Utóbeszéd /epilógus/

Utóbeszéd /epilógus/

Nem szeretem, amikor megmagyarázzák egy írás, egy vers miről szól. Hogyan keletkezett, mit akar mondani. Mi motivált a megírásában? A vers egyébként sem magyaráz: kimond. Megmond.

Akkor mégis miért teszem? Mert kényes kérdést érintek, akár beszélünk róla, akár nem, s jobb, ha most szólok s nem utólag „gondolta a fene”-zünk. Ezért jobb róla előbb beszélni. Gondoltam.

Általánosságban:

Nem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt mond egy vers. Mást és mást mindenkinek gondolat és érzésvilága – meg hát szókészlete - szerint. Új köntösbe öltözteti a hétköznapi egyszerűségeket vagy meghökkentőn fogalmazza meg a „szó sincs rá” fájó vagy túláradó érzelmeket.

A kötött, szabályos verset látszólag „gúzsba köti” a számtalan szabályzat /rím, sormetszet, szótagszám, szótaghosszúság (mora), egyszóval következetesség/. A jólöltözöttség. Vagy felemeli.

A nekem tetsző jó vers /költemény/ leginkább „jólöltözött”. Operába menni szmokingban szeretek és nem farmerben, tornacipőben. Trágyarakás közben meg sosem hordanék kürtőkalapot.

Tartalom és forma. Ebben is.

Hímnemű egyed vagyok /ennek teremtett a Jóisten/, férfi. A szépet mindig a gyengébb nemben látom meg elsősorban. A szépet /szép nőt, még akkor is, ha kevésbé szép/ egy neki ráillő ruhában azonnal észreveszem. Az ápolatlan öltözet, a kócos frizura alatt a szép alak, a bájos arc is észrevétlen marad. Maradhat.

Kell a szép ruha, a smink, hogy meghökkenhessünk: – Hűha! – Gyönyörű!

Lehet, nagyon maradi gondolkodású vagyok, de még sosem kívántam azonnal intim helyzetbe kerülni a nekem tetsző gyengébb nemhez tartozóval. Majd! Előbb az esztétikai élmény! Udvarlás…

Olyan alkat, amelyik minden részletében kifogástalan, szinte nem létezik. Még amelyik közelít is ehhez a ritka „nincsisilyen-hez”, egy alkalomhoz ráillő öltözetben biztosan többet mutat magánál. A valóságnál.

A kisebb-nagyobb hiányosságokat letakarhatjuk, megszépíthetjük. Illő ruházattal.

Ha rendelkezésemre áll a „majdnem kifogástalan” alany /téma/ és rendelkezem egy gazdag ruhatárral /megtanultam a versírás számtalan fortéját/, kell, hogy legyen bennem annyi türelem és igényesség, időt szánjak a minél előnyösebb öltözet kiválasztásához. Ha kell, akár újat szabjak.

Tartalom és forma. Egység.

Velős /érdeklődésre várhatóan alkalmas mondanivaló/ téma, és a téma megrögzülésére legalkalmasabb /rím, sormetszet, ritmus, etc./ prozódia egysége kell!

Fontos számomra a rím, a prozódia’.

Nem szabad hagyni - el-ap-ró-zód-nia…

Ha fegyverzetemet kiegészíthetem a szabályos verselés számtalan eszközével, valójában miért nem teszem? Két magyarázat kínálkozik:

1. Nem ismerem, vagy a

2. kényelmesebb lustaság miatt nem alkalmazom.

„Jobban szerettem kortársaimat, mint ők engemet.” Írja Heltai Jenő. Vallom én is, csak még egy apró megjegyzéssel kiegészítem: mint Ők saját magukat.

„bizony sületlenebb a sült parasztnál is,

ha versbe fog, de mégse boldogabb máskor,

mint akkor, hogyha verset ír: miként örvend

s milyen nagyon csodálja önmagát érte.” /Catullus/

Hátha még másokkal meg is oszthatja.

Amikor felolvasóesten sok kortársamat elnézem, miközben azon versengenek, ki mondja el a harmadik, negyedik versét, észre sem veszik – vagy talán nem törődnek vele /nem érdekli/ – X,Y még egyet sem mondott el. Ilyenkor Catullus, Heltai jut az eszembe.

Gondos Gyula barátom mérgében írt recenziót egyik kötetemről, mert egy másik írástudó tollából kicsordultakat nagyon egyoldalúan felületesnek találta.

Szeretem a változatos versformákat, alkalmazom is, attól függően, mit érzek célszerűbbnek a mondanivaló megerősítéséhez. Öt-hat éve sajátos, magamelnevezte u.n. basa-strófákat is írok. Ennek a verselési technikának a lényege: fokozatosan növekvő vagy csökkenő szótagszámú /nem szótaghosszúságú/ sorokkal egyedi ritmus alakul ki, amit végigvezetek minden egyes strófán. /Mi kortárs magyarok egyszerűbbnek találjuk a könnyebben megjegyezhető szótagokat, mint a morával nehezebben számolható szótaghosszúságot./

Egyes verseimnek ezt a sajátosságát még senki nem vette észre. Legalább is szóvá biztosan nem tette. Ebből arra következtettem: más versét kevés – vagy talán senki sem– elemezi. Kellő mélységben. Pedig, pedig,… pedig ha valamiből igazán lehet tanulni…, legalább is elgondolkodni rajta... A mások esetleges hibáiból.

Samu Gábor kedves ismerősön /akitől Dani unokám az EMKE-nél vásárolta meg két legutóbbi kötetét/ Végh Antaltól eltanultan, az aluljáróban árulta első kötetét. Is.

- Vegye meg Uram! – kínálta egy ismeretlen jólöltözött úrnak. - Ez az első kötetem. Névre szólóan dedikálom Önnek. Csak kétszáz példányt nyomtattam. Ennyire volt pénzem. Pár év múlva – ha híres leszek – sokat fog érni…

A válaszon kicsit meglepődött:

- Itt jön a feleségem. Neki kínálja. Ő olvas. Én nem érek rá. Én Írok.

Mint ahogy nem sokat hallottam vissza az írással foglalkozóktól /versíróktól/, csak „írással nem foglalkozó” ismerőseimtől, ismeretlenektől, el is olvassák, amit elajándékoztam nekik.

- Nem tudom, hányan ismerik a verseidet, de a könyved, amit nekem dedikáltál, ott van az éjjeli szekrényemen. Ha van időm, bele-bele lapozok esténként. Mondta Zsuzsi Peti fia.

Vérbeli üzletember. Akiről azt gondolná a „szótagokat számlálgató”, Ő csak a „húszezreseket” számlálgatja. Mint ahogy újsághoz – közlésre – is csak számomra teljesen ismeretlenek küldték még el verseimet. Ami tetszett nekik. A mondanivaló miatt.

A „Nagyok”- tól nem a mondanivalót lesem /lestem/ el, leginkább a formát akár akaratlanul – bennem szólóan -, vagy a gondolatszövés mikéntjét, tudatosan. Az e könyvben olvashatók sem kizárólagosságok. Sok olyan versem lehet, van még, aminek a hangulata minden tudatosság nélkül hasonlíthat „Valaki”- nek a „már” megírtjához. A „valamijéhez”.

Kedves „Őskeresztény” /velem együtt későn érő/ Barátaim!

Aki nem veszi komolyan a „ruha teszi az embert” ősi igazságot, azt az ősi igazságok sem veszik komolyan. Legalábbis kevésbé tisztelik. Gondolom én.

Goethe, Baranyi igazságát sem vallják, miszerint korlátok között ismerszik meg: ki az igazi mester.

Igaz, a ma divatos – nem éppen szabályos - utcai harcok sem „ringben” zajlanak. Színpadi kellék a vér, a hulla. Okfejtésem csupán arra szorítkozik, én az ökölvívást kicsit jobban kedvelem, a focit még inkább. Abban is a törvényszerűségeket, a tervszerű következetességet. Az egyéni brillírozások viszont szinte lenyűgöznek.

Amiben a szabályok meg is büntetik a tudatosan vétőket.

Amit igazán nem szeretek: a vérre – akár öngyilkosságig - menő győzni akarást. Csak azt, amiben a játék szépsége sosem hiánycikk. Amióta az első halottak megjelentek a versenypályákon, legalább a sportágat irányítóknak el kellett volna gondolkodniuk, s nem széttárni karjaikat: nem tudjuk mi történt. Én, a laikus azt hiszem tudtam /tudom/ teljesítőképességük határán átlépve olyan hirtelenül borult fel a vér PH étéke keringési rendszerükben, amit a rendelkezésre álló modern eszközökkel már nem lehetett orvosolni. A régit pedig nem ismerik. Eddig eljutni a művészetekben – versírásban – nem szabad. Legkevesebb botorság.

Tudom, létezik Platon igazsága is, amikor az ihletettség pillanatában a „művész” nincs tudatában pontosan mit művel. Ezzel még egyet is értek. El is fogadom, hiszen már tíz évvel korábban ezt írtam:

Kezem, a toll enyém,

de a szó, a mondat,

Ami jön a hegyén,

s szónál többet mondhat,

Bevallom szerényen,

– bár jól esne,… volna –,

Meg sem születnének,

ha Ő! - ott nem volna... /Felismerés 2003. június 2. /

Azzal már végképp nem értek egyet, amikor másnap elolvasván az előzően /túlfűtött állapotban/ elkövetett „művet”, változatlan formában kiszögezzük a templom kapujára. A formát: ruhát, a sminket amiből lehet, nem születik ugyan jó vers, de általa „jobb” –bá válhat, ne sajnáljuk ráaggatni az „újszülöttre”. Eszköz, ami eltakarhatja a valóságból a kevésbé „szép”- et. A hiányosságokat.

E könyv legkényesebb kérdése: a Himnusz.

Sokáig, egészen a nyomdagép megindításáig nem terveztem, hogy beleszerkesszem a „Nagyokról” szóló válogatásomba a Himnusszal kapcsolatos negatív tapasztalataimat.

Amikor mégis, és megemlítettem, kicsit félve tettem.

Ugyan mindig /ma is/ áhítattal és elkötelezettséggel énekeltem és énekelem Himnuszunkat, de gyerekkoromtól - mióta meg is értettem miről szól - kicsit fenntartással. Kevés mindent irigyeltem, de azokat a népeket, akiknek pattogósabb, dallamosabb, dinamikusabb a himnuszuk, azokat bevallom: igen. No, nem magukat a népeket, csupán az 1. számú imájuk zenéjét elsősorban. Azokat, melyeknek nem temetési gyászmenethez, inkább harcba indító lendülethez, magabiztos meneteléshez szolgáltat zenéjük aláfestést. Talán azért, mert én mindig akcióra késznek éreztem, érzem magam /utolsó leheletemig/ és gyámoltalanabbnak, amikor ok nélkül lehűtik lelkesedésemet.

2011. június 21.én írtam: "A Falvak Kultúrájáért alapítvány 2011-es XV. Gálaműsorában – Corinthia Grand Hotel Royal Budapestben – a sokunk által ismert és tisztelt előadóművész, N. Sándor - a Magyar Kultúra friss Lovagja - szavalta /mondta el/ Kölcsey Ferenc Himnuszát. Versmondás közben lehetett érezni, N. Sándor nem Kölcsey-sen értelmezte a minden magyar – és talán sok százmilliók - által ismert költeményt szövegét. A Himnuszt Erkel Ferenc szerezte dallam „megvezetésében” szavalta. /Lehet, szentségtörésnek tűnne, ha azt merném állítani: Erkel sem pontosan értelmezte a szöveget? A szavak mögötti érzelmeket? Netán egy meglévőbe öltöztette a verset?/ A rosszul értelmezett vers elmondásának hatása az lett, hogy a költemény befejezése – záró sora – után elmaradt a taps. Annak a versnek az elhangzása után, amelyik megszületésének dátuma lett a

MAGYAR KULTÚRA napja.

Elmaradt a taps. Senki, még én sem éreztem a tapsra ösztönzés kényszerét, noha végig – mint régi, gyakorlott versmondó is – arra figyeltem, mit, hogyan értelmez az előadó, és hogyan tudja a költő gondolatait a hallgatóság felé tolmácsolni. Az egyébként kitűnő – profi – versmondó most nem tudta. Ennek az elmaradt taps volt a fizetsége. Bár mindenki ismerte a záró sort, mégsem érezte: vége! Tapsolni Kell!" /Idézet: Nem középiskolás fokon című könyvemből./A fent említett eset erősen gondolkodóba ejtett. Mindig gondolkodóba ejtettek a váratlan, nem természetesnek mondható megnyilvánulások, reakciók. Szerettem mindennek a végére járni.

Az ünnepség után – otthon - elkezdtem elemezni a Himnuszt. Elolvastam mások himnuszelemzését. Is. Rádöbbentem, igaz csak a vers nem énekelt utolsó három versszaka - nemhogy pozitív -, abszolút negatív kisugárzású. Míg az előző strófák múlt időben beszélnek a dicső múltról, az említettben Kölcsey jelen időt használ. Ettől már nem a múlt történelme fogalmazódik meg, hanem jelen időben zajló valóság. Gyászkép. Temetési gyászmenet. Pláne Erkel zenei aláfestésével. Bár a negyedik, ötödik versszakban sem dicső tetteinkért mond köszönetet a szerző, az utolsó háromban nem biztos, hogy szánalomért kellene könyörögni Istenhez. Az én felfogásom szerint, ha valóban nemzeti imának szánta. A barlangjában elbújónak, a hazát elhagyónak szánalomért könyörögni? Nos, erre a dicsőtettre nem vágyom, nem dagadozik keblem az önbecsüléstől miatta.

Ha együtt recitálunk vagy énekelünk egy szöveget, óhaj, kívánság az, amit kérésként küldünk a Mindenható felé. A beavatottak szerint minél többen, minél nagyobb akarati energiával tesszük ezt, annál nagyobb valószínűséggel meg is valósul. Mindegy hogy tudatosan, tudattalanul kérjük.

A vers, a zene egyébként külön-külön gyönyörű, de a kettő együtt? Nemzeti imádságként? Gondolkodóba ejt. Ejtett. A sokat hangoztatott tartalom és a forma. Olybá tűnt - Uram bocsá' a hasonlatért! -, mintha egy szakadt-nadrágos gyászvitéz szánalomért esdekelne egy összekuszált sorú önként vereségre kézülő vértes-hadsereg élén. Ahelyett hogy hadba szedné "ráncait", és kihúzná végre „fogason függő őseimnek véres kardja-t”./Sic./

Aztán tovább gondolkodtam: tulajdonképpen hány befejezett dicső-tettet hajtott végre nemzetünk a Himnusz című vers és zene nemzeti imádságként való szentesítése óta? Amióta ezrek, milliók imádkozzák egyszerre? 1844 óta? /Miért is imádkoztunk, imádkozunk Istenhez? Hogy a kérésünk megvalósuljon?/

1848, 1919/1920 jún. 4./, 1945, 1956 majd az általam csak „felszarvazott”-nak becézett rendszerváltás: 1989 juttak eszembe nagyhirtelen. A resztliket már nem is sorolom.

A megvilágosodástól erős felindultságot éreztem. Egyszerre. Hogy-hogy nem tűnt még fel senkinek, hogy mi lassan kétszáz éve azért imádkozunk: ne sikerüljön semmi, de semmi sem?

Ami biztosan nem Kölcsey bűne, hiszen versének megírásakor nem gondolta, gondolhatta, hogy halála után a politika /változatlan tartalommal, betű szerint/ első számú nemzeti szentimává varázsolja. Mellékesen jegyzem meg csupán, Mátraszentimre templomának falára márványtáblába vésett Sík Sándor Kossuth díjas papköltőnk Mint a Mátra című versének csupán hat sorát választotta a kurátor a MÁTRA, az ember tiszteletének megéneklésére. Valójában a felhasznált idézet 5. 6. sora a vers 9. és a 10 sora. /Kevés volt a hely, hozzá mert nyúlni, és értette is mit véset a táblára? Amikor más célra használta, mint amire íródott?/ Az sem ismeretlen megoldás, hogy az oda nem való szöveggel megkurtítják a nemzeti himnuszt. Lásd: Németország esetében. A Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt kezdetű szöveget ma már nem éneklik. A második világháború után - mondjuk így - a győztes Európa tiltakozott e megfogalmazás ellen, mert e szöveg annyit jelent, hogy Németország mindenek felett. Megmaradt Haydn gyönyörű zenéje és ma, az eredeti himnusz-vers harmadik szakaszát éneklik a németek. - Bármily hihetetlen is, de csak 1991 óta.

Mi felejtsük el a Himnusz utolsó 3 strófáját. Vagy írjunk újat.

Bár tudom, mi gyarlóemberek a legegyszerűbbeket sem kérdőjelezzük meg, legalábbis ha hitünk alapját képező dogmákról van szó. A Himnuszt, Alkotmányunk Preambulumának kezdősorait adót górcső alá merjük venni? Értelmezzük XXI. század eleji elmével? Pedig, pedig /elnézést, hogy nem magyar költő sorait kérem szekundásomul/:

Mindenben ez legyen célunk: a Józan Ész;

ám útja síkos, ott kitartani nehéz;

nyakát szegi, aki csak kissé félretéved.

Sokszor bizony csak egy ösvénye van az Észnek.

Írja Nicolas Boileau-Despréaux: az Ars Poetica című versében(Rónay György fordítása)

Aki Kölcsey Himnusza tartalmának elemzését kezdeményezi, nem dicséretes feladatra vállalkozik és szinte biztos, sokak ellenszenvét kiválthatja, kiváltja. Kockázatos. Legalább is: cikis! Mondaná a pesti ember. De hát valakinek meg kell tennie, vállalnia kell! Hátha épp ez a küldetése itt a Földön? Hogy ráirányítsa a figyelmet: miért is imádkozunk mi magyarok a balsorsunkért? Jöhet az magától is.

A gondolat nagyon is kézzelfogható teremtőerejéről pedig valószínű nem sokat elmélkedett szatmárcsekei magányában a költő 1823 telén, versének írása közben, mint ahogy azt sem gondolhatta, évszázadokig nemcsak szavaljuk minden sorát, énekeljük is mint nemzetünk szent imáját. Persze: - ki tudja?

Bíbó István azt írja: a félelmeink azáltal is megvalósulnak, ha csak gondolunk rájuk.

És amit több ezren, millióan kérnek? Énekelnek? És főleg egyszerre?

A televízió segítségével 2014 január 22-én öt kontinensen egyszerre szavalták a magyar Himnuszt. Köszönet a jó-szándék és önzetlenségért Jordán Tamásnak és a szervezők hallatlan munkájának. De hát a pokolhoz vezető út is jó-szándékkal van kikövezve. Ennek mi lesz a következménye? - kérdeztem Zsuzsitól /aki egyébként nem osztja félelmemet, bár Ö is ott volt az említett Grand Hotelben tapasztaltaknál. /AZON a szavalást követő megdöbbentő hosszú csend rosszélményén! – ami egyébként Őt is erősen meglepte./

DE! - félre a magyarázatokkal! Merüljünk el a vers szövegének értelmezésében! József Attila azt mondta: Nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. Én csupán amellett ágálok: - bár megfogalmaztam egy Új himnusz szükségességét, nem nekem kell megírni azt, de valakinek meg kell írni /legalább is újragondolni/, különben görbe maradhat a magyarság gyémánttengelye.

Fel hát, minden magyarköltő a gátra! Lehetőleg győzelemről, dicsőségről, sikerek vágyáról szóljon az újhimnusz. Hitem szerint ne a balsorsról énekeljünk, bukásokról /amiből úgyis van elég/, és főleg ne Isten szánalmát kérjük. Szánni csak a szánalmas embert kell és szabad. Dicsőségért, sikerekért imádkozzunk. Kérjünk mást, jobbat, többet. Mint Nagy László. Kérjük Istent, adjon úgy is, ha nem kérünk. Meg a legfontosabb: itt vannak a gyermekeink. A pozitív példa ereje! Úgy írjunk, ettől is erősödjön a lelkük, legyenek büszkék a fajtájukra. A magyarságra…

Természetesen hallottam Rákosi elvtárs Himnuszunk átírásával kapcsolatos törekvéseiről. Tudom a zenéjéről mit mondott Kodály: - Úgy jó, ahogy van. Rákosi a vallásos tartalom ellen, Kodály a zene jósága mellett ágált. Én csupán az értelem mellett, a leírtakban megfogalmazott /merem remélni/ józan okoskodással. Tudomással bírok más szaktekintélyek /Pomogáts Béla, Hankiss Elemér/ írott elemzéséről, sok helyeslő, sok ellenző, sok szentségtörőnek minősítő közvetlen véleményről, munkáról. Az itteni csupán az enyém. Magánérzésen alapuló magánvéleményem. Vállaltam, vállalom megírásának következményeit.

Amit leírtam hosszú megfontolás, nem első indulatból történt. Mindig szívesebben tartoztam a nyertesek táborába. Főleg ha ez nem mások kárára történik, hanem csupán a jó- és a rosszválasztás kockázatába kerül. A vesztés letöri aktivitásom, a nyerés újabb tettekre sarkall. Fentiekben írt soraim erről szólnak: Féltem nemzetemet, jobb sorsra érdemesnek érzem, szánom. Mások talán még azért nem adtak hangot - hozzám hasonlóan - gondolataiknak, mert túlzottan tisztelik azt, ami a nyelvünk, a kultúránk mellett csak a miénk: első számú imánkat, a nemzeti HIMNUSZUNKAT.

Dicsőítsük Istenünket – zengjük himnuszunkat a magyarok Istenéhez szólva - úgy, hogy feltétlen javunkat szolgálja amit kérünk, és azért, hogy bölcs erőt adjon önként vállalt feladatainkhoz. Az Ő jóságával támogatottan. Amen

2014. február 24/2015. január 22. Balázs Sándor Turza