2013 . Hollók

Hollók

Nagy kár, nagy kár, jaj de kár ne légy szamár

/Egy valóságos álom kapcsán. E.A. Poe, valamint Tóth Árpád nyomdokain/ /

Éjfélt üthetett az óra -- messze van még virradóra -,

gondoltam, mert szememről az álom pille messze szállt.

Egymagamban heveregtem, könyvek soroltak mellettem

- Poe versein „tettem-vettem” – ravatali szép virág,

nagymester nagy, büszke műve, válogatott szépvirág.

Taníts Te is, ej nomár!

Nem emlékszem ébren, alva? – szemem lecsukva, a falra

meresztgettem, egy a biztos - emlék éles, mint a bárd-,

susogó szárny: százak, ezrek? - erősen megijesztettek.

Ablakomon hollósereg röppent be, több-száz madár.

Jutott asztalra, a székre, párnámra is pár madár,

Eljöttetek? – el? - nemár!

Megtörtént-e, furcsa álom? – hiteles pecsétet rányom

események buja sora, vétó sem fér hozzá, bár

kétely bennem fészket rakott, szűzi álom ez, vagy-kokott

rideg való – szemhez szokott - légből kapott furcsa vár?

Gyarló ember különcsége mit érhet el, s mire vár?

Nem kérdeztem. Nem, nomár!

Elnéztem a madarakat, míg belőlem ki nem szakadt:

- kik vagytok? –víg-, gyászvitézek? – kérdés félúton megállt,

mert ahogy elnéztem őket, arcvonásuk ismerősek -

mind, a Parnasszusról jöttek -, kikkel versenyezni kár,

mi több, több mint lehetetlen. Lehetetlen? - ejde kár!

Ha nem, hát nem! – ej nomár!

Bamba képem megsajnálta, égre nőtt szép, nagymadárka:

- Catullus vagyok Rómából, rossz költőktől tör a frász,

ne spórold el az igéket, kimondott szó megigézhet,

percnyi öröm jobb, a kétely testet, lelket csonkra rág,

ne a puttonyoddal bíbelj, az önmarcang csonkra rág,

Fel a fejjel, fel, namár!

- Isten bocsássa meg nékem, nem ismertelek föl, szépen

kérlek nézd el, s köszöntlek én, figyelmetlen nagy szamár! -

nagyköltőknek ily serege otthonomban? – Ez kész rege!

Úgy meglepett szívem bele sajdult, jó hogy meg nem állt,

mint az órám szembe falon. Jó ideje hogy megállt.

Megállt, megállt? - ej nemár!

- Megidézted szellemünket, ily játékot gyermek űzhet;

mondd ki: játszol, vagy csak heccelsz, Olümposzra, oda vágysz?

Ott már majd minden hely foglalt, zenghet lantod, regét mondhatsz,

himnuszt Istenekhez, bordalt. Itt lent se hidd, csoda vár.

Quasimodo, én azt vallom: hermetizmus csodavár.

Bújj hát mögé! – Bújj, nomár! ,

- Tiszteletem mind tiétek, nem tanulni lenne vétek

Tőletek. Mindig előre, nincsen jobb, se balra át!

Tőletek, kik mindent tudtok. Versírás? - nincsenek titkok

mit még meg nem fejtett írnok, megfejtett és pontra lát, aki egyszer látni akar. Rossz verseknek kontra hát!

Catullusi! –az, nemár!

– Petőfi, ki gyermek lelkem megfogtad, el nem ereszted,

három éves korom óta Nemzeti dalt mondattál

velem, s Te is Arany János, kinek verse közben álmos

sosem lettem, Welsi bárdok, s oly sok versed új szótár, s belső rímet, nem egy: tízet, elém sok-sok új szót tár.

Megköszönöm.. – Meg, nomár!

– Opusaitok fertőzött ifjút, titánt, derest, őszöt, s

belém ragadt, mint nadrágom száraiba a bogáncs...

József Attila s Ti három, ti lettetek ifjúságom

példaképe /nem sajnálom/, Adyt nem éri fel gáncs,

Heltait, sem Tóth Árpádot nem érte még semmi gáncs…

Örömmel tölt el, ma már!

Írással telik el napom, míg magamat azon kapom,

villanyt kell gyújtani ismét, szűkül a látóhatár,

s rímes verssel bíbelődöm, mint mívelte sok elődöm

/Allan Poe jó ismerősöm/, nekem a vers rímre jár.

Életem szerves része lett; e versem is rímre jár.

Holló rímre! Ej, nemár!

– Szevasz Sanya! – Feri vagyok, befogadtak már a nagyok,

noha még e földi útnak szebbik felén járok tán.

Hitemhez köt gyermekhűség, nem rabiga, se nem hűbér,

Lelkemben száz harci tűz ég,… és a szép Itáliám.

Közelebb van Vizafogó, mint az én Itáliám.

Szívhez közel. Hej, de már.

– Kérés nekem ma is szégyen, Istent is csak ritkán kérem;

László mondja Nagy, akit az emberszutyok lealáz,

vérbe mártott vasfegyelem, szűzi-remény volt életem,

való hamubunda nekem, képzelettől fel a láz,…

s ha erővel győzi a szív, szép szóval száj, le a láz… Lemegy, lement. Végre már.

– Újvilágban nincsen helyem, tolvaj ül a hegyeimen,

kivert kutya lett a magyar, s föntről leig kleptomán.

Mintát ne a máról vegyél, csikaszbőrbe bújt a szegény -

Wass Albert szól - székelylegény -, csikaszt Isten barma szán,

az a dolgok ősi rendje: gazdag alatt fut a szán.

Fut, de mindig? Ej, nemán!

-. Néma vagyok, mint a Mátra, szóhoz sem jutok, és mára

csak egy-két versben élek én, kevés emlékszik reám …

- Az ember úgy elaljasult, Ésaiásnak átka sújt,

holtig kísért pénz, s a múlt, srapnel röpköd, fémszilánk…

Sík, Radnóti madara szól: - taplón nem fog versszilánk…

Olvass többet! Ej, de már.

Novella, nő miatt vagy itt? – nem esett lelkedbe’ kár?

- Más egy férfi földi vágya, holló képben nem sajnálja

- így Heltai -, a nők ránca kevés férfi álma már.

Hetven körül a szerelem, /testi/ sajnos „alma” már!

Löttyedt alma. Az, habár!

Rossz szó lehúz, sűrű iszap, kontár/!?/ snittel bármit kiszab/,

de a jó szó, a példakép, megfogan az út során,

költőt farag, jó verselőt, ki nem hódol be szőke nők,

hatalom, rang, se pénz előtt. Célra tart, csak egy csupán vezérlője: a tisztaszív. Előtte hajt főt csupán.

EMBER előtt. Ej, de mán’!

Tűzben papír, vers is elég, klapancia terem elég,

ám mielőtt tűzben égne, mielőtt még rádobnám,

fordításom figyeljétek, nyelvemre nem tettem féket:

opusaitokat értem? – jól, tán kicsit ostobán?

Tanulok én, s lelkem épül, szavaitok ostorán…

Rám fér, minkre! - Ránk, nomán…!

2013. október 17. bst

U.i.:

Bocsáss meg Kölcsey, kérlek! – minden tiszteletem néked,

s Himnuszod előtt fejet hajt. Mint balsors, mint valóság:

engem elszomorít, lehűt! – Erkel zenéjével együtt

pesszimista, nincs láng, se tűz. Elénk gyászos jelent tár,

Szent Mihálynak lova mellett bandukoló jövőt tár!

Kár, nekem kér! - …nagyon kár!