelmében – a Temesköz kivételével – a Mohács előtti Magyarország területén véget ért a török hódoltság.
Az örökös királyság elfogadása
A törököt a császár hadserege verte ki az országból. Az egyensúly az uralkodó és a rendek között felborult, a Habsburgok helyzete megerősödött.
Antonio Caraffa tábornok, miután becstelen módon kiraboltatta Debrecen amúgy is sokat szenvedett városát, Eperjesen thökölyánus felkelés koholt vádjával huszonnégy nemest és polgárt küldött vérpadra. A magyar alkotmányt felrúgó önkény a megfélemlítést szolgálta. Ám Caraffa vérszemet kapva, a magyar főméltóságokra is kezet emelt. Az „eperjesi hóhér” túlzásai az udvart meghátrálásra késztették, és 1687-ben a pozsonyi országgyűlésen kárpótolták az áldozatok hozzátartozóit.
A magyar rendek az 1687-es pozsonyi országgyűlésen lemondtak a Habsburgok fiúága javára a szabad királyválasztásról, s az Aranybulla ellenállási záradékáról. Döntésükben az erőviszonyok felismerése is szerepet játszott.
Az ország népére a hosszú háború rengeteg szenvedést hozott. A visszafoglalt területeken a nemesség csak igazolások ellenében kaphatta vissza birtokait. A magyar katonákat elbocsátották, az új Határőrvidékre szerbeket telepítettek.
Ahogy kiszorult a török a magyarországi hadszíntérről, úgy erősödött a Habsburg-befolyás, hiszen a kis ország létét a két nagyhatalom Kárpát-medencei egyensúlya határozta meg. Mivel a karlócai békében a török lemondott Erdélyről, így Lipót lett Erdély ura. 1690-ben kiadta a Diploma Leopoldinumot, amely sértetlenül hagyta az erdélyi vezetőrétegek alapvető érdekeit és hagyományait. Erdélyt nem csatolták Magyarországhoz, a fejedelemség élére gubernátort állítottak, így Erdély megtarthatta belső felépítését és felekezeti szabadságát.
A déli határok kérdését az 1718. július 21-én Ausztria, Velence és Törökország között megkötött pozsareváci béke rendezte el, amely következtében a történelmi Magyarország területén megszűnt a török uralom. A törökök lemondtak a Temesi bánságról, Szerbia és Bosznia északi részéről, Havasalföld nyugati feléről Ausztria javára, de megszerezték Velencétől peloponésszoszi birtokait. E békeszerződés után kezdődött a Temesi bánság betelepítése német telepesekkel.
Wesselényi összeesküvés és következményei
1663-64 a „téli hadjárat” Zrínyi Miklós vezetésével, jól megszervezett, sikerek a török
ellen→ eszéki fahíd felégetése (török utánpótlás elvágása), ám a fő cél Kanizsa visszafoglalása a Habsburg tétovázás miatt meghiúsul
1664. aug. 1. Szentgotthárdnál nyílt ütközetben győzelem a török felett
1664. aug. 10. vasvári béke→ a magyarok tudta nélkül Bécs békét köt a törökkel (A Habsburgok fő
ellensége Franciaország maradt, ezért arra törekedtek, hogy a törökkel mindenképpen
fenntartsák a békét), s elismeri Várad és Érsekújvár elvesztését→ megrendül a bizalom a császárban→ a főnemesség a királyi Magyarországot a szabad királyválasztás és a rendi jogok elismerése fejében Erdélyhez hasonlóan török védnökség alá helyeztetnék évi adó fejében→ a Wesselényi összeesküvés (Wesselényi Ferenc, Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc) kellő társadalmi bázis és török támogatás nélkül 1671-ben elbukott.
1673 a felségárulás miatt Magyarország eljátszotta rendi jogait→ főkormányzóság Ampringen
János Gáspár vezetésével (nincs nádor, országgyűlés), a rendi alkotmány fölszámolása
1681-82 Thököly Imre a kuruc bujdosókból (elbocsátott végvári vitézek, szökött jobbágyok,
protestáns üldözöttek) hadsereget szervezett, s a felvidéki bányavárosokat uralma alá
vonta→ a török támogatásáról biztosította s kinevezte Felső-Magyarország fejedelmévé
1681 Thököly sikerei nyomán I. Lipót összehívta az országgyűlést Sopronban, visszaállította rendi
jogokat, nádort választottak
1682-85 Thököly Imre Felső-Magyarország fejedelme, központja Kassa→ ezzel Magyarország
négy részre szakadt szét!
A török kiűzése
1683 a török – tévesen – azt a következtetést vonta le Thököly sikereiből, hogy a Habsburg
hatalom gyengélkedik→ török támadás Bécs ellen→ lengyel és pápai segítséggel
szeptember 12-én a török vereséget szenved a császárváros alatt→ visszavonulás
1684 a pápai diplomácia létrehozta a Szent Ligát, amely célja Magyarország felszabadítása a
török alól→ francia-német béke, Lengyelország, Velence, Oroszország csatlakozása.
Párkány, Esztergom visszafoglalása, Buda sikertelen ostroma
1685 Felső-Magyarországon Thököly fejedelemségének felmorzsolódása. A magyar katonák
zömében elpártolnak Thökölytől s a török orientációtól, inkább a Szent Liga oldalán
harcolnak Magyarország újraegyesítésének a reményében
1685-1688 Zrínyi Ilona hősies ellenállása Munkács várában
1686. szeptember 2. Buda visszavétele (Lotharingiai Károly) Pécs, Kaposvár, Siklós várát
feladja a török
1687 Nagyharsány→ „második mohácsi csata”, a törökök kivonultak a Dráva-Száva folyók
területéről is
Országgyűlés Pozsonyban→ lásd 2. oldalon
1690 török offenzíva a magyar területek visszafoglalására→ Nándorfehérvár
1691 szalánkeméni csatában Badeni Lajos győzelme a török felett
1697 zentai csata → utolsó támadó kísérlet a török részéről→ Savoyai Jenő vezetésével
Habsburg győzelem
1699 karlócai béke→ Magyarország a Temesköz kivételével felszabadult a másfél
évszázados török uralom alól! Ám a Habsburgok a fegyverrel meghódított terület elvi jogán
igényt tartottak a fennhatóságuk kiterjesztésére az egész országban!
Habsburg berendezkedés Magyarországon
1687. pozsonyi országgyűlés→ a rendek lemondanak:
· a szabad királyválasztásról
· az Aranybullában rögzített ellenállási záradékról
Habsburg berendezkedés következményei:
idegen hivatalnokok megjelenése
külföldieknek jelentős birtokadomány (a felszabadító harcokban jeleskedőknek)
adóterhek növekedése (porció-katonák ellátása, forspont- szállítási kötelezettség)
végvári katonaság feloszlatása→ megélhetésüket elvesztve bujdosókká váltak
Újszerzeményi Bizottság – igazolni kellett a visszaszerzett földterületek birtokjogosultságát→ ha nincs oklevél, akkor a birtok a császáré
ha van oklevél, akkor a birtok értékének 10%-át kellett fizetni, mint
fegyverváltság
A törökellenes harcok jelentős költségeit Lipót a magyarországi adókból és birtokjövedelmekből kívánta fedezni, ezért intézkedései gazdasági és politikai szempontból hátrányosan érintették az országot. Az új berendezkedés minden társadalmi réteg számára sérelmeket szült, így elégedetlenségüknek hamarosan hangot is adtak:
1697 hegyaljai felkelés
1703 tiszaháti felkelés
1703-1711 Rákóczi szabadságharc
Rákóczi szabadságharc
1683-ban a Törökök újból megkísérelték Bécs elfoglalását. A közel 200 ezres áradatot csak nagy nehézségek árán sikerült feltartóztatni. Bécs Török ostroma alapvető változást hozott a Habsburgok Török politikájában, a védekezést felváltotta az aktív támadó politika. 1683-ban a pápai udvar közreműködésével Török ellenes szövetség alakult, az úgynevezett szent-liga. Ezzel megkezdődött Magyarország felszabadítása. Az idegen (Osztrák, Német, Lengyel) hadsereghez nagy számban csatlakoztak magyarok is.
A felszabadító háború 1,5 évtizedig tartott. 1686-ban 150 éves Török megszállás után felszabadult Buda. A háborút az 1699-es béke zárja. A Temesvidék kivételével az egész ország felszabadult. Annak, hogy idegen hadsereg szabadítja fel az országot igen nagy ára volt. I Lipót osztrák császár a számára kedvező erőviszonyokat a rendi hatalom megtörésére használta fel. Az 1687-es Soproni országgyűlésen a Magyar rendek arra kényszerülnek, hogy hálából lemondjanak a szabad királyválasztás jogáról és az aranybulla ellenállási záradékáról. A törököktől visszafoglalt területekből az udvar bőkezűen osztogatott az idegeneknek (császári tábornokoknak, hadseregszállítóknak). A Magyar nemes csak akkor kapta vissza, ha a birtokjogát igazoló oklevelet bemutatja, illetve birtoka akkori értékének 10%-át kievő úgynevezett fegyverváltságot fizet. Még nagyobb árat fizetett a jobbágyság. Magyarország 1,5 évtizedig a hadak országútja volt. Évről-évre 60-80 ezres fős hadsereget kellett elszállásolni, természetben ellátni és elszállítani. A kíméletlen adóztatás és a katonai visszaélések miatt, már 1697-ben parasztelkelésre került sor Hegyalján. Az elégedetlenkedő parasztok és kisnemesek az erdőkbe az un. „zöld várakba” húzódtak. Őket nevezzük Dózsa kereszteseire utalva a krusz, kereszt szóból utalva kurucoknak.
A szabadságharc 1700 elején néhány felső-magyarországi főúr Habsburg összeesküvésével kezdődött. Az összeesküvés az udvar tudomására jutott. Gróf Bercsényi Miklósnak sikerült Lengyelországba menekülnie, de II Rákóczi Ferencet letartóztatták. A Bécsújhelyi börtönbe zárták, ahonnan felesége segítségével megszökött Lengyelországba és Brezán várában találkozik Bercsényivel. Itt keresik fel őket 1703 elején Rákóczi Tarpai jobbágyai, hogy vállalják a szabadságharc vezetését.
A szabadságharc 1703 májusában, a Tiszaháti parasztfelkeléssel kezdődött. Az első nagy katonai sikerek hatására a nemesség is Rákóczi oldalára állt. Létrejött egy nemzeti összefogás a parasztok és a nemek között, de mást-mást értettek a maguk szabadságán. A nemesek rendi jogaikat, a parasztok a Rákóczi és Bercsényi által megígért jobbágyfelszabadítást. 1707 elejére az erősebb várak kivételével az egész ország kuruc kézre került. A katonai sikereket elősegítette, hogy a Habsburgok katonai erejét az ekkor folyó Spanyol örökösödési háború kötötte le. (Spanyol örökösödési háború: az utolsó Spanyol Habsburg a trónt XIV.Lajos unokájára hagyta. XIV.Lajos egyesíteni akarta Francia-és Spanyolországot, ami az Európai erőegyensúlyt felborította volna. Ezért Anglia a gyengébb Osztrák Habsburgok, akik szintén meg akarták szerezni a Spanyol trónt beavatkozik a háborúba. Innen számítjuk az Angol Erőegyensúly politikát. A háború 1704-ben a Franciák Höchstadt-i vereségével ért véget, XIV.Lajosnak le kellet mondani a két ország egyesítéséről.)
a kuruc hadak győzelmei elsöpörték a Habsburg államhatalmát, ezért a 1705-ös Széchenyi országgyűlésen létrehozták a rendi konföderációt, azaz a felkent rendek szövetségét. Ennek vezérlő fejedelmévé II.Rákóczi Ferencet választották. A fejedelem mellé egy 28 fős szenátust állítottak. Ennek elnöke Bercsényi lett. Még tovább lépek az 1707-es Ónodi országgyűlésen, ahol kimondták a Habsburg ház trónfosztását és kimondták Magyarország függetlenségét.
A felkelés sorsa nagymértékben függött a hadsereg nagyságától és ütőképességétől. Rákóczi hadserege néhány hónap alatt, szinte a semmiből jött létre. 1703 őszén már elérte a 70 ezer főt, volt olyan időszak amikor meghaladta a 100 ezret. A szabadságharc hanyatló szakaszában (1708 után) alig érte el a 30 ezer főt. 2 fegyverneme volt, a gyalogság és a lovasság. A hadsereg nagy része inreguláris, mezei hadsereg volt. Nem volt katonailag képzett, nem volt egyöntetű fegyverzete és ruházata. A csapatok legtöbbje nem ismerte a fegyelmet és könnyen szétfutott. Mivel a tisztikar sőt a főrangból álló tábornoki kar sem volt katonailag képzett, minden sorsdöntő csatát elvesztettek (1704 Nagyszombat, 1708 Trecsén, 1710 Romhány).
A szabadságharc bukásának okai: a szabadságharc elhúzódása 1703-1711. Felszínre hozta a gazdasági, társadalmi és külpolitikai ellentmondásokat. Magyarország egymagában nem számíthatott sikerre a Habsburgokkal szemben. Rákóczi ezért kért támogatást XIV.Lajos Francia királytól, de a Franciák Höstadti veresége szétfoszlatta a katonai együttműködés reményét. XIV.Lajos ezután is támogatta ugyan Rákóczit, pénzzel és katonai tanácsadókkal., de sohasem ismerte el forma szerinti szövetségesének.
Rákóczi állama külpolitikailag elszigetelődött, ezen nem segített a Török harcosokkal lekötött Orosz cár (Nagy Péter) segítsége sem. Ugyanakkor a nyugati hadszíntéren felszabaduló császári csapatokat Magyarországon vetették be. A hosszúra nyúló háború a kuruc és labanc hadak vonulása, eltartása kimerítette az ország anyagi erejét, a termelés csökkent, a Rákóczi által veretett pénz értékét vesztette. Kiéleződtek a társadalmi ellentétek is, a nemesek nem hajtották végre a jobbágyfelszabadítást, a parasztok elkedvtelenedtek. A hadsereg létszáma csökken a nemesi vezérek közül sokan lettek árulók, mások a béke lehetőségét keresték. Rákóczi Lengyelországba megy, hogy Nagy Péterrel találkozzon. Átadta a hatalmat a kuruc hadak akkori főgenerálisának: Károlyi Sándornak. Károlyi elfogadja az udvar békeajánlatát és 1711-ben a majrényi-síkon leteszi a fegyvert. 1711-ben összeül az utolsó kuruc országgyűlés és megkötik a szatmári békét. A békében I József minden biztosíték nélkül ígéretet tesz Magyarország és Erdély alkotmányának megtartására, a Habsburg hűségre visszatérőknek pedig „személyökre és jószágukra” kegyelmet ígér. Rákóczi nem fogadja el a felkínált kegyelmet, birtokairól lemondva élete végéig száműzetésben élt. 1735-ben a Törökországi Rodostóban halt meg.
1 Vezetője és alapítója Domenigo Guzman spanyol nemes
2 halála után két évvel IX. Gergely fogja szentté avatni
3 A név onnan ered, hogy a rend nem rendelkezett földdel, adományokból tartották fenn magukat
4 Hivatalos koronázási rend: az esztergomi érsek, a szent koronával.
5 Kassa város polgárai fellázadtak az abák ellen, Károly Róberthez fordultak segítségül, aki segített a városnak, ellenfelét a csákok támogatták.
6 Bécsnek árumegállító joga volt.