Embedded Files
Rábízom az akaratodra
Mottó
„Gyorsan múló nagy csodáknak
földig ér a lába.
Az fogjon a fára fejszét,
aki belevágja.
Bevezető vallomás
A hagyományos versformákat kedvelem. Azt, ami renden alapul, és mérhetetlenül sok lehetőséget és szépséget kínál a kísérletezőnek. A játékot is szeretem, a játékosságot. A szabályokat, a kiszámíthatóságot. A kiszámíthatóságon belüli szabadságot. A szabad választást. A rendet.
A versírás mindennapi életem színtere. A magam kedvére írok. Írásaimmal nem kilincselek, megjelent könyveimet elajándékozom. A barátaimnak és azoknak is, akikhez közvetlenül szólnak. Nem szeretem a pénzt a rátapadó mocsok miatt, ezért nem is akarok belőle többet, mint amennyivel a sarkamban loholó ordasok farkasétvágyát enyhíthetem. Kielégíteni úgyis lehetetlen. Nem pénzért, nem elismerésért írok. Mulasztást nem akarok elkövetni.
Bod Péter erdélyi pap írta, 1776-ban, 12 évvel a madéfalvi veszedelmet követően:
:„Tudd meg, hogy valamikor írsz valamit, mindenkor az embereknek a te erkölcsödről és elmédről kézírást adsz… Mindazonáltal az az indulat, melynek minden emberben meg kell lenni, engemet is arra ösztönöz, hogy amit felebarátaimnak hasznokra, és a magyar nemzetnek tisztességére s ékítésére ítélek lenni, abban ne légyek csak hallgatással, hanem ami tőlem kitelhető, azt véghezvigyem. Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak használni, mikor lehetne /és nem tesszük/ nagy vétek!,,
Facit indignatio versum. No, meg ez! A harag. A: Nem tetszik!
Az új rend/esztelenség/ - finoman megjegyezve - nem esik egybe az ízlésemmel.
Minden idegszálam tiltakozik az elembertelenedett-valóság ellen. A hatalmi és hivatali, de még a valláskörül kialakított gyakorlat ellen is. Az ember és a természet totális kizsákmányolása, a történelem szuperújkori rabszolgasága ellen. A hitelrabszolgaság, az extraprofitközpontú üveggolyó-csecsebecse termelési rendszerek ellen. Hazám földjének kiárusítása, népem elárulása ellen. Az ámítás, a hazugság, a törvényeken felülálló polipitikus-társadalmi réteg és holdudvara kialakulása ellen. A tisztesség és igazság utolsó mentsvára, az Igazságszolgáltatás korrumpálása miatt. A nagyhivatalú kisemberek miatt.
Megvesztegetett bérbírák, tolvajbiztonságiőrök, orgazdavámosok, zsiványrendőrök irritálják, háborítják mindennapjainkat. Zsebesek, éjszakákon lakásba-kertbesurranó-színesfém-vashulladék-mindentolvaj „kissebségiek”, törvények által jogokkal felruházott gyilkosok. Sztárok, Sztárügyvédek, Pitisztárok, Szarokrátok.
Felháborít az értéknélküliség. Az értéktermelés-nélküliség. Az értelmiségnélküliség. Az értelemnélküliség. A kiárusítás, a kiárulás. A mindentáruló mindentelárulás. A stupid-ego, a tatármaradvány szekértáborok, a megosztottság, a tudatosan és módszeresen kettészakított magyarság.
A tisztesség, a rend hiánya, a szabványok hiánya, a tolerancia hiánya, a szeretet hiánya, a hiányérzet hiánya, a magyarnyelv szándékos pusztítása kétségbe ejtenek.
Nem tetszik a bölcsőde, az óvoda, az iskola, a magyar felírat, a magyar erkölcs, a magyar kultúra, a magyaregészség, a magyar kórház, a m agyar magyar hiánya.
És legjobban az nem tetszik, hogy már semmi sem tetszik.
Randalír van. Barikád nincs. Hál Istennek! - mert mi hüjemagyari!-k biztosan nem a párszáz, legfeljebb párezer gazembert lőnénk seggbe, hanem egymást. Szíven.
Ezért írok. Hogy a buta hatalom provokálta golyók nehogy kiröppenjenek. Hogy egészséges, mosolyogni tudó gyerekek szülessenek.
2008. október 17.
Rábízom az akaratodra „Állani némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra,
Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,
És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen.”
/Sík Sándor/
Alföldi szívemet a Mátra
mint rég, ma is magára tárta.
Csúcs, völgy – mentem – szén, üveghuták;
ember előtt, az ember után.
Belapoztam a könyveibe;
mi, ami kész, mi maradt félbe,
s megnéztem, mi van túl mindenen,
s amit még ne tudjon senki sem.
Álltam némán, mozdulatlanul,
míg a perc az öröklétbe hull;
besimulva a létezésbe,
hogy senki se vehessen észre.
S találkoztam Istenemmel ott,
hol csodát - mi mindent - alkotott!
Éreztem, míly parány a részek,
és hatalmát együtt Nem csak az egésznek.
Megköszöntem, hogy én is vagyok,
- együtt a Nap, Föld, a Csillagok –
ebben a csodás mindenségben.
„Minden valók testvéreképpen.”
2008. május 11.
Sík Sándor – Mátraszentimre templomának falán márványtáblába vésett – sorait negyedszázada olvastam. Azóta imádkozom. És most a magamét is:
Uram, Te bölcs! - a Világ konok.
Ne nézd el, és ne engedj okot,
hogy ártsanak a gyarló részek,
teremtésed szép egészének.
Küldj, ha kell záport, fergeteget,
söprűzd át Földünket, az Eget!
Ne hulljon vér, és könny a
Rábízom az akaratodra.
Nem csak ülve
Nemcsak ülve, nemcsak állva
kimulatjuk e világból
a világot. Nemsokára
Nyugi fiam!
Nyugi fiam! - le a kezekkel! -
a húr vonói még kenetlenek.
Én sosem a Nagy - Göncöllel kelek fel,
de riadót is csak pirkadattal verek.
Tartsd kezed a megfeszült gyeplőn,
ne hidd, ha jogos már szent a harag,
s bár aratni nem akkor kell, ha megdől,
levágni a termést zölden sosem szabad.
Legyen a húr dallama lenge,
kapcsoljon össze, mint finom relé,
s ne menyasszony, ki farriszálva menne
ördöggel is, vigyék! – már az oltár elé.
Tudod fiam, ha meg kell tenni,
ne a dühöngő patáknak zaja
kísérje, s abból vissza egy szemernyi
se hulljon a földre, mit úgy hívnak: Haza.
2008. szeptember 6.
Tudod Fiam!
/Lapsus semel fit culpa si iterum cecideris/ +
Tudod fiam! – az ember csupa kérdés;
hol van a helye, alázata? -
megannyi részlet, öröm, bánat, vér, és…
ki tudja mennyi, s hol a hiba?
Semmibe fárad a lelkesedés, ha
tétlenségünkbe belesajog, s
lelketlenségnél jobb a: semmi séma! -
céltalan útnak vége se jobb.
Szívedbe fúrnak praktikák, viszi kór
barátot, a nőt emlék-karimán túl;
akaratunktól a rosszmust is kiforr,
a jó bor dicse gazdára hull………..
Bizony fiam! – a tett sosem mindegy,
főleg ha nincs benn’ álnok, se csel.
Első botlásból is bűn lesz, amint egy
kőben már másodszor esel el.+
2008. szeptember 20.
Lennél-e fiam?
Lennél-e fiam zakónak szövet? -
nagyolló szabó ujjai között? -
gerenda? – amely tűri a szöget,
masni? - amire asszonykéz kötött.
Mi lennél inkább: maga a szabó,
ács szekercéje, vállában a csúz,
ártó vagy inkább életet adó? -
szekér, mit gazda nem egyedül húz?
Mindegy a rang, de nem mindegy haszna,
„tenni” csak érte, s nem ellene kel! -
lelkünk a béke-sziget marad, ha
Istenhez, emberhez vagyunk közel.
Legyél Te fiam: fának az erdő,
vízcseppnek tenger, valami olyan
nagyhittel - nem céltalan tekergő -
mindent ölelő hatalmas folyam.
2008. december 07.
Bizony fiam!
Bizony fiam! – a gyermek egyszer felnő,
kinövi, szűk lesz a gyermekágy,
- nem lesz feszített trambulin, esernyő –
jó ha nem nyakig a sárban áll.
Elér a félsz is egy-egy pillanatra;
le kéne ülni, inog a láb,
elengedett kéz de jól jönne néha! -
néhány lépéshez még legalább.
Próbál az élet. Néha oly kegyetlen,
eljátszik velünk, cicázik ám!
- mint tavaszi fagy védtelen rügyekkel;
amikor kisüt, szép a világ…
Lehet fiam, a jónak rossz a vége,
rossznak jó, de baj nincs, míg a hit,
s fa gyökerével mélyen anyaföldbe,
s ága a szélbe kapaszkodik.
2008. szeptember 16.
Hidd el fiam
Hidd el fiam! - nincs abban semmi furcsa,
mikor a szemből lassan könny pereg,
az élet, mint éretlen fruska téged,
magát sem mindig érti, tűri meg.
Ember után nem minden, csak az marad mi,
ami a köznek asztalán vagyon.
Amint hogy él, minősíti minden tette;
bírál, elismer kicsit és nagyon.
Minden utunk, legyen sáros vagy görbe,
kézen fog és elvezet a sírhoz;
a fejünkre is azért kapunk, mert az
iránnyal van baj. A vége: biztos.
Nézd csak fiam! - az élet sok rossz perce
megszépül, szépből szürke árnyalat
lesz, de amiket elmulasztunk abból
sosem bocsátunk meg /magunknak/ néhányakat.
2008. október 14.
Utcán a nász „Jogállamban pénz a fegyver” -
törvényt, hatalmat, bírót vehet,
Vizesfa-tűzzel korom is járja, utolsó mentsvár eb martaléka
rablóba pandúr, bíró szeret; Igazságot csak Isten tehet.
kinek ki lesz, és ki most a párja,
Isten sem, csak a pénz érti meg.
Mikor a csikó felhőkre táncol,
s kirúg hámból az öreg deres,
jobb, ha a gazda megoldást bárhol,
magában vagy a bakon keres.
Igent is lehet mondani nemmel,
ha nincs rá kód, lesz szövegkeret,
Justiciánk a bekötött szemmel
bárhova, francba el is mehet…
Nem szabad semmit magára hagyva
tűrni, az erdőt bárki vigye,
falvakat önt el, mérges a Zagyva! -
zörgés nem csak a haraszt ügye.
Kemény diónak kemény a héja,
kemény a gáz, ha hegyre-menet,
kemény ok, mikor vijjog a héja;
irtáshoz kemény fejsze mehet.
Betyárvilágra kutyavilág les,
bilincs nyelveket nem zaboláz,
ma sem anonim, plakáton adresz;
nem dívik intim. Utcán a nász.
Tépjen belőlünk fákat a szél, és
szaggasson mellé viharkövet;
égiháborút nyugodt és békés,
földet éltető eső követ.
2008. május 29.
Kipislogunk
Szelíd alázat, koptatott percek,
minden csodának Istene van,
fenyőfában is kemény szú perceg,
vonat rég nem a sínen rohan.
Mindenki fél egy piciny bogártól,
gyáva vesz mindig retúrjegyet,
restanciába lökik a bátort,
ha csak nézni, s nem merni szeret.
Parkoló fényben parkoló hajnal,
üres batárra bolond, ha vár,
nem lehet mindent görbe vonallal;
egyenes zápor lehullva sár.
Meztelen kények, meztelen vágyak,
forró napokat vihar követ,
költöző darvak magasra szállnak,
földre potyognak, ha csak kövek.
Higgyük el, el kell! - el kell majd jönni,
mikor az Ég, Föld hadat üzen,
s lehull az álarc, le a sok ölnyi,
s nem megy majd férjhez senki szüzen’
Mindig volt egy - egy, aki megfújja,
s nézünk, ha látunk, ha újra szól,
és tátott szájjal kipislogunk a
magunkra fordított föld alól.
2008. május 26.
Érezzük még
/Rövid visszatekintő/
Sütött a Nap. Kisütött végre!
Sütött a pék, sós zsömlét. Ebédre.
Sütött a hír, szóvirágcsokor, csalán,
sütött a Hold, meg az udvara is, az ám!!
Hittük, szó van minden rag előtt,
hittük, nem gaz, mi kiskertünkbe nőtt,
hittük, ásó és kapa van a kézben,
hittük, a hit miénk maradhat egészben.
Száradt a fa, törtek az ágak,
száradt a múlt, lelkére a mának,
száradt a perc, sorvadt az idő lába,
száradt köldök, és nem kellett hozzá bába.
Fogyott a gyár, a bank, a készlet,
fogyott a hit, vitték az egészet,
fogyott a föld, kell EU rÁ zsiának,
fogyott a nép, s magyar? - nem kell a hazának.
Rájöttünk, hogy hazug a király,
rájöttünk, hogy a fogunkra ki fáj,
rájöttünk, hogy még sötétebb a nappal,
s rájöttünk, hogy sok – Nappal, sokkal több baj van.
S kell majd út, de kell mellé padka.
Kell majd gyermek az iskolapadba,
kell majd mérnők, orvos, gátőr is persze,
s kell majd Isten, hogy a kezünk, ne eressze!!!
Mert érzünk még magunkban erőt,
mert érezzük, fejünk lágya benőtt,
mert érezzük, még sósabb lett a könnycsepp,
s mert érezzük törölni s nem nyelni, könnyebb.
2007. szeptember 1.
Kérdésre kérdés
/ Újságíróverés - 07.06.22./
Jooóóó reggelt, Napocska!
Forog a Föld, vagy megint lapos ma?
Mit mondanak ma a hivatalok:
mire van és nincs ma alapos ok?
Mitől a kezdet, és meddig a vész? -
mikor semmivel csak semmire mész.
Mindenre okot, mindenre választ,
mikor a kérdés nagyon elfáraszt?
Üres a tányér, üres a kosár,
üres fejekbe’ ki tudja, mi jár!?
Meddig üresben, meddig a kútra?
Meddig a lidérc, s AZ megint? - újra???
Mit mond a pap, és mit mond a kufár:
trágyázni kell! - vagy enni is? Ha már…!
Mitől lesz vajas, zsíros a kenyér,
mikor a kapa földig le sem ér?
Kinek az enyém, kinek a másé?
Hova az ujjam, hova Tamásé?
Kié a ház, ha nincs benne puja?
Kiért szól harang? - nagy Halleluja?
Kié a kuntz, e e é é s s kié a konca?
- kutyát a farka? – milyen rakonca?
Rablóból pandúr? - pandúrból zsivány?
- ennyiből, annyi!? - s mindegyük? - a h á ny?
Kérdésre kérdés, dollárra: penny;
kaszát olajjal meglehet fenni!
Meghal a: - „Ki volt?” – / ha! / elég alapos,
gengszter persellyel sosem kalapoz.
Jó reggelt, Föööőld, jooóó reggelt, Napocska!
Tele a hiu, dohog a rocska.
A kishal szálkás, szánkban a horog,
ez a Világ most nem nekünk forog.
2007. június 20.
hiu: padlás /székely/
rocska: vödör /palóc/
Megváltók köllenek
Minek dörög az ég, ha senki sem hallja?
Minek van két fül?
Minek? - ha kajla.
Minek, a szem, ha lesütve készül,
az utolsó gyászos virradatra?
Azt hiszitek, az Istenek
a panaszokból bármit is hallnak? -
hisz ti sem értitek
mért tátog a szája a halnak.
Mire a bús sirám, szitok, az átok,
hazug vagy gyászos döbbenet?
Jobb lenne ma is a kunok, a jászok;
vagy mindent megváltó krisztusok köllenek!
Szigethalom, 2007. november 12.
Objektív valóság
/Eppur si mouve/
Nincs objektív Valóság!
Igazság is csak viszonylaton.
Fel-fel háborgó lelkem
mindennap ezzel nyugtatgatom.
Nincs kereke a Földnek,
mégis - megállás nélkül - mozog,
és nincsen rajta fék sem,
s ez sem oly nagyon fura dolog.
Nincs egyetlen-egy fix pont,
ezen az ártatlan glóbuszon,
ahová felakasszam -
no nem magam! - a csigasorom.
És nincs ott, s nincs emitt se.
Nem emlékszem, mit mondott Nietzsche,
s bár megértem Hegelt, Kantot és Lenint,
de azt nem, hogy földünket a gazok
mért rángatják a talpunk alól, megint.
2007. november 13.
Kapzsiság ára
Kapzsiság ára az éjszakák álma.
Kurtizán stricivel, pénz fegyverrel él,
buta hatalom, mint a bukott mátka
utcasarkon végzi. Utóbb, vagy elébb…
Kilenc is páros
Amikor már kilenc is páros,
és igazságot utcán osztanak,
mindegy, hol van, és sziget-e Háros,
Keleten, vagy hol kel-e fel a Nap.
Nem lötyög tej, nem a pohár csal,
zsömlét sem lisztből süti már a pék,
mellbe vághat kontra ulti százzal,
ha éppen futja egy kisfröccsre még…
Fejtetőre állt ez a világ,
állt, mer’ a kutya szomszédot ugat,
egér a lyukon újabb lyukat rág, s
a sarki koldus teszi az urat.
Quirinusnak kapuja sarkig, s
ki – becsapkodja, süvít át a szél,
kilenc addig lesz páros csak, amíg
lesz egy - két őrült, aki nem is fél.
2007. február 6.
VAN volt az úr…
/történelmi elmélkedő/
VAN volt mindig az úr, NINCS volt mindig szolga,
VAN úr csak parancsolt, NINCS-nek volt csak dolga.
NINCS az erdőre ment, ha fát kellett vágni,
faderék VAN úré, s NINCS-é egy-két ágnyi!
VAN- t nem jókedvében teremtette Isten,
akiben öröme, sok öröme nincsen.
Asztal lucullusi, amiről a morzsa,
legfeljebb rágott csont, hull időnként porba.
VAN úrnak mindig fájt, fáj a foga egyre,
s amit a szeme lát, keze is lát persze.
Nappal földi jót él, éjszakai álmát
veríték borítja. Tőkét, odvas fát vág.
VAN úrból Werbőczy, NINCS – ből Bottyán, Dózsák,
amíg ki nem lyukad, addig csak a jó zsák.
VAN-ok jól elvannak, vannak jobbágyfiak,
fogóval húsevők, Eurók, Ázsiak’.
Vöröslik a Napnak karimás kalapja,
kilukad a szélzsák, ha nem is akarja.
Ébrednek az alvók, kelnek a talpasok,
háborog a tenger. Sok ami, ami sok.
Szigethalom, 2006. július 24./2007.április 07.
Bambavigyorral
/zsáner a’la barbaro/
Rotyog a bogrács.
Szűzillat száll a forró gőzben.
Az égen forgács - bárányfelhők,
és a magányos Nap, lemenőben.
Nincs vesszőfutás.
Eszeveszett hajsza a pénzért.
Egy, s más is kinn ül a tóparton, s
nem nyelőgépbe nyomja az érmét.
Fakopáncs a fán.
Bio – menü. Uzsonnát csattog.
Alatta, hasán Hemingway-vel
a kását fújja kétszer hét? Hat fog.
Bikini. Épp hogy.
Eszet bontó. Hercig és finom.
Kebleken, s alant a szomszéd úr
szeme, mint a légy a légypapíron.
Hosszul az árnyék.
Jól jön pulcsi, egy könnyű kabát.
Férje csehóból tízre megjön -
majd konzervet bont, s a hosszú haját.
Tarlón az ürge.
Lyukból les ki: - Tiszta már a lég?
Hova a kalász? Pár elszórt szem
biztosan nem lesz tavaszig elég.
Villa, sör, Merci.
Nem a gyantás nyárfasor alatt.
Ablak papírral, s körbe minden
THM-el, „jó olcsó” - val takart.
Gond? Nincs egy szál se.
Magyarnyugi, lekváros pite.
Nem hallik, kong, a korgó-nyomor,
sem a széf gyomra nem látszik ide.
Idill hitelbe.
Szűzillat, ház, a Nap tán még nem,
érthetetlen bambavigyorral
együtt csücsülnek a huncut - széfben.
2007. április 16.
Ne dobjon követ
Azért, mert a felét alig hiszem,
ne dobjon követ senki sem,
se rám, se rád, se senki másra.
Van elég ok a kőhullásra.
Nem tetszik
És nem tetszik: ahogy a Föld forog,
És nem tetszik, hogy nem nekünk forog,
És nem tetszik, hogy nem ránk süt a Nap! -
És nem tetszik, hogy dorgálást se kap.
És nem tetszik: a nyelven a sok seb’,
És nem tetszik, hogy egyre éhesebb,
És nem tetszik, hogy magyar a harag,
És nem tetszik, hogy magába harap.
És nem tetszik: A hamis Jézusok!
És nem tetszik, hogy helyettük halok,
És nem tetszik, hogy kopaszak a fák,
És nem tetszik, hogy be sem vallanák.
És nem tetszik: sok girbe - görbe út,
És nem tetszik, hogy zsákutcába fúlt,
És nem tetszik, hogy egymást csak metszik,
És nem tetszik, hogy /már/
semmi sem tetszik.
2007. október 20.
Aelia Colonia
Legyek Oroszlánszívű, Szaladin, Bar Kokhba,
ne hagyjuk veszni!
Jeruzsálem
nemcsak egy nemzet temploma,
átlépett sok időn, túléli mát
a föld, amelybe gyökerek kapaszkodnak.
Ne építsen császár fölébe
- egy se! –
Aelia Coloniát.
2008. november 2.
A Zagyvapart poétája
/ Ady nyomában, szabadosan /
Nyakas palóc, jász szíve hús-vér.
Hitevesztett tegnap a mában,
kezében nem egy colt füstölgött,
mérge; leginkább egymagában.
Ökölbe rándult kezét zsebre,
tarisznyáját a sutba vágva,
békét remélt a Zagyvaparton, s
toll, papír lett a barikádja.
Mert, amikor a piszkos „lé” - be,
torzzsal békült birkákra bámult,
nyakukon pányva, szemükben vagy
narancs aszott vagy szegfű sárgult.
Szarka ült a pacsirta fészkén,
toportyán pásztor a nyáj fölött,
felállt a gátra, egyet mordult,
és jó nagyot a vízbe köpött…
2007. február 1.
Trilla-trillázva?
/circus minimus/
Tralla-trillézve: Nahát! – nahátok,
vecsernyét kong-bong a kisharang,
seszeri-seszar-x-aro – krátok;
vándor magában bolyong-barang.
Vele? – de veled, se velük! – srácok,
nincsen a ringben se ring, se rang,
kopog a kavics, kopog az átok,
taktust verget a: giling-galang.
Istállómester! – magadnak játszol? -
csikorg a kavics, ragad a sár;
üres járatban üres a jászol,
bohóc sipkában? – sok ez, - habár
kacagj! – helyett: csíz! – ide pászol’,
s-s-s kifakult képhez keret se jár.
2008. május 31.
Szomorr-a-ttrakció. Kisfalumban éppen;
éppen hogy, éppen csak, éppen hogy épen.
Pereg a homokom
Amikor egyszer, régen megszülettem,
sok szempár figyelt, nézett rámfeledten.
Azóta sok telt, pereg a homokom,
hajamon ősz ül, s közöny az arcokon.
Jó Nagyanyó!
/Mindenszentek napján/
Nagyanyám! Hej jó Nagyanyó!
Rakott szoknya, kötény, pruszlik,
Nap már ébren, télen a hó;
sosem evett homárt, ruszlit.
Homlokán ránc, de a mosoly
úgy virított, mint a rózsa,
arcán csak szeretet honol
emlékemben rég, az óta.
Azóta, hogy karjába vett,
ringatott, egy altatódal
tölti be az időt - teret,
s takar szelíd takaróval.
Kovászától volt a kenyér
földre hullott égi manna,
hű szolgaként minden percét
családjára pazarolta.
Szült, nevelt, lányát temette,
békélt sorssal, hiszem Isten
jókedvében teremtette,
s áldotta meg erős hittel.
Sándor Margit sose volt rest,
finnyám tűrte, külön főzött
nekem, Ő a legnagyobb szent
névtelen mind’szentek között.
Mellette a sorsa párja
Turza Jenő, szíve foglya
kivel égi útját járja,
gyermeküket kézen fogva.
Emléketek – nyugodjatok -
őslenyomat ősi kőbe,
s fényképetek szembefalon
belémvésült mindörökre.
Gyertyám fénye értetek ég
most, s szívemben, amíg élek,
velem vagytok, süt, dörög, két
áldott emlék, áldott lélek…
2006. november 1.
Turza tanya
Nyárfás alatt, a Turza tanya
tapasztósaras gödre mellet,
Bimbó tehén, a mi tehenünk,
egy aranyos kis borjat ellett.
Virágos tarkát, mint a rétünk, s
amint felállt - jó nagyterpeszben -
az anyatőgynek rontott hétrét,
bökte, szívta, mind hevesebben.
Jóbarátként összenőttünk, mint
hű kutya és a gazda-udvar;
legeltettem, vagy hazafelé
egymás mellett, sosem ostorral.
Az évek múltak, s örömünkre
maga is szép, tarkaborjakat,
a nyarat együtt tereltük el,
és a tél is gyorsan elszaladt..
Hatvanhárom; a Dunaparton
leckét mondtam, nem csütörtököt,
szombatdélután mikor haza,
nagyapám szava szíven ütött:
- Hogy lába törött, hogy a hentes,
hogy rád vártam csak, hogy a szarvát,
hogy négymarok kell, hogy a tagló,
hogy orvos semmit, és hogy nagy kár…
Fájdalom könnyet csordított a
nagy szeméből, miénkből szégyent
gyászmenet facsart - az a szótlan -
s tört lábával a hitem biccent.
Júdáspénzzel a farzsebünkben
nem kellett korty, se falat aznap,
sem az óta, ha eszembe jut
a tagló, tagló - ahogy lecsap.
Szigethalom, 2007. május 10.
Nem a tegnapot
/egy beszélgetés széljegyzete/
Nem a tegnapot kérem vissza,
jobb, ha a kutya elé rakod.
A holnapunk! - majd ha az lesz tiszta,
holnaputánra adhat okot...
Mert, amit még nem dúltál széjjel,
azzal úgy-ahogy én, elvagyok.
De ha a Napot vered fel éjjel,
azt számon kérik a csillagok.
Ha nem köszön a reggeled se,
mert beszorult egy sötét zugba,
nem jó takaró szennyesekre
régi barátság szakadt rongya.
Mit ér az ének, s mit ér a tánc,
ha nem a való csiszolt tükre? -
s ha nem igaz a mosoly se, szánk
savanyodik meg mindörökre.
2007. július 4
A Csend
Ma én vagyok a: Csend. Tegnapi Nagy-Csend fia.
Holnap hangos leszek. Ha nem? Utópia.
Sohasem volt könnyű
Sohasem volt könnyű teher a vállamon,
sosem volt könnyű az ekhósszekér,
sokba volt az öröm, sokba a fájdalom;
sokba a fizetség mindenekér’.
Bármelyik tettemet, mindeket vállalom;
kegyelmet egyik se, másik se kér,
utamon bölcsősor, szegélyén sírhalom;
lisztemből lassacskán fogy a sikér.
Élvezem az élet ritka-szép perceit, s
viselem, ha rossz, tűröm, ha magány,
örülni, sírni se tanítson senki itt,
keresztet vessen mindenki magán.
Büszkeségem magyar, az álmom felhevít
akkor, ha érted álmodom, Hazám.
2008. március 25.
Az arcom
Kezdetben nyíltszívű kisgyermek voltam,
arcomra rózsát rajzolt a hit, s
aztán egy másik, egy új gyermekkorban
kis híján fészkes pokolra vitt.
Hittem, igaz a szó, hogy rossz a múltam.
Szebb jövőt, bölcsebb hazát ígért,
nyikorgó kerekű talicskám toltam,
kubikolva múlt sártengerét.
Gyermekkor, a hit mire felébredünk,
úgy elszáll, mint a legszebb álom,
és a hascsikarás marad csak velünk;
tört dísz egy száraz fenyőágon.
Azután most, megint; marokkal hordom
Szüszüphoszként a mocsok hegyet,
izzadság-haragban fürdik az arcom,
s hessegetem a döglegyeket…
2007. április 14.
Megszülettem én is
Megszülettem én is, mint mindenki más:
negyvenöt, április, tizenhárom-péntek
- háború, babona, szerencsétlen szám -
nekem kezdetet és még mindent ígértek.
Bombát a Sógorra, nem miránk szórtak;
nagyanyám sem cukrot a meztelen csíkra,
habot vert az inghát, szügye a lónak -
s örömódáját fenn, száz pacsirta sírta.
Új szagok ültek a tavaszi szélre,
tüdőt tágított a rég várt megújulás,
csillagszemű anyám éppen túl élte:
jussát követelte pöttömnyi kisdudás.
Apám és a front már Berlinnek hátrált,
nem tudta megjöttem? - és ki is vagyok én:
jó szagú szélben egy jó szagú ábránd,
lőpor, füstköd? - puskák és tankoknak csövén.
Megszülettem én is, mint mindenki más;
s hogy mi célból küldött Istenem e földre?
Egészen sírig tart a bizonyítás,
hogy ne csak egy kérdés maradjon belőle.
2008. február 25.
Megújulás
/non omnis…/
Van-e a fának méltatlan gyümölcse,
mely bimbójában kukacokat hordoz?
Erdők, a kertek halnak ki örökre
ha nem megújulás, a kudarc a fontos…
Van-e a honnak méltatlan gyermeke,
ki apát-anyát Taigetosra kerget?
Lelkeket adnak, s mennyiért? - s vesznek-e
rajta hűlthelyeket a gazembereknek?
Van-e szív nélkül szabadság, szerelem,
szűkkeblekben hit, mely petyhüdten lobog?
Lóg, s nem lel fogást őszinte gyermeken,
mint halat sem a kukac nélküli horog.
Fának jó gyümölcs, szülőnek gyermeke,
Hazának a föld, léleknek végtelen
szab limest - határt -, s lesz a mozgástere
a világmindenség – magva: az értelem.
Harsány lett a fény. Elkopnak a hegyek,
jobban mint tegnap, s még nem tudjuk mi vár,
add meg Uram! - egy fényképnél több legyek,
erős hit erőt ád. Non omnis moriar.*
2007. március 9.
*Horatius: nem halhatok megegészen
Mit ér a vágy
Mit ér a vágy, mit ér a könny,
mit ér a hordó szüret után,
mit az éj, ha csóktalan, s nappalok
köszönnek rád szótlan és sete-sután.
Te, a NŐ!
/nőnapi köszöntő/
Méhedben hordoztál, a szíved alatt.
Amikor botlottam, fogtad a kezem,
árkusomon, ha ákom-bákom szaladt
akkor is, mindig ott voltál velem.
Gyermekem anyja vagy, lisztemhez kovász,
hitem, a szeretet, mind Tőled való.
Éva vagy: Végzet! – a Nagytalálkozás.
Hazám, hol nékem élni, s halni jó.
Ágyékomban vad tűz, reggeli imám,
hétköznapi gondom, vasárnapebéd,
zabola számon, őszülő nagyanyám;
kisministránsként térdeplek eléd.
Nélküled a férfi? - sosem ért sokat.
Megrepedt vagy néma húsvéti harang,
amit kezed, ha lágyan megsimogat,
zengőn szólal meg: bimm! - giling-galang.
És majd! - mikor az Úr magához kéret:
- kiért esett bűnbe? – kérdezi - szivem’,
az is Te voltál, hisz Te vagy az élet
örök titka: a Nagy! - Nagyszerelem.
Szigethalom, 2007. március 01./2011.
Bele a végtelenbe
/dal a végzetes szerelemről/
Álmodott időt, hitet, teret;
mind bele a végtelenbe.
Ha volt is kétely a szívében,
azt jó mélyre eltemette.
Röpült a forgács, szállt a pernye,
szárnyalt a lelke szerteszét,
de mint az átok megsebezte
szerelmes dal, a hős szívét.
Üvegszilánkként összetörtek
kétely, a hit, lángolt az ég,
nem fogta barát soha többet
imára kulcsolt két kezét.
Csak a dal, a hang, dalra vágyott,
birtokot zengő hang urán,
eldobott páncélt, vagyont, álmot, s
visszhangként jár
a hang után…
2007. január 11.
Szürke
Szürke: Tiéd, és szürke: Enyém! -
szürke időben szürke szavak, s
szürke barázdák, szürke remény,
szürke gond tükre szürke barakk.
Szürke egér is szürkére rág,
szürke ruha is szürkén szakad,
szürke világban szürke virág-
tüske szúr szürke fájdalmakat.
Szürkék. - Egyformák. - Árnyalnak-e?
Szürkénél, csak a szürkébb nagyobb,
legszürkébb ugyan hátra van, de
Szürkém! . ne hagyd el magam nagyon n n…
2008. május 26.
Sóhaj
Épp hogy eljöttem, máris hiányzol,
hiányzik a kéz, tested melege,
rózsaszín szőttes közel, s a távol
mély kút, aminek nincsen feneke.
Oly kicsi szürke, szomorú az ég,
hogyha nem veled, egyedül nézem,
a Nap bágyadtan, bandukolva lép,
várom, hogy süssön, de aztán mégsem.
Tüdőm zihál, a fákon zúzmara,
lábam alatt egy fagyott rög roppan,
s én itt állok egyhelyben topogva,
mezítlábasan, a forró porban.
Üres a percek nevesincs álma;
helyettem rohan, szalad az idő,
hogyha tehetné, szívedre szállna
szívem sóhaja, hogy megtudd, minő.
Minő a sóhaj, mint vinné haza
mit elmondani pont akkor nehéz,
amikor a hétköznapok zaja
karnyújtásról, és helyettünk beszél.
2007. július 14.
Őszintén sajnálom
/régimódi, nem búcsúzó szép üzenet/
Óh kedves Asszonyom!
Bocsássa meg kérem,
mert nem az Ön kegyét keresi ma vérem.
Hiszem, barátságunk
– hiszem, nota bene -
kár lenne, mindezért feledésbe menne.
Bár a gondolattal,
játszottunk a szóval,
ajkunk nem harapta szívhez szóló sóhaj.
Vallomást, vagy hitet
sohasem cseréltünk.
Ami csak a miénk: két - három ebédünk,
Munkácsy a Várban,
séta egy - két parkban,
egy film, politika, SMS hajnalban.
Eszsztendőcskének ím,
ennyi a mérlege.
Nem tudom csalódást, Valami - t érnek – e?
Én, én beismerem.
Ismerjük be, Ámor
kicsit ügyetlen volt, nem volt nagy nyílzápor.
Sosem tudhatjuk meg,
milyen egy film vége,
hogyha nem ülünk be, csak az elejére.
Csalódást okoztam?
Igen? Arra kérem
- kezem a szívemen -, bocsásson meg nékem!
Hódolatom ma is,
továbbra is Öné,
„’mise m volt” ne fújjon felhőt fejünk fölé.
Kérem, hogy maradjon,
legyen a barátom!
Önben a Nőt és az Embert is csodálom.
És hogyha mégsem tud? -
Őszintén sajnálom...
2007. október 29.
Vak hevültben
/Zsuzsimnak, Eminek/
Hiszem az öröm, ha nem enyém,
és a másét akarom venni,
mindent, még azt is megérteném
ha kezdene eleged lenni.
Hidd el, csupán vak hevületben
- mint szabadon vágtató méned -
nem veszem észre, ha szívedben
egy százszorszép virágra lépek.
Ez a mén szilaj, mint a puszta
bokrokat sem tűrő vad szele,
útjában mindent felragadna,
ha nem akar vágtatni vele.
Tudom azt is megzabolázva,
nyereg alatt még többet érne,
s ha nem törik be? - jobb vásárba’
elcserélni borjas tehénre.
Vihar elől is, a legelső
eresz alatt jobb, mintha bolond
szél bontotta tetőn az eső
állandón a nyakunkba csorog’.
Sirály lelkemben tűz – csapkodva -
türelmetlen, oly gyakran harsány,
de a halakat mit fogott, a
mosolyodért mind odaadnám.
El ne felejtsem még egy, az ám!
Sarkantyúd ék, pengetni nem kell,
kapj a hátamra, kantárt lazán! –
s versenyezzünk
a szabadszéllel’.
2007. május 6.
Még nem tudom
A három párka:
Nona fon, Decuma nyújt,
Morta elvágja.
Álmodni sem tudtam, nem is olyan régen;
egyre csak rád vártam, éjszakákon, ébren.
Azt sem tudtam, mit ér Nap, eső a földnek,
hiányodtól a fák gyökerükhöz dőltek.
Azt sem tudtam, merre, azt sem hozzak, vigyek?
Azt sem tudtam, miért, azt sem hova, minek
éljek, hisz nem lenne értelme a fénynek
sem, ha mindig csak az árnyékába lépnek.
Ma már tudom, miről álmodjam majd éjjel:
Veled! - mert nélküled minden porlik széjjel,
sivár, kifakult folt, templom ima nélkül,
borús ég szemedtől szelíd kékre szépül.
Még nem tudom, lesz-e ereje a kéznek,
sorsunknak fonalát egybefonja végleg,
mert ha kihűl a tűz, melege a karnak,
harmatukban rétek jégvirággá fagynak.
Nem tudom, jön-e majd éj után a hajnal,
ha a nyár szívünkben szép ősz nélkül meghal,
s lesz-e erős hitünk, szürete a bornak? -
mert ha nem, a folyók visszafelé folynak.
Mikor mellettem vagy? - nagyharangok zúgnak,
göröngye, se hossza, vége sincs az útnak;
nekem Tündérország, s vezessen bármerre,
Te vagy a királynőm, s álmom is egyszerre…
2006. október 12.
Virágos réteken
/Zsuzsimhoz ébredéskor/
Kérsz-e ma teát Galagonyám,
vagy inkább egy pohár tej kéne?
Mivel köszönt el az éjszakád,
és meddig ért az álmod széle?
Jártál – e virágos réteken,
zergét tűrő vad sziklák felett?
Egyedül voltál vagy énvelem,
s hívó szavadra enyém felelt?
Szelíden szólt a muzsikaszó
szívedben, vagy vadászkürt harsant?
Utadon volt – e sok, ami jó,
vágyakozva vártad a hajnalt?
Tudom az álmunk, ha marasztal,
nem mindegy hogy valóság tükre,
mint ahogy az sem, milyen asztal
mellé nap – nap kivel ülünk le.
Ha felriadunk is, de kezünk
alatt a másik válla piheg,
mindegy mi volt, s ha ölelkezünk,
simogatást, azt ki kezdi meg.
2007. május 9
Hirtelen
Hirtelen láttam az őszt meg a fákon,
hirtelen ment el a szűkszavú nyár,
hirtelen lökte el kezem a párom;
köszönni sem maradt ideje már.
Hirtelen hitembe dőlt a világom,
hirtelen tört rám a téli sötét;
mindent el-vesztettem azon a nyáron,
szétzúzta szívem egy puskasörét.
Hirtelen zordult sok felhő a Napra,
ily kínt nem éreztem sohase még,
kiderül, gondoltam; arra nem, arra:
kegyetlen áldást hoz nyárra a jég.
Hirtelen egekre tört szívem lángja,
azt mondták: - kínokban elégni szép!
Holdkóros léptem a tetőket járta,
s nyávogó vágyamat hordta a szél.
Hirtelen láttam az őszt meg a fákon,
az idő egyre több hideget mért,
szerettem volna, ha két lábra állok;
kifagyta alólam azt is a tél.
2007. december 23.
Debóra
Sokáig azt hittem teveled Debóra
nem kell majd spórolni se vízre, se sóra.
Élhetünk, mint a hal, Marci, mint Hevesen,
olyan jól, mint ahogy, mint ahogy kevesen.
Akkor jött el a baj, tudod-e? – Debóra,
mikor nem álmaink váltak csak valóra.
Abból lett sokunk, és mindkettőnk elege,
sokszor volt: - - se velük!, - se velünk!, se vele!
Tudod-e szerelmem? – szívem-szép Debóra,
kevesen hajlanak szépszóval a jóra.
Kár hogy se hétköznap, vasárnap se nekünk;
egyformák, amitől ki van a senekünk!
Figyelj rám kedvesem, egyetlen Debórám!
össze ne vesszünk se cérnán, se parókán.
Persze ha ház, ha kert, és némi aprópénz;
az ember hajlamos nem mindent, aprót néz.
Nem is oly nagyon rég, szemem-fény Debóra,
fogtad a kezemet, önfeledt sikongva.
- Süt a Nap! – se felhő, tarkarét virágzik, s
mindenhol mindenből; semmi sem hiánycikk
Azóta ősz lett, meg tavasz nem! - egyszerre
rongybabád de kilett, dekilett belezve.
Csak a hó, a hideg, jégvirág, hólapát,
aki néz, ha kinéz, ablaka hóra lát.
Szeretnék vég nélkül teveled, tevéled
tevegel-getni a teve-te - tevéden.
Bolondul, aki várt, s akit várt bolondul
előtt, a kaliton magára kulcs fordul.
Szálljon el a felhő alólunk Debóra,
csücsörítsd cupi-cupp ajkadat a csókra!
Kacsódon gyűrűm nem vásári apróság,
fejszével az ember nagy fát, s nem aprót vág
Árendát kértem a szívedre Debóra!
Sohase mondok le, mondhatok le róla.
S ahogyan csatát nyer vitán a szerelem,
agglegény-soromat máris le - szerelem.
2008. május 27.
Kezét kezembe
/Andris fohásza/
Szívemet előre, legátusba küldtem,
nem elég a mosoly, nem elég a küllem.
Bocsásd meg Istenem! – mert magamnak látom,
amit az álmom lát, s ha nem csal az álom.
Engedd őt közelebb, kezem kitapintsa,
amit a szemem már régen legel rajta.
Amit nem lát, azt tedd kézzelfoghatóvá! -
nekem még gondolni, gondolni is jó rá.
Kezét a kezembe és mind, ahova köll.
Te döntsd el Jó Uram! Te döntsd el odafönn.
Az sem lesz baj, hogyha szemedet behunyod,
mikor a kezem, a… - többit úgyis tudod.
Szívemet előre, legátusba küldtem,
várom, hogy akarjon, akarjon belőlem.
Vagy kicsit, vagy többet, vagy mindent egyszerre.
Jaj de türelmetlen lettem, most egyszerre!
2008. május 25
Ha azt mondja
/Maja válasza/
Ha azt mondja: - Csupán csak játék! -
nem bánom, de azt tudja meg, egy
magányos szív csak arra várt rég,
legyen akiért a tűzbe megy.
Ha azt mondja: - Felejtsünk mindent! -
semmi sem történt, rossz tréfa volt,
csak a május, hársfa legyintett,
s egy buta kis szél belénk karolt.
Ha azt mondja: - Most legyen vége! -
semmi sem köti, újra szabad,
egy lobbanás s máris kiégve
álmunkból hamu és por marad,
De hogyha azt: - Szeretlek édes! -
s látom, hogy értem halni akar,
bilincsbe ver; s mindenre képes,
kapjon karjába, kapjon hamar!
2008. május 26.
Hargitán
Hargitán, az égre nyúló fenyvesek
régen látott ismerősként intenek.
- Isten hozott! – köszönt reám mindahány;
de szép is volt az a nyár és az a lány…
Szép volt! – minden törtcserepe itt maradt,
emlékére hulló lombok, ég alatt.
Brádet, Brádet, Kalibáskő, Piricske,
féltve őrzött szívem titka, nagy kincse,
Jó volt látnom: vagytok együtt, s nincs a lány
hűlt szívemben; biz’ az élet nagytalány.
Hej Hargita! - égre nyíló kékhegyek;
visszahúzó vágyaim már nincsenek.
Ez a föld bár nekem, tudom ugyanaz,
ma nem reám, biztosan nem rám szavaz.
Énekem száll, dalom száll a hegytetőn,
messze hangzón, tisztán és jól érthetőn:
- Isten hozzád, Isten veled Hargita! -
érted élni kell és meg nem halnia
senkinek, még nekem se, ki úgy szeret,
mint felhő az égig érő bércedet.
2008. december 4.
Oly szép…
Istenem! - oly szép, szép ez az élet.
Szívünkben derű, lágy simogatás,
szerelmünk mikor karunkban ébred,
s ölelni vágyón izzik fel a láz.
Nem kell egy szó sem. Érezzük, mért nem,
beszél a kéz és szó nélkül a száj.
Micsoda érdem! - amiért élnem,
s ha kell érette meghalni, muszáj…
Száz forró csókja sokszor száz jó, ha
szédítő varázs szemében a tűz ;
perzsel, megéget, el-elhalóra
sóhajul lelkünk, testünk összefűz,
s leomlunk lassan, amint a tóra
ernyeszti lágyan ágait a fűz…
2006. július 12.
Ami nem mulandó
Uram! – én, magamban mindig veled vagyok.
Te vagy a Nap, a Föld, és minden csillagok.
Te vagy Én, meg Ő, a fák ágán a bimbó,
Te vagy minden: Ami. Ami nem mulandó.
Isten keze
/J.A. után, avagy a második parancsolat/
Istenem! – halld meg az én imám.
A kezedet, ha megfoghatnám,
s figyelnél rám, egy pillanatra,
számból a szó ki nem apadna.
Elmondanám, hogy utcánk álmát
korhely urak mind fölzavarják,
s nem vetik addig a keresztet,
míg kezüket el nem ereszted.
Gyónásomba azt beleszőném,
miért ülöm a lovat szőrén,
meg azt is, a sok üszök alatt,
mért gyűszkölöm a parazsakat’.
Jobbulna bennem minden szándék,
ha miséden én ministrálnék,
és dolgaimra áldást kérve,
köszönne rám a csendes béke.
Panaszom, imám egybefonva,
jaj Istenem! - de jó is volna.
Neved, hiába sose venném.
Könyörgöm Uram! - ülj le mellém.
2007. május 02.
Egyetemes, örök
Egyetemes és örökidő -
szabályos mindig, mindenkinek,
embernek sok, több mint igazság,
rágódni rajta lehet? - minek?
Szabályos idő, szabályos lét,
semmibe halni soha se jó,
nem mindentől, de nem árt félni:
jó szélben fut - hat ez a hajó?
Milliárd évek, kozmikus vég,
müonnyi: még! - és kérésznyi: már.
Fénytörésben egy bakarasznyi
vágy, öröm, búcsú; kinek mi jár.
Szűkülő csend lóg, tágul a kép;
van, amit Ő és van, amit más…
Einstein, Te már bizton tudhatod
örök-e? A relativitás.
2008. június 13.
Elege lesz
Add meg Krisztus: én legyek Te! -
de legalább egy cirénei,
ha utolér a vég ítélete,
árvult népemnek áruló vénei.
Hazát látok, lányt és fiút;
földet, mely a dús vérem adta,
káoszt, amelyből kevés a kiút,
és ha érte hull, hulljon az ebadta.
Eljön a nap, eljön végre,
kiszakad a Nap is az égből,
s folyik az ember meggypiros vére,
ha elege lesz újból az egészből.
2007. július 28.
Láttam
Láttam házat, cifrapalotákat, s
- minek is mondjam, nem értené –
amiért élt, és amiért meghalt
mára minden az enyészeté.
Láttam földet, és láttam a nádat,
torzsáját mélyen a föld alatt,
s láttam Isten, amikor esőt ad,
rögtön mélyből a felszínre hajt.
Láttam ősszel a tűzszínű fákat, s
tavaszi rétek virágait;
láttam mikor tél is belefáradt,
s mikor a nyárnak is visszaint.
Nem mindent, de sok-sok mindent láttam,
ne kérdezd hogyan, mikor, s miért? -
de nem láttam még senkit zavarban,
amiért lába a földig ért.
2008. szeptember 7.
Őszelő
Október. Ősz elő. Milljó színült levél,
száz szivárványfénnyel függ fenn a fák hegyén.
Dér csípett szél fut szét, hirdeti nagy hangon:
- Ne maradjon éjjel muskátli a gangon!
Fű, fa, virág büszke hattyúdalát járja:
mily szép az elmúlás! Ha van méltósága…
2006. október 25.
a megfogott pillanat
/Nulla dies sine linea* – Zsuzsinak/
Mikor a szél dalát kürtődbe fújja,
s ereszed alá lógnak jégcsapok,
ha fütyülve rohan, s elkezdi újra,
hallod akkor is, ha nem akarod.
Nincs jó szava hozzád; s mindenik rossznak
válladra ül a nyűgösebb fele,
füledbe nyugtalan lelkek vihognak,
hogy a fejed is megfájdul bele.
Kínból csavar sálat nyakad köré, ha
szomorú esten a Nap tóba fúl,
s nem az ásító Hold bűvös karéja,
rút magány ölel át váratlanul’.
.
De! - ha felviszed a színt palettádra,
s kettészakadva dörög bár az ég,
vásznadon röpködhet álmaid szárnya;
megújult kedved tavaszig elég.
A színek, a vágyak szívedig érnek,
és szent helyen jársz, hol kincseket ér
képzelet, melynek nem szab határt tér sem,
és odad’ mindent a
/megfogott/ pillanatér’.
2007. október 6.
*Ne múljon el a nap ecsetvonás nélkül
Page updated
Google Sites
Report abuse