A fehérvári pályaudvar forró, fojtogató betonplázsán zümmögött a levegő, megülve a sárga és kék Ikarusok tetején. A táskámban a latin szótárak olyan súllyal húzták a vállamat, mintha az antik világ egész romhalmazát cipeltem volna magammal abban a júniusi hőségben. Felszálltam. A tömeg bepréselt a hűvösebbnek hitt utastérbe, az ülés műbőrje pedig még őrizte valaki más testmelegét.
Ott ültem a kamaszkorom csendes magányában, amikor az ajtóban megjelent.
Egy idős asszony volt, fekete kendőben, a keze remegett a kapaszkodón. Megindult bennem a harc – az a tipikus, gyötrelmes belső zene, amit csak a lelkiismeretünk játszik tisztán, mielőtt elhamarkodnánk valamit. Néztem a tájat, a suhanó akácokat, de a lelkiismeret nem hagyott békét. Végül engedtem neki. Megérintettem a könyökét, és halkan, szinte bocsánatkérően ennyit mondtam: – Tessék parancsolni, néni, üljön le.
Már emelkedtem is, bennem a megkönnyebbülés tiszta pillanatával. De a mozdulat töredékes maradt, mert egy sötét árnyék suhant be a résbe.
Egy harmincas éveiben járó férfi – egy arc nélküli alak a tömegből, akinek a vonásaiban ott ült a vidéki kocsmák és a vasúti várók örökös, fojtogató unalma – szó nélkül, egyetlen mozdulattal beletüremkedett az üres helyre. Nem nézett ránk. Csak leült, előhúzott valami gyűrött újságot, és a tekintete üvegesen meredt a semmibe.
Itt nem volt fenséges dráma, csak az álló levegő, a zsíros tarkó, meg a tehetetlen düh fojtogató gombóca a torkomban. Száz kilométeren át álltam a sorok között, és néztem azt a mozdulatlan, vastag hátat. Éreztem, hogy a pillanat tisztasága darabokra tört a közöny betonján. A világ nem akart méltányos lenni; egyszerűen csak leült oda, ahová nem hívták.
Aztán a busz fékjei sikoltva megálltak a végállomáson. A fémváz megremegett.
Nem bírtam tovább. Ahelyett, hogy csendben, lehajtott fejjel kiszálltam volna, odaléptem az újság mögé bújó vaskos közönyhöz. Az arcomat egészen közel vittem hozzá, és olyasféle ünnepélyes, keserű kegyetlenséggel, hogy a fél busz felkapta a fejét, kimondtam a mondatot:
– Uram, ön egy tetű.
Aztán leugródtam a lépcsőn. A peronon állva, a lemenő nap sárgás fényében a szívem a torkomban dobogott, a lábaim remegtek a gyerekes félelemtől, hogy ez a hatalmas, néma ember mindjárt utánam vetődik. De senki sem jött. Csak a délutáni por szállt le lassan a vállamra, és a latin szótárak súlya újra ott nehezedett rám – nehezebben, mint valaha.
Rádli Róbert
"A jóisten megbabrálta a teremtés fekete dobozát, az ember kinyithatja, aztán eldöntheti, hogy mélységes bűntudattal vagy magabiztos öntudattal éljen tovább"
Rendkívül ritka az olyan kortárs írás, amely merít a hazai és a nemzetközi kispróza legnemesebb hagyományaiból, mégis teljesen autonóm, összetéveszthetetlen hangon szólal meg. A Gombák földjén című háromtételes prózai triptichon (Gombák földjén – Olvad a jég – Micélium) pontosan ilyen: a kafkaian szorongató bürokratikus abszurd, a klinikai pontosságú szomatikus láttatás és a panteisztikus természetfilozófia megrázó, mégis fenséges ötvözete.
A történet felütése ismerős rögvalóság: a porzó kanyarban meglepő nyugalommal érkező postás egy hivatalos, tértivevényes levelet nyújt át a főhősnek. A vörös pecsétes beidézés – mint egy friss hegesztés – azonnal fizikai reakciót vált ki: a szorongás nem elvont lélektani fogalomként, hanem a nyelőcsőben megjelenő kesernyés gyomorsavként, megakadó lélegzetként és hideg verítékként tárul fel.
A novella igazi írói bravúrja azonban a párhuzamos szimbólumépítésben rejlik. Míg a főhős a bíróság neoklasszicista, fojtogató épületében a birkaterelő karámra emlékeztető korlátok és a zúgó neonok alatt várja a kihallgatást, a belső udvar aszfaltja alatt egy teljesen más struktúra dolgozik. A micélium vakfehér fonalai, a tiszta sejtfalak belső hidraulikája harc nélkül, csupán a létezés törvényei szerint roppantja szét a mesterséges, hengerelt bitument.
Bár a bírósági tárgyalás feloldozással zárul, a megszerzett béke látszólagos. A második boríték érkezésekor az emberi elme és a test – a maga ötvenkét éves, esendő korlátaival – megalázó, technikai csődöt mond a száraz porban. Ám a történet nem a tragédiánál vagy a sötét nihilnél áll meg. A zárótétel, a Micélium, a magyar prózában ritkán látott költői és filozófiai magasságokba emelkedik: a négy gyalult tölgyfapalló közötti csendben a test nem elpusztul, hanem beépül a föld alatti, adómentes, vakfehér hálózatba. A halál nem katasztrófa, hanem a természet szelíd, elkerülhetetlen reintegrációja.
A Gombák földjén nem csattanóra vagy olcsó dramaturgiai fordulatra épít. Mint egy mesterien megfestett, finom textúrájú triptichon, az anyagok állagát, a fényeket és a felületeket tárja elénk: a marhabőr postástáskát, a sárga téglafalat, a szürke por-lisztet és a földből áttörő, hófehér gombakalapot.
Kíméletlenül őszinte, fiziológiailag pontos és mélyen humánus alkotás. Olyan írás, amely szembesít bennünket az emberi létezés törékenységével, s közben megmutatja a minket körülvevő világ csendes, fenséges és örök rendjét.
A kispróza szerelmeseinek kihagyhatatlan olvasmány.