Jog erkölcs oktatás világnézet gondolkodástan

Az biztos, hogy elméletileg állandóan a jóra, jobbra kell törekedni. Elméletileg állandóan pontosan elemezni, kritizálni kell a jelent, pontosan elemezni kell a jobb (az ideális optimális) jövőt, elméletileg a változásra kell törekedni. Más kérdés, hogy a kockázatok pontos elemzése után mire vállalkozunk a gyakorlatba. Illetve az adott vezető, politikus mire vállalkozik. Az is biztos, hogy valamennyire gyakorlatilag is változtatni kell, a változtatás mértéke üteme, ami kérdéses. 

Elmélkedés a jóról (kellemesről) és a rosszról (kellemetlenről).

Az ember boldogságkiegyenlítő rendszerrel rendelkezik.  Az ember a rossz, kellemetlen körülményekben is megtalálja a jót, a kellemest, és a jó kellemes körülményekben is megtalálja a rosszat, a kellemetlent. De ennek is van egy jó, és egy rossz oldala. Minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó. Ami van az, megszokott lesz, csak arra vágyunk igazán, ami nincs. Stb..

Nem tudom megfigyelte e, a kedves Olvasó, hogy az életben a jók és rosszak szinte egyforma arányban, számban követik egymást. Nyilván ebben benne a van a boldogságkiegyenlítő rendszer hatása is.

És ehhez még hozzájön az alapvető természeti Isteni törvény, a véletlenszámítás.

Pontosabban pl. azon törvényszerűség, hogyha van pl. ezer fehér golyónk, és van ezer fekete golyónk, összekeverjük, és azt betesszük egy sötét, zsákba, vakon húzunk, (csak a szerencse dönt), akkor 100 húzás után legfeljebb 6-7-8 - al tér el az egyik szín a másiktól. (A húzások számától függetlenül, a különbség átalagosan 5 lesz, és szinte soha nem haladja meg a 15-öt.) Ehhez kapcsolódnak még más törvények is de maradjunk ennél: a kétváltozós véletlenszerűen kijövő nagy számok alaptörvényénél.

Először is állapítsuk meg, hogy ezen természeti Isteni törvény sokkal többször érvényesül a természetben, az életben, az un. társadalmi életben is, mint ahogy azt gondolnánk. Pl. ha a fehér golyó a jót jelképezi, a fekete golyó, a rosszat, akkor a törvény szerint is, e kettőnek hosszabb távon közel egyenlőnek kell lenni.

Másodszor állapítsuk meg hogy ezen törvény egy igazi természeti, Isteni törvény, szinte annak bizonyítása, hogy vannak természeti, Isteni törvények, szinte matematikai törvények. Ez más, több mint az hogy 2x2=4. Ugyanis az utóbbinál fel lehet vetni: más nem jöhet ki, nem jöhet ki pl. az öt.

Ellenben, a nagy számok törvényének, nem feltételen kellene igaznak lenni. Mert egyfelől, valóban azon logikai törvény van jelen, miszerint: az egyenlő esélyűeknek, egyenlően kell kijönniük.

Ellenben, ugyanilyen logikai törvény: a vakszerencsében, bármily variáció egyaránt lehetséges. Vagyis 100 húzásból, a vakszerencse törvénye miatt az is kijöhetne, hogy pl. nyolcvan fehéret, húzunk, és húsz feketét, vagy fordítva. De ilyen, ilyesmi arányok soha nem jönnek ki. Vagyis valakinek, nevezzük ezt a természetnek, Istennek, dönteni kellett, hogy az „egyenlő esélyűség” törvényét érvényesíti, vagy a vakszerencse törvényét. És az „egyenlő esélyűség” törvénye mellett döntött, beletéve kb. 5%-ot a vakszerencséből. A természet, Isten nem kedveli a vakszerencse törvényét, a káoszt, megpróbálja a minimálisra csökkenteni.

Harmadszor állapítsuk meg, hogy természetben, az emberi életben is igen kevés vakszerencse aránya, (amiről az emberek tehetnek, azt ne nevezzük szerencsének) vagyis a természetben és az emberi élet keretében rend van, szinte mindennek (10-13%-ot kivéve) megvan a helye ideje, a törvénye és nincs káosz.  A szabad akarat tehát lényegében abból áll, hogy az ember, vagy felismerni és alkalmazza a természeti Isteni törvényeket (azokat, amiket már nyilvánvalóan fel kell ismerni és alkalmazni), vagy megteheti ennek az ellenkezőjét is, igaz akkor hosszabb távon a saját szenvedését, vagy akár pusztulását okozza. A szabad akarat minimálisan: akár többletszenvedést és korábbi halált is okozhat magának. Még egyszerűbben: az ember választhatja (ez a választás a szabad akarat), az ostobaságot, önzőséget, nem ismerve fel, hogy ezzel saját magának is árt, ugyanis ezt már régen fel lehetett volna ismerni.  Az élőlények szabad akarattal rendelkeznek, az ember mindenképpen azzal rendelkezik.

Ezután visszatérek az eredeti témához, a jó (kellemes, életjavító) és a rossz (kellemetlen fájdalmas, életrontó) szinte egyenlően váltogatja egymást, de ebből ez is kijöhet: nincs értelme fejlődésről beszélni, az ember nem lehet boldogabb.

Egyébként a „minden előre el van rendelve” gondolatát is százféle módón lehet magyarázni, és az ellenkezőjét is. Én a „nincs minden előre elrendelve” pártján állok, nekem ezt sikerült bizonygatnom. Viszont az igazság az lesz, amely mellett mégis több és erősebb, bizonyítottabb magyarázat van. De kétségkívül magyarázatok hatalmas száma (a hamisságot is százféleképpen lehet magyarázni, az igazságot is) azt jelenti, hogy nehéz az igazságot kideríteni.

Visszatérve, van azonban egy kiterjedés az „idő”, amit eddig nem vettünk figyelembe. Mert lehet, hogy számban egyenlő a jó és a rossz, de lehet, hogy a jók átlagos időtartama pl. kettő óra, vagy másodperc, a rosszak átlagos időtartama, pl. egy óra, vagy másodperc, persze a rosszak ideje is lehet a hosszabbik

Matematikailag azonban igen nehéz bizonyítani, hogy van fejlődési lehetőség, vagyis hogy lehetséges, hogy a rosszak (a kellemesek) aránya csökkenjen, a jók (a kellemesek) aránya növekedjen. Én pedig abszolút tök vagyok a matematikához.

Történetesen e problémán járt az eszem, miközben elmenetem zuhanyozni. És történetesen akkor éppen elromlott bojlerünk, méghozzá úgy, hogy kb. egy percig kellemes meleg volt a víz, a következő percben viszont kellemetlen hideg (nem jéghideg, de viszonylag hideg) volt a víz, és ez váltogatta egymást. És akkor eszembe jutott, hogy ez bizony egy jó modell. A kellemest jelképezi a meleg víz, a kellemetlent pedig a hideg víz. És kétféle lefolyás lehet, ez esetben, de ha ez egy modell, akkor általánosíthatunk. Pl., hogy 10 percig kellemesen érzem magam a zuhanyozás közben, jó a bojler (jók a körülmények), de a vége, a megszakadás egy kellemetlen időszakot jelent. Végső soron a jó és a rossz egyenlő számban váltakozik. Vagy, hogy a rossz és a jó 10 percig, percenkét váltakozik (rossz a körülmény) és a vége, a megszakadás akkor inkább egy kellemes időszakot jelent. Itt is a jó és a rossz váltakozik szinte egyenlő számban, csak más időtartamban.

A számításhoz pedig helyezzük el a kellemes meleg vizet a pozitív ötös skálán a négyes szintre, a kellemetlen hideg vizet pedig a negatív kellemetlen ötös skálán, a négyes szintre. És akkor számoljunk.

Ha rendben van minden, jók a körülmények, 10 percig egyfolytában meleg a víz, akkor 10x3= 30 az idővel együttes kellemességi szint 30-as. De miért vettem 3-mat, a 4 helyett? Számításba vettem, hogy a „megszokott” veszít a kellemességéből (boldogságkiegyenlítő rendszer). Ugyanakkor, a kellemes megszakadás vége 3 percig tartó hármas szintű kellemetlenség. Összesítve tehát 30-9=21 a kellemességi szint.

A másik variáció, az elromlott váltakozó körülmények. (A rossz körülmények tekintetében is kétféle variáció van: vagy elromlottak a körülmények, vagy a lehetségesnél kevésbé fejlődtek, pl. még nem jött létre, a jó bojler-gyártás. Ezt is általánosítsuk pl. a történelmi fejlődésre.)

Összesítve 5 percig kellemes meleg a víz, azonban itt a meleg víz, mivel hideg után jött egy fokkal még kellemesebb volt, ez 5x 5=25.  Összesítve 5 percig hideg a víz, és vegyük úgy, hogy ez maradt a négyes szinten 5x-4=-20.  A vége a megszakadás pedig szintén 3x3=9, de ez most pozitív érzés volt. Összesítve 25+9-20=14, ez az összesített kellemességi szint. 21 áll szemben 14-gyel, úgy hogy a kiegyenlítő érzéseket is megpróbáltam figyelembe venni. (Lehet hogy a 21 csak 17-tel áll szemben, de ez nem lehet, hogy egyforma a két variáció.) A következetés pedig röviden a következő: lehetséges a fejlődés, a jó a kellemes az életjavító aránya növekedhet a rossz, a kellemetlen az életrontó arányához képet. Az én számításiam szerint pl. 20%-os abszolút javulásból a boldogságkiegyenlítő rendszer, és egyebek miatt 15% nem realizálódik, 5%, kb. a negyede, realizálódik, de akkor is van fejlődési lehetőség.

Elmélkedés az erkölcsről.

Az erkölcs társadalmi tényező, még akkor is, ha elsősorban saját nevelésünkről szól. Az erkölcs nem arról szól, hogy ezt, vagy azt meg kell tennem, tenned. Hanem arról szól, hogy felteszem a kérdést: mit kell tennem, ahhoz hogy jobb, hasznosabb erkölcsösebb ember legyek. Az erkölcs, ajánlás (és nem parancs) magunknak és másoknak.

Szerintem az erkölcs alapja az önzetlenség, önzőség. Ez azon alapkő, alapmérték, mely nem engedi, hogy ez a szerteágazó téma zavarosan szétfolyjon. 

Az emberben gyakran felmerül: nekem ez jár, nekem jogom van hozzá. Talán ez gondolat sok erkölcsi probléma alapja. Nekem ez a tisztelet, ez a megbecsülés, ez a vagyon, ez a hatalom, ezek a jogok, stb. járnak.  Ez rendben is van, mert ami jár, amihez az embernek joga van, azért ki kell állnia, ahhoz ragaszkodni kell. Ha ilyenkor dühöt, gyűlöletet, elszántságot érez, az nem feltételen kapzsiság, önzőség, hatalomvágy, felsőbbrendűségi érzés, stb..

A bukató ott van, hogy az önző, zsarnoki, kegyetlen emberek is ezt mondják: nekem ez jár, nekem ehhez jogom van. 

Ezután két kérdés merülhet fel, az egyik: milyen keményen, kvázi kegyetlenül ragaszkodjak ahhoz, ami nekem jár.

A másik: milyen alapon, milyen elvek alapján mondom, nekem ez jár, nekem ehhez jogom van.

Kezdjük az utóbbival:

Nekem jár, mert megszereztem, megkaptam, igazoltan birtoklom, függetlenül attól, hogy van e mögötte másoknak hasznos munka, tevékenység. Az sem számít, hogy ez adott esetben, ami jár nekem az, az átlagosnál jóval több, vagy egy mértékletes rendszerbe tagolódik be. Mások helyzete, jogai nem érdekelnek, az átlag az általános sem érdekel.  Nem érdekel azon fél helyzete joga, akivel szemben én érvényesítem a jogom. Továbbá az sem számít, hogy erőszakkal szereztem meg, ill. erőszakkal kívánom érvényesíteni. Egyszerűbben, jár, mert erősebb, rafináltabb vagyok, mert képes vagyok az akaratom érvényesíteni.

Ha ilyen alapelvek mellett gondolom: nekem az jár – akkor jó eséllyel tévedhetek, vagyis akkor nem biztos, hogy az a dolog jár nekem, amiről azt gondolom, hogy jár. Ugyanakkor ez csak valószínűség, de nem bizonyosság.

Milyen keményen kegyetlenül érvényesítsem, a járandóságom, a jogomat.

Ugyanakkor: milyen keményen érvényesítsem a vélt vagy valós igazságom, a velem egyetértők igazságát. 

Ez megint nem könnyű kérdés. Mert egyfelől mondható: keményen, mert csak így lesz rend. Vagy: aki a kisebb csalásra (a jogos járandóságom elvételére) képes, az a nagyobbra is képes. Ha a becsületesek nem érvényesítik a jogaikat, akkor baj van, akkor a becstelenek világa jön el.  Ezek a gondolatok állnak az egyik oldalon, a keménység oldalán.

De a másik oldalon, a szelídség, a tolerancia, a türelem, a meggyőzés, a szeretet oldalán is sok érv áll. Persze nyilván az adott helyzetet és az adott ellenfelet is mérlegelni kell. Ugyanakkor, mégis valamilyen általános hozzáállást is ki kell alakítani.

Az önzetlenség mégis arról szól, hogy valamennyire lemondunk arról, ami nekünk jár, a másik fél javára. A miénkből adunk a másiknak. Mert az nem önzetlenség, azzal nem adunk semmit a másiknak, ha mindenki megkapja maga jussát.  De hol van az önzetlenség mértéke, és a mérték átlépése után, már lehetünk kegyetlenek, kemények?

Ráadásul én is tévedhetek, mert lehet, hogy a jogtalan jussom, a hamis igazságom akarom érvényesíteni.

Mindez nemcsak erkölcsi kérdés, de annak a kérdése is, hogy milyen stílusú társadalmat alakítunk ki.

Ezekre a problémákra én magam sem tudom a választ. Viszont a probléma felvetése is, ha nem is sokkal de egy lépéssel előbbre vihet.

Bennem homályosan a következő gondolat fogalmazódik meg: annak ellenére, hogy ez csak egy erkölcsi probléma, hihetetlenül pontos értékelésre van szükség. Aki felületes, ő jó eséllyel válik erkölcstelenné.   

Gyereknevelés testi fenyítés.

Bevallom, mint szülőnek néha eljárt a kezem, hirtelen függöny, és bumm lekavartam a kisgyereknek egy pofont. De csak egyet és nem nagyot. Egy pillanatra kiakadtam elvesztettem az önuralmam, dühből ütöttem. Utána persze napokig lelkiismeret-furdalásom volt, természetesen nem vagyok büszke ezen tetteimre, sőt, a legnagyobb hibáim lapjaira jegyeztem be ezeket az ütéseket. Szóval nem akarom védeni magam, mégis a helyes gyermeknevelés (az élet talán legfontosabb dolga) miatt el kell gondolkodni a problémán.

Minden tanulmány szakember, statisztika, a jog, közerkölcs is elítéli a testi fenyítést. A vizsgálatok szerint, azok, akik testi fenyítést kaptak, sokkal inkább lelki beteg, aljas, agresszív emberré válhatnak, mint akik nem kaptak testi fenyítést. De ezek szerint az 50, 100, 200, 300, stb. évvel ezelőtti emberek háromszor, ötször, tízszer voltak lelkileg abnormálisabbak, és, vagy aljasabbak, agresszívabbak, mint a korunkban élők, hiszen kb. ilyen arányban csökkent a testi fenyítés. Márpedig ez erősen kétségbe vonható, mármint az, hogy az emberek mentális állapota ennyivel „jobb” lenne jelenleg, mint a múltban. Vegyük csak a mostani hatvanéveseket, akik legalább háromszor annyi verést kaptak, mint a mostani fiatalok. És a hatvanévesek valóban jelentősebben torzultabb lelkületű, idegbetegebb, agresszívabb, önzőbb emberek, mint a fiatalok? Tehát itt eleve valami sántít.

Tulajdonképpen én a problémakört a következő elméleti (logikai) al-problémakörökre bontanám.

Az optimális szigor, azaz az optimális engedékenység.

Hogy alakul az emberek mentális erkölcsi állapota. Kiegyensúlyozott, számító, önző emberek, avagy kissé labilisabb, de önzetlen emberek kialakulásának örüljünk?

A testi fenyítés fajtái.

Ki mire, hogyan reagál, avagy a lélek rejtelmei.

A testi terror és a lelki terror.

A végső eszköz az erőszak.

A türelem és a tolerancia határa. (Vannak e időhatárok a gyereknevelésben, vagy nincsenek.)

De nem folytatom, mert félek, ezt is félreértik: na akkor verhetjük a gyereket.

Azt viszont ki merem jelenteni, hogy az érzelemi felindulásból eredő testi bántás semmivel sem alávalóbb, mint az előre megfontolt. Sőt szerintem sokkal őszintébb, emberibb és ezt a gyerek is érzi.

Újra ismételem nem rendszeres és hatalmas verésekről, hanem kivételes ritka esetekben kisebb testi fenyítésekről, pl. egy-egy pofonról, van szó.

Hogy alakul az emberek mentális erkölcsi állapota. Kiegyensúlyozott, számító, önző emberek, avagy kissé labilisabb, de önzetlen emberek kialakulásának örüljünk?

De lehet hogy ezen felvetés hibás. Mert az önző nem következésképp stabil. És az önzetlen nem biztos, hogy labilis.

Nem tudom, hogy miért gondolom, de azt hiszem, hogy minél többet tapasztal valaki, akár egy gyerek is, beleértve az élet keményebb, fájóbb oldalát, történetesen egy-egy verést is, de az élet szebbik oldalát is, annál bölcsebb önzetlenebb lesz. Az egyoldalú rossz, vagy jó tapasztalat talán deformál, de a széles skála javunkra válik.

Szembe kell nézni a problémákkal és meg kell edződni, ezt is hiszem.

A hinek (olvasd el a kazohíniát) kiegyensúlyozottak, bölcsek, racionálisak, békések, a társadalmuk a földi paradicsom. Csak olyan sótlan, unalmas minden.

Mi emberek behinek vagyunk, a hinek ellentétei.

Mindenhol rosszul érezzük magunkat, a hinek között is, és a viaskodó irracionális behinek, azaz magunk között is.

Van olyan mennyország melyben a behinek jól érzik magukat?

Azért milliárd ember éhezik, lehetne jobb is.  Míg lehetne jobb a társadalmi rendszer, addig ne legyints: ugyan társadalmi rendszer, az emberekkel van baj.

A recept egyszerű korlátozd és kontroláld az érzelmeid –mondja a hin.

Én mint gondolkodó behin hozzáteszem, de az önzetlenség irányát ne feledd.

És a hin sem tesz olyant, ami a másiknak árt.

A robotok sem tesznek olyant (olvasd el Asimov szerint a robotok három alaptörvényét)

De robotok is dilemmába kerülnek néha.

És a hinek is kénytelen voltak gyilkolni. 

És az udvarunkba költözött egy macskacsapat, figyeltem őket és ők hinek. Viszont csak állatok maradtak, nincs mosógépük, gyógyszerük, korán halnak, sokat éheznek, fáznak. Viszont ezt békésen, belenyugvással fogadják.

De mi emberek vagyunk legfelül. A fejlődéshez szükséges az érzelmek energiája, az akarat energiája.

De mi értelme van, ha a fájdalom több mint a boldogság.

Sok-sok érzés érzelem van, elvezethetnek minket egyaránt a jó és a rossz útra. Az úttal törődjünk, ne az érzelmekkel.

De már az embergyermekek is behinnek születnek.

Ordítanak, toporzékolnak.

De a jó anyák nem bántanak. De hát öngyilkos lett, talán ha kapott volna. Később viszont talán kapott. Lehet: nem lett volna öngyilkos, viszont ekkora szellemi óriás sem. Vajon mire gondolhatott azon a napon?

A recept egyszerű, tanítsd meg a gyerekeidnek: korlátozd és kontroláld az érzelmeid.

De a behineknek ez nem nagyon sikerül.

És a visszafojtás nem őrjítő, meg is bolondulhatsz. Add ki, ami benned van.

Hát nem ez a szabadság?

De a saját érzelmeidnek is lehetsz rabja.

A jó út érdekében a harctól, a kellemetlenségtől sem szabad visszariadni. De a jó út érdekében állandóan kellemetlenségben, harcban éljünk?

Ráadásul azt is meg kell emészteni: hiába a sok küzdelem, lemondás, aggódás, alig tudunk használni. Talán egy cseppet, egy hajszálnyit.

Ráadásul ott van a sunyi betegség és halál.

De a hinek valószínűleg azt mondják: nem cél, hogy minél tovább élj. Hatvanat azért el kell érni, ennyi kell, hogy magadat és a társadalmat gyarapítsd. Fontosabb, hogy összességében boldogan hasznosan éljél, és szépen, könnyen haljál. De mi mégsem ezzel törődünk.

Nincs megoldás, csak a „talán jobb is lehet” reményű törekvés marad.

Madách ura szerint: ember küzdj, és bízva bízzál.

Egy csokor az akár kisgyerekekkel is megértendő erkölcsi elvekből

Az irigység az áskálódás, a marakodás, az egymásnak ártás, a másik gátlása, a harc minden félnek lelkileg is és anyagilag is káros.

A kölcsönös segítség, a jószívűség, az együttműködés minden félnek lelkileg és anyagilag is hasznos.

Azért, hogy ne alakuljon ki a kölcsönös marakodás, ártás, még az igazságról is bizonyos mértékben (pl. 10%-ban) le kell mondani.

Az igazság teljes érvényesítéséről, (mely erőszakkal, harccal, szenvedéssel is járhat) csak ezen célból (a marakodás elkerülése, együttműködés fennmaradása)  lehet lemondani, más ok erre nem lehet. Az igazság csak átgondolt, bizonyított lehet. Az igazság, lehet az, saját, vagy mások igazsága, csak kicsit sérülhet és nem nagyon.

Esetenként a kölcsönös segítség, a jószívűség, az együttműködés légkörére van szükség esetenként az igazságos, szabályozott, hasznos célú versenyre. Tudni kell, hogy mely esetben kell egyiket vagy másikat alkalmazni.

Az irigység, az áskálódás, a marakodás, a trükközés, valamint a felsőbbrendűség érvényesítése mindig rossz, káros és igazságtalan.

Az szeret igazán aki:

Aki a rosszban is melletted áll.

És aki, hosszabb, nagyobb erőfeszítésre, lemondásra is képes miattad. Aki viszonzatlanul folyamatosan enni ad, lakást ad, aki dolgozik rád.

És aki aggódik érted, ezért a jóra, többre ösztökél, aki téged kritizál, felvállalván azt is, hogy kiválthatja a haragod. (A közömbös, vagy az ellenség csak mosolyogva szemléli, hogyan sétálsz a csapdába.)

És aki alaposan átgondolja, mi a jó a számodra.

Mindezeket számba kell venned, ha meg akarod állapítani, ki mennyire szeret téged.

Végső soron hosszabb távon minden egészséges embernek el kell tartani magát. Az ingyen kapott dolgot előbb-utóbb vissza kell fizetni. Nem kérek többet, mint amennyit adok. Ha pedig nem tudom teljesen visszaadni, akkor igyekszem a tőlem telhető legtöbbet visszaadni, ez a hála és a becsület alapja. Aki hosszabb távon jobban él, mint amennyi hasznot hajt a munkájával, ő végül is meglop, megkárosít más embert.

Ha nem használsz másoknak legalább arra vigyázz, ne árts másoknak.

Úgy bánj másokkal, mint magaddal. Mindig tedd fel kérdést és képzeld el: és ha fordítva lenne, ha én lennék az ő helyébe, és ő lenne az én helyembe. Nem várd azt el másoktól, amit magad sem adnál meg. Annyit adj másoknak, amit magad is elvársz.

Sok dolognak nem azonnal, de később kell megfizetni az árát. Könnyen, lezserül, nemtörődöm módón, vidáman élsz egy darabig, de később mindennek dupla szenvedés az ára. Vannak olyan ételek italok, szerek, melyek egy darabig kellemesek, de pár év múlva dupla szenvedést okoznak.

A kamaszkor problémái.

Kezdjük a felsorolással:

1. Zavaró idegesítő testi, fizikai változások korszaka. (Elsősorban kamaszok számára idegesítő mindez.)

Beleértve a nemi jellegegek kialakulását, és a fokozott szexuális vágy állapotát. Hormonváltozások kora.

Beleértve azon egy-két évet, amikor a testi változások nem nevezhetők éppen előnyősnek, a kiskamaszkor korszaka. Megnyúlik a test, különösen a kezek, lábak, egyfajta esetlen mozgás jön létre, pattanások keletkeznek, a nemi jellegek csak részben alakulnak ki, stb.. Igaz, hogy ezután viszont általában megszépülnek a fiatalok, de azért általában van egy ilyen negatív korszak is.

2. Elérkeznek a gyerekkor és felnőttkor zavaros, ellentmondásos és idegesítő határához.

Megürüsödnek az önálló döntések, cselekvések, ill. ez tőlük elvárás is

Részben el kell szakadni a szülői háztól, ill. ez tőlük elvárás is.

Nagyjából ki kellene alakítani (pontosabban a kialakítást lassan be kell fejezni) a felnőtt jellemüket.

Nagyjából ki kellene alakítani, a párkapcsolati (szerelmi, szexuális) stratégiájukat.

Foglalkozást, hivatást kellene választani.

Stb., stb..

3. Végképp, teljesen ráébrednek a világ (a felnőtt világ) hibás mivoltára. Beleértve szüleik hibáit is.

Gyerekkorban is vannak eseti csalódások, de azért a bizalom dominál (a körülöttem levő világ, a felnőttek világa alapvetően jó, jóindulatú, biztonságos, ésszerű), kamaszkorban azonban mindez megfordul. Bár általában a társadalmi rendszer kritikájáig nem jutnak el, vagy csak részben jutnak el. Általában jellemzően a felnőttvilág (beleértve a szülőket is) központi hibájának tartják, a begyepesedett, kispolgári, fölösleges korlátokkal telerakott, szabadsághiányos életmódját. E tekintetben persze igazuk van, de azért jellemzően átesnek a ló másik oldalára.  De arra is végképp ráébrednek, hogy az emberek, a felnőttek meglehetősen rosszindulatúak, önzőek, stb.. E tekintetben is hajlamosak átesni a ló másik oldalára.

4. Ez a szabadság, a lázadás, és a bandázás (fiatal közösségek keresése) kora. Ugyanakkor a kiábrándultság a nihil korszaka is.

Mindez az előzőkből is ered, de talán az önálló aspektusa is van, a hormonváltozásokból eredő érzelmi változások.

5. Ekkor teljesednek ki a gyerekkorban elkövetett nevelési hibák.

Egy sereg gyerekkorban megbeszéletlen probléma ekkor kerülne felszínre, de akkor már torzan, hiányosan kapkodva kerül a felszínre. A szülő, nevelő ekkor már nem tudja bepótolni gyerekkori nevelés hiányait. Amire annak idején legyintet, majd később, majd, ha nagyobb lesz. De a kamasz a megfelelő gyerekkori nevelés hiányában innen-onnan összeszedett ismeretekből ekkora már kialakította véleményét. És amikor aktuálissá válik egy probléma, akkor a kamasz jellemző válasza: jól van már, ne prédikálj már, unalmas, többet tudok, mint te. Itt is jelentkezik, hogy ekkor már kamasz már kritikával nézi a felnőttek világát, kétkedéssel fogadja a felnőttek véleményét.

6. Ekkor teljesedik ki, a talán központnak nevezhető nevelési kérdés: a szülő, nevelő többre, jobbra ösztökélő „edző” legyen, avagy megértő jó barát legyen. Másképpen ez a „hagyjál békén” problémája.

Látható hogy a problémák összefüggnek, egymást erősítik. Mindezekből látható, a kamaszkor az élet egyik legnehezebb kora. Viszont a felnőttek ezt már elfelejtik, utólag szép korszaknak tűnik, és felteszik a kérdést: mi baja van ennek a gyereknek, hiszen fiatal egészséges és mindent megadunk neki.  A kölcsönös megértés, ha nem is teljesen de részben enyhítheti a problémákat.

Mindezen hat pontról meglehetősen hosszasan illene beszélni, mi, most itt nem tesszük ezt.

Az utolsó a 6. pontra térünk ki hosszabban.

Összefügg a szigorúság és engedékenység problémájával.

Tehát ez, az egész nevelésen végighúzódó probléma, csak kamaszkorban csúcsosodik, teljesedik ki leginkább. A probléma maga az, hogy a szülő, nevelő termesztésen a gyerekének jót akarván, mindig többre, jobbra hajtaná, motiválná, a gyerekét. Mint ahogy a jó edző is. Mert az edző sem mondhatja sokáig (még ha tanítványa az élmezőnyben van, akkor sem): ez így rendben van, most már megállhatunk. Ugyanis aki megáll, az le is csúszik. Ha pedig tanítvány a közép, vagy hátsó mezőnyben van, akkor pedig dupla felelőtlenség az ösztökélés abbahagyása.  A gyerek, és a kamasz fejében azonban más gondolatok vannak: jó nekem ezen a szinten is, itt is el lehet élni. Ennyire vagyok képes, jó így nekem. Miért hajtanak engem állandóan. A szüleimtől, nevelőimtől nem azt várom el, hogy állandóan kritizáljanak, hanem azt hogy megértsenek, hogy mellém álljanak. De ők csak állandóan hajtanak, kritizálnak, piszkálnak.

Itt hozzá kell tenni, hogy felnőtt korban viszont gyakori a kritika, miért nem foglalkoztak velem többet, miért hagyták, hogy ne tanuljak, stb.. Vagyis azt gyereknek is be kell látni, hogy ő még nem látja, nem élheti át az alacsony szint árnyoldalát.

A kamasznak, mivel ez az ösztökélés már sok éve tart, végképp elege lesz ebből az egészből.

Kamaszkorban, betelik a szülői, nevelői „piszkálás” pohara. Ráadásul másik oldalon ott van az elvárás (saját maga és a társadalom elvárása): legyél már önálló. De hogyan legyek önálló, ha ez a piszkálgatás, a beleszólás nemhogy csendesedne, de erősödik. Ugyanis a szülő tudja, hogy ez azon kor, amikor bele kell húzni. Ez azon kor, amikor még hatással lehet a gyerekre. De a kamasznál jelentkezik a felnőtt világból való kiábrándultság is, már kétségbe vonja, hogy a szülő, nevelő gyakorlatilag jót akar neki. Nem a jó-szándékot vonja kétségbe, hanem annak eredményét. Kétségtelenül egy ellentmondásos helyzet alakul ki, a kamasz egyre inkább a „hagyjatok békén, hadd éljem a magam életét” álláspontra helyezkedik, ugyanakkor a szülő nevelő dühe, kétségbeesése is fokozódik. És nő az eltávolodás. Nő az eltávolodás, mely egyfelől beleillik abba, hogy legyen egyre önállóbb, szakadjon el. Másfelől viszont ellentétes azzal, hogy most kamaszkorban kell belehúzni, most kell hatni a gyerekre. Ezt az ellenmondást a szülőnek, nevelőnek is meg kell oldani.

A mélyebb probléma, hogy kétségtelenül, a nagyobb igazság, azon szülői nevelői igazság, hogy a gyereket állandóan ösztökélni kell a többre, jobbra. Csakhogy nem mindegy, hogyan teszik ezt. Ez a nevelés művészete. Másképpen, mennyire legyen, milyen arányban a szülő, nevelő kíméletlen kritizáló edző, és mennyire legyen megértő barát.   Nyilvánvalóan mindkettőnek lennie kell, de ha csak kíméletlen edző, az is rossz, ha csak megértő barát, az sem jó. Tehát az arányokról és módszerekről van szó.

Ha a szülő, nevelő mérges, szigorú, kvázi idegen emberré válik, akkor a kamasz állandóan a megértő barátaival, a fiatal társaival van leginkább. Persze ezek a fiatalok fele annyira sem szeretik, mint a szülei, de a látszat nem ezt mutatja.

Itt viszont jelentkezik a korábbi nevelés hiányossága, már a gyerekekkel, akár kisgyerekekkel is meg kell értetni, többek között: mi az igazi szeretet. És hogy mindenkinek el kell tartania magát, csak a munkából lehet fogyasztás. És hogy a könnyed, lezser, esetleg alkoholos, kábítószeres élet egy darabig kellemes, de aztán szenvedésekkel teli. És hasonló alapvető, szinte frázisszerű igazságokat kell megtanítani (már kisebb korban), melyeket azonban nem is olyan könnyű megértetni. Valójában az egyéni erkölcs és jellem jelentős részben, 10 éves korig már kialakul.

Kiegészítés a joghoz.

A tanulmányban felsoroltam vagy 50-70 alapvető jogelvet.

Közöttük azt, hogy a vitákat, jogvitákat, peres ügyeket értelemszerűen szükséges elsősorban megítélni.

Azonban érdemes erről egy kicsit alaposabban elgondolkodni. Annál is inkább, mert ez az egyik legfontosabb alapelv.

Az értelemszerű (egyben igazság, az erkölcs alapján való megítélés) megítélés lényege, hogy megnézzük, valójában ki az érdemtelenül károsult, ki az érdemtelenül hasznosuló (a viszonylagosan hasznosuló), ki a károsító, ki képviseli a károsult, és ki képviseli a hasznosuló érdekeit.

Mindezt kiegészíteném azzal, hogy mindezt nemcsak a múlt vonatkozásában kell mérlegelni, de a jövő szempontjából is. A múlt helyes megítélése valamennyire kihat a jövőre, ha a károsító megkapja az igazságos büntetését, a károsult megkapja az igazságos jóvátételt, akkor mindez, mindkettőjük jövőjét is meghatározza. Ugyanakkor, jelenleg elég gyakran előfordul, hogy az ítélkezés túlságosan az adott eseményre, vagyis a múltra koncentrál, és kevésbé gondolja át: milyen jövő vár a felekre. Az értelemszerű ítélkezés egyik vonatkozása: az igazságos jövő lehetőségének megteremtése. (A jövő fontosabb, mint a múlt, ez egy általános igazság.)

A jogszabályok szükségszerűen nem képesek az értelemszerű megközelítés gondolatait leírni. Már azért sem, mert minden ügyben egyedi eseménysor, történéssor van, a kisebb-nagyobb momentumok mérlegelése, összesítése áll össze értelemszerűen az ügy. Egyszerűebben: a jogszabály nem képes minden körülményt (aprónak tűnő, de az adott ügyben fontos körülményt) leírni.   Ráadásul gyakran a jogszabályok, maguk is rosszak, és nemcsak a hiányosságuk okán.

Ugyanakkor az értelemszerű megközelítés mégis egyszerűbb értelmesebb érvelést jelent. A jogszabály nem képes leírni, ezért van szükség emberi átgondolásra, ítélkezésre, olyan bírókra, ítélkezőkre, akik emberek. Vagyis a számítógép, lehet az bármilyen fejlett, ill. fejlett programú, nem képes igazságos ítéletet hozni. Sok jogász, bíró azonban, helytelenül számítógépszerűen próbál meg ítélkezni, kizárólag a jog betűje (mondatai) alapján.

Kétségtelenül a jog egyik dilemmája, hogy amennyiben megengedett a jogszabály szoros értelmezésétől való eltérés, és amennyiben megengedett a tényektől való eltérés (a feltevés, a következtetés, a vélemény, a pszichológiai elemzés, stb.), akkor az szintén hamis, szubjektív elfogult ítélethez vezethet.

Ugyanakkor az emberi gondolkodás alapja a feltevés, a következtetés, a vélemény és a belső indítékok (pszichológiai elemzés) keresése. Tehát amikor ezek kizárását kérjük, azt kérjük, hogy ne gondolkozzunk normálisan emberi módón.

Ezt az ellenmondást az oldhatja fel, ha az értelemszerű ítélkezésnek is megvan maga szabályzata. És jogszabály, valamint a szabályos értelemszerű ítélkezés arányos összeillesztéséből jöhet létre a helyes ítélet.

Az értelemszerű (egyben az igazság és erkölcs alapján való megközelítés) ítélkezés legfontosabb szabálya: az adott ügyben, a jogszabályoktól függetlenül, döntően a viszonylag nagyobb, hosszú távú (múlt, jelen, jövő) összesített károsodást kell mérlegelni. A következtetést és a belső indítékokat, stb., csak akkor szabad figyelembe venni, ha azok egyértelműek, erősek, kvázi közvetett bizonyítéknak megfelelőek. Ugyanis következtetés és következetés között hatalmas különbség lehet az erősség tekintetében. Van olyan erős következtetés mely elvileg nem tény, nem látta, halotta senki, nincs tárgyi bizonyíték, de másképp szinte nem történhetett. És van gyenge következtetés, amikor több egyenlő lehetőség is lehetséges. Tehát nem alapjában véve kell minden feltevést, következtetést kizárni, csak a gyenge (nem elég erős) feltevést, következtetést kell kizárni.

Mi van, ha jogszabály szerint X a károsult és Y a károsító, az értelemszerű elemzés alapján pedig pont fordítva Y a károsult és X a károsító? Vagy a kár mértékében tér el a két mérlegelés.

A kérdésre sok válasz van.

Nem lehet a jogszabállyal ellentétes ítéletet hozni.

A jogszabályt kell megváltoztatni.

Lehet hogy jogszabály jó, az ügyek 90%-ban jó, csak az adott ügyben, ill. néhány ügyben rossz.

Akkor pontosítani kell a jogszabályt.

De akkor kiismerhetetlenül, kezelhetetlenül bonyolultak lesznek a jogszabályok.

Azért van a független emberi bíróság, hogy akár a jogszabálytól eltérő ítéletet hozzon.

A bíró csak jogalkalmazó. Szét kell választani a jogalkotást és a jogalkalmazást.

Valójában puszta igazság szempontjából az értelemszerű igazság, nagyobb igazság, mint a jogszabály szerinti igazság. Ez pedig azt jelenti, hogy figyelembe kell venni, nem lehet a szőnyeg alá seperni.

Néhány lehetséges gyakorlati megoldás, ill. azok lényege.

Minden ügyben kétféle ítélkezés szükséges, ezt jogszabály írná elő. Egyrészt a jogszabály szerinti ítélkezés. Másrész az értelemszerű ítélkezés.

Ha csak az arányok térnek el, ill., ha lehetséges kompromisszum, ha a jogszabály keretein belül marad az ítélkezés, akkor a háromnegyed-egynegyed szabályt lehet alkalmazni.

Háromnegyed részben az értelemszerű ítélkezés (kár, büntetés, jóvátétel, stb.) érvényesül, negyed részben a jogszabály szerinti ítélkezés szerinti. Pl. jogszabály szerint 2, értelemszerűen 6, akkor 5.

Ha jelentős az eltérés, az értelemszerű ítélet már sértené, kvázi megszüntetné a jogszabályt, akkor már mindenképpen különleges ügyként kell kezelni az adott ügyet. Az ilyen ügyeket el lehetne nevezni különleges ügyeknek, vagy jogpontatlansági ügyeknek. Ami azt is jelenti, hogy azon jogszabályokkal melyekkel kapcsolatosan gyakran felmerül ezen jelentős eltérés  lehetőleg valamit kezdeni kell a jogalkotóknak. Az ilyen ügyekben nemcsak az ügyvédek, de az ítélkező kötelessége is hogy olyan másik jogszabályt keressen, amibe jobban érvényesül az értelemszerű ítélet. Ha nem sikerül, akkor is, akár a jogszabály megsértésével az értelemszerű ítélethez közeli, (háromnegyed-egynegyed, vagy fele-fele) ítéletet kellene hozni, azaz be kellene sorolni a különleges ügyek közé, ezen ügyeket. 

Az állam és az állampolgár közötti viszony, ill. jogvita alapvető elvei.

Tulajdonképpen kiindulásnak azon hamis nézetet kell cáfolni, miszerint: ezen ember kártérítése, vagy amaz ember segélye az adófizetők rovására megy. Tehát a többség az állam érdekében ne kapjanak. Ezen logikából ez sül ki: minél több egyén kapjon minél kevesebbet annál több marad a többségnek. A többség, amit ez esetben nevezhetünk államnak is. Mert feltételezzük, hogy a népet segítő, népnek szolgáló államról van szó. És végül, ha senki nem kap semmit, mindenki kvázi ráfarag, akkor jár a legjobban a többség. De ha mindenki ráfarag, akkor persze olyan sincs, aki jól jár. Ha pedig a többség kap keveset, akkor kevesen járnak jól.  Ez a logika tehát alapvetően hibás.  Ugyanakkor a másik szélsőség sem igaz, miszerint: minél többen kapnak sokat, mivel belőlük áll a többség, annál többet kap a többség. Vagyis osztogassuk a kárptérítést, a segélyt, és hasonlókat. Valójában a megfelelő arányok, és megérdemeltség eltalálása itt a fő kérdés. Ehhez azonban sok mindent figyelembe kell venni.

A segélyek és kedvezményes szolgáltatások vonatkozásában az optimális arányok és a megérdemeltség (igazságosság) egyenlően esnek latba. Pl., az hogy balesetest ingyen el kell látni, (igazság szempont) ugyanolyan erős, mint pl. a magángondoskodás és közgondoskodás megfelelő aránya. Azonban a jogi esetekben csak az igazságosság szempont érvényesülhet. Valaki pl. az állam megfelelő nagysága miatt, nem kaphat több, kevesebb büntetést, mint amit megérdemel. De ugyanez a helyzet a kártérítésekkel is. Ezen jogi esetekben teljesen el kell felejteni, hogy a többség (az állam) hogyan jár, kizárólag az igazságosság számít. Az igazságosság alakítja az arányokat.

Ha kivesszük a többségi vonatkozást, akkor az állam és az állampolgár közötti jogvita lényegében megfelel, mondjuk az állampolgár és egy magáncég közötti jogvitának. Tehát a jogalkotásnak, és jogalkalmazásnak, a bíróknak ítélkezőknek így kellene kezelni ezen jogvitákat. Merthogy manapság nem így kezelik, hanem belekeverik a többség károsodását is.

Emlékeztetőül, téves logika: minél több egyén károsodik, annál több marad az államnak, annál több marad a többségnek.

Ráadásul ott van azon probléma, hogy az állami tisztviselők, vezetők, beleértve a jogalkotókat, jogalkalmazókat, az állami javakat, kvázi a sajátjuknak érzik. Ha pedig a jogalkalmazó esetleg ismerné a helyes elveket, akkor az érintett vezető direkt, vagy indirekt módón beleszól, befolyásol.  

Persze ez (enyém az állam, mert én vagyok a vezetője) jónak is tűnhet, mondván: legalább vigyáznak az állam dolgaira. Csakhogy ebben az is benne van: a magamét akár el is herdálhatom. És az is benne van: ne hogy már ez a senki vigye el a „vagyonom”, kevesebb marad, ami felett rendelkezem. Tehát az állami tisztviselőnek nem úgy kell bánnia az állam javaival, mint sajátjával, hanem annál sokkal felelősségteljesebben. Tisztában kell lenni, hogy ö a nép által kiválasztott, a nép érdekeit sok ember érdekeit képviselő vagyonkezelő.  És tisztában kell lenni, hogy jogi esetekben, a nép adott esetben egy emberből is állhat.

Az pedig egy külön probléma hogy magánember egy jogvitában többszörös hátrányban van egy jogi osztállyal rendelkező magáncéggel szemben, ahogy a jogi osztállyal rendelkező állammal szemben is hátrányban van. A demokratikus állam ezen hátrányokat így-úgy kiegyenlíti. Jelenleg nincs kiegyenlítve. Ha pedig pont az állam az előnyben levő fél, akkor kiegyenlítés legegyszerűbb módja, ha az állam empátiával viszonyul az ügyhöz, eltekint a jogi trükköktől, részben az állampolgár érdekeit is képviseli.   Ha pedig nem jönnek létre ezen kiegyenlítések, akkor a független igazságszolgáltatásnak kell az egyenlőtlenségeket kvázi kiegyenlíteni. 

Nem lehet tudni, hogy a népbutító rendszer, megtervezett, avagy spontán, de hogy dübörög, az biztos.

Nem akarunk senkit megsérteni, de amit a Tisztelt Olvasó, jelenleg e témában, mármint a közélet, politika, gazdaság, társadalom, stb. olvas, hall, lát, tanul, stb., annak a döntő többsége hamisság.

A politikai tájékoztatás, (jöhet az a hatalomgyakorló politikustól, az elemzőtől, a tudósítótól, stb.) egyik általános nagy hibája, hogy elkapkodott, felületes, tehát semmitmondó. Soha, semmit nem tisztáznak, még félig sem, csak egy kavargó kérdőjel-tengert, egy kavargó szellemi szemét-örvényt hagynak maguk után.

A másik általános nagy hibája hogy klikkesedett táborok a maguk szélsőséges véleményüket hajtogatják, és pont középen levő igazság marad ki.

Ráadásul az egyenlő megjelenéssel is baj van.

Meg lehet említeni még a tudománytalanságot (pl. az összehasonlító statisztikai adatok hiányát) is, mint alapvető hibát.

Viszont a legnagyobb hibája, a lényeg elsikkadása (vagy szándékos elsikkasztása), de hogy a lényeg kimarad, az egyértelmű.

Kétfajta lényeg van, és mindkettő elsikkad manapság.

Az egyik fajta lényeg az „általános nagy kérdések megvitatása”.

Pl., hogy is állnak manapság a nyugati hatalmak, hogy is áll ez a rendszer, melyet államkapitalizmusnak is nevezhetünk. Ez vajon tényleg a lehető legjobb rendszer? Jelenleg egy prosperáló, előrehaladó szakasz, vagy netán egy stagnáló szakasz, vagy netán egy hanyatló szakasz rajzolódik ki? Alapvetően minden rendben van Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban? A problémakörnek sok-sok elágazása van, mindegyiket meg kellene vitatni.

Vagy pl., az államnak mekkorának is kellene lenni? A problémakörnek sok-sok elágazása van, mindegyiket meg kellene vitatni.

Vagy pl. mi a helyzet a globális magángazdasági hatalommal (nagytőkével, nagybefektetőkkel)?  Ezzel összefüggésben, a nemzetközi pénzügyi rendszerrel, valóban nincsenek problémák? Az országok, államok eladósodása miből következik?  A problémakörnek sok-sok elágazása van, mindegyiket meg kellene vitatni.

És még lehetnek folytatni azon alapvető lényeges kérdéseket, melyek tisztázatlansága, nem más, mint az iránytű elvesztése, az erdőben kóválygó számára.

A tisztázás kettő dolgot jelent. Egyfelől összeáll azon két-három-négy alapvető elmélet-variáció, melyek az összes lényeges vonatkozást magukba foglalják, viszont a hangsúlyozásban eltérnek.  Másfelől, elfogadott tisztázott azon álláspont, melyet a legtöbben elfogadnak.

Mindezek kérdések külön-külön is, több órás, több napos, több hetes „összefüggő” vitát kívánnak.

(Tisztázás, azaz a sok-sok elágazás, vonatkozás: a kialakulás okai, a következmények, kik a ráfaragók és kik a hasznosulók, vannak e előnyei, vagy csak hátrányai vannak, mit lehet tenni, milyen megoldások lehetnek, stb..) 

A másik fajta lényeg az egyszerű átlagos ember mindennapi életét megrontó legjelentősebb problémák, ill. ezek tisztázása.

Pl., hogy aktuálisak legyünk itt van mindjárt az olajár (benzinár) probléma.

Vagy pl., itt van ez a probléma: a magyar nép, a lakosság leszámítva a leggazdagabb 15%-ot, életszínvonala, talán az 1970-es években, vagy talán az 1990 körül, volt ilyen alacsony (sanyarú) mint most 2012-ben.

Vagy pl., itt van a munkanélküliség problémája.

És még lehetne sorolni. Ezen lényegi problémák annyiban térnek el az „általános nagy kérdések megvitatásától” hogy a középpontban az emberek mindennapos életét befolyásoló, megrontó viszonylag konkrét, de jellemző, sok embert érintő kérdések kerülnek. Egyébként pedig nyilván a két lényegi csoport összefügg.

Egyébként pedig e kérdéscsoport a mindennapi élet szemszögéből vizsgált vitatéma, lényegi kérdéscsoport is szerteágazó, soktényezős, ezért a tisztázás szintén sok időt, „szöveganyagot” és nem utolsó sorban lényegesítést, összegzést kíván. Akárcsak az általános nagy kérdések megvitatása.

A harmadik legkevésbé lényeges csoport, amiről viszont a politikai tájékoztatás 80%-a szól: a politikusok beszéde, hatalmi taktikázása, beleértve a szavazatmaximáló taktikázást. Mivel helytelenül döntően erről szól a politikai tájékoztatás, ezért sokan azt gondolják, hogy ez a politizálás. Nem, a politizálás a város, azaz az ország, azaz a közügyek megvitatása, és a tényeleges demokrácia, azaz a közvetlen demokrácia azon eszköz, mely által ez a megvitatás, a gyakorlatba, a jogalkotásba is realizálódjon.

Visszatérve, a jelen politikai tájékoztatásának torz struktúrája: 80% - a vezetők (a hivatásos politikusok) beszéde, hatalmi taktikázása, szavazatgyűjtő taktikázása.

10% - a lényegi nagy kérdések megvitatása. 10% - az átlagos emberek mindennapos életét befolyásoló, megrontó jelentős problémák megvitatása.

Ezzel szemben a jövő politikai tájékoztatásának, ill. vitatémáinak helyes, megfelelő struktúrája: 45% - a lényegi nagy kérdések megvitatása. 45% - az egyszerű átlagos emberek mindennapi életét befolyásoló (megrontó) kérdések megvitatása. 10% - a vezetők beszédének, hatalmi és szavazatgyűjtő taktikájának megvitatása.

Ezek után megállapítjuk: a jelen rendszerben a jelen politikai osztálya (és a jelen médiája sem) nem képes, nem akarja a torz politikai tájékoztatást megváltoztatni, ezért csak mi egyszerű emberek tudunk azon változtatni.  

Az emberiség kezébe egy hatalmas lehetőség került ez pedig a számítógép és a világháló, a vélemények közlésének és összesítésének rendszerezésnek lehetősége.

A vakitfed demokratikus néptársaság legfontosabb feladatának, most már nem a véleményének közlését tekinti, (ez csak másodlagos fontosságú számunkra), hanem egy rendszerezett megfelelő politikai tájékoztatás kialakításában való részvételt tekinti. Melynek középpontjában szükségszerűen egy a nép által, a résztvevők által szerkesztett népszavazási, közvélemény-kutatási rendszer állna, de ehhez csatlakozna egy rendszerezett véleménynyilvánítási rendszer is, legalábbis elképzeléseink szerint. Melynek sok rovata lenne, de az említett „általános nagy kérdések megvitatása” rovat, valamint „az átlagos emberek mindennapi életét megrontó kérdések megvitatása” rovata sem hiányozhat.   Hozzátéve, hogy ennek az egésznek akkor van értelme (ellenkező esetben agyoncsapja önmagát), ha a nép összesített véleménye a gyakorlati politikában (a jogalkotásban, a rendszeralakításban) realizálódik.

Az európai dalverseny, mint egyfajta közügy, elemzése.  De ez valójában Európa egy jellemző szeletének értékelése.

Mindig megnézem és mindig rendkívül ideges leszek. Lehet legyinteni, á, ez csak egy dalverseny. Azért itt legalább százmillió emberről és milliárd euróról van szó.

Csak a teljesítményt lehet mérni, márpedig egy a tetszés-célú komplex produkcióban (pl. egy dal) nem lehetséges a teljesítményen alapuló mérés. Persze vannak filmfesztiválok, zenei fesztiválok, stb. melyben egy szakmai zsűri díjakat oszt ki. Ez talán-talán még elfogadható.

De az, hogy eme szubjektív kategóriában direkt versenyt rendezzenek, ráadásul úgy mintha abban népszavazás döntene, már elfogadhatatlan. A közvetlen demokrácia mindenféle lejáratása szerintem több mint bűn, hiba.

Én magam is nagy híve vagyok a szabályozott igazságos versenyeknek, de mint mondtam, ezek egyik alapfeltétele az objektív mérhetőség, de ez, a dalok versenyében nem jöhet létre. Sokféle nemzetközi versenyt lehet rendezni, akár művészeti típusút is, pl. az énekesek versenye, vagy pl. zongoristák versenye, stb., de pl. dalverseny, nem az objektívan mérhető kategória.

Magam is nagy híve vagyok a népszavazásoknak, népválasztásoknak, sőt azt mondom, hogy olyan ízlésbeli kérdésben, melyben közösségi konszenzus szükséges, csak is a többség dönthet. Csakhogy ez nem olyan kérdés, melyben szükséges, hogy közösség (Európa) kiválassza, melyik dal a legjobb.

Valójában ezen alapjaiban lehetetlen, igazságtalan „verseny” mögött jelentős üzleti és politikai érdekek állnak. Ez valódi ok, és nem azon agymosó beállítás, hogy ez valamilyen kedves, aranyos vidám fesztivál. Mint mondtam, rendezhetnek ilyen fesztiválokat, csak akkor a verseny-jelleget ne hangsúlyozzák ki, és pláne ne imitálják a népszavazást. És persze ekkora felhajtás sem szükséges, az egyszerű dalfesztiválhoz.

De mik is ezek a politikai, üzleti érdekek.

Általános politikai érdek, hogy Európa összetartozásának tudatát erősítsék.

Ennél konkrétabb politikai és üzleti érdek, hogy Európa keleti, délkeleti részének Európához való tartozását erősítsék. Ugyanis megfigyelhető és kiszámítható, hogy ezek országoknak van nagyobb esélye a jobb helyezés elérésére, miáltal ezen országok tudatilag, érzelmileg (egyben politikailag és gazdaságilag is) kedvelni fogják Európát.

Ennél konkrétabb érdek, hogy egyes országok sikerélményeket könyvelhessenek el, ők konkrétan intenzívebben fognak nemcsak politikailag, de gazdaságilag is Európához, az európai hatalmi, gazdasági centrumokhoz kötődni. Nem kell ahhoz összesküvés-hívőnek lenni, hogy kijelentsük: már előre lehet tudni, hogy a következő évben, években mely országok csoportjából kerülhetnek ki a győztesek.

És végül a valóban konkrét üzleti érdek, a verseny megrendezésnek beleértve a járulékos épületeket, egyéb dolgokat, beruházási érdeke. Pl. az utóbbi, az Azerbajdzsáni verseny, kristálypalotával, felhőkarcolókkal, stb., nyilván valakiknek sokmilliárd eurót hozott.  Amit mellesleg az olajban bővelkedő ország ki tudott fizetni, és mellesleg nem baj, ha egy ilyen ország kötődik Európához, az európai gazdasághoz.

Ha már így állítják be, akkor legalább egy fokkal jobban vigyázhatnának az igazságos verseny látszatára, és közvetlen demokrácia (a népszavazás) szabályaira.

A tapasztalat, az, hogy vannak előre kiszámítható pontok, bizonyos országok egymásra szavaznak, legalábbis megvan a kedvezményezettek köre, ami eleve azt jelenti, hogy elsősorban nem az adott produkciót értékelik. Továbbá, igen jó, kiváló produkciók kerülnek a hátsó sorokba, ezzel szemben a győztes produkciók ugyancsak közepesek. Persze erre lehet mondani, hogy ez csak az én szubjektív véleményem, a többség nem így látja. Ellenben ez eléggé bizonyító erejű jelenség, a borítékolható pontszámok mellett, hogy az utóbbi években a nyertes produkció, igen nagy különbséggel győz. Ez arra utal, hogy az indirekt levajazás esete forog fenn. Európa igen mesterien érti az indirekt (jogilag okés, konkrét korrupció, konkrét megbeszélés, összesküvés nélküli) levajazás művészetét. Továbbá kijelenthető, hogy pl. egy olyan ország, mint Magyarország soha büdös életbe nem nyerheti meg ezt a versenyt, előállhat akár a világ legjobb dalával. Ez nem jelenti azt, hogy magyar dalok nagyon jók lennének, és azt sem hogy itt minden rendben van a kiválasztással. De érdemes e megjavulni, ha ilyen a verseny? Szerintem azért öt helyezést hozzáadhatunk a magyar dalok helyezéséhez, tehát, ha valamelyik pl. 20. helyen végez, az igazságosan a 15. helyezést jelentené.

A lényeg: azon kívül, hogy a dalverseny eleve egy versenyre képtelen kategória, azért hozhatnának olyan szabályokat melyek a jelenlegivel ellentétben, elősegíthetnék az objektív döntést. Pl. mi az, hogy egy ember húsz szavazatot adhat le? És mi az, hogy a nagy országok eleve bejutnak a döntőbe? És mi az, hogy a fogadóirodák előre besorolnak? Mert megtehetik azt egy sportverseny alkalmával, melyben a teljesítmények, döntenek, de mint jeleztem ez a dalverseny nem erről szól. Itt az előre besorolás, befolyásolja verseny értékelését, vagyis meg kellene tiltani. Azzal még egyet lehet érteni, hogy a közönség mellett egy szakmai zsűri szavazata is beszámít 50%-ban. De kikből áll ez a szakmai zsűri és milyen szempontok szerint dönt? Egyébként pedig az igazságos ítélkezés szabályai szerint lehetőleg külső, nem érdekelt emberekből illene összeállítani a szakmai zsűrit, pl. ez esetben a világ más, nem versenyző országaiból. És persze a szakmai zsűrinek láthatóan és értékelhetően kell működnie.   Szóval, túl azon, hogy a dalverseny nem versenykategória, még a szabályok is rosszak, tovább torzítják az objektív döntést.

Ki lehetne térni még arra, hogy a magyar nép, nemzet miért van a világ antipatikus, ill. elszigetelt népei, nemzetei között, mivel az ilyen versenyek alkalmával, ez egyértelműen kiderül. Mi ennek az okai, és hogyan kell ilyen helyzetben viselkedni? De erről nem itt, de hosszú tanulmányban elmélkedem.

Viszont a dalverseny felhívja a 3-4-5-6 országból álló régiók, szövetségek, barátságok problémájára a figyelmet.

A nemzetekből álló világ még jó darabig fenn fog állni. Jó lenne, egy jó kis világszövetség, amely a nemzetek szuverenitása mellett azért közös dolgokat valóban megoldaná. Ezek tehát az alapok, de mi legyen az egyéb szövetségekkel, uniókkal? Szerintem, ha van egy jó világszövetség, világunió, akkor olyan nagyságú szövetség, mint az EU fölösleges, nem kell. Viszont jelenleg és a mindenkori jövőben (akár van világszövetség akár nincs, akár van EU) szerepe lehet a 3-4-5-6 tagú unióknak. (Azért a szomszédoknak fél fokkal illik szorosabb kapcsolatot kialakítani)

A dalverseny kapcsán egyébként elég meglepő szövetségek jelentek meg. A volt Jugoszlávia országai nemrég még háborúztak, ill. siettek szétválni, hallottuk mennyire utálják, de most meg már kedvelik egymást. Mi ez talán szláv összetartás? Az is. Hiába reménykedünk, az ilyen-olyan barátságfelvillanások csak átmenetiek, a zsigeri összetartozások döntenek. Talán ilyen zsigeri, kulturális összetartozás van a török, muszlin népek között is. És persze a skandinávok között is, és a németek (németek, osztrákok, svájciak) között is, és még lehetne sorolni. Meglepő egyébként, hogy az örökké harcoló balkáni népek tulajdonképpen szintén összetartanak. Csak mi nem tartozunk sehová. Nézzünk csak rá a térképre. Finnország, (ha egy remek nép az ismerősének tart minket, akkor mi miért különcködünk) a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Horvátország (Románia, és talán Szerbia is a magyar lakosság miatt) egy jó kis közép-európai tengelyt tudna kialakítani. Persze a barátokért tenni is kellene valamit. Én a külpolitika helyében és mindenféle homályos őskeresők helyében, és mindenféle nagyzási hóbortban szenvedők helyében elsősorban egy ilyen szövetséget szorgalmaznék. Megpróbálhatnánk egy ilyen szövetségben nem a gyenge, de inkább az erős láncszem szerepét betölteni.