Az Árpád-kori magyar háborúk a magyar hadtörténelem kivételesen sikeres korszakának tekinthetők. A magyar seregek egyenrangúak voltak a csatákban, igaz, a korszak nagyhatalmai sohasem tekintették térségünket első rangú hadszíntérnek. A korszak hadszervezetének és az ország hadipotenciáljának bemutatása érthetővé teheti, hogy miként válhatott Magyarország a 12. századra a térség erős haderővel rendelkező középhatalmává.
Joggal állapíthatta meg már a 17. század elején Sir Walter Raleigh, hogy a töténelem a háborúk története. Mégis, míg a modern kor hadieseményeiről a történetírók igyekeznek forrásokon nyugvó, árnyalt képet nyújtani, addig a középkori háborúkat a lovagi ideálok érdekében hozott aránytalan áldozatnak vagy az értelmetlen pénzpocséklás iskolapéldáinak tekintik. Érthetetlen módon megfeledkeznek arról, hogy a háborúkat az uralkodók akkor sem jó- vagy éppen rosszkedvükben indították, hanem a rendelkezésre álló hadszervezet lehetőségein belül a mindenkori belpolitikai, regionális vagy éppen összeurópai hatalmi viszonyoknak megfelelően cselekedtek.
A középkori társadalomszerkezet rendezőelve a hadseregállítás volt. Az állandó és fizetett hadseregek előtti korszakban a közszabad, illetve a nem teljes szabadságot élvező kiváltságolt rétegek, később a nemesek alapvető és legfontosabb feladata volt a teljesen vagy részben saját költségükön való hadba szállás. E társadalmi mechanizmus életben és kézben tartása a király feladatát képezte, aki gyakorlatilag az ország fegyveres erővel is rendelkezett. Minden egyes hadba vonulás alkalmat kínált a királynak arra, hogy lemérhesse alattvalói lojalitását, harckészségét, ispánjai és vezérei alkalmasságát az általuk betöltött posztra. A résztvevők számára pedig a mobilitás, az anyagi előnyök és társadalmi presztízs megszerzésének és biztosításának volt páratlan alkalmat kínáló színtere a hadakozás. Amint egy királyi oklevélben (1235) olvasható: nemes tett volt az ellenség várának elfoglalása után a királynak átadni a felbecsülhetetlen értékű zsákmányt, hogy ő azt katonái megjutalmazására fordítsa.
A királynak is alkalma nyílott katonai talentumának megcsillantására s annak bizonyítására, hogy az égiek, az ország védőszentjei az ő ügyét pártolják és seregeit győzelemre segítik az ütközetekben. A király számára a hadakozás kényszer volt, de ütközetbe bocsátkozni annál kevésbé. A legújabb hadtörténeti szakirodalom már teljesen szakított a korábbi csataközpontú felfogással, s arra az eredményre jutott, hogy a korabeli hadvezérek részéről az ütközetek kerülése tudatos volt, megelégedtek az ellenfél területeinek, erősségeinek dúlásával s esetleges diplomáciai engedmények kicsikarásával. Mindezek magyarázzák és indokolják az Árpád-kori hadjáratok magas számát, s azokat a háborúkat is érthetőbbé tehetik - pl. a számtalan halicsi hadjáratot vagy II. András keresztes hadjáratát -, amelyek felett a korábbi korok történészei pálcát törtek.
Magyarországon az Árpád-korban a belső hatalmi erőviszonyokat a királyi hatalom döntő túlsúlya jellemezte, amely a királyi vármegyerendszeren alapult. Az egyes megyék (lat. comitatus) székhelyén a megye ispánjának a vára állott, amelynek szolgálatában találjuk a várhoz tartozó birtokszervezetet, ahol termelő és hadakozó elemek egyaránt laktak. Az ispánok hatalma közjogi vonatkozásban kiterjedt a megye területén lévő nem királyi birtokokra is (ez különbözteti meg a megyét a korabeli német comitatustól).
Az egyes megyék mellett léteztek további, egy-egy vár körül képződött, megyei típusú összefüggő területtel nem rendelkező várispánok - ezeket szintén comitatusnak nevezték -, amelyek kedvező körülmények között akár valóságos vármegyékké is fejlődhettek. A megyésispánok a király megbízható tisztségviselői voltak, s hadjáratok idején ők vezették a megyei kontingenseket, amelyek természetesen nemcsak a királyi földesuraság alá tartozó hadakozókat, hanem a megye területén élő közszabadokat (német Gemeinfrei) is magukban foglalták.
A királyi várszervezet élén a hadnagy állt (lat. maior exercitus), akit a hadakozók kiváltságos előkelői, a király szabadjai (német Königsfrei) jogállású várjobbágyok (lat. iobbagiones castri) segítettek. Velü kellett hadba vonulni a sokszor idegen földről betelepült vendégeknek (lat. hospites) is. A híres 12. századi német történetíró, Freisingi Ottó leírásából tudjuk, hogy a közszabadok kevésbé tehetős részét kollektív katonaállítási kötelezettség terhelte, ami azt mutatja, hogy a 12. század közepén egyre inkább csak a tehetősek engedhették meg maguknak a személyes hadba vonulással járó terheket.
A katonai szolgálat személy szerinti vállalása, illetve az ezt biztosító anyagi tehetősség volt az a vízválasztó, amely mentén a 13. század második felére elkülönült a nemesek és a nem nemesek osztálya. E nemesek közé jó eséllyel kerülhettek a 13. század eleje óta serviens regisnek nevezett jobb módú várjobbágyok és közszabadok. Ám a királyi zászló alatt harcoló, személyükben hadköteles serviensek, majd nemesek fokozatosan kiváltak a vármegyei csapatokból, amelyek erejét hasonlóképpen csökkentette a várbirtokok eladományozásának felgyorsulása a 12. század végétől.
A királyi vármegyéken alapuló hadszervezetet a 11-12. században élte fénykorát, s a magyar hadi sikerek bázisának bizonyult. Freisingi Ottó szerint a királyi hatalom tekintélye ekkor még annyira töretlen volt, hogy a király vezette sereghez a katonáskodni köteles magyarok ellentmondás nélkül csatlakoztak, s csak a legsúlyosabb ok miatt mertek otthon maradni.
A hazai vármegyéknek az 1070-es évekbeli 38 körüli száma a 12. század közepén már 70 körül mozgott. Ez magyarázhatja, hogy az 1152. évi halicsi hadjárat leírásában 73 magyar csapat szerepel (72 vársipánság és a királyi zászlóalj), bár ilyen mértékű mozgósításra csak ritkán került sor. A hadjáratokban általában a környező vármegyék katonasága vett részt, így az 1167. évi zimonyi csatában a bizánci források 37 magyar vezér (értsd: ispán) 15 ezer katonájáról tesznek említést. Ennek alapján becsülik egy-egy vármegye mozgósítható katonaságát 300-400 főre. A várispánok század- és tizedkerületekre oszlottak, amelyek élén a századosok (lat. centuriones) és tizedesek (lat. decuriones) álltak. A jelentős vagyonnal rendelkező nagyurak saját kíséretükkel követték a királyt. Kálmán tett először kísérletet arra, hogy előkelőit - jövedelmük arányában - nehézfegyveres katonák állítására szorítsa. A csataleírások alapján a páncélos fegyverzet meghonosítása a 12. század folyamán eredménnyel járt, legalábbis a sereg egy része, az elitalakulatok így jelentek meg a csatatereken.
A 12. századra, amikor a királyok már sokszor évente vezettek hadjáratokat, rendkívül felértékelődött a megyeszervezettől független, közvetlenül a királynak alárendelt könnyűfegyverzetű harcos réteg. Közülük legismertebbek a székelyek, besenyők és a magyarországi muzulmánok, majd a 13. század közepétől a kunok voltak. A letelepült, gazdálkodó életformára áttért magyarok elveszítették azt, amit a zárt, területi autonómiát élvező nomadizáló katonáskodó közösségek megőriztek: az összeszokottságukban, begyakorlottságukban, taktikai fegyelmükben rejlő erőt. Mozgósításuk is kevesebbe került a királynak, mint az országos haderőé (lat. generalis exercitus) vagy a zsoldosoké, akik közül például II. István Bizánc ellen 700 frankot fogadott fel.
E harcos népelemek sorában különleges hely illette meg a székelyeket, akiket valószínűleg a honfoglaló magyar törzsekből tudatosan válogattak ki határvédelmi feladatokra. Ennek jele tízes és százas tagolásuk, amit a 16. század elejéig megőriztek. E könnyűlovas népeknek, ha a királyi sereggel harcoltak együtt, az volt a feladatuk, hogy a fősereg elővédjeként nyilazással megzavarják az ellenséget. A székelyek - a besenyőkkel együtt - II. István 1116. évi, majd II. Géza 1146. évi csatái óta szerepelnek a forrásokban. A 12. századi haderő sajátos eleme volt az arab muzulmán íjászok csapata, akik a Bizánccal kiújuló háborúk miatt váltak fontossá. Számuk növelésére II. Géza 1153-ban kért újabb erősítést keletről, s az érkező íjászokat délen, a Szerémségben telepítette le, de a központi fekvésű Pestre is kerültek közülük.
A 13. század elejétől már megmutatkoztak a királyi birtokszervezet bomlásának következményei. A kevesebb várbirtokról kisebb számú hadakozó tudott megjelenni az ispánok által vezetett kontingensekben, s lassan megindult a várispánságok katonai jelentőségének a csökkenése, amit a tatároktól elszenvedett muhi vereség kapcsán Rogerius is megemlít (Siralmas ének, 10. fej.). Ez összefügghetett azzal is, hogy a szinte évenként indított királyi hadjáratok meghaladták azoknak az anyagi teherbírását, akik addig a megyei egységekben kötelesek voltak hadakozni. Ezen a királyok csakis úgy tudtak segíteni, hogy birtokadományaik révén kialakítottak egy olyan réteget, amely hadba híváskor már képes volt megfelelő minőségű fegyverzetben megjelenni. Kísérletet tettek a katonaállítás feltételéhez kötött birtokadomány típusának bevezetésére, a korábbi gyakorlat szerint ugyanis a birtokokat az érdemek jutalmazásaképpen, minden kötelezettség nélkül, utólag adományozták. Az így kialakult királyi szolgák rétege, a servientes regis immáron nem a megyék kontingensében, hanem a királyi zászló alatt jelent meg. Ők a század végére kiformálódó országos nemesség tagjaiként személyükben voltak hadkötelesek.
A bekövetkező változás elsősorban a közszabadokat és a királyi birtokrendszer kiváltságos elemeit érintette, akik a páncélos fegyverzet megnövekedett terhei és a sűrű hadba vonulások miatt differenciálódni kezdtek, s csak a tehetősebbeknek sikerült a serviensek, majd a nemesek közé kerülniük. A magyar hadszervezet 13. századi átalakulásának mozgatórugóját a királyi udvar által beindított, s a társadalmi és anyagi felemelkedés reális reményével kecsegtető társadalmi mobilitásban kereshetjük. Ugyanakkor a hadsereggel kapcsolatos királyi rendelkezéseket áthatja a törekvés a kisebb számú, de jobban felszerelt katonaság megteremtésére. E hadseregreform szükségessége persze már a 12. század végén felmerülhetett. III. Béla király 1193-ban egy várispánságot adományozott azzal a feltétellel, hogy az adományos az ország határain belüli, azaz védekező háborúkba 10, külhoni hadjáratokba 4 páncélos vitézt köteles küldeni.
A védekező és támadó háborúk közti megkülönböztetés régi hagyománya nyúlhat vissza, amit a 13. századi törvények többször ismételnek (1222, 1231, 1290-91): a táborba szállás magas költségei miatt külföldi hadjáratokban a serviensek, majd nemesek csak pénzért voltak kötelesek hadakozni. Mivel az országot külső támadás az Árpád-korban viszonylag ritkán érte, királyaink viszont annál többet hadakoztak a határokon túl, a zsoldért szolgálók felfogadása igencsak költségesnek bizonyult. Emiatt már II. András is panaszkodott. Nem véletlenül vált II. András a magyar történetírás "nagy tékozlójává": az új hadszervezeti struktúra kialakítása az ő uralkodása alatt vett nagyobb lendületet. A tatárjárás után IV. Béla is tudatosan bővítette jobb fegyverzetű, azaz páncélos vitézek számát. Számos alkalommal emelték a királyi földesuraság alá tartozó várnépeket, kiváltságos várjobbágyokat a serviensek közé, megkövetelve az illő, nemes számára megkívánt fegyverzetben való megjelenést (a nemes szó először a páncélos fegyverzetű szinonimájaként fordul elő). Ugyanez a tendencia olvasható ki a hospeseknek adott privilégiumokból is: a zágrábi hospesek például 1242-től a déli és nyugati hadjáratokba 10 páncélost kötelesek küldeni. Ezekből az oklevelekből az is kiderül, hogy a jól felszerelt katonának nemcsak sisakkal, lándzsával, páncéllal, hanem íjjal is rendelkeznie kellett.
A magyar sereg a 13. században mindezek ellenére nem vált alapvetően nehézfegyverzetűvé. Mondhatjuk, hogy szerencsére, mivel a 12-13. századi magyar katonai sikereket egy kombinált harcmodornak köszönhetjük. A páncélosok a királyi zászlóaljban, az előkelők és méltóságviselők kíséretében tűntek fel. A magyar harcosok tömegeire egy átmeneti, vegyes jellegű fegyverzet lehetett a jellemző, amely a nehézfegyverzet egyes elemeit tartalmazta, s a fémpáncélt bőrpáncél helyettesítette. A magyar harcmodort jellemzi az Osztrák rímeskrónika leírása az 1285. évi határ menti harcokról: a magyarokkal nem lehet úgy harcolni, mint a francia lovagokkal. Messziről lődöznek, s csak akkor lennének hajlandóak megvívni osztrák ellenfeleikkel, ha azok levennék páncéljukat.
A királyi seregekben igen fontos szerep jutott a főpapoknak. Nemcsak mint a királyi tanács tagjainak, a fegyverszüneti és béketárgyalások követeinek, hanem mint saját fegyveres kíséretükkel a táborban megjelenőknek is. Az egyházi birtokok harcos elemeiről inkább a 13. századból maradtak feljegyzések, mivel a királyi várszervezet szétesése idején nőhetett meg a jelentőségük.
Értékesek maradtak a királyi hatalom számára az etnikai kiváltságos területeken élő népek, akik közvetlenül a királytól függtek. A 13. század végén a kunok mozgósítható haderejét 3000-4000 főre becsülhetjük, ami jól alátámasztja a magyar királyok ragaszkodását hozzájuk. Értéküket emelte, hogy a nomád íjász hadi taktikát mesterien alkalmazták, s a koronától való közvetlen függésükből következően még anarchikus belpolitikai viszonyok között is a központi hatalom rendelkezésére állottak. 1246 és 1278 között 10 nyugati, elsősorban a szomszédos osztrák, stájer, morva területekre vezetett hadjáratban vettek részt. Terhelésük túlzottnak bizonyult, ezért III. András 1290-ben kénytelen volt csökkenteni katonai kötelezettségeiket: ettől kezdve - a nemesek példájára - csak külső háborúban vagy a király személyes részvétele esetén, illetve zsold fejében voltak kötelesek hadba szállni.
A 12-13. század folyamán meghonosodó nehézfegyverzetű harcmodorral megalapozódott a lovagi műveltség is, bár Magyarországon nyugati értelemben vett lovagi kultúra nem alakult ki. A királyi hatalom nyomasztó fölénye ugyanis nem tette lehetővé olyan főúri udvarok létrejöttét, amelyek megfelelő környezetet biztosíthattak volna a lovagi kultúra és irodalom befogadásához, elterjedéséhez. A királyi udvarból természetesen szétsugárzódott az akkori magyar társadalom elitjéhez, de ennek eredményei igen korlátozottak maradtak, s jórészt névadási szokásokban (a Trója-, Nagy Sándor-, Roland-történet szereplői) érhetők tetten.
A nyugati lovagi kultúra befogadásának legsikeresebb területe a katonáskodás lett, s az udvari kultúra militáns jellege még a 14. századi Anjou-udvarban is kitapintható maradt. A 12. század folyamán meghonosodtak a lovagi harcmodor kellékei: a páncéling, a sisak és a lándzsa. A lovagi fegyverzet dicsérete s e fegyverzetnek a viselőjét társadalmi értelemben megnemesítő hatása a 13. századi királyi oklevelek közhelyévé vált. A vitézi, lovagi erények legteljesebb gyűjteményét is a királyi okleveleknek a katonák haditetteit dicsérő ún. narrációs részében találjuk. Nyilván az udvari ideálok terjesztése céljából ismételték az oklevelekben annyiszor az ideális lovagtól elvárt érdemeket.
A fegyverzet mellett a lovagi szentek tisztelete is meghonosodott. A magyar királyi udvarban 1199-től kis számban ugyan, de feltűntek udvari lovagok (aulae milites), 1235-től pedig királyi apródok (aulae iuvenes) is. A lovagi élet szertartásai azonban jórészt idegenek maradtak. 1264-ben Pozsony közelében került sor IV. Béla fiának, Béla hercegnek és Ottó brandenburgi őrgróf leányának lakodalmára, amelyen a vendég magyar vitézek között pánik tört ki, amikor az osztrákok a csoportos lovagi torna egyik fajtáját, az ún. buhurtot akarták játszani. A Magyarországon ismeretlen tornajátékot eleink provokációnak vélték.
Az Árpád-kori magyar hadtörténet értékelésekor az egyes uralkodók egyéni döntéseinek igen kis jelentőséget tulajdoníthatunk. A hadszervezet adottságainak, a belpolitikai helyzetnek, illetve a középkori magyar állam középhatalmi állásából fakadó regionális szerepkörnek a megismerése sokkal érthetőbbé teheti az egyébként pusztán pénzpazarlásként ábrázolt magyar hadügyet, uralkodóink hadjáratait, stratégiai céljait. Ebből még nem következik, hogy királyainknak mindig igazuk volt, helyesen mérték volna fel az erőviszonyokat, s a legoptimálisabb döntést hozták meg. Bizonyos azonban, hogy a kor Magyarországának hadszervezete megfelelt az országot ért hadügyi kihívásoknak, s a nehéz- és könnyűfegyverzetű csapatok együttes alkalmazása komoly hadi sikereket eredményezett. Ez a szemlélet leszámolást jelent a középkori háborúk romantikus megközelítésével, amely a seregek vezetéséből minden racionális elemet kizárt, azt sugallva, hogy az uralkodók a politikát is lovagi tornák módjára képzelték el. Úgy tűnik, hogy az Árpád-kori magyar királyok képesek voltak határt vonni valóság és fikció között, s tetteiket jórészt a valóságos hatalmi viszonyokból leszűrt tanulságok irányították. Ha nem így lett volna, az ország 1301 előtti története kevesebb fényes lapot tartogatna a kései utódok számára.
A kortárs történetírók feljegyzései nem segítenek eldönteni a vitát, hogy a magyar sereg könnyűfegyverzetű vagy nehézfegyverzetű volt-e. Azt azonban egyértelműen igazolják, hogy a seregben keveredtek a különböző fegyverzetű és harcmodorú egységek, ami a korabeli magyar sikerek egyik forrása volt.
A 12. századi magyar hadsereg nehézfegyverzetű csapatairól a legszebb leírás a magyar vereséggel végződött 1167. évi zimonyi csatáról fennmaradt egyik bizánci tudósításban (Niketas Choniates) olvasható. A bizánci történetírásban szokásos retorikus megfogalmazás talán túloz, de biztosra vehető, hogy a magyarok jó része valamiféle páncélt viselt a csatában. [Dénes bácsi ispán] "a hadat egyetlen egységbe gyúrva-tömörítve, ahogyan volt [...] mint fekete felhő, úgy közeledett [...] az ellenséges sereg valóban ijesztő és félelmetes látvány volt: csupa lovas és dárdás. Nem csupán az emberek viseltek lábig érő teljes fegyverzetet, hanem még a lovakon is homlokszíjakat és szügykötőket lehetett látni [...] hogy védjenek a lövedékektől [...] Mozgó és pikkelyeit meresztő sárkányként hullámzottak a hadseregek..."
A könnyű- és nehézlovas harcmodor legsikeresebb alkalmazásáról az 1278. évi morvamezei (dürnkruti) csataleírásokban olvashatunk. A Habsburg Rudolf megsegítésére érkezett IV. Lászlóval ugyanis kun lovasegységek és udvari elitalakulatok egyaránt megjelentek a csatában. A kunok Rudolf seregének elővédjét alkották. Amint az Osztrák rímeskrónika írja: "a kunok elhatározták, hogy felverik az ellenséget, s közben kikémlelik, milyen is a csehek hada. [...] nyilazva és kardjukat suhogtatva rárontottak a csehekre, akik inuk szakadtából menekültek [...] Így csalogatták ki a hadat a táborából." Rudolf a nehézfegyverzetű magyarokat saját seregébe osztotta be. "Négy sereget formált a hadából, ezek közül kettőt a magyarok alkottak. Trencséni Máté és István vértesi gróf vezérletével a két sereg elejétől a végéig ott forgott az ütközetben [...] Olyan fürgeséggel forgolódtak a csatában, mintha csak Franciahonban tanulták volna a harc fortélyait. S ha akadna bárki, aki azt vetné szemükre, hogy nem kitartók és állhatatosak fegyverben, a hőség és csata pora közepette, bizony azt kellene mondani, hogy tudnak sváb módra küzdeni, ha megfelelően felszerelik magukat lóval és páncéllal."
Dénes fia Dénes királyi lovászmester érdemeinek elbeszélése egy 1235-ös királyi oklevél narratiójában (azaz elbeszélő részében) jól tükrözi, hogy az udvarban milyennek képzelték a lovagi módon viselkedő vitézt. "Ő, Dénes, miközben bátorságának újabb és egyre újabb tanújelét adta, körültekintő buzgósággal meglelte és legyőzte az ellenséget, közülük rengeteget elfogott, másokat az összecsapás során a helyszínen megsemmisített, aztán társaival együtt dicső győzelemmel tért vissza hozzánk. [...] Őrt állván egyszer megpillantott egy katonát, aki a várból irányunkban kitört: elsőként forgatta meg lándzsáját és súlyos sebbel a földre döntötte [...], s amikor már Yrislov várát ostromoltuk, szokása szerint másokat megelőzve tüzesen bele akarta magát vetni magát a küzdelembe, s a vár elfoglalására indult, a várból kilőtt kövek záporában súlyosan eltalálták. [...] és kis híján elesett."
Az 1300 körüli magyar könnyűlovas harcmodor páratlanul értékes dokumentuma lelhető meg a königssaali krónikában: "...a magyarok népe páncélt nem visel. Midőn harcra vagy párviadalra készül, szűk bőrköntöst vagy igen szoros öltözéket vesz magára, mely tagjait szorosan fogja [...] Sokakat megsebesít íja, melyet gyorsan feszít meg. Nem csekély sebeket osztogat, miközben a harcmezőn száguldoz. Nem akar nyugton állva küzdeni, hanem vagy futást színlel, vagy ide-oda vágtatva kerüli a harcot, melyet ha sváb törvény szerint folytatnának, bizony kemény lenne számára."