2012. Elégia egy rekettyebokor árnyékához

Elégia egy rekettyebokor árnyékához

/Tóth Árpád nyomdokában/

Észveszejtő színes kalandok, útszéli árvák;

életem dugdosott, féltve félt romjai;

emléktek köntösét veszetten tépdesi száz rák,

s színfolt, egy foszlányról nehéz mit mondani.

Álmatlan éjszakák, borgőzös hajnalok ködén

sejlik át románc, egy parttalan ölelés,

mely mögött az arcél elmosott, színtelen, nem él;

felejtés rákolló, sebet ejt, mint a kés.

Miért volt kár vagy sem? – az idő gyűrűin nehéz

visszanézni, mely volt éltető? – vajh, ami

gyónási titkot fel nem oldoz, vagy nemes penész,

mely aszúbort képes pincében tartani?

Eldobott szivarvég a frissen felmosott járdán,

nagy szerelem, eb harapta vigéckaland?

Részesem volt mind; leosztott kártyalapként várt rám

keresztútnál, hol ember, s idő áthaladt.

A választás, az út teheti az utast restté.

Lehet mogorva bölcs, pikulázó cigány,

kit aznapi fröccs hajt, Ninive romjait mentné

új Jónásként, kit a cet jó partra kihány.

Reszketeg széllel, viharok ernyedő szárnyain

leszálló nagy boldog, boldogtalan percek,

amiket nem rejt széf, szalonnafüstölő kamin,

abban is, némelyben már ezer szú perceg.

Aranyló trófeákba bújt selejtek rémei

zord árnyként kísértnek, tűzlelkű barátok

okkal - nem ok nélkül! -, mint Nap fognak felfényleni,

s máglyává nemesül száz hűlő zsarátnok.

Életfámon érett, aszalt gyümölcsként lecsüngőn

barátság, gyermekek, szerelem bársonya;

milliárd csillagja Isten szent egének erdőn,

se mezőn énvelem sosem volt mostoha.

Csak az Ember. Idő megszán - permetel a földre -,

reménnyel itatja szomjazó gyermekét,

s amit még a kegyetlen, vad cunami sem dönt le,

folytatás gyógyít be sebeket, szenvedést.

Mert múlandó minden, csupán a folytatás örök.

Lőrinc napi csillaghullások varázsa

szépíti köznapot, míg a galaktikus ködök

csillagkapuit száz kozmikus düh rázza.

Siralom völgyébe hint spórát, szór a szél magot, s

beléveti régvolt, nagyjövők titkait;

rekettyebokrot, hűs árnyat terem a kis magonc,

s elbúsong a világ rettentő ráncain.

A csónakos virágú miriád légi sajka

száll, hirdeti fenn, lenn, imitt, túl és amott:

- jövőt vigyázd, rekettyét! - fát féltsd! - nemcsak virágja,

előre feléled, árnyéka is halott.

2012. július 4. Balázs Sándor Turza