Embedded Files
Új versek
Csordapásztorok
Nem, nem Barátom! – a szegénység
nem szégyen, csupán kellemetlen,
csak mi láttuk – csordapásztorok -
mi történt akkor, Betlehemben.
Mitől lett, mitől lesz más ez a
szűretlen, röghöz kötött álom;
hedonizmus? – egy életforma,
jövőt rég nem a múltban látom.
Tudjuk jól, minden élvezetnek
eljönnek a másodnapjai,
s nem oly nehéz a macskajajról
nemes célokért lemondani.
A lélek lángján sült kenyéren
- fagyok a kínt bár testre szabják -
ha egyaránt jutna is, végül
megosztoznak a cigányvajdák.
Nem lehet szívünk utca foglya,
nem vehet pénz meg, se földvagyon,
szomorú Hazám szíve könnye
csordogál végig az arcomon.
A költő sorsa, a végzete
nem dicsmenet, tánc, gitár, fagott,
a világot vette vállára,
mikor gyanútlan tollat fogott.
Sebaj, Barátom! – a szegénység
állapot, s habár kellemetlen,
csak mi látjuk – csordapásztorok -
mi történik itt, Betlehemben…
2010. május 27.
Három igaz
Egy szál hervad, egy kéz legyint,
szó, aléltan földre roskad;
VÉG! - amelyik minden percben,
mindenségben mindig ott van.
Halnak erdők, dőlnek a fák,
élők rendre halni vágynak,
ne maradjon túlélő, és
tanúja a pusztulásnak.
Nincs bocsánat! - pokolra mind:
latort, tétlent, kezet-mosót!
Három igaz kellene csak,
tegyen Isten valami jót.
Egy szál virág, egy kéz, meleg,
szó, melyre a szív úgy éhes;
amiért Én, amiért Te! -
másikért is élni képes.
2009. szeptember 28.
Horribile dictu!
/Epistola a la’ rococo/
Jóskám! – reggel jött a posta, békém jócskán megtaposta.
Megtaposta, jó korán kis híján frászt hozta rám.
Igric volt, egy irka-firkász? – ilyen néptől mégis mit vársz?
Nagy mérgemre ittam ám!
Katkád, egy kis kékharisnya? – tisztességét másnak adta?…
Másnak adta? - ostobán bánt el veled cimborám…
Horribile dictu, ember! – józan, asszonyt? - férfit sem ver.
Billog billeg homlokán.
Földi-lét az égi-gonddal frigyre lép, de csak bolond hal;
rá, ha átkok rontanak, bosszú? - fájó kontra csak.
Élőt sirat, nem a holtat? Szakadt ingre választ, folt ad.
Foltot? - végből osztanak.
Ne halj Jóska! – annyi szent, hogy: élet búsan pont úgy elfogy…
Alattad, ha part szakad, minden tiltott út szabad.
Kutya harap, ám a szőre? - gyógyír minden betegségre.
Hagyd hüvelyben kardodat!
Mindenható és Szentlélek! - mondj le róla, mondj le, kérlek!
Bölcs, bolondra nem figyel, s bár nem minden: wery vell! -
meg se halld, ha varjú károg: - Minek egy nő helyett három!?
Ultit, űberelni kell!
Bár úgy tűnhet, jó tanácsok közhelyek, s ha nem vigyázok,
szószátyárnak nincs hitel, abból aprót sem hiszel.
S ha nincs elég bokros gondja? - dolgát ember maga rontja.
Maga rontja mindig el.
Gyászos kedv helyett, ha szépet, mosolyogni lát élet,
nem vesz semmit tőled el, papnál kelendőbb leszel;
s minden szomszéd asszony, s lánya, farát feléd, megriszálja.
Szőrrel gyógyulj! Lóra fel!
2010. április 25.
Régimódi vers
/Gondos Gyulának: Így írok én/
Hitemen a férgek régen, bár régóta rágnak,
mégsem lettem cinkosa egy megkergült világnak.
Régimódiságokat a szépkorral is osztják,
lehetnek a rokonaim komi, vogul, osztják,
lehet sumér, mondhatjuk a: legrégebbi kultúr;
poétává engemet egy felszarvazott kor gyúr.
Örömről, a bánatomról rímes versek szólnak,
„Verba volant!” - nem vagyok én orátora szónak.
Nem zavar Klopstock, se Verlaine véleménye, s ahány
kortárs költő hirdeti, hogy: „a rím: kolomp, silány!”
Antilíra, posztmodernek szele épphogy legyint,
enjambement és asyndenton, hangulatom szerint.
Ősi nyolcas, ősi hatos, időmérték, versláb, s
nagyon fontos nálam a rend! – szabadság leginkább.
S bár „Nihil sub sole novum”: - Nincs új a Nap alatt;
sokszor leírt megdöngeti, ledönti a falat. S
jelzőkkel, a szóképekkel rendjén, csínján bánok,
félek „lefoglalták” már a költő-hoszpodárok.
Nem veszem a hízelkedést, áramlat és trendek
nem terelnek kordába, nem kedvesek szívemnek.
Epigon szerepre soha, egy cseppet se vágytam,
Petőfi és Arany, Ady – nem tagadom – hárman,
Ők fogták meg gyermek lelkem, azóta is hallom
Öregapám, Apám hangján versüket a gangon.
Szimbolizmus, dekadens, vagy retró? – kinek – kinek,
e korról és önmagamról rímült hitet teszek.
Sulykolgatom, embernek az ember legyen társa! -
ízléseket pofonokra? - ki-ki maga váltsa…
Hagyomány, a prozódia, mint sín a vonatnak
- cezúra a váltó -, reám egy irányba hatnak.
Ritmusterv, a hangszerelés: hangulatom; strófa-
szekereim elé sok-sok egy ló volna fogva…
Pipamocsok nem szuttyog lap-topom billenty’- hegyén,
ilyen vagyok, ilyen! – egy nem körmönmetélt legény.
Megállítnak foltok, fények, szólítnak a hangok;
egyedin - s ha közhely is, én - én magamról vallok.
2010. január 3.
ULTIMÓ! - Andreász
Hallod-e kedves, jó barátom Andreász!
Paklimban nagy adu, te vagy az egyik ász.
Bár, mikor negyvenszáz ultimót jelentek,
filkó és király és hetes is kellenek.
Amikor nyolc, kilenc, tízes a lapjárás,
fölös a tökfilkó, teher a király, ász;
az apró lapocska! - legjobb a kishetes,
nagyoktól mindenki szabadul, mind letesz.
A rabló ultinak, épp az a lényege,
partnerünk ugrat, vagy balek, és letesz-e.
Lapjárás, figura, keveri szín a bajt,
mikor az ellenfél lerakott színnel hajt.
Van, mikor betlire csábít két, három sor,
talonért nyúlkálunk kétszer is, háromszor;
és ha még kontra és rekontra rádupláz,
legjobb, ha talonban, másnál van minden ász.
Kicsi lap, nagy között annyi a különbség
partiban; a sorban hol van rá nagy szükség!
Terített negyvenszáz ultinak, betlinek
ázsió! - ja a nagy, s legtöbbet fizetnek.
Játék az, játék, s nem küzdelem, meg aztán
nem kell a két vállra! – legjobb, már ha talpán
seggel az ember, és a soros újat oszt,
s mindegy ki kibicel, asztalnál mi a poszt.
Szeretlek, kedves jó Andreász barátom! -
ritkán van – egyszer volt – Londonban 6:3.
És hogy a játékba, talonba m/k/i kerül? -
lapjárás? - szerencse? - hhh!? - meg ahogy sikerül…
2010. február 7.
Az én Hazám
Ez a nép, ez az ország, az én népem, az én hazám.
Ha elbukok, belehalok, itt boruljon föld reám.
Mennyi vész és mennyi, jaj! - szenvedések örök sora;
vagy az ellen vagy a testvér, és mindegyik ostoba.
Mindenre jogot formál: adó, fegyver. Magadra vess! -
a bankhitel, a hivatal a törvényes nagyzsebes, s
viszi kór, viszi talár, végrehajtó nem gyógyszerel,
még tíz év a nyugdíjasnak? – ördög gyorsabban visz el…
Illeték és füstadó, mennyi álság a szégyenünk! -
egyirányba együtt? – csak a puskacső előtt megyünk…
Magyar sors? Évezredes? - ahhoz szoktasd hozzá magad:
közhöz közöny, könnyhöz a könny, vérhez mindig vér tapad?…
Üres nap, üres a hét, lődörgés és a kocsmapult! -
kelt a remény, aztán este ruhástól az ágyba bújt.
Menne Ő, de nincs hova, a gyár bezárt, a térd remeg,
kaszálót a gyom veri fel, importzacskót feji meg.
Siker, és a versenyezz! - és az olcsó: - Mindent szabad!
Bólints rá, és hord az irhád! - nem lesz hozzá több szavad.
Koptatott nagy szólamok, ígéretek nem kellenek,
arcnélküli tőke fogja: szív, az elme, gyermekek.
Nincs korlát, jog csak eszköz, éhes ember mindent megesz,
hiszi gyógyír a gyűlölet, no meg a drog! - meg a szesz.
Hitszegés és tolvajkulcs, üres kondér, zsíros szavak,
krokodilkönny, hamu!... - hamu!... - bűnbánatot tartanak.
Árulunk, kiárulnak kapaszkodót a talp alól,
aki nem tesz, az is cinkos; elhallgat, s nem érte szól.
Csak a pénz, a hatalom! – fodroskóka bokros-habbal,
Keresztanyám, komiszkenyér! – fejétől,… a döglött hal.
Válság sem új takaró! – egérút és nem is mai;
a kanyarban várnak ránk a finánctőke karmai.
Aztán már? - édes mindegy, kinek hiszel, vagy nem hiszel,
pánikkeltés! - s a megoldás? – Új Adók és Új Hitel?!!
Ez a hon a mostohám, s bár régóta van ellenem,
mint a szajhát, ki elhagyott, hűtlenül is szeretem.
Kicsi nép, kicsi ország, az én népem, az én hazám.
Ha elbukok, ha elbukik, itt boruljon föld reám.
2009. július 24.
Fanyalogva
Fanyalogva gunnyadtam a nyúlós esti csöndre,
balkezemből kicsúszott a rumos-teás bögre.
A jobbommal: - hí te basszus! Úgy utána kaptam,
megmozdult az öreg Föld - az egykedvű - alattam.
S csak mosolygott, amikor a jobbal utol értem;
nem adott volna bakfittyet bögréért, sem értem.
2008. október 31.
Homo novusz
/új ember/
Amikor az angyalok kockát vetnek
homo novusz nevű szervezetnek -
nincs egyetértés – mire való?
Sárba vissza? - vagy majd a hó?
Az Urat azzal Ők rég nem zavarják,
min torzsalkodnak a kofa-vargák!
Hiszen rég látják, látják végre
kinek mitől kék a vére.
Angyalok, Jóisten is belefásul,
ki fekszik pucéran, ki ruhástul.
Ki vet tőrt, s kinek ki a párja?!
Rabló ulti, módi járja.
Egérutakat saját testre formáz
törvényalkotó, s ha feslik a máz,
gyilkost védi, a besurranót,
no meg? - no meg!!! - meg az adót.
Mikor az angyalok már kockát vetnek
ruhára, a jónak meg a szentnek
sem Isten segít, vakszerencse.
S az örökség? - egy tál lencse.
2009. október 8.
Minek a…
Voltam a Föld sok szegletén, sarkán,
egy-kettőn -
volt mikor tele, volt mikor korgott
a bendőm.
Kevés is sok, és a sok is kevés,
nem minden,
ha nincs egy lány ki bolond fiúba
szeressen.
Cifrapalota, márványból száz fok
a lépcső? -
bármily magara jutsz is fel, eljön
a végső.
Minek száz ajtó, minek a kéz a
kilincsen,
ha nincsen lány ki bolond fiúba
szeressen?
Volt ahol volt még énrajtam kívül
száz ember,
mindegy hogy nyár volt, jégcsapos csúnya
december.
A magány gyötör mindenhol, ahol
azt érzem:
Sehol egy lány, ki bolond fiúba
szeressen.
Grand-Canaria, Mallorca, csodás
Velence! –
hideg és nyirkos, hátamhoz, ha nincs
kemence.
Minek a pénz, a rivalda fénye,
ha nincsen
bolond leány ki bolond fiúba
szeressen?
Földbe vájt kunyhó, édes az álom,
melegkéz;
ha zuhog, ha fúj, az élet veled,
veled szép.
Jöhet tűz, árvíz, bele a szemem
se rebben,
ha van egy lány, ki bolond fiúba
szeressen.
2009. november 22.
Misera plebs contribuens *
Ráült a csend a kedveszegett tájra,
Nap a topolyfák ága közé szorult,
gulyakút sarát még sok bíbic járta;
páskom víztükrén fel-felcsillan a múlt.
Földet osztottak, aztán el is vették,
nyögött a rög, a földönfutó paraszt,
egy körmös traktor húzott hármas ekét,
s malteros ládák adtak némi vigaszt.
Gondolatom, s én fűben heverészve,
hátam mögött a töppedt Zagyva gát,
kételyek csupán, elmúlás dögvésze? -
járja át lelkem volt, kies zegzugát.
Aztán a váltás, és: - Vissza a földet! - s
máris rángatják, az anyjuk mindenit!
Nyár van és ismét ma reggel is köd lett;
egy kis szél, s talán felkéklik a zenit.
Fogam közt - mint rég -, tépett fűszál lifeg,
kesernyés ízzel telik el a szám.
Épül. Szétverik. Mindezt ki érti meg?
Töprengj csak bolond! – ezen töprengj! Az ám!
Szürkeségnek nincs hófehér ruhája,
árnyak futnak a békétlen fák alatt,
lelkemet ördög villája kuszálja,
zsebemben reménynek szaga sem maradt.
Két kézzel osztják a nyomorúságot,
úgy mintha mindez természetes volna,
s esztelenül dőzsöl ott uraság, hol
népre feszül rá, több-milliárd tonna.
Adj Uram élhető emberi szerepet
- lehet egyszerű, kicsinyke és pőre -,
mitől a kényszernek zubbonya szétreped,
s szárnyaink újra kinőnek belőle.
Adófizető – Nép, az istenverte,
hazugság őrli fel minden perceit, s
ha nem lesz bután magától eltelve,
nem csak láncait, öklét rázza megint!
2009. június 29.
*Nyomorult adófizető nép
Öröm
Örülök, hogy felkelt a reggel,
örülök, hogy felkeltem én,
örülök, hogy veréb az ágon,
öröm mindig több mint remény.
Örülök, hogy süt rám a Nap,
és örülök, hogy rég nem
örülök, hogy nem fáj semmim.
Örömtől nem kell félnem.
Örülök, hogy számra szád
öröm csókkal felel,
öröm, hogy éj, s nappalunk
örömben múlik el.
Öröm, hogy örülök,
öröm megméret,
öröm, hogy teveled
öröm az élet.
2009. október 3.
Page updated
Google Sites
Report abuse