Az emberek

1

Hallgassatok, ne szóljon a dal,

Most a világ beszél,

S megfagynak forró szárnyaikkal

A zápor és a szél,

Könyzápor, melyet bánat hajt,

Szél, melyet emberszív sohajt.

Hiába minden: szellem, bűn, erény;

Nincsen remény!

2

Hallátok a mesét: a népnek

Atyái voltanak,

S amint atyáik vétkezének,

Ők úgy hullottanak:

A megmaradt nép fölsüvölt:

Törvényt! s a törvény újra ölt.

Bukott a jó, tombolt a gaz merény:

Nincsen remény!

3

És jöttek a dicsők, hatalmas

Lábok törvény felett.

Volt munka: pusztított a vas!

S az ember kérkedett.

S midőn dicsői vesztenek,

Bújában egymást marta meg.

S a hír? villám az inség éjjelén:

Nincsen remény!

4

És hosszu béke van s az ember

Rémítő szapora,

Talán hogy a dögvésznek egyszer

Dicsőbb legyen tora:

Sovár szemmel néz ég felé,

Mert hajh a föld! az nem övé,

Neki a föld még sírnak is kemény:

Nincsen remény!

5

Mi dús a föld, s emberkezek még

Dúsabbá teszik azt,

És mégis szerte dúl az inség

S rút szolgaság nyomaszt.

Így kell-e lenni? vagy ha nem,

Mért oly idős e gyötrelem?

Mi a kevés? erő vagy az erény?

Nincsen remény!

6

Istentelen frígy van közötted,

Ész és rosz akarat!

A butaság dühét növeszted,

Hogy lázítson hadat.

S állat vagy ördög, düh vagy ész,

Bármelyik győz, az ember vész:

Ez őrült sár, ez istenarcu lény!

Nincsen remény!

7

Az ember fáj a földnek; oly sok

Harc- s békeév után

A testvérgyülölési átok

Virágzik homlokán;

S midőn azt hinnők, hogy tanúl,

Nagyobb bűnt forral álnokúl.

Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! nincsen remény!

1846. május előtt