Nakongxipan és más társadalmak 

Társadalmak és festők

Miután a 20. századra felfedezték a fényképezőgépet és a filmezést is, megváltozott a festészet feladata. Most már a festészet faladata nem a valóság bemutatása.

Legfontosabb feladata megmutatni a világ az élet,  az ember, a társadalom érzéseit, érzelmeit szürrealistását, hangulatát, és a félelmeit.  Úgy is mondhatjuk, hogy nemcsak az élet, világ, ember, társadalom külső látszó „pontos” valóságát kell megmutatni, hanem a mély belső igazi valóságát. Tehát a valóságnál is mélyebb valóságot.

Mert az intelligens és mentálisan is intelligens ember észreveszi az élet, ember társadalom szürrealitását, változatos hangulatát, és természetesen érzelmek nélkül sem is képes élni.   Ezek a festők tehát egyszerre többféle irányzat képviselői. Impresszionisták, mert van a képeknek hangulata, - szürrealisták, mert meseszerűek, álomszerűek  a képek,  - expresszionisták, mert intenzív érzelmeket sugároznak a képek, és még lehetne sorolni. És persze minden jó festő egyben szerkeszt, konstruál, hiszen a képnek, szépnek és harmonikusnak kell lenni.

Érdekes, hogy a jelek szerint, mégis az egy fokkal magasabb hőfokon égő, szóval a flúgos művészek képesek a mély igazi valóságot bemutatni.

Abban viszont különbség van, hogy az itt szereplő festők hogyan látják a világot.

E festőkben közös hogy nagyjából kortársak voltak, a 19. század végén, a 20. század elején éltek és alkottak. Mi az ami erre a korra a leginkább jellemző volt? Szerintem az még a boldog békeidő, de már valami feszültség van a levegőben az életérzésekben. És akkor látszólag váratlanul kitör az 1. világháború, modern tömeges gyilkolászat.  Ezeken a képeken én már érzem a vihar előtti csendet, a feszültséget.

És nagyon fontos egyezőség, hogy ezek a festők univerzális festők. Bár be vannak skatulyázva bizonyos irányzatokba, de ők egyszerre a szürrealizmus, az impresszionizmus, az expresszionizmus, a naivizmus, a szimbolizmus, a konstruktivizmus festői.  Ahogy általában a jó festők.

Gulácsy Lajos

Gulácsyról annyit mindenképpen tudni kell, hogy az 1. világháború hírei úgy megviselték az amúgy is gyenge idegzetű, érzékeny festőt, hogy pszichiátrián (elmeosztályon) kötött ki, és élete felét kisebb magszakításokkal ott töltötte.  Szóval az emberi szenvedésbe, és egyben kegyetlenségbe (mert hát ez a háború lényege) bolondult bele.

Gulácsy több világot, több várost is felépített magának és a képein keresztül másoknak. De a magány azért sugárzik a képeiről. Persze ő nem az önző magányosok közé tartozott, hanem az érzékeny magányosok közé.

Több világot, feltehetően azért mert ő maga is változó hangulatú ember lehetett.  Feltehetően gyakran,  nemcsak hetente, de naponta változhatott a hangulata.

Az egyik világ Nakongxipán a kedves meseszerű város (ország), ebben még „barátságosan” beszélgetnek az emberek.

A másik világ, a romantikus szerelem, a komoly érzelmű hercegnők és hercegek világa.  Vagy, ha nem is hercegek, de úriemberek és úrhölgyek.  Ők szinte szavak nélkül is megértik egymást. Sőt szeretik egymást, de nagyon magasztos, mély, varázslatos plátói szerelemmel. 

És végül a magány, a félelem, a borzalom világa. De ez a félelemvilág időnként átcsap  álomvilágba, kvázi lázálomba.

Néha sima lázálom, máskor rémálom.  Nem véletlenül, mert Gulácsy maga is ópium-szívó volt. Egyes képei talán félig beszívott állapotba készülhettek, de szerintem ez nem csorbít a tehetségén. És a művészete által embereknek adott élmény sem lesz kisebb emiatt. Szerény véleményem szerint Ő a világ egyik legnagyobb festőművésze.

Edward Munch

Ő is a magány egyik festője, akárcsak az itteni festők többsége, De Ő még a szorongás és a borzalom festője is. Ami nagyon érdekes, mert Norvégiát ahonnan származik nem így képzeljük el. De ez egyrészt a 20. század elejei Norvégia, másrészt Norvégia másik arca. A fegyelmezett, de hideg, kegyetlen, sokak számára elviselhetetlen Norvégia. Igen Munch és családja se volt mentes a pszichés bajoktól. A képeiről nem véletlenül mondtam, h. a magány ill. a hideg társadalom képei. Vannak társasági jelenetet ábrázoló képei, de ezek gyakran a betegség, halál jelenetei. Máskor viszont csak úgy összejönnek, de nem néznek egymásra, rosszkedvűen magányosan elfordulnak egymástól.  Ha pedig két ember mégis összeölelkezik, akkor is megjelenik a sötét, kilátástalan életérzés. Na és persze a híres sikoly, a magányos sikoly. Mert ennek megint az adja az erejét, hogy a valaki, akárki magányosan sikolt, megpróbálja visszafogni magát, de nem sikerül. Mint amikor valaki már nem bír az érzéseivel, de azért nem akarja, h mások is lássák, hallják a gyengeségét.

Henri Rousseau

Francia festő. Ő is egy kicsit kakukktojás. Az élete kispolgári nincs benne semmi őrültség. Az is lehet, hogy a képei csak csinált őrültségek.  De ha csinált, művi, akkor is nagyon jól adja elő a flúgost. Elképesztően szürreális képeket festett. Olyan merevek az alakjai mintha kartonból vágta volna ki őket. A rögbiző kép figurái olyanok, mintha a Csipkerózsika várában játszottak volna és a gonosz boszorka menet közben elaltatta volna őket. Ebben a sorban ő a leginkább naiv festő. De azért a feszültség a félelem is érezhető. A dzsungeles képein ott ólálkodik a tigris, aki lecsap. Olyan kimerevített pillanatokat festett, amelyek nincsenek a valóságban, vagy ha félig képzetként meg is jelennek, tudhatók, hogy ez az illúzió csak addig tart amíg a nézzük a képet.

Csontváry Kosztka Tivadar

Ha Gulácsyról és Munchról is kijelenthető, hogy a magány festője, akkor ez triplán elmondható Csontváryról. Ő tulajdonképpen a magányt és ezzel a kirekesztettséget, a meg nem értést festette le. Nézzük pl. a két felső képet, sok alakos képek, de a szereplők még véletlenül sem néznek egymásra, beszélgetés pedig szóba se jöhet. A másik képen egy próféta próbál téríteni, de az emberek hátat fordítanak neki. De hát a magányos cédrus mit jelképez? Persze, hogy a magányt. Konkrétabban mit jelképez a gyönyörű, de magányos cédrus?  A meg nem értett, magányos művészt.

Ez a magány pedig ellentmond az amúgy barátságos szép tájnak, gyönyörű színeknek.  De szinte minden képen megjelennek fura torz alakok, amolyan szellemek. Inkább rossz szellemeknek nézem ezeket, de lehet, hogy tévedek.  Viszont az éjszakai képek szintén a magányról a kizárásról, az elutasításról szólnak. Mert az éjszakába kóborol a festő, és a távolban vannak is fények, házak, fura alakok,  - de ezek valószínűleg nem fogadnák be a festőt, mármint Csontváryt. Milyen tehát ez a világ, röviden: olyan mint egy gyönyörű nő, akinek külseje csodálatos, de belül hideg elutasító.

A végén talán annyit, hogy  ez az öt, végeredményben egymásra hasonlító festő igazi ellenpontja Brueghel (Brueghel család), akiről a másik oldalon elmélkedem.  Hogy miért ellenpont az kiderül ha elolvasod, ill. megnézed a Brueghel képeket.  

És még annyit, de ez tényleg a vége, hogy eme festők kiemelése nem azt jelenti, hogy  csak őket tartom a legnagyobbaknak. Rajtuk kívül még legalább tíz nagyszerű festőnek helye lenne itt,  de hát ismertek a hiányok: idő, hely, energia, figyelem.

Elnézést még egy ráadás.

Még annyit az egész  témához kapcsolódva, hogy felvetődik az alapkérdés: az egyéniség dönti el az emberi sorsot vagy a társadalom? Azon kívül, hogy a másik oldalon Isten, vagy más előre írt rendeltetés, vagy éppen a szerencse.  A rendeltetés nélküli szerencse (véletlen),  ami azért nem teljesen véletlen, csak jelentős részben.

Vagy a sors, élet szerencse alapon, illetve egyéni szabad akarat szerint  folyik, de a másvilági ítélkezés során minden a helyére kerül. Én ez utóbbit tartom a leginkább valószínűnek.

Ez tehát a kérdés egyik fele, de a másik fele, az hogy egy ember sorsát az egyénisége, vagy ama társadalom, rendszer határozza meg, amiben él. Van, aki csakis az előzőt gondolja, van aki elsősorban az utóbbit, én azok közé tartozom akik az is-is mellett voksolnak.  Pontosan nem tudom, de olyan 40-60% körül lehet az arány. És persze mind az egyént, mind a társadalmat további összetevőkre bonthatjuk. Az egyéniség fontosabb összetevői: az öröklött tulajdonságok (gének), a környezet (család, stb.), valamint az egyéni szabad akarat. A társadalom, összetevői pedig az aktuális és előtte  való vezetés, a rendszer típusa, a népkarakter, a hagyományos kultúra.

Nyilván az összetevők átfedik, egymást keverednek, de ahogy ezekre képekre nézünk, mégis elmerenghetünk ezeken a kérdéseken.