Kietlen táj. Tünde és Ilma jőnek.
Ilma
Hol vagyunk itt, asszonyom,
Mely kietlen tartományban?
Én, ha engem kérdenének,
Jobb szeretnék messze lenni,
Legalábbis olyan messze,
Mint Pozsonytól Hortobágy.
Tünde
Légy nyugodt, s ne aggj* veszélytől,
Hű árnyéka bánatomnak,
Itt az Éj országa van.
A gyűlölt fény birodalma
Lelkem annyi fellegét
Nyílsugárral hasogatja,
Nem kivánom szebb egét;
Ide húz a bú homálya,
A reménynek csüggedése,
És a csüggedés reménye
Itt találják honjokat*.
Ilma
Ah, bizony nem jól találják.
Kis szemem már úgy kinyílt,
Mint a tányérbélvirág*.
Tünde
Ah, a szív is úgy nyilik meg,
Mint sötétben a szemek.
Boldogságban zárva tartja
Rózsaszínü ajtaját,
Az örömnek gazdag árja,
Hogy ne fojtsa el lakát;
Búban, kínban, szenvedésben
Titkos mélyeit kitárja,
Hogy, ha még van, a reménynek
Elfogadja sugarát.
Ilma
S ezt hogy tudjuk, ily kietlen
Földre kelle bujdokolnunk,
Hogy madár se jőjön onnan,
Ahol nap van és világ*?
Tünde
Légy türelmes, bánatommal
Vég utat tesz* most szerelmem:
Itt vesz enyhet vagy halált.
Jer, kövess e vég utamban,
S lássad ott az Éjt magát.
Ilma
Mit csináljak, merre fussunk?
Tünde
Puszta parton fátyolában
Egy komoly bús asszony ül:
Csermely folydogál előtte,
Csillagokkal tündökölve -
Ilma
Borzadok, ha rátekintek.
Tünde
Ő az, kit keres reményem,
Ő az Éj gyász asszonya*.
Nála vannak rejtve mélyen
A jövendők titkai,
Kérni fogjuk elborulva,
S esküinkkel kényszeríteni,
Hogy felfödjék ajkai.
Ilma
Jaj, ne menjünk; mintha szólna,
Érthetetlen hangokat
Mormol ajka.
Tünde
Álmodik,
S a pataknak elbeszéli
Halhatatlan álmait.
Várakozzunk, mert boszúja,
Véghetetlen és sulyos,
Éri azt, ki háborítja.
Éj
Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
És a világot szültem gyermekűl.
Mindenható sugárral a világ
Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
A semmiségnek pusztaságait,
S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
A Mind, előállt. Hold és csillagok,
A menny csodái lőnek bujdosók
Kimérhetetlen léghatárokon.
Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
A test megindúlt, tett az új erő,
S tettekkel és mozgással gazdagon
Megnépesűlt a puszta tér s idő,
Föld és a tenger küzdve osztozának
Az eltolt légnek ősi birtokán;
Megszünteté a tenger habjait,
S melyet haraggal ostromolt imént,
Most felmosolyga mélyiből az ég;
S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
Virágruhába öltözött a föld.
A por mozogni kezdett és az állat,
S királyi fejjel a lelkes porond*,
Az ember lőn, és folytatá faját,
A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -
Sötét és semmi vannak: én vagyok,
A fény elől bujdokló gyászos Éj. -
A féreg, a pillanat búboréka,
Elvész; idő sincs mérve lételének.
Madárt a szárny, a körmök állatot
Nem váltanak meg*, kérges büszke fát
Letesznek* századoknak súlyai.
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tűkrözik.
Megmondhatatlan kéjjel* föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán,
Még kőhegyek ragyognak sírjain,
Ezer jelekkel tarkán s fényesen
Az ész az erőnek rakván oszlopot.
De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
Fáradtan ösvényikből a napok
Egymásba hullva, összeomlanak;
A Mind enyész, és végső romjain
A szép világ borongva hamvad el;
És hol kezdve volt, ott vége lesz:
Sötét és semmi lesznek: én leszek,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.
Ilma
Ah, szegény bús asszonyságnak
Milyen furcsa álmai vannak!
Tünde
Borzadással tölt el e szó.
Borzadással issza lelkem
A mulóság poharát.
Most jer, Ilma, jer, közelgjünk
Tisztelettel elborúlva.
Illessük meg fátyolát.
Éj
És a sötéten túl van a világ -
Mi vakmerő kéz illet engemet,
Mulandóságról békén álmodót?
Ösmerlek, nyughatatlan lányka, te;
Tündérhazádban üdvnek századi*
Valának megszámlálva éltedűl,
De föld szerelme vonta szívedet,
A fényhazából földre bujdosál,
S mert boldogságod ott is elhagyott,
Segélyt keresni későn visszatérsz*;
De mindörökre számkivetve légy,
Legyen, mint vágytál, a kis föld hazád,
Órákat élj a századok helyett,
Rövid gyönyörnek kurta éveit.
Indúlj, ne lásson itt tovább szemem;
Mert, aki halhatatlan Éj vagyok!
Olyan sötétté teszlek, mint az árny,
Hogy rózsaberkiből a szerelem
Irtózva nézzen, mint iszonyra, rád,
S illat helyett gyötörjön vad tövis.
Menj, menj, mert amit mondtam, megteszem.
Tünde, Ilma el.
1. szín: kietlen táj; 1. jelenet - Tünde, Ilma, Éj
aggik: értsd: aggódik
honjokat: honjukat, hazájukat
tányérbélvirág: napraforgó
világ: értsd: világosság
vég utat tesz: végső, utolsó útjára indul
az Éj gyász asszonya: a Csongor és Tünde egyéni mitológiájának szereplője, de megformálását érezhetően befolyásolta Nüx, a görög mitológia éjistennője (aki a legősibb isten, a világ egyik teremtője; és akinek a gyermekei a moirák, azaz a három sorsistennő).
lelkes porond: porból való, de lélekkel rendelkező
nem váltanak meg: nem menekítenek meg a halandó sorstól
letesz: lenyom, lehúz, ledönt, elpusztít
kéj: itt csak: (általában) élvezet, ébredő érzelem
üdvnek századi: az öröm, a testi-lelki jólét évszázadai
visszatérsz: mármint onnan, a földi világból ide, a természetfeletti világba
(Éj)
Omoljatok nem késő habzatok*,
Az Éj az álmok partjain bolyong. (El)
1. szín, 2. jelenet - Éj
nem késő habzatok: időben érkező, egymásra gördülő hullámok
Hármas út vidéke. Csongor a leányalak után jő.
Csongor
Csalfa, tündér, játszi kép te
A világon s életen túl,
Merre csábít gyorsaságod?
Százszor véllek megragadni!
Százszor e megdobbanó szív
Készűl csalfa szívedet
Elfogadni szerelemmel,
És te eltünöl suhanva,
Mint az élet, mint az álom;
Nyughatatlan lábaiddal
Meg nem várod jöttömet.
Intesz újra? Nem hiszek.
Hányszor puszta dombokon,
Hol vezérléd útamat,
Hányszor láttalak megállni,
Nyílt kebellel, nyílt karokkal?
Vágyaimtól részegen
Elfelejteném a bolyongást,
És nem láttam a kietlent,
Mert te, szív és szem csalója,
Téged láttalak, s imádtam
Fátyolodnak titkait*.
Állj, meg, állj meg, és ne hagyj el,
Add jutalmát annyi kínnak,
Hagyj pihennem karjaid közt,
És elsírnom veszteségim
Mondhatatlan séreit*.
Fellép a hármas útra.
Hah, itt vagy egyszer annyi vágy után!
A leányalak eltűnik.
Mi volt ez? árnyék! és én hol vagyok!
Kis ideig gondolkozva áll.
Forrás után a szarvasnő eped*,
Nő-társ után a szarvasgím, oroszlán
Mind a kettőnek űzi nyomdokát.
Forráshoz ér a nő, a gím nejéhez,
S erője dúló vadnak* célt mutat.
A hangya futkos, apró léptei
Alig mutatnak járást, és halad;
Nagy távolokról, gátak ellenére,
Fáradva és mozogva hon* terem;
Földhöz ragadtan mász a vak csiga,
De a természet válhatatlanúl
Hátára tette biztos hajlakát*,
Mikor kivánja, hon van, s elpihen:
Elérhetetlen vágy az emberé,
Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!
S miért az olthatatlan szomj, miért
Rejtékeny álom, csalfa jóslatok,
S remény vezérrel eltűrt, hosszas út,
Ha, ahol kezdtem, vége ott legyen*,
Bizonytalanság csalfa közepén?
Oh, hármas útnak kétes ál* köre,
Mi más kebellel léptem föl reád,
Virág* reményim reggelében akkor,
Most kínnal rakva, búval gazdagon
Az elhanyatlott szívnap alkonyán!
2. szín: a hármas út vidéke; 1. jelenet - Csongor
fátyolodnak titkait: érdekesség, hogy 1834-ben ezzel a címmel (A fátyol titkai) Vörösmarty kortárs témájú vígjátékot is írt.
sér: sérelem, sérülés, seb
Forrás után a szarvasnő eped: Csongor e monológja felidézi az ószövetségi 42. zsoltárt, amely Szenczi Molnár Albert fordításában (Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik...) közismert református népének.
dúló vad: dúvad, ragadozó, vadállat
hon: értsd: otthon
hajlakát: értsd: hajlékát
miért az olthatatlan szomj, [...] ha, ahol kezdtem, vége ott legyen: értsd: mire való volt mindez, ha ugyanott végződik az út, ahol kezdtem?
ál: csalóka, félrevezető, megtévesztő
virág: virágzó, virágjukban álló
Balga
jő a lebegő étkek után.
Hát én mindig éh* legyek,
S únhatlan csak szomjuhozzam?
És e gyomrot, és e torkot
Csak bolonddá tartogassam?
Aki hús vagy, rossz galambhús!
Akit egresből csináltak,
Bor*! megállj, vagy összeontlak*,
Itt e kővel fejbe sujtlak.
Ha! leszállnak - Balga! halkan,
Szőrmentében* bánj velök most.
Hóha! Hóha! így, csak így,
Rég igy kellett volna már.
Fellép a hármas útra, s mint étkeihez akar nyúlni, elomlanak.
Mi ez? homokká lettél, rosz palack,
Sivány* homokká porlol, döggalamb?
S azért van éhem, hogy most port egyem:
Te átkozott, te csámpaláb, megállj;
Inkább galambbá sűlök e helyen,
S egyen meg, aki éhebb, mint magam.
A földre veti magát.
Csongor
Hah! mely kalandor* nép közelg felém,
Tépetten, mint a vert had, s szomorún?
S bút lássak, ismét bú elől futó?
De enyh* a bajnak látni társait:
Bevárom őket, ők sem boldogok.
2. szín, 2. jelenet - Balga, Csongor
éh: értsd: éhes
akit egresből csináltak, bor: inverziót tartalmazó megfogalmazás, értsd: "te, bor, akit egresből csináltak,..!" - a szőlő helyett egresből készített bor az ínyenc borkedvelők körében lenézett ital.
összerontlak: összetörlek (mármint a boros palackot)
szőrmentében: óvatosan, finoman
sivány: sivár, terméketlen
kalandor: vándorló, kalandot kereső
enyh: enyhülés, megkönnyebbülés
Kalmár
mankóján támolyogva jő.
Segíts tovább, te fáradt, gyenge láb,
Segíts, te gyámbot, rossz lábpótolék,
Te mégis hű vagy: köszvény, zsibbadás
Nem rontanak meg, jó, rossz út között
Nem válogatva mégy, amerre kell.
S a pályavéget ér az útazó,
Vénsége zordon, bús, rideg telén,
Még tűzre rak, s utószor felhevűlve,
Végigtekint a tarka életen,
Mint a ruhán, mely hajdan dísze volt,
Most a szegénység ronda bélyege
Az elkopott fény foltjait mutatja. -
Hol vagytok, összehordott kincseim?
Reményem fája dúsan felvirúlt,
S arany virágit szélvész szórta el.
Megitta tenger, amit föld adott,
A víz ajándit* föld rabolta meg,
S a sors szegődi* kénye, mely emelt,
Most zsámolyává tette hátamat.
Kik ösmerék, mig volt, csak pénzemet,
Nem ösmernek rám most az emberek,
S a büntetésnek súlya rajtam az,
Hogy mégis nálok kell segélyt találnom.
Ki ád a fáradottnak enyhelyet?
Ételt ki ád az éhnek, és italt
A lankadónak, bús és szomj miatt?
Ki ád a bujdosónak rejteket,
Paloták urának hajdan, víg torok
Gazdáját vendégűl ki híja meg,
Hogy a lehullott csontot fölvegye?
Egykor selyemmel béllett* sors fiát,
Ki köntösít fel* most ruhátalant
Dér és nap ellen, szél és zápor ellen?
Ki a szem ellen, mely megbánt, ha néz,
Botránkozással fordul el, ha látott,
S még inkább, mint dér, zápor s szél, gyötör?
Segíts tovább, te fáradt gyenge láb,
Segíts tovább, te gyámbot: menni kell,
Gazdálni a mulékony életen,
Imez bojtorjántermő zálogon,
Még a halál, a váltó*, nincsen itt. El.
2. szín, 3. jelenet - Kalmár, Balga, Csongor
ajándit: értsd: ajándékait
szegődi: ide-oda szegődő, hol ennek, hol annak kedvező
béllett: bélelt, kipárnázott
felköntösít: felöltöztet, köntöst terít rá
váltó: megváltó, aki megváltást, szabadulást hoz
Balga
ki eddig csak fejét emelgette, most fölül.
De már evvel majd Balga sem cserél.
Az istenadta milyen sápogást* tesz.
Egyik lélekzet benne szomjuság,
A másik éhezet*, s a rongy miatt
Olyan vitorlás, mint a szélmalom;
Mért nem lesz szélmalommá? - Hát ki az,
Ki hág fel* ismét, mely ország fia,
Olyan szemekkel, mint egy üstökös?
Ha úgy lehetne, amint nem, talán
A földet is kirúgná láb alól.
De, Balga, csitt! most bölcsebb száj nyilik.
2. szín , 4. jelenet - Balga, Csongor
sápogás: sopánkodás
éhezet: éhség, éhezés
felhág: fellép (mármint a hármas útra)
Fejedelem
jő.
Égsz még, s nem égsz el, nap, mely verve látsz?
Rengsz, s el nem omlol, föld, e láb alatt,
Mely vérjelekkel nyomta hátadat?
Ha ölnyi térben* hírem, és magam
Bőven tanyázunk, mért e hosszas út?
Mért e hegyekkel büszke földdarab
Egy sírhalommá nem lesz, nem nagyobbá,
Mint mennyi kell, hogy lábamat kinyujtsam?
Magam szeretnék lenni, mint valék,
A földön úr, és föld a föld alatt;
Ez a homok faj, mely mohón tenyész,
Ne mondaná, ha rajtam elmegyen:
Imitt királynak gázolom porát.
Le a fejről, te hitvány cifraság*,
Te csalfa fényből alkotott ragyogvány,
El a kezekből, fejedelmi bot*,
Erőtök nincs, míg volt, én voltam az.
Ez a kebel volt műhely ezrekért,
Magában és magától szüntelen
A hír s dicsőség tettein koholt*. -
Fenségben ültem, mint a bérci kő,
Rokon szív nélkül, szörnyen egyedűl.
Az átvirrasztott éjek rémei,
A barna gondok, szélvészháború,
Villám s hideg fény voltak táborom;
Lábamnál nyílt és hervadt a virág;
De úr valék, s betöltve a hiány.
Egy gondolat volt, én gondoltam azt,
Akarat csak egy volt, én akartam azt,
S egyik végtől a másikig hatott.
Itt várak dőltek, bérc múlt, víz kitért,
Amott merészen kelt új épület,
A sivatag csodája, s tornyokat
Határon túl a felhők közt viselt.
Intettem, és egy ország puszta lön,
Akartam, és egy másik támadott.
Ki adja vissza múlt hatalmamat?
Gyermek volt a nép, bábok* istenei;
Én fölneveltem őket, báb helyett
Kitettem a hírt*, s bátor fajzatok*
Hagyták el a baromság* ólait.
Erőt nevelve, őrző gondomon
Nagy nemzetekké serdűlt a világ:
Nyakamra nőttek, s mely nagy tő* valék,
Most földre húztak önnön ágaim.
Tehettem mindent, s mindent megtevék,
Hatalmamom túl egy volt*, s azt kivánták,
A mindeneknek tetszőt*! nem tevém;
Mert nem tehettem, és elért bajom.
Titkos haraggal, mélyen s gyászosan,
Mint a setét pók, szőtt az árulás,
A bizalomnak hószín fonalát,
Mely vad kezei közt tüstént megszakadt,
A rossz gyanúnak barna szálival
Fércelte össze csalfán s ördögűl;
S jött a hizelgés hímes köntösében,
Mely a barátság képivel kivűl,
Benn szertevonszolt* arccal a boszút,
S gyilkos haragnak rejté szörnyeit.
Kellett az áldozat, s én lettem az.
Mi van még hátra? merre költözünk?
Lefeküdtem, s rám villant az ég tüze,
Fölvernek onnan, és ön álmaim
Nem hagynak alunni olyan szűk helyen.
Mely kéz mutatja most meg síromat?
Ha már letettem e nehéz fejet,
Ez a lélek, mely roppant termetével
Láng-óriásként égi boltot üt*,
Hol lel magának méltó temetőt?
Lázadj fel, tenger, bérc, te hullj alá,
Gördűlj ki, föld, e fáradt láb alól,
Szakadjatok rám, égő csillagok,
Romlásotok harsogása jel legyen,
Hogy egy királyi lélek sírba megy. El.
2. szín, 5. jelenet - Fejedelem, Balga, Csongor
ölnyi tér: a sír (egy bécsi öl = 1,89 méter)
hitvány cifraság: értsd: a korona
fejedelmi bot: jogar
kohol: gondolkodik, tervezget, terveket sző
báb: bálvány
báb helyett kitettem a hírt: megtettem istenüknek a hírnevet
fajzat: utód, leszármazott
baromság: állati lét, állati sorban tengődés, öntudatlanság
tő: fatörzs
hatalmamon túl egy volt: egyvalami haladta meg hatalmamat, lehetőségeimet
a mindeneknek tetszőt: értsd: azt, hogy mindenkinek tetsszen, hogy mindenkinek kedvére legyen, amit tesz
szertevonszolt: eltorzult
égi boltot üt: égig ér, eléri az eget, az égboltot
Balga
Ha ez király volt, mérges lehetett,
Huh! mily kegyetlen dolgokat beszél,
Sajnálnom kéne, és csak bámulok,
Mint aki szappant vett a sajt helyett.
2. szín, 6. jelenet - Balga, Csongor
A tudós mélyen elmerűlve jő.
(Balga)
Mit látok? oh, ez cifra élet itt.
Hová botorkál szalmaszál uram,
Hová, te donga*, görbe lécdarab?
Háromszor menykő! ez van ám csehűl*.
Ha söprünyélből vannak emberek,
Ez a királyok*. S milyen szintelen!
De tátogat már, halljuk a harist*.
Tudós
Az élhetetlenség
És halhatatlanság*
Két nagy dolog, két régi fejtörés*.
Az élni nem tudónak baj, hogy él,
A halhatatlannak baj, hogy halni kell,
S melyik nagyobb*, azt méltó kérdeni.
Az élhetetlen? nem tud halni is*,
S ez, ami őt legárvábbá teszi;
Mert a szegény, földhöz ragadt fiú,
Kit még az ág is húz, a gyáva szív,
Kit a leány is megcsal; a bolond,
Kin a szerencse nyargal föl-alá,
Az érdem, mely magára hagyva teng,
S az életen túl várja díjait*;
Éjfél barátja a vak, életunt,
S kinek nejével más hivalkodik,
Ki' tartományán más uralkodik,
A pénzülő*, a kockák vert fia*,
A szívbeteg*, szerelme martaléka,
S minden reményhez esküdött bohó*,
Mindez, ha halni tudna, mily hamar
Látnók az élhetetlenségek vég baját*!
Ellenben a halhatatlannak is,
Ha halni még előbb* nem köllene,
Mi könnyü dolga volna e világon.
De így sem él, sem hal, csak tébolyog*
Lét és nem lét közt, mint a vert* kuvasz,
Kit udvarából a juhász kitilt.
S mért élhetetlen? vagy mért halhatatlan,
Mért élhetetlen, aki élni vágy,
S mikor nem az*, mért halhatatlan akkor?
Élet- s halálban mért az a lehet,
Az élhet, halhat mért van eltörölve?* -
S én nem kivántam, hogy legyek, s vagyok!
Majd nem kivánnék halni, s meghalok!
S akkor, ha láttam hitványságomat,
Tán úgy* kivánnám, s meg nem halhatok!
S örökre nem! nem! mindig nem! gyötör.
Homlokára üt.
Ki vagy te, aki bennem háborogsz?
Ész, vagy nem ész? elő! hadd lássalak.
Merőn kinyujtott tenyerébe néz, mintha valamit róla elszállni látna.
Így! pille voltál, most már lepke vagy?
Örjöngősen előbbre lépve.
Megállj! ne menj még, én is elmegyek. -
Nem áll meg, elmegy, elhagy, eltünik -
Sötét van, álmadozzunk, itt az éj. El.
2. szín, 7. jelenet - Tudós, Balga, Csongor
donga: hajlított, görbe faléc, amilyenekből a kádár öblös faedényeket, például hordókat állít össze vasabroncsok segítségével
csehűl (csehül) van: rosszul van
királyok: értsd: királyuk
haris: nagyra tátott csőrrel jellegzetesen kellemetlen, recsegő hangot kiadó madár
Az élhetetlenség és halhatatlanság két nagy dolog, két régi fejtörés: a Tudós itt következő szövege, már kezdősoraival is, felidézi Hamlet "Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés..." kezdetű monológját.
halhatatlanság: abban az értelemben, hogy az ember fél a haláltól, nem akar meghalni, ragaszkodik az életéhez, mindent megtesz az életveszély elkerüléséért
melyik nagyobb: mármint hogy melyik a nagyobb baj
nem tud halni is: értsd: meghalni sem tud
az életen túl várja díjait: abban hisz, hogy majd a halála után méltányolni fogják az érdemeit
pénzülő: aki csak ül a pénzén, a zsugori
a kockák vert fia: a játékszenvedély rabja, aki elkockázta a javait
szívbeteg: nem szervi értelemben: érzelmileg beteg ember
bohó: hiszékeny, könnyen fellelkesülő
az élhetetlenségek vég baja: (értsd: végső, utolsó, legnagyobb baja) - talán arról van szó, hogy aki élhetetlenül élte az életét, az a halála után sem kap elégtételt
még előbb: mármint azelőtt, hogy - vágyainak megfelelően - nem halna meg; humoros megfogalmazása annak, hogy mégis meg kell halnia
tébolyog: téblábol, cél nélkül mászkál
vert: megvert, és ezért meghunyászkodott, bátorságát veszített
nem az: mármint nem élhetetlen
Élet- s halálban mért az a lehet, az élhet, halhat mért van eltörölve?: értsd: Miért van az, hogy az élettel és a halállal kapcsolatban az ember nem tud normálisan viselkedni: miért nincs olyan, hogy az ember egyszerűen csak él, aztán pedig egyszerűen csak meghal? Miért nincs élhető (élni tudó) és halható (halni tudó) ember, miért csak élhetetlen és halhatatlan van?
úgy: értsd: hogy meghaljak
Csongor
Mit láttam én, mi vándor arcokat!
Megjöttek régi ösmerőseim.
Nem mint a fecske, mely tavaszt jelent,
Mint zajmadár* a vészben, jöttek el,
Búmat nagyítók, gyász történetekkel.
Fordúlt szerencse ül a gazdagon,
(Szerencse hátán ült ő egykoron),
S ki a világot rabbá tenni ment,
Most - s mennyi gyötrelemmel! halni megy.
Betette könyvét a tudós, s ki a
Tudás határát érni láttatott,
Most túl azon, kétségek tengerében,
Mint egy veszendő sajka*, hányatik,
S kormányon ész helyett a dőreség,
Csillagra nem tekintve, céltalan
Áll a habok közt, melyek elnyelendik,
S a rá agyargó* szörnyeken mosolyg.
El a világnak ál* tekintetétől.
Koldús a gazdagság, a hatalom
Leszállt fokáról, hamvadott üszök
A tudománynak napszövétneke*,
S közöttök a nem boldog szerelem,
Mint a magányos gerle, nyögve jár.
El innen a magánynak rejtekébe,
El, ahol ember nem hagyott nyomot.
Derűs homályban, szélmoraj között
Az észmerengés búja ott lakik.
Ott álmadoztat ifju képzelődést
Elmúlt szerelm és meghiúlt* remény,
S a szív halála lassu, nem gyötör. El.
2. szín, 8. jelenet - Balga, Csongor
zajmadár: viharmadár
sajka: könnyű csónak
agyarog: acsarog, vesztére tör
ál: hamis, félrevezető, megtévesztő
napszövétnek: fényhozó fáklya
meghiúlt: meghiúsult
Balga
Elmenjünk hát, s ne lássunk több csodát?
S pusztába menjünk, s éktelen vadonba?
De menni kell, ott mégis fű terem,
S ezentúl Balga nem kényeskedik,
Szénával él, mint a rivó szamár,
És vizzel, mint az eb. Szegény fejem!
Nem süt nekem már Böske lágy cipót,
És nem vet ágyat nap leszálltakor;
Inséggel, amint kezdtük, hagyjuk el,
S mi a futások vége? döghalál. El.
2. szín, 9. jelenet - Balga
Szabad tér. Egy elvadult kert közepében. Tünde, Ilma jőnek.
Tünde
Vége vándorútainknak,
Állj meg, Ilma, és pihenj.
Ilma
Hála isten! hogy megjöttünk.
Tünde
Itt e táj volt, e fenyér*,
Hol legelsőbb* andalogva
Ültetém a szerelemnek
A gyönyörfa sarjadékát.
Ért aranygyümölcse már,
És a vágy, s e szív elől
Elszedé a sors viharja.
Álljon újlag e helyen,
A kopárnak bámulandó
Dísze, s messze tündököljön.
És ha hű még, és hivem,
Akit nem felejt szerelmem,
Csalfa jóslat ellenére
Itt találjon enyhhelyére:
De ha hűtlen, és a jóslat
Képe nem csal, akkor, ah!
Hervadj, hervadj, drága fa.
Hervadásnak átka rajtad.
Ilma
Mily kegyetlen szózat ez?
Hát ha férfi hűtelen volt,
Olyan ritkaság-e az,
S egy hitetlen* szív miatt
Minden férfit kell gyülölni,
És nem inkább kegybe venni?
Nem jöhet szebb, vagy ha nem szebb,
Nem jöhet jobb? és ha nem jobb,
Nem jöhet más, aki szinte
Férfi, mint a többi volt?
Asszonyom, ha kérnem engedsz,
Változtasd parancsodat,
Kár az ilyen ritka fát,
Egy hirtelen férfiért,
Hervadásra vesztegetni;
Mert, ha így megy mindenütt,
Nem marad fa, nem marad lomb,
S hervadásnak vége nem lesz,
Amig férfi és fa van.
Tünde
Akkor váljék bár örökre
A természet hervataggá,
S bú és bánat lakja azt,
De ha boldogúl szerelmem,
Akkor itt e puszta domb
Fénylakommal díszesedjék;
E vadon, mely mint ijesztő,
Áll a néma sivatagban,
És a hajdan ékes kertnek
Már benőtte útait,
Akkor mint egy éden álljon,
S benne e kicsinded* élet,
Mint egy rózsa, úgy virítson
Csermelyárnak* partjain.
Harmat gyöngye hullja meg,
Ifju napfény melegítse,
Égi szellő hűtögesse,
S méhajakkal, mézajakkal
Lopja róla hajnalonként
A szerelem csókjait.
S hervadása érje bár:
Szép volt, s édes illatú.
De jer, Ilma, félre innen,
Várjuk, mit hoz a szerencse.
Lég kicsinded szellemi,
Gyenge Nemtők, szálljatok,
Legyetek fám őrei.
Minden bűnöst, minden ártót
Tőle messze tiltsatok. El.
3. szín: kert, az almafa alatt; 1. jelenet - Tünde, Ilma
fenyér: kopár, gyér növényzetű síkság
legelsőbb: legelőször, mindennek a kezdetén
hitetlen: értsd: hűtlen, állhatatlan, csapodár
kicsinded: kicsinyded, kisded, kicsiny, rövid
csermelyár: csermely, patak
Ilma
Így van! a legjobb tanács is,
Mint a bunda nyár hevében,
Félre s zugba* vettetik.
Isten hozzád, drága fa,
Férfihűség képe vagy,
Elhervadtál, odavagy! El.
3. szín, 2. jelenet - Ilma
félre s zugba (más szövegkiadásokban félre szugba): egy félreeső sarokba
Nemtők
éneke a légben
Játszadozunk,
S az óra halad,
Légi lakunk
Van csillag alatt.
S a csillag, ha este mosolygva kijő,
Tündöklik utána az égi mező.
Csillag után
Jár kis seregünk,
Menny kapuján
Át játszva megyünk.
Ki hí le, ki hí le, a földre ki hí?
A menny ragyog, ékes; a föld gyönyörű.
A nemtők egymás után a földre szállanak.
Első
Hop! leszálltam, itt vagyok,
Ej! beh csiklandós fü ez.
Második
Hop! leszálltam, itt vagyok.
Könnyű szellő, lengedezz.
Harmadik
Hop! leszálltam, itt vagyok.
Gyenge harmat, permetezz.
Nemtőkirály
Szűzleányszív dobogása bölcsőm,
Ki kér tőlem boldogságot kölcsön?
Szűzleányszív dobogása ringat,
Ott aluszom, s a kis lány kacsingat.
Ötödik
Kedvesb illat a virágnál,
És az illat én vagyok.
Hatodik
Ah! leszálltam, itt vagyok,
A sohajtás én vagyok.
Hetedik
Szép leánynak ajakán
Minden csókért csók a vám:
Én mosolygó csók vagyok.
Nyolcadik
Várjatok meg, várjatok meg,
Én az égő szív vagyok.
Kilencedik
Gyönyör úrfi én vagyok.
Mit csináljunk, hadnagyok?
Többen
Játsszunk, játsszunk!
Mások
Micsodát?
Némelyek
Méhcsoportot, rózsafát.
Első
A királyné* én leszek.
Második
Én kis gyenge raj* leszek.
Többen
Mink is, mink is raj leszünk.
Andalogva és dönögve
Ágról ágra röppenünk.
Harmadik
Én virágzó rózsafa -
Nemtőkirály
Álljatok meg, itt egy ág van,
Égi tőből sarjadék.
Hogy virúljon föl porában,
Itt mulassunk, itt enyelgjünk*
Tiszta, édes illatában.
Második
Adsz-e rózsát, rózsafa?
Harmadik
Pille vagy, te menj tova.
Második
Ah! nem, én kis raj vagyok,
Szánj meg, oly szomjú vagyok.
Harmadik
Mit ihatnál?
Második
Harmatot.
Harmadik
S mely jutalmát adhatod?
Második
Csókot érte vagy hatot.
Harmadik
Nem kell! nem kell!
Második
Meghalok!
Harmadik
Illatot szíj*, azt adok.
Második
Szíttam, ah, s megrészegűltem,
Szárnyaimmal lankadok,
Hullok, hullok, jaj, lehulltam,
Rőt levelke ing alattam.
Ah! beh jó itt, ah! beh lágy,
Jertek, társak, itt fürödjünk.
Többen
Jertek oda, mézet szedjünk.
Rózsaillat, rózsaharmat, rózsaágy,
Ah! beh kedves, ah! beh édes, ah! beh lágy.
A harmadikat sorra csókolják.
Harmadik
sírva.
Jaj, nekem, jaj! hagyjatok,
Tüske szúrja lábamat.
Első
Jaj nekem, jaj! bágyadok,
Hangya csípi arcomat.
Második
Légy ijesztget, s szunyog bánt,
Hagyjuk e rossz tartományt.
3. szín, 3. jelenet - a nemtők
a királyné: értsd: a méhkirálynő
raj: értsd: méhraj vagy méheraj; az egy királynő vezetése alá tartozó méhek családja, csoportja (méhcsoport, ahogy két sorral előbb "némelyek" nevezik), nyüzsgő boly, sokaság
enyeleg: egymással gyengéden kedveskedik, nyájaskodik, tréfálkozik, évődik (általában szerelmi és/vagy erotikus értelemben, itt ilyen árnyalat nélkül)
szíj: értsd: szíjjál, szívj
Mirígy jő.
Nemtőkirály
Hah! mi jő, mely förtelem.
Negyedik
Rátekintni gyötrelem.
Kilencedik
Képtelen fej, fejtelen kép,
Mindene rút, maga sem szép.
Első
Lába kéz, és keze láb,
Hagyjuk itt e vad csodát.
Nemtőkirály
Vissza, vissza, vissza;
A föld nem nekünk való,
Durva, zordon és csaló.
Elszállanak.
3. szín, 4. jelenet - Mirígy, a nemtők
Mirígy
Mit csinált itt e kölyökhad?
Azt tudom, hogy rárivaszték*,
S játszadozni elfelejt.
S most, aranyfa, jőj velem,
Ifjuságnak drága fája,
Tán lehull a kor homálya,
Almádat ha ízlelem.
Asszonyod már nem keres,
Mert búvában* epedezve
Nincs e tájhoz többé kedve;
Megcsalám, és odavesz. -
Áslak, áslak, addig áslak
Körmeimmel, míg kivájlak.
Vájni kezd a fa tövében.
3. szín, 5. jelenet - Mirígy
rárivaszték: rárivasztottam; ráriasztottam, ráijesztettem
búvában: értsd: bújában, bánatában
A manók háromfelől jőnek.
Kurrah
Mit találok, mely szerencse!
Berreh
Mely öröm, hogy összejöttünk.
Duzzog
Szent a béke már közöttünk.
Berreh
Merre jártunk?
Kurrah
A hegyen túl.
Duzzog
Én a völgyeken mulattam.
Há te, bátya?
Berreh
Tengeren túl!
Elszakadt a bocskorom.
Kurrah
Egy boszorkányt hátba vágtam,
Elszakadt az ostorom.
Duzzog
Fergeteg jött, a palástot
összetépte hátamon.
Berreh
Mit csináljunk, mit miveljünk?
Zúg az éhség ölyve bennünk*.
Kurrah
Szép mulatság a zene,
Ím, egy régi cimbalom.
Berreh
Én egy rozzant hegedűnek
Régi fáját hordozom.
Duzzog
Három a szám! hangotokhoz
Bodzasípomat fuvom.
Kurrah
Csendesen! mit látok ott?
Berreh
Mely dicső ág a kopáron!
Kurrah
Halljátok tanácsomat,
Készen vár ránk a szerencse,
Csak kezet kell nyujtanunk.
Berreh, Duzzog
Halljuk, halljuk.
Kurrah
A fa ott
Egy tündérnek égi fája,
S aki azt körmével vájja,
Az Mirígy, a vén gonosz.
Rajta menjünk, megkötözzük,
Hárskötéllel* összefűzzük,
Hársfa lyukba cövekeljük;
Míg világ lesz a világ,
Onnan el nem szabadúl,
A tündér ezt látni fogja;
S végtelen jutalmat ád.
Berreh, Duzzog
Úgy van, úgy van, s úgy legyen,
Itt teremjünk hirtelen. El.
3. szín, 6. jelenet - Kurrah, Berreh, Duzzog, Mirígy
zúg az éhség ölyve bennünk: az éhséget megszemélyesítő ölyv mardossa ragadozómadárként az ördögfiakat; az ölyv zúgása a gyomruk korgásának hangja lehet
hárskötél: a hársfa kérge alatti rostokból, a háncsból készült kötél
Mirígy
Ág, ki hitvány görbe ág vagy,
Hol pokolban ágaznál el,
Hogy gyöködhöz* nem jutok?
Vagy kivánod, ezt a földet
Hogy keresztűl vájjam érted!
Megteszem!
3. szín, 7. jelenet - Mirígy
gyök: gyökér, tő
A manók rajta mennek*.
Kurrah
Ha meglehetne!
Most mozogj, ha tudsz, zsivány.
3. szín, 8. jelenet - Kurrah, Berreh, Duzzog, Mirígy
rajta megy: rárohan, megrohanja
Tünde és Ilma távolról látszanak.
Mirígy
Hah! kiket lát itt szemem,
Átkozottak, összetéplek.
Berreh
Nem lehet!
Mirígy
Megvakítlak.
Duzzog
Nem lehet.
Mirígy
Bocsássatok,
Vagy hernyóvá változtatlak,
S pille lesz belőletek.
A manók kacagnak.
Hah, hogy úgy van! nem lehet.
Kérni kell tán, és igérni,
És igértet meg nem adni. -
Oldjatok meg, gyermekim.
Kurrah
Mondd fiadnak a vizekben,
Aki békát fojtogat.
Mirígy
Maszlagot* nyelétek-e,
Hogy reám dühűltetek*?
Berreh
Tán nem ösmerünk, zsivány?
Duzzog
Jersze*, száradj meg a fán.
Mirígy
Mely bohóság* tőletek?
E fa, látjátok, magában
Áll előttünk, elhagyatva;
Mert szerelmes ültetőjét
Megcsalám, és nem jön érte,
Átokkal néz e vidékre.
S mind e kincs nekünk marad.
Én tevém; de osztozunk,
Oldjatok meg, oldjatok meg,
És felezve osztozunk.
Kurrah
Új csalással súlyosodtál,
Hogy lepottyanj, mint a vackor*,
S végezd undok létedet.
Jer, kövess, nincs irgalom:
Hársfa lyukban fogsz hüselni,
Zárva, fogva mindörökre,
S élni, míg rosz lelked élhet;
Jer, ne szólj, mert mindhiába!
Egyszer szólj csak éltedben,
Ezredévi rejtekedben,
Akkor is azt: jaj nekem!
A manók hurcolják Mirígyet.
Mirígy
Éj legyen napfényetek,
Méreg minden étketek;
Mérges harmat hintse meg,
És utálat főzze meg.
Berreh
Hadd beszéljen, míg beszélhet.
Duzzog
Hársfa lyukban majd regélhet.
Mirígy
Nyomorogjon lelketek,
Béna koldus testetek,
Mint a rosz szekér legyen;
Fájjon ülve, fájjon állva,
Csikorogjon ébren, alva,
És ijesszen álmotokból.
Legvidámabb múlatástok
Fogcsikorgatás legyen.
Kurrah
Jól van, jól, öreg; de menjünk;
Vagy szorítsak torkodon?
Mirígy
Jaj nekem!
Kurrah
Hah, csakhogy jajgatsz!
Jőj sietve, és ne nyögj. El.
3. szín, 9. jelenet - Tünde, Ilma, Kurrah, Berreh, Duzzog, Mirígy
maszlag: mérgező (bódulatot okozó) gyomnövény
dühűl: dühül, megdühösödik, megharagszik
jersze: jer, gyere
bohóság: itt: ostoba ötlet
vackor: vadkörte
Tünde és Ilma, kik eddig rejtekben állottak, előjőnek.
Tünde
Mit kell végre hallanom!
E gonosznak áldozatja
Voltanak hát üdveim?
Most gyanítom csalait*,
S borzadozva nézek vissza,
Mint ki örvényt lát nyomában,
Melyen átkelt, szembehúnyva.
Csongor, ah! gyanúm megölt
Egy lakót, a bizodalmat
E kebelben, mely hived;
Most az újra éledez,
S éledése több öröm,
Mint birása volt előbb.
S Éj, ki nem nagy bűnömért
Fényházamból számkivettél*,
S kis gyönyört és kéjt igértél,
Add meg őket, s nem sohajtok
Fogyhatatlan évekért.
3. szín, 10. jelenet - Tünde, Ilma
csalait: csalásait, cseleit
számkivettél: száműztél, számkivetetté tettél, elkergettél
A manók visszajőnek, s Tünde előtt térdre borúlnak.
Keljetek fel, barna szolgák*.
Mindent láttam, és tudok.
Keljetek fel, már ezentúl
Udvaromnak népei,
Gazdagon jutalmaimmal,
Bőven, fényben fogtok élni.
Kurrah
Hála érte, hála s áldás!
Berreh
Mit parancsolsz, hogy tegyünk?
Duzzog
Mit kivánsz, hogy ne tegyünk?
Tünde
E vidéken rejtekezve
Vizsga* lesben álljatok,
És ha kit látandatok
A fatőben megpihenni,
Tartsátok meg itt kötözve,
S jőjetek hírt mondani. El.
3. szín, 11. jelenet - Kurrah, Berreh, Duzzog, Tünde, Ilma
barna szolgák: a barna jelző a szövegben meghagyott egyik jelzés arra, hogy az ördögfiak/manók a földi világban cigánygyerekek
vizsga: vizsgáló, vizslató, figyelő
Kurrah
Teljesítve lesz parancsod. Ilmához.
S lányasszonyka meg sem állna?
Vagy nem ösmer, úgyebár?
Ilma
Hát ki ösmer téged, undok?
Kurrah
Aki egykor fenn a kertben
Balga néven nevezett,
S csókjával megenyvezett.
Ilma
Hát te volnál? meglehet.
Ösmerem lépésedet.
Kurrah
És ha kérdenem szabad,
Mily neműnek* ösmered?
Ilma
Sánta voltál, most bicegsz.
Kurrah
Kedves! - oh, hadd illetem meg
Szép ruhája fodrait.
Ilma
Majd letépem, fúlj meg rajtok. El.
3. szín, 12. jelenet - Kurrah, Berreh, Duzzog, Ilma
mily nemű: miféle, milyen fajta
Duzzog
Vajjon! lássa bár az ember,
A hernyóból pille lett.
Berreh
Ráröpült a csipkefára,
S pillangóra elveszett.
Kurrah
Mit csevegtek? kémekedve*
Jertek, álljunk leshelyünkre:
A jutalmak napja vár. El.
3. szín, 13. jelenet - Kurrah, Berreh, Duzzog
kémkedik: kémlel, körülkémlel, körülnézeget
Csongor
jő.
Meddig égsz még e kebelben,
Mint szorúlt tűz a hegyekben,
Oh, beteg szív régi búja?
Legrettentőbb háborúd
E kebelt még meddig dúlja?
A kivánság elhagyott,
Mely, mint rózsaajku méh,
Űlt gyönyörnek kútfejénél;
Mely keservim* éjjelébe
Szebb jövőnek küldte fényét,
A reménység elhagyott*;
Csak te vagy hű, csak te vagy társ,
Szűnhetetlen gyötrelem;
Tél a szívnek, tél az észnek,
Kétségb'ejtő szerelem,
Csak te nem hagysz, s mint sötét por,
Mint felhő a vész elől,
Hasztalan fut szűm* előled.
3. szín, 14. jelenet - Csongor
keservim: keserveim, keserűségeim, bánataim
a reménység elhagyott: a Vörösmarty korában dalként is közismert Csokonai-versre (A Reményhez) való elég egyértelmű hivatkozás ("Hagyj el, óh Reménység! / Hagyj el engemet")
szűm: értsd: szíevem
A manók leseikből kirohannak, s megragadják.
Duzzog
Aki lelked van! megállj.
Berreh
Meg ne moccanj.
Csongor
Hol vagyok?
Mely szilaj hang zúg fülembe?
Oh, ebek, hát véretekkel
Fessem a mezőt? el innen,
Vagy vasat nyel*, aki bánt.
Kurrah
Ember, add meg magadat.
Éhen vesztél volna úgyis,
Most majd fellógasztalak.
Megkötözik.
Berreh
Felmagasztalunk, ne búsúlj.
Duzzog
Ej! tudom, hogy majd lejőnél,
Ha szemedbe pillant a dél.
Kurrah
Nem, nem! jobb ott a magasban,
Szellő hűti talpait.
Berreh
Varju száll a homlokára.
Duzzog
Kár! kár! kár! szemét kivájja.
Jó éjszakát.
Berreh
Jó éjszakát.
Kurrah
Nemsokára látjuk egymást.
A manók el.
3. szín, 15. jelenet - Kurrah, Berreh, Duzzog, Csongor
vasat nyel: magába fogadja a kard pengéjét, átszúrja a kard
Csongor
Csongor! erre kell-e jutnod,
Hogy szerencséd alkonyán,
Pór* kezek kötözzenek meg,
És gunyolják sorsodat?
Hát vitézlő karjaidnak
Hol maradt el pártfogása?
Félni nem tudó szivednek
Győzhetetlen bátorsága,
Hol maradt az áruló el,
Pór kezektől hogy ne vessz el?
Haj, nem ők! a fájdalom,
A kegyetlen ölyv, s a bánat
Győztek engem, s kötve tartják
Rég kifáradt lelkemet.
Hogy romoljak el, mi szükség
Ellenimnek összegyűlni?
Ellensége én magamnak
Többet ártok, mint ölőim,
Többet, mint a várt halál.
Zene távolról.
Hah! mi ez? mely hangzatok,
Mely varázsos zengemény?
Mért kelnek ki sírjaikból
A kivánat és remény?
Mért boronganak szememben
Boldog álom képei,
S mintha lelkem újra élne,
A szerelmnek és örömnek
Várja vendég népeit.
Engedek már, engedek,
A megrendűlt idegeknek
Nyúgalom kell s enyhület.
Fájdalom! jó éjszakát,
Csongor búcsút mond örökre,
S kedvesének szép szeméről
És gyönyörről álmodik.
Lefekszik a fa tövébe s elszúnyad.
3. szín, 16. jelenet - Csongor
pór: nem nemes, nem lovagi vagy vitézi
Tünde s a manók jőnek.
Kurrah
Nézd, kegyelmes asszonyom,
Híveid mit cselekedtünk,
Egy zsiványt itt megkötöttünk.
Tünde
Ő az, ő az - oh, örök sors,
Mely örömdíjt nevelél föl
Annyi búnak kínain! A manókhoz.
Oldjátok meg őt vigyázva,
S őrhelyére mindenik
Álljon el, mig híva nem lesz.
A manók feloldják Csongort, s elmennek.
3. szín, 17. jelenet - Tünde, Kurrah, Berreh, Duzzog, Csongor
(Tünde)
Oh, kit e szív dobbanása
Megjövendőlt vágyaimnak,
Csongor, itt vagy, karjaimtól
Többé el nem távozandó.
Megkötöttek, Csongor; ah, nem
Ily kötélre vagy te méltó.
Lelkeinket oldhatatlan
És szelídebb lánc köti.
Mégis e virágfüzért,
A vadonnak koszorúját,
Vedd s viseld, mig visszatérek,
És nyugodjál; még nem illik
Megzavarnom álmodat.
Több gyönyörrel várom én azt
Földerítni; még nyugodjál,
S álmodd boldogságomat.
Indúl.
3. szín, 18. jelenet - Tünde, Csongor
Balga Ilmát hurcolva jő.
Balga
Hát hitetlen* álnok asszony,
Igy kell futnod a világon,
Mintha férjed már nem élne?
Hányszor éhezém miattad,
Hány ezerszer szomjuhoztam,
Korhely, hitszegő teremtmény!
És te - ördög tudja jobban -
Addig merre sátoroztál*,
Hol nevettél, hol mulattál?
Özvegyasszony képeiben*
Így kell csalnod a világot?
Állj meg, s valld ki bűnödet,
Vagy tudom, hogy addig ütlek,
Mig gombóccá változol.
Tünde
Mely időtlen* szóvitály* ez?
Ilma
Ah! segíts meg; a kegyetlen
Balga megjött, és veréssel,
S szidalommal üdvözöl.
Tünde
Balgához
Vakmerő! bocsásd el őt.
Balga
elbocsátja Ilmát.
Ím, kegyelmes asszonyom -
Tünde
És te, Ilma, mit határzál*?
Válassz közte és közöttem,
Mondd el: mégy-e, vagy maradsz?
Ilma
szünet után.
Jobb szeretném mind a kettőt:
Menni is, maradni is.
Tünde
Úgy legyen hát. Most vonúlj el,
Légy hatalmas férjeden*,
S büntetésűl addig hízlald,
Míg mozogni s enni tud.
Balga
Ah! kegyelmes asszonyom,
Csókolom kis lábaidnak
Legparányibb ujjait.
Tünde
Sok szerencsét! - Ilma, tedd, hogy
Boldogságom ünnepén
Senki itt ne háborítson. El.
3. szín, 19. jelenet - Balga, Ilma, Tünde, Csongor
hitetlen: hűtlen, csapodár
sátorozik: ideiglenesen tartózkodik valahol
képiben: képében, annak kiadva, tettetve magát
időtlen: nem helyénvaló; aminek nem most van itt az ideje (lásd az idétlen szó eredeti jelentését: 'nem korához illő', 'gyermekded, infantilis')
szóvitály: vitatkozás
mit határzál: mit határoztál, hogyan döntöttél
légy hatalmas férjeden: uralkodj rajta, rendelkezz hatalommal felette
Ilma
Jer, te gyilkos.
Balga
Oh, te méz!
Ilma
Most az egyszer megbocsátok,
S elfelejtem a pofont.
Balga
megöleli.
Oh, te drága oldalcsont*.
Mindketten el.
3. szín, 20. jelenet - Balga, Ilma, Csongor
oldalcsont: oldalborda, feleség (utalás arra, hogy a bibliai teremtéstörténetben Isten Ádám bordájából teremtette meg Évát)
Kevés idő múlva nagy roppanással egy fényes palota emelkedik a tündérfa ellenében. Csongor fölébred.
Csongor
Hah! mi bájra* ébredék?
Mely szokatlan fény ömöl rám?
A lakatlan bús vadonból
E virágzó tömkeleg*!
Mily szerencsés változás ez?
Mit jelent e rózsalánc,
Mely lehabzik vállaimról?
S e gyönyörfa, mely az emlék
Tűkörével a mosolygó
Múltba visszaboldogít?
Mit jelent a fénylak ott,
Bámulandó koronája
A kopárnak? mindezek,
Mely hatalmas kéz csodái?
És valók-e? vagy talán
A hiú lég tűneményi*,
S csúfolódnak álmaimmal?
3. szín, 21. jelenet - Csongor
báj: bűbáj, varázslat
tömkeleg: labirintus; a főúri kastélyok gondozott parkjaiban sövényből ültetett és nyírt útvesztőkre való utalás
a hiú lég tűneményi: káprázatok, légvárak, délibábok
Tünde, s utána hat kísérő leányi jőnek, fátyolozva.
(Csongor)
Mit szemlélek? mely sereg
Jő a fénylakból elém?
És ki az, ki oly dicsőn
Jár elől a szép seregben?
Mely hatalmas csillagoknak
Fénye jő itt eltakarva?
Mért remegnek ízeim*,
S mint a megrezzent ideg*,
Mért ad e szív kétesen
Fájdalomnak és örömnek
Egybetévedt hangjait?
Elborúlok* e helyen,
Tisztelettel elborulva
Lásson ösmert és nem ösmert,
S már imádott asszonyom.
Tünde
egyedűl közelebb jő.
Útas, aki e magánynak
Sérthetetlen szent határit
Általhágni nem remegtél,
Vakmerő te, szólj, ki vagy,
Melyik tartomány lakója,
Mily szüléknek* gyermeke?
Csongor
Haj! ne kérdezd honnomat!
Mely csapongva jár az égben,
A madárnak fészke van*,
Mely ijedve fut vadásztól,
A kis őznek völgy ölében
Nyúgodalmas berke van;
Mely panasszal csörgedez
A kietlen messzeségben,
A pataknak medre van;
Még a hold is, a mosolygó
Fájdalommal messze bolygó,
Végre békes hont talál,
Bérc mögé nyugonni száll.
Elhagyottabb én ezeknél,
Ah, én hontalan vagyok,
S a szülék, e lét adói,
Mennyi kínnak, gyötrelemnek,
Szívemésztő üldözetnek*
Szültek átkos* gyermeket!
Tünde
Vajha, sorsnak üldözötte,
Elkerülted volna e tájt,
S most ne érne itt veszély.
Én, szánód bár és barátod
Annyi búdnak hallatára,
Mégsem irgalmazhatok:
Büntetésed szabva van már
Visszavonhatatlanúl.
Csongor
Mondd ki bátran, és ne késsél
Megnyugtatni lelkemet.
Mondj halált rám, s ajkaidról
Azt öröm lesz elfogadnom.
Tünde
A halál nem bűntetése
Annak, aki halni vágy.
Várj egyébre, s óva válassz,
Mert választanod szabad:
"Vagy bolyongnod a vadonban
Kell siralmas végedig,
Mig csak búnak és nyomornak
Rajtad kedve telhetik.
Önmagadnak üldözője
Kór* eszednek álmival,
Futni fogsz és célt nem érni,
Mig reményed odahal;
S akkor fájó zsibbadásban
Únalomtól betegen
Hamvadozni* fogsz sötétűl,
Mint csillag, mely lemegyen.
A ridegség s elhagyottság
Lesznek néma társaid,
A szív többé nem vigasztal,
És az ész megszomorít -"
Csongor
Szűnj meg, szűnj meg, és ne mondd el
Régi szenvedésimet.
A ridegség s elhagyottság
Voltak útitársaim,
Vagy ha ők nem, üldözőim
Válhatatlan kínaim.
Már e bűntetést kiállám,
E tovább eltűrhetetlent:
Mondj más sorsot, mondj halált rám
S esküszöm, nem mondok ellent.
Tünde
Ám, ha ez nem volna tetsző,
S büntetésnek sanyarú,
Halld meg, egy más sorsod is vár,
Nem kevésbbé szomorú:
A virágos csendligetben
A szerelem hív ölében,
Mint a halmok csermelyének,
Gyöngyvirággal koszorúzva,
Víg dalokkal hangadozva,
Kell lefolyni életednek.
Hű kebelnek dobogása
Lesz bölcsője álmaidnak,
Hév* ajaknak csókadása
Megfejtője vágyaidnak.
A gyönyörrel fogsz fekünni,
A gyönyörrel ébredezni,
S elmúlt napjaid keserve,
Boldogságba eltemetve,
Mint regében ó* csoda
Vissza fog mosolygani,
S több örömnek lesz oka.
Nézz körűl, s ha tartja kedved,
E gyönyörfa és ama lak
Bús viránynak* mezején
Mind reád vár, mint sajátod,
S boldog alkotójok - én.
Hirtelen félrevonja fátyolát.
Csongor
Tünde! - ah, vagy még ne higyjem
A csalóka tűneményt,
E szavaknak, e szemeknek?
Jaj, ha mégis álmodom!
Nem, nem, e szem, és az arc,
E kar és a rózsaujjak,
E sugárból alkotott test,
És e minden oly dicsően
Egy tökélybe összetéve,
Nem lehet más, nem lehet több;
Egy van ily kép mindörökké,
S csalhatatlanúl való.
Tünde, Tünde, ah, te vagy!
S annyi szenvedés után
Nyugszom égi kebleden!
Sirok égi kebleden!
Megöleli.
S szívom istenajkaidnak
halhatatlan csókjait.
Tünde
Csongor, ah, elfárad a szó,
És az ész elégtelen
Elgondolni, elbeszélni,
Amit e megáradott szív
Boldogsága tengerében
Érez és tud, sejt s ohajt.
Jer, nyugodjál e karok közt,
S hagyj nyugonnom karjaid közt.
Háborítatlanúl
Így fogunk mi csendben élni,
S a bajoktól messze lenni,
Hagyd virágzó ajkaidnak
Rám omolni csókjait,
És fogadd el ajkaimnak
Szívből áradt válaszit.
Megzavarhatatlanúl
Így fogunk mi kéjben élni,
S a világgal nem cserélni.
A kísérő leánykák mindinkább elvonulnak, míg utóbb nem látsznak. Azonban az aranyalma hull, s messziről imez ének hallatik:
ének
Éjfél van, az éj rideg és szomorú,
Gyászosra hanyatlik az égi ború:
Jőj, kedves, örülni az éjbe velem,
Ébren maga van csak az egy szerelem.
3. szín, 22. jelenet - Tünde, hat kísérő leány, Csongor
íz: ízület, porcika, tag
megrezzent ideg: az íj megpendített húrja
elborul: leborul, hódol valakinek
szülék: szülők
mely csapongva jár az égben, a madárnak fészke van: értsd: a madárnak, amely csapongva jár az égben, fészke van (a következő két kijelentés - az őzről, illetve a patakról - hasonló inverziót tartalmaz)
üldözet: üldöztetés
átkos: átkozott, elátkozott, akin átok ül
kór: kóros, beteg
hamvadozik: elhamvad, hamvába hal
hév: heves, forró
ó: ódon, régi
virány: virágos, viruló rét