A hűbériség a középkorra jellemző, szabadok közt kialakuló, írásban, szertartásos módon rögzített társadalmi függésrendszert jelentett, melyben az egyik fél - a hűbérúr – földet adományozott a másik félnek – a vazallusnak – aminek fejében a vazallus katonai, anyagi, politikai és erkölcsi szolgáltatásokat volt köteles nyújtani hűbérurának.
A hűbériség a 8. században jelent meg először Európában, amikor a Meroving királyok uralta Frank államban a katonáskodás és a termelőmunka elvált egymástól. A fegyverforgatás hivatásos harcosok, a lovagok feladata lett, ennek fejében eltartotta őket a függő helyzetben lévő parasztság, mely viszont mentesült a katonáskodás terhe alól. A fejlődés döntő mozzanata volt, amikor a vazallusnak nevezett katonáskodó fél, katonai szolgálata fejében földbirtokot kapott. Később a 10-11. századra a hűbériség már a politikai kormányzat, az igazságszolgáltatás, a katonáskodás és általában a társadalomszerveződés uralkodó intézményévé vált. Létrejött a hűbérurak és vazallusok hierarchizált, többemeletes kapcsolatrendszere. A hűbérúr ekkorra már rendszerint élethosszig átengedte a föld használatát és teljes jövedelmét. Ennek voltak olyan formái is amikor a föld használójának nem kellett dolgoznia az úr saját kezelésű földjén vagy háztartásában, sem termény vagy pénzszolgáltatást nem adott. Az ilyen formábanátengedett földet nevezték benefíciumnak, „jótéteménynek”.
A benefícium átadása rendszerint egy szerződés formájában történt. Két okiratot állítottak ki: egyet az úr, egyet a kedvezményezett számára. A benefícium tulajdonjogilag a hűbérúré volt, de közvetlenül a vazallus rendelkezett felette, s élvezte jövedelmeit. A birtok eredeti célja az volt, hogy segítse az úr iránti szolgálat teljesítését azzal, hogy anyagi bázist biztosít a vazallus számára. Ez a felfogás a 9. században megváltozott: a benefícium egyre inkább a szolgálatteljesítés feltételévé vált.
Nagy Károly (768-814) általában 30 mansus (jobbágytelek) nagyságú benefíciumokat adományozott, s ennek haszonélvezője már tehetős középbirtokosnak számított. Fontos kiemelni, hogy 12 mansus feletti birtokoknál egy nehézlovas katona király számára történő kiállítása kötelező volt. Nagy Károly később a hadsereg után a közigazgatásba is bevitte a hűbériséget: a grófok és a püspökök az ő vazallusai lettek. A vazallus ekkor már túlnyomórészt csak lovas katona volt, akit a források a 10. századtól kezdve gyakran lovagoknak, milesnek neveztek. A 8. századi források már leírják a vazallusi viszonyt létrehozó szertartást is: ez a homagium, majd ezt követi a hűségeskü. Érdekesség, hogy 757-ben Tassilo bajo herceg homagiumot tett Kis Pippinnek. A hűbériség ezzel kilépett Frankföldről, vagyis a nemzetközi kapcsolatoknak, az országok közötti viszonynak is uralkodó formájává vált. Kialakult a hűbéri lánc: a grófok a király hűbéresei voltak, az alsóbb tisztviselők pedig a gróf vazallusai. Az algrófok és vicariusok idővel a területükön emelt várak kapitányait (castellanus) kényszerítették homogiumra. Ez a rendszer kezdetben Nagy Károly idején - 768 és 814 közt – erősítette a király hatalmát, később azonban visszájára fordult. A vazallus ugyanis jobban kötődött közvetlen hűbérurához, akitől a benefíciumot kapta, mint a királyhoz, s mindig elsősorban közvetlen felettese irámti kötelességeit teljesítette. A hűbérúr így minden szinten vazallusa és a király közé állt. A király egy idő után már ne is érhette el közvetlenül a hűbéri lánc alsó fokait, az alvazallusokat, mert a hűbéri szokásjogban kialakult az az elv, hogy a”vazallusom vazallusa nem az én vazallusom”.
A klasszikus hűbériség
A klasszikus hűbériség korának a 10-13. század tekinthető, a hűbéri intézményrendszer ekkor fejlődött ki teljes egészében. Nemcsak a frank birodalom utódállamaiban (Franciaország, Németország, Burgund Királyság, Itália) találkozunk a hűbériség intézményével, hanem 1066 után (normann hódítás) Angliában, a keresztes hadjáratok nyomán a Jeruzsálemi Királyságban, a reconquista (arabok kiűzése az Ibériai félszigetről) eredményeként Spanyolországban is. A hűbéri viszonyba lépés ünnepélyes szertartással történt. Alapelv volt, hogy senki sem születik vazallusnak, hanem azzá lesz, mikor a hűbérbirtokot megkapja. A hűbérbirtok átadása úgy történt, hogy a leendő vazallus fegyvertelenül és hajadonfővel letérdelt a hűbérúr előtt s kezét ennek kezébe téve, kijelentette, hogy embere (homo) lesz, azaz védeni fogja hűbérura életét és becsületét. A homagiumot követte a hűségeskü szertartása, melynek során hűbérúr átadta a hűbérbirtokot valamely jelvény, pálca, faág, lándzsa, kesztyű stb. alakjában. (Ezt nevezték investiturának, azaz felruházásnak, vagy beiktatásnak.)
Az investitura által a vasallus nem a hűbérbirtokot kapta, hanem csak annak használatát. A tulajdonjog tovább is a hűbérúré maradt, midőn tehát a vasallus meghalt, a hűbér visszaszállott a hűbérúrra, ha pedig az utóbbi halt meg, a vasallusnak az új hűbérúr előtt a hűségesküt meg kellett újítani. Idővel azonban rendes szokás lett, hogy a vasallus halála után fia kapta a hűbérbirtokot, természetesen oly feltétel alatt, hogy ő is, mint atyja, letegye a hűségesküt s elfogadja a hűbérúr kezéből az investiturát. Ily módon a hűbérbirtok élvezete, vagy mi a gyakorlatban ezzel egyjelentőségű volt, a tulajdonjog örökössé vált. Franciaországban ez már a X. században megtörtént, Lombardiában a XI. században, Németországban jóval későbben, csak a XIII. században.
Az investitura szertartása után a hűbérurat és vasallust kölcsönös jog és kötelesség kötötte össze. A hűbérúr köteles volt vasallusát védelembe fogadni, neki jó igazságot szolgáltatni s a vasallusnak átadott birtokot csak hűtlenség vagy árulás esetén vehette vissza. Viszont a vasallus minden körülmények között hűséggel tartozott hűbérurának. Tartozott hűbérura titkait megőrizni, ellenségei cselszövevényeit tudomására hozni, hűbérura becsületéért minden perczben síkra szállani; csatában szükség esetén a maga lovát átadni s hűbérura helyett esetleg fogságba menni. Látjuk tehát, hogy a moralis kötelezettségek a hűbérúr és vasallus között kölcsönösek voltak. A moralis kötelezettség mellett a vasallus tényleges szolgálattétellel is tartozott hűbérurának. A szolgálattétel kétféle volt: segítség és tanács (auxilium és consilium). Az elsőhöz tartozott mindenekelőtt a katonai szolgálat. A vasallus tartozott hűbérurát hadba kisérni. A katonai szolgálat feltételei nem voltak egyformák; minden hűbérbirtoknál külön megállapodás történt, hogy hány napig és hány emberrel köteles a vasallus hűbérurát háborúba kisérni. A hadiszolgálat ideje 30–60 nap között változott. Némelykor a vasallus csak hűbérura területén és csakis védelmi háborúban tartozott katonai szolgálatot teljesíteni; máskor őrszolgálattal is tartozott ura kastélyában, vagy tartozott háború esetén a maga várait hűbérura rendelkezésére bocsátani. Bizonyos esetekben a vasallus pénzzel is tartozott hűbérurát segíteni. A négy legközönségesebb eset a következő volt: a foglyul esett hűbérúr kiváltása, a hűbérúr szentföldi zarándoklása, a hűbérúr legidősebb fiának lovaggá avatása és a hűbérúr legidősebb leányának férjhez adása. Segítség címe alatt foglalták össze azon ajándékokat is, melyekkel a vasallus a hűbérúrnak a hűbéres viszony minden változásánál kedveskedni tartozott: így minden investitura alkalmával, akár a hűbérúr, akár a vasallus halála tette a szertartás megújítását szükségessé. A hűbérbirtok eladásánál a birtok árának egy része szintén a hűbérurat illette, rendesen ez összeg egyenlő értékű volt a hűbérbirtok egy évi jövedelmével.
A tanácsnak nevezett kötelezettség abban állott, hogy bizonyos esetekben a vasallus tartozott hűbérura udvarában megjelenni és tanácsával őt segíteni vagy hűbérura udvarának fényét jelenlétével emelni. Így történt ez nevezetesen, ha a hűbérúr gyermekei kiházasításánál ünnepélyeket rendezett. Szorosabb értelemben vett tanácsadás végett a vasallusok rendesen évenként háromszor, karácsony-, húsvét- és pünkösdkor gyűltek össze a hűbérúr udvarában. Ezen összejövetelek alkalmával megvitatták a mindnyannyiukat érdeklő ügyeket s törvényt ültek a hűbérúr vasallusai között felmerült peres ügyekben. A bíráskodás a hűbérúr által e célra összehívott gyűlésen a vasallusnak elengedhetlen kötelessége volt; de viszont a hűbérúr sem vonhatta ki magát azon kötelezettség alól, hogy vasallusai felszólítására a törvényszéket összehívja. Ha vonakodott összehívni, vasallusai feloldottnak tekintették a hűségesküt. Ugyanazon hűbérúr vasallusai, kik a hűbérúr elnöklete alatt a törvényszéket alkották, egymás közt egyenlők lévén pair-eknek (pares) neveztettek. Itéletüktől hűbéruruk hűbérurához lehetett fellebbezni. Az eljárás e hűbéres törvényszékeknél a lehető legegyszerűbb volt. Ha a felek nem tudtak megegyezni, az Isten ítéletére hivatkoztak, azaz párbajt vívtak. A legyőzött fél elveszítette perét. Ha az egyik peres fél asszony, gyermek, aggastyán vagy pap volt, maga helyett bajvívót állított, de természetesen kötelezve volt Isten itéletét elfogadni, azaz ügyének kimenetelét a bajvívó szerencséjétől vagy ügyességétől tenni függővé.
Mert mióta a hűbérbirtokoknál az örökösödés elve érvényre emelkedett, a hűbéri rendszer kötelékeibe a gyermekek és a nők is bevonattak. Gyermekek és nők örökölték a hűbérbirtokat s éppúgy lehettek hűbérurak és vasallusok, mint a férfiak. Mivel azonban a kiskorú örökös a hűbéri jogokat és kötelességeket nem gyakorolhatta, nagykorúságáig vagy valamelyik férfirokona helyettesítette a jogok és kötelességek gyakorlásában s élvezte ennek fejében a hűbérbirtok jövedelmét, vagy igen sok esetbenmaga a hűbérúr vette át az örökös nagykorúságáig a hűbérbirtokot. A leányok öröklési joga nem emelkedett oly általánosan érvényre, mint a fiúké. Voltak oly tartományok Franciaország északi részeiben, hol a nők öröklési jogát nem ismerték el. Ott, a hol a leány is örökölhetett, a hűbérúr választott számára férjet, s ha a leány máshoz akart férjhez menni, a hűbérúr beleegyezését pénzen kellett megvásárolnia. A leányörökösök helyett is férjhezmenetelükig vagy a hűbérúr vagy az örökös valamelyik férfirokona, rendesen anyai nagybátyja gyakorolta a hűbéri jogokat és kötelességeket s élvezte a hűbérbirtok jövedelmét. Azonban arra is voltak példák, hogy asszonyok kormányozták a hűbért, elnököltek a hűbéri törvényszék ülésein, sőt még hadba is mentek.
Mint a gyermekek és a nők, úgy a papok is beléptek a hűbéri rendszerbe. A püspökök és apátok az idők folyamán fejedelmek és magánosok jámbor adományaiból roppant vagyont gyűjtöttek össze s ilyformán ők is, mint a világi urak, nagy földbirtokosok lettek. Ezen felül a Karoling uralkodók s később a német királyok is a püspököket kerületeikben a világi hatalommal is felruházták, a püspökökből grófok lettek s a hűbéri rendszer megszilárdulásával kerületük nagy földbirtokosainak hűbérurai. Mint a világi urak, a püspökök és apátok sem nélkülözhették a fegyveres kíséretet, mert csak maguk védelmezhették meg önmagukat s így ők is kénytelenek voltak, mint a világi urak, földbirtokuk nagy részét hűbérbirtok gyanánt harcosaik, azaz vasallusaik között kiosztani. Ilyformán a püspökök és apátok hűbérurak lettek, rendelkeztek hűbéreseik hadereje fölött s gyakorolták a hűbéri jogokat. Másfelől ők is vasallusai lettek a hatalmasabb hűbéruraknak, első sorban a királyoknak, kiktől földbirtokaik nagy részét kapták s kiknek kezéből elfogadták az egyházi méltóságukhoz csatolt világi javak investituráját.
Hűbériség és familiaritás
A hűbériség Magyarországon nem hozott létre Nyugat-európai jellegű hierarchizált struktúrát, hanem egy speciális változatot teremtett, melynek neve familiaritás lett. A magyarországi familiaritás és a nyugat-európai hűbériség alapvető eltérése az, hogy afamiliáris nem tekinthető klasszikus értelembe vett hűbéresnek, hiszen földjét nem urától kapta hűbérül. A familiáris birtokát tehát nem érintette a szolgálatvállalás, hiszen ő nem földjével együtt szegődött el, hanem csupán személyében. A familiárismegtartotta nemesi kiváltságait, így tetteiért sem ura törvényszéke, hanem a királyi bíróság előtt tartozott felelni. A familiárisfüggése tehát kettős volt: függött urától, mert elszegődött hozzá, de a “király embere” maradt mint szabad birtokos. A család (família, latin, 'család, háznép, szolgálónép') nemcsak vérségi kapcsolatot jelentett, tágabb értelemben a családhoz tartozónak tekintették mindazokat, akik a családfő, az úr szolgálatában álltak. A familiaritás a főurak valamint a közép- és kisbirtokos nemesek sajátos kapcsolatrendszerét jelentette, amely a 13. század második felében alakult ki és az egész középkor folyamán meghatározó maradt. Kialakulásának egyik fő oka abban rejlett, hogy Magyarországon nem volt hűbéri láncolat, mivel birtok-adományokat csak a király tehetett.
Az Árpád-kor első két évszázadában a királyi hatalom túlsúlya miatt a kisebb szabad birtokosok közvetlenül a királyt szolgálták. II. András uralkodásától egyre nagyobb teret nyert a világi nagybirtok. A közép- és kisbirtokosok megőrizték ugyan személyes szabadságukat és birtokaikat, de egyre lazultak azok a szálak, amelyek korábban a királyhoz kötötték őket. Ezért a kisebb földtulajdonnal rendelkező nemesek egy-egy nagyobb úr famíliájába szegődtek, védelmet keresve más nagyurakkal szemben. A familiárisok hűséggel, tanáccsal, katonai szolgálattal tartoztak uruknak, háború esetén az oldalán harcoltak, békeidőben igazgatták birtokait vagy bíráskodtak helyette. A familiárisok szolgálatait az úr különféle javadalmazásokkal “hálálta meg”: pénz, fegyverzet, ruházat, ellátás szolgált fizetségül, a leghűségesebbek pedig abban reménykedhettek, hogy uruk birtokadományt jár ki számukra a királynál.
A lovagság
A hűbéri rendszerben, mint hűbérúr vagy vasallus, helyet foglalt harcképes egyénekből alakult meg a XI. században a középkori Európa katonai osztálya: a lovagság. Lovagság és a hűbéri rendszer a legszorosabb kapcsolatban vannak. A nemesek, a gazdagabb földbirtokosok már a hűbéri rendszer megalakulása előtt lovaskatonai szolgálatot teljesítettek s fegyverzetük is körülbelül ugyanaz volt mindenütt, de csak a hűbériség teljes kifejlődése után történt, hogy a nemesség oly szervezetet nyert, mely ez osztályt a nép nagy tömegétől élesen megkülönböztette. A XI. századtól fogva a lovagok, mint egy külön álló társadalmi osztály tagjai nemcsak külső megjelenésük, ruházatuk és fegyverzetük hasonlósága által tüntették ki összetartozásukat, hanem még inkább azzal, hogy harcias életük elé ideális, az egyház által szentesített célt tüztek ki. Értjük az elnyomottak, a gyöngék védelmezését s később a küzdelmet a hitetlenek ellen.
Az ily értelemben vett lovagság ott keletkezett, hol rá égető szükség volt: azon országokban, hol a hűbéri rendszer minden nagyobb földbirtokos területéből külön államot alakított, hol erős központi hatalom hiányában, minden ember maga szolgáltatott magának igazságot, helyesebben, ahol minden egyesnek jogát kardja ereje szabta meg. Mert a hűbéri társadalom tagjait egymáshoz fűző kötelékek a gyakorlatban vajmi gyöngéknek bizonyultak. Hiába állították fel az elméletet, hogy a vasallusok peres ügyeit a hűbérúr elnöklete alatt a paresek törvényszéke döntse el, a mindennapi életben mindenki, ki jogaiban sértve érezte magát, kardjára hivatkozott. A ki csak tehette, maga szolgáltatott magának igazságot s nem várta azt mástól. Innen az örökös háborúk a hűbérurak között, melyekben a gyöngébb az erősebbnek rendesen áldozatul esett, s melyeket az egyház is vajmi kevés sikerrel korlátozhatott az Isten békéje által (Treuga Dei), azaz azáltal, hogy a magánháborút szerda estvétől hétfő reggelig eltiltotta. Állam nem lévén, magánemberek vállalkoztak az egyház jótevő befolyása alatt a társadalom gyönge tagjainak, az asszonyok, özvegyek és árvák jogainak védelmezésére. Ez a nemes cél, mely később a keresztyénség egyetemes érdekeinek védelmezésévé bővült ki, adja meg a lovagságnak egyetemes történeti jelentőségét, de ugyanakkor meg is magyarázza, miért szorítkozott az igazi lovagság Nyugat-Európára. Franciaországban, hol a hűbériség legerősebb volt s a központi hatalmat teljesen összetörte, fejlődött ki a lovagság s innen terjedt el Németországba és Olaszországba, azon országokba, melyek a XI. és XII. század folyamán erős központi hatalommal szintén nem dicsekedhettek. Oly országokban, mint Anglia és Magyarország, hol a központi hatalom, a királyság elég erős volt, hogy a társadalom minden tagjának személyét és vagyonát biztosítsa, a lovagság intézménye nem tudott gyökeret verni.
Lovag csak nemes szülők gyermeke lehetett, de a nemes születés még senkit sem jogosított fel a lovagi cím viselésére. Szabály volt, hogy senki sem születik lovagnak, hanem azzá lesz a felavatás által, éppúgy mint senki sem születik vazallusnak, hanem azzá lesz az investitura által. E szabály oly erős volt, hogy az alól még a királyok sem tettek kivételt. Azon tekintélynél fogva, mely a lovagokat az intézmény fénykorában övezte, a lovagcímet ki kellett érdemelni s ez, valamint csakis a lovagokat megillető nehéz fegyverek kezelése szükségessé tette a tanulási és próbaéveket. Így fejlődött ki a nemes fiúk számára a lovagélet iskolája.
A leendő lovagot már hét éves korában elvitték a szülői háztól, valamelyik kitünő lovag udvarába, hol alkalma nyílt a lovagerények elsajátítására. Tizennégy éves koráig mint apród (page, varlet) kísérte a vár urát vagy asszonyát a vadászatokra s folytonos testgyakorlat által megszerezte a fegyverforgatáshoz szükséges erőt és ügyességet. Ugyanakkor mint inas is szolgálta urát. Segített urának a felöltözésnél, felszolgált az asztalnál s elkészítette az ágyat. A hosszú téli estéken a híres lovagtettekről szóló elbeszélések s a dalnokoknak, a trubaduroknak a lovagi életet dicsőítő énekei, módot nyújtottak szellemi és erkölcsi kiképzésére. Ez elbeszélésekből és költeményekből alkotta meg az ifjú nemes jövendő életére a lovagélet eszményképét. Tizenöt éves korában mint fegyverhordozó apród (ecuyer vagy damoiseau) nehezebb fegyvereket kapott, követte urát a háborúba s tizenhét éves korában nem ritkán már távoli hadjáratra indult, hogy mielőtt lovaggá avattatik, e méltóságot valamely kiváló fegyvertény által kiérdemelje. A tanulási évek elteltével, ami rendesen a 18–21 éves kor körül történt, a jelölt, ha elég gazdag volt, hogy lovagéletet éljen, ünnepélyes szertartással felvétetett a lovagok rendjébe. Az ünnepélyes aktust jelképes szertartások előztek meg. Teste és lelke tisztaságának jelzésére megfürdött, meggyónt és áldozott s azután fehérbe öltözve, két lovag által kisérve, az oltárhoz lépett. A mise végén a pap megáldotta kardját s egy lovag, rendesen az, kinek udvarában szolgált, kardjával vállára ütött e szavak kiséretében: «Lovaggá avatlak az Atyának, Fiúnak és Szent-Léleknek nevében». Az új lovag megesküdött, hogy fegyvereit az elnyomottak és gyöngék védelmezésére szenteli, mire a várúr a pap által megszentelt kardot oldalára övezte. A kisérő lovagok egyenként ráadták a lovagi fegyverzetet, legutoljára a lovagméltóságot jelző aranyozott sarkantyút, mire az új lovag lóra kapva lándzsájával földre sujtott egy előre e czélra felállított bábot. A szertartást rendesen lovagjáték fejezte be.
Az ekként elnyert lovagméltóság kiváltságokkal és kötelességekkel járt. A lovagok a keresztény társadalomban hatalmas szövetkezetet alkottak, melynek tagjait a testvériség és becsületérzés kötötte össze. Az udvariasság és a nők tisztelete elsőrangú lovagi erények, de a lovagok e mellett tartoztak egymást kölcsönösen védelmezni s egymás ellen harcolva tartoztak bizonyos szabályokat megtartani. Ki ezek ellen vétett, becstelennek jelentetett ki, elvesztette lovagméltóságát s nem ritkán halállal lakolt.
A lovagok életmódja, lovagvárak és lovagi tornák
A korai és érett középkorban a harc és háború lett a nemesség mindennapi foglalkozása. Mindenki háborút viselhetett, ha előbb bizonyos formaságoknak eleget tett. A háború megkezdését a hadüzenetnek kellett megelőzni, mi a legtöbb esetben egy kesztyű átküldése által történt. A hadviselő feleket vasallusaik és rokonaik követték, szabály lévén, hogy a rokonok hetediziglen tartoznak egymást segíteni. A háború az ellenfél földjeinek elpusztításából, a nyájak elrablásából, a parasztok kunyhóinak felégetéséből állott. Nyílt ütközetekben a nehéz fegyverzetű lovagok egymásra rohantak s egymást lándzsáikkal a nyeregből kiemelni s a földre dobni igyekeztek. A lovagok háta mögött sorakozott csatlósok és apródok az ellenfél leesett lovagjait foglyul ejtették. A győztes a fogoly lovagokat várába vitte s csak bizonyos váltságdíj fejében bocsátotta szabadon. Miután a lovagok tetőtől-talpig vasba voltak öltözve, a lovagharcok általában nem voltak véresek, annyival inkább, mert a lovagok egymást nem megölni, hanem elfogni igyekeztek. Az Anglia és Franciaország közt 1119-ben lezajlott bremulei ütközetben (I. Henrik és VI. Lajos közti csatában) például 900 lovag vett részt s csak mindössze három maradt halva a csatatéren.
Komoly harc hiányában a lovagok lovagjátékban mérkőztek meg egymással, s a mily vértelenek voltak általában a komoly ütközetek, ép oly veszedelmesek voltak nem ritkán a lovagjátékok. A lovagjátékokban, melyeknek szabályait Vendômois Prenilly Gottfried állapította meg a XI. század közepén, tompa fegyverekkel küzdöttek, de nem ritkán vívtak élet-halál harcot is rendes fegyverekkel. A bíróknak kiszemelt lovagok megeskették az ellenfeleket, hogy becsületesen harcolnak s miután a fegyvereket megvizsgálták, nevezetesen a kardokat és lándzsákat összemérték, jelt adtak a küzdelemre. A lovagok lándzsával egymásra rohantak, s ha a lándzsák összetörtek, karddal folytatták a küzdelmet mindaddig, míg egyik a földre hullott. Aki a szabályokat nem tartotta meg, lovának és fegyvereinek elvesztésével bűnhődött. A jutalmat, mely rendesen fegyverből, leginkább kardból állott, nagy ünnepélyeknél a nők szabták meg és nyújtották át a győztesnek. A fejedelmek által nagy összejövetelek alkalmával rendezett lovagjátékokban a lovagok nagy csapatokban mérkőztek s ilyenkor a haláleset nem tartozott a ritkaságok közé. A neussi lovagjátékban pl. 1240-ben 60 lovag vesztette életét.
Ha nem volt háború és lovagjátékok is szüneteltek, a lovagok váraikban tartózkodtak, melyek a folytonos hadiállapotnak megfelelően nem kényelemre, hanem védelemre szolgáltak. A középkori nemes lakása valóságos erősség volt, kezdetben fából és földből, majd később valamely magaslaton, magányos hegyen kőből építve. A lovagvár nagy épületcsoport volt kör vagy négyszögalakban, melyet tömör, csak lőrésekkel megszakított fal s ezt ismét kívülről s gyakran belülről is vízzel megtölthető árok vagy hatalmas földsánc övezett. Felvonható híd vezetett a vár külső udvarába, hol a cselédség lakásai, az istállók és gazdasági épületek állottak s mely gyakran oly tágas volt, hogy ott a környék lakossága szükség esetén menhelyet talált. Innen ismét keményen megerősített csapó vasajtóval ellátott kapu nyílt a vár belső részébe, hol a várúr családjával lakott, s melynek központja a donjonnak nevezett hatalmas három-négy emeletes torony volt. Ez utóbbi árokkal övezve, egymagában ismét külön erősség volt, melynek nem ritkán hat láb széles tömör falai között a várúr még akkor is védhette magát, mikor várának többi részei az ellenség kezébe kerültek. Világos, hogy csak a gazdagabb urak építhettek ily hatalmas, az akkori idők hadi eszközeivel szemben bevehetetlen erősségeket s igen sok lovag volt lovagvár nélkül.