Géza fejedelem (ur.: 972-997)
Rokoni kapcsolat: Árpád fejedelem dédunokája, apja Taksony, anyja besenyő hercegnő volt.
Belpolitika: Felismerte, hogy a magyarságnak be kell illeszkednie Európa népeinek sorába, és letelepedett életmódot folytatva fel kell vennie a kereszténységet. Géza tudta, hogy amennyiben mindez nem történik meg, úgy a magyarság a hunok és avarok sorsára jut. A felismerés nyomán 973 -ban követeket küldött a Német-Róma császár, I. Ottó udvarába és a quedlinburgi birodalmi gyűlésbe, ahol jelezte: népe kész a kereszténység felvételére. Kérése nyomán a magyarok földjére külföldi hittérítők érkezhettek. A nyugati kereszténység felvételét segítette azzal is, hogy fiát, Vajkot megkereszteltette – a keresztségben István nevet adva számára - majd Gizella bajor hercegnővel is összeházasította. Gizella IV. Henrik bajor herceg húga volt, és vele páncélos lovagok (Vencelin, Hunt, Pázmán stb.) és iparosok, kereskedők költöztek az országba.
Trónharcok - külpolitika: A külső és belső stabilitást részben a diplomáciai célú házasságokkal próbálta biztosítani. Így fia házasságán túlmenően elvette az erdélyi gyula lányát, illetve lányait Aba Sámuelhez és Orseolo Ottóhoz adta. Halálakor így már csak három törzsfő (Koppány, Gyula és Ajtony) nem hajlott meg a fejedelmi akarat előtt. Ennek fontos oka volt az idegen vallás erőszakos terjesztése mellett az, hogy a kereszténység felvételével be akarta vezetni a primogenitúra öröklésrendet, mely ellentétben a magyarok ősi szokásaival – szeniorátus elv – nem a legidősebb férfi rokont, hanem az el halálozó uralkodó legidősebb fiát jelölte meg örökösül.
Törvények: Géza nem adott ki törvényeket, csupán a nyugati hittérítők behívása, a nép keresztény hitre térítésének elrendelése és a primogenitúra bevezetése köthető nevéhez.
I. (Szent) István (ur.: 997-1038)
Rokoni kapcsolat: Szülei Géza fejedelem és Sarolta (erdélyi gyula lánya) voltak.
Trónharcok: Amikor Géza meghalt, Koppány bejelentette igényét a fejedelmi trónra. Koppány az apja, Tar Szerénd és Géza által kötött szerződés értelmében a Balatontól délre eső területek ura volt. Igényét a trónra a szeniorátus és a levirátus (özvegy édesanyját, Saroltot feleségül kívánta venni) jogára való hivatkozással indokolta. Koppány mellé sorakoztak fel a régi rend és a törzsi szabadság hívei, akikben az ellenállást az is fokozhatta, hogy István körül nagy számban csoportosultak idegen nemzetiségűek, főleg németek. István hadait is német hadvezérek (Hont (Hunt), Paznan (Pazman), Vecelin, Orci) irányították és az sem kizárt, hogy III. Ottó német-római császár is küldött seregeket István segítésére. A döntő ütközetre Veszprém közelében került sor, ahol István megverte a pogány seregeket; a csatában Koppány is életét vesztette, Vecelin ölte meg. István Koppány testét felnégyeltette és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy legfontosabb várának kapuja felett – Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron – jelezve, hogy mi vár a királynak nem engedelmeskedőkre.
Ezután István el akarta magát ismertetni az ország határain túl is követet küldött II. Szilveszter pápához, akitől koronát és apostoli áldást nyert, és Magyarország belépett az európai keresztény nemzetek sorába, ezen belül is a nyugati kereszténység felé orientálódott. Mindezek mellett megtartotta függetlenségét, és nem lett a császár hűbérese. Ezzel megalakult a keresztény, független Magyar Királyság. A koronát, amely azonban nem azonos a ma Szent Korona néven ismert uralkodói jelvénnyel, István a kereszténység terjesztésében betöltött szerepéért kapta. Ekkor már állt a veszprémi püspökség és a győrinek is megvetették az alapjait. A koronázásra 1000 karácsonyán, Esztergomban került sor.
Belső hatalom megerősítése: A harcokat elsőként 1003-ban indította meg Erdély ellen, ahol saját nagybátyja, Gyula ellen küzdött. Győzelme után országát beolvasztotta sajátjába és ott is megkezdte a keresztény hittérítést. A bolgár Keán elleni hadjárat következett Dél-Erdélyben, majd 1008-ban a "fekete magyarok" ellen viselt hadat. (A fekete magyarok feltehetően a Délkelet-Dunántúlon élő idegen etnikumú katonai segédnépekkel, a kavarokkal/kabarokkal voltak azonosak.) István legerősebb vetélytársa Ajtony vezér a Maros vidéken építette ki erős törzsi államát, melyet 1028-ban tudott legyőzni. Ezzel a győzelemmel lezárult az uralkodása alatti belháborúk kora, és István ténylegesen is az egész Kárpát-medencére kiterjedő ország ura lett.
Belpolitika - államépítő tevékenység: Egy európai mintájú keresztény állam kiépítéséhez három tényezőt kellett Istvánnak biztosítania: a nép keresztény hitre térítését, a keresztény egyházszervezet kiépítését és a világi közigazgatás létrehozását. A nép keresztény hitre térítésében törvényei segítették (erről a törvényeknél bővebben) a keresztény egyházszervezet és világi közigazgatás kiépítésében pedig a külföldi minták és tanácsadók voltak irányadóak.
Egyházi közigazgatás: A Magyar Királyság önállóságához Istvánnak 10 magyar püspökséget és egy érsekséget kellett teremtenie. (Ugyanis amennyiben a szükséges számú egyházterület nem jött volna létre, úgy a magyar szállásterületeket egy nyugati egyháztartomány vezetése alá rendelték volna.) István összesen 8 püspökséget alapított, a többi kettő halála után jött létre. A legelső püspökség Veszprém volt, majd létrejött az esztergomi, győri, pécsi, csanádi, váradi, egri, váci, gyulafehérvári püspökség is. Az érseki központ Esztergom lett, az István halála után létrejött két püspökség pedig a nyitrai és zágrábi. (Térképen: I: Esztergomi, II: Győri, III: Veszprémi, IV: Pécsi, V: Váci, VI: Egri, VII: Kalocsai, VIII: Csanádi, IX: Bihari, X: Erdélyi)
A világi közigazgatás: Kialakítása során István 30 vármegyét hozott létre, melyek a királyság központi területeiből kiindulva legyezőszerűen helyezkedtek el. A királyi vármegyék élén ispánok álltak, akik az adott területen az uralkodót képviselték, így bíráskodtak, beszedték a királyi jövedelmeket, és a háborúkban ők vezették a vármegye seregét. A vármegye rendszer élén a nádor állt, ő volt a király távollétében az ország ura. István a királyi hatalmat nemcsak kialakította, de meg is erősítette, mivel a korábbi törzsi földek kisajátításával az ország földjeinek kétharmadát uralkodói kézbe vette. A hatalmas földterületekből híveinek és külföldről érkezett lovagjainak tudott birtokokat adományozni, így kialakulhatott egy nyugati mintájú függési rendszer, a hűbériség alapja.
Törvényei: Az első törvénykönyv a kereszténység megerősítésére, az egyházi tulajdon védelmére törekedett. (Az új birtokrend biztosítása; a keresztény vallásgyakorlás biztosítása; az erőszakos cselekedetek megakadályozása; az esküszegés büntetése; a földesúri jogok biztosítása; az özvegyek és árvák jogainak védelme; a boszorkányok és varázslók büntetése.) A második törvénykönyv rendelkezett arról, hogy minden 10 falunak egy templomot kell építenie és papját eltartani, püspökének 10-edet fizetni. De kötelezővé tette a misére járást is vasárnaponként. (Az öröklést szabályozza; a tulajdon megsértése; az erőszakos cselekményeket bünteti; a törvény előtti rendről ír; az összeesküvés szankcionálása; a dézsmafizetés; a cselszövések büntetése.)
István törvényei a tulajdonviszonyok átalakítása érdekében megváltoztatták az öröklésre vonatkozó addigi magyar szokásokat is, védve ezáltal a magántulajdont, illetve megszüntetve a levirátust. Törvényeivel megszervezte az udvar adminisztratív szervezetét, megalapította az új királyi székhelyet, Székesfehérvárt. Megkezdte a pénzverést és kivetette az első adókat. Míg az államalapításig külföldi pénzeket, de leginkább állatpénzt (tinót) használtak, most a fő forgalmi pénz az ezüstdénár lett. Megszüntette a vérségi alapon felépült társadalmi rendet és területi alapra helyezte az igazgatást. Ezzel elérte a nomád népek letelepedését és földművelő tevékenységből való megélését, tehát nemcsak politikai változás következett be, hanem jelentős életmódváltozáson is keresztülment a magyar nép.
Külpolitika: Uralkodása során két fő ellenséggel kellett szembenéznie: a besenyőkkel és a németekkel. A nomád besenyők Erdélybe zúdultak be, de a (gyula)fehérvári ispán csapatai elűzték őket. A másik sokkal nagyobb veszélyt jelentő ellenség a németek voltak. István sógorával, II. Henrikkel a bajor uralkodócsalád fiágon kihalt (1024), ezután a Német-Római Birodalommal ideiglenesen megromlott a viszony, 1029 környékén német és főleg bajor csapatok többször fosztogatták a Fischa és a Lajta közét, amire válaszul a magyar csapatok is a bajor területekre való betörésekkel reagáltak. Erre való hivatkozással II. Konrád német-római császár 1030-ban megtámadta Magyarországot, azonban István a felperzselt föld taktikáját alkalmazva kiéheztette az ellenséget, majd Bécsnél be is kerítette a visszavonuló német sereget. A győzelemnek külön jelentősége az volt, hogy István országa bizonyította: képes megvédeni magát a külső ellenségekkel szemben is.
A következő évben, jóllehet II. Konrád először még újabb támadást tervezett, bajor közvetítéssel békét kötöttek egymással, sőt feltehetőleg II. Konrád kisebb területi engedményeket is tett a Fischa és a Lajta közén. Ebben valószínűleg szerepe volt Imre herceg 1031-es halálának, hiszen ezzel nőágon is kihalt a Konrádot megelőző bajor uralkodóház, és Istvánnak már nem lehetett jogcíme a német trónra.
Utódlás: Istvánnak két fia is született, ám csak az egyikük – Imre herceg – élte meg a kamaszkort. Neveltetése a velencei Gellért püspök kezébe került, István pedig az Intelmekben foglalta össze fia számára a jó király teendőit. Szülei ki is házasították, ám mikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. E szörnyű csapás beteggé tette a királyt, és az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen és keresztény hitben megtartsa az országot. Apja testvérének fiai, Vazul és Szár László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül lánytestvérének fiára, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el István ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból.
I. (Orseolo) Péter (ur.: 1038-1041)
Rokoni kapcsolat: Orseolo Ottó velencei dózse és I. István nővérének fia volt.
Belpolitika: István nagyon kedvelte unokaöccsét és hadainak egyik vezérévé is megtette, majd amikor fia, Imre herceg egy vadászbalesetben életét vesztette, István kinevezte trónjának örökösévé. Péter 1038 nyárutóján követte elődjét a trónon. Törvényeket alkotott, okleveleket adott ki - bár ezek nem maradtak ránk, pénzt veretett, adóztatta a népet és folytatta a kereszténység meghonosítását és elmélyítését Magyarországon; Óbudán egyházat (budai káptalan) alapított, Pécsett székesegyházat emeltetett.
Külpolitika: Az 1038 és 1041 közötti időszakban aktív külpolitikát folytatott. Fő célja a két szomszédos nagyhatalom, a Német-Római birodalom és a Bizánci Császárság gyengítése volt.
Első bukása: A döntéshozatalban mellőzte a királyi tanácsot, azokat a főurakat, akik nem támogatták, kizárta és helyükre feltétlen híveit, németeket és olaszokat ültetett. A tanácsból kitiltott urak között volt Aba Sámuel is. Az egyházi ügyekbe is beleszólt, két püspököt is eltávolított hivatalából. Istvánnak tett ígérete ellenére Gizellát birtokainak nagy részétől megfosztotta, és saját kezelése alá vonta, Gizellát pedig Veszprémben tartotta házi őrizetben. Kegyeltjei között volt egy Budo nevű, feltehetően német származású férfi is. A mellőzött hazai urak és Gizella együtt léptek fel, s követelték a király rossz szellemének tartott tanácsadónak, Budónak a száműzését. Péter ezt nem volt hajlandó megtenni, erre a lázadók meggyilkolták Budót, két fiát pedig megvakították. Az uralkodó látva elszántságukat, 1041 szeptemberében elmenekült az országból, III. Henrik császár udvarába, a főurak pedig Aba Sámuelt ültették helyére.
I. (Aba) Sámuel (ur.: 1041-1044)
Rokoni kapcsolat: Géza fejedelem egyik lánya volt a felesége. Emellett vélhetően nemzettsége a honfoglaló törzsek közül a kavar törzs élén állhatott.
Belpolitika: István a német mintára alapított palotaispáni (palotagrófi) címmel ruházta fel, amely a későbbi nádori cím elődje lett, és hozzáadta húgát. Az István és Aba Sámuel közti viszony dacára, az új uralkodó gyűlölettel viseltetett Péter iránt. Eltörölte a Péter által hozott törvényeket és adókat, valamint a központi hatalmat erősítő intézkedéseit. Teret nyitott az állam és egyház ellen fordulóknak. Egyházellenességében a Balkánról terjedő bogumil eretnekség hatásának is része volt. Péter hívei közül sokakat megöletett vagy megkínoztatott, 1042-ban Csanádon megölette a nemesi ellenzék 50 tagját. Ezért 1042 húsvétján Gellért püspök megtagadta királlyá koronázását. Az egyházhoz fűződő viszonyát tovább rontotta, hogy a hadisarcot a püspökök megadóztatásával akarta finanszírozni. A régi társadalmi rendet próbálta visszaállítani, a viszonylagos egyenlőség megteremtésével, a nemeseket mellőzte és inkább parasztokkal és nemtelenekkel tartott közösséget, velük étkezett, lovagolt. Legnagyobb belpolitikai hibája az volt, hogy megpróbálta visszaállítani a szabad parasztokra vonatkozó, István előtti jogokat, adóztatni kívánta a nemességet és a papságot is. Ezzel azonban elveszítette a főurak és a főpapi réteg és elsősorban Szent Gellért csanádi püspök támogatását is
Külpolitika – bukása: Békét kezdeményezett III. Henrikkel, de mivel a császár elutasította, háború kezdődött köztük. III. Henrik még 1042 őszén támadást indított Magyarország ellen és elfoglalta a Dunától északra eső területeket. Egy év múlva újra megtorló hadjáratot indított, melynek során egészen a Rábáig jutott. Aba Sámuel tudta, hogy nincs esélye a németek ellen és a második támadás után lemondott az István által 1030-ban megszerzett területekről, valamint hadisarc fizetésébe is beleegyezett. Így a két ország közti új határt a Lajta és a Morva folyók jelentették. Két évvel később 1044-ben III. Henrik és Péter király a Dunától délre támadott, ugyanazon az útvonalon mint egy évvel korábban, azonban most magyar segédcsapatok segítették a támadók tájékozódását és így át tudtak kelni a Rábcán és a Rábán. Aba Sámuel Ménfőnél bocsátkozott csatába III. Henrik seregével 1044. július 5-én. Mikor a Péterhez már jobban kötődő urak kiváltak a magyar hadból, Aba Sámuel sorsa megpecsételődött. Menekülésre kényszerült, útját az ország belseje, a Tisza felé vette, ám Füzesabony tájékán utolérték és megölték.
I. (Orseolo) Péter (ur.: 1038-1041)
Belpolitika: III. Henrik Székesfehérvárott személyesen ültette trónra Pétert, 1044. júliusában, jelezve ezzel a megváltozott erőviszonyokat. A segítségért cserébe persze Henrik viszonzást várt, Péternek az országot aranyozott lándzsa formában át kellett adnia Henriknek, ezzel Magyarország a Német-Római Császárság hűbérese lett. A császár a lándzsát és a koronát Rómába vitette. Közben István felesége, Gizella is elhagyta az országot és visszatért szülőföldjére, Bajorországba. Péter pedig a legfőbb tisztségekbe újra idegeneket helyezett.
Végső bukása: Az idegenek pártolása miatt Szent Gellért csanádi püspök vezetésével újra összeesküvés szerveződött ellene. A püspök a háta mögött Vazul fiainak ajánlotta fel a trónt és több más püspökkel elindult András és Levente fogadására. Közben 1046 nyarán kitört a Vata vezette pogány felkelés a Körösök vidékén, ami gyorsan tovaterjedt. Ennek a felkelésnek a vezetőivel találkoztak Abaújváron a hazatérő Andrásék, 1046 szeptemberében. A lázadók azt követelték tőlük, hogy visszatérhessenek pogány hitükhöz. A hercegek ebbe számításból belegyeztek, hiszen különben nem tudhatták volna maguk mellett a pogány csapatokat a Péter elleni harcban. András és az idősebb és pogány Levente áldásukat adták a keresztények és Péter támogatóinak, kegyenceinek kiírtására. Ennek áldozatául esett később Gellért is.
Péter ismét megpróbált elmenekülni az országból, Augsburgnál pedig már gyülekeztek a segítségére érkező császári csapatok. A határon érte utol András követe, és tárgyalni hívta. Péternek nem volt más választása, hiszen a határt már a pogány lázadók tartották felügyeletük alatt. A visszafelé tartó királyt (Zámoly) falunál András emberei megpróbálták elfogni, de Péter kevés hívével egy udvarházba zárkózott, és három napig elszántan védekezett. Miután kísérői elestek az egyenlőtlen harcban, Péter is fogságba került és 1046. októberében megfosztották szeme világától. Halálával kapcsolatban ellentmondásosak a források. Az egyik szerint nem sokkal megvakíttatása után, Székesfehérváron halt meg.
I. András (ur.: 1046-1060)
Rokoni kapcsolat: Géza fejedelem Mihály nevű testvérének legidősebb unokája, Vazul fia.
Belpolitika: Apjuk megvakításakor fiainak menekülnie kellett. Először Csehországba kerültek, majd nemsokkal később tovább mentek Lengyelországba, ahol Mieszko fejedelem fogadta őket. A lengyel udvarban csak Béla maradt, a másik két testvér tovább állt Oroszország irányába. Itt Bölcs Jaroszláv vendégszeretetét élvezték. Gellért hívó szavára a 1046-ban indult haza, majd a már említett pogányokkal kötött rövid életű kényszerszövetség és Péter legyőzése után 1046-ban – Levente nevű bátyja halála után - került a Magyar Királyság trónjára. Első intézkedései közt visszaállíttatta a keresztény rendet.
Külpolitika: A belső rend helyreállítása után András első dolga a németekkel való békekeresés volt. Ennek érdekében már 1047-ben követeket küldött III. Henrikhez és kész volt területeket átengedni, valamint adót fizetni, de a hűbérességet nem vállalta. A háborúra készülve, 1048 elején hazahívta testvérérét Lengyelországból és Bélát tette meg a magyar hadak fővezérévé, aki nagy politikai és hadvezetési tapasztalatokkal rendelkezett. András testvérének adta az ország egyharmadát (dukátus), ami a hatalmas terület mellett, nagyfokú önállóságot is jelentett Béla számára. Mindemellett, mivel nem volt még fiú utódja, megígérte Bélának, hogy halála után rá hagyományozza a magyar koronát is.
1051-ben Henrik haddal indult Magyarország ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé. Az egyik csapat a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt, a másik sereg pedig a Dunát biztosította, és az utánpótlást szállította a főerők részére. A magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, csakúgy mint István 1030-ban II. Konrád ellen. A német sereg elől a lakosságot kiköltöztették, az élelmet elvitték, vagy elpusztították. A németek ennek ellenére a Vértesig, egyes források szerint Székesfehérvárig jutottak, ám éheztek, mivel semmi élelmet nem találtak és az utánpótlásuk is akadozott. A németeket a magyar csapatok közben folyton kísérték és apróbb összecsapások szinte mindennaposak voltak. Ekkor döntöttek úgy a német csapatok, hogy elhagyva a Vértest, északra fordulnak az utánpótlást szállító hajókhoz. De akkor azok már nem voltak ott, ugyanis Béla herceg elfogatta az egyik futárt és olyan levelet küldött a püspöknek - németek nevében-, amelynek értelmében a hadjáratnak vége és forduljanak vissza Regensburgba. A legenda szerint a Vértes onnan kapta nevét, hogy az elfáradt és éhező németek vértjeiket eldobálva indultak tovább észak felé.
Henrik a következő év tavaszán, 1052-ben újra betört Magyarországra, okulva az előző hadjárat kudarcából, most végig a Duna mentén haladt. A támadás első színhelye Pozsony volt, ahol a jól felkészült vár nyolc hétig állta a németek támadását. A csatát végül a Búvár Kund néven elhíresült személy döntötte el. Az eredetileg Zotmund névre hallgató várvédő az éj leple alatt a német hajók alá úszott és megfúrta azokat. a német császárnak újra vesztesként kellett elhagynia Magyarországot. A béke megpecsételése érdekében András fiát, Salamont és Henrik nővérét, Juditot eljegyezték egymással.
Trónviszály: Salamon és a német hercegnő közti eljegyzés előtt, András megszegte öccsének, Bélának 9 évvel korábba tett esküjét – melyben a trónt neki ígérte – és királlyá koronáztatta (1057-ben) fiát, Salamont. A várható testvérháború elkerülése érdekében András 1059-ben Tiszavárkonyba hívatta testvérét és felkínálta neki választásra a koronát és a kardot, a korona a királyságot a kard pedig a dukátust jelképezte. Ha Béla a koronát választja a király hívei helyben lekaszabolják, ha a kardot veszi el békében uralkodhat a saját országrészében. Ekkor Béla egyik híve, Miklós ispán megsúgta neki, hogy ha kedves az élete választása a kardra esik. Béla megértette és a kardot választotta.
Ezután végérvényesen megromlott a két testvér kapcsolata, Béla Lengyelországba ment családjával együtt és hadat gyűjtött. Felesége családi kapcsolatainak köszönhetően, II. Boleszló fejedelem segédcsapatokat adott a magyar hercegnek, aki elindult, hogy visszaszerezze a koronát. Először a Tiszántúlon került egymással szembe a két sereg. András oldalán ott voltak a kibékített német csapatok, Béláén pedig a lengyelek. Bélának sikerült megosztani András csapatait és győzelmet aratott felettük, később Moson közelében is összecsaptak a testvérek. Andrást a német császárság felé menekítették, Béla azonban csapatokat küldött elébe és a szövetséges határőr népekkel lezáratta a menekülési útvonalat a mosoni kaput. A lebénult András sorsa megpecsételődött, a mosoni csata során az András szállító szekér felborult és lovak szekerek tiporták, így került testvére fogságába Zircre és nemsokára ott is halt meg.
I. Béla (ur.: 1061-1063)
Rokoni kapcsolat: András öccse, Géza Mihály nevű testvérének unokája, Vazul másik fia.
Belpolitika: Az 1060-ban Mosonnál testvérével szemben megvívott győztes csata után Székesfehérvárra ment, ahol királlyá választották és megkoronázták. Röviddel ezután országgyűlést tartott Székesfehérvárott, ahova – hatalmának legitimálására – minden faluból meghívatott két-két vént. Az összegyűlt küldöttek, akik a város falain kivül tanyáztak, követelték a pogány vallás visszaállítását. Elterjedt nézet, hogy a követelők vezetője Vata fia János volt, de ezt nem minden forrás tartja valószínűnek. A király három napot kért gondolkozásra. Ezalatt összehivta Fehérvár alá a szomszéd megyék várkatonaságát és szétzúzta a tömeget, mely már ujjongva várta követéléseinek teljesülését. Ez volt hazánkban a pogányság utolsó nyílt lázadása. Sokat tett a fejlődő kereszténység és nemzeti művelődés érdekében; különösen az ipar, kereskedés és a pénzügy rendezésére, s a közjólét emelésére.
Trónharc: Mikor 1063-ban IV. Henrik császár gyámjai előkészületeket tettek a Németországba menekült Salamon igényeinek támogatására, Béla megelőzte őket és Ausztriába küldte seregeit. A szerencse nem kedvezett vállalkozásának, de Béla nem csüggedt, hanem fokozott buzgalommal folytatta előkészületeit, melyek közben Dömösön összeomló trónja halálosan megsebezte.
I. Salamon (ur.: 1063-1074)
Rokoni kapcsolat: I. András és Jaroszló Anasztázia kijevi hercegnő egyik fia volt.
Trónharcok: Apja testvérének, Bélának halála után IV. Henrik udvarából, német sereggel érkezett Székesfehérvárra, ahol a főpapok és főurak másodszor is magyar királlyá koronáztatták. Azonban a német csapatok távozása után Béla két gyermeke Géza és László nem fogadták el uralmát, és II. Boleszláv kijevi fejedelem támogatásával az idősebb fiú, Géza herceg betört az országba. A német seregek nélkül maradt Salamon és udvara Moson várába volt kénytelen menekülni, ám Géza nem vágyott unokatestvére halálára, és a püspökök közvetítésével 1064. január 20-án Győrött, kibékült Salmonnal.
Salamon uralkodásának első hét esztendejében az anyja befolyása alatt állt, aki azt szorgalmazta, hogy éljen békében az unokafivéreivel. Eleinte Salamon, illetve Géza és testvérei mérsékelték egymás iránt való bizalmatlanságukat, s közös erővel védelmezték a hazát. Közös hadjárataikban az Erdélyt pusztító besenyőkre vetették magukat, s dicső diadalt is arattak rajtuk. Majd a bolgárországi besenyők pártfogóit, a görögöket támadták meg, kierőszakolták a Száván való átkelést, körülvették Belgrádot, s Niketas várparancsnokot hódolásra kényszerítették. Amikor a görögök később ismét elfoglalták Belgrádot, Géza vezér 1072-ben ismét részt vett a bosszú hadjáratában, és ezúttal egészen Nisig mindenütt győzelmet aratott.
Az ellentétek Salamon és Géza közt ekkorra részben a hadi sikerek miatti kölcsönös féltékenység miatt kiéleződtek. Amikor pedig Géza öccse László épp Morva földön járt, hogy harcosokat toborozzon, a németek tanácsára Salamon megtámadta Gézát, és Kemejnél (Szolnok vármegye) győzelmet aratott felette. Ám Salamon nem élvezhette sokáig diadalát, mert 1074 márciusában Géza Mogyoródnál döntő győzelmet aratott csapatai felett, és Pozsony várába szorította. Innen már többé nem tudta visszavenni a hatalmat.
I. Géza (ur.: 1074-1077)
Rokoni kapcsolat: I. Béla és a lengyel Richeza hercegnő fia, Salamon unokatestvére.
Belpolitika: Az unokatestvérével megvívott győztes mogyoródi csata (1074 március 14) után, Salamon Pozsony várába szorulva továbbra is királynak tekintette magát és élvezte a császár támogatását is. Bár a pápa VII. Gergely (1073-1085) az invesztitúra jog miatt ellentétbe került a császárral, Gézát továbbra sem támogatta, így a magyar uralkodónak a bizánci császártól VII. Dukász Mihálytól (1071-1078) kellett királyi koronát és elismerést kérnie. Az 1075-ben Magyarországra érkezett korona a Szent Korona alsó részét alkotta.
Belpolitikájában a békére törekvés jellemezte. Ő tetette át a vásártartások napját szombatra, amivel az egyházi ünnepet mentesítette az egész napos kereskedelmi tevékenységtől, a hívő zsidóság számára pedig megnehezítette a kereskedést, hiszen ők – vallásuk előírása szerint – szombati napokon nem foglalkozhattak ilyen tevékenységgel. Géza uralmához köthető a garamszentbenedeki apátság és a váci székesegyház alapítása. Uralma utolsó évében erősen foglalkoztatta, hogy visszavonulva hercegségébe, visszaadja a királyi hatalmat Salamonnak, ám udvarának főurai hallani sem akartak erről. A magyar nemesség nem fogadta el királyának Salamont, még akkor sem, mikor Géza 1077. április 25-én meghalt. Inkább Géza öccsét, a daliás termetű és kitűnő hadvezéri képességű Lászlót emelték a trónra. Géza halálával kapcsolatban néhány forrás, így Willermus apát beszámolója (Thúróczy krónika, 156.) is felveti a mérgezés gyanúját, ugyanis Géza éppen egy Salamonnal zajló béketárgyaláson vett részt, amikor váratlanul meghalt.
I (Szent) László (ur.: 1077-1095)
Rokoni kapcsolat: I. Béla és a lengyel Richeza hercegnő fia, I. Géza királyunk öccse.
Belpolitika: A bátyjával közösen unokatestvérük, Salamon ellen 1074 márciusában megvívott győztes Mogyoródi csata a testvérpár 21 éves uralmát hozta. Géza három éves uralkodása alatt László a dukátus területeit birtokolta, és emellett nagy szolgálatokat tett testvérének is, mivel folyamatosan ostrom alatt tartotta Salamon két várát (Pozsonyt és Mosont) Később 1074 nyarán László állította meg Salamon egyik támadását Nyitránál, ám Salamont, akit IV. Henrik német-római császár serege segített, nem sikerült elfognia. Géza rövid uralkodása (1074 – 1077) alatt végig fennállt a patthelyzet, Moson és Pozsony Salamon birtokában maradt. Salamon csak 1080-ban hódolt be Lászlónak. Ekkor átadta a koronát, és visszavonult birtokaira. Ám később 1082-ben összeesküvést szőtt, ezért a király a visegrádi várba záratta, ahonnan 1083-ban szabadult. Salamon ezután a moldavai besenyőkhöz ment, és élükön 1085-ben betört a Felső-Tisza vidékére, de I. László kiűzte az országból.
1077-ben I. Géza meghalt, s Vácott temették el. A Géza és László táborába tartozó világi és egyházi előkelők - megelőzve az ellenfél, Salamon minden akcióját - a pápa által is támogatott Lászlót választották meg az ország uralkodójává, annak ellenére, hogy I. Géza két kiskorú fiút hagyott maga után (Kálmán és Álmos herceget).
Törvényei: Először kiadott törvénykönyvének (tévesen III. számmal jelölt) elsődleges célja a feudális tulajdoni rend kegyetlen szigorral való védelme, a pogányság maradványainak felszámolása és a feudális viszonyok megszilárdítása volt. A benne szereplő törvények több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. A lopások büntetései közt gyakori volt az orr- kéz levágás, nyelvkitépés, szemkiszúrás, rabszolgaságba adás … stb. Ha a tetten ért tolvaj bemenekült egy védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Ebben a törvénykönyvben szerepel első ízben a szabadokon belüli megkülönböztetésül, a nemes (nobilis) kifejezés.
Másodszor kiadott törvénykönyve (II. számú) 1077 után született. Ebben is a magántulajdon védelme kapta a legfőbb szerepet: tyúkon felüli érték, illetve tíz dénárnál nagyobb értékű lopás miatt ezen törvénykönyv alapján már a tolvajt halálra kellett ítélni. Enyhébben ítélik meg a gyilkost, mert csak vagyonelkobzás lett a része. Ebből látszik, hogy tulajdonképpen nagyobb volt a tulajdon értéke, mint az emberi életé - ez utóbbi esetben a vérdíj érvényes. Kétharmadot adnak a megölt ember rokonainak, egyharmadot a gyilkos feleségének és gyermekeinek. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Az egyházi rendű tolvaj büntetése kisebb, mint a világiaké.
A harmadszor kiadott törvénykönyve (tévesen I. számú) a bevezető szerint 1092. május 20-án kelt a szabolcsi zsinaton, melyen a király elnökölt. Elsősorban egyházi rendszabályokat tartalmazott. Legfőbb rendelkezése volt a 40 ünnepnap kötelező megtartása, az újonnan felszentelendő papok házasságkötésének tiltása, az egyházi 10-ed kötelező szedése, és a misétől távol maradók büntetése. Emellett a törvénykönyv védte az egyház vagyonát, tiltotta, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak felléptek a pogány áldozás ellen; korlátozta a sátorban való misézést; büntetendővé tette a nemi erőszakot, az erkölcstelen nőket és a boszorkányokat; rendelkeztek a királyi bíráskodásról.
László tehát országlása elején a törvénykezésen keresztül megszilárdította a trónját, s helyreállította az ország belső rendjét. Az ő uralma idején történt Gellért, István és Imre herceg szentté avatása (1083) illetve a káptalani rendszer létrehozása, mely az oktatás és a hiteles helyek (oklevélkiadások) szervezetét teremtette meg.
Külpolitika: A császár által támogatott Salamonnal - 1077 és 1080 közt – dúló viszálya miatt az invesztitúra háborúban a pápa pártjára állt, és a pápapárti német fejedelmek vezetőjének, Rudolf sváb hercegnek a leányát, Adelhaidot vette el feleségül. Ám később terjeszkedő politikába kezdett és így pápai engedély nélkül Szlavóniában Zágráb székhellyel püspökséget alapított, majd 1091-ben nővérének, Zvonimir horvát király (ur.1075-89) özvegyének hívására seregeivel bevonult a trónviszálytól dúlt Horvátországba, és országához csatolta azt. A birtokba vett horvát területek kormányzását unokaöccsére, I. Géza fiára, Álmos hercegre bízta. A magyar királyság fennállása óta ez volt az első hódítás. Horvátország meghódítása sértette a pápa, Bizánc és Velence érdekeit is, ugyanis mindhárom hatalom érdeklődött a térség felé.
II. Orbán pápa nyíltan sérelmezte László horvátországi beavatkozását és nem ismerte el a magyar hódítás jogosságát, mire a király átpártolt IV. Henrikhez, aki beleegyezett az erőviszonyok ilyetén megváltozásába. A balkáni hadjáratot azonban a Bizánc által felbiztatott kunok betörése miatt meg kellett szakítani, a hazatérő Lászlónak a Temes folyónál, majd Orsova mellett sikerül a támadókat legyőzni, s a csatában életét vesztette a kunok vezére, Kapolcs is. Ezt követően betört Bizánc területére, és elfoglalta a Morva és a Drina folyók közti földet, Szerém és Belgrád várakkal együtt.
Élete utolsó hónapjaiban pedig arra készült, hogy a Szentföldre megy, melynek felszabadítására érdeklődését 1093-ban IV. Vilmos toulouse-i gróf keltette fel, aki útban a Szentföldre Bodrog várában felkereste. Az időközben kitört cseh trónviszály azonban itthon marasztalta, s arra késztette, hogy rokona és egykori szövetségese, a cseh Ottó herceg fiának, Konrád brünni morva hercegnek nyújtson katonai segítséget II.(Přemysl) Břetislav cseh fejedelem ellen. E hadjáratban betegedett meg és 1095. július 29-én a cseh-magyar határ közelében érte a halál.
I. (Könyves) Kálmán (ur.: 1095-1116)
Rokoni kapcsolat: I.Géza királyunk fia, Álmos testvére, Szent László unokaöccse volt.
Trónra jutása: Mivel Szent Lászlónak csak lányai születtek, így a trónon testvérének - az 1077-ben elhunyt Gézának - gyermekei Álmos és Kálmán követhették. László a két fiú közül először a daliásabb termetű Álmost jelölte utódjául, és az uralkodásra való felkészítés jegyében megbízta Horvátország irányításával, Kálmánt pedig papnak szánta. Kálmán azonban, bár papi tanulmányai alatt nagy műveltségre tett szert – amiért az utókor a könyves jelzővel látta el - nem fogadta el a neki szánt sorsot, és még felavatása előtt néhány főúr segítségével Lengyelországba szökött.
Később László megmásította döntését, és amikor helyre akarta állítani a pápával hűvösre fordult viszonyát, hazahívta Kálmánt és utódjául őt jelölte az addigi trónörökössel, Álmos herceggel szemben. Szent László halála (1095. július 29.) után így Kálmán lett az ország királya, Álmos pedig Horvátország kormányzói székét kapta.
Trónharc Álmossal: Álmos herceg összesen öt alkalommal próbálta megszerezni testvérétől a királyi címet. Először IV. Henrik segítségét kéri, de a császár az adott időben egyéb lekötöttsége miatt nem tudta támogatni, így első kísérlete a Várkonyi csatában kudarcot vallott. Másodszor a lengyel király (III. Boleszláv) seregeivel próbál győzni, de ekkor ő maga gondolja meg magát, és kér inkább bocsánatot Kálmántól. Harmadszor szentföldi zarándoklatra megy, ám hazatérve Kálmán megszünteti a dukátust (hercegségét) mire bosszúból merényletet tervez, ami lelepleződik. Negyedszer V. Henrik császárt nyeri meg igazának, és támogatóival Pozsony várát kezdi ostromolni, sikertelenül. Ötödik alkalommal újra egy összeesküvést sző, ám ennek lelepleződése után Kálmán megelégeli ármánykodásait és tanácsadói javaslatára 1113-ban alkalmatlanná teszi az uralkodásra, és megvakíttatja öt éves fiával, Bélával együtt.
Törvényei: Összesen öt törvénykönyve maradt fenn, ebből 2 világi, 3 pedig egyházi rendelkezéseket tartalmazott. Világi törvénykönyveiben nagyrészt a lopás büntetésével foglalkozott, ám mivel László óta javult a vagyonbiztonság, enyhített a büntetéseken. A csonkítások, mint büntetési tételek megmaradtak, de eltörölte a kínzást, és a halálbüntetés már nem tyúk, hanem egy barom eltulajdonításáért járt. Emellett ha az elkövető egy templomba menekült, akkor bűnbánata esetén mentesülhetett a büntetéstől is. Egyéb világi törvényeiben a királyi hatalmat próbálta megerősíteni, így megakadályozta a királyi vagyon csökkenését, és elrendelte, hogy a fiúág kihalásával a nemesi birtokok a királyra szálljanak. Emellett elrendelte, hogy a 100 penza (bizánci aranypénz, 100 penz a = 4000 dénár) feletti jövedelemmel bíró szabadok egy páncélos katonát, a 40 penzával bírók egy gyalogost adjanak a király seregébe. Kialakította az első zászlósúri méltóságokat (erdélyi vajda, horvát bán)
Egyházi törvényei: Lemondott az invesztitúra jogról, elrendelte a papok latin nyelvű oktatását, a nyitrai püspökség megalapítását, az újonnan felszentelt papok nőtlenségét. Emellett erősítette az egyházat is: törvénybe iktatta, hogy egyházi személy felett világi bíró nem ítélkezhetett, egyházi birtok felett az ispánnak nem lehetett hatalma. Korlátozta a muszlimok, zsidók szerepét (zsidók csak püspöki székhelyeken élhettek, keresztény szolgák nélkül, keresztényekkel csak írásbeli adásvétellel kereskedhettek) ugyanakkor törvénybe iktatta a boszorkányperek eltörlését.
Külpolitika: Átengedte az országon Bouillon Gottfried első keresztes hadjáratának seregét, de a fosztogatásokat nem tűrte. A Balkánon terjeszkedett, amikor 1105-ben elfoglalta Bizánctól Dalmáciát, majd lemondva invesztitúra jogáról elismertette a pápával is a terület feletti jogos hatalmát. (A Dalmát városoknak önállóságot adott.) A Tengermellék élére bánt helyezett, de később Velence a területek egy részét visszavette. A Dalmát terület biztos birtoklása érdekében kötött szövetséget a Nápolyi normann királlyal, Rogerrel, és elvette feleségül lányát, Buzillát. Ebből a házasságból született utóda II. István, akit már alig 4 évesen királlyá koronáztatott, Álmos kiszorítása miatt. Később Álmos és fia megvakításával végleg „bebiztosította” hogy a rendek halála után a fiát válasszák királlyá.
A Balkán mellett Kálmánt az orosz térség is érdekelte. A kijevi fejedelem (Szvjatopolk) oldalán harcolt eredménytelenül a ladoméri herceg ellen. (Premysl melletti vereség 1099-ben) majd a szuzdali orosz fejedelemmel akart szoros kapcsolatokat kiépíteni, és elvette feleségül a fejedelem lányát Euphemiát. Ám mikor házasságtörésen érte, hazaküldte. Euphemia már otthon szülte meg Boriszt, aki később még trónkövetelőként lépett fel magyarhonban.
II. István (ur.: 1116-1131)
Rokoni kapcsolat: Könyves Kálmán és a normann Buzilla hercegnő gyermeke volt.
Külpolitika: II. István olyan helyzetben vette át a trónt, melyben minden környező állammal hadiállapot alakult ki. V. Henrik és a cseh I. Vladislav apja idejében egyaránt Álmost támogatták. István ugyan próbált közeledni a csehekhez, de ez a kísérlete kudarccal végződött, sőt a kölcsönös bizalmatlanság miatt a békülésre érkező seregek közt egy kisebb is lezajlott Olsava mellett. II. István hatalomra kerülése előtti évben 1115-ben Velence megtámadta a Magyar Királysághoz tartozó Dalmát területeket, és ezek egy részét vissza is vette. A következő évben Velence újra támadást indított, ezúttal a Német-Római és a Bizánci császárok támogatásával. Zára mellett nagyarányú győzelmet aratott, Spalatoból pedig a város polgárai űzték ki a magyarokat, így 1116-ra egész Dalmácia a velencei dózse (Ordeleffo Falier) kezére került.
Később 1124-ben, a bizánci-velencei háború idején II. István Zára kivételével minden előzőleg magyar uralom alatt álló területet visszafoglalt, de az 1125 tavaszán visszatérő velencei hajóhad ismét visszaállította a velencei uralmat. Ezután dalmáciai területek csak II. Béla uralkodása idején kerültek magyar fennhatóság alá.
II. István hasonlóan apjához – Könyves Kálmánhoz – szintén beavatkozott az orosz fejedelmek harcába, és az egyesítésre törekvő Vlagyimir Monomah nagyfejedelemmel szemben a magyar király a volhiniai Vlagyimirból elűzött Jaroszlav fejedelmet támogatta. Ám Jaroszlav halála után főnemesei nyomására félbe kellett hagynia a hadjáratot.
Trónharc, bizánci háború: A sorozatos kudarcok miatt a magyar főurak egy jelentős része a vak Álmos herceg mellé állt, amikor 1125-26 körül Álmos megkísérelte átvenni a hatalmat. A kísérlet kudarca után Álmos Bizáncba menekült, fiát Bélát pedig 3 évre a Pécsváradi kolostorban bújtatták el. II. István legfőbb ellenfele Álmos támogatása miatt Bizánc lett, így a király háborút indított Bizánci császárság ellen, de előtte, hogy biztosítsa határait a hátbatámadástól békét kötött a német és cseh uralkodókkal.
Az 1127-1129 között folyó magyar-bizánci háború célja nem területek szerzése volt, hanem egymás területének dúlásával próbálták a felek akaratukat a másikra kényszeríteni. Először István támadott 1127 nyarán. elfoglalta, majd lerombolta Belgrádot, majd Szófián át Filippupoliszig (Plovdiv) hatolt. Közben, 1127. szeptember 1-jén Álmos herceg meghalt, de ez nem jelentette az ellenségeskedések beszüntetését, mert 1128-ban a császár óriási erővel vonult Magyarország ellen. A magyar csapatok Haram vára mellett súlyos vereséget szenvedtek. A bizánciak ezután feldúlták és teljesen kifosztották a Szerémséget, majd visszavonultak.
II. István a háború során értesült arról, hogy Álmos fia Béla Pécsváradon bujkál. Ám meglepetésre nem ölette meg régi riválisa fiát, hanem kibékült vele, és felkérte arra, segítse őt a Bizánc elleni harcban. A bizánciak ellen a szerbekkel fogtak össze, ennek megpecsételéseként pedig Béla elvette feleségül I. Uros szerb nagyzsupán lányát, Ilonát. (Ebből a házasságból született később II. Géza) A császár 1129-ben ugyan leverte a szerbek felkelését, de a hátában megjelenő cseh és magyar csapatok túlereje ellen már nem vette fel a harcot. A bizánci-magyar háború így 1129 végén békekötéssel zárult, amely visszatérést jelentett a háború előtti területi és politikai állapothoz.
Az István és Béla közti békekötés előtt, Bors ispán körül szerveződő főúri csoport még lázadást tervezett (sőt ellenkirályokat választott) ám a megbékélés után István megszilárdította hatalmát. A sorozatos kudarcok azonban egészségét kikezdték, így hosszú betegeskedés után alig harminc évesen, vérhasban halt meg.
II. (Vak) Béla (ur.: 1131-1141)
Rokoni kapcsolat: Kálmán megvakított testvérének Álmosnak volt szintén megvakított fia.
Belpolitika: Megkoronázásával, a hatalom az Árpád-ház Kálmán-ágáról az Álmos-ágra szállt át. A Kálmánt és II. Istvánt támogató főurak kiszorultak a hatalomból, és pozícióba jutottak azok, akik az addigiakban Bélát támogatták. Ebben az esetben azonban – feltehetően a Béla vaksága felett érzett düh, elkeseredettség és bosszúvágy miatt – ez a hatalomváltás véres eseménnyel vette kezdetét. Az 1131-ben Arad mellett tartott országgyűlésen kegyetlenül meggyilkoltatták azokat a főembereket, akikről feltételezni lehetett, hogy felelősek Béla megvakításáért.
A források szerint a vérengzésnek hatvannyolc rangos főúr esett áldozatul. Az esemény megszervezésében és kivitelezésében meghatározó szerepe volt Ilona királynénak.
A véres leszámolások után építőmunka indult a belpolitikai életben is. A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint II. Béla idején kezdett szerveződni az udvarban egy olyan hivatal, amely az oklevelek kiadásával már nemcsak alkalmilag, hanem hivatásszerűen foglalkozott. Ez a hivatal a III. Béla korára kialakult kancellária elődjének tekinthető. Béla következetesen bevonta a királyi tanácsot a hatalom gyakorlásába. Nem tehetett mást, mert vaksága miatt teljesen ki volt szolgáltatva környezetének. A források alapján bizonyosra vehető, hogy a hatalmat nem egyedül ő, hanem szűk környezetével – elsősorban Ilona királynéval – együtt közösen gyakorolta. Béla jó viszonyt ápolt a hazai egyházi vezetőkkel, az egyház javára jelentős adományokat tett. Az 1137-ben leégett pannonhalmi apátságot az ő segítségével építették újjá. Mindezek nagymértékben hozzájárultak az ország konszolidálásához.
Külpolitika: Könyves Kálmánnak a szuzdali fejedelem lányától született törvénytelen gyermeke, Borisz herceg II. Béla trónra lépésekor érezte elérkezettnek az időt arra, hogy átvegye Magyarországon a hatalmat. Ehhez Lengyelországban, III. Boleszló udvarában keresett szövetségest. Mivel 1127 óta ellenséges volt a magyar-lengyel viszony, Borisz itt kedvező fogadtatásra talált, a lengyel hadak megindultak Magyarország ellen. Béla – testvérének osztrák házassága révén – III. Lipót osztrák őrgrófban talált katonai szövetségesre. Az 1132. július 22-én a Sajó folyó völgyében vívott csatában a magyar és osztrák seregek súlyos vereséget mértek Borisz és Boleszló hadaira. Borisz nem halt meg a csatában, de a továbbiakban már nem veszélyeztette Béla királyságát. Ennek fő oka Béla ügyes diplomáciájának volt köszönhető, ugyanis miután megnyerte III. Lothár német-római császárt, elérte, hogy a német uralkodó rávegye Boleszlávot arra, hogy elálljon Borisz további támogatásától. A sikeres kül- és belpolitika lehetővé tette az ország területi terjeszkedését is. 1136-ban Közép Dalmácia újra magyar fennhatóság alá került. 1137-ben II. Béla meghódította Boszniát. (Rámát) és fiát Lászlót (a későbbi II. Lászlót) Bosznia hercegévé nevezte ki.
II. Géza (ur.: 1141-1162)
Rokoni kapcsolat: Álmos unokája, II. Vak Béla és a szerb Ilona hercegnő fia. Testvérei: László és István (a fiával szembeszálló későbbi ellenkirályok)
Belpolitika: királlyá koronázzák Székesfehérváron. Géza ekkoriban 11 év körüli gyermek volt, ezért uralkodása első éveiben nem lehetett képes arra, hogy önállóan uralkodjon. A királyi tanács közreműködésével Ilona anyakirályné és testvére, Belos, azaz Géza anyai nagybátyja irányította az országot. Belos másfél évtizeden át meghatározó alakja volt a magyar politikának, ami az is mutat, hogy a legmagasabb tisztségeket birtokolta, mivel bán, majd nádor is lett. Freisingi Ottó leírásaiból tudjuk, hogy II. Géza idején az ország erős volt, az ispánok a beszedett jövedelmek 1/3-át tarthatták meg, a többi a kincstárba került. A Szászok ekkor telepedtek le nagy számban Erdélyben Beszterce és Szeben vidékén. Ekkoriban csak három igazán városias település volt az országban, Székesfehérvár, Esztergom és Óbuda.
Trónharc: Könyves Kálmánnak a szuzdali fejedelem lányától született törvénytelen gyermeke, Borisz herceg III. Konrád német király támogatásával 1146-ban német és osztrák zsoldosokkal meglepetésszerűen elfoglalta Pozsonyt. Géza nagy sereggel, íjászokkal, hadigépekkel vette ostrom alá Pozsonyt, mire a németek tárgyalni kezdtek és 3000 font (ti. ezüstmárka) ellenében átadták a várat és elvonultak. Géza ezt követően ellentámadást indított, és a Lajta menti csatában le is győzte II. Henrik osztrák őrgróf seregét. Ám Borisz ezt követően sem adta fel azon tervét, hogy erős szövetségessel törjön be Magyarországra. Amikor III. Konrád után VII. Lajos francia király is átvonult keresztes hadaival Magyarországon, Borisz is a francia királlyal tartott. Ekkor ugyan Géza kérte kiadatását, de Lajos ezt megtagadta és inkább magával vitte Bizáncba. Itt a császár támogatásáról biztosította Boriszt, és a későbbi bizánci-magyar háborúban segéderőket adott mellé, hogy be tudjon törni Magyarországra. Ez a betörése 1151-ben csak kisebb sikereket hozott, és vissza is kellett vonulnia Bizáncba, ahol hamarosan meghalt.
Külpolitika: II. Géza külpolitikáját a Bizánc és Halics elleni háborúk határozták meg. A 12. század közepén Európát valósággal kettéosztották a politikai-katonai szövetségek küzdelmei. Egyik oldalon állt a két császár szövetsége I. Mánuel bizánci császárral, III. Konrád német királlyal (akit nem koronáztak német-római császárrá), a Velencei Köztársasággal, a másikon pedig a francia-normann szövetség II. Roger szicíliai normann uralkodóval, VII. Lajos francia királlyal, III. Jenő pápával, VI. Welf német herceggel, II. Uros raskai szerb nagyzsupánnal és a természetes módon ide tartozó Géza magyar királlyal.
A háború 1149-ben tört ki: Bizánc és a németek a normannokra támadtak, míg a szerbek Gézával összefogva Bizánc ellen indultak. Ám a császárok szövetségek tudott felülkerekedni, mikor a Tara pataknál (Belgrád alatt) Bizánc legyőzte a szerb-magyar sereget. Manuel a győzelem után Belgrádnál átkelt a határon (a Száva folyón) bevette Zimony várát, és kifosztotta a Szerémséget és a Temesközt. Ezt követően a felek átmeneti békét kötöttek.
A Bizánc elleni harcok mellett Géza az orosz területeken is háborúzott. Mivel felesége Eufrozina, a kijevi fejedelem Izjaszlav testvére volt, így rokoni kötelessége volt Kijev oldalán részt venni a halicsi és szuzdali fejedelmek (Jurij Dolgorukij és Vlagyimirko) támadásainak kivédésében. A háború során 1152-ben Géza a teljes magyar haderővel (72 megyei és az udvari sereg) megy a halicsi fejedelem ellen. Hadai a San folyó környékén találkoznak Izjaszlávval és Przemyśl közelében együttesen súlyos vereséget mérnek a halicsi fejedelemre (Vlagyimirkóra) aki sebesülten Przemyśl várába húzódik. Ekkor azonban Géza már nem volt hajlandó a továbbiakban is részt venni az orosz fejedelmek harcaiban
Trónharc – utódlás kérdése: Borisz ismételt feltűnése miatt Géza fiai számára akarta biztosítani a trónutódlást, ezért 1152-ben idősebb fiát az 5 éves Istvánt (későbbi III. István) társuralkodónak nyilvánította, kisebbik fiát Bélát (későbbi III. Béla) pedig Horvátország hercegévé tette. Öccsei, - László és István - számára csupán hercegi ellátmányt biztosított. Ám mindezt 1156 végén az egyik testvér (István) kevesellte, és váratlanul trónigénnyel lépett fel, amiben Belus nádor is támogatta. Az uralkodó osztály ismét frakciókra szakadt, és István követői Géza meggyilkolását tervezték. Ám Géza párthívei révén még időben el tudta űzni Istvánt, aki Bizáncba menekült. (Később a harmadik testvér László is követte Istvánt.) Manuel örömmel fogadta a testvéreket, és Istvánhoz unokahúgát, Máriát is hozzáadta.
III. István (ur.: 1162-1172)
Rokoni kapcsolat: II. Géza és Eufrozina kijevi hercegnő nagyobbik fia. Testvére III. Béla, apja testvérei pedig hatalma ellen küzdő ellenkirályok voltak: II. László, és IV. István.
Trónharc az unokatestvérekkel: II. Géza halála után a bizánci császár (Manuel) az elhunyt magyar király nála vendégeskedő testvérét, IV. Istvánt (unokahúga férjét) akarta az ország trónjára ültetni. (Ezzel meghiúsítva, hogy II. Géza fia – III. István - vegye át a hatalmat.) Tervét úgy valósította meg, hogy IV. Istvánt hatalmas sereggel kísérte Magyarországra. A magyar főurak megrettentek a bizánciaktól, és alkut kötöttek Manuellal. Az alkuban beleegyeztek abba, hogy a meghalt király fia helyett az egyik testvér kerüljön a trónra, ám azt kérték, hogy ez a testvér István helyett László legyen. Így 1162-ben III. István Pozsonyba szorítása után II. László lépett a trónra (1162-1163) ám alig egy esztendő után meghalt. Egyes vélekedések szerint ebben szerepe volt annak is, hogy a megkoronázását megtagadó Lukács esztergomi érsek kiátkozta és közelgő halálát jósolta. (mérgezés gyanúja) A Bizánc által pártfogolt testvéreket támogató nemesek László halála után IV. Istvánt (1163-65) koronáztatták meg, ám két év elteltével hívei nagy része ellene fordult. Így III. István előmerészkedett Pozsonyi várából, és a székesfehérvári csatában legyőzte és Bizáncba űzte IV. Istvánt.
Manuel császár IV. István elűzése után hadseregével újra nyomást gyakorolt Magyarországra. Haderejével a határra vonult, és Belgrádba hívta tárgyalni III. Istvánt. A tárgyaláson alkut ajánlott Istvánnak: nem támadja meg Magyarországot és nem ülteti erővel a trónra IV. Istvánt, ha cserébe Béla herceget (későbbi III. Bélát, III. István öccsét) átadják számára, a birtokaival – vagyis Horvátországgal, Dalmáciával – együtt. Mivel Manuelnak nem volt fiú örököse, azt tervezte, hogy lányát, Máriát hozzáadja Bélához, és a frigyből született gyermekek lesznek Bizánc örökösei. Az alkuba, a szorongatott helyzetben lévő III. István kényszerűségből belement, átadta öccsét, Bélát, ám a bizánci hadak elvonulása után a horvát-dalmát területeket már nem engedte át. Az alkuszegés miatt Manuel újra megindult Magyarország ellen, de harc helyett újra békésen megegyeztek, és III. István átadta a Szerémséget. Ezt követően a megegyezésekből kihagyott IV. István betört Magyarországra, de III. István Zimony várába záratta és megmérgeztette. Válaszul 1165-ben Manuel birtokba vette Horvátországot, Dalmáciát és a Szerémséget is Zimonnyal együtt.
Utódlás: Bár a Szent László és Kálmán által megszerzett, majd Béla által kormányzott déli területek (Horvátország, Dalmácia) sőt a Szerémség is Bizánchoz került, mégis 1165-re III. István úrrá lett a viszályokon, és leszámolt ellenfeleivel (II. László, IV. István). Uralma utolsó hét esztendejében a nemesség elfogadta és támogatta hatalmát. Eközben Bizáncban, 1169 szeptemberében az 51 éves Manuel császárnak váratlanul fia született, így III. István öccse, Béla helyett a gyermek lett az örökös, Béla pedig mellőzött emberré vált. III. István halálakor, 1172 márciusában a magyar rendek követeik révén kérték Béla hazaengedését.
III. Béla (ur.: 1172-1196)
Rokoni kapcsolat: II. Géza fia és Eufrozina kijevi hercegnő gyermeke, III. István testvére.
Belpolitika: Bátyja halála után Bizáncból 1172 tavaszán hazaérkezve szembesült azzal, hogy a Bizánchoz fűződő kapcsolatai miatt nem egységes a támogatottsága, egyesek – így saját anyja is – öccsét, Gézát látták volna szívesen a trónon. A formálódó ellenzéki csoport szervezkedését úgy fojtotta el, hogy testvérét anyjával együtt börtönbe záratta.
Belpolitikájának fontos része volt egy kettősség: részint jelentős regale jövedelmekkel rendelkezett (jövedelmei a német és bizánci császár utáni harmadik helyre tették) ugyanakkor ő volt az, akinek idejétől megindult a királyi földek nagymértékű eladományozása. Béla volt az első, aki egy egész vártartományt eladományozott (1193 -ban Modrus megyét a Frangepánok őseinek)! Regale jövedelmek: harmincad vám, só kereskedelem, bányabér, pénzverés, kamara haszna (kötelező pénzbeváltás alacsonyabb nemesfémtartalmú pénzekre). III. Béla idején a királyi földek 1/3-a (33%) még a király kezén volt, ám az ezt követő száz esztendő végére ez az arány majd 1/5-re (20%) csökken.
Jelentős központosítást eredményezett az állandó működésű, önálló királyi kancellária felállítása, mely kizárólag a király által kiadott oklevelek elkészítésével foglalkozott. Ugyanezen rendelkezéséhez kapcsolódott, hogy 1181-ben bevezette, hogy minden király előtt tárgyalt ügyet írásba foglaljanak. (Magyar hivatali írásbeliség kezdete) Erősödtek az ország nyugati kapcsolatai, Béla idejében mind többen tanulhattak külföldi egyetemeken – így a rejtélyes sorsú krónikás Anonymus is, aki később jegyzője lett. A népesség III. Béla alatt már letelepedett életmódot folytatott, megjelent a kézműipar (bizonyos szolgáltatásokra kötelezett falvakban, pl.: Kovácsi, Üllő) és a külföldi hospesek is segítették a fejlődést, pl.: szászok, székelyek letelepítése.
Negatív hatás volt a nagybirtok megjelenése. A nagybirtokosok már saját zászló alatt vonulhattak a király oldalán harcba (bandériumok) a királyt szolgáló szerviensek pedig csupán szolgálati birtokokkal rendelkeztek. III. Béla idején jelent meg a kettős kereszt, mint uralkodói jelkép. Szintén uralkodása idejére esik a Magyar Szent Korona mai formájának kialakulása, a latin és a görög korona összeszerelése, illetve I. László szentté avatása.
Külpolitika: Manuel bizánci császárhoz 1180-ban bekövetkezett haláláig hűséges volt, ám az uralkodó távozása után, visszaszerezte Bizánctól az 1160-as években elfoglalt horvát, dalmát és szlavón területeket, és Velencét is elűzte Zára alól. A bizánci-magyar országhatár újra a Duna-Száva vonal lett. Az orosz területeken csak rövid ideig tartó sikereket tudott elérni, amikor 1188-ban elfoglalta Halicsot (Néhány év múlva Vlagyimir fejedelem lengyel segítséggel elűzte csapatait.)
Utódlás: Idősebb fiát, Imrét jelölte utódjául, és már 8 éves korában megkoronáztatta, azonban hercegi területet csak 20 éves korára adott számára, amikor Dalmácia és Horvátország kormányzását rábízta. III. Béla a kisebbik fiára Andrásra (későbbi II. Andrást) várakat, birtokokat és jelentős vagyon hagyott, és végrendeletében szentföldi keresztes hadjáratra szólította fel.
I. Imre (ur.: 1196-1204)
Rokoni kapcsolat: III. Béla és Chatillon Ágnes fia, II. András testvére volt.
Testvérharc: András nevű öccse, miután elköltötte apjától – eredetileg egy keresztes hadjáratra - rá hagyományozott vagyonát, 1197-ben fegyverrel támadt Imre ellen és a szlavóniai Macskinál győzelmet is aratott felette. E sikerének köszönhetően nyerte el – bátyjához és apjához hasonlóan – a dalmát-horvát hercegséget. (András lázadása volt az első eset, hogy a lázadó fél pusztán az egyre erősödő hazai arisztokráciára, és nem külföldi hadakra támaszkodott.) Azonban András továbbra sem tett le arról, hogy megszerezze a királyi trónt. Az általa tervezett összeesküvés azonban lelepleződött és a Somogy megyei Rádnál vívott újabb ütközet Imre győzelmével végződött. András VI. Lipót osztrák herceghez menekült, de végül 1200-ban, a pápa közbenjárására létrejött a béke a két testvér között.
Közben Imre feleségül vette II. Alfonz, Aragon (spanyol) király lányát Konstanciát, és a frigyből megszületett László (későbbi III. László). A pápa és Imre ekkor (1203-ban) a gyermek III. László elismerésére szólították fel Andrást, aki ezt megtagadta. Újabb fegyveres összecsapás állt küszöbön, és a szembenálló csapatok már fel is sorakoztak Varasd mellett, de az egyik forrás szerint Imre fegyvertelenül, egy pálcával a kezében fogta el saját táborában Andrást, majd börtönbe vetette. Később Andrást hívei hamarosan kiszabadították. Ekkortól Imre legfontosabb célja az volt, hogy fia törvényes trónutódlását biztosítsa. 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek a pápa felhatalmazásával megkoronázta III. Lászlót.
Az Aragon feleség Magyarországon való megjelenésével Imre átvette és címerébe emelte a spanyolok vörös-ezüst címer „pólyáit” és azokat vízszintesen szerepeltette címerén hétszer vágott mező formájában. (Imre címerében a mezők közt még oroszlánok is szerepeltek)
A piros-fehér „Árpád-sávok” tehát Imre királyunk idején, spanyol honból kerültek címerünkbe. Alig egy évszázaddal Imre és Konstancia házassága illetve az „Árpád-sávok” átvétele után (1295-ben) a három királyi szimbólumból – kettős kereszt, hármas halom, Árpád-sávok létrejött Magyarország címere.
Imre a későbbiekben ráébredt arra, hogy közelgő halála esetén, alig 5 éves fia úgysem tudná megtartani hatalmát testvérével szemben, így inkább magától átengedte a hatalmat Andrásnak, és fia kiskorúsága idejére Andrást bízta meg az ország kormányzásával.
Külpolitika: Imrét főleg a Balkáni terjeszkedés érdekelte, így 1201-ben beavatkozott a szerb Nemanja István és Vukán belháborújába, utóbbit támogatva. Hadseregével behatolva Szerbiába legyőzte Istvánt, majd Vukánt ültette a nagyzsupáni székbe, maga pedig felvette a Szerbia királya címet. A szerb sikerein felbuzdulva a következő évben (1202) a bolgárok ellen is hadat viselt, és ott is győzelmet aratva felvette a Bulgária királya címet is. Ám itteni diadala rövid életű volt, és hamarosan kiszorult Bulgáriából. Később beavatkozott a német belviszályokba is, a pápapárti IV. Ottót fegyveresen támogatta Sváb Fülöp ellenében. Halála után a hatalmat fiára III. Lászlóra hagyta, de azzal a kikötéssel, hogy nagykorúságáig testvére II. András vezetheti az országot.
III. László (ur.: 1204-1205)
Rokoni kapcsolat: Imre királyunk, és az aragóniai uralkodó lányának Konstanciának fia volt.
Belpolitika: I. Imre halála után, a király testvére András azonnal minden hatalmat a saját kezébe összpontosított, s lehetetlenné tette a gyermek László és anyja helyzetét. A gyermek III. László, a megkoronázásakor - 1204 augusztus 26-án - még csupán 3 éves volt (más források szerint öt éves lehetett). A keresztény egyház feje, III. Ince pápa levélben figyelmeztette Andrást, hogy maradjon hű esküjéhez, és ne engedjen egyes gonosz emberek biztatásának. Ezek alatt az András körüli előkelőket értette, akik minél előbb a trónon szerették volna őt látni, hogy aztán hasznot húzhassanak a támogatásából.
Aragóniai Konstancia kisfiával Bécsbe menekült VI. Lipót osztrák herceghez. András ezt nem nézte jó szemmel, és háborúval fenyegetőzött, ha Lipót nem adja ki a menekülteket. Mielőtt azonban tényleges háborúba sodródott volna Lipót és András, a gyermek László váratlanul elhunyt.
III. Lászlót Székesfehérváron temették el. Mint király, a magyar történelemben gyakorlatilag semmilyen szerepet sem játszott.
II. András (ur.: 1205-1235)
Rokoni kapcsolat: III. Béla királyunk kisebbik fia, Imre király testvére volt.
Hatalomra jutás: Ifjú korától háborúskodott testvérével Imrével, amiért bátyja örökölte a királyi trónt. A harcok közben vette feleségül Gertrúd hercegnőt, VI. Bertold isztriai és krajnai őrgróf illetve merániai herceg leányát. Frigyükből öt gyermek született, köztük a későbbi IV. Béla. Imre halála előtt váratlanul Andrást nevezte ki kiskorú fia gyámjává és az ország kormányzójává. Ezt követően 1204 szeptemberében Imre meghalt. Andrásnak nem is kellett más, III. Lászlót elüldözte az országból, és amikor váratlanul meghalt Ausztriában a gyermek király, András 1205. május 29.-én megkoronáztatta magát.
Birtokadományozások: Az Imre és II. András közti testvérháborúk alatt mindkét fél jelentős birtokadományozásokba kezdett, amit II. András trónra kerülése után is folytatott. (Egész vármegyét, Locsmándot adományozta egyik hívének.) Súlyosbította a helyzetet, hogy a királyné idegen származású rokonai kapták a legnagyobb birtokokat és címeket, például Gertrúd királyné öccse Berthold kalocsai érsek, horvát bán és erdélyi vajda is volt egy személyben. Az elégedetlenség odáig fajult, hogy a főurak egy része Péter ispán, Bánk Bán és Kacsics Simon vezetésével 1213-ban a pilisi monostor mellett meggyilkolták Gertrúd királynét. A Halicsi hadjáratból hazatérő király hatalma annyira gyenge volt, hogy az összeesküvők közül, csupán Péter ispánt merte karóba húzatni.
András érzékelve a nagybirtokosok megerősödését tett néhány kísérletet visszaszorításukra. Létrehozta 1214-ben a királyi tárnokmester méltóságot, mely egy mai értelembe vett pénzügyminiszterként kezelte a királyi jövedelmeket. Később, 1221-ben elrendelte, hogy az erőszakkal elvett várföldeket visszakeljen adni a váraknak. Ám minden csepp volt a tengerben, mert a birtokadományozások folytatódtak. Közben ellenzéke saját fia, a későbbi IV. Béla köré gyűlt, és elérte, hogy az ifjú örökös először Szlavónia hercege, majd András megkoronázott társuralkodója legyen.
Külpolitika: A megaláztatásai közepette, 1217-ben indult el régóta tervezett keresztes hadjáratára a Szentföldre. Ám a hadjárat gyorsan véget ért, (Akkráig jutott) bármiféle harci tevékenység nélkül, és a király már 1218-ban haza is tért. A kunok elleni védekezés miatt 1211-ben a Barcaságba hívta a Német Lovagrendet, azonban amikor azok függetlenedni akarva a pápának hűbérbirtokul ajánlották fel a területet, András 1225-ben kiűzte őket. (Innen települtek a Baltikumba, és ott hozták létre önálló államukat.) A Német Lovagrend elűzése mellett azonban az Erdélybe települt szászokat támogatta, és 1224-ben kiadtaAndreánum nevű rendeletét. Ebben kijelölte szászföld határait, és jelentős kedvezményeket biztosított a szászok számára: szabad pap- és bíróválasztás, szabad vásártartás, országos vámmentesség. Ugyanakkor meghatározta az általuk teljesítendő kötelezettségeket is: ezüstadó (évi 500ezüst) katonaállítás (határokon belül 500, azon kívül 100 katona adása).
Másik külpolitikai célja volt, hogy gyermekkori uralmának emlékére Halicsot megszerezze. 1214-ben Kálmán nevű gyermekét ültette a halicsi trónra. Miután azonban Kálmánnak nem sikerült hatalmát megerősítenie, András maga tett kísérletet a fejedelemség meghódítására. Ám 1229-ben Danyiil Romanovics elűzte Andrást, és 5 évvel későbbi visszatérési kísérletét is meghiúsította. Ezzel, 1234-ben befejeződött a magyar királyok halicsi trónfoglalása.
Elődeihez hasonlóan II. András is próbált területeket szerezni a Balkánon, így beavatkozott a szerb-bolgár viszályba, ám ezen kísérlete sem hozott hódításokat. Az 12030-as években nyugati szomszédjával, II. Babenberg Frigyessel is megromlott a viszonya, ám tényleges háborúra nem került sor köztük.
Aranybulla mozgalom: A királyi hatalom korlátozását és a nemesi jogok rögzítését tartalmazó alaptörvény könyv kiadását 1222. május 29.-én az aranybulla mozgalom kényszerített ki II. Andrástól. A mozgalomban részt vettek a nagybirtokosok, mert sérelmezték, hogy András a merániai lovagoknak adományoz címeket, birtokokat, amellett részt vettek benne a szerviensek is, mert a királyi földek eladományozásával magánföldesúri függésbe kerülhettek, és amellett szolgálati földjeiket örökbirtokká akarták alakíttatni. A két réteget összekötötte az is, hogy egyaránt felháborította őket András pénzügyi politikája: az adó- és vámemelések, az évente többszöri pénzrontás, illetve a regále szedés zsidóknak történő bérbeadása.
Az Aranybulla: Az arany függő pecséttel ellátott királyi oklevél 31 cikkelyének egyik része a király korábbi pénzügyi és birtokpolitikájára vonatkozott. Az ide tartozó cikkelyek tiltották az idegenek részére történő további birtokadományozásokat, és a bárki részére történő méltóság és hivatal halmozásokat. Emellett az évenkénti pénzrontást, és a regálék zsidóknak történő bérbeadását is tilalmazta. Az Aranybulla legfontosabb másik része rögzítette a bárók és főként a szerviensek jogait. A jogok közt fő helyet foglalt el, az egészen 1848-ig érvényben lévő nemesi adómentesség, és a szerviensek szolgálati birtokainakörökbirtokká nyilvánítása (Ez alapján a szerviensek szabadon rendelkeztek földjeik felett, melyet örökíthettek és az ősiség törvény megjelenéséig el is adhattak.) Ugyancsak a szervienseket védte az a cikkely, mely tiltotta, hogy a király bírói ítélet nélkülfogadhasson le egy nemest. Emellett előírta az évente megtartott fehérvári panasznapot és azt, hogy a szerviensek is közvetlenülfordulhassanak a királyhoz igazságtételek ügyében. Az Aranybulla szabályozta a nemesek hadba vonulását is, és előírta, hogy a nemes saját költségén csak a király szavára, és csak akkor köteles hadba vonulni, ha az országot külső támadás éri. A rendeletet királyi betartását az ellenállási záradék garantálta, mely kimondta, hogy a nemesek a hűtlenség vétke nélkül ellenállhatnak, ha a király az Aranybulla rendelkezéseit megszegnék.
Az Aranybulla főbb pontjai: 1. Évi törvénynap Fehérváron; 2. Szerviensek személyének és birtokainak védelme; 3. Szerviensek és az egyház adómentessége 4. Szerviensek birtokainak öröklését szabályozta 7. Szerviensek hadkötelezettségének szabályozása (csak védekezésnél) 11. Idegenek tisztségviselése (csak az országos tanács beleegyezésével) 15. Tilos a beszállásolás a szerviensekhez 16. Tilos a tisztségek öröklése 17. Szolgálattal szerzett birtok elidegeníthetetlen 18. Várjobbágyok és idegenek szabadságának rögzítése 20. Tized fizetése csak terményben 23. Pénzről: olyan legyen, mint III. Béla alatt és csak egyszer lehet évente rontani 24. Zsidók tisztségviselése tilos 26. Tilos idegennek földet adományozni 30. Tisztségek halmozása tilos (kivéve: király, királyné, nádor, bán)
Az Aranybulla bekerült hazánk azon sarkalatos törvényei közé, amelyek betartására későbbi királyaink koronázási esküt tettek. A magyar nemesi jogok rögzítése a későbbiekben még két törvénnyel lett teljes: az 1267-es dekrétumokkal (IV. Béla idején: nemeseknek nevezet szerviensek jogainak megerősítése, fehérvári törvénylátó napokra megyénként 2-3 nemes meghívása) illetve 1351-ben az ősiség törvénnyel (Nagy Lajos idején: a köznemesség védelmében a nemesi föld bárók által történő eladásra kényszerítésének megakadályozása)
Az 1231. évi Egyházi Aranybulla: Az 1222-es Aranybulla korlátozta az egyházi sókereskedelmet, és a tizedet csak terményben rendelte el beszedni. Emellett az adómentesség körébe sem vonta be a papságot. Így az egyház 1231-ben egy újabb Aranybulla kiadására kényszerítette a királyt, melyben helyreállították az egyház sókereskedelemre és tizedszedésre vonatkozó korábbi kiváltságait (tizedet pénzben is lehet szedniük) illetve az adómentességet kiterjesztették a papságra is. Emellett az egyházi falvakat a megyei ispán, az egyházi személyeket és házassági ügyeket pedig a nádor bíráskodása alól vonták ki. Ezen dokumentum is kapott ellenállási záradékot, mely a mindenkori esztergomi érsek számára engedélyezte a király kiközösítését, ha az uralkodó megszegné a rendeletet.
Utódlás: 1224-ben kibékült Bélával, és 1226-ban neki adta Erdélyt, Szlavóniát pedig Kálmán nevű fiának biztosította. Később 1234-ben, harmadszor is megnősült, és I. Aldobrandino itáliai őrgróf leányát, Estei Beatrixot vette feleségül. Az új királyné 1235-ben András halálakor gyermeket várt, akinek apja állítólag nem a sír felé hajló király, hanem Dénes nádor volt. A gyermeket külföldön szülte meg, 1236-ban. Az ekkor született Utószülött István lett az utolsó Árpád-házi király, III. András apja. A trónon végül Béla fia követte, akinek egy sok problémával küzdő országot kellett átvennie. A királyi birtok eladományozások miatt meggyengült királyi hatalom megnehezítette dolgát. (A mértéktelen eladományozások ellen III. Honorius pápa is felemelte szavát, amikor 1225-ben figyelmeztette II. Andrást, ennek veszélyeire.)
IV. Béla (ur.: 1235-1270)
Rokoni kapcsolat: II. András király nagyobbik fia, V. István apja.
Belpolitika: Trónra lépése után első dolga az volt, hogy bosszút álljon apja párthívein. Apod fia, Dénes nádort megvakíttatta, Kán nembeli Gyulát pedig börtönbe záratta. Tekintélyt úgy próbált szerezni magának, hogy megtiltotta, hogy az érsekek és a püspökök kivételével bárki is leüljön jelenlétében, sőt bevezette, hogy mindenki csak írásban fordulhasson hozzá ügyeivel.
Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig III. Béla kora dicsőségének visszaállítása. Az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni. Elsősorban II. András adományaiból meggazdagodott hatalmi elitet próbálta súlytani, ám néhány év után az elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével. Ám a politikai hangulat így is nagyon megromlott. A király és nemessége közti ellentéteket tovább mélyítette a kunok befogadása is. A sztyeppei nomád nép az Ázsia felől közeledő tatárok miatt kért bebocsátást az országba, és Béla befogadta őket, mert hozzá hűséges fegyveres erőt látott bennük, akiket később ellensúlyként használhat a bárói réteg ellen. Ám a kunok elsősorban nomád életmódjuk miatt összetűzésekbe keveredtek a helyi nemességgel. A közhangulat és király ellenesség így pont akkor zuhant mélypontjára, amikor a tatárok hazánk ellen készülő támadása miatt a legnagyobb összefogásra lett volna szükség.
Tatárjárás: A tatárok Mongólia területéről az 1220-as évek elején indultak meg Európa felé, és 1223-ban a Kalka folyónál nagy győzelmet arattak az orosz fejedelmek seregei felett. IV. Béla már 1235-ben értesült a tatárok megjelenéséről, amikor Julianus barát a volgai magyarok felderítésére szervezett expedíciójáról hazatérve beszámolt neki a furcsa és vad mongolok Volga vidéki portyáiról, ám ekkor még a mongol fenyegetés távolinak tetszett. Viszont alig két évvel később, amikor 1237-ben Julianus újra keletre indult, már Szuzdalból vissza kellet fordulnia, mert a tatárok birtokolták az egész dél orosz sztyeppét. Később 1240-re már Kijev is elesett, így IV. Béla már kénytelen volt komolyan venni a mongol fenyegetést, és körbevitette az országba a véres kardot, nemesi felkelést hirdetve.
A tatárok három támadási irányban törtek Európára: az északi szárny Orda és Bajdár vezetésével Krakkó és Boroszkó (ma Wroclaw) irányában, a fősereg Batu kán vezetésével a Vereckei hágón át, a déli szárny pedig Kadánnal és Szubatájjal az élen az Ojtozi-szoroson át, Pósa erdélyi vajda seregein áttörve, Erdélyen keresztül özönlötte el Kelet-Európát. A Vereckei-hágónál aratták első nagy győzelmüket, amikor diadalmat arattak a betörést megakadályozni próbáló Tomaj Dénes nádor csapatai felett. A második nagy csata már Pest előtt zajlott a mongolok és Csák Ugrin kalocsai érsek vezette páncélos sereg közt. A tatárok győzelme közben Pesten a népharag a tatárokkal hasonló életmódot folytató kunok ellen fordult, és mivel a tatárok kémjeinek gondolták őket, megölték királyukat, Kötönyt. Válaszul a kunok a Duna-Tisza közén és a Szerémségen át kivonultak az országból. A döntő ütközetre Muhi mezején (Felső Tisza vidék) került sor. A magyar sereg Kálmán herceg és Csák Ugrin parancsára a Sajó partján szekértábort állított fel, ám a tatárok át tudtak kelni a folyón és 1241 április 11-én bekerítették a tábort. A csatában elesett az ország két érseke, a nádora és három püspöke. Kálmán herceg ugyan ki tudott törni, de később belehalt sérüléseibe.
A muhi vereség után a tatárok 1241 áprilisa és decembere közt elfoglalták Pestet, majd Dunáig törve birtokba vették a Magyar Királyság egész keleti felét, így IV. Béla először Pozsonyban, majd onnan Ausztriába kényszerült menekülni. Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő megyét. A király és a családja végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre. Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel.
1241 végén a tatárok a hideg időjárás miatt átkelhettek a befagyott Dunán, erőfeszítéseket tettek hogy tatár szokás szerint kézre kerítsék az uralkodót személyesen. Kádán bele is kezdett Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képzi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ögödej mongol nagykán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben.
Az újjáépítés, második honalapítás: A tatárjárásban a magyarság 25-50%-a pusztult el, vélhetően az ország 2 millió lakosából legalább ½ millió ember. IV. Béla számára az óriási pusztítás hármas tanulsággal szolgált: egyrészt beismerte változtatnia kell a nemesekkel szembeni ellenséges politikáján, másrészt újjá kell építenie az országot, de olyan módon, hogy az ellenálljon egy újabb tatár támadásnak, harmadrészt támogatnia kell olyan rétegeket (városok, kunok) akik ellensúlyként alkalmazhatóak a bárókkal szemben.
Várépítések: Mivel IV. Béla rájött arra, hogy a tatárok a kőből épült várakat nem tudták bevenni, elhatározta, hogy kővárak építésébe fog, és a bárókat is erre ösztönzi. Királyi utasításra épült fel Buda és Visegrád vára (Buda a 14. századtól királyi székhely lesz). A további birtokadományozásokhoz pedig feltételül szabta a kővárak építését, és a királynak páncélos katona állítást. Mindemellett jelentősen megerősítette az ország keleti kapuját, a Vereckei-hágót.
Városok pártolása: IV. Béla új politikájának része volt, hogy a városok segítésével ellensúlyt próbált teremteni az egyre erőseb bárókkal szemben, így támogatta a városalapításokat, sok települést nyilvánított várossá, és kedvezményeket biztosított számukra (önkormányzatiság, egyösszegű adózás, városfejlesztés - városfal építés, vásártartás)
Betelepítések: Az újra népesítés mellett ugyancsak a bárókkal szembeni egyensúlyt szolgálta, hogy az elnéptelenedett vidékekre németeket, kunokat, jászokat telepített, és utóbbi két esetben kiváltságokat is adományozott számukra. A kunok, jászok kollektív nemességet kaptak, vagyis nem állt felettük földesúri joghatóság, amiért cserében fegyverrel és vérrel kellett adózniuk, azaz kötelességül volt a haza védelme.
A bárók megerősödése: A várépítések során a bárók tovább erősödtek, és a szerviensek egy része önként behódolt nekik, és csatlakozva magánföldesúri seregeikhez, familiárisokká váltak. Ugyanakkor a szerviensek másik része tovább küzdött részint királlyal szembeni jogaiért, másrészt a bárókkal szembeni fennmaradásáért. A szerviensek 1267-ben elérték a jogaikat – Aranybulla szerint - megerősítő dekrétumok kiadását, és a nemesi vármegyék létrehozását. Az 1267-es dekrétum már egyértelműen nemeseknek nevezi a szervienseket, és lehetővé tesz, hogy a fehérvári törvénylátó napokra megyénként 2-3 nemest meghívjanak.
A nemesi vármegye: A Szent István idején létrejött királyi vármegyék IV. Béla idején kezdtek átalakulni nemesi vármegyékké. A nemesi vármegye élén már nem csupán a király által kinevezet ispán állt, hanem az adott megye területén birtokkal rendelkező nemesség választott vezetői is. Ezen vezetők kezdetben megyénként csak négyen voltak, és szolgabírókként maguk ítélkezhettek – dönthettek a megye bizonyos ügyeiben (pl.: birtokügyekben, perekben, jobbágy ügyekben) Később a négy szolgabírából és ispánból álló megye vezetés átalakult megyegyűléssé. A nemesség egységesülésével párhuzamosan IV. Béla idején kialakult a jogilag egységes jobbágyság is.
Külpolitika: IV. Béla a tatárjárás után, 1246-ban először Ausztriával és a Babenberg Frigyessel viselt hadat, ám a Lajta partján megvívott csata a magyarok vereségével zárult. Az osztrák győzelem dacára azonban a csatában elesett Babenberg Frigyes, így kihalt az Ausztriát birtokló dinasztia. A terület új uralkodója a pápa által támogatott Hermann német gróf lett. Sem a magyarok, sem a csehek nem léptek fel Hermann ellen, de a herceg 1250-ben bekövetkezett halála után nagy harcok robbantak ki Ausztriáért. A tartományért Premysl Ottokár cseh király és Béla indult harcba, és az első összecsapásban még IV. Béla tudott győzni, és 1254-ben birtokba vette – majd fia István (későbbi V. István) számára átengedte – Stájerországot. Ám hat évvel később, 1260-ban az első morvamezei csatában Ottokár visszafoglalta a tartományt, és Ausztria néhány évre – a Habsburgok felbukkanásáig – a csehek kezébe került.
Belháború: IV. Béla az 1246-ban kisgyermekként megkoronázott idősebb fiával Istvánnal kényszerült belháborúra. Kettejük viszálya mögött az ország előkelői álltak. István herceg, mivel Magyarország elvesztette Stájerországot, visszakapta az erdélyi hercegségét. Neki kellett gondoskodnia a határ védelméről, amelyet elsősorban a be nem telepedett kunok fenyegettek. A herceg 1262-ben elérte, hogy a király egészen a Duna vonaláig megnagyobbítsa a felségterületét, valamint felvette az ifjabb király címet. IV. Bélának nem tetszett a fia önállósodása, ezért 1264-ben megtámadta; és eleinte ő állt nyerésre. Elfogta Istvánt és családját, azonban a herceg szövetségesei kiszabadították őket. Ezután István seregei fokozatosan kiszorították a Béla hadait a keleti országrészből; végül pedig 1265 márciusának elején döntő ütközetet vívtak Isaszegnél. A csatát István nyerte meg, így IV. Béla kénytelen volt visszaadni fiának a teljes keleti országrészt. Az 1266-os megegyezésben szinte két önálló állammá vált szét Béla és István országrésze.
István szinte önálló külpolitikájának eredménye a Nápolyi Királyság trónját ekkor elfoglaló Anjou-családdal kötött házassági szerződés. Ebben István fia László (a későbbi IV. László) Anjou Izabellát, míg Anjou Károly herceg (a későbbi II. Károly) István lányát, Máriát jegyezte el. A nápolyi Anjouk, és Károly Róbert később ezen házasságra alapozták magyarországi trónigényüket. Károly Róbert ugyanis V. István, Mária nevű lányának és II. Károlynak volt az unokája.)
V. István (ur.: 1270-1272)
Rokoni kapcsolat: IV. Béla király és Laszkarisz Mária nikaiai görög hercegnő fia.
Belpolitika: V. István 1254-ben Szejhán kun fejedelem leányát, Erzsébetet vette feleségül, és ebből a frigyből született 1262-ben a későbbi IV. (Kun) László. István rövid uralkodását kezdettől fogva viszályok jellemezték, apja hívei közül számos ellenfele akadt. Nővére Anna, apjuk kincseit magához véve II. Ottokár cseh királyhoz menekült, vele ment apja korábbi híveinek nagy része is.
Külpolitika: Mivel nővére a cseh királynál tartózkodott, kiéleződött a magyar-cseh ellentét, amely rövidesen háborúhoz vezetett. 1271-ben Ottokár megtámadta Magyarországot, de kezdeti sikerek után István kiűzte az országból. Ezután a felek Pozsonyban békét kötöttek. Már úgy tűnt, hogy sikerül uralmát megszilárdítania, amikor váratlanul nagy csapás érte. Dalmáciába indult, hogy ott találkozzon szövetségesével Anjou Károllyal, amikor Gutkeled Joachim bán elrabolta kíséretéből fiát, László herceget (a későbbi IV. Lászlót) és a Dráva menti Kapronca várába záratta. A király rögtön a vár ostromába kezdett, közben azonban súlyosan megbetegedett. Közeli halálát érezve a Csepel-szigetre vitette magát és itt halt meg 1272. augusztus 6-án.
IV. (Kun) László (ur.: 1272-1282)
Rokoni kapcsolat: V. István és Erzsébet, kun hercegnő fia. (Innen ered a nevének jelzője is.)
Belpolitika: Apja, V. István halála után, az őt elrabló Gutkeled Joachim bán elengedte az alig 10 éves trónörököst, és így IV. László néven 1272-ben királlyá koronázták. Ifjú éveiben Joachim bánra támaszkodva inkább édesanyja Erzsébet intézte az ország ügyeit. Az 1270-es évekre azonban két, országos politikában is jelentős szerepet játszó csoport alakult ki, az egyik élén Kőszegi Henrik és Gutkeled Joachim, majd később a hozzájuk csatlakozó Babonics család, a másik élén Csák Máté (a Károly Róbert uralkodása alatti oligarcha nagybátyja) és Csák Péter állt. Mindkét párt Nyugat-Magyarországon rendelkezett birtokokkal, és mindkét párt ott akarta kiépíteni saját területi hatalmát.
1274-ben Kőszegi Henrik csoportja foglyul is ejtette az ifjú királyt, de a Csákok később kiszabadították. Végül a Fejér megyei Polgárdi mellett vívott csatában Kőszegi Henrik életét vesztette, de fiai folytatták politikáját. A Csákok és Kőszegiek közti polgárháború sokszor esztelen pusztításba ment át: 1276 márciusában például Csák Péter nádor feldúlta Veszprémet, pusztán azért, mert a püspöki székben a Kőszegi család egy tagja ült.
II. Ottokár cseh király nagy figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, és miután érzékelte a gyenge királyi hatalmat és az anarchiát okozó polgárháborús helyzetet, eldöntötte, megszerzi az országot. Ottokár 1273 áprilisában egy kisebb sereggel elfoglalta Győr várát. A külső veszély egy rövid időre rákényszerítette az urakat a közös fellépésre, a magyar sereg június közepén véres küzdelem árán visszavívta Győrt. Ám később Ottokár érdemleges ellenállás nélkül elfoglalta a kulcsfontosságú határszéli várakat és megyéket, Óvárt, Mosont, Győrt és Sopront. A konfliktus érdemleges magyar ellentámadás és békekötés nélkül fejeződött be. A Kőszegi-érdekcsoport a vezetése alatt álló fegyveres erőt arra használta fel, hogy ismét kezébe vegye az országtanácsot.
Ausztria sorsa: Németország fejedelmei 1273. október 1-jén Frankfurtban a cseh Ottokár ellenében az addig kevéssé ismert Habsburg Rudolfot választották német királlyá. Mivel a cseh király nem fogadta el a választást, az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot, hogy Ottokárt megfossza tartományaitól. IV. László és a Gutkeled-Kőszegi klán vezette magyar sereg Rudolfot támogatta.
A feudális állam működési zavarát érzékelő egyházi vezetés szerette volna megerősíteni a királyi hatalmat, így 1277. május végére országos gyűlést hívtak össze a Rákos melletti mezőre, melynek célja az oklevelek szerint a „közjó” helyreállítása és „az országot és az egyházakat ért károk és pusztítások” ügyének megtárgyalása volt. A országgyűlés törvényes korúnak nyilvánította a királyt, és kezébe adta az ország kormányzását, egyben jóváhagyta a Habsburg Rudolffal kötendő szövetségi szerződést.
1278 nyarán a második morvamezei csatában Rudolf és az őt támogató magyar seregek győzelmet arattak Ottokár hadai felett. A didala révén Ausztria a Habsburgok kezébe került.
László stabilizációs kisérlete: László 1277 közepén gyorsan és eltökélten látott hozzá a rákosi határozatok végrehajtásához: leverte a szepességi királyellenes lázadást, majd Kán Miklós vezetésével a Geregye testvérek Biharban formálódó tartományúri hatalmát törte meg. A király megnövekedett presztízsét a konszolidáció teljessé tételére kívánta felhasználni, a királyi biztosok a megyegyűléseken hatékony szigorral léptek fel, megkezdődött a szétzilált királyi birtokok állapotának rendezése, és napirendre került a király kiskorúsága alatti birtokadományok felülvizsgálata.
A király belpolitikai sikereit Fülöp fermói püspök hazánkba érkezése szakította meg. A pápai legátus 1279 elején azért jött Magyarországra, mert László „kun módra, s nem katolikus szokás szerint élt”. A legátus fellépése hátterében egy főúri érdekcsoport állhatott, mely el akarta szakítani egymástól a királyt és fő támaszát, a kun haderőt. Ugyanezen főúri csoport sugalmazására születtek meg a kun törvények, melyek előírták erőszakos megtérítésüket, életük szabályozását. László kénytelen volt hozzákezdeni a kun törvények végrehajtásához, mire a kunok keltek fel ellene és pusztítani kezdtek a Tisza–Körös–Maros vidékén. IV. László a mai Hódmezővásárhely mellett, Hód tavánál 1282 nyarán győzte le haderőiket.
A megalázott király mellett, fő vetélytársa Kőszegi Iván lett a nádor, ám László visszahívta a kunokat és csatlakozott hozzájuk. Az országban kettős hatalom kezdett kialakulni. A király az ország területén vonulgatott megmaradt kunjaival, egyre nagyobb terhet jelentve az országnak. A pápában többször felmerült a Magyarországra indítandó keresztes hadjárat gondolata is. A belpolitikai helyzetet súlyosbította, hogy 1285 elején ismét tatár hadak támadtak az országra. A Telebuga és Nögej kán vezette tatár hadak Pestig hatoltak, és az ország keleti részében végeztek nagy pusztítást. Felmerült – és még ma is van olyan nézet –, hogy a tatárokat László hívta volna be. Erre nincsen semmilyen bizonyíték. IV. László egyéni tragédiájának betetőzése, hogy végül szeretett kunjai kezétől veszett el. 1290. július 10-én Körösszeg váránál kun előkelők – Árbóc, Törtel és Kemence – embereikkel rárontottak a sátrában alvó Lászlóra és megölték. A gyilkosság közelebbi oka ismeretlen, és nem alaptalan a gyanú, hogy a közeli várúr, Borsa Kopasz részes volt a gyilkosságban.
Halála után az ország főurai úgy gondolták, hogy II. András utószülött István néven született fiának gyermeke, a Velencében nevelkedett András lehet az ideális király. A főurak szempontjából mellette szólt, hogy nem volt hazaI támogató bázisa, és a külföld sem ismerte el, így gyenge központi hatalmat hozhatott megválasztása.
III. András (ur.: 1290-1301)
Rokoni kapcsolat: II. András utószülött István néven született fiának gyermeke. Anyja Tomasina Morosini velencei patríciuscsalád sarja volt.
Belpolitika: A királyi váraknak 1290 körül alig több mint ötöde volt csupán a kezén, és a négy legerősebb tartományúri család együttesen több várat birtokolt, mint a király. Ilyen körülmények között különösen szüksége volt III. Andrásnak a klérus és a nemesség támogatására. András magyar királlyá koronázását még az egyházi vezetés és néhány tartományúr összefogásának köszönhette, a koronázás után azonban egy másfajta szövetség kezdett kialakulni, az egyház, a nemesség, és a király között.
III. András első törvénykönyve: A hatalmas országrésznyi birtokokat uraló bárók ellen a nemesség az egyház és a király összefogásában születtek meg az 1290. szeptember elején Óbudán tartott országgyűlésen, az 1290/91-es törvények. A törvénycsomagot alkotó harmincnégy cikkelyből tizenkilenc közvetve vagy közvetlenül a magánhatalmat kiépítő főurak ellen szólt és számos cikkely hívatott megerősíteni az egyház és a köznemesség jogait. Hatályon kívül helyezték azon okleveleket, melyekben a bárók a kisebb nemesektől vagy papoktól birtokaik eladását kényszerítették ki. Előírták, hogy a megyék élén álló bárói rangú ispánok csak a köznemességet képviselő szolgabírákkal közösen dönthessenek. Mindemellett a király ígéretet tett arra, hogy az országos hatáskörű vezetőket – nádort, tárnokmestert, alkancellárt és országbírót – csak a nemesség tanácsa alapján fog kinevezni.
A köznemesség támogatása mellett, III. András a szászokat, és a városokat is próbálta megnyerni, megerősíteni. (Erre példa a szász gerébek nemessé tétele, illetve a tordai és Pozsonyi kereskedők számára 1291-ben kiadott kiváltságlevél) Azonban a koronázást követő konszolidáció 1292 táján megtört, mert a valódi hatalom a bárók kezében maradt, és az országtanácsot is ők uralták.
Külföldi trónkövetelők: Kun László halála után Habsburg Rudolf német király Magyarországot megürült hűbérnek nyilvánította és 1290. augusztus 30-án kelt oklevelében fiának, Albertnek adományozta. Rudolf arra alapozta igényét, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot. Rudolf nem vette figyelembe, hogy a tatárjárás idején II. Frigyes nem küldött segítséget IV. Bélának, így a felajánlás is semmissé vált. Nagyobb csatára nem került sor, két kisebb erőkkel vívott ütközet – Nagyszombat és Bécs mellett – magyar győzelemmel végződött. 1291. augusztus 26-án Hainburgban megegyezés jött létre a béke feltételeiről, melyre augusztus 28-án a két uralkodó letette az esküt. A béke értelmében Albert kötelezte magát az elfoglalt magyar várak és területek visszaadására, III. András viszont beleegyezett, hogy a visszaadott várak többségét Ausztria biztonsága érdekében leromboltatja. A hainburgi béke voltaképpen külpolitikai siker volt, ez a siker azonban a belpolitikában a visszájára fordult. A Kőszegiek visszakapták elvesztett váraikat, azonban tartományúri hatalmuk megtartása érdekében nem szándékoztak lerombolni azokat.
Egyre veszélyesebb trónkövetelők lettek a nápolyi Anjouk is, mivel 1292-ben V. István lánya Mária, Magyarországot fiára, Martell Károly hercegre ruházta, aki birtokok odaígérésével kezdett magyar híveket toborozni. Elsőkként a Kőszegiek álltak oldalára, így III. András haddal indult ellenük, ám kellő erő hiányában mégsem mert megütközni Kőszegi Ivánnal. A békekötés után visszafelé vonuló királyon rajtaütöttek a lázadók és kíséretével együtt foglyul ejtették. Az ország koronás uralkodója ismét fogoly lett. Bár András rövid időn belül kiszabadult, az eset azt jelezte, Magyarország az anarchia szélén áll. Martell Károly váratlan halálával az Anjouk rövid időre visszavonultak követeléseiktől, annál is inkább, mert Martell Károly fia Caroberto (Károly Róbert) 1295-ben még csak 7 éves volt. III. András kis időhöz jutott, amit úgy használt ki, hogy feleségül vette Habsburg Albert lányát Ágnest és így békét kötött az osztrákokkal.
III. András második törvénykönyve: János kalocsai érsek vezetésével 1298 nyarán létrejött országos gyűlés a pesti domonkosok kolostorában ült össze és fő célja az volt, hogy cselekvő királyi hatalmat állítson az anarchiával szemben. A gyűlést ismét pontokba szedett dekrétum kiadása követte, melyek például elrendelték az elfoglalt királyi és királynéi birtokok visszaadását, és a királyi hatalom és tekintély helyreállítását. A törvények azonban nem segítettek abban a királynak, hogy az megfelelő katonai hatalommal rendelkezzen. Emiatt III. András új taktikába kezdett, és a két legveszélyesebb tartományúr – Csák Máté és Kőszegi Miklós – ellen öt másik tartományúrral fogott össze (köztük volt Aba Amádé nádor is) Az új alapokon stabilizált központi hatalomnak végül sikerült behódolásra kényszeríteni fő ellenfeleit. 1299 első felében Kőszegi Miklós és Kőszegi Henrik, majd 1300-ban Kőszegi Iván és Csák Máté is hűségét nyilvánította III. András felé.
III. András halála: 1300-ban, amikor az Anjouk királyjelöltje Károly Róbert 12 éves lett, a dinasztia a tengermelléki Subićok megnyerés után Dalmáciai Spalatoban magyar földre léptette az ifjú trónkövetelőt. (1300 augusztus elején) Az esemény után 5 hónappal azonban teljesen váratlanul meghalt a mindössze 36 éves III. András (1301 január 14-én) A rövidesen elterjedő hír szerint megmérgezték, de valószínűbb, hogy valamilyen gyorsan ölő betegség okozta halálát.
Az Árpád-ház kihalása: III. András halálával kihalt az Árpád-ház is, és az ország néhány évre a tartományurak (Csákok, Abák, Kőszegiek, Kánok, Borsák) illetve a külföldi trónkövetelők harcának színtere lett. Premysl Vencel, Wittelsbach Ottó és Anjou Károly közül, ez utóbbinak sikerült megtartania a hatalmat, és 1301 május 13-án, majd 1309-ben és 1310-ben is magyar királlyá koronáztatta magát. A külföldi vetélytársak kiszorítása után a pápa támogatásával sorra leszámolt belső ellenségeivel, a tartományurakkal is. Az Abákkal a Rozgonyi csatában (1312) Borsa Kopasszal egy sikeres hadjáratban, Csák Mátéval pedig egyszerű kivárás segítségével végzett. Győzelmei után pedig 1310-től megkezdte a királyi hatalom megerősítésének politikáját, melynek eredményeként uralma végére, vagyis 1342-re, Magyarország erős és egységes európai hatalom lett.