Kedves Barátom Janesz!

Kedves Barátom Janesz!

Legutóbbi levelednek megmondom őszintén, nem örültem. Pontosabban a levélnek igen, a tartalmának egyáltalán nem.

Búcsúzkodol. Kár. Akiben annyi erő van amennyi belőled sugárzik, annak harcolni kéne. Harcolnia kell! Így nem mehet el senki. Még Te sem. Legfeljebb csak dolgavégezetlenül.

Ezelőtt 17 évvel, 45 éves koromban ismerkedtem meg Zólyomban Jan Medved Habrovszkyval, aki akkor 90 éves volt, pontosan kétszer annyi, mint én. Zólyom központjában, a parkban mutatta be Szőke Jenő barátom, az akkor is vadászoktatóként, aktív vadászként, újságíróként, és a város első papírgyűjtőjeként nyilvántartott idős embert.

Amikor megláttam a padon ülő görnyedt hátú, száz ránccal barázdált arcot, csak annyit kérdeztem Jenőtől:

- Ugye nem Ő?

- De igen. Válaszolta.

- Miért hozol engem kellemetlen helyzetbe? Nekem azt mesélted, Ő ugyan idős, de aktív, ereje teljében lévő vadász – akkor még – itt Csehszlovákiában, és azon a padon egy roskatag vénember ül.

A válaszára már nem maradt idő, közben a padhoz értünk.

- Szervusz Jani bácsi! – köszönt rá Jenő, és a felesége Editke is, aki szintén ott volt a társaságunkban.

Az összegörnyedt emberkupac lassan a szemüvege fölött először Jenőékre, azután rám nézett, majd hihetetlen könnyedséggel fölállva fölénk magasodott egy fél fejjel:

- Szervusztok Editke, Jenőke! Köszöntésük után hozzám lépett, az akkorra teljesen kisimult arcú, szálfaegyenes ember, és miközben erősen a szemembe nézve összeütötte bokáját, inas kezével emberesen megszorítva az enyémet, így szólt:

- Szerrrvusz Sándor! – Médve Janika vagyok. Jenőke sokat mesélt rólad. Rettentőn vártalak.

Azzal a tekintettel, azzal a kézfogással - abban a pillanatban tudtam -, egy életre szóló barátságot pecsételtünk meg.

Az örök mozgó, haláláig, kilencvenkilenc és fél éves koráig aktív életet élő ember utazott, rendületlenül gyűjtve a papírhulladékot, cikkeket írt, levelezett Hávellel, és mindenkivel akinek fontosnak tartotta elmondani véleményét.

Attól a naptól kezdve alig fordult elő olyan hónap, hogy egy-két napot ne töltöttünk volna egymás társaságában. Embersége, hazaszeretete, magyarság iránti elkötelezettsége, segíteni akarása életem egyik meghatározó személyiségévé, példaképemmé tette. Őt, aki bár szlovák szülőktől magyar állampolgárnak született a XIX-XX század fordulóján, de magyarul csak ötéves korában tanult meg anyai nagyanyjától, ám vén fejjel már csak magyarul álmodott. És írt, saját magának bevallottan is sokkal szebben mint anyanyelvén.

Egy hosszabb kihagyás – talán másfél, két hónapig nem jártam Zólyomban - közben történt, miután éjjel- nappal novelláin, írásain dolgozott - és természetesen ilyenkor gyakran elfelejtett enni meg aludni is -, kilukadt a gyomra.

Úgy két héttel az eset után közös ismerősünk telefonált, tőle tudtam meg a történteket. Másnap kocsiba ültem és pont ebédidőben érkeztem a kórházba keresztlányával, Marikával.

- Üljetek le Sanyika! – két hete nem ettem egy falatot sem, csak infúzió… Most hozzák az első ebédemet.

A nemistudomhogyishívják, gyanús színű pépet – beleszagolva - a másik négy szobatársa félretolta az első falat után, de az én akkor már 95 éves öregmedvém az utolsó falatig befalta. Mind. Még a tányérját is kinyalta, mint mi valamikor Margitka húgommal, kisgyermekkorunkban. A mákoscsíkost.

Amikor a nővér bejött összeszedni a maradványokat, látva a teli tányérokat megkérdezte: - Nem ízlett Hlavácsek úr?

- Brrr! – Kutyának való.

- És önnek Pán Mikulas?

- Moslék!

Két arc még méla fintorral és kézlegyintéssel válaszolt, de amint öregmedve tányérját meglátta, maga is megdöbbenve kérdezte:

- És önnek hogy ízlett Pan Habrovszky?

- Csodálatos volt. Élek!

Örült az életnek, élni akart. Szeretett élni.

Pár hétig megint nem tudtam menni – akkor még nem voltak mobiltelefonok – így Marikával tartottam a kapcsolatot. Egyik alkalommal csak annyit mondott:

- Baj van!

Másnap irány Zólyom. Keresem a szobájában, nincs. Kérdezem, melyik kórteremben találom? Nem tudják.

Egy óra multán végül egy másik telephelyen, az elfekvőben találtam rá.

Egyedül feküdt egy szobában, mint az édesapám tizenkét évvel korábban. Hamuszürke arc, többnaposnak látszó borosta, egykedvűség. Meg sem lepődött, amikor meglátott. Mintha csak a toalettről jöttem volna vissza. Kérdéseimre csak ímmel – ámmal válaszolt. Csak arról beszélt kinél van a lakáskulcsa, mit vegyek magamhoz. Amit nekem szánt, s mit hol intézzek el.

- Tudod Sanyika! – a puska, a puskám az ágyneműtartómban van, azt neked szántam mindig…

- Öregmedve! Meg sem akarom érteni, miről beszélsz. Pont úgy viselkedsz, mint édesapám a halála előtt pár órával. Nem érdekel a puskád, nem érdekel, hogy mi lóg a fogasodon, vagy be van-e fizetve a közösköltséged. Még te sem érdekelsz!

Láthatólag ügy megdöbbent a válaszomon, hogy fénytelen szemei kétszer akkorára nyílva kifényesedtek.

- Mi a baj, Sanyika?

- Az a baj, hogy Te most végrendelkezel, beletörődtél, feladtad. El akarsz menni. És engem nem érdekel a puskád, a faragott előszobafal, meg semmi, ami veled kapcsolatos. Te nemcsak magadat árultad el, elárultad a barátságunkat. Hazug vénember vagy, Jan Medved Habrovsky!

Nem várt válaszom után – amely számomra is megdöbbentően kíméletlennek tűnt – még jobban kikerekedtek a szemei.

- Ezt mért mondod, Sanyika?

- Azért, mert évek óta mást se hallok tőled, hogy családodban az egyetlen 101 éves magyar nagyanyád volt a példaképed, és hogy az Ő életkorát meg akarod érni, és hogy a századik születésnapodat a Szitnyón a magaslesünkön fogjuk kettesben megünnepelni. És most kiderült, hogy nekem egyfolytában hazudtál. Még a temetésedre sem megyek el.

Te becsaptál engem, Mocsári Medve János!

Rövid szóváltásunkat hosszú csend követte. Legszívesebben elsüllyedtem volna a kemény szavak miatt, de csak ültem az ágya melletti széken. Szótlanul, bűntudattal… Tehetetlenül. Könnyeim nyeldesve…

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak kisimult az arca, úgy mint akkor ott a téren, elmosolyodott, és miközben kinyúlt a paplan alól, megfogta, megszorította a kezem, s csak ennyit mondott:- Nem fogsz bennem csalódni. Sanyika.

Két hét múlva kijött a kórházból, elhoztam őt a Dunakanyarba erősödni - az ÉPGÉP vállalati üdülőjébe szereztem beutalót -, ahol a gondnok azt a megbízást kapta, minden szolgáltatással álljon a rendelkezésére. Amit a szeme-szája megkíván.

Újabb két hét múlva – akkoriban a MÚOSZ /Magyar Újságírók Országos Szövetsége/ vendéglátó és konferencia termeit üzemeltettem /üzemeltette vállalkozásom a Racional Trade Kft/ – egy szombati napon, Varga Pista komámat, a presszó vezetőjét kértem meg, hozza fel Pestre. Öregmedve egy zenés báli est kellős közepébe csöppent. A Dunakanyarban töltött két hét alatt több mint hat kilót hízott, és a vacsora és egy pohár vörös bor után jó szokása szerint megszállottan udvarolt és szerelmes nótákat dúdolt a társaságban lévő fiatal hölgyek fülébe. Ha éppen nem viccekkel, színes történeteivel szórakoztatta az asztaltársaságot. Este tíz felé egyik hölgy lélekszakadva jött hozzám, és szinte fuldokolva kérdezte:

- Igaz, hogy kilencvenhat éves az öregúr?

- Nemsokára, bólintottam. Már csak ennyi jött ki a száján:

- Maguk viccelnek?

Miután megkértem Öregmedvét, mutassa meg útlevelében a születési dátumát, futótűzként terjedt el az alsószint három termében: van itt egy majdnem százéves öregúr. Miután az egyik hölgy táncra kérte, kézről-kézre járt szünet nélkül, hajnali háromig.

Közben többször is a fülébe súgtam:

- Nem kéne még haza mennünk, de legalább is pihenni néha? Hiszen még csak…

- Ilyen jól 1928 – ban éreztem magam utoljára Karel barátom esküvőjén, igaz akkor három napig mulattunk egyfolytában.

99 és fél éves volt, amikor elment. A száz ugyan nem adatott meg, de a felépülését követő években még nagyon sok élményben, érdekes kalandban volt részünk. Szerettünk élni, és

szerettük a barátságot.

Minden évben ő nyerte a papírhulladék gyűjtést a városban. Amikor Zólyomban jártam, én gyűjtöttem be Volvómmal a boltokban, hivatalokban összekötözött bálákat. Minden év végén kiszámolta, hány fát mentett meg az évben - a szlovák erdőségekben - a kivágástól. Utolsó percig hitte, dolga van, és tette azt. Írt, gyűjtötte a papírt és mentette az erdőt.

Mindezt nem azért írom le, hogy tőled bármit is számon kérjek, hiszen te nem ígértél együtt eltöltendő századik születésnapot sem a Bakonyban, sem a Vértesben, de még a tatabányai Turul hátán lovagolva sem, alkalmi megállóként Ajka és Szigethalom között.

Csak úgy. Eszembe jutott. De azért jól esett volna, ha Te is megfogod a kezem.

Megfognád. Amíg lehet.

2007. október 3. Barátod, Sándor

Ui.: Jancsi barátommal halála előtt pár nappal találkoztam. Kórházi ágyán feküdt, tele morfiummal. Kórlapján a felírat: Kovács János író. Éjjeliszekrényén felállítva a két hónappal korábban kiadott első, s minden bizonnyal utolsó kötete: Kovács Janesz „ONCSA SOR”. Aztán dedikálta. Azt hiszem nekem dedikált utoljára…:

„Szeretettel ajánlom e könyvet Balázs Sándor barátomnak, BASA-nak.

Éljél sokáig, megbecsülten, egészségben.

Kovács Janesz

AJKA

2008. 02.26.”

Ő feküdt, én ültem az ágy szélén. Egyszer csak, mintha most olvasta volna levelemet, kinyúlt, megfogta a kezem – mint Öregmedve - és nagyon halkan, nagyon szomorúan ennyit mondott:

- Tudod Sándor, azt hiszem az a legnagyobb baj, hogy nincs elég hitem…