Előbeszéd

/Kismagyarázat a mit miértről/

H. Borgman /’90-es évekbeli – akkor még - nyugatnémet üzletfelem/ hívott meg anno Lansberg melletti falusi otthonába Térmeg Laci - Sárbogárdon élő kitűnő bútorfaragó népi iparművész barátommal együtt -, szűkkörben megrendezett születésnapi vacsorájára. Kevesen voltunk, kérdésemre így válaszolt:

- Herr Balázs! – mondta – tudja névnapomon bárki felköszönthet utcán, hivatalban, de a születésnapomon? Legközvetlenebb hozzátartozóim, és akiket meghívásommal megtisztelek.

Ez jutott eszembe, amikor nagytiszteletű Bereczky Lorand barátomtól kaptam invitálást ugyancsak szűk körű születésnapi összejövetelére, Rákoskeresztúrra. A válogatott társaságban természetesen volt ott Kokas Ignác – sokak Náci-ja -, a Válon élő alkotó /akkor még nem Kossuth díjas/ festőművész, Lóri kebelbéli jóbarátja. Velem lévő kisebbik – ekkor tízegynehány éves - fiam Bence akkoriban rengeteget rajzolt, napi öt-hat órát papírlapok fölé görnyedve, egyre megdöbbentőbben jó eredménnyel.

- Náci! – fordultam a megfontolt, még beszédében is rendkívül nyugodt, parasztosan kérgestenyerű festő-tanárhoz – a nyáron egy-két hétre nem fogadnál be egy kisinast, aki vinné utánad a festőállványt Ginza pusztára? Ellehetne szalajtani pohár vízért, borért, cigarettáért és cserébe ő csendben nézné mit, hogyan, minek teszel, hogyan szakadnak ki a színek az ecseted alól.

- Ha nincs hová adnotok szívesen, de ha azt akarod, hogy tőlem lesse el a festészet fortélyait, nem ajánlom. Hacsak nem szeretnétek egy Kokas-epigont. Festeni akkor kezdjen tanulni mástól, amikor kialakul a látásmódja. Akkor lehet majd belőle grafikust, festőművészt finomítani, aki jól érzi magát a bőrében, mert addigra kiizzadta saját karakterét. Mindegy mikor jön el ez az idő, ha valóban tehetséges, el fog jönni. Lehet életének delén, második felében, de eljön. Ha meg nem, hát Istenem! A művész-epizódszereplők mind kielégületlenek.

Rómeó, Cyrano szerepére vágynak.

Bár a ma már húszasévei végét taposó fiam még nem fest, sőt úgy néz ki a rajzolással is – egyelőre - felhagyott, én a technokrata, valamikori sikeres vállalkozó tanult mesterségeimnek hátat fordítva „mihaszna?” elfoglaltságra adtam deresedő üstökömet. Verset írok.

Ötvenes éveim közepén egyszercsak kikígyóztak tollam alól a verssorok, strófák, befejezett, befejezetlen rímes-faragványok. Írni kezdtem. Náci bölcs intelme fülembecsengőn vásznamra vetítette az óvakodást az epigonszereptől és valami saját stílus kialakításának elengedhetetlenségét. Szakmai ártalom valószínű a tudatos tervezés, de hát maradéktalanul talán a gyík sem képes bőrét levedleni. Legalábbis nem egyszerre. Hát még aki előző életét napi, hosszú távú műszaki-gazdasági feladatok tervezésével, megoldásával töltötte.

Hogy mennyire sikeresek versírói törekvéseim? Nos, ennek megítélése ne legyen az én gyötrelmeim forrása. Egy dologra vigyáztam – vírusveszélytől való félelmemben – a kezdetekben: négy-öt évig nem olvastam a NAGYOK-at. A „nagyok” verseit.

A korai szakmai hiányosságokat – klapanciagyártást – kitartó tanulással /talán?!/ sikerült mára magam mögé utasítani. Szaporodnak az olyan verseim, amelyeknek olvastakor nem érzek kielégíthetetlen vágyat a jobbításukra. Ez a vers már én vagyok! – vagy majdnem én - mondom ilyenkor. Benne van – amennyi van – a tehetségem, s a lassan másfél évtized alatt kitanult mesterség tudatossága. Ha mégis hagyok egy-egyben „elnézhetőséget”, ez csupán tartalmi megfontolásból fordulhat elő.

Pár éve, újra olvasom a NAGYOKAT. Mi több, hagyom magamat elcsábulni. Egy-egy opusaik olvastán engedem, hogy a belőlem gerjesztett /akár jó, akár rossz/ gondolatok, sorok rímesen papíromra rögzüljenek. Egészen pontosan merevlemezemre.

Magamra fordítom ŐKET. A NAGYOKAT. A nagyok alkotásait.

E kötetben szereplő versek ilyenek. Bizonyságul a „csábító”-t is mellékelem /legalább egyet/. Egyes esetekben /Istenem, Zagyvapart poétája/ ügyeltem a hűséges „fordítás”-ra /szótagszámok, rímpárok, strófaszámok/. Volt, van, amikor ezt kevésbé érzem fontosnak. Fontosabbnak ítélem a belőlem feltörő gondolatok érzelmek képi, hangulati megformázásait. A „magamra fordítás” tiszteletét. A könyvben prózai művek is szerepelnek, amelyek belőlem leginkább versben rögzült rímes érzelmeket váltottak ki. Catullus epigrammája pl. sokigéjű fordításra ösztönzött, mi több: ösztönzött a szerelem és gyűlölet közötti mezsgye bővebb kifejtésére, de ösztönzött egy ige nélküli vers megírására is. Mozgatórúgó volt benne számomra. Nem is egy.

Mint ahogy több mozgatórugó volt E.A. Poe „A holló”- jában is. Mozgatórugó volt Kovács Janesz írásaiban /bár ő nem volt sem Nobel-, sem Kossuth-díjas, mi több még ismertnek sem volt mondható, de a barátom volt/, a számtalan hozzám írt, később több nyomtatásban is megjelent levélnovelláiban. Amitől asztalfiókba zártam saját /megírt/ „basanella” - imat. Majd! Majd ha! Majd ha hasonló elemi erőt érzek bennük, mint Jancsi írásaiban. Majd akkor… Nem sürgős…

Mint minden az életben, minden összefügg egymással. Láncreakciószerűen.

Erről szól, erről van szó ebben a kötetben. A mozgatórúgókról. A rám nagyhatást gyakorló Nagyokról…

2012. augusztus 20. B.S.T.

Ui: A kötetben /rajtam kívül/ egy ma is élő személy található. Baranyi Ferenc. Baranyi költészete – igényesen kultúrált nyelvezete - olyan nagy hatással volt rám kora ifjúságomtól, nem maradhatott ki a felsorolásomból olyan metafizikai oknál fogva, hogy él. Isten éltesse még sokáig.