A Honfoglalás kora:
A kortárs nomád népekhez hasonlóan harcias őseink eredetéről, honfoglalás előtti vándorútjáról, életmódjáról és harci szokásairól több, - nem egyszer egymásnak ellentmondó - korabeli vagy közel egykorú leírást ismerünk, akárcsak a honfoglalás lefolyásáról. Regino prümi apát szerint, az általa rendkívül kegyetlennek tartott magyarok, 889-ben bukkantak elő a Don folyó körüli mocsarakból és a náluk erősebb besenyők támadása elől nyugatra húzódva útnak indultak "új föld és szállás keresésére". Előbb "a pannon és avar pusztaságon kóboroltak", majd gyakori betöréseikkel sorra megtámadták a karintiai szlovéneket, a morvákat és a bolgárokat. Harcmódjukról azt írja: "Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le nyíllal, melyeket szaruból készült íveikről oly művészettel igazítanak, hogy alig lehet azokat kikerülni". Mai tudásunk szerint, csupán azt lehet bizonyosan tudni, hogy lehetett egy olyan időszak, amikor őseink Európa és Ázsia határán egy ideig átmenetileg hun uralom alatt éltek. Ezt követően kazár függőségben, ahonnan a kettős vezérség intézménye is származott. A legrészletesebben Bölcs Leó bizánci császár szól az ősmagyarok századokon át követett harcmódjáról; színlelt megfutamodásaikról majd visszafordulásaikról, fegyverzetükről, kimagasló harci fegyelmükről stb. Az egyszemélyi harci vezetést elismerték, a vétkeseket keményen megbüntették, a fáradalmakat és a nehézségeket derekasan tűrték. Gyors lovaikon száguldozva roppant távolságokat győztek le. Hittek a fejedelmi család természetfeletti küldetésében, s ezért követték vonakodás nélkül Kurszán kündüt és Árpád vezért is az új hazába vezető úton, ahová 895-ben érkeztek meg a Vereckei-szoroson, illetve másik csoportjuk a dél-keleti Kárpátokon át. Kurszán meghalt a nyugati végeken a bajorokkal vívott harcban, s Árpád egyedül maradt a vezér.
A Kárpát-Duna medence megszállása szakaszosan történt, és mintegy öt esztendeig tartott. A Dunántúl birtokba vétele csak azt követően ment végbe, hogy a magyarok egy csoportja Arnulf keleti frank király szövetségeseként a brentai csatából hazatérőben megtudta: meghalt a területre igényt tartó Szvatopluk morva nagyfejedelem és így gazdátlanná vált ez a föld. Először főként a sík területeket szállták meg. Árpád fejedelem törzse a legvédettebb, középső részeken telepedett le. Ötven körül lehetett a nemzetségek száma, s később az államalapítás után nagyjából egy-egy nemzetségi területen alakult meg egy-egy vármegye. A védelem céljaira alakították ki a gyepűelvéket vagy gyepűket(1), amiket kezdetben nem telepítettek be. A honvédelmet szolgálták a hazánkat körülvevő úgynevezett ütköző országok is, amelyekkel őseink igyekeztek szövetséget kötni. Ilyen volt többek között Bajorország, Csehország, a Bolgár Birodalom vagy Lombardia. A védelem megszervezésével párhuzamosan mintegy hét évtizeden át folytak a kalandozások is szerte Európában. Ezek egyrészt gazdasági jellegű rabló portyázások voltak, másrészt jól jött a harckészség ébren tartására. A kalandozó magyarokat szinte mindenkor valamelyik nyugat-európai uralkodó hívta segélycsapatul ellenfele ellen. A történészek különben kétségbe vonják a magyarok "különös kegyetlenségéről" szóló vádakat, hiszen egykorú feljegyzések szerint számos országon példás rendben vonultak át, így egészen a mai Észak-Spanyolországig nyomultak békésen a mórok ellen(!).
A kalandozó magyarok hadisikereinek a titkát mindenekelőtt gyorsaságukban és fegyelmezettségükben találhatjuk meg. A nyugat-európai nehézlovasság zártrendű csoportjait minden oldalról körülfogták és távoli nyílzáporral nagy károkat okoztak azoknak. Ezt követően színlelt megfutamodással, majd váratlan visszafordulásukkal csapdába csalták és úgy semmisítették meg őket. Nagy lovastömegek színlelt megfutamodása majd egyszerre történő visszafordulása kiemelkedő harci fegyelmet igényelt, mely utóbbi ugyancsak hiányzott a nyugat-európai seregek legtöbbjéből. Az ellenszert először Madarász Henrik német király találta meg, amit a csata előtt így foglalt össze: "Midőn harcba rohantok, senki se igyekezzék előbb odajutni mint bajtársa... fedjétek egymást kölcsönösen pajzsaitokkal, s ezekkel fogjátok fel az első nyíllövéseket, és ezután támadjatok rájuk ellenállhatatlanul heves rohamban, hogy csak akkor legyen idejük a második nyilat kilőni, amidőn a fegyveretek által ütött sebeket már érzik." Serege ezt követve 933-ban Merseburgnál vereséget mért a kalandozó magyarokra, akik azonban emiatt még nem szüntették be hadi vállalkozásaikat. A következő évben besenyő szövetségben őseink Konstantinápolyig hatoltak, s a nyugati portyákat is csak a 955-ben Augsburgnál elszenvedett vereség után hagyták abba, dél felé, Itália, a Bolgár Birodalom és Bizánc ellen pedig még 15 évig vezettek támadásokat. Valójában az itáliai hadi vállalkozások nyomán ébredt fel az érdeklődés Taksony vezérben a kereszténység iránt. 962-ben tehát követséget küldött a pápához egy püspök Magyarországra küldését kérve. Ezzel indult meg a kereszténység felvételének folyamata és Magyarország betagozódása a keresztény Európába.
A honfoglaló és kalandozó magyarokat több egykorú forrás szerint a kíváncsiság és a nyitottság jellemezte a számukra idegen világ dolgai iránt és egyúttal nagyfokú tolerancia is a mássággal szemben. Ez utóbbit elősegítette a több etnikum és vallás egymás mellett élésén túl az a laza törzsszövetségi rendszer is, amelyben éltek. Ám a vezetők fölismerték: ha erős, tartós államot akarnak létrehozni, ahhoz egységes ideológia is kell, s erre a kereszténység látszott legalkalmasabbnak. A felismerés és a gyakorlati végrehajtás között azonban sok év telt el. Nagyon erős belső ellenállásokat kellett sokszor ugyancsak véres eszközökkel fölszámolni, amíg Géza fejedelem, majd fia Vajk, - a későbbi Szent István - tevékenysége nyomán az ezredfordulón valójában is megalakult Európa szívében az eddigi nomád államalakulat helyén, a keresztény Magyar Királyság.
Első nagy királyunk világi törvényeinek a sorozatával éppúgy megváltoztatta a korábbi gazdasági, társadalmi viszonyokat, miként vallási rendelkezésével a belső hitéletet. A vérségi szervezet helyén létrejövő magánbirtokláson alapuló új államban természetesen megváltoztak a hadügyi viszonyok is. A királyság külső és belső védelmét mind az országon belül mind a gyepűvonalon várak biztosították; döntő többségükben ekkor még földvárak. Ezekre épült a katonai szervezet, amely fő társadalmi bázisát a felbomló törzsek szabad magyarságából merítette. A harcos jobbágyság falvait a király a várak szolgálatára rendelte, száz háztartásból (innen ered a "század", mint katonai fogalom) álló egységre osztva azokat. Velük az ispánnak vagy várispánnak nevezett királyi tisztségviselő rendelkezett. A közrendű várnép, zömében földművelő és állattenyésztő lévén, fizette az államnak a pénz- és a terményadót, kisebbik hányaduk katonáskodott is. A királyi hatalmat biztosító fegyveres erőszakszervezet ekkor, és még sokáig, nem különült el markánsan honvédelmi és belső rendvédelmi funkciói szerint. Az uralkodók hadserege az udvari vitézekből - nagyon sokszor külhoniakból - a főpapok és udvari főemberek fegyvereseiből, valamint a határvédelmet közvetlenül ellátó besenyőkből, székelyekből, kunokból, úzokból, szlovénekből és magyar határőrcsapatokból került ki. Csupán az országot fenyegető rendkívüli nagy veszély esetén került sor a királytól magánjogilag független szabad magyarok hadba hívására. A "hadtápellátást' a várgazdaságok biztosították, ahol nagy élelmiszerkészletek voltak felhalmozva. A birtokos urak saját költségükön tartoztak felfegyverezni és ellátni magukat és katonai kíséretüket. Már ekkor használatosak voltak - természetesen a maitól eltérő jelentéssel - a "had-nagy" és az "őr-nagy" elnevezések.
Fegyverzet és felszerelés valamint fegyvernemi megoszlás terén Géza fejedelem és István király hadseregében keveredtek a régebbi és a nyugat-európai mintára átvett hadelemek és hadformák. Már megjelentek a honfoglaló íjas-szablyás harcosoknál nehezebb fegyverzetű, szabad magyar lovasok is. Az uralkodó kíséretében egyre nagyobb számban akadtak páncélos, bajor, sváb, itáliai, orosz-varég és lengyel urak is. Ezek más harcászati gyakorlatot követtek, mint például a határőrszolgálatot ellátó, zömében nem magyar etnikumú katonák, akik megtartották a korábbi vágtázó-nyilazó haditaktikát.
Szent István király hadseregének létszámát nem ismerjük, de katonai eredményei arról tanúskodnak, hogy a nehéz- és könnyűlovasságból, a kor színvonalán mozgó hadigépekből álló had tekintélyes katonai erőt képviselt az akkori Európában. Ezt támasztja alá, hogy a hódító szándékkal hazánkra törő II. Konrád német-római császár két erős hadseregét is fel tudta morzsolni 1030-ban, majd a tőrbe csalt hadsereg maradványait üldözve a magyar sereg Bécsbe is benyomult. István e siker ellenére békét kötött, mindenesetre a Lajta-Fischa közti területet az országhoz csatolta. 1038-ban bekövetkezett halálakor egy olyan államot hagyott utódaira, amelyben a belső ellenállást, a felkeléseket fölszámolták, és amelytől kemény figyelmeztető leckét kapott az akkori Európa legtekintélyesebb világi hatalmának számító német-római császár is.
Az Árpád-házi királyok kora Szent István után:
Az a több mint két és fél évszázad, ami Szent István halálától az Árpád-ház kihalásáig eltelt, vallási és hatalmi harcoktól volt terhes nem csupán Magyarországon, de egész Európában, sőt Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten is. Míg a magyar honfoglalás és az államalapítás korát Európában a népvándorlások, és a Római Birodalom kettéválása után kialakult hatalmi űr jellemezték, addig a 11-13. századi korszakot a keresztes háborúk, a rendi parlamentarizmus megjelenése, a városok felemelkedése, a kereszténység megújulása, a császárság és a pápaság közötti elkeseredett küzdelmek, valamint egy időn át a tatár hódítás veszélye jellemezte. Legújabb történeti értékelések szerint ez az időszak Európában a felvirágzás és a középkor delelőjének korszaka volt. Ezekben a századokban Kelet-Közép-Európában hanyatlott a központi királyi hatalom; nem utolsó sorban azért, mert az uralkodók hozzátartozóikat gyakran egy-egy országrész adományozásával elégítették ki. Emiatt például szomszédaink közül Csehország, Lengyelország, a Kijevi Fejedelemség nagy mértékben felaprózódott és meggyengült.
Magyarországon súlyosbította a viszonyokat, hogy Szent István, - fia tragikus balesete miatt - fiú utód nélkül halt meg, aminek következtében gyilkos trónharc indult az István pogány rokonainak mellőzésével kinevezett unokaöccs, Orseolo Péter, valamint Aba Sámuel ellenkirály, és a régi hithez ragaszkodó hívei között. Pétert a császár is támogatta, így a trónharc tekinthető egyrészt kereszténységellenes, másrészt a nemzeti önállóságot és függetlenséget biztosítani hivatott küzdelemnek is. A Péter végleges bukása után trónra kerülő I. András, I. Béla, Salamon és I. Géza királyoknak - akik összesen csupán három évtizednyi ideig uralkodtak - folytatniuk kellett a belső - pogányellenes - és a külső, függetlenségi küzdelmeket. A honvédelmi harcok kiterjedtek a császári hódító hadjáratok kivédésére, valamint a keletről jövő támadások elhárítására. Ez utóbbiak közül kiemelkedik az 1068-as, kunok ellen vívott cserhalmi ütközet, amely hadtörténelmi szempontból azért is figyelemre méltó, mert a magyarok ebben már nem nyilazással kezdték a harcot, hanem lovasrohammal. Ugyanígy az ezt követő, Nándorfehérvár elfoglalásával végződő magyar hadművelet, amikor a bizánci védők bevetették a görögtüzet is.
A magyar hadisikerek egyik oka volt, hogy az ország katonai ereje a belső pártviszályok ellenére sem gyengült meg számottevően. A 11. század elején egymilliónyira becsült lakosság kétszáz év alatt megduplázódott, aminek következményeként a 11. század végén 30.000 fős magyar hadsereg egy évszázad alatt 50.000-re nőtt. A Szent István-kori hadszervezet ugyan módosult, de alapjaiban ekkor még nem változott meg. A harcokat vezető Árpád-házi királyaink többnyire tehetséges katonai vezetőknek bizonyultak. Közülük is kitűnt Szent László királyunk, aki évszázadokon át a magyar katonák legmegbecsültebb szentjének és példaképének számított és 1992 óta, hagyománytiszteletből, a Magyar Határőrség napját is június 27-én, László napkor ünneplik. A magyar, besenyő, bolgár, örmény, lengyel, elbai, szláv, német, burgundi és görög ősöktől származó nagy királyunk kimagasló termetével, páratlan vitézségével, lovagias magatartásával méltán vált példaképévé többek között oly kiemelkedő jelentőségű királyi utódjának is, mint amilyen Nagy Lajos volt. László, Szent Istvánt tekintette példalépének. Sikeres honvédelmi harcai mellett egyúttal országgyarapító is volt; Magyarország területét Horvátországgal növelte, amellyel hazánk a 20. század elejéig közös korona alatt élt. László államférfiúi és katonai erényeit nagy mértékben elismerték nemcsak itthon, de Európa-szerte is. Halála után nagyváradi sírja zarándokhellyé vált, középkori "istenítéletek" színhelyévé. A kunok ellen vívott honvédő harcairól mondák sokasága maradt az utókor számára.
A 12. századi Árpád-házi uralkodóink közül méltatlanul kevés figyelmet szenteltünk a három évtizeden át uralkodó II. Gézának, aki sikeres hadjáratokat vívott a hazánk önállóságát fenyegető Bizánc ellen. Sikereinek titkát egy hazánkban időző művelt granadai mór ifjú, - aki száz esztendővel Julianus barát előtt már járt a Baskíriában fekvő Magna Hungáriában és onnan hozzánk jőve konstatálta a nyelvi azonosságot - azzal indokolta: Géza rendkívüli vallási és nemzetiségi türelmet tanúsít a hazánkban élő sok ezer mohamedán besenyő és üzbég iránt, akik emiatt a legvitézebbül szolgálják őt a bizánciak elleni harcaiban. Papjai tiltakozásával nem törődve, megengedi mohamedán alattvalóinak még a többnejűséget is, ezért "hatalmas serege és vitézsége miatt minden nép fél tőle".
Bátran elmondható, hogy hazánk a belső trónviszályok és a külső hatalmak hódító törekvései ellenére a 12. században töretlenül haladt a Szent István-i úton és vitathatatlanul Kelet-Közép-Európa vezető szerepet betöltő politikai és katonai hatalmává vált. Az írásbeliséget bevezető III. Béla királyunk évi 241.000 ezüst márka jövedelme megegyezett a korszak angol uralkodóinak bevételével. Ekkor kezdték a szolgák felső- és a közszabadok alsó rétegéből kialakult lakosságrészt jobbágyságnak, míg az előkelőket, gazdagokat nemeseknek nevezni. Utóbbiak egyre gazdagabbak lettek és befolyásukat a 13. században a királyi hatalom kárára növelték. Ennek egyik megnyilvánulása volt 1222-ben az Aranybulla kiadásának kikényszerítése II. András királyunktól. E kiváltságlevél 31. pontja feljogosította az alattvalókat, hogy amennyiben a király nem tartaná meg az oklevélben foglaltakat, joguk legyen fegyveresen szembeszállni vele. (Ez volt a "ius resistendi" - a büntetlen ellenállás joga.) Átalakult a korábban a királyi megyerendszer hadakozó népeinek szolgálatán alapuló katonáskodási rendszer is. A nemesség csak akkor volt köteles saját költségén táborba szállni a király parancsára, ha az ellenség már az országba tört. Ennek káros hatása az 1241-ben bekövetkező tatárjárás néven ismert mongol betörés idején mutatkozott meg. Az ekkor uralkodó IV. Béla királyunk a közelgő támadás elhárítására fel kívánta használni a mongolok elől hazánkba menekült poloveceket is, vagy más néven; kunokat. Ám az őket a külsejük miatt tatárok "kémjeinek" tekintő pesti lakosok meggyilkolták királyukat, mire pusztítva elhagyták az országot. Így Béla király csak mintegy 25.000 katonát tudott szembeállítani a 65.000-es létszámú mongol fősereggel, április első felében, Muhi-pusztán. A magyarok ekkor már nem ismerték a korábbi kedvelt lovas-nomád harceljárást, ugyanakkor kevés ütőképes nehézlovassal rendelkeztek. Mindez, párosulva a nagy létszámhátránnyal, döntő vereséghez vezetett. A bekerített magyarok közt pánik tört ki, Spalotoi Tamás leírása szerint "kiki magáról aggódván, a közjóról senki se bír vala gondoskodni, a dárdák és nyilak záporát nem szemben fegyverrel fogadják vala, hanem hátat fordítva, a lövésekre minden lépten nyomon oly sűrűn hullanak vala, mint ahogy a megrázott tölgyfáról a makk szokott potyogni ". A vereség ellenére voltak, akik vitézül helyt álltak; így Kálmán herceg, a király öccse, Csák Ugrin kalocsai érsek, vagy a francia Templomos Lovagrend katonái. Egy korabeli kínai(!) évkönyv kemény magyar ellenállásról számol be. A mongol hadak mindenesetre nagy pusztítást vittek végbe az országban, de sok erődített várost és várat nem tudtak elfoglalni, ahová - akárcsak az erdőkbe, hegyekbe, mocsarakba - a lakosság egy része bemenekült. A tatárdúlásnak végül 1242 márciusában lett vége, ennek az okát máig vitatja a történettudomány. A pusztítás ilyen rövid idő alatt is óriási volt. A III. Béla korában kétmilliónyira becsült magyarországi lakosságszám hazánk egyes részein a felére csökkent. Ez meghiúsította annak a jövőbeni lehetőségét is, hogy a magukat magyaroknak vallók kitöltsék a Kárpát-medencét.
A tatárok elől az Adriai-tenger partjára menekült IV. Béla király a mongol kivonulás után megkezdte a második országépítés nagy munkáját, aminek fontos részét képezte a honvédelem újjászervezése. A nagyurakat arra szorította, hogy kővárakat építtessenek. Azt is elvárta tőlük, hogy birtokaik jövedelméből minél többnehézlovast tartsanak, akik a leghatékonyabbaknak bizonyultak a tatárokkal szemben is. A feudális nagyurak magánhadseregének fejlesztése mellett IV. Béla nagy gondot fordított arra is, hogy a királyi hadinépet átszervezze. Hadserege különféle elemekből került ki: familiárisokból, a székelyek és a kunok hadkontingenseiből, az iráni nyelvű jászokból, szlavón és horvát nemesekből, a különböző lovagrendek nehézpáncélosaiból, a városok által kiállított nehézlovasokból és lándzsásokból. A nehéz- és a könnyűlovasok jól kiegészítették egymást a harcban. E kor magyar katonái ismerték és használták aszámszeríjat. A király 46 kővárat építtetett, amelyek egyúttal nagy élelmiszerraktárak és menedékhelyek is voltak ellenséges támadás idején. A fegyverek nagy részét a magyarországi városok iparosai készítették. A mintegy 40.000 fős haderő felét a magánhadak tették ki; tízezer harcost a kunok adtak és ennyire tehető a királyi katonaság létszáma is. Ezzel a haddal a korabeli Európa bármely uralkodójának komolyan számolnia kellett. IV. Béla már 1246-ban győzelmes hadjáratot indított a tatárjárás alatt őt hátba támadó Frigyes osztrák herceg ellen, s 1253-ban megszerezte Stájerország nagyobb részét. Ottokár cseh király ellen viselt háborúi azonban nem jártak átütő eredménnyel, mert az ellenfél több nehézlovassal rendelkezett, mint ő. Ugyanakkor a király belső harcokra is rákényszerült az utódának kiszemelt István fia ellen. Ennek ellenére Anjou Károly a nápolyi király követe 1269-ben azt jelentette urának IV. Béláról: "ha ez a dicső király fegyverbe szólítja a seregét, északon és keleten senki mozdulni sem mer". Magyarország tehát nem egészen három évtizeddel a tatárdúlás után katonai nagyhatalom volt Európában, s ebben elévülhetetlen érdemei voltak IV. Bélának.
A folytatás azonban már korántsem mondható ilyen eredményesnek. Sőt! Az utolsó Árpádok 31 évig tartó uralkodása alatt az ország ereje jelentősen hanyatlott. Részben a megoldatlan kun kérdés, részben a nagybirtokosok túlzott hatalma miatt. Olyan társadalmi krízis kezdett kibontakozni az országban, amely a fejlődés egy bizonyos fokán Európa-szerte szinte mindenütt megfigyelhető volt. A hanyatlás ellenére a magát Atilla hun király reinkarnációjának tekintő IV. (Kun) Lászlómagyar király, Habsburg Rudolffal szövetkezve, 1278 augusztusában, a morvamezei csatában, döntő vereséget tudott mérni a Nyugat-Magyarország megszerzésére is törő II. Ottokár cseh királyra, aki maga is elesett a véres csatában. A Habsburg-ház szempontjából viszont elmondható, hogy a család igazi emelkedését, európai súlyának növekedését ez a magyar segítséggel elért katonai győzelem indította el. IV. László még vissza tudta verni az 1285-ös "második tatárjárás"-nak nevezett mongol betörést is, de ezt követően orvgyilkosság áldozatává vált. III. András, az Árpád-ház utolsó "aranyágacskája", már nagyrészt az előkelők bábja lett. Ezeknek az oligarcháknak a hatalmát csak utóda, Károly Róbert tudta nehéz harcokban megtörni. A történtek ellenére elmondható, hogy az Árpád-házi királyaink alapozták meg Magyarország európai súlyát és tekintélyét, s erre épültek az elkövetkező századok vívmányai.
Magyarország fénykora: az Anjou királyok és Luxemburgi Zsigmond
A 14. századot és a 15. század első felét - amelyben Magyarországon két Anjou-házi és egy Luxemburgi-házi király uralkodott dicsőségesen - Nyugat-Európában a lovagság, a lovagi eszme hanyatlása jellemezte, Közép-Európában viszont éppen ennek a fellendülése. A pápaság végérvényesen elveszítette világi hatalmát, de hatalom-megoszlás történt Nyugat-Európában a világi uralkodók között is. Mindez kedvezett a közép-európai régiónak, amelybe hazánk is tartozott. Ugyanakkor már megjelentek ebben az időben Dél-Európában azok az oszmán hódítók, akik később nemzeti meglétünk sírásóivá váltak, sőt az ország nagymérvű pusztulását okozták. Egyelőre azonban még a virágzás korszaka kezdődött.
Az Anglia és Franciaország között dúló Százéves háború (1339-1453), valamint az 1347-ben kezdődő, óriási mérvű és elsősorban Nyugat-Európát pusztító pestisjárvány, amely a lakosságnak közel a felét elragadta, s a jórészt ezek nyomán támadt nagy parasztlázadások Nyugat-Európát meggyöngítették. Mindez elősegítette, hogy a közép-európai régióba tartozó Magyarországon az Anjouk és Zsigmond uralkodása alatt, a középkor alkonyán hazánk fénykora következett be.
A tények amellett tanúskodnak, hogy a magyar történetírás megalapozatlanul minősítette az Anjoukat vagy Luxemburgi Zsigmondot "idegen" uralkodóknak, szemben a "nemzeti" Árpád-házi királyokkal. Ez az ítélet nem helytálló azon az alapon sem, hogy mely uralkodók szolgálták hatékonyabban a magyar nemzeti érdekeket. Az Anjouk, sőt a német-római császárrá is választott Zsigmond ősei között volt annyi magyar etnikumú, mint a legtöbb Árpád-házi király ősei közt. És ami igazán figyelemreméltó; ők tették Magyarországot az akkori Európa egyik leghatalmasabb - ha nem a leghatalmasabb - országává, közel másfél százados uralkodásuk alatt. Ekkor teljesedett ki hazánkban a lovagkor, s jött létre a reneszánsz királyi udvar, ami azután példaként szolgált Hunyadi Mátyásnak is. Az Anjou királyok - Károly Róbert és Nagy Lajos - uralkodása idején hazánkban kiteljesedő lovagvilág egyaránt jelentett sajátos életformát és hadakozási szokásokat is. A lovagi tornák egyik célja a fegyvergyakorlat volt. Ezek ünnepélyes külsőségek, szabályozott keretek között mentek végbe. A lovagság fénykora a 14. századra esett, s Nyugat-Európában a század végétől megindult a hanyatlása. Ehhez erősen hozzájárult a lőfegyverekkel felszerelt, korszerű zsoldos seregek megjelenése. Ezek háttérbe szorították a hadviselésben a vitéz, de többnyire fegyelmezetlen, kötelékharcászatra teljességgel alkalmatlan lovagokat (lásd: Agincourt).
A 14. század - nemzeti históriánk egyik legizgalmasabb és legsikeresebb évszázada -, baljós előjelek között köszöntött ránk. Az ekkor élő magyarok bizonyára nem gondolták, hogy abból a belső zűrzavarból, amely III. András halála után szakadt az országra, rövidesen hazánk fénykora bontakozik ki. A királyi hatalom a mélyponton volt, az oligarchák az uralkodóval azonos jogokat gyakoroltak; pénzverés, önálló hadsereg tartása, bíráskodás, territoriális uralom stb. A leghíresebb ilyen családok; a Felvidéken Csák Máté, a Dunántúlon a Németújváriak, vagy a Kőszegiek, az ország keleti részén az Amádék. Magyarország szerencséjére nem akadt ebben az időben a szomszédságában olyan nagyhatalom, amely kihasználta volna hódításokra ezt az anarchiát.
A fejetlenségben rendet tevő Anjou-házi Károly Róbert vagy más néven: I. Károly, egyik nagyanyja Mária magyar királykisasszony volt. Az uralkodó közeli rokonságban állt a Habsburg-házzal is és az ekkor szilárd központi hatalom alatt élő Nápolyi Királyságból jött Magyarországra. Először 1301 tavaszán koronázták magyar királlyá, de az ellenkirályokkal vívott trónharcok miatt ezt megismételték 1309-ben, majd 1310-ben is. Az ügyesen taktikázó ifjú uralkodó csak az 1312-es rozgonyi csata után mondhatta magát az ország igazi urának, amikor is a kassai polgárok támogatásával diadalt aratott Csák Máté és az (Aba)-Amádék seregein.
Ezt követően is történtek még belső fegyveres megmozdulások a királyi hatalom ellen, de azokat Károly sikeresen fölszámolta. Följegyzik róla, hogy a harcokat maga is igen megkedvelte és udvara népét sűrűn gyakorlatoztatta lovagi tornákon. Azokon gyakran személyesen is részt vett küzdőként. Új, neki elkötelezett arisztokráciát hozott létre a régi helyén. Ezek magánhaderejét is az ország szolgálatába állította. A főúri csapatokat "zászlók"-nak - bandériumnak - nevezték (innen ered a "zászlóalj", mint katonai fogalom), de nem pontos az a korábbi történetírói meghatározás, miszerint ez az időszak a banderiális-hadrendszer kora Magyarországon. Volt ugyanis számos más hadelem is Károly Róbert seregében: így például a nemesi felkelés, a népfelkelés, továbbá a kunok, a jászok, a székelyek hadkontingensei. Mellettük egyre inkább tért hódított a zsoldosság a magyar haderőben is. Ez utóbbi hadelem alkotta a hadseregek legértékesebb részét Európa-szerte, így Magyarországon is. Ebbe a hivatásos katonarétegbe a társadalom szinte valamennyi részéből jöttek a katonáskodás veszélyeit vállalni képes emberek. Ám a folyamatos fizetés komoly problémát jelentett még a leggazdagabb uralkodóknak is, mert a zsoldosok sokkal többe kerültek a feudális-, vagy félfeudális hadelemeknél. Emiatt hiába volt a zsoldos a legértékesebb katona, még századokon át igénybe vették a kisebb harcértékű fegyvereseket is.
Károly Róbert már uralkodása elején hozott magával Magyarországra idegen zsoldosokat. Ám ezeknek a számát csak akkor tudta jelentősebben növelni, amikor növekedett a magyar királyi kincstár bevétele. Ehhez rendkívül nagy segítséget adott a király bányareformja, ami a birtokosokat érdekeltté tette a területükön lévő nemesfémek feltárásában. E rendelkezés eredményeként hazánk hosszabb időn át Európa aranytermelésének közel egynegyedét biztosította és igen előkelő helyet foglalt el az ezüstbányászat terén is. Károly Róbert Magyarországa Európa legnagyobb nemesfémtermelő országává vált. Az 1325-től veretett magyar aranyforint mindenütt kedvelt és elfogadott fizetőeszközzé vált. Így a királynak egyre kevesebb gondot jelentett minél nagyobb létszámú idegen- és magyar zsoldoskatona szolgálatban tartása.
A gazdag állam és erős hadsereg törvényszerűen eredményezett expanziós - terjeszkedő - külpolitikát. Károly Róbertnek nagyszabású birodalomépítő tervei voltak, aminek a végrehajtása nagy részben fiára hárult. Gondolt ugyan a Nápolyi Királyság és a Magyar Királyság egyesítésére, de ennek akadályait látva, legalább szoros szövetséget akart létrehozni a két tekintélyes államalakulat között. Ezért kisebbik fiát, Endrét, eljegyezte a nápolyi trón várományosával, az évek múltán meglehetősen kétes hírnévre szert tevő Johannával. A frigyből származó bonyodalmak később elhúzódó háborúkat okoztak Itáliában.
Magyar csapatok több ízben megsegítették a lengyel királyt, majd a Habsburg-házi Szép Frigyest. A támogatás ellentételeként visszakerült Magyarországhoz az 1301 óta elcsatolt Pozsony, később a Muraköz is. A nyugaton többnyire eredményes magyar csapatok délen balsikerű hadjáratokat folytattak a Szerb Királyság és Havasalföld ellen. A szerb nehézlovasság és a korábbi Szörényi Bánságból alakult Havasalföld gyalogsága több magyar sereget is legyőzött. A 14. század első magyar-szerb háborúja azért robbant ki, mert Károly Róbert és II. Uros szerb fejedelem egyaránt terjeszkedni akart a másik rovására. Váltakozó kimenetelű harcok után Macsó, Nándorfehérvár és Galambóc újra magyar kézre kerültek. A havasalföldi háború III. Basarab támadásával indult, aki 1324-ben elfoglalta a Szörényi Bánságot, s noha később késznek mutatkozott visszaadni azt, Károly Róbert 1330-ban nagy sereggel indult ellene. A havasalföldiek azonban egy hegyszorosban csapdát állítottak a királynak és a négy napig tartó harcban ők bizonyultak eredményesebbnek.
Amikor Károly Róbert 1342-ben, több évtizedes uralkodása után meghalt, fiára Európa igen tekintélyes országát hagyta örökül. Egykorú magyar vélemény szerint "a szerencsétlen Magyarországot a pusztulás és sanyarúság öléből kiemelve, a szomszédos országok között az országok királynéjának" rangjára emelte.
Károly Róbert fia, I. (Nagy) Lajos az egyetlen a magyar uralkodók közül, aki elnyerte a "Nagy" melléknevet. Kortársai és az utókor őt az utolsó európai lovagkirályok közt tartja számon. Birodalomépítő politikája elsősorban déli irányú volt. Az északi területbővülés, a magyar-lengyel perszonálunió révén valójában korábbi dinasztikus kapcsolatok eredményeként jött létre. Országát délkelet felől hosszú sávban hűbéres államok sora övezte. Ilyenek létrehozása és megszerzése minden arra képes európai uralkodó általános hódító politikájának részét képezte. Ugyanakkor a későbbi törökellenes védelmi harcokban rendkívüli jelentőségre tett szert az erők összefogása, ami nem csupán Magyarország érdekét szolgálta, de megnövelte a balkáni államok védelmi lehetőségét is. Az elmúlt évtizedek történetírása meglehetősen mostohán kezelte Nagy Lajos királyunkat, főként birodalomépítését. Ma már sokkal tárgyilagosabban értékeljük azon uralkodónk személyét és politikáját, akiben "a kor királyeszménye öltött testet vagy inkább lelket". Mások azt emelik ki, hogy Lajos, a "cukrot és korbácsot" felváltva alkalmazva, kézben tudta tartani hadseregét, amire nagy szüksége is volt, mert negyven évig tartó uralkodásából mindössze nyolc tekinthető békeesztendőnek. Egyik olasz kortársa szerint miután Lajos fegyver dolgában fokozottan rá volt utalva népére, nagyon ügyesen politizált. Volt, hogy fegyvereseinek száma elérte a 44.000 főt. Katonáiról megtudhatjuk, hogy " többrétű bőrzekével védik a testüket, sisakot ritkán hordanak és a nyilazásban van minden reményük. Rendkívül edzettek, a szabad ég alatt táboroznak sátor nélkül, éjjelre nyergük szíjjajból készítenek maguknak derékaljat; ha esik betakaróznak, lovaik viszont bírják az esőn való ázást is. Fő étkezésük az ökör- és tehénhús. Ezt megfőzve besózzák, porrá törik, és ha lakatlan térségeken vonulnak át, abból vízben feloldva igen tápláló ételt főznek", s így ritkán vannak élelmezési problémáik. Fő erősségük nem a csatamezőn való helytállás, hanem a "portyázás, üldözés, nyíllövés. A halállal nem gondolnak, a legnagyobb veszélyt keresik". Az ütközetekben tíz-tizenöt fős csoportokban több oldatról támadják az ellenséget. Itáliai hadjárataik során sokat elsajátítottak az ottani hadi- és egyéb szokásokból. Számosan léptek az itteni városállamok szolgálatába zsoldosként. Régi magyar szokásjog állapítja meg, hogy egy-egy főúr vagy község hány katonát köteles kiállítani a király parancsára, amit szigorúan be is tartanak.
"A magyar igen nagy nemzet" - írja az 1350-es években Villani, az előzőekben idézett olasz szerző. Ennek ellenére helytelen azt állítani, hogy Lajos kezdeményezett minden hadiakciót hosszú uralkodása alatt. Királyságának első éveiben litván és tatár csapatok törtek Magyarországra, mint Lengyelországgal szövetséges államba. 1369-ben pedig törökökből és havasalföldiekből álló sereg nyomult be hazánkba, akik ellen védelmi háborút kellett folytatnia, akárcsak 1370 után lengyel királyként, az ottani országát ért támadások elhárítására. Csupán részben tekinthető magyar kezdeményezésűnek a Velencei Köztársasággal vívott sokéves fegyveres küzdelem is Dalmácia birtoklásáért. Ez a terület korábban Magyarországhoz tartozott és Lajostól kért segítséget a velenceiek ellen. Ebben a háborúban kiemelkedő volt a fontos Zára birtokáért folytatott harc. Megszakításokkal 1345-től 1381-ig tartott a magyar-velencei hadakozás, amelynek kedvező kimenetele biztosította hazánk számára a kereskedelmi szempontból igen fontos Adriai-tengeri kikötőket. Emellett Dalmáciában gyártották a magyar hadsereg ágyúit és nagyrészt innen kerültek ki a korszerű gyalogság, tüzérség és hajóhad fegyverei is.
A Nápolyi Királyság ellen folytatott itáliai hadjáratok joggal nevezhetők dinasztikus, sőt hódító jellegű küzdelmeknek. A kiváltó okot Lajos öccsének, Endrének a meggyilkolása szolgáltatta. Ezt követően Lajos király lovagi szellemtől, testvéri szeretettől és politikai ambícióktól egyaránt vezérelve kezdte meg 1347 végén megtorló hadjáratát. Mindössze ezer lovassal és udvari hadinépével indult meg Magyarországról, viszont magával vitt sok ezer firenzei mintára veretett magyar aranyforintot. Útközben kívánt külföldi, zömében itáliai zsoldosokat fogadni ezen a pénzen. Amikor az így megnövelt hadával bevonult Nápolyba, ott nem talált ellenállásra. Megtorló intézkedései és zsoldosainak a kilengései viszont ellene hangolták a különben korábban barátságos érzelmű nápolyiakat. 1348 nyarán Lajos részben a pestis, részben pénze fogyta miatt visszatért Magyarországra.
A "Fekete Halál"-nak nevezett szörnyű pestisjárvány 1349 végén ért el Magyarországra, ahol azonban sokkal kisebb pusztítást okozott mint Nyugat-Európában. Talán nemcsak a véletlen műve, hogy nem sokkal a járvány magyarországi terjedése után Lajos elindult a második nápolyi hadjáratára, amelynek során szétverte a Johanna-párti ellenséges erőket. A győzelem ellenére 1353-ban kompromisszumos békét kötött sógornőjével, aki ezt követően nagy számú magyar zsoldost fogadott szolgálatába. A bosszú azonban csupán késett, nem maradt el; 1380-ban Lajos megfojtatta Johannát.
A nápolyi hadjáratban tűnt fel és kezdett emelkedni a társadalmi és katonai ranglétrán a magyar költészetből jól ismert Toldi Miklós, nógrádi és bihari nagybirtokos, aki azonban az igazi nagy katonai karriert Zsigmond alatt futotta be.
Nagy Lajos külpolitikájának és hadivállalkozásainak kétségtelenül legvitathatóbb részét képezik balkáni akciói; különösen türelmetlen vallási térítő tevékenysége, amihez kegyetlen kényszerítő eszközöket is igénybe vett. Mégsem sikerült megtörnie a szerbek ellenállását, és a bolgárokkal szemben is csupán átmeneti sikereket értek el a magyar csapatok. A negatív következmények közé sorolható, hogy a megtámadott szerbek és bolgárok a magyar király túlereje ellen török segélycsapatokat vettek igénybe, ami szinte "kedvet csinált" az oszmánoknak a későbbi balkáni hódításokhoz.
Európa ekkor még nem, inkább csak 1365 után kezdett ráébredni az oszmán veszedelemre. Lajos már készült fellépni ellenük, előbb azonban a szerbeket és a bolgárokat akarta megtörni. Azok viszont jobban féltek a magyar királytól, mint az ekkor még kevésbé erősnek tartott oszmánoktól. Ám amikor 1371-ben vereséget szenvedtek a támadó törököktől, kezdték másként látni a dolgokat; különösen az 1389-es koszovói török győzelem után. Lajos azonban ekkor már nem élt, így a török elleni harc utódjára hárult.
Az a körülmény, hogy a nagy lovagkirálynak csak két leányutóda maradt, - Mária és Hedvig - ismét belső zavarok fonása lett az oly hatalmas - ha nem is három, de két tenger mosta - Magyar-Lengyel Birodalomban. Ez a helyzet emelte a magyar trónra IV. Károly császár és cseh király fiát Zsigmondot, akit a művelt humanista Castiglione bíboros a 15. század legokosabb emberének és kora egyik legnagyobb uralkodójának nevezett. A luxemburgi dinasztiából származó királyunk fél évszázadnyi pályaíve pártvillongásokon, összeesküvéseken, véres megtorlásokon, fogságon, megalkuvásokon, hitszegéseken át vezetett a legmagasabb csúcsokig. A magyar királyi hatalom megszilárdításán túl három királyi és a német-római császári korona megszerzésével ért véget Zsigmond e korban ugyancsak ritkaságszámba menő hosszúságú élete. Olyan hatalmas eredményeket ért el ez a sok nyelven beszélő, idegenből jött, de magyar identitású uralkodónk, amilyeneket a magyar királyok közül egyetlen egy sem. Neve, személye mégis háttérbe szorul nála sokkal kisebb tehetségű és kevesebb sikert elérő magyar történelmi személyiségeink mögött. Az utókor magyar történészei közül is sokaknak szemet szúrt Zsigmond európai horizontú érdeklődése, és idegenkedéssel szemlélték a német és a cseh királyi, valamint a német-római császári koronák megszerzéséért folytatott tevékenységét.
Zsigmond 1379-ben, 11 éves korában került a magyar királyi udvarba; Mária királylány jegyeseként. Itt és ekkor készült fel arra, hogy apósa 1382-ben bekövetkezett halála után átvegye annak örökségét. Megkoronázására azonban csupán 1387-ben került sor, az ellenpártiak által támogatott trónkövetelők legyőzése után. Ám még ekkor sem rendelkezett olyan hatalommal, mint apósa. Minden bizonnyal trónja megszilárdítása is a szeme előtt lebegett, amikor 1396-ban élére állt a nagy európai összefogás nyomán alakult keresztény seregnek, amely döntő leszámolásra készült a veszedelmesnek ítélt oszmán hódítókkal. Európa lovagi hadának színe-virága vonult keresztül hazánkon a Balkánra. Az útközben jelentősen felduzzadt keresztény sereg tekintélyes hányadát magyar lovas és gyalogos kontingensek alkották. A Zsigmond által vezetett szövetséges had és a Bajazid szultán vezetése alatt vonuló oszmán sereg Nikápolynál találkozott. Az összecsapás - nagyrészt a nyugati seregrész többségét kitevő francia lovagok fegyelmezetlensége miatt - végül indokolatlan török győzelemmel végződött. Csaknem a csatatéren maradt maga Zsigmond is, akinek az életét egy Cserei Balázs nevű vitéz mentette meg.
A nikápolyi kudarc rosszul jött Zsigmond számára, az amúgy sem erős központi uralmi helyzetét tovább gyengítette. 1402-ben a törökök vereséget szenvedtek Ankaránál, és maga Bajazid szultán is Timur Lenk fogságába esett, így jó esély kínálkozott volna a nikápolyi kudarc kiköszörülésére. Azonban egy évvel korábban Zsigmondot az elégedetlenkedő magyar bárók fogságba ejtették. Innen ugyan sikerült megszöknie, de 1403-ban újabb lázadást szőttek ellene, amit csak ez év végére sikerült levernie. 1408-ban azonban már elegendő ereje volt Bosznia megszállásához, mire Dalmácia önként behódolt neki. Hatalma növekedésével vált egyre fényesebbé az általa Budára helyezett magyar királyi udvar, amelynek pompája Európa-szerte csodálat tárgyát képezte. A Hunyadi Mátyás-kori reneszánsz gyökerei valójában Zsigmond udvarába nyúlnak vissza. Zsigmond emelte ki az ismeretlenség homályából magát a Hunyadi-családot is, az udvarába vett és külföldre is magával vitt, hatalmas adományokkal jutalmazott János személyében. Ez a lovagkirály támogatta a városokat is és rendkívül hasznos reformpolitikai intézkedéseket hozott gazdasági, társadalmi és természetesen hadügyi téren is. Az ekkor mintegy 3,5 milliós lakosságú Magyarország dinamikusan fejlődő, nagyhatalom volt Európában. Zsigmond már döntőbíró volt nem csupán kontinensünk sorsára nézve oly fontos konstanzi zsinaton, de több hatalmas európai uralkodó is őt kérte fel különböző ügyekben igazságtételre.
Politikájában - részben a török veszély fokozódása, részben birodalomépítési törekvései miatt - kiemelkedő helyet foglalnak el hadügyi reformjai. Kötelezte a földesurakat, hogy minden 25, illetve később minden 33 jobbágytelek után egy könnyűfegyverzetű katonát állítsanak ki, s a nemesek személyük szerint is kötelesek voltak hadba vonulni. A telekkatonaság reformja valójában azt is jelentette, hogy Zsigmond kikezdte a nemesi birtok hagyományos adó- és szolgálatmentességét. A hadsereg magvát továbbra is a királyi és bárói bandériumok alkották, amelyeknek a számát Zsigmond növelte. A bárókon kívüli legnagyobb birtokosok, - mintegy negyvenen - jogot kaptak arra, hogy katonáik az ő zászlóik alatt vonuljanak hadba, s ezzel a kiállítók zászlósúri méltóságot nyertek. A hadsereg hatékonyabb működése érdekében Zsigmond több hadiszabályzatot bocsátott ki. Ezek előírták a hadba vonulás és haditanácskozás rendjét, a fegyverzet minőségét, tilalmazták a lakosság megkárosítását, bántalmazását; méltatták a hivatásos katonaság előnyeit, egységesítették a zsoldösszegeket, megszabták a táborozás és téli szállásolás rendjét és azt, hogy a különböző irányokból jövő támadások elhárítására elsődlegesen kik kötelesek. Általános mozgósítás esetén Zsigmond országában előírás szerint mintegy 80.000 embernek kellett hadba vonulnia, ami rendkívül jelentős hadsereget jelentett ebben az időben. Egy forrásból megtudhatjuk, hogy a magyar sereg ekkor három nap alatt mintegy 70-80 kilométer távolságot tudott megtenni. Ez az akkori útviszonyok mellett - a gyalogosok és az ágyús szekerek menetsebességét is beszámítva - derekas teljesítmény volt.
A Husz János 1415-ös megégettetését követően kirobbant huszita felkeléssel Zsigmond, - aki cseh király is volt - kétfrontos háborúra kényszerült. Ez kihatott a török elleni védekezés eredményeire is. 1419 végén még el tudta érni, hogy csapatai elfoglalják és megerősítsék Szörényt, de 1420-tól, a huszita háború kitörésétől kezdve délen defenzívába szorult. Spalato és Trau várak a velenceiek birtokába kerültek Dalmáciával együtt, s megkezdődött a törökök sorozatos betörése a Délvidékre. Nándorfehérvár ugyan a magyar királyé lett, de 1427-ben Galambóc a töröké.
A husziták ellen vívott küzdelemben sorozatos kudarcok érték Zsigmond csapatait. Katonái ezekben a harcokban megismerkedtek egy újfajta harci eszközzel, a huszita harciszekerekkel. Nem kis mértékben ezek felhasználásával nyertek csatát a husziták 1426-ban Usti nad Labennél, s ezt követően megkezdték a betöréseiket Észak-Magyarországra. 1435 körül Zsigmond a déli országrész minden jövedelemforrását összevonta e határszakasz védelmére, egységes parancsnokság alatt. A husziták lippányi vereségével páthuzamosan Jajca vára magyar kézre került. Végső soron elmondható, hogy az 1437-es Budai Nagy Antal féle véres parasztfelkelés ellenére, Zsigmond ez évben bekövetkezett halálakor erős országot hagyott hátra utódainak. Hazánkat nemcsak az európai érdeklődés központjává tette, de egyúttal elismerés, sőt csodálat tárgyává is. Királyi utód ugyan nem maradt utána, de az ő udvarában nevelkedett és szerezte haditapasztalatait a később európai hírnévre szert tett Hunyadi János, aki maga kormányzóként, fia pedig királyként folytatta az Anjouk és Zsigmond politikáját.
A Hunyadiak fél évszázada:
A 15. század második felét Európában birodalomalapítási kísérletek, a reneszánsz elterjedése, a lovagság pusztulása és a zsoldosság előtérbe nyomulása, nem utolsó sorban pedig a török veszély felerősödése jellemezték. Időben ugyan még ide számít az Újvilág, Amerika felfedezése is, de ennek gazdasági, politikai hatása inkább csak a következő század elején vált számottevővé. Az oszmánok 1439-ben elfoglalták a Szerb Fejedelemséget, a fontos Szendrő várát, s lényegében uralmuk alá hajtották az egész Balkán-félszigetet. Függő viszonyba kényszerítették Moldvát és Havasalföldet, valamint a Krími tatár kánságot. S miután eredménnyel zárultak az Anatólia egységesítésére irányuló törekvések, az oszmán törökök számára a következő birodalomnövelő, hódítási cél törvényszerűen Magyarország lett. Hazánk védelme Zsigmond halála után a Habsburg- és a Jagello-házakra hárult, amely feladatnak csakis Közép-Európa erőinek összefogásával felelhettek meg. Habsburg Albert, - Zsigmond veje - ugyan megszerezte a magyar mellett a cseh és a német királyi koronát is, de 1439-ben bekövetkező halálával utóda Frigyes már nem tudta elnyerni a magyar és a cseh koronát. A magyar trón birtokosa I. Jagello Ulászló lengyel király lett, aki ekkor lépett tizenhatodik életévébe. Ám ő is csak rövid ideig viselhette a magyar koronát, mert 1444-ben katonahalált halt a várnai csatában. Őt ismét egy Habsburg-házi uralkodó követte a magyar trónon, a megválasztásakor ötéves V. László. Ez utóbbi körülmény elkerülhetetlenné tette, hogy helyette más, tekintélyes felnőtt korú személy vegye a kezébe főként a török elleni védelem szervezésének és vezetésének munkáját. Ez a feladat a Zsigmond környezetében hírnevet szerző Hunyadi Jánosra hárult, aki a 15. század elején született a Havasalföldről származó Vajk vitéz és az erdélyi Morsinai Erzsébet román nemeslány fiaként. János 1433-ban már a Zsigmondot körülvevő ötven legelőkelőbb magyar udvari lovag közé tartozott. Az uralkodóval Itáliában időzött, ahol hadtudományi ismereteit bővítette. I. Ulászló király idején előbb szörényi bánként, majd erdélyi vajdaként vett részt a trónharcokban, és a török elleni küzdelemben. Szilágyi Erzsébettel kötött házasságából két felnőtt kort megért gyermeke származott. Korszerű hadának magvát a huszita harcokban is jártaszsoldosok alkották. 1442-ben ugyan vereséget szenvedett egy váratlanul Erdélybe törő oszmán seregtől, de rövidesen több ellencsapást mért rájuk; a jalomici csatában, majd Moldvában és Havasalföldön. Sikerein felbuzdulva indította meg 1443 őszén a közismert híres téli hadjáratát a Balkánon, amelynek eredményeként a szultán Magyarország számára kedvező békekötésre kényszerült. Ám Európa-szerte sokan túlbecsülték az elért eredményt és rávették az ifjú királyt, hogy a békét megszegve támadja meg a törököt 1444 nyarán. Ez a hadjárat végződött a súlyos várnai vereséggel, ahol maga a bátor, de meggondolatlan I. Ulászló is elesett a harcban. A szekérvárba zárkózott magyar gyalogság megsemmisült, s a lovasságnak is csupán egy része tudott keresztülcsúszni a török harcvonalon.
A király nélkül maradt ország 1446-ban Hunyadi Jánost Magyarország kormányzójává választotta, de felettébb korlátozott jogkörrel. Politikai és katonai céljait így foglalta össze a pápának írt levelében: "A vallás és a kereszténység ügyéről van szó, melynek szolgálatában megvetem az életet és a halált. Végső lehelletemig nem fogok felhagyni törekvésemmel, hogy hazámon segítsek és gyalázatát lemossam!" Hat esztendeig tartó kormányzása alatt azonban csupán korlátozott sikereket ért el a török ellenében. Sőt, 1448-ban a rigómezei csatában vereséget szenvedett, s maga is szerb fogságba került. Innen ugyan a magyar urak kiváltották őt, de 1453-ban lemondásra kényszerítették kormányzói tisztéről. Ám Bizánc fővárosának, Konstantinápolynak az eleste nyomán támadt keresztény összefogás, majd a török 1456-os Nándorfehérvár elleni támadása ismét előtérbe állította a személyét. Mohamed szultán 150.000 főnyire becsült, valójában ennél kisebb létszámú támadó hadával szemben a várat 7.000 harcos védte Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály vezetésével. Harcukat segítette Hunyadi és a segítségére jött Ferenc-rendi szerzetes, Kapisztrán János 15.000 katonával és a bizonytalan létszámú, toborzott keresztesekkel. A magyarul nem tudó lánglelkű pap jelbeszéddel buzdította őket "a vértanúságra és a keresztény vallás védelmére". A török hajózár sikeres áttörése után a felmentőhad bevonult a várba és segített visszaverni az ostromlók július 21.-i fő rohamát. Másnap a keresztesek váratlanul megtámadták és elfoglalták az ellenség ágyúit, majd a segítségükre siető Hunyadi katonáival együtt döntő győzelmet arattak az oszmánokon. A pápa Európa-szerte hálaadó istentiszteleteket rendelt el, amiért"János vajda, Krisztus hatalmas bajnoka, a kereszt jele alatt küzdő pórokkal és rosszul fegyverzett kisded csapatával visszaverte a török hadát". Ám a győztes vezér három héttel a diadal után a táborban dúló járvány áldozata lett. Művét fia folytatta, de ő immáron Magyarország királyaként.
Hunyadi Mátyás bátyjának, Lászlónak 1457-ben történt lefejezése után, V. László foglyaként előbb Bécsbe, majd Prágába került. A király halálát követően hazajöhetett Magyarországra, ahol a rendek 1458-ban uralkodójukká választották a kiváló képességekkel megáldott ifjút. Mellérendelték kormányzóként nagybátyját, Szilágyi Mihályt, akit azonban Mátyás hamarosan megfosztott e tisztétől. A főúri elégedetlenkedők, valamint III. Frigyes császár és Kázmér lengyel király a törökkel párhuzamosan veszélyeztették trónját, de ő páratlan ügyességgel úrrá lett minden nehézségen. Sőt, 1461-ben Jiskra huszita zsoldosvezért is kifüstölte magyarországi váraiból. Katonáit nagyrészt zsoldjába fogadta és ők alkották a híres fekete sereg törzsgárdáját. Az 5.000 gyalogosból és 2.000 lovasból álló állandó jellegű zsoldos had mellett Mátyás összes hadereje egy 1479-es forrás szerint már 26.000 külföldi és magyar lovasból, 20.000 gyalogosból, 164 ágyúból, 3.000 tábori szekérből, több mint 300 hadihajóból és 10.000 főnyi, részben lándzsás, részben íjas folyami- illetve tengerészgyalogosból állt. Nos, ez a kimutatás valószínűleg - a kor szelleméhez hűen - kissé túlzó, de az biztos, hogy Mátyás elsőrendű harcértékű zsoldos serege meghaladta a 10.000 főt. Ezeknek a fizetése többe került a király összjövedelmének a felénél. Ez amellett szól, hogy Mátyás hadserege csak kisebb részben állhatott korszerű zsoldos hadkontingensből, a döntő hányad nála is feudális alapon katonáskodókból, illetve rövid időre felfogadott zsoldosokból került ki. Mátyás szigorú fegyelmet tartott katonái között, Antonio Bonfini szerint: "Itáliában ilyen rendet és fegyelmet nem látni a katonáknál." Mátyást hadvezéri példaképüknek tekintették az eljövendő kor olyan nagy magyar katonái, mint például Báthori István lengyel király és erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor fejedelem, vagy Zrínyi Miklós, a hadvezér és még sokan mások.
Mátyás háborúival viszonylag sokat foglalkozott a magyar történetírás, hadtörténetírás. Többen kritizálták amiatt, amiért nem folytatta apja támadó háborúját a törökök ellen, hanem csak védelemre rendezkedett be. A bírálók azonban elfeledkeznek arról, hogy Hunyadi János támadó hadjáratai többnyire sikertelenül végződtek a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között mutatkozó mennyiségi aránytalanságok miatt. Ezek nyomán Mátyás méltán úgy ítélte meg, hogy sikeres támadó háborút csakis akkor folytathat a török ellen, ha megfelelő nagyságú birodalom ura. Olyané, amelynek az erőforrásait egyesítve és azok fölött rendelkezve, megfelelő haderőt tud felvonultatni a katonailag egyre hatalmasabb Török birodalom ellenében. Ezért délen inkább csak egy erős védvonalat kívánt fenntartani. Ezt a célt szolgálta Jajca megszerzése és megvédése a szultán ellenakciójával szemben. Ugyanakkor Zvornik alatt kudarcot szenvedett, ami megálljt parancsolt neki délen. Ezt követően fordult 1468 tavaszán Csehország, Szilézia és Ausztria felé, hogy ezeket az országokat megszerezve, erőforrásaikkal rendelkezve kezdjen háborút a török kiűzésére a Balkánról. A kétségtelenül dinasztikus, hódító hadjáratok sokba kerültek, s ezért, valamint Mátyás keménykezű országlása miatt több belső megmozdulást szerveztek ellene, amiket azonban ő sorra levert. 1474-ben Boroszlónál az egyesült cseh-lengyel seregekkel szemben ért el bravúros eredményt, aminek következményeként a gazdag Szilézia a birtokában maradhatott. 1475-ben a törökök felett nagy győzelmet aratott Moldvában, a következő évben pedig Sabác várát szerezte meg "keserves erőfeszítéssel ". 1479-ben híres hadvezére, Kinizsi Pál, Kenyérmezőnél aratott győzelmet a törökön. Ezt követően három irányban támadt csapataival a Balkánon s Szarajevó mellett ért el jelentősebb sikereket az oszmánok ellen. A nyolcvanas évek Ausztria megszerzésével teltek el, s az 1484-es mezei győzelem után Bécset, majd az 1487-ig ellenálló Bécsújhelyt foglalta el. E városok kapitulálásával az osztrák tartományok teljesen egészében Mátyás uralma alá kerültek. Ekkor kerülhetett volna sor egy nagy törökellenes támadó háborúra, amit azonban Mátyás 1490 áprilisában bekövetkezett váratlan halála akadályozott meg.
Mátyás halálát a Jagellók Magyarországának közel negyedszázada követte, amely korszakot Szakály Ferenc legújabb szintézise "a bukás felé tántorgó Magyarország" időszakaként jelöl meg. II. "Dobzse" Ulászló és II. Lajos királyok uralkodása alatt bekövetkezett a magyar rendiség hatalomátvétele, az 1514. évi parasztháború és az első magyar végvárvonal széthullása. Mátyás törvényes utód nélkül halt meg, s házasságon kívüli fia Corvin János hiába lett mérhetetlen vagyonok ura, csak kisebb országos méltóságokat kaphatott. Az ifjú 1502-1504 között, korán bekövetkező haláláig, eredményesen küzdött a török ellen. A Jagello-kor első két évtizedében a belső problémák ellenére még egyetlen fontosabb határvár sem került török kézre. Az oszmán veszély, a nemesi pártküzdelmek és a gazdasági bajok együttesen vezettek az 1514-es Dózsa György vezette parasztháborúhoz. Ezt a magyar nemesség, Szapolyai Jánoserdélyi vajda vezetésével, könnyedén leverte, aki a vezéreken az akkor szokásos megtorlást hajtotta végre. "Tömeges vérengzésekre" azonban - az elmúlt évtizedek történetírásának állításaival ellentétben - nem került sor. Az a megállapítás sem helytálló, miszerint a nemesi seregek megsemmisítették azt az erőt, amely megismételve Hunyadi János népfelkelőinek hőstetteit, megállíthatta volna a törökök támadását. A fegyvertelen, korszerű harcra képzetlen és pszichikailag is alkalmatlan nagy paraszti tömegektől ilyesmit elvárni nem volt reális. A 16-17. század folyamán, amikor a parasztságtól korántsem rettegő magyar nemesség, végveszély esetén hadba szólított nagyobb paraszti tömegeket, azok katonai haszna igen csekély volt. Az az oszmán hadsereg, amelyik 1526-ban Magyarországra zúdult, hazai erőforrásokkal megállíthatatlan volt.
A török- és Habsburg ellenes harcok két évszázada:
Az 1526-os mohácsi csatától az 1718-as pozsareváci békéig terjedő korszakot a háborúskodásokon túl számos alapvető gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális esemény, és változások sora fémjelzi hazánk történelmében, és egyben Európa történelmében is. Az európai viszálykodásokra egyrészt a második legnépesebb európai állam, Franciaország, valamint az osztrák és a spanyol Habsburgok hatalmi rivalizációs küzdelmei, továbbá az európai fejlődését alapvetően veszélyeztető török hatalom elleni háborúk nyomták rá bélyegüket.
Az 1526-os mohácsi csatát a hagyományos magyar történetírás és hadtörténetírás "nemzeti létünk nagy temetőjé"-nek értékeli. Évszázados vita tárgyát képezte részben a vereség törvényszerűsége vagy elkerülhetősége, valamint a vereségért való felelősök személye. A mohácsi vereség törvényszerű voltát illetően elegendő arra utalnunk, hogy a 25.000 főt meg nem haladó, közepes harcértékű magyar haderővel 60-70.000 főnyi, nagy és korszerű ágyúkkal rendelkező török had került szembe. Utóbbi harcértéke, pszichikai állóképessége messze túlszárnyalta a magyar és a kis létszámú idegen segélyhadét. Így a vereség elkerülhetetlen lett volna akkor is, ha Szapolyai Jánosnak még idejekorán sikerül beérkeznie a táborba, mintegy 15.000 fős segélyhadával, de erre esély sem volt, mert a segélyhadak nagyobb része még Erdélyben gyülekezett. Legfeljebb a hősi halottak száma lett volna még nagyobb, ha ő is részt vesz a csatában a seregével.
Az összecsapást a magyar sereg kezdte. Támadását a török balszárnyat alkotó lovasság nem tudta első menetben feltartóztatni. Ekkor Tomori Pál fővezér a második harcrendet is támadásra rendelte. Ám amikorra ezek elérték a török állásokat, a jobbszárny támadása kifulladt, a magyar balszárny pedig valósággal visszapattant az anatóliai lovasságról. Így a középen előretörő egységek kelepcébe kerültek a török ágyúállások előtt. A csata sorsa ezzel el is dőlt. A magyar lovasság fejvesztett menekülésbe kezdett, sorsára hagyva a mintegy tízezer gyalogost. II. Lajos királyon kívül holtan maradt a csatatéren 28 magyar főúr és a had színe-virága.
A győztes Szulejmán szultán szeptember 9-én akadálytalanul vonult be Budára, miközben csapatai végigdúlták, rabolták, pusztították a Duna-Tisza közét, a Dunántúl egy részét, majd október 9-én, - a tél közeledte miatt - elhagyták Magyarország földjét.
A bűnbak-keresés, egymás vádolása már ekkor megindult. Ám ezzel nem lehetett biztosítani az ország védelmét a várható újabb török hódító támadásokkal szemben, ezért a magyar nemesség többsége 1526. november 11-én magyar királlyá választotta a gazdag és hatalmas Szapolyai János erdélyi vajdát. Ezzel egy időben, egy ekkor még kisebbségi főúri csoport nem bízva Szipolyai erejében, december 6-án Habsburg Ferdinánd főherceget emelte a magyar trónra. Tőle, de főként császári bátyjától, V. Károlytól várva Magyarország hatékony védelmét a török fenyegetéstől. A két pártra szakadás kétségtelenül gyengítette Magyarország védelmi erejét, de az ország egymagában semmiképpen nem is lett volna képes ellenállni a hatalmas Oszmán Birodalom nyomásának. Az elkövetkezendő két évszázadban Magyarország kizárólag a Habsburg Birodalom részeként kerülhette el a balkáni népek tragikus sorsát, s őrizhette meg nemzeti identitását. A sikeres védekezéshez tartozott, hogy a törökök fő támadási irányában fekvő nyugati és észak-nyugati területek lakói a Habsburg-uralkodókon - I. Ferdinándon, I. Miksán, I. Rudolfon, II. Mátyáson, II. és III. Ferdinándon, valamint I. Lipóton - keresztül érkező nyugati katonai és pénzügyi segítséget felhasználva, az utolsó leheletükig küzdöttek az oszmánok hódító próbálkozásai ellen.
A keleti országrészt, a "másik magyar hazát" uraló erdélyi fejedelmek - jóllehet többször folytattak török szövetségben vívott Habsburg-ellenes harcokat a 17. század folyamán - mindvégig a törököt tekintették a magyarságra nézve fő veszélynek és az oszmánok ellen vívott harcokat, háborúkat történelmünk fő vonalának. Ha Szapolyai Jánosnak és híveinek még lehettek is olyan illúziói, miszerint a török esetleg kivételt tesz Magyarországgal és nem kívánja azt a balkáni országok státusára lesüllyeszteni, Buda 1541-es török kézre kerülésével az ilyen hiedelmek és remények szertefoszlottak. Egyelőre az ország belsejében - döntő mértékben Habsburg segítséggel - kiépített és fenntartott végvárvonal és annak vitézlő népe igyekezett hősi harcával legalább lassítani a török túlerő előretörését.
A Magyarország belsejében létesített végvárrendszer részben királyi, részben magánföldesúri erősségek láncolatából állt. Egyes területek váraitfőkapitányságok foglalták szervezeti egységbe. Így a horvát, a vend, a Balaton-Drávaközi, a Duna-Balaton-közi, a bányavárosi, a felső-magyarországi főkapitányság, s ilyen központnak számított az 1566-os török kézre kerüléséig Gyula vára is. A királyi végvárakban a különböző időkben 15-18.000 fő között mozgó magyar, horvát, délszláv és különféle nyugat-európai országokból származó katonaság állomásozott. A magánföldesúri várak hadinépe mintegy 10.000 lovas- és gyalogos katonából állt. Velük szemben a török várakban a 16. században 50.000 főnyi, zömében törökké lett balkáni eredetű katonaság szolgált. Létszámuk a század végén, a birodalom belső konfliktusai miatt lecsökkent. A közvetlen török hódoltsági terület főként 1552-1566 között növekedett tetemesen a Magyar Királyság területén annak ellenére, hogy Temesvár, Drégely, Eger, Szigetvár és oly sok magyar végvár, magyar és nem magyar katonasága valóban legendákba illő hősi helytállással harcolt a barbár hódító áradat ellen. S bár az oszmánok, Nagy Szulejmán szultán vezetésével, az ország legtermékenyebb vidékét foglalták el és pusztították annak élő és anyagi erőforrásait, a hódítás balkáni méretű lendülete megtört hazánkon. Az 1568-as drinápolyi békét követően nagyobb török területi gyarapodás már csak 1660-ban történt Erdély rovására, amikor a Porta Váradot, a hozzá tartozó Partiummal, három évtizedre az uralma alá hajtotta.
A török hódoltság-kori magyar katonaságnak csupán egyik alkotóelemét képezték a végváriak. Náluk nagyobb létszámú volt a 16. század végétől egyre jelentősebb történelmi szerephez jutó hajdúság, akik között megkülönböztetünk királyi-, és szabadhajdúkat, 1606 után pedig a kis- és a nagy hajdúvárosok hadinépét, és a magánföldesúri hajdúkat. Rajtuk kívül nagy tömeget képviselt az egész korszakon át a katonáskodó közszékelyek rétege, valamint az általános vagy részleges népfelkelés. Feudális kötelezettség alapján katonáskodtak a főúri bandériumok, a vármegyék nemesi felkelése valamint portális katonasága, és hasonló alapon védelmezték falaikat és küldtek zsoldosokat a táborba a városok polgárai is. Erdélyben ezeken kívül létezett még a fejedelmek udvari katonasága vagy testőrsége, amelynek tagjai szintén részt vettek a hadvezérek, uralkodók kíséretében a hadjáratokban. A korszak magyar katonaságának összlétszáma 60.000 körül mozgott, azonban ennek csupán egy kisebb hányada, mintegy 10 százaléka számított megközelítőleg is modern haderőnek.
Kiképzés tekintetében kötelékképzésről csak elvétve beszélhetünk, inkább csak tapasztalati úton történt mindez. A hadkiegészítés részben toborzás, részben feudális hadsereg kiállítás-kötelezettség alapján ment végbe. Fegyvernemi megoszlás terén, a mozgó seregek között, a főfegyvernem a lovasság volt, méghozzá a könnyű- vagy félnehéz lovasság. A gyalogság háttérbe szorult haderőrésznek számított akkor is, amikor Nyugat-Európában már a páncélos gyalogság (nehézgyalogság) vált a csaták döntő fegyvernemévé. A hadtápellátásban első helyen állt az élelem- és a takarmány biztosítása, ezt követte a ruházat, majd a fegyverzetellátás és a legtöbb baj a zsoldfizetéssel volt. Az egészségügy a magyar katonaságnál viszonylag magas szinten állt. A műszaki szolgálat - ágyúszállítás, vármunkák, sánckészítés stb. - részben a városokat, részben a falvak jobbágyságát terhelte. Hadászati vonatkozásban a Királyi Magyarország hadinépe a Habsburg stratégiai céloknak, Erdély pedig a Porta stratégiai elképzeléseinek volt alárendelve. A hadsereg harcászatában a fő szerep az irreguláris, portyázó hadviselésé, a párviadaloké volt; kötelékharcászatra nagy, nyílt csatákban való helytállásra a magyar hadinépnek csupán töredéke volt kiképezve. A várharc terén is alkalmasabbak voltak a várvédelemre, mint a várostromra. Harcértékét részben a mennyiségi és a minőségi tényezők határozták meg. A pszichikai állóképesség hiányát nem utolsó sorban a politikai arculat pozitívumai pótolták. Ebben a legmarkánsabb vonást, még a protestáns magyar katonaságnál is a törökellenesség képezte a korszak folyamán. Viszont a kor magyar katonáinak fegyelmi helyzete bizony sok kívánnivalót hagyott maga után. Úgynevezett "katonatanácsok" döntöttek királyi- vagy fejedelmi parancsok végrehajtásáról vagy megtagadásáról. Emiatt a magyar katonaság, - különösen a 17. század elejétől - csak korlátozottan tudott beilleszkedni a Habsburg-uralkodók állandó zsoldos hadrendszerébe.
A drinápolyi békét (1568) követően négy nagyobb szabású törökellenes háborúról beszélhetünk: 1593-1606; 1658-1664; 1683-1699 és az 1716-1718 közötti küzdelmekről. Ezek közül az elsőt "Tizenötéves háború"-nak nevezték. A török hadüzenet csak 1593-ban történt meg, de a valóságban a korábbi kis háborúk portyázó harcai már 1591-ben átcsaptak ágyúkkal vívott küzdelembe, ami a "nagy háború" kritériuma volt. A fegyveres konfliktust a Porta erőszakolta ki, mert a török vezetés a birodalom belső bajait egy könnyű győzelemmel kecsegtető magyarországi hódító háborúval kívánta levezetni. A harc az 1596-osmezőkeresztesi csatáig váltakozó eredménnyel folyt. Török és keresztény sikerek váltogatták egymást, és az erőviszonyok is nagyjából kiegyenlítettek voltak. Mindkét oldalon 50-80.000 közötti erők álltak szemben egymással. A keresztény tábor katonasága egyre nagyobb részben magasabb harcászati állóképességűnyugati zsoldos katonaságból állt. Harcukat értékesen egészítették ki az egyre ütőképesebb magyar és horvát, továbbá román és délszláv fegyveresek. Mezőkeresztesnél ugyan még győzött a török fél, de ezt követően egyre nőtt a keresztény tábor katonai fölénye. A század végére az Oszmán Birodalom erőtartalékai kimerülőben voltak, s a következő század elején a török oly mértékben elerőtlenedett, hogy ha a Bocskai-szabadságharccal nem bomlik föl a keresztény tábor egysége, akkor 1605-re - mértékadó török vélemény szerint is - a Porta kénytelen lett volna kiüríteni Magyarországot. Ám így 1606-ban azsitvatoroki békét a területi "status quo" alapja adta megkötni.
Az Ottomán Birodalom gyengeségét jelzi az is, hogy fél évszázadig, a Habsburg-hatalomnak a harmincéves háborúban való lekötöttsége ellenére sem mert támadó hadjáratra vállalkozni Bécs ellen. 1658-ban az átmenetileg megerősödött Porta először csupán II. Rákóczi György erdélyi fejedelem megfegyelmezésére indított háborút, s csak az itt elért katonai sikereket túlértékelve indult Köprülü Ahmed nagyvezér 1663-ban bosszúálló hadjáratra Lipót osztrák császár és magyar király ellen. Az ekkor éppen átszervezés alatt álló Habsburg haderő ebben az évben ugyan alulmaradni látszott a küzdelemben és elveszítette a Bécs védelme szempontjából oly jelentős Érsekújvárt, de a következő esztendőben gyökeres fordulat történt a háború menetében. Az 1664-es év Zrínyi Miklós, a kiváló költő, hadvezér és hadtudós diadalmas eszéki téli hadjáratával indult. S bár Kanizsát eredménytelenül ostromolták a keresztény erők, augusztus 1-én Szentgotthárd mellett gróf Rajmondo Montecuccoli, olasz származású császári tábornagy, német-birodalmi és francia segélycsapatokkal együtt fényes győzelmet aratott a törökön. Ugyanakkor egy másik híres császári tábornok, Louis de Souches, Alsó-Magyarországon ért el maradandó hadisikereket. A francia király hátbatámadásától nem alaptalanul tartó bécsi udvar e sikerek ellenére Vasváron békét kötött a törökkel, a status-quo alapján, a magyarok nagy felháborodásától kísérve.
A korszak harmadik nagy török háborúja Bécs 1683-as ostromával kezdődött. A támadást kierőszakoló Kara Musztafa nagyvezér nyilván nem gondolta, hogy ez a hadiakció nemcsak az ő személyes bukását vonja maga után, de nyitánya lesz a Magyarország túlnyomó részének felszabadulásával végződő 16 éves háborúnak is. Az ekkor méltán Európa legerősebb hadseregének számító, döntő részében állandó zsoldos ezredekből álló Habsburg haderő lengyel és német birodalmi erőktől támogatva előbb Bécs alatt, a kahlenbergi csatában mért nagy vereséget a törökre, majd Párkánynál. S noha az 1683 elején alakult "Szent Liga" csapatai 1684-ben Budát még sikertelenül ostromolták, a következő évben bevették Érsekújvárt és újabb vereséget mértek nyílt, mezei csatában is a török felmentő seregre. Ezt követően 1686-ban véres küzdelemben felszabadították az 1541 óta oszmán iga alatt nyögő Buda várát. A török fél még ebben az évben vereségek sorozatát szenvedte el. 1688-ban már Nándorfehérvár is a magyar király birtokában volt; sőt diadalmas csapatai mélyen előrenyomultak a Balkán-félszigeten is. Minden jel szerint a török uralom végnapjai nem csupán Magyarországon következtek volna be, hanem a Balkánon is, ha 1688 őszén XIV. Lajos francia király nem támadja hátba a török ellen küzdő Habsburgokat és nem kényszeríti őket ezzel kétfrontos harcra. I. Lipót császár és magyar király hadereje még így is sikerrel küzdött a török ellen és több mint negyedszázadon át rendre vereséget mért a "Napkirály" seregeire is. Ám a franciák támadása miatt a magyarországi törökellenes háború mintegy tíz évvel elhúzódott, ami mérhetetlen szenvedéseket és pusztulást okozott a magyar nemzetnek; elmélyítve a százötven esztendős török uralom fejlődést visszavető hatását. Végül Savoyai Jenő herceg 1697-es zentai győzelme pontot tett a háborúra és az 1699-eskarlócai békében Magyarország - a Temes-köz kivételével - felszabadult a másfél százados török uralom alól.
Ezt a korszakot - különösen a 17. századot - a török elleni háborúk mellett végigkísérte a Habsburg-ellenes küzdelmek sorozata is. A 16. században Szapolyai János, majd fia János Zsigmond ellenkirályok, továbbá Báthori István erdélyi fejedelem vívtak ilyen küzdelmeket, míg a 17. században Báthori Zsigmond, Székely Mózes és Bocskai István fejedelmek folytatták e harcokat. A legnagyobb hadisikert Bocskai István 1604-1606 közötti szabadságharca érte el. Ám a bécsi békében biztosított eredmények egyúttal azt is jelentették, hogy Magyarországon további közel egy évszázadra állandósult a háborús állapot és meghosszabbodott az oszmán uralom. Bocskai István és erdélyi fejedelmi utódai: Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, majd Thököly Imre, a legendás "kuruc király" - és rövid időre maga is erdélyi fejedelem - zászlóikra a nemzeti szabadságjogok és a protestantizmus védelmezésének jelszavait írták, azonban háborúik ennél többet akartak megvalósítani. Nevezetesen azt a már a 16. században megfogalmazott célt, hogy a török által meg nem szállt magyar területeket - egyelőre török segítséggel - egyesítsék a saját uralmuk alatt a Habsburgok trónfosztásával, majd a második lépcsőben egy nagy európai összefogás keretében ők vezessenek - a Habsburg uralkodóknál hatékonyabb - törökellenes harcot Magyarország teljes felszabadításáért. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György ezért kapcsolódtak be az 1618-1648 közötti nagy európai háborúba a Habsburg-ellenes szövetségesek oldalán az 1619-1621, 1623, 1626 valamint az 1644--45-ös esztendőkben. Stratégiai céljaik azonban minden esetben megvalósítatlanok maradtak és legfeljebb átmeneti, részeredményeket értek el a hadjárataikat lezáró békekötésekben. Minden alkalommal megszerezték maguk számára a Kassa központú Felső-Magyarországot, ám a Habsburgok detronizációjáig egyikük sem ment el, mert belátták, hogy a Habsburgok nélkül nem tudnának ellenállni a töröknek, akik pedig ekkor bekebeleznék nemcsak a maradék Magyar Királyságot, hanem Erdélyt is. Azt is felismerték, hogy a nyugati hatalmaktól nem kapnak és nem is remélhetnek hatékony segítséget sem a Habsburgok, sem a török ellenében.
Az 1670-nel kezdődő, és négy évtizeden át tartó "kuruc világ" kirobbantója egyrészt a vasvári békekötés miatt érzett elkeseredés, másfelől az 1670-esfegyveres felkelés nem várt megtorlása miatt érzett fölháborodás volt. Nem jelentéktelen szerepet játszott e küzdelmek kirobbanásában és elhúzódásában a francia udvar bujtogatása is. A francia uralkodók a magyar áldozatokkal, és az ország pusztulásával nem törődve hajszolták véres küzdelmekbe mind a harcokat 1678-tól 1702-ig irányító Thököly Imrét, mind annak mostohafiát II. Rákóczi Ferencet. Utóbbi 1703 és 1711 között vezetett egy reménytelen, roppant véráldozatokkal és pusztulással járó fegyveres harcot a Habsburg-udvar ellen. Thököly 1678-1682 közötti hadisikerei nyomán Magyarország négy részre szakadt az Erdélytől független Felső-magyarországi Fejedelemség létrejöttével, amely szintén török vazallus államalakulatként 1685 végéig fennállott. Sőt, utolsó védbástyája Munkács, Thököly feleségének, a hőslelkű Zrínyi Ilonának a vezetésével 1688-ig védekezett. Ezt követően a kurucok döntő többsége a magyar király seregében a török ellen harcolt. Csupán egy töredék részük követte Thökölyt török földre, majd híres katonai bravúrt hajtott végre 1690-ben Erdélyben Zernyestnél, 1702-ben pedig Kolozsvár mellett. (Előbbi helyen Thököly nagyobb lovas sereget vitt át egy meredek hegység úttalan útjain.)
A politikáját más történelmi körülmények között folytató II. Rákóczi Ferenc háborúja arra a stratégiai elgondolásra épült, hogy kuruc csapatok nyugat felé előretörve, Bécs alatt egyesülnek a kelet felé előnyomuló francia-bajor seregekkel és így kényszerítik térdre a bécsi udvart. Ám e hadászati cél elérhetősége a franciák 1704-es höchstadti vereségével meghiúsult, s ezt követően a Rákóczi vezette küzdelem véres csatavesztések, ország és nemzetpusztító erőlködések folyamatává változott. Mígnem két jó magyar hazafi és reálpolitikus, Károlyi Sándor kuruc és Pálffy János császári fővezérek megegyezése és az ennek nyomán megkötött szatmári béke egy - a kurucokra nézve győzelemmel felérő - kompromisszumos békekötéssel le nem zárta a négy évtizedes öldöklő, pusztító, polgárháborús és a katonai diktatórikus jegyeket egyaránt hordozó kuruc háborút.
Az 1716-1718 közötti törökellenes hadakozás a Savoyai Jenő vezette császári és királyi csapatok döntő fölénye jegyében zajlott. Péterváradnál a nagyvezér szenvedett véres vereséget, mire Musztafa pasa feladta az utolsó magyarországi török erődöt, Temesvárt, sőt a keresztény csapatok elfoglalták Havasalföld fővárosát Bukarestet is. 1717-ben Nándorfehérvárt vették be Savoyai, "a nemes lovag" katonái, mire 1718-ban a Porta kapitulált: lemondott a Temesközről, a Szerémségről, Belgrádról és kisebb havasalföldi, szerbiai és boszniai területekről. Ezzel befejeződött Magyarország teljes felszabadulása a török uralom és elnyomás alól és megindulhatott az ország újjáépítése, a gazdasági lemaradás behozása.
A katonai győzelmek fő érdeme kétségtelenül a Habsburg-vezetést és az őket támogató nyugat-európai keresztény hatalmakat illeti meg. A kivérzett, elszegényedett, elpusztult Magyarország önerejéből nem lett volna képes a török kiűzésére. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne illetné méltó hála és elismerés a harcok terhének nagyobb részét viselő magyar és nem magyar etnikumú magyarországi lakosságot.
Az újjáépítés- és a változás kora:
Európa történetében a spanyol örökösödési háború és a francia forradalom közötti időszakot általában a felvilágosodás századaként tartják számon. Hívei a feudális önkényuralommal szemben a természetjog, a népszuverenitás, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztása, valamint a "társadalmi szerződés" Rousseau által megfogalmazott eszméi mellett foglaltak állást. Ezt a szellemi áramlatot együttesen jellemezte az egység és a sokféleség, aminek következményeként a felvilágosodás nem mindenütt eredményezett olyan véres forradalmat, mint Franciaországban. A legtöbb európai országban a felvilágosult abszolutizmus lett úrrá, amely felülről szervezett és irányított reformok útján kívánta megoldani a felgyülemlett gazdasági bajokat és társadalmi feszültségeket. Ebbe a csoportba tartozott a Habsburgok Dunai Monarchiája is. Ennek egyre tekintélyesebb részét alkotta a török uralom alól felszabadult, lélekszámban rohamosan gyarapodó és gazdagodó Magyar Királyság. A hazánkban e században végbement fejlődés időszaka három kiváló Habsburg-házi királyunk, III. Károly, Mária Terézia és II. József nevéhez fűződik. Uralmuk alatt a békés építőmunkába merült Magyarország lakossága megháromszorozódott. S noha a legnagyobb demográfiai robbanás a magyarok soraiban történt, mégis a török elnyomás és pusztítás következményeként a Magyar Királyság lakosságának legfeljebb nem egészen a fele vallotta magát a magyar politikai nemzethez tartozónak. Az, hogy a betelepült és betelepített más etnikumúak asszimilációja nem következett be úgy miként históriánk első fél évezredében, csak részben múlott a Habsburg-udvar politikáján. Szerepet kapott e folyamatban több, ma még nem kellően feltárt egyéb történelmi ok és körülmény is.
A Magyar Királyság súlya, tekintélye és fontossága az etnikai térkép változása ellenére rendkívüli módon megnőtt a 18. századi Habsburg Birodalomban. Különösen Mária Terézia országlása idején, aki maga nem birtokolta a német-római császári címet, hanem csupán a férje, majd a fia, II. József. Ez a körülmény a Magyarországot vezető nemesi réteg állásfoglalását fölöttébb fontossá tette az uralkodó számára. Ugyanakkor a Magyar Királyság nemzetiségi helyzete már ekkor arra sarkallta a józanul gondolkodó magyar nemeseket, hogy támogassák a birodalom fennmaradását, még ha időnként sérelmesnek is ítéltek egyes uralkodói intézkedéseket. Általában jó volt a lakosság döntő többségét kitevő parasztság viszonya is a bécsi udvarhoz. Mindez azt eredményezte, hogy e század folyamán, alapvetően egymásra utaltan élt Magyarország lakossága és a bécsi udvar. Ez híven tükröződött a magyarság magatartásában a Habsburg-ház külső veszélyeztetettsége idején, ami többször bekövetkezett e század folyamán. Erre a védelmi feladatra alkalmassá tette az ország hadipotenciáljának megerősödése.
III. Károly király rendezte a magyar hadügy számos kérdését, amikor az 1715-ös magyar országgyűlés elrendelte az állandó hadsereg felállítását. Igaz, meghagyta a magyar országgyűlés által már 1602-ben meglehetősen haszontalannak minősített nemesi felkelést is, mint kisegítő katonai erőt. III. Károly 52 gyalog és 40 lovas ezredéből álló haderejének egyre nagyobb hányadát alkották magyarországi toborzású ezredek. Később, Mária Terézia uralkodásának a végén, a birodalmi hadseregben 28 gyalog-, 19 huszárezred és 3 gránátos zászlóalj származott Magyarországról; az összbirodalmi haderőnek jóval több, mint egyharmada. Ezek az alakulatok többnyire magyar ezredtulajdonosaik nevét viselték. Ugyanakkor Erdély védelmére megszervezték a Székely Határőrséget, és részben katonai, részben társadalmi, politikai feladattal felállították a Magyar Királyi Testőrséget is, amelynek a létszámát 500 főben határozták meg. A magyar vagy magyarországi feltöltésű alakulatok sem fegyverzet, sem kiképzés terén nem maradtak el a birodalom más részeiről toborzott ezredektől. A tábornoki karban is meglehetősen sok magyar volt, akik közül különösen kitűnt Hadik András.
A magyarországi katonaság a Habsburg-ház 18. századi háborúiban eltérő létszámban vett részt. (Itt jegyzem meg; a Rákóczi-szabadságharc idején is meglehetősen sok magyar harcolt Habsburg zászlók alatt; nemcsak a franciák ellen, de a magyarországi hadszíntéren is, kuruc "társaik" ellen.) Sikeresen szerepeltek magyar csapatok az 1716-18-as, valamint az 1736-39-es törökellenes háborúkban. Döntő szerepük volt Mária Terézia trónjának védelmezésében a porosz király, a bajor és a szász választófejedelmek támadásaival szemben mind 1741-48-ban, mind pedig az 1756-63 közötti hétéves háborúban. Ez idő tájt kezdődött a magyar huszárság fénykora, európai elismertsége és keresettsége is.
A hazánkban megforduló olasz követek is úgy látták, hogy Mária Terézia sokféleképpen igyekezett meghálálni a magyarok hűségét. Megnyitotta előttük udvarát, vezető állami tisztségekbe helyezte őket, magas rangokat kaptak a hadseregben és új lehetőségeket biztosított ipari és kereskedelmi fejlődésük előmozdítására. "Hihetetlen, mennyire megnőtt huszonöt év alatt a magyar királyság népessége és kultúrája" - írta 1769-ben Polo Reiner követ. Sokkal kedvezőtlenebbül alakult II. József, a "kalapos király" kapcsolata a Magyar Királysággal. Jóllehet tíz esztendős országlásának egyik fő célkitűzése az volt, hogy elfeledtesse a magyarokkal "az igazságos" Hunyadi Mátyást és nála népszerűbbé váljék közöttük, de a haladást és a nemzet javát szolgáló intézkedéseit, - az esetek többségében - szerencsétlenül, megválasztott, ellenérzést kiváltó intézkedésekkel igyekezett megvalósítani. Valójában ő sem a magyar nemzet többségével került ellentétbe, hanem csupán a nemesség nagy részével. A nemesi-rendi ellenállás mégis azt eredményezte, hogy a magyarok csökkent mértékben támogatták az 1788-as török elleni háborúját is. Uralkodóktól szokatlan önkritikával, II. József a halálos ágyán egy tollvonással visszavonta sérelmezett rendeleteit, a jobbágyok érdekeit védő és a vallási türelmet kimondó intézkedések kivételével. Utódai közül különösen a két évig uralkodó II. Lipót - nem kis mértékben a francia forradalom hatása alatt - rendőrállamot épített ki Magyarországon. Az őt követő I. Ferenc 1795-ben véresen leszámolt a zavaros célokat követő Martinovics Ignác vezette jakobinus összeesküvéssel. Az, hogy Magyarország lakossága milyen politikai és katonai szerepet vállal az elkövetkező negyedszázad küzdelmeiben a francia forradalom hatására, több egymással nem mindenben egyező tényező hatásán múlott.
Magyarország a 19. század első felében:
Nem csupán Magyarország, de jóformán egész Európa történelmének alakulására hosszú időn át rányomta bélyegét a francia forradalom hullámain magasra emelkedett Bonaparte Napóleon személyisége, politikája és háborúi. Az alacsony sorból világhírességgé váló férfiú nevéből született a bonapartizmus fogalma is, amelyen általában a fegyveres erőkre közvetlenül támaszkodó, többnyire egyszemélyes diktatórikus uralom ideológiáját és gyakorlatát értjük. A francia forradalom és Napóleon háborúi lényegében folytatását képezték a korábbi francia hegemón törekvéseknek még akkor is, ha a jelszavak és a hozott intézkedések részben a polgári haladás útját is egyengették Európa-szerte.
A Habsburgok Dunai Monarchiája, - benne a Magyar Királyság - a kezdetektől ellensége volt Bonaparténak annak ellenére, hogy egy rövid időn át a magát császárrá koronáztató egykori polgári forradalmár szövetségese is volt a Habsburgoknak. Napóleon Magyarországgal kapcsolatos politikája változó és ellentmondásos volt uralma egyes időszakaiban. Amikor szemben állt I. Ferenc császárral és magyar királlyal, akkor fel akarta lázítania magyarokat a Habsburgok ellen. Ám azon időszakokban, amelykor semleges kapcsolat, vagy éppen szövetségesi viszony fűzte őt a Monarchiához, akkor ejtette ezen terveit. Hazánkban a polgárság és a polgári célokat követő liberális földbirtokosság ekkor gyönge és megosztott volt. A nemesség döntő többsége jobban félt a forradalomtól, mint a Habsburg-kormányzat megszorító lépéseitől. Utóbbiak különben a vészhelyzet idején enyhültek is. Ily módon Napóleon elszakadásra buzdító többszöri fölhívása általában süket fülekre talált Magyarországon; sőt a nemzet szinte egységesen sorakozott fel a trón védelmében.
A némi megszakításokkal negyedszázadon át tartó francia-Habsburg háborúk idején a birodalom közel egymilliónyi katonát állított ki. E kontingens negyed részét magyar ezredek alkották: 15 gyalogezred, 20 gránátoszászlóalj, 3 könnyű gyalogzászlóalj, 13 lovasezred, 17 határőr-gyalogezred és 1 sajkás zászlóalj magyarországi katonái küzdöttek a Napóleon elleni háborúkban. Számukat bővítették a négyszer - 1797-ben, 1800-ban, 1805-ben és 1809-ben - felálló nemesi felkelő csapatok. Ezekben a harcokban a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia Rendet, - amivel különben bárói cím járt -, 88 magyar tiszt kapta meg. Közel háromezren szereztek vitézségi érmet és 63 magyar tiszt ért el a háborúk folyamán tábornoki rendfokozatot. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott a legendás hírű Simonyi József óbester, aki közhuszárból emelkedett az ezredesi rendfokozatig. Napóleon oldalán, 1812-ben, az I. Ferenccel kötött katonai megállapodás értelmében, az oroszországi hadjáratban közel 15.000 magyar katona vett részt, akiknek a sorsáról azonban nem sokat tudunk.
A napóleoni háborúk után a mezőgazdasági válság és egyéb okok következtében felgyorsult a polgári nemzetté válás eddig folyamata Magyarországon. A reformfolyamatoknak két vezéregyénisége emelkedett ki a politikusok közül: a napóleoni háborúkban is részt vett gróf Széchenyi István, valamint a nála több mint tíz évvel fiatalabb Kossuth Lajos. Széchenyi a magyar nemzet polgári felemelkedését csakis a Monarchia keretein belül látta megvalósíthatónak, ezzel szemben Kossuth a polgári nemzetállam valamennyi kellékét ki akarta vívni, amiben benne rejlett a nemzeti önrendelkezés, az önállóság igénye is. Ez eleve ellentéteket szült közöttük, mert Széchenyi úgy látta, hogy Kossuth programja olyan véres konfliktushoz vezet, amelyben a magyar nemzetnek törvényszerűen el kell buknia a túlerővel szemben, s a bukást majd tömeges megtorlás követi. A történelem sajnos az ő aggályait igazolta. Többek között azért is, mert a magyarországi lakosság nagyobb részét kitevő szlovákok, rutének, románok, szerbek, horvátok és németek között - a németeket kivéve - hasonló folyamatok játszódtak le, mint a magyaroknál. Így szinte várható volt, hogy a bécsi udvar és a magyar nemzet között támadó konfliktus esetén ezek a magyarok ellen fordulnak. Már csak azért is, mert Kossuth követői között is sok volt a nemzetiségek elmagyarosodását követelő politikus. Maga a vezér is hasonló nézeteket vallott, s csupán az erőszakos asszimilációtól óvott.
Az 1848 elején majd tavaszán kirobbant itáliai és francia forradalmak hatására, egy rövid forradalmi megmozdulás után, Ausztriában a parlamentáris kormány elve jutott diadalra. Ekkor a magyar nemzetnek is "ölébe hullott az alkotmányos állam érett gyümölcse". A pozsonyi rendi országgyűlés képviselőinek többsége valóban akarta a lényeges átalakulást, ezért nem kényszer hatása alatt hozta meg a márciusi törvényeket. Gróf Batthyány Lajos vezetésével létrejött az első felelős magyar kormány, amelynek tagja volt többek között Széchenyi és Kossuth is. Ennek ellenére Magyarország megmaradt a dualista Monarchia keretei között a Pragmatica Sanctio elve alapján. A márciusi magyar törvényeket ugyan V. Ferdinánd uralkodó szentesítette, de sem az udvar legkonzervatívabb körei, sem a magyarországi nemzetiségek képviselői nem akartak belenyugodni a történtekbe. A szlovákok, a szerbek és a románok már 1848 májusában szembefordultak a márciusi vívmányokkal, s ez a polgárháború sötét árnyát vetítette előre. A veszélyt látva a júliusi pesti népképviseleti országgyűlés megszavazta egy 200.000 fős magyar nemzeti hadsereg felállítását, majd Batthyány miniszterelnök augusztusban elrendelte nemzetőrcsapatok szervezését is. A munka lázasan folyt, szeptemberben már 400.000 fő állt készenlétben, de közülük csupán 15-20.000 embernek volt valamilyen lőfegyvere. Amikor szeptember 11-én az újonnan kinevezett horvát bán; Jellasictámadásba lendült Magyarország ellen, még ugyancsak gyenge és szervezetlen fegyveres nemzeti haderő állt a lemondott Batthyány-kormány helyébe lépő Honvédelmi Bizottmány rendelkezésére. Szeptember 29-én Pákozdnál - nem kis szerencsével - mégis sikerült megállítani Jellasic hadát. Erre a bán Bécs felé vonult el, ahol különben október 6-án kitört a harmadik forradalom, de a forradalmárok segítségére vonuló magyar sereg október 30-án Schwechatnál vereséget szenvedett a Windisch-Grätz herceg vezette reguláris hadtól.
A rendetlenül visszaözönlő magyar haderő vezetésével, illetve átszervezésével Kossuth egy fiatal mérnök-tisztet bízott meg, Görgey Artúrt. Azt a férfiút, akinek személye, történelmi szerepe máig vitatott és eltérően megítélt a magyar történetírásban és közgondolkodásban. A hadi dolgokban ugyancsak járatlan, s nem egyszer a politikában is naiv, illúziókat kergető Kossuthtal szemben a politikában bizonytalanul mozgó Görgey zseniális hadszervezőnek és hadvezérnek bizonyult, akinek nem egy teljesítményét ma is tanítják Európa különböző hadiakadémiáin. Azt azonban ő sem tudta megakadályozni képzetlen és rossz fegyverzetű kicsiny hadával, hogy a Windisch-Grätz parancsait követő haderő - amelyben különben mindvégig nagyszámú magyar is harcolt - 1849 január elején a fővárost elfoglalja. A fővezér a lemondatott V. Ferdinánd helyére lépő I. Ferenc József nevében az 1847-es állapotokat kívánta visszaállítani; aminek értelmében közös minisztériumok intézik az egész birodalom területén a hadügyeket, a külügyet és a pénzügyeket. A Kossuthtal Debrecenbe menekült kormánytagok és országgyűlési képviselők elutasították ezeket a feltételeket. Így a fegyveres harc folyt tovább az új uralkodóhoz hű csapatok és a nemzetiségek fegyveresei, valamint a lemondatott uralkodóra felesküdött és a debreceni kormánynak engedelmeskedő honvédsereg között.
A nemzet azonban megosztott volt az országban, akárcsak a Debrecenbe húzódottak tábora is. Itt a békepártiaknak nevezett mérsékeltek szorgalmazták a kiegyezést az új uralkodóval, míg a radikálisok a Habsburgokkal való teljes szakítás mellett törtek lándzsát. Az újjászervezett és Görgey által vezetett honvédsereg az 1849-es tavaszi hadjáratban kivívott hatvani, tápióbicskei, isaszegi és váci diadalok után Komáromig tört előre. Ez az átmeneti, taktikai eredménynek bizonyuló sikersorozat elegendő volt ahhoz, hogy április 14-én a Kossuth által részben félrevezetett, részben megfélemlített debreceni országgyűlés kimondja a Habsburg-ház trónfosztását.
Az ország élére került kormányzóelnök úgy látta, hogy a Habsburgoktól elszakadt Magyarország az akkori Európában csak monarchiaként tud létezni. Ezért Kossuth már a trónfosztás előtt tárgyalásokat kezdeményezett azzal a céllal, hogy meghívja a magyar trónra Leuchtenberg Miksa herceget, I. Miklós cár vejét, aki majd Oroszország protektorátusa alatt alkotmányosan kormányozza az országot. Júliusban Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyány Kázmér miniszter e célból konkrét tárgyalásokat is folytatott a Magyarországba tört orosz csapatok fővezérével. Ez az elgondolás azonban ugyanúgy hajótörést szenvedett, miként az a június eleji haditerv, miszerint Kossuth egy negyvenezer fős magyar had élén Horvátországon át Itáliába tör, felmenti a császári csapatok által ostromlott Velencét és olasz segítséggel kényszeríti térdre a Habsburg-házat. A nemzeti kegyelet szem előtt tartásával is ki kell mondanunk, hogy Kossuth politikai és katonai elképzelései egyre inkább az illúziók világába csúsztak át, hiszen I. Miklós cár május 9-én kiáltványban hozta nyilvánosságra, hogy minden fegyveres segítséget megad I. Ferenc Józsefnek. Ennek bizonyságául Kossuth tervezgetései idején már kétszázezres orosz had nyomult be Magyarországra. Így a honvédsereg 132.000 katonájával és 450 ágyújával 370.000 fős egyesült had állt szemben, 1.200 ágyúval, amely Oroszországból szükség esetén újabb erősítéseket kaphatott. Ilyen katonai erőviszonyok között az 1849-re elcsendesült Európától segítségre nem számítható magyar küzdelem bukása csupán idő kérdése volt. Még a legoptimistábbak is legfeljebb az 1711-es szatmári békekötéshez hasonló kompromisszumos egyezményben reménykedhettek, aminek viszont előfeltétele volt a trónfosztó nyilatkozat hatálytalanítása. Ez történt 1711-ben is az ónodi detronizációval, ám akkor a Habsburg-vezetés a spanyol örökösödési háború miatt engedmények árán is szanálni kívánta a magyarországi felkelést. Ezzel szemben 1849-ben Itáliában is győzelmet aratva, és aktív orosz katonai támogatást élvezve nem volt semmiféle kényszer-helyzetben. Az is vitatható, hogy rászorult-e egyáltalán az orosz segélyre, hiszen augusztus 9-én a teljhatalmú katonai és polgári vezetővé kinevezett Haynau táborszernagy - aki Itáliában kegyetlenkedései miatt a "bresciai hiéna" jelzőt kapta - Temesvárnál saját csapataival döntő vereséget mért a Kossuth által önkényesen fővezérré kinevezett Bem tábornok főseregére. Ezt követően a Pestről Szegedre, majd Aradra menekült kormányzóelnök a még némi katonai erővel rendelkező Görgey tábornok kezébe adta a valójában már ugyancsak keveset jelentő polgári és katonai teljhatalmat, majd ezt követően török földre menekült. A viszonyokra jellemző, hogy augusztus 11-én a képviselőház elnöke mindössze tíz képviselő előtt jelentette be a hatalom átruházását, ami vonatkozott a fegyverletételre is. Görgey ez utóbbit végre is hajtotta; igaz nem Haynau, hanem az oroszok előtt. E vitatható helyességű lépése miatt élete végéig a Habsburg-ház szármára kegyvesztetté, a magyarok többsége szemében pedig nemzetárulóvá vált. A sors iróniája, hogy a fegyverletételben a döntő szót kimondó Kossuth feje köré hősi glóriát vont a nemzeti kegyelet, sőt megbocsátott azoknak a katonai vezetőknek is, akik embereiket cserbenhagyva vele vagy külön utakon külföldre mentek, majd később hazatérve közszereplést és magas tisztségeket vállaltak I. Ferenc József uralkodása alatt. Görgey életét a cár határozott közbelépése megmentette, s a "nemzeti bűnbakká" vált fővezér 1867-ig klagenfurti internáltként, majd a kiegyezést követően szerény visegrádi villájába zárkózva élte le közel száz esztendős életét. A cári közbenjárás az itthon maradt vezetők közül csupán az ő életét tudta megmenteni. Miután október 2-án Klapka György tábornok bántatlanság fejében feladta az ugyancsak nehezen bevehető Komáromot, Haynau négy nappal ezután kivégeztette Batthyány Lajos miniszterelnököt és az aradi tizenhármat. Százon felüli halálos ítéletet hoztak amelyeknek azonban csak egy részét hajtották végre. 1.200 katonai és polgári vezetőt bebörtönöztek s mintegy ötvenezer honvédet besoroztak a külföldön állomásozó ezredekbe.Görgey azt írja az emlékirataiban, hogy az önkéntes fegyverletételt választotta a kényszerű helyett, és e lépését azért az oroszok előtt tette meg, mert a Habsburg-vezetők "e tisztességre való joglukat már akkor elvesztették, mikor a tavaszi hadjáratban megtört bátorságukat nem a tulajdon erejükbe vetett bizalmon, hanem csak az Oroszország közeli megmentő segítségébe vetett reményen tudták újra feléleszteni". Saját szavai szerint ő már az 1849. január 5-i sokat vitatott váci kiáltványa idején látta mind a nemzet "kedvetlenségét" a háború folytatására, mind az ellenfél nyomasztó túlerejét. Mégis folytatta a harcot azon meggyőződésétől vezérelve, " hogy ha Magyarország újjáformált alkotmányának megbuktatása mindjárt az első rohamra sikerül, sok millióra menő hazámfia rögtön visszasüllyed a régi jobbágyság jármába - néhány ezer kiváltságos kedvéért". Mindezt szem előtt tartva "nem hiábavaló erőfeszítés, ha milliók emberi jogainak megvédéséről van szó; és minden egyes nap, melyet a feldunai hadtest vezetésem alatt túlél, ezeknek az emberi jogoknak biztosítása szempontjából" fontos. Ez a gondolat vezérelte május közepén is, amikor Klapka arról tájékoztatta őt, hogy az ország erőforrásai egy fél esztendeig tartó háborúskodásra is elégtelenek. Szavainak őszinteségét sikeres haditettekkel támasztotta alá, mégis "nemzetárulónak" kiáltották ki őt. Végleges rehabilitációja csupán napjainkban van folyamatban e korszakot ismerő jeles tudósok részéről. Ezt kell kiegészíteni annak higgadt, objektív vizsgálatával, hogy az 1848/49-es honvédsereg harcmódja, hadművészete milyen lényeges vonásokban tért el a szemben álló féltől, s azt is, hogy ez milyen mértékben hatott ki az elért katonai eredményekre.
Önkényuralom, kiegyezés, összeomlás:
Az 1848/49-es forradalmak leverése és az első világháború befejezése között eltelt közel hét évtizednyi időszakot Európában nagyhatalmi csoportok szövetezése, szétválása majd újabbak keletkezése szőtte át. Oroszország, amely 1849-ben a Habsburg-hatalom fő támasza volt, a 20. század elejére annak fő ellenfelévé vált. Ezzel szemben a fegyveres konfliktusig élesedő porosz-osztrák ellentétek után létrejött Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetsége, amelyhez csatlakozott Olaszország, majd a régi fő ellenség Törökország is. A Központi Hatalmak-nak nevezett tömörüléssel szemben a "túloldalon", a több évszázados francia-angol ellentétek félretételével kialakult az Antant Hatalmak szövetségi rendszere a Brit Birodalom, Franciaország, Oroszország majd később az Amerikai Egyesült Államok és más kisebb országok részvételével. E két nagy hatalmi csoportosulás között robbant ki 1914-ben az első világháború, amelyben Magyarország akárcsak négy évszázadon át annyiszor, most is a Habsburgok oldalán vett részt. Ám amíg erre sor került, hazánk hosszú utat tett meg gazdasági, társadalmi, politikai és katonai téren egyaránt.
Magyarországon a világosi fegyverletételt az önkényuralom több mint másfél évtizedes időszaka követte. A véres megtorlásokat követő elnyomatás időszakát az egykori forradalmár múltját megtagadó osztrák külügyminiszterről, Alexander Bachról nevezték el, aki tíz esztendőn át neoabszolutista politikát folytatott Magyarországon és rendkívül sokba kerülő, de igen hatásos rendőruralmat vezetett be hazánkban. Igaz, ezekben az években született meg az új polgári törvénykönyvünk és sor került oktatási reformokra is, de ezek nem változtatják meg a Bach-korszak alapvetően negatív szerepét; legfeljebb árnyalják a történelmi megítélését. Bach bukását a gazdasági okokon túl a Habsburg-házat gyöngítő 1859-es katonai kudarc (porosz-osztrák háború), a solferinoi csatavesztés is siettette, ami a magyarokkal való kiegyezés elkerülhetetlenségét állította előtérbe. A viszonylag enyhébb diktatúra, a Schmerling-féle provizórium az 1860-as Októberi Diploma magyar részről történt elutasítása nyomán jött létre, az 1861-es magyar országgyűlést követően. A provizórium ideje alatt folytatódott Magyarországon a Deák Ferenc vezette passzív ellenállás. Ez, valamint a Habsburgok 1866-os königrátzi csatavesztése megérlelte és létrehozta az 1867-eskiegyezést a magyar nemzet és a császár között. Ez a kompromisszumos megegyezés a Magyarországnak is érdekében állt, mert Bécsnek, a vereség ellenére is volt még elég ereje, hatalma ahhoz, hogy egy monarchia keretein belül szavatolhassa a fejlődő és emiatt gyenge Magyarországnak egy nem túl barátságos térségben a biztonságát. Ha mindehhez még hozzávesszük hazánk etnikai megosztottságát, s a nemzetiségek erősödő elszakadási törekvéseit, még inkább indokoltnak tekinthetjük a kiegyezést.
Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte olyan több évtizedes gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális fejlődést eredményezett nemzeti történelmünkben, amit megalapozottan nevezünk a magyar történetírás "boldog békeéveinek". Történelmi szempontból Ausztria lemondott mindazon abszolutikus és centralizációs hajlandóságáról, melyek I. Lipót kora óta az osztrák nagyhatalmi politikában felismerhetők voltak. A kiegyezés mégsem találkozott minden magyar egyetértésével. Az ellenzők közül szólnunk kell mindenekelőtt az emigrációban élő, nézeteihez haláláig ragaszkodó Kossuthról. Deák Ferenchez írt 1867-es híres Cassandra-levelében óvta a magyar nemzetet attól, hogy osztozzon a Habsburg-hatalommal az elnyomott népek feletti uralom felelősségében. Ő a Duna Konföderációs tervét tartotta ideálisnak a magyar nemzet számára, amely kizárta a Habsburgokat ebből a szövetségből. Álláspontja sajátos módon több pontban egyezett gróf Richard Belcredi miniszterelnökével, aki szintén föderalista államszövetség mellett kardoskodott; igaz, ő Habsburg vezetés alatt. Belcredi azonban nem csak a dualizmusnak volt az ellenzője, de mindenfajta liberális reformnak is. A Ferenc Ferdinánd trónörökös nevével fémjelzett trializmus hívei 1870 után a monarchiát az osztrák-cseh kiegyezéssel trialista (hármas) szerkezetűvé akarták átformálni, amit fölkarolt a horvát és szlovén polgárság is. Ellenzői elsősorban a magyar uralkodó körökből kerültek ki. 1867 után nagy mennyiségű nyugati tőkebefektetés történt Magyarországon. Ez elsősorban az áruforgalom és a kereskedelem szempontjából oly fontos vasúthálózat rohamos növekedésében éreztette a hatását, de általánosságban is felgyorsította a magyar gazdaság fejlődési ütemét. Néhány évtized alatt hazánk valóban fejlett agrár-ipari országgá alakult át. A fejlődés szembeötlő az acéliparban, a gépgyártásban és az élelmiszeriparban, mindenekelőtt a malomiparban. Megindult a mozdonyok és a vasúti kocsik gyártása és a hajógyártás. 1900 körül hazánk élenjáró volt az elektromos iparban; egyenrangúnak számított az 1892-ben alakult amerikai villamosipari nagyvállalattal a General Eletric-kel.
Jelentős, de korántsem ily mérvű változásokat hozott a kiegyezés a hadügy terén hazánkban. 1848-ban 15 sorgyalogezred, 5 gránátos zászlóalj, 1 sajkás zászlóalj és 12 huszárezred a Magyar Királyság területéről vonult be a birodalmi hadba, s ezek jelentős hányada részben kényszerből, részben önként a harcok folyamán is kitartott az új uralkodó, I. Ferenc József hűségén. Az ilyen magatartású magyar katonák különben a szabadságharc leverése után is Magyarországon szolgálhattak. Ekkor hazánk öt körzetre osztva, a III. hadtest katonai fennhatósága alá került. Az 1848-49-es honvédseregben szolgálók a fegyverletétel utána a Dunai Monarchia nem magyarországi részeibe kerültek. A hadfeltöltés területén a korábbi toborzás helyébe a sorozás lépett. A katonáskodási kötelezettség alól mentesültek a lelkészek, a tisztviselők, az orvosok, a pedagógusok, az egyetemi hallgatók, a parasztgazdák és a földbirtokosok, valamint a munkaképtelen szülőket eltartók, bármely társadalmi rétegből. Miután a hadsereg tisztikarának a társadalmi presztízse meglehetősen magas volt, a hivatásos tisztek nagy része a vezető társadalmi rétegek tagjaiból kerültek ki. A kiegyezés előtti években a Habsburg-haderőben magyarországi legénységből állt 41 gyalogezred, 4 vadászzászlóalj, 14 huszárezred és 2 dzsidásezred teljes egészében, 2 tüzérezred fele részben, 3 tüzérezred pedig háromnegyed részben. Az 1867 utáni,Császári és Királyi Közös Hadsereg (k. u. k. - Kaiser und König) évi 95.000 újoncából 40.000 főt Magyarország szolgáltatott. Ám az 1868-as törvénnyel felállították a Magyar Királyi Honvédséget is, amelynek a rendeltetése a magyarországi karhatalmi feladatok ellátása, a közös hadsereg támogatása, illetve háború esetén megszálló és hadtápbiztosító tevékenység volt. 1889-ben még csak 12.500 fő szolgált a honvédségben, 1912-ben már kétszer ennyi. Az I. világháború végén viszont a honvédség 43 gyalog-, 10 huszárezredből, 11 rohamzászlóaljból, 24 könnyű és 12 nehéz tüzérezredből, 12 hegyi tüzérosztályból és 2 lovagló tüzérezredből állt. Szervezése alapvetően Görgey titkon kikért tanácsai alapján történt. Az 1868-as véderő törvény vészhelyzet esetén még mindig népfelkelésre kötelezte az ország minden 18-42 év közötti férfi lakosát, a felső korhatárt a világháborúban 55 éves életkorra emelték fel. A közös hadsereg - a k. u. k. - parancsnoklási nyelve papíron a német volt, de a valóságban léteztek az "ezrednyelvek" is. Egyetlen ezredben elvileg akár öt nyelven is érintkezhettek egymással a tisztek és a katonák. Ez bizonyos nemzetek feletti jelleget adott a hadseregnek; közelebb kerültek egymáshoz a különböző nemzetek fiai, mint a polgári életben. Mindez nem csupán a nagyon fontosnak ítélt csapatszellem kialakulására és ébrentartására hatott pozitívan, hanem a Dunai Monarchia fennmaradása esetén a hadsereg előképe lehetett volna egy soknemzetiségű, konföderációs államnak is.
A magyar katonák közös harca és együttélése a Habsburgok Dunai Monarchiája más nemzetiségű harcosaival gyakorlatilag az 1526-ot követő időkre nyúlt vissza és nem szűnt meg a Habsburg-ellenes küzdelmek idején sem. Az 1848-ban Észak-Olaszországban küzdő császári seregben Radetzky gróf tábornagy parancsnoksága alatt öt magyar gyalogezred és két huszárezred harcolt. Különösen kitüntette magát az 52. dél-dunántúli gyalogezred, míg az 1849-es olaszországi harcokban a 33. magyar gyalogezred katonái jeleskedtek. Érdemeik elismeréseként ebben az ezredben 32 tiszti, 6 arany és 80 ezüst legénységi vitézségi érmet osztottak ki. Az 1859-es, III. Napóleon francia császár és Viktor Emánuel szárd király ellen vívott háborúban gróf Gyulay Ferenc táborszernagy parancsnokolt az itt küzdő 2. hadsereg felett, és a dandárparancsnokok között is hat magyar származású tábornok volt. Ebbe a hadseregbe 11 magyar gyalogezred és 3 huszárezred tartozott. Különösen kitűntek a harcokban a 32. gyalogezred katonái. A solferinoi csatában alapozta meg karrierjét Fehérváry Géza, - a későbbi miniszterelnök, - aki hősiességéért Mária Terézia Rendet kapott. A túloldalon viszont Klapka György(!) emigráns honvédtábornok alatt, öt zászlóaljból álló magyar légió harcolt. Az 1864-ben a dánok ellen küzdő magyar huszárokról írta többek között egy koppenhágai hírlap: "Bátorságuk bámulatra méltó!" A magyar kiegyezést megalapozó 1866-os háborúban a csehországi hadszíntéren 22 gyalog- és 10 huszárezred, valamint 3 vadászzászlóalj küzdött a magyarok közül, míg az olaszországi hadszíntéren 13 magyar ezred. A szembenálló oldalon ekkor, Földváry Károly ezredes vezetése alatt, 72 tiszt és 1.805 főnyi emigráns magyar legénység segítette az olaszokat. Ez a megosztottság korábban a zsoldos szolgálat sajátosságaiból, majd az eltérő politikai nézetek és egyéni helyzetek körülményeiből fakadt. A magyar történetírás és hadtörténetírás - különösen 1945 után - túlértékelt és felértékelt minden Habsburgok ellen küzdő magyar katonát. Viszont vagy hallgatott azokról a magyarokról, akik kitartottak a magyar király hűségén, vagy "idegen ügy"-ért küzdőknek, ha nem éppen árulóknak kiáltotta ki őket. A kérdés azonban sokkal összetettebb, bonyolultabb annál, hogy kizárólag politikai szempontok alapján ítéljük meg a bármelyik oldalon küzdő magyar katona helyét a magyar történelemben és hadtörténelemben. A Habsburg-jogar alatt eltelt négy évszázadnyi történelmünkben ugyancsak nehéz meghatározni, hogy mikor, melyik politika szolgálta inkább a nemzeti érdekeket. S jóllehet minden hadsereg - a teljesen anarchikus állapotokat kivéve - mindig valamilyen politikai célt igyekszik megvalósítani a maga sajátos eszközeivel, a katona ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy maga döntsön a zászlókra írt magasztos jelszavak valóságtartalmáról. Számára az elsődleges a kapott parancs végrehajtása; nem csupán a kemény megtorlástól való félelem miatt, hanem mert ezt diktálja neki az életben maradás ösztöne is. Akkor járunk el helyesen, ha mindenfajta politikai elfogultságtól mentesen elemezzük a magyar katonák magatartását, teljesítményeit; elismerve és méltatva e négyszáz év alatt bármelyik oldalon küzdők bátorságát, kitartását, katonai erényeit.
Az 1867-es kiegyezést követően, az első világháború kirobbanásáig, az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege három kisebb méretű hadjáratban vett részt; az 1869-es dalmáciai felkelés leverésében, Bosznia és Hercegovina 1878-as okkupálásában, és az 1881/82-es hercegovinai felkelés elfojtásában. A felállítani tervezett 1.200.000 főnyi hadnak a kétharmada magyarországi feltöltésű volt. Ez a hadilétszám mintegy négyszeresét tette ki a békebelinek. E hadjáratok során mutatkozó - részben korszerűtlenségből, részben vezetési hiányosságokból adódó - negatívumok előrevetítették az árnyát azoknak a fogyatékosságoknak, amelyek az I. világháború folyamán jellemezték a Monarchia hadseregét és hadviselését.
Az 1914-1918 közötti világháború eseményei hadtörténelmünk ismertebb részei közé tartoznak. Ez lehetővé teszi, hogy inkább csak jelzésszerűen utaljunk azokra, és többet foglalkozzunk a háború és az abban való magyar részvétel megítélésével. Többek között azzal, hogy mennyire volt elkerülhetetlen vagy elkerülhető és érdekeinkkel egyező vagy ellentétes a magyar részvétel ebben a küzdelemben. Köztudott, hogy Tisza István gróf, magyar miniszterelnök is sokáig ellenezte hadba lépésünket. Ám a háború kirobbanásában és a magyar hozzáállásban nem Tisza véleménye, vagy a trónörököspár meggyilkolása játszotta a fő szerepet, hanem a régóta halmozódó nagyhatalmi érdekellentétek kiéleződése, amelyeknek a következményéből bajosan vonhatta volna ki magát a sorsát Ausztriával és Németországgal összekötő Magyarország.
A katonai erőviszonyok terén a hazánkat is magába foglaló Központi Hatalmak 193 hadosztályával, 11.232 lövegével, 260 repülőgépével, 435 hadihajós egységével az Antant Hatalmak 267 hadosztályt, 12.000 löveget, 408 repülőgépet, 1.068 hadihajót állítottak szembe; az élőerőt tekintve a 6.182.000 katonával az Antant 10.857.000 katonája vette fel a harcot. Négy évig elhúzódó háborúra egyik fél sem számított. Arra gondoltak hogy miként a 19. század második felének összecsapásai, ez is majd néhány hónapon belül ér véget, legfeljebb két-három döntő csata megvívásával és kompromisszumos békével. A katonai doktrínák kidolgozói és továbbfejlesztői - Schlieffen, Foch stb. - nem vették kellően figyelembe, hogy a sorozatlövő fegyverek és a nehéztüzérség elterjedésével a védelem eszközei oly mértékben megerősödtek, hogy az már eleve kétségessé tette a gyors lerohanásokat és az akciók rövid időn belli befejeződését. A megnövekedett tűzerő elől a csapatok lövészárkokban kerestek menedéket, ami együtt járt a véres, elhúzódó állóháborúval. Az új fegyverek (harcigáz, harckocsi, repülőgép) megjelenése inkább csak az emberveszteségeket növelte, de egyikük sem vált a háború sorsát eldöntő stratégiai tényezővé. A győzelem azé lett, amelyik gazdasági téren és lélekszámban tartós fölénybe került.
Az I. világháborút általában az 1914-es mozgó-, és az 1915-1917 közötti állásháború időszakaira osztják fel, amit azután követett az 1918-as sorsdöntő esztendő. Az Osztrák-Magyar Monarchiát illetően már 1914-ben látszott, hogy komoly baj van a közvetlen közelben, a szerbiai hadszíntéren is, s így a háború beígért őszi befejezéséből semmi sem lesz. A Monarchia hadserege az első négy hét alatt közel negyedmillió ember veszített halottakban és sebesültekben. Mintegy százezren fogságba kerültek; sokan önkéntes megadás útján, mert eltérő politika céloktól vezérelve nem azonosultak az államvezetés törekvéseivel. Szerbia háromszor verte vissza a Monarchia csapatainak a támadását, Oroszország pedig elfoglalta Galícia nagyobb részét, és 1915 telén a pánszlávizmus ideológiáját nagymértékben magukévá tevő orosz csapatok betörtek Magyarország területére is. Igaz, a május elején német csapatok segítségével végrehajtott gorlicei áttörés visszavetette őket, de Olaszország hadüzenete a Monarchiának egy újabb front megnyitását jelentette, amit csak részben ellensúlyozott Bulgária hadba lépése a Központi Halalinak oldalán. 1916-ban a Monarchia mindezek ellenére jelentős hadisikereket könyvelhetett el mind a szerb, mind a közben nyílt román frontokon, csapatai elfoglalták Románia nagyobb részét. Így a 68 esztendei uralkodása után elhunyt I. Ferenc József azzal a tudattal hunyhatta le a szemeit, hogy győzedelmeskedő birodalmat hagy hátra utódjára: a békeszerető, kompromisszum elvű IV. Károly osztrák császárra és magyar királyra.
Negyedszázad remények és kétségek közt:
Az 1918-as év egyik oldalon győzelmi ujjongással, a másikon letargikus bénultsággal ment végbe. Ám ahol a győzelmi fanfárok hangja szólt, ott is igen sok család gyászolt és rokkantak tömegei keresték életlehetőségeiket. Az Antant Hatalmak vesztesége 5,1 millió halott, 11,1 millió sebesült, a Központi Hatalmaké pedig 3 millió halott és 7,8 millió sebesült volt. A mellékhadszínterek emberveszteségeit is beszámítva, az első világháború tízmillió halottat és húszmillió sebesültet - köztük sok örökre rokkantat - követelt. A győztes hatalmak - mindenekelőtt Franciaország - kegyetlen bosszút forraltak a fő agresszorok; Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. A harag azonban az államok esetében is rossz tanácsadó. A Németország tönkretételére irányuló francia törekvés, - szándékuk ellenére - megteremtette a nácizmus győzelmének és a hitleri birodalom létrehozásának az alapjait. Ezért később elsősorban Franciaország, de szövetségesei is ugyancsak keserves árat fizettek. Az egyelőre inkább csak befelé forduló náci birodalom társult a győztesek között magát kisemmizettnek érző Olaszországban már korábban létrejött fasiszta diktatúrával. Ennek a következménye pedig az elsőnél véresebb, kegyetlenebb, még több veszteséggel és pusztulással járó második világégés lett. Ebben az újabb háborúban szembekerültek a revansra vágyó náci Német Birodalom, valamint a bolsevik uralom alatt létrejött Szovjetunió világforradalmi jelszavakkal álcázott, valójában egymással ütköző világuralmi törekvései. A vérgőzös eszmék nyomán kirobbant fegyveres konfliktusban kegyetlen csapásokat kellett elszenvedniük az első világháborúban győztes kis és nagy államoknak, mielőtt a harc 1945-ben közel hatvanmilliós emberveszteséggel véget ért.
Az Osztrák-Magyar Monarchiából kiszakadt Magyarországra már az 1918-as padovai fegyverszünettől az 1920-as trianoni békediktátumig vezető úton keserves megpróbáltatások vártak. Az 1918 november 4-én kötött fegyvernyugvást, amelynek értelmében az Osztrák-Magyar Monarchia csapatainak a háború előtti határaira kellett visszavonulni, az Antant Hatalmak később nem ismerték el érvényesnek. Az 1918 októberi őszirózsás forradalom katonai és politikai dolgokban egyaránt amatőrnek bizonyuló vezetője, gróf Károlyi Mihály, naiv illúziók rabjaként az adott körülmények közötti legrosszabbat cselekedte: már a békekötés előtt elrendelte a frontokról hazatérő, jelentős hányadában még fegyelmezett és hazáját védeni kész magyar katonaság lefegyverzését. Mindezt akkor tette, amikor a Magyarországtól mind nagyobb területek elszakítására törekvő, az Antant által kreált, szomszédos országok lázasan fegyverkeztek. Ugyanakkor a bujkáló katonaszökevények és a zavarosban halászni igyekvő elemek megtartották fegyvereiket, amelyekkel a hazát nem védték, de véres forradalmi leszámolásokat és más közbűntényes cselekményeket hajtottak végre saját honfitársaik ellen. Az Antant ködös ígéreteire építő Károlyinak már november elején Belgrádban keservesen csalódnia kellett korábbi reményeiben, majd akkor, amikor a Csehszlovák Köztársaság csapatai megkezdték előnyomulásukat a Felvidéken, a szerb királyi csapatok bevonultak Újvidékre, a román királyi csapatok pedig Erdélybe, a még mindig ütőképes hadsereget szétkergető magyar Nemzeti Tanács, valamint a Munkás és Katonatanácsok erre a Magyar Népköztársaság kikiáltásával válaszoltak. Belsőleg gyöngítette e hatalmat a kommunisták pártjának megalakítása és a különféle anarchikus megnyilvánulások sorozata. Mindez a Magyarországra törő szomszédos országok csapatait természetesen nem állította meg, sőt ösztönzőleg hatott támadó kedvükre. A lefegyverzett ország erőtlenségét tapasztaló győztesek képviselője, a magyar történelemben ugyancsak kétes hírnevet szerzett francia Vyx alezredes 1919. március 20-án oly súlyos feltételeket tartalmazó jegyzéket adott át Károlyiéknak, amit nem mertek sem elfogadni, sem visszautasítani. Bénult tehetetlenségük és katonai erőtlenségük tudatában átadták a hatalmat a proletariátusnak. Ezzel a Moszkvából a világforradalom eszméjének terjesztésére hazaküldött bolsevik agitátorok valamint az itthon szervezkedő és dezorganizációs tevékenységet folytató társaik kezébe került a maradék ország feletti hatalom is.
Az új hatalmat elvileg az egymással is éles ellentétben álló szociáldemokraták és a kommunisták kényszerű platformja gyakorolta. A döntő szó azonban a bolsevik vezéré, Kun Béláé volt. Március 21-én kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot és augusztus 1-ig - alapvetően a moszkvai forradalmi vezér, Lenin utasításait követve - gyakorolták a hatalmat. Az uralomra került, meglehetősen heterogén összetételű és zavaros elképzeléseket követő, mindenre elszánt hatalmi csoportosulásra várt volna az a feladat, hogy megoltalmazza a három oldalról támadott Magyarországot. A cseh, a román és a szerb agresszorok mögött a Balkánon egy jelentős létszámú Antant-hadsereg is állt, készen arra, hogy szövetségeseinek a kudarca esetén maga avatkozzon be a hadiesemények menetébe. A társadalmi igazságtételt és az ország védelmét hangzatosan felvállaló tanácsköztársasági vezetők első lépéseit az intervenciós hadakkal szemben elért katonai sikerek kísérték. Amikor ugyanis a Károlyi-kormány pacifista, antimilitarista politikájából kiábrándult, első világháborút végig küzdött tiszti és tiszthelyettesi kar, valamint a társadalmi helyzetének jobbra fordulását remélő legénység egy része úgy látta, hogy az új vezetés a korábbinál hatékonyabb védelmi politikát folytat, előtérbe került a haza védelme. A kétségkívül kiváló katonai képességekkel rendelkező Stromfeld Aurél, k. u. k. vezérkari tiszt irányítása alatt küzdő vörös hadsereg komoly sikereket ért el az intervenciós csapatokkal szemben. Ennek láttán olyanok is beléptek a vörös hadseregbe, akinek a gazdasági, társadalmi helyzete és politikai nézetrendszere ugyancsak eltérő volt a kommunistákétól.
A háborús tapasztalatok és a haza féltése szülte magyar katonai erények még ezt a heterogén összetételű hadsereget is komoly katonai sikerekhez juttatták. Ez ugyancsak meghökkentette mind az agresszorokat, mind az antant hatalmak vezetőit. A történtek óhatatlanul felvetik a kérdést: vajon bekövetkezett volna hazánk trianoni megcsonkítása akkor is, ha a Károlyi-kormány nem fegyverzi le idő előtt és nem demoralizálja a háborút végig küzdő magyar ezredeket? Ám Kun Béla - engedve Clemenceau francia elnök hazug ígéreteinek - leállította a cseh agresszorok elleni győztes offenzívát, és kiürítette a véres áldozatokkal visszaszerzett magyar területeket. Erre Stromfeld lemondott tisztségéről, s távozása elbizonytalanított több olyan őt követő tisztet és katonát, akiket a haza védelmének a szándéka mellett a benne való bizalom vezérelt a vörös hadseregbe. Amikor az orosz katonai segítségbe és a nemzetközi proletariátus hatékony támogatásába vetett remények összeomlottak, előtérbe került az országos méretű elégedetlenség és kiábrándultság, ami több helyen fegyveres ellenállásba torkollott. A "Lenin fiúk"-nak nevezett terroralakulatok csupán átmeneti sikereket értek el a rendszer megszilárdításában. Amikor júliusban a román csapatok ellentámadásba lendültek, a Tanácsköztársaság kártyavárként összeomlott. A proletárdiktatúra vezetői különvonaton Ausztriába menekültek; cserben hagyva a bennük bízó, őket követő kisembereket, de még a biztonságukat szavatoló terroralakulatok tagjait is.
Ezt követően lépett előtérbe a magyar politikai élet színpadán az osztrák-magyar hadiflotta utolsó főparancsnoka, nagybányai Horthy Miklós altengernagy a nemzeti ellenforradalom programjával. A régi megszokott társadalmi rend visszaállításának ígéretével maga mögé állította a lakosság nagy többségét; olyanokat is, akik kiábrándultak a proletárforradalom hirdette jelszavakból. Neve egy negyedszázadon át ellentmondásoktól nem mentes korszakot fémjelzett hazánk életében. Horthy Miklós 1920 elején történt kormányzóvá választásával olyan ország élére került, amelytől a trianoni békediktátummal elcsatolták területének 67,3% -át és lakosságának 58,4%-át. Ez méreteiben túlszárnyalta a másfél százados török hódoltság legnagyobb magyarországi területrablását is. A Magyarország sorsát eldöntő győztes nagyhatalmak vezetői, mindenekelőtt a franciák, teljesen figyelmen kívül hagytak minden etnikai vagy gazdasági szempontot. Idegen államokba kényszerítettek több mint három millió magyart, akiknek a többsége pedig zárt etnikai tömbökben élt. Hazánk elveszítette nyersanyagbázisának döntő részét, kedvezőtlenül megváltozott termelési szerkezete, ökonómiai struktúrája. Ehhez súlyosbító adalékként járult, hogy 1919-ben az intervenciós román királyi csapatok a szó szoros értelmében kirabolták a maradék Magyarországot. A budapesti amerikai katonai misszió vezetője jelentette róluk, hogy "elvisznek magukkal minden értéket". A közvetlen veszteség, amit ezzel hazánknak okoztak, meghaladta a három milliárd aranykoronát. Mindez rendkívüli mértékben megnehezítette a háború utáni gazdasági talpraállást. Csak súlyosbította a helyzetet, hogy a Magyarországtól erőszakkal elcsatolt részekről tízezrek menekültek a megcsonkított országba, akiknek ellátásáról gondoskodni kellett.
Magyarország hadügyi helyzete híven tükrözte az ország gazdasági, politikai állapotát. Kemény büntető katonai intézkedések megtiltották az általános hadkötelezettséget hazánkban, s csak az önkéntes jelentkezést engedélyezték 35.000 fő legénység, 1.750 tiszt és 2.333 tiszthelyettes részére. Megszabták azt is, hogy a hadseregnek milyen fegyverzete lehet, s elkobozták az ország repülőgépeit és hadihajóit. Ezeknek a tiltó, megszorító diktátumoknak társadalmi hatásuk is volt, hiszen az elszakított területekről elmenekült tisztviselők mellett a legnagyobb állástalan középosztálybeli réteget a tisztikar képviselte. Az ipar 1920-ban az 1913-as szintnek csupán 20-30%-át termelte, a mezőgazdaság pedig a felét. 1924-ig infláció dühöngött Magyarországon, amit gróf Bethlen István miniszterelnök konszolidációs politikája tíz esztendő múlva is csupán enyhíteni tudott. Mindezek a gazdasági és egzisztenciális bajok táptalajul szolgáltak a szélsőségeseknek; mindenekelőtt a jobboldaliaknak, akiknek az élére egy hadseregből kilépett vezérkari tiszt, Szálasi Ferenc került.
A hazánkkal szemben ellenséges érzületű Kis-Antant államoktól körülzárt ország külpolitikai útkeresése meglehetősen szűk keretek közé szorult. Az első partnernek a Benito Mussolini vezette Olaszország kínálkozott, amely maga is elégedetlen volt a háborús eredményekkel és az angol-francia külpolitikai iránnyal. Ezért közeledett a francia érdekszférából kizárt Magyarországhoz és Ausztriához. Amikor pedig az 1930-as németországi választásokon parlamentáris úton hatalomra került Adolf Hitler, elsőként állt ki egyelőre az 1920-as diktátumok sérelmes rendelkezéseinek megváltoztatásáért, álláspontja élénk helyeslést váltott ki olyan magyar emberekből is, akik Hitler személyét és belpolitikáját ellenérzésekkel fogadták. Gömbös Gyula miniszterelnök 1934-ben így fogalmazta meg a magyar külpolitikát: "Amikor Olaszországban biztosítva látom az egyik erős barátot, s Németországban látok egy baráti kezet felém nyúlni, olyan úton járok, amely a magyar reálpolitikát .szolgálja ". Váratlan halála után utódai lényegében ezt a politikát folytatták, jóllehet több dologban nem értettek egyet Gömbössel.
Ennek nyomán hirdették meg a győri fegyverkezési programot, ami követve a német példát, egyúttal az első magyar hadüzenet volt a trianoni békediktátumnak. Ám a német orientációs külpolitika együtt járt a magyar állampolgárok egy részét sújtó zsidótörvények meghozásával is, ami azonban antihumanizmusán túl rontotta a világban hazánk presztízsét is. A németbarát vonal mellett ugyan mindvégig létezett Magyarországon egy angolszász orientáció is a külpolitikában, ám egyrészt az angol érdektelenség, másrészt a Németországhoz kötöttség és elkötelezettség nem tették lehetővé ez utóbbi irányzat felülkerekedését. Ugyanígy háttérbe szorultak és inkább csak elszigetelt jelenségekké váltak azok a náciellenes törekvések is, amelyek különböző polgári és katonai vezető rétegek részéről a zsidóság elleni politika enyhítésére irányultak.
Az Osztrák-Magyar Monarchiából kiszakadt, példátlanul megcsonkított, ellenséges környezettől övezett, magára hagyott kis ország előtt nemigen nyílt más orientációs lehetőség az olaszon és a németen kívül. Lengyelország és Jugoszlávia kivételével németbarát - sőt a hitleri Németországot kiszolgáló - politikát folytatott Ausztria, Románia és Finnország, majd Csehszlovákia és Jugoszlávia fölbomlása után Szlovákia és Horvátország is. Egyes körök, rétegek németellenessége dacára, a magyar-német kapcsolatok meghatározó körülményét a külpolitikai és katonai érdekek közös irányvonala diktálta.
Országgyarapítás német és olasz segítséggel:
A győztes Antant hatalmak trianoni békediktátuma Magyarországnak csak egy csekély számú és korszerűtlen hadsereg fegyverben tartását engedélyezte, amivel szemben a status quo fenntartásában érdekelt szomszédaink - Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia - elsöprő katonai túlerővel rendelkeztek. A ránk erőszakolt keretek betartását a győztesek gyakorta ellenőrizték is. Így a magyar kormányzat arra kényszerült, hogy rejtett, bújtatott alakulatok és félkatonai szervezetek felállításával növelje az ország hadipotenciálját. 1930-ban a magyar véderő így is csupán 40.000, zömében korszerűtlen fegyverekkel felszerelt katonával, 46 tüzérüteggel 1 teljes- és egy félig feltöltött légvédelmi üteggel és 3 harckocsizó századdal rendelkezett. Az 1935-ös német példát, amikor a Harmadik Birodalom egyoldalúan felmondva az őt sújtó békediktátumot nagyarányú fegyverkezésbe kezdett, Magyarország csupán hároméves késéssel és sokkal szerényebb ütemű hadfejlesztéssel tudta követni. A már említett győri fegyverkezési program 1938 tavaszán történt bejelentése így is meghökkentette az eddig szilárd erőfölényük tudatában hazánkkal szemben ugyancsak fölényes magatartást tanúsító Kis-Antant hatalmak vezetőit. Legelőször a várható német támadás miatt Magyarországgal már 1937-ben tárgyalásokat kezdeményező csehszlovák kormányt sarkallta engedékenységre. A magyar politikai és katonai vezetés ugyan sohasem rejtette véka alá azt a nézetét, hogy a trianoni határokat nem tekinti véglegesnek és kész azok fegyverrel történő megváltoztatására is, de a katonailag erőtlen és magára hagyott ország revíziós törekvéseit hosszú időn át nem vették komolyan. Ám amikor Olaszország után a fegyverkező Németország is pártolólag nyilatkozott a magyar követelések jogossága mellett és megtörtént a győri kormánybejelentés, azonnal tárgyalási szándékot mutattak. Ennek, valamint a szomszédos hatalmak között támadt nézeteltéréseknek az eredményeként 1938 augusztusában a jugoszláviai Bledben a jugoszláv, a csehszlovák és a román kormány képviselői megállapodást írtak alá a belgrádi magyar követtel. Ebben rögzítették többek között Magyarország fegyverkezésének a jogosságát és a kölcsönös lemondást a vitás kérdések fegyveres úton történő intézéséről. Ez utóbbi nyilatkozat a még mindig hátrányos katonai helyzetben lévő Magyarország számára volt inkább kedvező. Annak ellenére, hogy 1930-hoz viszonyítva, 8 esztendő alatt a magyar hadsereg létszáma a kétszeresére nőtt, megduplázódott a tüzérütegesek száma is, a légvédelmi ütegeké és a harckocsizó századoké pedig megháromszorozódott. A Magyar Királyi Honvédség azonban még ezzel a növekedéssel is jóval kisebb és meglehetősen elmaradt technikájú haderőnek számított bármelyik szomszédos ország hadseregéhez viszonyítva. Kádár Gyula vezérkari ezredes visszaemlékezése szerint Szombathelyi Ferenc tábornok, hadműveleti csoportfőnök, bizalmasan így összegezte tapasztalatait: "Lőszerhelyzetünk siralmas, fegyverzetünk gyenge. Ezzel a rosszul kiképzett, rosszul felfegyverzett hadsereggel háborút kezdeni bűn volna. Katonai helyzetünk csak a semlegességet engedi meg." A technikai lemaradás okát Dombrády Lóránd hadtörténész az egyre növekvő nyersanyaghiányban, szervezési és munkaerő problémákban jelöli meg. Ezt a helyzetet minden bizonnyal a Kis-Antant katonai hírszerzőszolgálata is regisztrálta. Valójában nem is a magyar hadsereg "agressziójától" tartott, hanem a magyar követeléseket támogató "két nagy", mindenekelőtt Németország haderejétől.
Ennek nyomán született meg 1938-ban az első bécsi döntés, amely Magyarországnak ítélt jelentős felvidéki területeket, mintegy 12.000 km2-t. A lakosságszám 870.000 volt, 86,5%-ban magyar nemzetiségű. A vér nélkül lezajlott részleges történelmi igazságtétel érthető örömmel töltötte el nem csupán az anyaországhoz visszatért csehszlovákiai magyarokat, de a hazai lakosság elsöprő többségét is. "Az ekkor már hetvenéves kormányzó lóra szállva, katonái élén vonult be Komáromba illetve Kassára. E kétségtelen bátorságra valló tettével, hiszen kitette magár egy esetleges merénylet veszélyének, nagy hatást tett a hadseregre, tisztekre és legénységre egyaránt" - olvashatjuk Dombrády Lóránd A legfelsőbb hadúr és hadserege c. művében. Így még ha publikussá tették volna is Litvinovnak - a hitleri Németországgal nem sokkal később barátsági és együttműködési szerződést kötő Szovjetunió akkori külügyminiszterének - azon intelmét, miszerint Magyarország túl nagy árat fizet majd a németeknek "a kis darab Felvidékért" - az nem sokat változtatott volna a közhangulaton. A magyar vezetés különben további egykori magyarországi területek visszaszerzésére is törekedett. Ennek érdekében 1939 februárjában csatlakozott azAntikomintern Paktumhoz, amivel szorosabbra fűzte kapcsolatát Németországgal. Átmeneti ellenkezés után 1939 márciusában, Csehszlovákia németek által történt fölbomlasztását követően, magyar csapatok kisebb harcok árán birtokba vették Kárpátalját vagy más néven Ruszinszkot. Ezzel az akcióval Magyarország újabb 12.000 km2 területtel és 436.000 lakossal gyarapodott. Igaz, e lakosságszámnak már csupán a 12,7%-a volt magyar nemzetiségű. Az új magyar légierő gépei hat légi győzelmet arattak saját veszteség nélkül, ami megnövelte nemcsak ezen új fegyvernem, de az egész magyar honvédség önbizalmát is.
Miután az 1939. március 10-én megalakult, a Tisó-vezette németbarát Szlovákia, tabuvá vált a magyar vezetés számára, érthetően Románia felé fordult az érdeklődés, ahol Erdélyben a legtöbb anyaországtól elszakított magyar élt. Ám itt már problémák mutatkoztak a német támogatással kapcsolatban, több okból is. Az 1939. szeptember 1-jén kirobbant német-lengyel háborúban amely a II. világháború nyitányává vált, Magyarország, - lehetőségeihez mérten - a lengyeleket támogatta. Nem járult hozzá, hogy német csapatok átvonuljanak a felvidéki magyar területen a lengyelek hátába, s ugyanakkor menedéket nyújtottak németek és a velük párhuzamosan támadó szovjetek elől Magyarországra menekült lengyel katonák és családtagjaik tízezreinek. Ezen túl lehetővé tette, hogy akik a hitleri Németország ellen hadba lépő angol és francia hadseregekben harcolni akarnak, azok ezt megtehessék. Emiatt, valamint mert a Franciaország elleni támadásra készülő Németország békét akart a hátában, Hitler csendre intette az erdélyi revízióra készülő magyarokat. Franciaország gyors összeomlása azonban arra késztette a magyar államvezetést, hogy 1940 júniusában megkezdje csapatai fölvonultatását a magyar-román határ mentén. Nehéz lenne megmondani, hogy mi lett volna egy román-magyar fegyveres konfliktus kimenetele német támogatás nélkül, mert a román hadsereg nagyobb, erősebb volt a Magyar Királyi Honvédségnél. A problémát lényegében az oldotta meg, hogy Németországnak egyaránt szüksége volt a magyar élelmiszerre és a román olajra a Szovjetunió ellen tervezett villámháborúhoz, ezért tárgyalóasztalhoz ültette a két szembenálló felet. A második bécsi döntés során a francia támaszát elveszítő Románia hajlott az egyezkedésre és átengedte a történelmi Erdély tekintélyes részét Magyarországnak: Észak-Erdélyt a Székelyfölddel. Az új területi gyarapodás mintegy a felét tette ki a trianoni Magyarországnak, s a 2.185.546 új magyar állampolgárnak 58%-a magyar nemzetiségű volt, a többi zömében román. Miután a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben is tekintélyes számú magyar élt, így valójában mindkét államnak érdekében állt egy kiegyensúlyozott, mérsékelt nemzetiségi politika.
A békés országgyarapítás talán meg is állt volna Erdélynél, ha 1941 tavaszán nem robban ki a német jugoszláv fegyveres konfliktus. Ez rendkívül kínos döntés elé állította a magyar államvezetést. Hazánk 1940 végén örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával, amit meg is kívánt tartani. A váratlan fordulat a német jugoszláv viszonyban éles véleményeltérést szült a magyar vezetésben a teendőket illetően. Hitler ezúttal kívánta Magyarország hadba lépését, amit számos magyar katonai felső vezető támogatott, ugyanakkor gróf Teleki Pál miniszterelnök ellene volt, mert végzetes lépésnek tekintette azt. Mivel megakadályozni nem tudta a hadba lépésünket, tehetetlenségét látva, tiltakozásul önkezével véget vetett életének. Halálát követően a magyar csapatok átlépték a felbomló Jugoszlávia határát, s újabb 11.417 km2-rel és 1.025.508 lakossal gyarapították Magyarországot. A legújabb magyar állampolgároknak ezúttal 63,6%-a volt magyar, 19%-a német, s csak a többi szerb. A Bánátot a németek saját igazgatásuk alá vonták.
A német és olasz segítséggel végrehajtott területi revízió két esztendő alatt csaknem a trianoni Magyarországéval egyenlő nagyságú területtel és 4,5 millió, - zömében magyar - lakossal gyarapította hazánkat. Ez a területi növekedés részleges igazságtétel volt hiszen egykori magyar területek kerültek vissza az anyaországhoz, nagyobb anyagi vagy emberveszteség nélkül. A belpolitikai élet területén a náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal szövetséges Magyarországon, az előbbiekkel ellentétben, 1944. március 19-ig többpártrendszer volt, s a parlamentben sokszor kemény pengeváltásokra is sor került. Viszont egyre súlyosabb sérelmek érték a magyarországi lakosság jelentős hányadát kitevő zsidóságot. Ez a politika végül tömeggyilkos terrorba torkollott. A civil társadalom és a hadsereg ugyan több politikai kérdésben megosztott volt, de sokáig minden mást háttérbe szorított az országgyarapodás fölött érzett öröm. Ilyen körülmények között lépett be Magyarország hadviselő félként, 1941-ben a II. világháborúba.
A Magyar Honvédség a II. világháborúban és utána:
Az 1939. szeptember elsején kirobbant második világháború első szakaszában Magyarország sajátos helyet foglalt el a szembenálló felek között. Hivatalosan a németbarát semlegesség álláspontjára helyezkedett, de a németbarátságot a lengyelekkel szemben tanúsított magatartásával szegte meg, míg a semlegességet a Jugoszlávia elleni hadba lépéssel (1941 tavasza). A Németországgal hadban álló nyugati nagyhatalmak azonban csak 1941 végén léptek hadiállapotba Magyarországgal. Azt követően, hogy 1941. június 22-én Hitler Németországa megtámadta addigi szövetségesét a Szovjetuniót és öt nappal később - a máig tisztázatlan kassai bombázást követően - a Magyar Királyi Honvédség is csatlakozott a támadásba lendült német, olasz, finn, szlovák és román csapatokhoz. A náci vezér az 1940-ben kidolgozott Barbarossa-terv alapján végrehajtott, s világuralmi terveinek láncolatába tartozó lépését olyan megelőző hadiakciónak igyekezett feltüntetni, amely egy mindenképpen bekövetkező és az egész civilizált Európát fenyegető bolsevik inváziót hivatott elhárítani. Ez a politikai jelszó azonban csupán amolyan fügefalevél volt, hiszen a náci barbárság legalább olyan mértékben fenyegette az európai demokratikus és civilizációs értékeket és vívmányokat, mint a bolsevizmus. Ennek ellenére Hitler nem átallott háborús céljai között említeni az orosz néptömegek fölszabadítását a bolsevik vezetők embertelen uralma alól. Nem volt ellentmondásoktól mentes a német barbárság és világuralmi hódító tervek elleni harcot zászlajára író angol-francia, majd az USA-val és a Szovjetunióval kibővült antifasiszta koalíció tevékenysége, történelmi szerepe sem. Hiszen a náci birodalom 1941 júniusáig szövetségben volt a bolsevik Szovjetunióval és e frigy keretében történt Lengyelország közös lerohanása, a Finnország elleni szovjet agresszió és a három Balti-állam lerohanása és bekebelezése. Ezt követően a nyugati antifasiszta nagyhatalmak az egyik totalitárius berendezkedésű agresszorral léptek szövetségre a másik ellen. Ennek kapcsán szemet hunytak mindazon szörnyűség fölött, ami a Szovjetunióban és az általa elfoglalt országokban történt korábban és a háború alatt, s a katonai együttműködés ellenértékeként hallgatólagosan a bolsevik elnyomásnak dobták oda zsákmányul egész Közép- és Kelet-Európát, közte hazánkat is.
A két éven át tartó hitleri-sztálini szövetség és együttműködés, majd a nyugati demokráciák és a bolsevik diktatúra hasonló kapcsolata érthetően megzavarta az emberek politikai tisztánlátását az egész világon, mindenekelőtt a háború fő hadszínterét képező Európában. A zavar fokozottan érvényesült Magyarországon, amelynek polgári vezető rétege egyfelől le volt kötelezve Németországnak a területrevízióhoz nyújtott támogatásáért, ugyanakkor nem kívánta a náci rendszer magyarországi térhódítását sem, ami a magyar lakosság egy részét alkotó zsidónak minősített magyar állampolgárok jelentős hányadának megsemmisítésén túl a kialakult konzervatív értékrend felborulásával is fenyegetett.
Ilyen körülmények között hazánk lakossága a Szovjetunió elleni német támadást és az abba történt magyar bekapcsolódást részben közönyösen, a kifejezetten antibolsevista nézeteket vallók tábora viszont örömmel és helyesléssel fogadta. Egy meglehetősen törpe kisebbséget leszámítva a többség gyors katonai győzelmet és a bolsevizmus döntő vereségét várta. Az egykorú adatok tükrében megkérdőjeleződik minden olyan későbbi állítás helytálló volta, miszerint a háború idején Magyarországon az MSZMP, majd a Békepárt néven működő illegális kommunista párt "vezető szerepet töltött be a fasizmus ellen, a békéért és a demokratikus átalakulásért folyó küzdelemben". A polgári németellenes körök többnyire kifejezetten angolbarátok és szovjetellenesek voltak. Hitler, különféle stratégiai és taktikai megfontolásoktól vezérelve, a háború kitörésekor nem szorgalmazta a magyarok hadba lépését. Viszont a románok és szlovákok felsorakozása a támadó német csapatok mellett arra sarkallta, különösen a magyar Honvéd Vezérkar vezetőit, hogy hazánk is vegye ki a részét a bolsevizmus elleni fegyveres küzdelemből, nehogy a remélt gyors győzelem után veszélybe kerüljenek a korábbi országgyarapítással nyert területek. Erre jó ürügyet szolgáltatott a Kassa elleni bombázás, amit azonnal a Szovjetuniónak tulajdonítottak, s röviddel ezután Bárdossy László miniszterelnök bejelentette: Magyarország hadiállapotban lévőnek tekinti magát a Szovjetunióval. Az a gyorshadtest, amelyet 1941 nyarán Magyarország a szovjet hadszíntérre küldött, valójában nem sokat nyomott a háború mérlegének a serpenyőjében. Hitler részéről inkább udvariassági gesztusnak tekinthető az a Bárdossynak 1941. november 27-én mondott elismerés, miszerint: "A magyar kötelék igazán remekül verekedett a keleti arcvonalon, és megérdemli, hogy egyelőre pihenjen és felújítsa felszerelését". Ekkor még úgy látta a szovjet front helyzetét: "a munka kilenctized részét tulajdonképpen már elvégezték. Az előnyomulás megrekedt ugyan a sárban és latyakban, de ez csupán némi időveszteséget jelent ". Ezt a nézetet osztotta a magyar vezérkar is. A politikai vezetés a Moszkva alatt elszenvedett német kudarcnál sokkal veszélyesebbnek ítélte azt a tényt, hogy 1941 végén Magyarországgal hadiállapotba kerültnek jelentette magát Nagy-Britannia és az USA is. Ezekkel a hatalmakkal ugyanis Magyarország vezetőinek nagy része szeretett volna jó kapcsolatokat fenntartani; már csupán az egyoldalú német elkötelezettség és kiszolgáltatottság ellensúlyozására is. A német hadsereg 1942/43-as újabb és újabb oroszországi és észak-afrikai vereségei után egyre fenyegetőbbnek tűnt a veszély, hogy a német vereség esetén Magyarország ismét a trianonihoz hasonló, vagy még súlyosabb helyzetbe kerül. A Hitler követelésére mintegy áldozatul odadobott 2. magyar hadsereg 1943 elején bekövetkezett szörnyű katasztrófáját jó ideig szigorú hírzárlat fedte el a magyar közvélemény elől. Ez a nemzeti tragédia később is mindenekelőtt azokat sokkolta, akiknek közvetlen hozzátartozói elestek, fogságba kerültek vagy eltűntek a fronton. Kállay Miklós miniszterelnök ekkor, a kormányzóval egyetértésben s a magyar szélsőjobboldal heves ellenkezése közt, csökkenteni igyekezett a magyar katonai részvételt és megkezdte a titkos puhatolózó tárgyalásokat a kiugrás lehetőségeiről a nyugati hatalmaknál. Abban reménykedtek, hogy az Olaszországban majd Normandiában partra szállt és előnyomuló angol-amerikai csapatok a szovjetek előtt érik el Magyarország területét, és a háború után Közép- és Kelet-Európa jövőjét az angol-amerikai politika fogja meghatározni. A hazánkat jól ismerő Roosevelt amerikai elnök személy szerint szimpátiával viseltetett Magyarország iránt. A nagypolitikai érdekelkötelezettség azonban csak annyit tett lehetővé a számára, hogy a teheráni találkozót követően Habsburg Ottón, a Páneurópai Unió környezetében lévő képviselőjén keresztül megüzenje a magyar vezetőknek: "Ha Magyarország a végsőkig passzív marad, sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mint Trianonban!"
A címzettek egy része, a kormányzót is beleértve, tett is bizonyos lépéjeket, hogy kövesse a háborúból kiugró Olaszország példáját, de a mindenről idejében és jól értesült Hitler 1944. március 19-én csapataival megszállta Magyarországot. Ezt a lépést a kormányzó, máig vitatott helyességű megfontolások alapján de facto szentesítette azzal, hogy a helyén maradt, és ezzel mintegy legalizálta Hitler e lépését a világ előtt. Ennek az lett a tragikus következménye, hogy Magyarország ettől kezdve egyre kevésbé volt a béke szigete: megkezdődtek a bombázások és felerősödött a zsidóüldözés; sőt a vidéki zsidóság nagy tömegeinek németországi megsemmisítő táborokba való hurcolása. Sokan :annak köszönhették életben maradásukat, hogy katonai munkaszolgálatra hívták be őket, a budapesti zsidóság nagy részét viszont a kormányzó 1944 nyarán történt erélyes lépése mentette meg a németországi megsemmisítő táborokba való elhurcolástól. A hazánkhoz mind közelebb nyomuló, támadó vörös hadsereg 1944 júliusában újabb súlyos csapást mért a Kárpátok előterében küzdő 1. magyar hadseregre mintegy ötvenezer fős veszteséget okozva a Honvédségnek, s ezzel mintegy negyedmilliósra növelve a magyar háborús vérveszteségeket. A támadást a bátor helytállás ekkor még megállította, de Románia augusztus 23-án ügyes praktikával végrehajtott kiugrásával és a Szovjetunióhoz való csatlakozásával a Kárpátok védelmi jelentősége ugyancsak lecsökkent. Csupán idő kérdése volt Észak-Erdély elvesztése, amit törvényszerűen követ majd Kárpátalja, sőt az egész Magyarország szovjet megszállás alá kerülése.
A kormányzó és szűkebb környezete ekkor elszánta magát egy "lovagias kiugrásra" a háborúból. Erre Hitler 1944. október 15-én Horthy erőszakos lemondatásával és Szálasi, valamint nyilas pártszolgálatosainak hatalomba ültetésével válaszolt. A Budapesten állomásozó német Wehrmacht és SS-csapatok, a nyilaskeresztes pártszolgálatosok, a kormányzónak tett esküt megszegő tisztek és az őket követni kényszerülő katonák átvették a hatalmat. A kormányzó és közvetlen környezete a németek védőőrizete alá került és a németek által elrabolt fia sorsával zsarolt Horthy a kényszernek engedve, október 16-án aláírta Szálasi Ferenc miniszterelnöki kinevezését. Az egykori vezérkari őrnagy rövidesen nemzetvezetővé kiáltatta ki magát, ebben is szolgaian utánozva a Führer és a Duce példáját. A magyar hadsereg élére Beregfy Károly vezérezredes került, aki 1919-ben lelkes vörös, később ugyanolyan buzgó nyilas lett. Mintegy személyében is igazolva a tőlük idegenkedő magyar középosztálybeliek azon minősítését, hogy a nyilasok valójában "zöld kommunisták".
A nyilasok német fegyverekkel történő hatalomra ültetésével és a háborús események folyamányaként nemcsak Magyarország vált szét egy szovjetek és egy németek által megszállt részre, de kettészakadt a magyar hadsereg is. Mindkét oldalon harcoltak - illetve voltak - magyar katonák, akárcsak oly sokszor Mohács utáni történelmünk folyamán. A szovjetek ellen küzdőket ugyanolyan helytelen és igazságtalan lenne általánosítva akár nyilas, akár németbérenc jelzőkkel minősíteni, miként a másik oldalon lévőket, vagy oda állókat kommunistáknak vagy "zovjetbérenceknek. A vörösök ellen küzdő magyar katonák nagy többsége nem volt sem nyilas, sem Hitler-bérenc. Egyesek az 1919-ben illetve a Szovjetunióban megismert rendszertől félve, mások egzisztenciális okoktól vagy csak a tehetetlenségtől vezérelve maradtak mindvégig a szovjetellenes oldalon. A túloldalon szerveződő németellenes Demokratikus Magyar Honvédség sem csupa antifasisztából szerveződött, hanem részben harcra jelentkező oroszországi magyar hadifoglyokból, részben azokból, akik az október 15-e után szovjetekhez átállt Dálnoki Miklós Béla hadseregparancsnok és vezérkari főnöke, Kéry Kálmán vezérkari ezredes felhívására, majd későbbi debreceni szervező munkájuk nyomán lettek az új hadsereg tagjai. Minden bizonnyal a mindkét oldalon álló magyarok többé-kevésbé meg voltak győződve arról, hogy a nemzet érdekeiért harcolnak, ezért fogtak fegyvert, jelentkeztek katonának. Az új magyar demokratikus haderő lassú szervezése, illetve az európai hadszíntéren folyó háború nem várt gyors, 1945. május kilencedikei befejeződése miatt a két oldalon küzdő magyar katonák csak szórványosan kerülhettek egymással szembe. Talán csak a Budai Önkéntes Ezred katonái, vagy egyes átálló alakulatok, csoportok harcosai az ellenük kivezényeltekkel. A polgári lakosság nagy többsége örült a háború befejeződésének, és egy jobb világ reményében fogott hozzá a harcok alatt elpusztított ország újjáépítéséhez. Ebben a munkában különben részt vettek a Demokratikus Magyar Honvédség aknaszedő, vasút- és hídépítő valamint egyéb alakulatai is.
A hitleri Németország feltétel nélküli kapitulációjával a nyugatra menekült vagy hurcolt magyar katonákra - sőt a kiskorú leventékre és tiszti iskoláinkra is - különböző hadifogság várt. A beszámolók szerint a nyugati hatalmak közül a legkegyetlenebbül a franciák bántak a magyar hadifoglyokkal; elfeledve azt, hogy a háború alatt hazánkban rekedt franciákkal szemben a magyar hatóságok egészen másként, viselkedtek. A legtöbb esetben azonban nem volt "gyöngyélete" az angol vagy az amerikai fogságba kerülteknek sem. A legkegyetlenebb sors mégis a szovjet lágerekbe jutottakra várt. Közülük sokat a harcok megszűnte sőt a háború befejezése - után ejtettek fogságba és hurcoltak el szörnyű rabszolgamunkára; mint utóbb megtudtuk a katonákon - köztük zsidó munkaszolgálatosokon - kívül több százezer civilt, asszonyt és leányt is. Különben az a tény, hogy magyar csapatok és csoportok küzdöttek vagy álltak az antifasiszta koalíció oldalán szerte Európában, épp oly kevéssé számított Magyarország háborús szerepének megítélésében és háború utáni sorsának meghatározásában, mint 1918 őszén az, hogy akkor elsőnek a magyar katonaságot szereltette le a Károlyi-kormány, rekord gyorsasággal. A Trianonban kényszer-pályára taszított Magyarországra az a büntetés várt, amit 1945 elején a jaltai konferencián és az 1947-es párizsi békediktátumban rá kimértek. Az eredmény egy újabb, talán még súlyosabb "Trianon" lett: a nyugati nagyhatalmak az ismét megcsonkított Magyarországot odadobták hadizsákmányként a Szovjetuniónak. Annak az államnak, amely negyven esztendőn át kényszerítette ránk a maga eleve bukásra ítélt gazdasági, társadalmi és politikai rendszerét és tette hazánkat egy olyan katonai tömb tagjává, amelyben a részvétel, háború esetén, teljes megsemmisülésünkkel fenyegetett.
Hazánk lakossága - elsőként a szovjet tömb országai közül - már 1956-ban le akarta rázni magáról egy országos méretű forradalmi szabadságharccal mind a szovjet függést, mind az embertelen belső elnyomást, jogfosztottságot. Hivatalos kommunista pártdokumentum szerint csupán 1950 és 1953 eleje között a bíróságok 650.000 büntetőüggyel foglalkoztak és 387.000 személy ellen hoztak - döntő részben politikai indíttatású - elmarasztaló ítéletet. A megtorlások sújtották nem egy honvéd- vagy rendőrtiszt közelebbi vagy távolabbi hozzátartozóját is. A sérelmek, valamint a hazaszeretet érzése arra indította a fegyveres erők tisztikarának jelentős részét, hogy ne fogjon fegyvert a nemzet ügyéért életüket kockáztató szabadságharcosok ellen. Sőt, sokan közülük maguk is beálltak a szabadságért küzdők soraiba. Ám ez az átalakulóban lévő magyar fegyveres erő nem volt alkalmas arra, hogy huzamosabban feltartóztassa a november 4-én hajnalban hitszegő módon hazánkra támadó szovjet túlerőt. A hős küzdelem leverését a kegyetlen megtorlások hat esztendeje követte. A bíróságok 22.000 embert ítéltek börtönbüntetésre, több mint négyszáz halálos ítéletet hajtottak végre és sok ezer embert internáltak hosszabb-rövidebb időre. Az elítéltek között volt számos tiszt és katona is, akárcsak az országot elhagyó közel kétszázezer ember között. Az itthon maradt többség azonban megkötötte a maga kompromisszumát a szovjet fegyverekkel újra rákényszerített rendszerrel. Ezt tette a honvéd tisztikar többsége is, egzisztenciális okoktól vagy a tehetetlenségtől, illetve reményvesztettségtől, kiábrándultságtól vezérelve. Akadtak természetesen olyanok, akiknek politikai meggyőződésük vagy egyéni sérelmük diktálta ezt a lépést. Ám voltak olyanok akik 1956-os "tévedésüket" vagy ijedtségüket a megtorlásban tanúsított "magánszorgalmú kutyálkodással" akarták helyrehozni.
A Szovjetunió hatalmának megrendülésével összedőlt a szuronyokra épült diktatúra, s az átalakulásból kivette a részét a Magyar Honvédség is, amelyre 1990 óta ismét egy független szabad Magyarország védelme hárul.