04. ének

Mint mikor a juhokat zúgó habok ellen ereszti

A siető pásztor, vagy előttök az esti homályban

Róka fut el: fele megfordúl, fele törtet előbbre.

A szilajabb kosok állnak elől szarvakkal erősbek

S bátrabbak lévén, a többit félelem űzi,

És az egész falkát buta zűrzavar éri miattok:

Bodrogi harca után meg lévén törve dagálya,

A görög, és bolgár tábor most így vala: soknak

Vissza dobog szive honna felé; más menni kivánna

A gyámoltalanúl maradott jó lelkü szülékhez.

Némely társairól gondol: sok ohajtja mosolygó

Gyermeke játékát, s fiatal deli nője szerelmét.

Másokat a rohanó magyarok nyila meg nem ijesztett,

Ütközetet várnak, köszörűlik az érceket, és nagy

Fennyen igér szájok diadalt fejedelmi Zalánnak.

Mind e közt fene gyűlölség s szívbéli boszú forr,

S félelem, és szégyen. Viddint, noha sokra halált szórt,

Szégyene marja nagyon. Valamint kebelébe huzódván

Kurta kigyók marják a parton csendesen alvót,

Aki hogy álmából vesztő kinjára fölébred,

Nyög, forog, és ordít; de baját nem tudja kerűlni...

Ázsia népe vezértelen áll, s mély búba merűlve

Rejti gyanúját még; de boszú tüze gyúlad erében,

S kész az egész tábort vassal földúlni haragja.

Csorna setét bünben sanyarú gondokkal evődik.

Hát fejedelmi Zalánt, mi nehéz bú fellege nyomja?

"Vissza tehát? hah! visszaverék, így szóla magában,

A bolgár sereget, melynek legjobban örültem!

S most mire várjak még? te kevély nap hunyj el előttem,

A fejedelmi Zalánt földig megalázva ne lássad."

Monda, s kerülte szemét mindennek, rejtve maradván

Belső termeiben, hol nagy dárdája Reánnak

Függ vala régi szegen, s tarajos hadi sárga sisakja,

S a szörnyű kardvas, s bikabőrös pajzsa fölöttök.

Most ezeket henye békében por, rozsda emészti;

Mert soha nem jutnak, noha birja, kezébe Zalánnak.

Mind e közt féltette Philó, hogy tábora belső

Zendűlés által megbomlik, s vagy nyomorultan

Vész el hír nélkűl, vagy harctalan a hazaföldre

Visszaszökik, s őt mindenkép nyomon éri gyalázat.

Sok forog elméjén. Végez, meg visszakerülget

Első gondolatin. Hogy Viddin társa tanácsán

Tőle külön hadat indított a bodrogi síkon,

Nem vala szíve szerént, sőt megtiltotta először.

Engedve végre; de most azok ellen gyúla haragja,

Kik vad erőszakkal meg merték törni tilalmát.

Ez vala rettenetes Viddin, s a nyugtalan ifjú

Csorna, ki lázított sokat a rosz harcra leginkább.

Szólna; de Viddinnek lelkét jól ösmeri: feddő

Szóval azért nem mer közelíteni a nagy erőhöz,

Rejti tehát mérgét, s ravaszúl elszánja dicsérni,

Kit legyalázni akart. Fő gyűlést rendel: azonnal

Megtelik a nagy tér. Daliák, és harci vezérek,

Hátrább számos nép jőnek tolakodva. Zsibongás,

S tompa moraj terjed tüstént, mint éj szele fúttán

Lenni szokott a nagy tavakon, hol barna özönnel

Felzúdúl a víz, s partját közelíti morogva.

Űl legelől aranyos székén a fejdelem; aztán

Ossa vidéki Philó, távolb más harci vezérek:

Szemközt, s hátúl a népség áll nyugtalan ésszel.

Kis váratra Philó fölkél, s int messze: kezében

Fenn ragyog a szép kard. Látják, s hallgatnak azonnal,

Ő pedig elrejtvén kardját nagy hangosan így szól:

"Bőtermő Alpár fejedelme, s ti harci vezérek,

Bolgárok s görögök, legyetek szavaimra vigyázók.

Úgy hiszem én, mikor ellenség közelíti hadunkat,

Nagy, s rohanó, valamint a szerte dicséretes Árpád,

Nem kell szaggatnunk seregünket gyenge csapatra;

Mert az erő kapcsolva nagyobb, ha megoszlik alább száll.

Tiltom azért, valamennyi vagyon, mindennek ezentúl,

Hogy hírem nélkűl seregét vigye bármi dologra,

Vagy rablásra, vagy ál hírből csatatérre vezetvén...

De, fejedelmi Zalán, te is a bús gondokat űzd el.

Majd ha egész hatalommal ütünk a büszke magyarra,

Nem fog örülni, tudom, napjának, melyen az ősi

Szűk honnból nyugat orma felé vesztére megindúlt.

Most ugyan azt hinnéd: hogy veszve van a mi szerencsénk;

Hogy hős Antipater odalett viadalmas Izáccsal;

Mégis hallhattad, Viddin hadi tette kipótol

Mindeneket. Ne is aggódjál. Ő, aki legelső

Bajnoki nagysággal, s egyebek közelítve hasonló

Hősim, ama gőgös hatalomnak végire járnak."

Szóla, de ősz Notaras nem tudta javalni beszédét.

Fölkel azért, és mond feddődő szókra fakadván:

"Máskor ugyan te, vezéri Philó, bölcs szózatot ejtél,

Most pedig eltévedt elméd, mikor ennyi görög közt

Első helyre tevéd Viddinnek harci hatalmát.

Nézzed bár Schediost, s a bátor spártai Hermest,

Karddal erősebb az, győzőbb ez dárdacsapással;

Észre pedig sokkal főbbek Viddinnek eszénél,

Annyira, mint hogy az ég magasabb az olümpi tetőnél.

Mert ki nem érti? Gonosz harcot kezdett ez imént is,

S fattyú Csornának kész volt befogadni tanácsát.

Látta pedig minden jó szem, hogy visszahuzódott,

Ég, és a vérrel beborúlt föld látta futását.

Bajnok Izács odavész torlatlan dőlve porába,

S a nemes Antipater, s mindez láttára esik meg.

Én ugyan inkább a tenger fenekére borúlnék,

S jobbom előbb lobogó tűztől megemésztve lehullna,

Mintsem megtérnék bajtársam eleste után is.

S vajha csak annyi erő rejteznék agg kezeimben,

Mint mikor elvertem házamról Lerkü hatalmát,

S a gyilkos Temerét, ki orozva ütötte le kedves

Ősömet, agg Peleüst. Azt én ifjúi koromnak

Láng szakaszán dobogó lábbal kergetve lehajtván,

Kopjával megütém Strimon hullámai mellett.

Hol mikor egy karját a szívós kopja letörné,

Megrendűle, s hanyatt a könnyű habba lefordúlt.

Átkoza még ott is, de betömték szája szidalmát

A zúgó Strimon hullámai. Ott vesze, s testét

Vad halak étkéűl becsavarta fenéktelen örvény.

Oh de minek szólok múltakról? Antipaternek

E remegő vén kar már gyenge boszulni halálát;

Gyenge! szivem bús csak; mert kedves volt neki a hős.

Őt még, mint csecsemőt, láttam kegyes anyja ölében,

S emberré nevelém, hogy most itt veszne szegényűl...

Úgy de te, bölcs kormányu Philó, mint kezdted, ezentúl

Tiltsd meg mindennek, hogy tétova menjen erőtlen

Harcaival megrontani a diadalmi szerencsét.

Inkább, mint illik, ha vezér, népére ügyeljen,

Azt biztassa, lovat, fegyvert forgatni tanítván.

Lóra, ha köz bajnok, s rontó fegyverre vigyázzon,

És köszörülje vasát, s hallgassa vezére parancsát.

Igy lesz, mit tennünk, míg a rohanó had előjő,

És nem kell külön a veszedelmek elébe szaladni;

Eljön az úgyis utóbb, s a bajnok lel hadi munkát."

Szóla s leült, de boszús szívvel rég álla helyében

Rettenetes Viddin, s csak alig zabolázta haragját.

Ége setét arcán szikrázó két szeme, mint ég

Két haragos csillag barnás felhői homályban.

Szóla vadúl, és a gyávák reszkettek előtte:

"Ostoba vén Notaras, te dicsekszel eszeddel, azonban

Meg sem gondolod azt, hogy majd ha porodba ledöntlek,

S hangos gégédet megmetszem, megszakad a te

Bölcs eszed is, s nyelved nem fog dicsekedni fölöttem.

Sőt némán dőlsz el, mint szinte ha pásztora vágja

A ligeten bőgő barmot vas fejsze fokával,

Némán fetreng az, s többé nem bőghet az erdőn.

Hát ha ugyan tizszer, vagy százszor lenne is elméd

Bölcsebb másénál, senkit te boszontva ne mocskolj.

S még ha talán valahára gonosz szó jőne belőled,

(Mert csak szólni serény; de egyéb jót tenni csekély vagy)

Tudd meg, utósó az, s a díszes Tempe határin

Nem hallják szavadat fiaid, s unokáid azontúl."

Jól el sem végzé, már ellene zúg vala minden

Fő görög, és hangos moraj indúlt a seregek közt;

Szólni pedig nem akart még ellene senki is. Ekkor

Egy dühödő csapat Antipater hű népe közűl jő

Nagy hevesen, s fattyú Csornának kéri halálát.

És Lamias szomorú képpel, mint éjjeli bús rém,

Lép ki közűlök, s szól, keze kardján reszket azonban;

"Bölcs kormányu Philó, s ti dicső nagy harci vezérek,

Ha nemes Antipatert, valamely tisztelte közűlünk,

Most, mikoron meghalt, adjunk neki jobb nevet, és hírt.

Engemet ő kegyesen mint gyermeket elveve, s táplált

Ön hajlékában, s vala jó vezetője hadának.

Most pedig őt soraink mellől fene Csorna kicsalta,

És megölé gonoszúl katonáival a vadon erdőn.

Ott vesze szép neje is daliás nagy Bellerophonnal,

S mindezt Csorna tevé, most hát érette lakoljon,

És temetési torúl legyen étke az éhes ebeknek.

Antipater sírján kell néki elesni kezünk közt.

Adjátok ki legott; búnk, s a hős vére kivánja."

Monda s haraggal emelte kezét, és kardja, kezével

Amint fölrándúlt, nagy zajjal csörrene vissza.

Mindnyájan bámultak ezen; de gonosz szive forrván

Erre felelt heven a mérges deli termetü Csorna:

"Jőjön bár, ki halálra siet, kísérteni, jőjön!

És te mivel bús vagy, búdat megszerzem azonnal,

Árúló Lamias, ha szavadnak végire nem mégy."

És ekkor valamennyi görög nekizúga dühödten;

Ő pedig a ragyogó kardot tartotta kezében,

S megréműlt, de felé indúlt pártjára szegődvén

Rettenetes Viddin, s rivadó szava zenge közöttök:

"Senki kezét bajnok Csornára kitenni ne merje,

Vagy tüstént ellenségink örömére csatázunk

Egymás közt, s iszonyú öldöklés végzi pörünket.

Én ugyan azt leütöm, ki közel mer jőni haraggal,

És szeme víg fényét kezeimmel örökre eloltom."

Monda, s boszús karját a rajta ütőkre kitartá.

Spártai Hermes volt balról mellette. Ez is most

Ellene szólt hevesen, s hosszú dárdája kezében

Állt rendűletlen, mint egy magas ídai szálfa.

A feketés Schedios lépett vele közre s merészen

Állt fegyvertelenűl vont fegyverek ellen, azonban

Hátrált mindenik, ő pedig így szólt hangos ajakkal:

"Elbüszkűlt gyermek, s te ki szép hírben vagy erőddel

Haemosi nagy Viddin, ne reméld, hogy mindenikünket

Elrémít fennyen villongó fegyvered éle;

Ámde heves társak, ti se üldözzétek az ifjú

Bajnokot oktalanúl, vétkét bizonyítani kell még,

Aztán szenvedjen; de ha mostan ezekre idő nincs,

Álljon elő, s kettős viadallal mentse hibáját,

Vagy vesszen, mint a sors istene rendeli dolgát:

Ím én mindenitek láttára vivok vele, jőjön:

A nemes Antipater méltó, hogy ez áldozat essék."

Szóla, s reá zúgott javalólag az ostoba népség.

Csorna pedig megfélemlett, de kiszálla sietve

A fejedelmi Zalán székéből s szóla szomorgón:

"A nagy igéret után így tesztek-e búmra, vitézlő

Bolgárok, s görögök? Bár inkább hagyjatok el mind,

Hogy vég vesztemnek ne lehessen senki tanúja!

Oh de mit is mondék? Ellenségimnek alatta

A dobogó paripák port vernek földemen: íme

Itt van végnapom, és nincs aki segítene rajtam.

Ám legyen, elveszek én, ha boszúsak rám az öröklő

Istenek, elveszek én, s majd földem puszta határin

Megtipor a rohanó bajnok, ki letépi dühödve

Véres fegyverimet, de ti bár haza térjetek innen,

Visszavonó katonák, meg fogtok adózni Zalánért."

Szóla, s kiment tüstént haragos, bús képpel előlök,

Elbámult a nép, mikor ezt szemlélte s ijedten

Nézett a sebesen rohanó magyaroknak elébe.

Szégyenlette Philó, hogy meg tuda rende bomolni,

Forrott mérge, setét lőn homloka, s ráncba huzódott

Két szemfénye fölött. Valamintha fölűl az egekben

Gyenge homály lebeg a nap előtt s még látni világát

A nagy tengerben; de körűle setétedik a víz,

És haragos habokat fodorít rá mély fenekéből,

Ekkép szálla Philó képére haragja szivéből:

"Erre jutottunk hát?" így szólott "csorda ez inkább

Mint hadi nép s én ily népet viadalra vezessek?

Jól vagyon, elvezetem; mert meg kell térni nevünknek,

Mely már csuffá lett; de vezéri szavamra kimondom,

S a magas istennek fölségire esküszöm, egyben

Meghal az, aki parancsomnál mer tenni különben.

Menjen azért kiki, s tartsa helyét a tábori rendben,

Hogy mikor arra megyek, jól fegyverkezve találjam."

Szóla, s nem is mertek most ellenkezni szavával.

Ment kiki, és fegyvert, paripát készíte serényen.

Ekkép csillapodott, nem szünt a párt dühe: titkon

Forrott még, s a fegyver alatt lappangva nagyobbúlt.

E zajogás közben megtért hű Kladni, szomorgó

Társaival; mint a sír éje, borult vala képe,

S monda rebegve: "Zalán, végső unokája Reánnak,

Oh fejedelmi Zalán, fuss innen az ősi telekről:

Mert temetőddé lesz; fuss, vagy nem hallod amonnan

A zúgó tábort, s pusztító fegyvere hangját?"

Monda, s boszús lön rá Alpár fejedelme felelvén:

"Hát te is ősz ember keseríteni jősz-e bajomban?

Most mikor összefogott minden gonosz ellenem, és az

Istenek elhagytak, keseríteni jősz-e te is még?

Veszni fogok, de te sírni ne merj szemeimnek előtte.

Sírni fog a bús hölgy elesett jegyesének utána,

Sírni fog a gyermek haldokló atyja halálán

Gyászba borúlt küszöbén, de mig élek, szánni ne merjen

Senki is, agg siralom ne gyalázza Zalánnak elestét."

Végzi, s parancsokat ád, hogy gyűljenek össze vitézi

S a heverő fegyvert gőggel leragadja faláról.

Fenn vala még a nap, s híg felleget űzve világolt

Díszes egén, mikoron, mint egy deli sas sereg, Alpár

Elleniben telepedve megállt a puszta mezőben

A rohanó tábor. Nem sokkal utána jövének

Meghítt társaik is. Valamint mikor a vizek árja

Két külön ágra szakad, s egyikét mentében elállja

A besodort kőszirt; az gyűl, haboz, és zajog egyre.

Majd kicsap árkából, s megfogyva lefutja töretlen

Ösvényét; s melytől elvált, azon útba csap ismét,

S abba fejér tajtéku vizét mormolva vegyíti:

Bús hadi dalt zengvén lassú diadalmas ajakkal -

Igy jöve Tassal elő a véres bodrogi tábor.

Sok búsúla vitéz társát nem lelve közöttök,

Némelyik nagy Hábornak tudakozta csatáit,

Kún Edömért keresék mások, sokan ifju Laborcánt,

Legtöbb a nyilazó Tarcalt keseregte szivében.

És mikor a daliák, s kacagányos harci vezérek

Nagy lelkű Árpáddal együtt tanakodni valának,

Istenes Und kezdvén legelőbb így szóla közöttök:

"Fejedelem, s ti derék buzogányos szittya leventék,

Valljon hős rokonink, kik győztös harcban elestek,

Bodrog szép táján temetetlen fognak-e veszni?

A deli Hábort, és Edömérnek bajnoki testét,

A nyilazó Tarcalt, és kellemes ifju Laborcánt,

Férgek emésztik-e, hogy honnért tusakodva kivesztek?

Oh bizony így komor éjjeleken fejeinkre lebegnek

A nyomorult lelkek, s álmunkat sírva szakasztják.

Nemde Kiónál is temetésünk félbe szakadván

A zivatar dühödése miatt, Hadur isten ijesztett,

S éji lidércképen szakadott seregünkre haragja.

Küldjetek inkább egy csapatot, mely fölszedegesse

Elszórt tagjaikat, és csillagi gyenge sugárnál

A habozó Bodrog mellett szűk sírba temesse.

Én ugyan igy vágynék meghalni, ha végnapom eljő,

Hogy csendes mély sírba tegyék a harci mezőről

Testemet, és főmnél buzogányom gombja heverjen.

Vagy pedig azt fiam, és unokám hordozza csatáin,

S véresen, és győztös kézzel függessze falára."

Igy szólt, és javalák szavait zajt ütve baráti.

S várták, mit mond a seregek fő táltosa Kárel;

Az komolyan fölemelte fejét, s ráinte; de tüstént

A lobogó tollú haragos Csörsz apja, merész Kund

Álla elő, s vadan és akadozva beszéle imígyen:

"Jókor gondoltok temetést. Bátor hadi munkát

Várnak az elhunytak, s ellenség vére patakját

Ontott véreikért; de nem ily temetői siralmat.

Őket majd az erős viharok temetik be fövénnyel,

Vagy zuhogó zápor csendes Bodrogba lemossa,

Mink pedig itt addig harcoljunk bátran, erősen.

Igy kívánja Hadúr, s egyedűl így kedveli népét.

Engem ugyan bár éh farkasnak gyomra temessen,

Vagy heverő poromat vad szél ragadozza magával,

Nem bánom, ha dicső viadalban eleshetem egykor."

Végzi, s kemény kardját magasan fölnyujtja az égnek,

Ellenségei romlását vadan eskve magában.

A lobogó tollú Csörsz áll mellette, s leszegvén

Tornyos dárdáját komoran figyel apja szavára,

S zúgva körűlállják javalólag az ütközetértők.

Mond pedig a seregek fejedelme, dicséretes Árpád:

"Nem szükség vetekedni tovább, ti vezéri leventék.

Mindketten bölcsen szólottatok. Úgyde tanácsosb

Adni halottaknak végtisztességet ezennel,

Mint Hadur istennek botorúl elvárni haragját.

Egy csapat, úgy tartom, hát elmehet esti homályban,

Hogy ne gyanítsák meg, s mikoron hideg éjjeli fénnyel

Fölragyog a telehold, az elesteket egybe takarja,

Halmot emelvén ott, s áldozván barna tulokkal.

Onnan Bodrogköz szigetébe siessen azonnal,

S födje az elgyengűlt daliákat, hölgyeket, apró

Gyermekeket, kik azon tájon gyülekezve maradtak.

Menni pedig fog ezuttal az istenes Und fia: úgyis

Bajnoki híre betelt az utósó szörnyü csatával."

Szóla, s parancsolatit javalák valamennyi vezérek.

Űlt Ete hős egyedűl zöld sátorboltnak alatta.

Mély vágás nem volt testén; de körűl vala sebbel.

Dárdacsapás sajgott fájdalmasan égve bokáin;

Combja szurást vett, és keze, melle, bal oldala vérzett

Vére lefolyt testén, és a por alatta megázék.

Ezt mind elkötözék füvet értő férfiak. Így ült

S Ármány rémképét, s az ijesztő éjjeli bolygást

S harca nehéz napját hányá türödelmes eszében.

És ámult szörnyű veszedelmén, mint ki setétes

Éjjeleken komor álmaiból serkenve csodálja

A tüzesűlt tarajú sárkányt, vagy bojtos oroszlánt,

Melyeket álmában látott ordítva rohanni,

És még irtózik, s félig hiszi álma csodáit:

Így Ete még borzadva tekint harcára; de hála

Ébred hű kebelén, hálát zeng ajka Hadúrnak.

"Isten! erősebb, mint földön valamennyi halandó,

A ragyogó napnál, s tengernél karral erősebb,

Hála, dicsőség, és áldás neked a magas égben.

A szeleken rohanó Ármányt megalázta hatalmad,

S a fogadott iszonyú veszedelmet elűzte fejemről.

Hála, dicsőség, és áldás neked a magas égben!"

"Oh ha felőlem hall szép szőke leánya Hubának,

Mint fog örülni, köszönni neked; mert általad élek,

Mint fogok én is örülni, ha őt ép karral ölelvén

Rám dobogó kebelén boldog szerelemre hevűlök.

Égi Hadúr isten, te ne hagyj ezután is el engem!

Légy velem a hadakon, s csendes békében azonkép,

Áldalak én holtig, s valahányszor ez év szaka megjő,

Áldozatúl dobogó lovaim legszebbike vesszen."

Ekkép zenge Hadúr istennek hős Ete hálát

Sátora belseiben, mikor ifjú társai jöttek:

Csörsz, Lehel, és barnás Csongor, magzatja Veleknek.

Kikre, midőn nézett, megörűlt lelkében az ifju.

És azok elmondák, Árpád mit végze szavával;

Erre pedig nagyon elbúsúlt, s bánatra hajolván

Földre sütötte fejét, és monda keserves ajakkal:

"Haj! bizony itt gonoszúl vezet ismét csalfa szerencsém.

Újra ki kell Árpád harcából messze maradnom.

És ti Lehel, Csongor, s te merész Csörsz, szüntelen a nagy

Harcnak híre után vigadozva siettek előlem?...

Menjetek. Ép karral nem volnék most is utósó,

Megsebesedve pedig, mint van jobb része karomnak,

Nagy hadi munkákat nem tudnék tenni; de a hűlt

Testeket eltemetem szép csillagi gyenge sugárnál.

Majd nekem is, ha talán leterűlök puszta mezőben,

Tisztességet adand legutószor egy ifju levente,

S dombot emel tetemimre futó kis völgyi pataknál...

Menjetek! Ójon meg villongó kardja Hadurnak.

Adjon erőt nektek, veszedelmet az ellenütőknek."

Monda, s barátságos jobbját nyujtotta Lehelnek.

És nyujtotta merész Csörsznek, s búcsút veve tőlök.

Csongornak nyujtá végtére; de nem veve búcsút

Tőle, hanem kérvén mondá: "Magzatja Veleknek

Jőj ma velem, ha te jősz, örömestebb elmegyek én is.

Jőj velem, és kísérj bajtársi karoddal utamban."

A viadalt báná Csongor; de barátja szavának

Engede, s ment fegyvert, paripát készíteni tüstént.

Igy végzének ezek, s Ete hős egyedűl vala ismét.

Fáradozása után érzéki leszenderedének,

És aluvék mélyen; látott pedig álma utólján

Egy ragyogó képet, valamint volt képe Hadurnak,

Mely is előlebegett a híg levegői határból,

S messze világos lett a tájék, merre leszállván

Szörnyü sebességgel földrázó fegyverivel jött.

Inte; de nem szólott alvó kacagányos Etének,

S kardja midőn vágott, a zúgó Bodrogot érte.

Háromszor vágott, s mindannyiszor arra jelentett.

Ébred az ifju, s csalárd álmának kergeti képét.

Istene nem jelenik: de megújúlt bajnok erővel

Ver szive, s teste vidám épségben kel ki sebeiből.

Melyre midőn könnyen érezné tagjait, indúl,

Sürgeti társait, és készül utjára serényen.

Árpád, a rohanó seregek nagy lelkü vezére,

Ütközetét bajtársaival másnapra halasztja.

Megy kiki, s rábízott dolgát végezni törekszik.

Őröket állít Kund, s a tábort óva kerűli.

A leleményes Csomb élelmet rendel az éjre:

Tulkokat, és juhokat, s szüretét a régi hegyeknek.

Fát hoznak mások. Reng, zúg, ropog a vadon erdő

Nagy fejszéik alatt, s fahalom kél sorra helyenként,

Mely kivilágítand a barna homálynak öléből.

Bors ott, hogy tova járt, egy szarvas ünőre találván

Űzte heven, hogy majd megvendégelje vezérét.

Vérzett a vad már; de nyilát még vitte nyakában.

Űzte tovább is Bors, s már társai messze maradtak,

Ő futa egyre ohajtván a kis ünőnek erőtlen

Tagjait, és bőrét, mely szép vala, s gyenge növésű;

A vad ünő pedig oly könnyen, mint a hegyi szellő,

Ment, kis lába alatt még a fű szála sem ingván,

S mentében nyomait szép ifjú vére borítá.

Túl a rengetegen szemközt nagy bátran elálla,

S már a hős dárdát készűle hajítani, melyre

Még közelebb járult az ünő, s odanyujtva nyakával

Gyenge fejét, így szólt csábító asszonyi hangon:

"Oh bajnok, szünjél kergetni, magam jövök immár,

Vedd nyiladat, melyet lőttél, vedd vissza nyakamból."

Visszavevé, s elbámúlt Bors: könnyűlve megugrott

A kis ünő akkor, s födözetlen gyenge leány lett.

Éjszaki hóhegyként, melyet nem bánthata lábnyom,

Sem ragyogó napfény, itt állott ékes alakja.

Mint a parti virág, kékellett szép szeme fénye,

S kis kerek ajkán a szerelem rózsája mosolygott.

Balról által volt szögszín haja vetve előre,

Melyet baljával pihegő mellének alatta

Tart vala, s térdiglen befödé ágyéka szemérmét.

Jobbjával mutogatta sebét, mely tiszta nyakának

Hattyu fehérségét vékony pirulattal elönté.

Ekkor Borsot az ámúlás izgatta, s imígy szólt:

"Lányka, ki vagy te, hogy a természet alakja megolvad

Kényed alatt, s könnyen mutogatsz tündéres enyelgést?

Mért csaltál ide, társimtól mért tartasz el engem?

Nem tudod a viadalt, melyet fog párducos Árpád

Büszke Zalán ellen görögök vesztére viselni?"

"Jól tudom én" felel a csábító lányka "de téged

A boldog szerelem nyugodalmas karja fog el ma.

Jőj el azért te is, engedvén szerelemnek, ölelj meg.

A hegyeket birom én. Jég, és hó enged erőmnek,

És csikorogva leszáll, ha kivánom, az éltes oromról.

Ott lakozom; de szivem forrón ver az édes örömhöz,

S kölcsönös érzéshez. Jőj el hát, csendes az este,

Csillagi szép fénnyel bujdosva forognak az égen,

És szerelem hangján suttognak gyenge fuvalmak.

Jőj el, az ércfegyver ne legyen gátlója szivednek:

Százszor erősebb léssz, karaimból visszamenendő."

Igy szólván nyujtotta kezét, mely szebb vala minden

Földi leánykéznél. Csendes lett ekkor az este,

Csillagi szép fénnyel bujdosva forogtak az égen,

És szerelem hangján suttogtak gyenge fuvalmak.

Minden bájos lett az enyelgő lányka körében.

Állíthatlan erő vonzá Bors karjait: egyben

Átölelé a lányt, s kiveté a harcot eszéből.

Szinte megérzé már kebelének erős dobogását,

S ajka hevét, mikor a lány megrázkódva kifejlett,

S lassan odább lebbent, mint egy kísértetes árnyék.

Onnan is ámító hangon csalogatta vitézét;

Az pedig a szégyen s harag indúlatja hevében

Vette nyilát, s gyorsan csábítójára kilőtte.

Véresen elment a siető nyíl, és nyaka bőrét,

Mely egyedűl sértést szenvedhete, újra megéré,

Melyre sikoltva szökött a lány, és szíve vadulván

Hév fájdalma miatt hangos sírással elindúlt.

Nagyra, minő a legfőbb bérc, oly nagyra dagadván

Ment agg Fátra hegyén, s sziklái zörögtek alatta.

Végre megállt, s Kríván tetején keseredve leűlvén

Jajgata szüntelenűl: szörnyűkép harsoga hangja

Végig az ősz Kárpát sorain, s zivatarba szedődvén

Záporként lecsapá a nagy tengerbe siralmát.

Igy büntette Hadúr, ki vitézét csalta hadaktól.

Bors pedig a síkon kedvét elvesztve bolyongott

Hasztalanúl, s a táborhoz nem juthata többé.

Társai várják őt künn, és a tábori helyben,

S hivén, hogy megtér, dolgokhoz látnak erősen,

S a farakást ide is, tova is jó renddel elosztják.

Állnak egyéb katonák csapatonként, és veszik, adják

Harci parancsaikat. Paripáik fékesen állnak,

És meg-megcsördűl a fegyver erős kezeikben.

A nap alászáll már, haloványodik arca világa

A zajgó nyomorúlt földnek közel érve határit.

Áll egyedűl Árpád egy csendes kis halom ormán.

Nézi körűl a sík tájékot, az elleni tábort,

Mely sokaságával mozog a nagy téren előtte.

Lelke magas képzelmekkel forog a nagy időben,

Annak előbbi, s jövő tüneményit látja lebegni,

S titkos imádságot mond hála-buzogva Hadúrnak.

Barna haját, s vállán tarkáló párduca szélét

A siető szellő kapkodja, s arannyal elöntött

Fegyvere szép fényén haloványan reszket az alkony.

Néz iszonyodva reá a pezsgő elleni tábor.

Egymást kérdi heven, s a kérdés közben elámúl,

Amint látja felén rettentő kardja világát,

És daliás tetemét magasan fölnyúlni toronyként.

Nézi Zalán bús várából, és Kladnihoz így szól:

"Kladni, te megjártad seregét a büszke magyarnak,

Szólj, ki az, aki amott egyedűl áll a halom ormán?

Párduc inog vállán, s idelátszik fegyvere fénye.

Oly daliás képet mutat ez, mint hírnek utána

Gondolom Árpádot, kit nemze Ügek fia, Álmos,

És kire mindenek azt mondják buta vélekedéssel,

Hogy daliás iszonyú képét ki nem állja halandó;

Én pedig útálom, mint a lator éjjeli farkast."

Erre felelt tüstént szomorún hű Kladni urának:

"Jaj! bizony a hírből igazán ösmerted el őtet.

Árpád, a győző seregek fejedelme az ottan.

Láttam rettenetes karját kardjával emelve,

Mellyel népének mikor int vala könnyü lováról,

Azt véltem, hogy csattanik a levegőben utána,

És beszakad földünk, valamerre dobogva lenyargalt.

Csendes egyébkor, s a kegyes égre hasonlatos arca.

Népe vadabb, s egyedűl ő tartóztatja haragját.

Oh de reánk vad lesz, mert meg van sértve szavunkkal."

Melyre boszús fejedelmi Zalán igy szóla viszontag:

"Hah! remegő öreg, és vadsága ijeszthet-e téged?

A delelő napot az többé nem fogja megmérni,

S népe szelídebb lesz, mint a füves éjjeli sírdomb."

Igy szólt, és büszkén végigpillanta gyülöngő

Bajnokain, s tenger bolgár, s görög ezredek árján,

S állhatlan lelkén félelmit elölte haragja.

Mégis imádta Hadúrt Árpád a kis halom ormán.

És ragyogó arcán forró könycsepje lecsordúlt.

Hír égett hevülő kebelén, s új honna szerelme.

Értetek, oh új honn keresői, fohászkodik ő most,

Már született hősök, s születendők, értetek ég ő,

S harci vitézséget kér a hadak istenurától.

Meghallgatja Hadúr, és ád hadi szörnyü szerencsét,

Mely sok bajba kerűl, s a nemzetet untalan űzi,

Mely véres hadakon forog, és nem lelheti nyugtát,

Nem boldogságát; de remegnek előtte, utána,

S fél Európának megrendűl tőle hatalma.

Harci szerencsét így kért és nyere párducos Árpád,

S amint szikrázó karddal ráinte Hadisten,

Reszkete ég, és föld, s a földnek büszke lakói,

Csak maga Árpád nem, nagy erőt érezve szivében.

S aki szilaj nemzetségét ösmerted, az ádáz

Harcok fergetegét láthattad rajta; de csendes

Békenapot keveset számlálhatsz gyászos egében.

Már ekkor nyugaton lemerűlt a sárga verőfény,

A fejedelmi magyar most összehivatta vezérit,

S táltosait, s így monda nekik fölszólva közöttök:

"Férfiak! alkonyodik. Tüzetek most keljen az éjnek

Űzni setétségét, s mely áldozatunkat eméssze,

Egy farakás álljon közepettünk rakva Hadurnak.

Vendégséget ütünk azután, s kiki zengje csatáit:

Dallal hadd muljék a nyugtalan éjnek unalma.

Mert szemeinket előbb nem zárja be kellemes álom,

Mint a büszke Zalánt megalázzuk vára falánál."

Hangosan így szólt ő, és mindenik enged e szónak.