nemzeti konzultáció 2012 elemzése

Gondolatok a nemzeti konzultációról, pontosabban a 2012 évi kérdésekről.

Mivel itt érintett a közvetlen demokrácia ügye, így nekünk, a közvetlen demokrácia híveinek és reményeink szerint szakértőinek, véleményt kell mondanunk.

Először is kijelentjük, hogy leginkább azokkal állunk szemben, akik a valójában a közvetlen demokráciát tartják fölöslegesnek, károsnak és nem a nemzeti konzultációt. Ugyanis nem kevesen vannak azok, akik a nemzeti konzultációt azért kritizálják, mert elvetnek mindent, ami a közvetlen demokráciával kapcsolatos. Mi velük egyáltalán nem értünk egyet, a közvetlen demokrácia szükségességéről, megvalósíthatóságáról igen sok szó esik a tanulmányunkban.

Egy felvetésre azonban reagálnánk, ez pedig így szól: a gazdaság nem kívánságműsor.  (És egyébként ez sok mindenről elmondható, az igazságszolgáltatás, a döntéshozó mechanizmus, az adórendszer, stb., stb., szintén nem kívánságműsor.) Ezek szerint a szakértőknek kellene megmondani mi a helyes, és mi a helytelen. A probléma ott van, hogy csak kishazánkban van legalább tízezer „szakértő”, akinek legalábbis önmaga szerint, tudása, iskolázottsága feljogosítja arra, hogy ő mondja meg, mi a jó, ráadásul mindegyiknek megvan a maga saját határozott (csak ez a jó) véleménye. Egyszerűbben, baromi sok a szakértő, ha viszont elvetjük a közvetlen demokráciát, akkor négyévente néhány szakértő mondhatja meg, mi a jó, majd következő négy évben, másik néhány. Tehát a közvetlen demokráciát elvető „szakértő” okos tojás, a nagy számok törvénye miatt, nagy valószínűséggel önmagát is kizárja azok sorából, akiknek valaha a véleménye érdemben érvényesülhet.

Ellenben, amennyiben a működik a közvetlen demokrácia, a sok ezer szakértő véleménye két úton is érvényesülhet. Az egyik, hogy a szakértő valamelyik tudatalakító mechanizmuson (oktatás, tájékoztatás, tudomány, stb.) keresztül elmondja maga véleményét, befolyásolja ezzel, a szavazó nép véleményét. A másik pedig, a saját jogon leadott szavazata.

De térjünk rá a „nemzeti konzultációra”.

Elvileg három variáció lehetséges: ez a nemzeti konzultáció jelentősen erősíti a közvetlen demokráciát, sokkal több, mint a semmi. Csak kicsit erősíti, a közvetlen demokráciát, picikét jobb, mint a semmi. Avagy, lejáratja a közvetlen demokráciát, vagyis gyengíti a közvetlen demokráciát, rosszabb, kevesebb, mint a semmi.

Az, hogy jelentősen erősítené a közvetlen demokráciát, (sokkal több, mint a semmi) kiesik a következő okok miatt:

A kérdéseket egy politikai erő állította össze, nem a nép. A nép által kiválasztott, (a nép által fontosnak tartott) kérdés, egy sem szerepel a kérdések között.

Nincs biztosítva a csalásmentes szavazás, pl., az hogy egy ember szavazhat egy kérdésre. És még inkább, a válaszok összesítése sem jogszerű, nincs közjegyző, és ki tudja, kik, mit, hogyan számolnak.

És végül, de nem utolsósorban, teljesen homályos, hogy a válaszok milyen törvényeket, mikor, hogyan, milyen arányban határoznak meg. Vagyis teljesen homályos a szavazás eredményének felhasználása.

Ezek (melyek a közvetlen demokrácia alapfeltételei) hiánya miatt, eleve nem jelenthet nagy előrelépést a követlen demokrácia fejlődésében ezen nemzeti konzultáció.

De az még mondható, hogy a kevéssel több, mint a semmi, mert jóindulatúan tételezzük fel, a vezetés valóban vacillál néhány mellékes döntésben és a nép döntését tekinti a mérleg nyelvének. Legyünk jóindulatúak, és tételezzük fel, nem arról van szó, hogy a már eldöntött kérdésekben a népre hivatkozzanak, ráadásul még a saját demokratikusságukat is ajnározhatják. Két önző legyet ütnek egy csapásra. Sőt hármat, mert ha nem jön be az intézkedés, akkor erre hivatkozhatnak: de hát a nép akarta. Tehát fogadjuk el, nem erről van szó.

Viszont hiányoznak az alapvető feltételek és van itt még egy gond: az objektív vita elmaradása. Eleve sok itt a kérdés, hogy meg lehessen azokat vitatni, az idő is kevés, és kérdések mögött nincs vitaindító érvelés. A vita elmaradása miatt már felmerül: ez az egész nem is hasznos, nem is káros, egyszerűen fölösleges.

Akkor a hasznosságról döntsön a kérdések elemzése.

Általában a következő problémák vannak a kérdésekkel:

A kérdések meglehetősen pontatlanok, és hiányoznak a mértékek, arányok.

Hiányoznak az „is-is”, ill. az árnyaltabb válaszok lehetősége.

Több kérdésre csak úgy lehet válaszolni, ha megjegyzést is fűzne hozzá a válaszoló.  

Ezt pl., úgy lehetne megoldani, ha a megjegyzéses válasz variációt beteszik a válaszok közé. Pl. így: egyetértek, de csak akkor, ha a visszaélések lehetőségét jelentősen korlátozzák.

Több kérdésnél, a komoly válaszoló egyik kérdést, ill. választ sem tudja olyannak tartani, melyet egyértelműen szívesen bejelölne. Szinte minden válaszlehetőségbe van olyan momentum, amely a bejelölést megkérdőjelezi. És nem azért van, mert nincs határozott véleménye, hanem azért mert rossz a kérdés.  Igaz, hogy ez a válasz mindig szerepel, „nem tudom megítélni a kérdést”, de ezt is illene több felé bontani. Nem tudom megítélni, mert rossznak tartom a kérdést. Nem tudom megítélni, mert nem érdekel, és, vagy nem rendelkezem róla elég információval.

De nézzük a kérdéseket sorban.

1. kérdés, A kérdésfeltevő valószínűleg az egyszerűbb, és viszonylag alacsonyabb szintű adózásra gondolt, amikor átalányadózásról beszél. De ha arra gondol, akkor miért nem így (egyszerű és viszonylag kisebb mértékű) fogalmaz? Mert egyébként az átalányadózás akár magasabb adót is jelenthet. Vagy ha konkrétan az EVA adóra gondol, miért nem arra kérdez rá?

2. kérdés. Egyrészt ez a tipikusan mellékes kérdés, mert a jelen rendszert igen kevesen vitathatják. Ha kormányzat „fejében” ez a kérdés komolyan felmerült az elég szomorú, mert a válasz (a második) elég egyértelmű. Itt leginkább kitűnik eme ravasz megfogalmazás: egyesek így gondolják, mások pedig így gondolják. (Hányan vannak az egyesek, és hányan a mások?) Sokkal tisztességesebb lenne: a kormányzat körében felmerült eme lehetőség, ill. ama lehetőség, ezért és ezért.

3. kérdésre ugyanez vonatkozik.

4. kérdés. Túl általános a kérdés (egyébként pontatlan is) természetesen, szinte a mindenki az első választ jelöli be, de a komoly gondolkodóba felmerül egy sereg feltétel, és több megjegyzés. Ez tipikusan azon kérdések közé tartozik, amikor további kettő-három megjegyzéses választ kellett volna  megadni.

5. kérdés, felmerül mindazon hiba mely az előzőkben volt. De itt ráadásul a fő kérdés nem egyezik a konkrét kérdésekkel. E kérdésben továbbá nagyon hiányzik az is-is válasz. Bizonyos esetekben, (ha el tud helyezkedni) a leírt eszközökkel támogassa a munkába állást. Más esetekben támogassa az otthon maradást is.  A lényeg, hogy a gyereknevelés egyszerűbb legyen, és kevésbé terhelje a szülőket.

6. kérdés, tipikusan azon kérdés, melyre az arányok, mértékek tudása nélkül nem lehet válaszolni. Az arányok, mértékek pedig nem derülnek ki ebből a kérdésből. Pl., hogyan lehetett volna „megkérdezni” ezt normálisan: az államnak jelen helyzetben növelnie kellene minimálbért. Ráadásul, mintha már emelték volna a minimálbért. Az általános közgazdasági válasz pedig, nyilvánvalóan az, hogy a minimálbért az infláció arányában, de egyéb szempontok figyelembevételével emelni szükséges.

És akkor térjünk ki eme következő kérdés-problémára. Több kérdésnél, már egy meglevő intézkedésre kérdeznek rá, úgy mintha: ezt most be kellene vezetni, vagy sem. Ilyen, pl. a 10. kérdés. Azt talán mindenki tudja, hogy vannak versenyszabályok (ebbe tartozik a monopolhelyzet), és ezek betartásáért  felel a versenyhivatal. A kérdés, válasz tehát, kb. így hangozna helyesen: az eddigieknél szigorúbban kell fellépni a monopolhelyzet ellen.

Több kérdésben felvetődik eme probléma, pl. a hetedikben is, mivel a munkahelyteremtés eddig is támogatva volt tudomásom szerint.

7. kérdés. A kérdés megint túl általános, nem lehet tudni, hogy a multik további támogatásról szól, avagy a kis és középvállalkozások támogatásáról. Beruházás, vagy beruházás nélkül, stb.?  Szóval a pontosság ill. a megjegyzéses válaszok (több alternatívás válaszok) hiányoznak.

8. kérdés. A válasz persze egyértelmű, ugyanakkor felmerülnek ezek a kérdések: miért csak a fiatalok elhelyezkedését?  Milyen eszközökről van szó? A pontatlanság, bizonytalanság miatt persze a válasz is bizonytalan lesz. És felmerül: vajon nem rossz eszközökre adtam az áldásom?

9. kérdés. Számomra tipikusan azon kérdés, melyről kevés információ áll rendelkezésre.

10. kérdésről már szó volt.

11. kérdés. A probléma ugyanaz, túl általános, pontosabban: igen köztulajdonban (állami) legyenek, de nem mindegy, hogy az állam hatékonyan ésszerűen és tisztességesen működik, avagy sem. És mindjárt kirajzolódik egy nagyon fontos kérdés, válasz, mely mindig kimarad. Szükséges az állam további jelentős ésszerűsítése és korrupció, protekció mentesítése.

12. kérdés nagyjából rendben van, bár egy kicsit általános, pontatlan.

13. kérdés, megint csak a konkrétumok hiányában nehezen lehet válaszolni.

14. kérdés. Kinek az agyába fordul meg, hogy a cafateriát készpénzbe adja, hiszen, pont az a lényeg, hogy csak bizonyos szolgáltatást, terméket adnak. Ez, mint a 2. kérdés, a botorsága miatt fölösleges kérdés. Esetleg azt lehet megkérdezni: maradjon, vagy megszűnjön a cafateria rendszer.

15. kérdés kapcsán megint felmerül egy hiányzó kérdés: a jelenlegi, avagy a több kulcsos személyi jövedelemadóra van szükség. Ha a kormányzat igazán demokratikus lenne, akkor, pl. ezt a kérdést tenné fel.

16. kérdés. A felvetés eléggé botor, és nincs érték, arány. Egyébként már indirekt módón nyesegetik a nyugdíjakat. Egyébként nyugdíj-rendszerváltásra lenne szükség.

Szavazástechnikailag kettő variáció lehetséges, vagy valamilyen konkrétumra kérdeznek rá, vagy valamilyen általános irányvonalra. De bármire is kérdeznek rá, úgy kell kérdezni, hogy válasz, az összesített válasz ne legyen tetszés szerint alakítható. Eme kérdéssorban valahogy egyik sem jön létre, valahogy itt a konkrét és az általános között lebegnek a kérdések. És ezen válaszokból, eltekintve a ködös összesítésről, sok minden kiolvasható.

Hogyan lehetne normális, tisztességes kérdéseket feltenni?

Félévente elég lenne, mondjuk öt kérdés, a következő formában:

A kormányzat körében felmerült a jelenlegitől eltérő következő megoldás, pl. csökkenti kell a nyugdíjakat. Vagy, pl. meg kell szüntetni a cafatéria rendszert, stb. stb. Az új megoldás, a változtatás mellett ezen érvek szólnak, ellene pedig emezen érvek szólnak. Mi az Önök segítségével tudunk csak dönteni. Ezért mondják el véleményüket röviden (jelöljék be a helyes válaszokat) és hosszabban is, levélben indokolják meg a válaszukat. Az Önök véleménye alapján döntjük el, hogy bevezetjük-e a változtatást, vagy sem.

Az alapkérdésre való visszatérés, vagyis, hogy a nemzeti konzultáció kicsit erősíti, bővíti (a semminél több), vagy inkább lejáratja (a semminél kevesebb) a közvetlen demokráciát?

Mivel a kérdések a fenti elemzés alapján általában, összességében rosszak, ezért sajnos azt kell mondani, hogy ezen „nemzeti konzultáció” egy kicsit sem több a semminél, nem tesz hozzá a közvetlen demokráciához. Ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, akkor azt mondjuk: talán nem járatja le, de teljesen fölösleges. Ha szigorúbban ítélkezünk, akkor lejáratásról kell beszélni, ill. arról, hogy mindebből a kormányzat trükkösen a maga számára előnyöket akar kovácsolni.

Nagyon fontos azonban megjegyezni, a közvetlen demokrácia jó, jól is lehetne csinálni, akár ehhez hasonló kérdéssort is fel lehetne tenni úgy, hogy az erősítse, bővítse a közvetlen demokráciát, és ezzel a nemzet fejlődését is elősegítse.

Na de itt van még a mujejő-reviszer, azaz, az elfogulatlan vélemény.

Politizáljunk, azaz mondjunk véleményt a közügyekről, de tegyük azt értelmesen, elfogulatlanul. Aki elfogult véleményt mond, ő hamis valótlan véleményt mond, ő árt az embertársainak. Az ártás közvetett úton (torz vélemény, torz vélemények, torz társadalom, torz rendszer, az egyének is, leginkább a kisemberek károsodnak) jön létre, de létrejön.

Ha az egyik nagyképű profi politikus, politikai vezető, belenéz az interneten megjelenő politikai véleményekbe, az gondolja: na ez az alja pórnép, ezek nem érdemelnek jobbat. Ezt gondolja, (persze nem ezt mondja): és sajnos igaza is van. Az más kérdés, hogy lényegében, tartalmilag ő sem politizál színvonalasabban, legfeljebb formailag, vagyishogy nem más, mint egy diplomatikus dumagép. A vezető politikusok: diplomatikus dumagépek, de lényegében elfogultak. Mindent halál magabiztosan megmagyaráznak, csakhogy gyakran maguknak is ellentmondanak, (mást mondanak, mint kettő perccel, héttel, hónappal, évvel ezelőtt) és ez már önmagában is gyenge politizálást jelent. Szóval, ha nekik lehet, akkor nekünk egyszerű kisembereknek is lehet – gondolják sokan, de tévesen. Nem, mi kisemberek nem engedhetjük meg magunknak a színvonaltalan politizálást, mi különbek vagyunk náluk.

Szóval a legfontosabb az elfogulatlanság.

De kezdjük talán azokkal, akinek a mondanivalóját így lehet összefoglalni: nagy szahara az egész világ, az egész értelmetlen, az emberiség el fog rohadni, és egyébként minden hazugság. Ez így oké: csak akkor ezek az emberek miért írják le ezt? Mert ha semmi értelme semminek, akkor az ő kis véleményüknek sincs semmi értelme. Vagyis ha valaki veszi fáradtságot, hogy a maga kis-nagy igazságát közölje, akkor nyilván meghallgatókra és helyeslőkre számít, vagyis mégis a világ értelmét keresi. Tehát aki egyáltalán ír és olvas, ő már hisz abban, hogy van, ill. lehet értelmes világ.

De folytassuk az ellentáborral, akik szerint minden jelenlegi nagyjából szép és jó. Illetve még többen vallják: amúgy a világ a rendszer nagyon klassz, csak hát ez a Magyarország, vagy ez a párt, ez a vezető, ez viszont borzalmas. Az ő kiindulópontjuk is rossz.

Ahogy a másik ellentábor kiindulópontja is rossz, miszerint: van egy remek ország egy remek párt, egy remek vezető, csak hát az a fránya világ nem engedi, az mindig alátesz.

A felsoroltak mind elfogultak.

1. Mivel senki és semmi nem lehet tökéletes, mindenhol vannak hibák, ezért minden oldalnak kijár a kritika, de persze arányosan, a viszonylag jót, és a viszonylag rosszat azért meg kell különböztetni. Elfogult, aki nem így tesz.

2. És mivel senki nem lehet tökéletes természetesen  önkritikának is kell lenni. Értelmetlenül hamisan elfogultan politizál, akinek nincs önkritikája és, vagy másoktól se vár el önkritikát. És, vagy mások önkritikáját támadási ürügyként kezeli. Ugyanakkor különbséget kell tenni, a rejtett bűn beismerése és az önkritika között.

3. Visszatérve: legyünk elfogulatlanok, ne gyűlöletből politizáljunk. A személyes szimpátiát és ellenszenvet ki kell zárni.

4. Senki, semmi nem tökéletes, de mindenkiben mindenben fel lehet fedezni valami pozitívumot. Aki állandóan egy embert, egy pártot szidalmaz, ő biztosan elfogult. Egyrészt már az is baj hogy egyénekben, személyekben gondolkodik, de erre még visszatérek. Másrészt ezért mindenkiben lehet találni valamilyen pozitívumot is, és ezt már az elfogulatlanság miatt is keresni és találni kell.

Miért is baj a személyekben való gondolkodás? Egy ember semmit se tud tenni, ha nem támogatják. A támogatók táborát centrikus egyre nagyobb körök mentén lehet modellezni. Fővezér, alvezérek, középvezetők, a politikai erő belső és külső magja, az aktív kisemberek, a passzívan (beleegyezően, elfogadóan) támogató kisemberek. A lényeg, hogy nem egy-egy ember csinálja a politikát, hanem a társadalom. És itt visszacsatlakozhatunk a kezdeti elmélkedéshez vagyishogy, nekünk kisembereknek, miért kell értelmesen színvonalasan elfogulatlanul politizálni. Másfelől mi kisemberek azért sem engedhetjük meg handabandázást magunknak (szemben a politikussal, vezetővel, politizáló gazdagokkal), mert végül is, mi kisemberek faragunk rá.

4. Azért a vezető, vezetők arányosan (jóval) magasabb felelősségét nem lehet elmosni. De felelőssége van a mögötte álló embereknek is a távolság arányában. A legkisebb felelőssége a rosszat támogató „ismeretlen” kisembernek van, de neki is van felelőssége. Az elfogulatlan ezzel is tisztában van.

6. De van egy másik oka is annak, hogy nem lehet személyekben gondolkodva politizálni. A módszereket, mechanizmusokat, és elveket kell elsősorban (ötszörös erővel) kritizálni, azután ezen módszereket mechanizmusokat elveket valló embercsoportokat, politikai erőket (kétszeres erővel) és csak ezután jöhet a név szerinti személyes kritika. Látszólag nem fontos a sorrend, az arány, de valójában nagyon fontos. Aki nem tartja be, ő értelmetlenül, hamisan politizál.

Hiába váltunk le politikai erőket, pártokat, embereket, ha a módszerek, mechanizmusok, elvek megmaradnak, akkor más, „új”, de lényegében hasonlóan rossz emberek, emberek, pártok, politikai erők lépnek a helyükbe. 

7. Az elfogulatlan embernek, politizálónak tisztában kell lenni a kritika fajtájával és céljával.

A kritizálónak és kritika fogadójának is tisztában kellene lenni.

A kritikát az különbözteti meg a szidalmazástól, hogy a kritikának van egy „változtatási” célja.

Van a „szeretném, hogy még jobb legyél” típusú kritika. Tulajdonképpen ez a támogatás első lépcsője, tehát

Van „ez az utolsó figyelmeztetés” típusú kritika.

És van a „tűnjön el” típusú kritika.  Ez csak akkor nem rosszindulatú, ha kiegészül elfogadható megoldási javaslattal.

8. Ha elfogulatlanok akarunk lenni, akkor nem tartozhatunk klikkbe, csapatba. Legalábbis szolgai módon nem tartozhatunk. Csak az lehet elfogulatlan, akinek van saját meggyőződésű, gerinces önálló véleménye. Akit konkrét érdekek fűznek valahová, annak kétségkívül nehéz dolga van, nagy valószínűséggel nem tud elfogulatlan lenni.

9. Az elfogulatlan nem ragad ki egy-két történést, cselevést, esetet. Elfogult, aki néhány kiragadott esetből ítélkezik. Ezért az elfogulatlannak nagyjából minden cselekvést, történést, esetet, tényezőt, vonatkozást ismernie kell és ráadásul ezeket összegeznie is kell. Ezért az elfogulatlansághoz tudásra is szükség van.

10. Aki idáig eljut, neki már lényegében el kell jutnia a rendszer, a rendszerfejlődés, a fejlődés lehetséges jobb jövő gondolatáig. Minden eddigi okfejtés ide vezet.

A rendszerkritikának kell lenni a vélemény fókuszában, a rendszerelemzésnek kell lenni a dominánsnak. A kiindulásnak, a rendszernek kell lenni.

11. Az elfogulatlan, ha nem is mindig hangosan, de legalább magában hozzáteszi: na de itt van még a mujejő-reviszer.

Miért is szükséges, hogy a „rendszer” legyen a kiindulás, legalábbis, ha közügyekről van szó?

Csak az szeret, épít, segít, aki kritizál, véleményez, és ha elfogadható javaslatot (nem azt, hogy menjen a pokolba) is mellé tesz, és eléggé udvarias, akkor szinte biztosan jóindulatról van szó. Ugyanis lehet zrikálásból is kritizálni. Valahogy a kritizálónak és kritikát fogadónak is éreztetni ill. érezni kell, hogy jóindulatú kritikáról, véleményről van szó. A szeretet első jele, az aggódás és a kritika. Akit nem kedvelünk, aki közömbös számunkra, őt jó messzire elkerüljük.  Akit kedvelünk, őt képtelen vagyunk elkerülni, és ha rossz útra téved, akkor a lelkiismeretünk, azt mondja, kiabálja: menj oda és próbáld meg a helyes útra terelni.

Ami ide fele igaz, az általában visszafele is igaz, vagyis megállapítható: ha valaki normális jóindulatú ember akar lenni, aki hasznos tagja akar lenni a társadalomnak, annak kötelező a rendszert kritizálni. Tehát nemcsak hogy lehet, szabad a rendszert kritizálni, de kötelező.  És miért pont a rendszert? Egyszerűen azért, mert ez az, ami igazán hatékony. Egyrészt az emberek megsértődnek, és kialakul a dafkehatás. A rendszer szerencsére nem tud megsértődni, bár sok politikus szinte személyes sértésnek veszi, ha a rendszert kritizálják. Manapság is még, ez (a rendszer kritikája) a legnagyobb politikai bűn, sajnos még itt tartunk. Amit dicsérni kellene (a rendszerkritikát) azt el akarják tüntetni, ez önmagában is legfeljebb gyenge szint.

A javaslatom, hogy minden vezető nagybetűvel írja ki a falára: aki a rendszert kritizálja, nem nekem akar ártani. Ha tehetséges, bölcs vagyok, akkor a jobb rendszerben még inkább érvényesülök, és még szeretni is fognak. És a történelem is úgy fog számon tartani, mint tiszteletre méltó embert.

(Pszt, lehet, hogy ez a baj: nem bölcsek a vezetők?)

Visszatérve, ami ennél is fontosabb, az embereket le lehet váltani, meg lehet őket büntetni, de ha a rendszer (a módszerek, mechanizmusok, elvek összefüggő halmaza) marad, akkor a leváltott emberek helyébe újak lépnek. A felsorolt nyolc pont egyébként a rendszerhez vezet. Rendszerfejlődés nélkül nincs társadalmi fejlődés és a többség nem halad sehová. És ha nincs előrehaladás, akkor a hanyatlás (és ez konkrét halálokban, szenvedésekben mérhető) bekövetkezik.

Az elfogulatlan, ha nem is mindig hangosan, de legalább magában hozzáteszi: na de itt van még a mujejő-reviszer.

Szükség van a rövid határozott véleményre. A vélemény lehet rövid, határozott, de nem lehet felületes, elkapkodott. Manapság a vélemények 90%-a felületes, elkapkodott, többek között, azért mert ilyen véleményadó mechanizmusok alakultak ki. Pl. egy sajtótájékoztatás. Pl. egy politikai műsor, ahol szinte ki van szabva, egy ügy, egy perc. Ki sem próbálják, hátha nézett és érdekes lenne a hosszabb vélemény, az alaposabb kibeszélés. A felületes, elkapkodott vélemény nem lehet elfogulatlan.

Ugyanakkor kétségkívül, a túl hosszú vélemény, elkenődéssel, határozatlansággal párosul. A megoldás, hogy a rövid vélemény, kritika után hozzátesszük: na de még itt van a mujejő-reviszer. A mujejö-reviszer ennek a rövidítése: múlt, jelen, jövő, rendszer, világ, szerintem. És akkor így hangzik a mondat: na de itt van még, a múlt, a jelen, a jövő, a rendszer, a világ, és mindez szerintem. A „szerintem” az jelenti: mindez csak az én szerény véleményem, csak a népakarat döntheti el, mennyiben igaz ez. A népakarat, persze nem népszavazással, de azzal, hogy mennyien és mennyiben fogadják el, lehet ez csak néhány ember. Hiszen az ember nem magának közli a véleményét, mert akkor ki sem mondaná (le sem írná).

Egyébként, pedig aki csak múltat nézi ő csak elfogult, lehet, mint ahogy az is, aki csak a jelent nézi, ill., aki csak a jövőt nézi. Másképpen, nem lehet elfogulatlan, aki kihagyja akár a múltat, akár a jelent, akár a jövőt. (De egyébként a jövő a legfontosabb.) A jelen: leginkább a  közelmúltat, közeljövőt, a közeli világot, az országot és az aktuális vezetést jelenti. 

Továbbá elfogult, aki kihagyja, kifelejti a véleményéből a rendszert, és a világot.

Ezért, már amikor kialakítjuk véleményünk, tegyük hozzá magunkban: na de itt van még a mujejö-reviszer. És amikor kimondjuk a rövid, határozott véleményünk, akkor tegyük hozzá lehetőleg hangosan, de legalább magunkban: na de itt van még a mujejö-reviszer.