Közzététel dátuma: Feb 24, 2016 10:28:5 PM
I. rész (Nyugat, 1937./12. szám)
Romantikus korszaknak hívják irodalmunk történetében a XVIII. század végét és a XIX. század első évtizedét. A felújulást megelőző századokból mai fogalmaink szerint csakugyan nem is tudunk igazi romantikus költőt vagy romantikus alkotást felmutatni. Az azonban, ami azidőtájt hazánkban a lelkeket megmozgatta, mégsem volt egyszeri, múló korjelenség. A romantikus lelki alkat - ha talán nem tartoznék is fajunk ősi adottságaihoz - ki-kitör nálunk a múlt század egész folyamán s jelenkorunkban is megvannak a maga képviselői.
A romantika - a magyarság felől nézve - nem más, mint metafizikai érzékenység, metafizikai élményekre való hajlamosság. A metafizikát - ritkán használt magyar szóval - valóságtalannak szokták nevezni. Az iránta fogékony lelket azonban nem az a valóság érdekli, amellyel a hétköznapban találkozunk, hanem az, ami ezen túl van. A romantikus élmény éppen ezért kívülről nézve heves kritikával, a meglévő tagadásával vagy az élet ürességének érzésével kezdődik; lényegéhez tartozik az elzárkózás, az elutasítás. Mindez azonban csak látszólag negativum; még ha kimondva nincs is több, ott lappang mögötte legalább csírában a vonzódás, a vágy a négy metafizikai ősvalóság: az én, az emberközösség, a világmindenség és az Isten iránt. Bárhogyan próbáljuk is típusokba foglalni, annál a típusnál kezdődik az ember, akinél ez a négy nem üres szó, aki tehát benne él az emberi lét ősi metafizikai adottságaiban és történéseiben.
Az átlagembernek azonban a maga szempontjából igaza van, ha nem keresi valami nagy buzgósággal ezeket az élményeket. A metafizika kútjából inni áldás, de sokszor épp olyan átok is. Az én, a világmindenség és az Isten - terhet jelentenek a kis emberi lélek számára. Lehet az átélésükben valami végzetes, valami fenségesen rettentő, ami magához vonzza az egyéni lelket és kiszívja belőle saját szubsztanciáját. A romantikus léleknek állandóan a túlfeszítettségre kell hajlania, mert csak így tud kilendüli a hétköznapból, ahol hazátlannak érzi magát. Elemi erejű szenvedélyekben él, amelyek mind emelnek vagy sujtanak, közelítenek, vagy távolítanak s mindig földi létének egészét érintik. Élete nem az időbe illeszkedő egységes kibontakozás, hanem szakadatlanul visszatérő dinamika, amelyben az élmény extázisát a visszahullás kudarca, vagy az önkorlátozás kijózanodása köti. Keresi a maga énjét és a maga életkörét, de sohasem tudja végleg megragadni. Átéli maga körül az egész kozmoszt s a végesség visszaűzi szűk életkörébe. Addig feszíti lelkét, amíg meglátja énjén és a világon túl az Istenséget, de ritkán nyájas derűjében, inkább könyörtelen, parancsoló fenségében, úgyhogy ez a látvány is, Luther szavával, pusztító tűz és kínzás lesz számára. Kiábrándultság és sóvárgás, dac és csodálkozás, szeretet és gyűlölet, vonzódás és rettegés, üdv és kárhozat: ezek a tipikusan romantikus élményformák, amelyek a metafizikai forrásokért vívott lelki harcot kísérik.
Ezeknek a forrásoknak első nagy felfedezője irodalmunkban Berzsenyi. Nem írt nagyon sokat, verset alig egy kis kötetre valót s abban is, amit írt, sok a másodrendű vagy selejtes munka. Ez mutatja, hogy metafizikai forrása nem volt valami bőséges. Számos versében túlteng az üres dinamika, a hétköznapból való kilendülés sikertelen próbálgatása. Lelke többnyire akkor kezd felajzódni, ha érezni kezdi maga körül emberek és nemezetek életének kavargását, a forrongó földi életet s azontúl a véges emberre ránehezedő khaotikus mindenséget. Költözik pl. szülőföldjéről, kiszakad a régi, meghitt környezetből s váratlanul úgy érzi, mintha «a szilaj vágyások gigászi harcai, e bujdosó csillag ezer orkánjai» fenyegetnék. Hazáját is sokszor képzeli el így: barokk héroszokat lát benne küzdeni, akiknek «útját szörnyetegek lesik», a gőg, emberi hiúság és gonoszság khimérái. A határokon túl pedig «forr a világnak bús tengere», «a népek érckorlátai dőlnek, a zabolák s kötelek szakadnak.» Igazi romantikus világélmény ez, bár kissé emberiesítve és vázlatszerű egyszerűségben. Fényes közélet és forrongó világ hol rettenti, hol vonzza a költőt («egész Diogenes nem lehetek» - «vannak óráim, melyekben a nagy ősi vér háborgat s azon hérói lelkek hordómat ostromolják») s lelkének védekezni kell a csábítás ellen. Talán magyar jellemvonás az, hogy a legromantikusabb egyéniség se omlik bele ellenállás nélkül a rettentő hatalomba, hanem menekülni próbál előle, azzal, hogy önmagába húzódik vissza. Csak a legromantikusabb költőnél merül fel az Ős Kaján problémaköre; az ő számára csakugyan nincs menekvés önnön metafizikai élményeinek romboló hatása elől. Berzsenyi menedéke az ú. n. intimszféra.
Ezen általában kettőt lehet érteni. Egy bizonyos idilli életkört, amelyet elemi emberközösségekből alkotunk magunknak, - vagy pedig a lélek abszolút magányát, ahova őt senki nem követheti. Berzsenyi intimszférája mindkettőben részesedik. «Van kies szőlőm, van aranykalásszal biztató földem, szeretet, szabadság lakja hajlékom...» - «Mint a setét völgy csermelye, életem elrejtve lappang...» Az aranykalászos földek közt annakidején gyakran látták magányosan, mélyen elmerülve álmodozni. Ezt a belső végtelenséget szegezi a fiatal Berzsenyi a kívüle zajló végtelenség kísértésével szembe. Ha verseire gondolunk, rendesen ez a két pólus jut az eszünkbe: kint a mindenség és az Isten végtelensége, a forrongó világ bús tengere, bent a magány, a csendes szalmafedél, a víg pásztori kor gyermekei.
A romantikus költői élet azonban nem jelent nyugalmat, hanem küzdelmet, dinamikát. Berzsenyinél ennek a dinamikának változatos többoldalú hullámzását figyelhetjük meg. Egyszer a belső szentség felé mélyről, elhárítva magától a zajló nagyvilágot vagy a «rab lelkek» fényes életét (Jámborság és Középszer). Máskor a végtelenségből sóhajt vissza az elveszett intimszféra felé (Búcsúzás Kemenes-Aljától). Néha riadó lelkesedéssel fedezi fel az elveszettnek hitt erényeket (hazafias ódák). Végül pedig hatalmas erővel ráz le magáról minden emberi és hazafias ábrándot, hogy a pusztulással és a rettentő végzettel szembe nézzen. (A magyarokhoz, A temető.)
Mi tehát a Berzsenyi-versekben az igazán berzsenyies? Ez a többirányú lelki dinamika a maga különleges színeivel, ütemről-ütemre haladó, indulatot indulatra halmozó tektonikájával, hirtelen fellángolásaival és csendes tüzű elmélyedésével. A romantikus metafizikai élményforrások közül pedig kettő táplálja. Egyik a világélmények még talán fejletlen formája: a kaotikus világ és küzdelmes földi lét átélése, mögötte az embert, életet elsodró Nagy Örök arcával. Történeti szempontból ez a figyelemreméltóbb. A «rettentő Istenség» mintha magyar faji élmény volna; Isten, aki a maga könyörtelen felségében eltiporja az embert, ott lappang romantikusaink rettegésében. (Ady: «Isten, a vigasztalan.») Inkább Berzsenyié magáé a másik végpont: a szinte vallásos hévvel átélt énélmény. A misztikusok azt mondják, hogy mindnyájunkban ott izzik az emberi lélek felszínes áramlásai és kívülről jövő képzeletei mögött a Seelenfünklein, egy szikra, amely már majdnem része, de legalábbis részese az Istenségnek. Berzsenyi maga oly szentnek érzi a maga benső világát, mintha ezt a szikrát sejtené benne. Az ént, a maga kisméretű idilli környezetében, ilyen szentnek átélni: ez Berzsenyi sajátja; ebben alig van romantikusaink között folytatója.
Berzsenyi annyiban romantikus, amennyiben érdekli énjének metafizikai sorsa, életének viszonya a világhoz és Istenhez. Vörösmartytól ne várjunk ilyen hangokat. Még annyira sem követi elődjét, hogy költőmivoltát, írói hivatását értelmezni próbálná. Az én gondjai helyére nála az az élmény lép, amelyet Horváth János nyomán egyetemes lírai részvétnek, vagy más szóval metafizikai világélménynek nevezhetnénk. A részvétet persze a legtágabb értelemben kel vennünk; nem jelent mást mint nyíltságot az emberi léttel és világgal szemben. Ez a nyílt, fogékony benneélés, amelynek csirája mindannyiunkban megvan, Vörösmartyinál óriásivá növekszik és alapvető hangoltság gyanánt uralkodik egész egyéniségén. Találunk pl. verseiben egy többször visszatérő képzetet. Amikor a Délsziget gyerek-hősére először zúdulnak rá a földi lét szenvedései, szemére hányja az égnek, hogy embernek teremtette: «holott vakon és siketen mint erdei törzsök, mint darabos kőszirt, megnyughattam volna hegyekben.» Az ellentét mutatja meg, mit jelent Vörösmarty szerint embernek lenni: kitágult tudatot, megnövekedett érzékenységet, a mindenség áramlásának felfogását. «Az ember feljő, lelke fényfolyam, a nagy mindenség benne tükrözik.»
Valóban persze többről van itt szó, mint puszta tükrözésről. A romantikus lélek örök metafizikai igénye jelentkezik itt s megnevezésére önként kínálkozik az a szó, amelyet Vörösmarty maga alkotott, amikor «életszomj»-ról beszélt. «Szomjas vagyok, leánykám, bájaidra, hibáid-erényed s minden titkaidra» - de ugyanígy szomjas ő az egész világra, az egész élő valóságra. Csakis az érteti meg lelkének hallatlan szemléleti gazdagságát és hangulati bőségét. Ez a gazdagság: szomjas hozzátapadás az ént befogadó világmindenség végtelen, kifürkészhetetlen tömkelegéhez. Van azonban Vörösmarty gazdagságában valami különös, megfejtenivaló. Más ez a bőség, mint a realista költők képgazdagsága. A reális ember kötve van egy bizonyos tárgycsoporthoz, amelynek törvényszerűségeit követni kénytelen. Alkotóereje kibontakozni csak úgy tud, ha a szemhatárt összevonja s a világot egyetlen valóságfajtára korlátozza. Vörösmarty nem ismeri ezt a megkötöttséget. Szemléleti bőségét épen az jellemzi, hogy a tárgyi struktúrák hiányoznak vagy mellékesek benne. Hasonlítsuk össze bármely arc- vagy tájleírást egy vérbeli realista megfelelő helyével: rögtön látjuk, hogyan lazítja meg a reális szemlélet kereteit s hogyan áraszt el minden fölvett mozzanatot valami rajta túlmenő hangulattal. «Nekem volt egy helyes íjacskám. Aranyos volt két hegye s húrja oly szépen hangzott, mint ligetesti madárszó.» Egy gyermek mondja ezt a Zalán-ban, gyermek módján is kezdi, de Vörösmarty nyelvén folytatja tovább; reális mozzanatot ad, de mindjárt túl is megy ezen a realitáson. Hiába tapad tehát Vörösmarty a világhoz, mint romantikus élménye forrásához, lelkét mégsem ennek a világnak a reális törvényei, struktúrái, szemléletei mozgatják. Van érzéke a realitás iránt, de ez az érzék sem szemléletben, sem motivációban nem uralkodik kizárólagosan lelkén.
A különös azonban az, hogy nemcsak a teljes tárgyiasság, hanem a teljes, tiszta személyesség is hiányzik. Vörösmartynál. Nem olyan költő, aki szubjektív naplót ad verseiben, hiszen alig van költeménye, amelyben nyíltan a maga nevében beszél. Ahogy nem lesz valóságszomjából, világbamerülő részvétéből tárgyias realizmus, épp úgy nem lesz belőle lírai pszichologizmus sem. Könnyű volna pl. elgondolni, hogy az e részvét, mint egyéniségének gyökere, önálló lírai tárgy lesz számára s verseiben arról értesülünk: hogyan él, hogy keletkezik, hogyan hullámzik, fokozódik és múlik el, hogyan jelenik meg ezer alakban a költő mindennapi életében. Ez a Vörösmarty azonban, aki önmaga tudatéletét ilyen közvetlenül kiénekli, a valóságban nem található. Szigorúan véve még hangulatai sem személyes jellegűek. Nem puszta lelkiállapotok, amelyekhez a költő a lélek hullámzása révén jut el, amelyek tehát valahogy a lélek magvából áradnak ki: az ő hangulatai tárgyiasak, úgy vannak a tárgyakból kiérezve. Gegenständliche Stimmungsqualitäten - ahogy a modern esztétika hívja őket; nem a lélekben keletkeznek, hanem kívülről állnak vele szemben, pl. tájban, személyben, arcok, idegen magatartások átélésében.
Vörösmarty tehát sem a szemléleti bőségben nem lesz realista, sem a hangulati bőségben személyes költő. De akkor mi mozgatja lelkét tulajdonképpen? Magáról nem beszél s nem építi fel verseit a lélek aktuális történéseiből, mint Petőfi; nincsenek aprólékos, a szemmel-kézzel elérhetőt fáradhatatlanul részletező tárgyrajzai - és események sorozatába sem építi bele az okozatiság láncát, mint Arany. De akkor van-e egyáltalán valami rend, törvény lelke bőségének zabolátlan kiáradásában? Van-e tiszta szubjektivitás és objektivitás kettőségén túl valami harmadik lehetőség?
Vörösmarty lelkének ősi mozgatója nem lehet más, mint saját világbamerülő részvéte, valóságszomjának saját, spontán, jórészt öntudatlan mozgása. Kell valami rendnek lenni abban, ahogy a világot átéli, kell valami egységet találnunk a szeszélyes sokféleségben. Induljunk ki verseinek néhány jellegzetes sorából: Az üldöző magyarok rajtaütnek a táborozó kunokon
(Cserhalom):
Fenn villámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta.
Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon
Szendergő haragot s az ölés vad gondjait: egyben
Megnémul az öröm...
A hitehagyott Omár-Hiador meglátja egykori szerelme hervadását
(Eger)...
Ezt hogy látta Omár, sok erős év óta legelső
Könnyei csordultak. Mély föld gyomrába leásná
Most tetemét, oda, hol csikorogva fogantatik a vas
S zordon sziklák közt dúlásra születnek az ércek.
A két idézet bármelyikében észre kell vennünk azt a helyet, ahol a költő figyelme mozdul egyet s elbeszélő intenciója, mint az iránytű, kitér eredeti irányából. Ozul «sorra megy» és «hadakat rendel» - ez valahogy más jellegű, mint a következő: «fölkelti az átkon szendergő haragot.» A második idézet egynemű egész odáig: «mély föld gyomrába leásná most tetemét» - de itt már: «hol csikorogva fogantatik a vas» - éreznünk kell , hogy valami változás van. Mi változott meg? Megváltozott a valóságsík, a valóságréteg; az elbeszélés megindult a valóságfelfogásnak egy bizonyos síkján; most egyszerre kitér belőle s egy másik, mélyebb vagy elütő réteg színeit vegyíti az eredeti alaphoz.
A modern bölcselet szerint az emberi lét nem hozható egyetlen nevezőre, hanem egymást átrétegező valóságsíkokból épül fel. Mindegyik sík külön világ, másfajta tárgyakkal és másfajta törvényekkel. Amikor egyikből a másikba átlépünk, megváltozik a látásunk és más lesz egész élettartalmunk. Nem akarom lajstromba szedni őket, de hangsúlyoznom kell, hogy minden életben ott van minden rétegnek, mindenfajta valóságfelfogásnak legalább a lehetősége; ha valamelyik döntő súlyra jut köztük, ott lehet a többi is azért: beolvadva ennek az egynek sajátos struktúrájába. Van ember, aki a világot úgy éli át, mint okok és hatások roppant láncolatát; erőket, folyamatokat lát, amelyek a szilárd, merev dolgokba ütköznek és rajtuk munkálnak. A másik az idealításokban él; nem a dolgokat látja, nem is a folyamatokat, hanem azt, ami mögöttük a bölcselkedés szemével meglátható; az elvont fogalmat, a törvényt, az eszmét, az ő számára ezek építik fel a világot. Élhet valaki teljesen konkrét világban - s ez mégsem a tárgyak, dolgok világa, hanem a léleké - s itt megint vagy az eges lélek a döntő, a maga számtalan apró történésével vagy a társas létben kialakuló, egymást kereső, egymásba szövődő intenciók. Élhet valaki magának - és élhet beolvadva emberi közösségekbe. A személyi lét mögött az erkölcsi követelmények adhatnak mélyebb valóságsíkot; a közösségek mögött átélhetem a kultúra, az objektív szellem külön, öntörvényű világát. Minden földi ténynek csak a maga síkján van meg a teljes realitás-értéke s mindenben lelhetünk legalább egy kis irrealitást, ha nem a maga síkjáról nézzük. A látomás: valóság az átélő tudat szemszögéből, - s az atóm nem létezik, ha a kézzelfogható tárgyiasságot nézem. Az alázat élő valóság az erkölcsi tudatban és káprázat annak, aki csak testiséget ismer. «Fürtidben tengervészes éj» - írja Vörösmarty Az úri hölgyhöz. Metafora - mondja az esztétikus. De hangulati értéke valóság a költő élményében.
Minden egyes valóságfajtának vagy valóságsíknak megfelel a valóságélmény, valóságfeldolgozás hozzászabott módja az egyetemes emberi tudatban. (Fenomenológia: ismereti tárgy és ismerő aktus koordinációja). Van közülük olyan, amely határozottan szűkkörű, s vannak olyanok, amelyek egyetemes intenciójúak: magukba akarják foglalni az emberi lét egész világát mindennemű adottságával együtt. És éppen ezek közül a teljességre törők közül kell hármat külön megemlítenünk, azért mert mindhárom gyökeresen megváltoztatja minden ténynek, amelyhez hozzáfér, a realitás-jellegét.
Az elsőt, a mithikus valóságformát, éppen a kizárólagos realitás jellemzi. A mithosz csak a dologi vagy személyi realitás kategóriájában tud gondolkozni. A név, a szó épp olyan tárgy neki, mint a bútor vagy fegyver; a lélek indulataiban, az elvont eszmékben, tulajdonságokban személyes lényegeket lát s a hasonlóság vagy közelség azonosság az ő szemében. (Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen II. kötet.) Ezért konkretizál minden idealitást s ezért személyesíti meg pl. a folyamatokat, a természeti jelenségeket.
A másik nagy egységet, az esztetikumot, az előzővel ellentétben, az egyetemes irrealizálás élményformája jellemzi. Az esztétikai szemléletmód lényege éppen az irrealitásban való feloldódás. A művész ugyanabban a világban él, mint az átlagember - sőt, átéli ennek a világnak teljes realitását, minden csúfságával, fájdalmával, problémájával, megoldatlanságával együtt. De amikor ezt a világot művészi alkotássá formálja, egyúttal elveszi realitás-jellegét is. A művészet: valóság, mindannyiunk emberi élete - és látszat mégis, mert ezt az életet egy életenkívüli irreális szférába emeli. Innen van az esztetikum sajátos könnyűsége, tisztító és felszabadító hatása, amelyről még majd bővebben lesz szó.
A metafizika, a harmadik egység, mint emberi élményforma, valahogyan az eddig említett valamennyi réteg fölött áll, mert hiszen legelső megnyilvánulása az, hogy megnöveli, kiterjeszti érzékünket a valóságformák, létezésformák, valóságsíkok iránt. (A metafizika mint elméleti diszciplína, nem is egyéb, mint a különböző realitás-módok és fokok pontos, egységes elemzése.) A metafizikus körül megnő a világ mind kiterjedésben, mint tartalomban. De még ezen a fokon is túlmegy a metafizika mint személyes élmény. A metafizikus lélek (amilyennek éppen a romantikust mondtuk), a számtalan valóságréteg és valóságfajta között, vagy éppen rajtuk túl, valamilyen ősvalóságot keres, keresi azt a legfőbb létezőt, amelynél továbbmenni már nem lehet, de nem is kell, mert a maga énje számára támaszt és nyugalmat ad.
Ezen a fokon a metafizika már tőszomszédja a vallásnak, - s ez a metafizikus-vallásos valóságlátás az ember számára a földi lét utolsó szava. Azzal kezdődik, amivel a művészet végzi: az egyetemes irrealizálással, csakhogy ez nem felszabadulás neki, hanem nyugtalanság és szenvedés. Jól látja a vallásos lélek a világot, esetleg metafizikus ösztönével többet is lát belőle másnál: csakhogy ez a világ az ő számára minden gazdagságban és határtalanságban is üres, értelmetlen és véges. Nem a boldog esztéta-elragadtatás játszik itt a súlytalanná vált földi dolgokkal, hanem a támaszt, bizonyosságot kereső emberi lélek szenved az egész földi lét hiúságán. Az igazi vallásos élménynek okvetlen túl mennie a világon, mert ha a világ irreális lett számára, igazi realitást csak a világon kívül találhat. Ebben is eltér tehát a művészi élménytől, amely a realitásból indul ki és az irrealitásban nyugszik meg, - de ebben a megnyugvásban is mindvégig megőrzi immanens jellegét. A művész elragadtatása, legfelsőbb fokán is: földi játék, a vallásos léleké földöntúli áhitat és üdv.
Amit a valóságsíkokról és valóságfelfogásról ennyiben elmondtunk, általános emberi dolgok ugyan, de rendkívül fontos a művészetek és különösen a költészet megértésében. A művészet gyökere az alkotó lángész egyéni élethangulata, saját exisztenciális tudata; tartalma: az alkotó lélek küzdelme a maga igaz exisztenciájáért. De amikor ez hangoltság kifejeződik, mindenütt, még a legleheletnyibb lírai költeményben is, valamelyik valóságsík köntösét kell magára vennie; a lélek legtisztább exisztenciális történése se jelenhetik meg másként, mint valamely (legáltalánosabb értelemben vett) tárgyiasság közegén keresztül. Még a lírai költemény is, ez a konkrét zenei hangtest, éppen mert a nyelvet kénytelen felhasználni, kénytelen legalább bizonyos fokig tárgyiasulni is: földi hangulatokban, lelki rebbenésekben vagy éppen külső dologiságokban. Mármost alapvető követelménye az esztétikának, hogy a műalkotás legyen valóságsík szempontjából harmonikus, azaz az egyszer fölvett, számára organikusan adott valóságsíkot tartsa meg mindvégig. Tulajdonképpen csak a művészet képes arra, hogy egyes valóságsíkokat kiemeljen vagy elszigeteljen egymástól. A teljes emberi élettel szemben elég nagy a kétdimenziós műalkotások számára; így nevezném azokat, amelyek egyetlen valóságsíkon mozognak, ehhez az egyhez mereven ragaszkodnak a többiek teljes kizárásával. (Egyes új regények!) A szokásosabb és emberi szempontból teljesebb ábrázolási mód az, amikor a legorganikusabb valóságfelfogás (valóságréteg) megtartja az uralkodó szerepet, a maga természetes tárgy- és élménystruktúrájával megadja az egész mű (olykor egész egyéniség vagy egész kor) döntő bélyegét, a háttérben azonban ott van az emberi valóság teljessége, csakhogy természetesen hozzáidomulva megjelenésében az uralkodó sík formáihoz. Az író, a költő az egész világot, az egész életet élje át, ha mindjárt egyfajta varázslatra képes, azt legtanulságosabb Rilke második korszakbeli, ú.n. dologi költeményei mutatják. Nincs ezekben a versekben egyetlen személyes hang, egyetlen sor közvetlen líra; nem is emberekről szólnak sokszor, de tárgyakról, tájakról vagy személytelen folyamatokról a tárgyi sík kínosan pontos megtartásával - mégis bennük van az emberi kedély és a földi élet minden gazdagsága. (L. pl. a Römische Fontäne c. verset.)
Azonban térjünk megint Vörösmartyra vissza. Legelső felfedezésünk az lesz, hogy hiába keresünk nála egyetlen uralkodó valóságsíkot. Az ő élménye - ahogy a fenti példákon láttuk - , a valóságsík átváltása, a világbamerülő részvét vándorlása az egyes síkok között, egy más valóságréteg földrengése. Vegyük megint az említett példákat. Ozul «sorra megy» és «hadakat rendel». Ez a reális ember látása. «Fölkelti az átkon szendergő haragot» - ez már mithikus látás, amely a lélek indulatait emberiesíti. Omár könnyez - és föld alá szeretne süllyedni fájdalmában. A lélek konkrét történése ez, amelyből azonban a költő megint a mithikus-kozmikus valóság síkjára ugrik át: a föld alá süllyedne: «hol csikorogva fogantatik a vas s zordon sziklák között dúlásra születnek az ércek.» Találunk persze más változatot is. Pl. ugrás a mithikus-metafizikai síkról a reális természeti kép síkjára az Utóhang Cserhalomhoz ismert soraiban: «Őt hamar a sors erős vas karja lehúzza örökre és benövik sírját a vad fák ágai.» Komor lírai panaszba rikító reális színfolt vegyül. (Cserhalom, ősz Ernyei siratja elrabolt lányát)
Sírba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok
Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván
A Duna nyelné el, tudnám, hogy szőke habok közt
Tagjait úsztában pusztító halsereg űzi.
Vörösmarty különös líraiságának titka, egész egyéniségének végső magyarázata: a valóságélmény polifóniája. Nem az egyes képek, vagy mozzanatok teszik lelkének hallatlan gazdagságát, hanem az, hogy valamennyi valóságsík adva van egyszerre számára. Ha elbeszél, egyszerre ábrázol a realitás és a mithosz, a mese, az idill, a lírai látomás síkján (ritka az a verse, amely egyetlen síkot végig megtartana); lírai verseiben a hangulat már eleve megtörik s lesz belőle konkrét egyéni érzés és közösségek megszólalása, aktuális szemlélet és visszaemlékezés, egyetemes bölcselkedés és mesei játék, morális életérzés vagy mondai álcázottság, versenként változatos hangvegyüléseket hozva létre.
Szinte kézzelfoghatóan látszanak az összeszövődő különnemű síkok az olyan költeményben, mint Az élő szobor. Szobor, tehát holt anyagi dolog, de ebben a versben a szobor él és egy mithikus lény emberfölötti szenvedését érzi; az a mithikus lény megint egy egész nemzetet testesít meg s a nemzet az egész földi kozmoszba van beállítva. Burkoltabb, de finomabb a polifon-játék azokban a versekben, amelyek valamilyen személyes indítékból keletkeztek. Lelkünk tele van máshoz szóló, embertársainkra irányuló érzületi intenciókkal: figyelem, megértés, tisztelet, szeretet, gyűlölet; társaséletünk ezeknek a kapcsolatoknak finom hullámzása. Petőfi költészet ontológiai tekintetben jórészt ezen a síkon mozog; tartalma a reális lelki intenciók szövevénye, múló pillanatnyi játéka. Mást tapasztaltunk azonban Vörösmartynál. Kétségtelen, hogy nála is megvolt a léleknek ez a szabad kiáramlása más emberi lelkek felé. Verseiben azonban ezt a kiáramlást talán sohasem kapjuk a maga közvetlen, egyszerű mivoltában. Gondoljunk Petőfi szerelmes verseire és hasonlítsuk össze velük Vörösmarty Éj és csillag c. költeményét. Megdöbbentő szépséggel fejezi ki ez a vers a viszonzatlan szerelem lelki feszültségét. Csakhogy ez a feszültség már eleve valami más nyelvre van átfordítva; az élmény nem marad meg a szeretett és szerelmes közti térben, nem az egymással szembenálló két lélek érzelmi játékát adja, hanem mindezt más valóságsíkra vetíti át: a pszichikai történést kozmikus történéssé növelve mondja el. Ő az éj, a lány a csillag: az átvetítés révén két valóságréteg nyílik meg előttünk egyszerre: «Általad homályom fájva összereng, míg fölötte arcod istensége leng.» Ugyanennek az átvetítésnek még gazdagabb játékát mutatja a Mese a rózsabimbóról. Élő személyhez szól s alighanem megtörtént esetre céloz. Forrásai valami végtelenül mély gyöngédség és tisztelet a fiatal lány egyénisége iránt. A verset azonban nem ezen a síkon írja meg a költő, sőt éppen ezt a lelki alapréteget burkolja, rejti leginkább. Átveti, tárgyiasítja az egészet: konkrét, szemléletes virágregét alakit belőle. De még ez a második valóságréteg is szűk neki: a természeti realitást két hangra bontja, átitatva a virágtörténetet végesvégig valami játékos, esztéta emberiesítéssel. Az összhangzat akkor lesz teljessé, amikor ez az emberiesítés kissé nyíltabbá válik és néhány sorban leplezetlenül céloz az eredeti eseményre, s ugyanakkor pedig a háttérben földereng az emberi szenvedélyek harcának metafizikai képe és a tiszta női szív földöntúli boldogsága. Így szólal meg a nyíltan ki nem énekelt személyes érzület egyszerre négy valóságréteg nyelvén.
A tisztán lírai versekben ugyanez az átvetítés, vagy áthangolás néha egyenetlen, darabos módon jelentkezik. A Zrínyi pld. személytelen síkon kezdődik; első hangja a nemzeti lét tragikumának átélése. Erre az általános, elvont érzületi síkra aztán a költő kissé szervetlenül, barokk architektúrával halmoz konkrétabb, reálisabb élménysíkokat.
A példák sorát a legmeggyőzőbbel fejezem be. Hogy lehet egy dologban egyszerre kétféle valóságot átélni, hogy időzhet lelkem egy élményben egyszerre két helyen? Aki választ akar, olvassa el a Gondolatok a könyvtárban első részét, ott majd hallja azt a bizonyos Vörösmarty-féle polifóniát A könyvről van szó.
Miért e lom? Szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók,
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain...
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Két szélső pontja van ennek a Vörösmarty-féle polifóniának. S éppen azért, mert lelkében állandóan több hangra szól, többirányú valóságfelfogó intenció uralkodik, ez a két szélső pont is ott lappang lelkének szinte miden moccanásában. Egyik a metafizikum, az emberi sorsnak az egyetemes kozmoszba való beilleszkedése, a másik az esztétikum, az egyetemes emberi lét terhének a szépségben való feloldása. Mindkettőről lesz még szó bővebben a továbbiak során; itt csak éppen utalunk meglétükre. A metafizikus hajlamot jelzi a tér- és időbeli végtelenség keresése, amelyet már megemlítettek s példákat is soroltak fel rá; jelezi azonban még valami más is: az egyes emberben bizonyos embersors megérzése és az embersorsnak a kozmosz szempontjából való felfogása. Vörösmarty nem jellemez a szó megszokott értelmében, hanem egy-egy hősét már előre átitatja bizonyos élethangulattal; szereplői már előszörre úgy lépnek fel, mint önnön sorsuk viselői, - nem úgy, mint egyszeri, egyes emberek. Vörösmarty nem a pillanatot adja a hős legelső bemutatásánál sem, mint ahogy realista elbeszélők tennék.
Mintha hazájának gyászát keseredve viselné,
Így vala ő mind bús-feketén öltözve, hasonló
A titok éjéhez, melyben nem-látva fogannak
Legragyogóbb tettek s az erő munkája virágzik.
Lelke nyugodt tenger s a nagy természet öröklő
Titkaival gazdag...
(Bornemissza Gergely bemutatása az Eger-ben.) S az emberi élet egyszeri mozzanatát a kozmosz metafizikai távlatába emelve mutatja az alábbi példa: Ősz Ulemán töröknek egyetlen kincse van még: leánya, s egyik csatában ezt fenyegeti veszedelem:
Agg Ulemán ví még s víttában az éltes atyának
Látni megifjúdott erejét, amint az időnek
Mélye fölött lebeg és sugarát megereszti turulként.
A két élményfajta (metafizkum és esztétikum) közötti széles skálát fogja át Vörösmarty valóságélménye. Ha elemi adottságokra gondolunk nála, kettőt kell kiemelnünk: lelkének kiapadhatatlanul sugárzó részvétét, elfogódott odaadását a világgal szemben - s e részvéten át egy gazdag, sokrétű világ átélését, melynek méretei túlmennek az anyagiasság és a hétköznap körén s ahol nincsen gát az egyes valóságfajták között. Egyformán, egyszerre él itt minden: a reális dolgok és az is, ami kézzel nem fogható: pillanatnyi, múló, egyszeri tünemények, fény, hang, köd, felhő, az emberi lélek finom, foszlékony rebbenései; konkrét alakot öltenek népek, nemzetek, embercsoportok, de eleven valóságként hat a gondolat, az erkölcsi eszme, az emberi vágy és szenvedély is. A költő lelke ott van, lekötve a világ bámulatos tömkelegében. Részvéte néha már az áhítatos csodálat mozdulatlan passzivitásáig szelídül s moccanás nélkül tükrözi a világot, máskor meg szomjasan vándorol egyik valóságrétegből a másikba; alkotó intenciója otthagyja eredeti síkját, megoszlik, gazdagodik s a kiindulás élményéhez más valóságfajták hangját vegyíti. Különös költészet ez, melyben a szubjektivitás és objektivitás közti különbség még nem ismeretes, mert minden szubjektív és objektív benne egyszerre. A költő lelke annyira felolvad a valóság élményében, hogy szinte elveszti saját szubsztanciáját; nincs tehát egyetlen modern értelemben vett személyes hangja sem - és mégis oly könnyen érezhetjük minden sorát szubjektívnek, mert a legreálisabbnak látszó mozzanat mögött is ott van a költő polifon valóságélménye a maga teljes egyéni hullámzásával.
Mindannak, amit itt elmondtunk, nem könnyen találjuk irodalmunkban mását. Az élők közül Babits Mihály az, akit a világélmény szempontjából Vörösmarty mellé állíthatunk. Az ő lírájában is valami mágikus látomás módjára fonódnak össze valóság- és létezésformák, és egymást színezi át gondolat, tárgyias szemlélet, esztétikai stilizáltság és humanitás-eszme. Csakhogy Babitsnál más a lélek, amely ezt a polifóniát hordozza; amennyi rokonság, ugyanannyi különbség is van közte és Vörösmarty közt. Gyökerestül más azonban Vörösmarty alaphangulata, mint Berzsenyi, Madách vagy Ady élménye a világról. Ők, a maguk módján, a maguk énjével törődnek mind, s a világgal szemben, amelyet Vörösmarty oly gazdag bőséggel fog fel, bizalmatlanok és kritikusok. Bizonyos fokig mindhárman üresek, irrealistának érzik a világot. Berzsenyi számára minden «agyváz», «bájszín», «ragyogó dagály» a maga intim életkörén túl. Madách szerint a történelem, a világ mindig azonos, legfeljebb csak hanyatlik, távolodik az ősi tökéletességtől; ez az élmény megfosztja realitásától a jelent. Tetőpontra jut ez az életérzés Adynál; számára valóban «minden csak jelenés»; az ő világának áttetszően üres, irreális voltát jelzi a szimbolikus élményforma kizárólagos uralma. Ők hárman valami mélyebb valóságot éreznek a világ mögött, Vörösmarty számára pedig az emberi lét világa az egyetlen átélt valóság. Az ő alaphangulata nem a heideggeri rettegés (Angst), amely mögött a semmi kísért, inkább az aristotelesi csodálkozás vagy a scheleri részvét (Teilnahme), amely a valóság plasztikus képeit ragadja meg. Elemi erejű elfogódottság ez benne, ahogy Horváth mondja - s ez az elfogódottság az élők, létezők egyetemének szól. Nem a maga exisztenciáját féltő lélek áll itt szemben a már eleve üresnek, léttelennek érzett világgal; ahova Vörösmarty néz, ott inkább megsűrűsödik, növekvő gazdagságában tárul ki a világ. - Nem lehet tehát letagadni a mély különbséget Vörösmarty és említett három romantikus rokona közt. Észrevehetjük pl., hogy valamennyi romantikusnál megvan bizonyos fokig a valóság polifon felfogása. Berzsenyi is több rétegét éli át a világnak (intimszféra, közélet, kozmosz). De ha nála mindez nem volna is csak háttér a maga énje körül, akkor is: hol van Berzsenyi a Vörösmarty gazdagságától! Nála - egocentrizmusa miatt - éppen ez hiányzik, ami Vörösmartynál a lényeg: a léleknek a valóságba merülő szomja, amely egyszerre, valami bódító tömkelegben éli át a lét valamennyi fokozatát. Ha négyüket ebből a szempontból összehasonlítjuk, ne felejtsük el, hogy a másik háromnál egész nagy rétegek hiányzanak: Madáchnál a realitás és a konkrét szemlélet, Adynál a gondolat, a moralitás és az esztétikum, - Berzsenyinek pedig korlátozott a képkészlete és sablonos a fogalmi kincse.
Ha az élmény bőségét nézzük, valamennyi romantikusunk közt Vörösmarty a leggazdagabb. Úgy látszik, mintha az emberi lét teljességét élné át s nem hiányozhatna semmi ahhoz, hogy boldog legyen. Honnan van hát, hogy mégsem harmónikus, kiegyensúlyozott költő? Miért nem jut el odáig, hogy résztvevő hangulatával teljesen elmerüljön a világban és meglelje a békét? Költészete tele van lázas, szenvedő, nyugtalanító hangokkal. Eposzaiban és drámáiban énérzés és személyesség nélkül is rengeteg fájdalmat halmoz össze; lírája sok mindent visszhangoz férfikora nemzeti mozgalmaiból, de néha olyan keserűen, hogy a nihilizmushoz áll közel. Amikor látszólag minden vágya teljesül, éppen akkor a legsötétebb, legelégedetlenebb; családi boldogsága és a reformkor első diadalai nem képesek kioltani lelkének mély beteletlenségét, amely ifjabb éveiben a halk, tompított bánat vagy az eszményi, túlfeszített sóvárgás formájában jelent meg.
A részvét maga, amelyre első pillanatban gondolhatnánk, nem elég magyarázat. Vörösmartyt nem egyes alkalmi okok bántják. Nem úgy áll a dolog, mintha irgalmas szamaritánus módjára környezete szenvedőivel érezne együtt, hiszen egész költészetében alig találni egyetlen konkrét panaszt. Ellenben valami különös összefüggés van nála fájdalom és kozmikus látás között. A szenvedés mást inkább elszigetel, nála valósággal kitágítja a lelket s megélesíti az érzéket minden földi kín befogadására. Minél jobban szenved, annál egyetemesebb; szenvedő hősei mögé az egész világmindenséget adja hátterül. Életérzése akkor legtragikusabb, amikor legmélyebben lát bele az embersorsba; van idő, amikor céltalannak érzi az egész földi életet minden eszméjével és erényével együtt. «Hallgassatok, ne szóljon a dal, most a világ beszél» - s amit a világ mond, összefoglalható két szóban: nincs remény.
Mi az oka Vörösmarty pesszimizmusának? Bizonyos fokig a kozmikus látás maga, illetve az, amit előidéz: az elzárkózás hiánya. Nyomor, szenvedés, bűn mindig van a földön - csak éppen nem látjuk meg mindig, mert az egyéni élet alkotó munkájával velejár egy adag egészséges önzés. Vörösmarty szenved, mert nem tud bezárkózni a maga élete végességébe. De még ez sem fejt meg mindent, mert hiszen el lehetne képzelni, hogy a boldogság forrását jelenti számára a mindenség élménye. Ilyen fokú emberi boldogtalanságnak csak egy oka lehet s ez bántja Vörösmartyt is: az, hogy életéből hiányzik az igazi metafizikai támasz. Benne a romantikus lélek örök metafizikai igénye úgy jelenik meg, mint valóságszomja, amely részvevő együttérzéssel a világ felé fordul - s ez a gazdag, kimeríthetetlen világ nem képes metafizikai támaszt adni lelkének.
Ez más szóval annyit jelent, hogy Vörösmarty a világot csak végesnek tudja átélni. A kozmikus látás jelenti számára a beteljesedést; de a beteljesedésben mély hiány lappang, mert amikor mindent átél, ugyanakkor át kell élnie mindennek a végességét is. Azt mondtuk: Vörösmarty nem fél semmitől, úgy, ahogy pl. Ady fél tőle, mert nála mindig minden reális és telt; - de viszont ebben a teltségben annyi tagadás van, hogy jobban fáj talán az örök semminél is. Gazdag világ ez, de véges - ami nemcsak annyit jelent, hogy múlandó - hanem sokkal többet is annál: azt, hogy sem metafizikai, sem etikai szempontból nem szilárd, nem megnyugtató, nem értékes, - azt, hogy céltalan, hiábavaló és gonosz. Vörösmartyból hiányzik az igazi hit és ezért hiányzik világában is miden, amiben hinni tudna. Nagy bőségében, csillogásában, sokrétűségében csak a felületes szem nem veszi észre a mély emberi fogyatkozást: azt, hogy minden élményében immanens marad s egész világa immanens világ. Képes arra, hogy együttlássa térben és időben a nagy mindenséget, de csak a mindenséget látja, azontúl semmit; legmélyebb pillanatában sem emelkedik ki a világból s ezért szakad rá az az élmény, amely egyéniségének a részvét és a polifónia mellett a harmadik döntő vonása: a végesség fájdalma. Figyeljük meg jól: ebből fakad nála minden szenvedés - innen indul ki, vagy ide tér vissza. Ahogy az emberi szenvedést ábrázolja, abban mindig van - vagy a mennyiségben, vagy a tartalomban - valami aránytalanság; valami rettentő teherré vagy letéphetetlen bilinccsé súlyosodik nála miden sérelem, jeléül annak, hogy az ember nem az egyes apró károsodásokat, hanem az egész lét terhét viseli.
Mi képes a végességből megváltani? Tudjuk, hogy az ember, ha csak mint világi létezőt nézzük, gyarló, törékeny holmi s vele együtt gyarló és törékeny a világ is, amelyben él. Elmehetünk a világi élménylehetőségek legvégső határáig - ahogy pl. Vörösmarty teszi - a végesség érzésétől ily módon meg nem szabadulunk soha. De minden komoly lélek ismeri azt a pillanatot, amikor a határokig űzve, éppen akkor, amikor a végesség szenvedése a legkönyörtelenebbül szorongatja - egyszerre és egészen más metafizikai síkba lendül át, s úgy érzi, hogy énjével egy világonkívüli ponton áll, mert ez a szorongatás fölébresztett benne valamit, ami kiemeli a végességből: a maga létének, függetlenségének tudatát. Scheler mondja, hogy a földi szenvedésnek csak egy értelme van: ráébreszteni bennünket arra, hogy bármilyen mélyre hatol is az emberben a szenvedés, bennünk mindig találhatunk olyan lelki réteget, olyan erőforrást, amely még mélyebb, mint a legmélyebb fájdalom. A véges világba fonódva éreznem kell: én több vagyok, mint minden, ami velem történik, s ha mindent elveszítek is, még mindig megmaradhatok én magam. Az énérzésnek az a foka ez, amelyet a filozófusok «belső örökkévalóság»-nak neveznek - s amelyet Berzsenyiben, sőt Madáchban is néha - fölébreszt a külső világ végességének tudata.
Ez a belső örökkévalóság hiányzik Vörösmartyból. Hiányoznia kell, amint láttuk, én-érzése elveszett, beolvadt a világ élményébe. Nem is halljuk nála az önmagára visszadöbbenő én hangját egyszer sem. Az embert csak a világban tudja elképzelni: «aki rövid pályát futván, a szárnyas idővel feljőve, és az eget, földet s a földnek zsenge virágit - mert mi egy életidő - megnézé s elvesze köztük». Amit világonkívülinek vélnék nála («amit fül nem hallott, a szem meg nem jára») - az is csak az esztétikum elragadtatása; csak elszigetel a lét terhétől és végességéből, de nem nyit meg új, világonkívüli metafizikai forrást.
Még egy út vezethetne ki a Vörösmarty-féle immanenciából: a vallásosság, a vallásos Istenélmény. Vallásos lélek-e Vörösmarty? Az eddigiek után nem lesz talán meglepetés, ha erre a kérdésre nemmel felelünk. Vörösmarty nem vallásos lélek. Igaz csak egy lépés választja el attól, hogy az legyen; minden mélyebb élményben a vallásos zóna határát ostromolja, de elérni soha nem éri el. Mielőtt ezt a megállapításunkat kissé kifejtenők, meg kell jegyeznünk valamit erről az egész okfejtésről. Ha valami megvan, meglétét nem nehéz bizonyítani. Kényelmetlen dolog azonban azt kimutatni, hogy valami nincs meg. Mi sem tehetünk mást, mint hivatkozunk Vörösmarty valamennyi alkotására: vizsgálja meg mindenki maga a vélt vallásos verseket, vagy részleteket: vajjon csakugyan azok-e? A közkeletű vallásos képek (angyal, ördög, menny) emlegetése még nem bizonyít semmit; a kérdés csak az: eléri-e Vörösmarty azt az emberi élményszférát, amelyet joggal vallásosnak nevezhetünk?
Az igazi vallásosság kritériuma nem a puszta hit, mint elhívés, nem is az a meggyőződés, hogy Isten csakugyan van. Idáig a tudós vagy a filozófus is eljuthat anélkül, hogy vallása lenne - s ennyit akár Vörösmartyról is föltehetünk. A vallásos érzés ott kezdődik, amikor valaki az átélt Legfőbbel és Legszentebbel személyes kapcsolatot érez és amikor hozzá való viszonya életének legnagyobb kérdése lesz. Úgy kell éreznünk, hogy egy rettentő Hatalom szeme szakadatlanul éppen rajtunk van és egyenesen nekünk oszt parancsokat. Úgy kell éreznünk, ahogy a vallásos válságok idején mindenki érez: énünk metafizikai sorsa - vagy az ismert szavakkal: lelkünk üdvössége függ ettől a Hatalomtól. A romantikus Istenélmény először is valami hallatlan metafizikai súly az emberi lelken; megléte felől nincs kétség és súlya elől sincs kitérés. A vallásos léleknek tehát még elevenebben éreznie kell a maga énjét, mint másnak, mert éppen ez az érzés nő meg nála a megsemmisüléstől, elkárhozástól való rettegésig - csak ez a felkorbácsolt énérzés lesz fogékonnyá az Istenség átélésére. Azt hiszem, nem kell bizonyítanom mostmár, hogy Vörösmarty nem lehet vallásos lélek, - mert hiányzik nála az énérzés, a vallásos élmény személyes föltétele.
Volna a romantikus vallásosságnak egy másik útja is: a mindenség élményén keresztül. Ezen az úton Vörösmarty majdnem eljut a végső pontig. Az a végtelen tér és végtelen idő, amelyet a földi dolgok mögött meglát, mintha az Istenség megérzésének bevezetője lenne. Az élmény azonban megáll a mithikus fokon: a konkrét végtelenségnél; Istene, ha megjelenik, csak óriási arányú kozmikus jelenség. Vörösmarty legfeljebb csak arra képes, hogy mitizálhatja a vallásos érzést.
Ismétlem, hogy az elmondottakat nem lehet példákkal bizonyítani. Két verset említek meg mégis: ezek: az Előszó és A vén cigány. Mindkettő emberfeletti fájdalmakat fejez ki, valóban a legmagasabb fokát annak, amit a végesség fájdalmának nevezünk. Vallásos léleknél az ilyen eksztatikus szenvedéstől csak egy lépés a vallásos élmény. Ezt a fordulatot egyik vers sem mutatja. A Vén Cigányban egy utópisztikus földi látomás jelzi a fájdalom hirtelen megenyhülését («lesz még egyszer ünnep a világon»), a másik versben egy gyönge, emberi módon átélt Isten képe dereng a magyarságot megölő vész roppant mithikus festménye mögött.
Vörösmarty számára nincs más megoldás, mint elmerülni az emberi lét minden értékében, minden fokozatában - és szenvedni ennek a létnek törékenysége, gyarlósága, végessége miatt. Gondoljuk csak el, micsoda tragikum van ebben: Vörösmarty, valamennyi költőnk közt a legátfogóbb világélmény megteremtője, nem tud sehol sem otthon lenni ebben a hatalmas világban; realitás, lélek, eszme, képzelet, kultúra, mithikus kozmosz - mind nyitva áll előtte, mindegyik ad egy-egy szólamot lelke csodálatos polifóniájához, de igazi támaszt nem jelent számára egyik sem. Azt a metafizikai igényt, amely lelkében él, a valóságélmény egyik említett fajtája sem köti le, mert csak az én, vagy az Istenség nyílt vagy burkolt megtalálása tudná lekötni. A legmélyebb hang Vörösmarty skáláján: a teljes metafizikai támasztalanság.
Mégis beragyog néhány fénysugár ebbe a kietlen világba.
II. rész (Nyugat, 1938./1. szám)
Mégis beragyog néhány fénysugár ebbe a kietlen világba.
Az első: a heroikus emberi szenvedély élménye. A romantikus Vörösmarty számára ez az egy lehetőség maradt: az emberben és az emberi közösségekben keresni azt, ami örökkévaló. Metafizikai problémája az emberre központosul; lelkének egy igazi támasza marad: az emberbe vetett hit. Valamennyi kutatója kiemeli gondolkodásában a mély humanista ideált, a fennkölt, nemes emberséget. Valóban hinnie kell az emberben, mert csak ez az, amiben igazán hinni tud. Istene csak távoli sejtelem, sokszor alig több puszta szónál. Énje elvész a végtelenbe táguló részvétben és csak élete alkonyán, a legnagyobb kétségbeesésben szólal meg egyszer nyíltan. "Ember, világ, természet, nemzetek" és valamennyi közt az ember (és amint látni fogjuk, a nemzet) az a pont, ahol lelke meg tud nyugodni.
Nagy problémája tehát legalább is ideiglenesen megoldódik, ha az egész emberi életet átvetíti a heroikus küzdelmek síkjára. Ilyenkor úgy éli át a világot, mintha még a khaosz szomszédságában lenne: végtelen terét tele forrongással, egymásra róható erőkkel, elszabadult hatalmas tömegekkel. Keresi a magyar történelemnek azokat a szakaszait, amelyek ezt az élményt aktualizálják. (Őstörténet, honfoglalás, török hódoltság eposzban és drámában.) A forrongó világba óriásokat helyez, akiket emberfelettivé tesz a felfokozott nemes szenvedély. "Szép, de szilaj volt ő, szilajabb a bérci pataknál, és szabad és harcos, nehezekre, nagyokra sóvárgó." (Délsziget.) "Fenn pedig a haza bánatját hordozva szívében áll a harci Dobó. Vélhetnéd lenni szobornak... szemében ölő tűz s a szabad elszántság megemésztő lángjai égnek." (Eger.)
Idéztük már azt a hőst, akinek lelke "a természet öröklő titkaival gazdag". Mintha nem is az az emberfaj lenne ez, mint amellyel Vörösmarty kétségbeesett ditirambjaiban találkoztunk: az "őrült sár", a "sárkányfog-vetemény" az "állat-ember", aki "fáj a földnek". Ezt a csodát nem magyarázza más, csak a fellángoló emberi szenvedély. Nem a cél, amelyért a harc folyik, nem valami megváltó remény, még eztán elérendő földi vagy túlvilági üdvösség, a heroikus küzdelem, a "férfimunka" hevülete az, amely a vigasztalan kozmosz közepette önmagában leli meg támaszát és beteljesülését. "Ez hát a sors és nincs vég semmiben?"
"Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem körülnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? Küzdeni
És tápot adni lelki vágyainknak...
A Délsziget ifjáról mondja Vörösmarty: "önkényt erejétől lelkesedetten a dühödő harcnak harc nélkül is érzi haragját". Ilyen minden hőse s ilyen ő maga is: legfőbb támasza égen és földön csak az, ha a saját erejétől megrészegedik.
A második fénysugár: Vörösmarty magyarság-élménye.
Tudjuk, hogy a közösség külön ország az emberi lét sokszerűségében. Életünk folyamán hosszabb vagy rövidebb időszakokra talán mindannyian kilépünk önmagunkból, hogy résztvegyünk a fölöttünk álló embercsoportok életében. Sőt genetikus szempontból éppen a közösség élete hord bennünket is: az ember, mielőtt egyénné lett volna, csoportban élt s teljesen annak ösztönzéseit, vágyait, céljait élte át magában, s ma is csak úgy tud kibontakozni, ha egyediségét valamilyen közösség táplálja és irányítja. A magunk részleges céljaival, törekvéseivel, lelki magányunkkal vagy közeli környezetünkkel szemben a nemzeti élet a létnek teljesen új fokát jelenti, bizonyos fokú nyilvánossággal és öntudattal, külön erkölcsi törvénnyel és ellenőrzéssel, a nyilvánosság hátterében pedig hatalmas ösztönös erőkkel. Hildebrand német filozófus beszél átvitt értelemben "személyközi terek"-ről.. Nos, a nemzeti élet maga ilyen óriási személyközti tér, amelyben az egyéneken át a nemzet élete zajlik: ezt a teret a közösségi tudat világítja meg; ez a tudat kibontakoztatja, megfogalmazza a közösségnek a jövőbe irányuló céljait, akarattá sűrűsíti a vágyakat, emlékszik, ellenőriz, korhol, és buzdít. Megvannak a maga szervei: a kultúra sok ága, a politika, a gazdasági élet. Amikor a magunk életéből valamilyen módon ebbe az életbe kapcsolódunk, éreznünk kell, hogy a létnek más síkjára léptünk át.
Vörösmarty számára végtelen jelentősége van a nemzeti élet síkjának. Azt adja neki, amit Berzsenyinek az intimszféra. Vörösmarty nem tud megbújni lelke csöndjében, vagy szeretteinek parányi környezetében, mert ehhez én-élménye nem elég erős. Ha tehát szabadulni akar kínzó metafizikai látomásaiból bele kell olvadnia a nemzeti közösség életformájába. A nagyvilágon belül a nemzeti élet az ő környezete; ez tudja lelkét védve magábazárni, s ez takarja el szeme elől a kozmosz végtelenségét. Érdemes ebből a szempontból néhány költőtársával összehasonlítani. Berzsenyi túlnyomóan távoláll a közösségtől vagy bírálva szembenáll vele; a nyilvánosság inkább idegeníti, és visszariasztja saját kis világába. Petőfi egyéniség, aki törvényt akar szabni a közösségnek s erőszakosan akar állományába belenyúlni. A nemzeti közösség igazi költője Vörösmarty, mert ő valósággal a nyilvánosság orgánuma: azokat a követelményeket és vágyakat érzi meg és veszi fel magába, amelyek a fentebb említett közösségi tudatban már benne vannak, amelyek csak az egyénre várnak, hogy aktualizálja őket. A nemzeti hangulatok és tendenciák iránt neki van igazi fogékonysága s eléggé jellemző, hogy életének nagyon nagy részét tölti a nemzeti öntudat és nemzeti nyilvánosság szerveinek (Akadémia, folyóiratok, színház, irodalmi és politikai társulások) kötelékében. Közhangulat íratja vele a Zalán-t és a drámák és kisebb elbeszélő művek egyrészét. Hazafiassága elsősorban ösztönös éberség, fogékonyság, "részvét", amellyel a nemzeti élet szférájában elhelyezkedik. ("És érezzük minden érverését" "kiolvasom szeméből, mi az, mit tenni kell." "Éber ifjú szemekkel nézett az életbe, és leste, hogy ez az élet mit vár tőle" írja Babits is.
A metafizikus Vörösmarty itt, a magyarságélmény nagy szemhatárában felejti el legalább néha a végesség fájdalmát. Itt érzi meg ő maga is azt a nagy felszabadulást, amelyet eposzi hőseiben tárgyiasít: a nemes emberi szenvedély megváltó fellángolását. "Még a kő is, mintha csontunk volna, szent örömtől rengedezzen át." Ez a szent öröm, a nemzet egyetemével való eksztatikus együttérzés és a nemzeti munka mithikus láza emeli őt magát is ilyenkor héroszi magasságba.
De még ez a két élmény sem tud állandó biztonságot adni Vörösmarty lelkének. A nagy fellángolások csak még nagyobb árnyakat takarnak. A nemes szenvedéllyel diadalmaskodó hősöket kíséri egy másik, tragikus típus: az ember, akit lenyűgöz a szenvedély, aki vak felhevülésében szétzúzza a világot maga körül. "Vak szenvedélyharc, mely sírhoz vezet, vagy elveszt észt, hitet, becsületet." Az ő embere számára nincs nagyobb tragédia, mintha a világ dől össze körülötte s ezt a tragédiát sokféleképpen megtaláljuk műveiben. Féktelenül romboló féltékenység vagy gyűlölet (tragédiák, Széplak, Két szomszédvár), hitehagyás (Eger, Vérnász), országcsere (Az áldozat), visszavonulás és új élet (remetéi) a legnevezetesebb motívumai. Jellegzetes hőse A rom ifja, aki nem is fellángoló indulatával, hanem pusztán kívánsága erejével cserélgeti maga körül a világokat. Vagy ott van a világrombolás másik klasszikus példája: a Csongor tudósa, aki eszelős elméjével elemzi, boncolja, tagadja a fogalmakat, míg szószerint a semmi marad kezében. Mindhárom vándor példázza különben azt, amit Sámson Tihamérról mond Vörösmarty: "Szenved igájában önlázította bajának". A heroikus, felszabadító szenvedély fonákját éli itt át a költő: a nagy szenvedély bénító, megsemmisítő hatalmát. A három vándor egy-egy emberfölötti szenvedélyt hordoz szívében. Ennek a szenvedélynek az lenne a hivatása, hogy kiemelje őket a végességből; ehelyett azonban lenyűgözi, rabokká teszi őket, s végül mindhárman tehetetlenül zuhannak vissza a végesség nyomorába. Így jelenik meg a heroikus emberélmény mögött a sötét árnyék: a végesség, a kozmikus árvaság fájdalma, amely néha még a hazafias élményt is elhomályosítja s elveszi a költő hitét az emberközösségben.
Ha Vörösmarty tiszta romantikus típus volna, menthetetlenül áldozatul esnék ennek a végtelen fájdalomnak, amely évről-évre nagyobb súllyal hatalmasodik el rajta. Tiszta romantikus egyéniség azonban magyar földön elég ritka jelenség (Ady, Szabó Dezső) s közelebbről megnézve Vörösmartyban is fölfedezhetjük, ha nem többet, legalább a nyomait egy más ("klasszikus") magyar típus lelki adottságainak.
Az ő klasszicizmusa: bizonyos fokú tudatos önkorlátozás, realista érzék és a közeli feladatokhoz való morális alkalmazkodás. Romantikus élménye azt mondja, hogy az ember véges, nyomorult lény, aki tehetetlenül, lenyűgözve vergődik a végtelen mindenségben. Egyénisége másik kétségtelenül gyöngébb oldalával azonban megpróbálja ezt a tudatot, ha lehet, elfojtani, vagy legalábbis átformálni: megpróbál megnyugodni, célt és értelmet találni a végességben; megpróbál elzárkózni a valóságélmény távolabbi, irreális lehetőségei elől, s megmaradni abban a valóságrétegben, amelyhez földi léte legközvetlenebbül csatolja.
Egyéniségének ezt az oldalát mindenki fölfedezheti, aki életrajzával kissé behatóbban foglalkozik. Magánélete a Berzsenyiére emlékeztet és feltétlenül épebb a Madáchénál, vagy Adyénál. Berzsenyi maga, ha nyilvános szereplést nem is vállalt, szinte hiánytalanul bele tudott illeszkedni a maga hétköznapi környezetébe, a realitásnak és önfegyelmezésnek ugyanazon erejével, amely, bár kisebb mértékben, de megvolt Vörösmartyban is. Madách élete ilyen szempontból nem egységes; közszereplés és a környezet elhagyagolása, önfegyelmezés és zabolázatlanság váltakozik nála. Vörösmartynál észre kell vennünk, hogy egyáltalán nem él romantikus szörnyeteg módjára a maga külön világában. Nincs ugyan olyan polgári hivatása, mint Aranynak vagy Berzsenyinek és inkább az irodalom irreálisabb valóságában él. Itt azonban a realitásérzéknek és a korszerű követelmények megérzésének feltűnő jeleit mutatja. Már említettük, hogy nagyon sok művének gyökere valamilyen gyakorlati, időszerű korkövetelmény megérzése. [*] Ehhez járul szerkesztői, kritikusi munkája folyóiratokban és az Akadémiában. Az irodalmi és nemzeti élet prózaibb oldalaival való foglalkozás egyaránt vall realitás-érzékre és tudatos önkorlátozásra. Annyira persze sohasem juthat, el, hogy teljesen benne éljen valamilyen objektív szellemi struktúrában.
Ugyanilyen vonásokat találunk azonban költészetében is. Már Babits Mihály kifejtette, hogy a Zalán-t környező évek zabolázatlan bősége után az erősebb önfékezés, formák eltanulása, afféle lelki önnevelés korszaka következik. Vörösmarty úrrá akar lenni saját lelke bőségén, az ihlet szabad ömlését kerek költői formákba akarja szorítani; ezért lesz kedvelt műfajta egyideig az epigramm és a kisebb költői elbeszélés. [*]
Ezt a lelki fegyelmező törekvést, a végesség értelmének megtalálását festi Babits szerint is a híres költemény, A merengőhöz, amely nem is annyira Laurának, hanem a költőnek magának szól. Ebben a versben az ember érzelmi életének olyan erős realista kritikája található, amely éppenséggel Gyulai Pált juttatja eszünkbe. Az elbeszélő Gyulainak helyenkint rendkívül finom lélekrajzaiban állandóan uralkodik az érzelmek, szenvedélyek valódiságának megítélése. Mily pontosan rajzolja Gyulai azokat az emocionális hullámokat, amelyek nem a lélek mélyéből származnak, hanem csak egyéniségünk felszínén kóborolnak, mint önmagunknak szervetlen, romboló alkatelemei. Ugyanez az érzelemlátás van meg a Merengőben, a Hedvig csodaszép felsorolásában (ahogy Gábor angyal látja a lányszívet) s felbukkan A fátyol titkai egy helyén, ahol Hangairól azt mondatja a költő: "De ő szelíd s szerelme érzemény, nem álombolygás s forró véri láz".
Az epikus és drámai költő legnagyobb korlátozója: a tárgyiasság és a motiváció. Még ez is megvan Vörösmartynál, de természetesen csonkán, inkább műveinek egy-egy részletében. Nem úgy alkot, mint a klasszikus eposz- és drámaírók: tárgyi csírából lassan kiérlelt cselekmény-elgondolás alapján. Epikus műveiben is a maga sokrétű világélménye, polifón hangulata a fő, s ez a hangulat felkap ugyan egy-egy töredéket a valóságból, de rendesen csak utólag ölt testet cselekményben és személyekben. A Vörösmarty-féle polifóniához hozzátartozik a reális látás is, de csak mint egy mód a sok közül; amit az átélt vagy hagyományozott realitásból átvesz, azt sem teszi művében egyedül uralkodóvá, hanem rögtön elárasztja más valóságsíkok hangulataival, vagy sokszor éppen fordítva: a realitás néhány csillámát festi rá lényegükben irreális látomásokra. Ha a maga hangoltsága nem elég erős, vagy nagyon is kevert és hullámos, műve is töredék marad vagy egyenetlen lesz. (Eger, Zalán, Délsziget.) A két szomszédvár tökéletessége éppen abban rejlik, hogy egyetlen, egynemű hangulatból született, s ezt egyetlen valóságsík élményében hiánytalanul ki is bontakoztatja. Hasonló tiszta, mély hatású alkotás a drámák közt Az áldozat, a kisebb elbeszélések közt a Szép Ilonka és a Szegény asszony könyve. A földi vagy történeti realitás élménye természetesen sohasem olyan erős nála, hogy egymagában ilyen hosszabb harmonikus költeményt tudna diktálni. Töredékesen, nagyobb művek részleteiben, vagy néhány kisebb mű hátterében azonban megtalálható. Találunk törekvést arra, hogy a cselekmény motivált eseménysort adjon s találunk néhány kis arányú reálista megfigyelést és lélekrajzot. Az elsőre a Szilágyi és Hajmásit idézem. Benne kész anyagot vett át a költő, amelynek hangulati értékei is biztosan csábították. Ezeket azonban, főleg a vers első felében, inkább csak festés gyanánt csillantja meg, viszont igyekszik a császárleány szerelmének és szökésnek rajzában lélektani és kauzális megértetést adni. Apró realista töredéket szétszórtan sokat találunk nála: a gyermek rajza a Zalán első énekében, az ötödikben az elszabadult áldozati állat leírása; a tájkép az Eger elején.
Ezek a klasszikus csírák mégsem mondhatók mellékes, járulékos elemnek Vörösmarty egyéniségében. Van egy nagy közvetett jelentőségük: erősítik már említett hazafias-heroikus éroszát és mélyen belenevelik abba az életkörbe, amely még a leghatásosabban tünteti el metafizikai rémképeit és lenyűgözöttség helyett valóban felszabadulást ad számára. A hazához, a hazai földhöz és fajhoz való ragaszkodás Vörösmartynál, aki mindig élénken átéli az egyénen felül emelkedő, névtelen, kifürkészhetetlen hatalmakat, kétségtelenül elemi lelki tény, szerves alkotórésze fentebb vázolt ember- és világélményének. Ennek az ösztönös hazafiságnak az említett klasszikus csírák: a tudatos önkorlátozás és a természetes környezet iránti morális felelősségérzet adják meg a tudatosságát, kiműveltségét és következetességét. (Madách itt is más: ösztönös hazafiságának ereje csekély, mert metafizikai élménye individualista jellegű, s ugyancsak fogyatékos az a morális önalakítás, amelynek az ösztönt tudatosítania kellene; ezért hiányzik műveiből a tematikus nemzeti elem. Adynál viszont erős az ösztönös hazafiság, de teljesen hiányzik a tudatos moralitás fegyelmező hatása, ezért marad meg az ő hazafisága a maga ösztönös nyersességében, mint kiműveletlen, puszta faji érzés, és ezért van természetesen eltévelyedéseknek is kitéve.) A hazafias céloknak, eszméknek és feladatoknak a klasszikus lelki tényezők által feltárt és biztosított körében aztán szabadon, a metafizikai világélmény gátlásait legyőzve lobbanhat fel Vörösmarty nemes emocionalitása. Számára valóban az a legbiztosabb menedék, ha a maga nemes, hazafias hevületét felfokozhatja. Ilyenkor erős, bizakodó lesz ő is; mintha békét kötne egyidőre a sorssal, nem érzik nála a bölcselkedő versek kínzó pesszimizmusa. Több verse van, amelynek tárgya éppen ennek a megváltó "szent indulat"-nak fellobbanása: a groteszk realisztikus szatírából (A sors és a magyar ember) a múlton való merengésből (Liszt-óda) a kicsit kapatos, kötekedő humorból (Fóti dal). A hazafias "férfimunka" étosza ez, amely (Gondolatok a könyvtárban, Keserű pohár) képes a csalódottság, hittelenség, dac gátjait is elárasztani. Éppen ezekben a versekben láthatjuk, hogyan emeli ki Vörösmartyt metafizikai világlátásából, hogyan nyújt számára menedéket az emberi végesség érzésével szemben a maga nemes hevületének felfokozása. Fő élménye a metafizikai részvét az élők, a világ egyetemével. Ebből hajt ki az a ragaszkodás, amely hazája földjéhez és népéhez fűzi. Egyéniségének klasszikus elemei alakítják át ezt az ösztönös vonzódást tudatos hazafiassággá és ezzel felszabadítják lelkének optimista lendületét. Ne csodálkozzunk azonban rajta, hogy még ez a felszabadulás sem végleges. Van Vörösmartynak sok olyan órája, amikor a sötét hátteret a szent indulat is legfeljebb csak eltakarja, de el nem tüntetheti. Csak egy versre kell emlékeztetnünk, amely egymás mellett mutatja a kettőt: a bízni kezdő hazafias érzületet és mögötte leselkedő pesszimista látomást. A Szózat ez a vers. benne megszólal Vörösmarty magyarság-élményének teljes polifóniája. Már a kezdete két húron játszik: az ösztön és a tudatos hazafiság húrján (bölcső és sír nincsen számodra hely); a nemzeti múlt néhány kiragadott mozzanata erősíti a két motívumot, lassan megtölti ezer év harcának és kultúrájának emlékével, míg végül kicsendül a harmadik főmotívum, megszólal Vörösmarty hazafisága a maga legigazibb mivoltában: mint heroizmus, mint a nemes emberi szenvedély sorslegyőző hatalmába vetett hit: A nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt. És aztán egyszerre megnyílik a szemhatár s odaborul az egész képre a szörnyű háttér: a nemzethalál víziója. Kozmikus háttér: az ember millió; kozmikus részvét: könnyek: az emberi végesség látomása, beleérezve a nemzet sorsába.
A Szózat példája mutatja, hogy akár a hazafias ihlet, akár a realista érzék csak kivételes pillanatokban nyújt menedéket Vörösmartynak a meg-megújuló metafizikai feszültségek ellen. Költészetében sem tud emberi mivoltának ez a két iránya harmonikusan összeolvadni, hanem kiegyensúlyozatlanul, sokszor töredékesen él egymás mellett. Vezérszavakban jelezve: metafizikum és historikum a főhangjai az ő polifóniájának, a kettő azonban többnyire kűzd egymással, akárcsak lelkének klasszikus és romantikus elemei.
[*] "Vörösmarty azok közé tartozott, akik nyomasztó tehernek és kötelességnek érzik, ha valamit várnak tőlük... Különben is egyik jellemző vonása valami lázas és makacs ragaszkodás ahhoz, hogy beváltson minden várakozást s nemcsak másokkal, hanem elsősorban önmagával szemben." (Babits.)
[*] "Ami a munka és cél fékével lehetetlen volt, rendet csinálni a lázadt képzetek káoszában, az a művészet fékével lehetségessé válik és a művészet fékét kezelni Vörösmarty néhány év alatt tökéletesen megtanulta.
Még ez a kettő sem jelenti azonban a teljes Vörösmartyt. Polifon lelkének van még egy hangja, a végesség fájdalma ellen még egy menedéke, s ennek ismertetését hagytuk utoljára, mert nagyobb arányban nála bukkan fel először s épp olyan különleges jellemzője költészetének, mint Berzsenynek az intimszféra.
Hogy ezt a végső egyéniségelemet, Vörösmarty metafizikai élményének legegyénibb változatát megérthessük, néhány távolabbi példán kell kezdenünk. Hogy nagy fájdalomban a sírás megenyhít és hirtelen, minden észszerű ok nélkül valami csodálatos könnyűséget idéz elő a lélekben, az közismert dolog. Hogy szellemi munkánál hatalmas, néha sikertelen erőfeszítések után az eredmény sokszor váratlanul, a játék könnyedségével adódik kezünkbe, azt is sokan tapasztalhatták. Hogy a szépség, a művészet, a játék a reális élettel szemben valami elszigetelt külön szférát jelent, amelyet ugyancsak a könnyűség, a lét terhének időleges eltűnése jellemez, tudja minden esztétikus és műélvező. Ez az értelme pl. a "dalmagány"-nak is: sokszor a naiv, igénytelen dal a legtökéletesebben helyez át bennünket ebbe a rétegbe. Ugyanilyen szigetet jelent, mélyebb tartalommal, a hívő lélek számára az imádság, a vallásos áhitat.
Az elmondott példák, kicsiben, az emberi létnek két végső összetevőjét mutatják. Embervoltunk lényeges jegye az, hogy a múltból a jövőbe létezünk. A jövő felé fordul minden lelkierőnk; még a legszerényebb emberi egyéniségnek is ismernie kell valamilyen formában az alkotás, a munka feszültségét, amellyel lassan nyomul előre a jövő sötétjébe. Nem könnyű ez az előnyomulás, mert az ember a múltnak és a jelen adottságainak minden terhét ott viseli a vállán. Nem lehet arról szó, hogy egyetlen teremtő tettel megoldjunk egyszerre mindent s lefogjuk a már ténnyé vált múlt megkötöttségét; elért célok, megoldott feladatok csak pillanatnyi szabadságot adnak, mert a jövőbeélés parancsa sürget tovább s a múlt terhét a befejezett tények még csak növelik. Dasein ist eine Last monda a modern filozófus; a lét állandó teher és feszültség.
A romantikus lélek azonban még más módon is viselheti ezt a feszültséget. Neki ahogy a bevezetésben mondtuk , valamilyen ősi metafizikai hatalom súlyát kell hordania. Ez az élmény teher, ha nincs meg, és teher akkor, ha megvan. Ha megvan, földöntúli ereje szétrombolhatja egész egyéniségünket. (Ady, Szabó Dezső.) Ha nincs meg, félnünk kell, hogy végleg elveszítettük. Aromantikus lélek legnagyobb gondja ez a kivételes metafizikai bélyeg. Élete állandó erőfeszítés, mert szürke hétköznapok hangulatát kell leráznia magáról, hogy igazi élményét megtalálja. Gondoljunk a vallásos lélekre. Isten szólt hozzá egyszer, egy olyan pillanatban, amelyről nem tud és nem is szabad beszélnie. De nem volt-e ez az élménye csalódás? Nem tévedett-e, amikor azt hitte, hogy az ő szavát hallja? Nem káprázat-e mindaz, amit ebből a pillanatból megőrzött? Csak az újabb élmény hozhat megoldást ebbe a feszültségbe, de mily fáradság az a lélek számára, hogy ezt a folyton veszendő fonalat megtalálja!
Ezeknek a terheknek a feszültségeknek nincs végleges megoldásuk. Hozzátartoznak emberi mivoltunkhoz és viselnünk kell őket halálunkig. Mi képes mégis tőlük megváltani? Visszatérek azokhoz a példákhoz, amelyekkel kezdtem. Néha, amikor a lélek már csordultig megtelt a teherrel, amikor a végsőkig feszült küzdelemben, egyszerre, váratlanul, átlendül egy teljesen más jellegű, menedéket, megelégülést, vagy feledést nyújtó metafizikai síkba. Negatív módon ezt a síkot éppen a fentebb említett időbeli kifeszülés hiánya jellemzi. Nem érezzük benne sem azt az állandó lökőerőt, amely a véglegesen soha el nem intézhető jövő felé sarkal bennünket, sem pedig azt az egyre halmozódó terhet, amelyet múltunk jelent. Az az életérzés, amely a létet problematikusnak érzi s ezt a problematikusságát egyes döntő pillanatokban éppen a mi fejünk felett sűríti össze, ez az életérzés egy csapásra eltűnik. Helyét valami megmagyarázhatatlan könnyűség foglalja el s az ember úgy érzi, mintha egész énje feloldódnék ebben a könnyűségben. Az én nem feszültségek problémák súlypontja többé; valami hatalmas, mindent elözönlő hangulat emeli és sodorja magával, mintha küzdelem nélkül bírná mindazt, amire szüksége van.
Ennek az élménysíknak is megvannak a maga fokozatai a könnyed, alig megfogható hangulattól az eksztázis elragadtatásáig. Ez a skála mutatja, hogy többről van itt szó, mint puszta tudatélményről. Nem puszta önelégültség ez, mert a pillanat, amely meghozza, nem a mi önkényünktől függ; magunk is tapasztalhatjuk, hogy a hullám kívülről jön. Legmagasabb felfokozásban odáig emelkedhet ez az érzés, hogy közvetlen kapcsolatot, problémátlan összeolvadást érzünk valamely metafizikai őshatalommal, az Abszolutum közvetlen átélését. Nem mindig és nem mindenkinél száll a hullám ilyen magasra, de mindenkinél ebbe az irányba törekszik, mert minden ilyen élmény igazolást, támaszt jelent a léleknek és növeli metafizikai erejét. Megint az előbbi példákra nyúlok vissza: nehéz szellemi harc után a váratlan diadal és a nyomában járó gyönyörködés, vallásos vívódások után a hit és az áhitat csöndes mélysége, végtelen szenvedések után a művészet vagy a természet békéje valósággal megacélozza a lelket. Mintha a létnek valami végső sodrába merülnénk vissza s ujjászületve bukkannánk fel onnan.
Vörösmartynál a két ellentétes szféra, a két dinamikus véglet egyik sarkpontját már ismerjük. Az a teher, amelyet ő visel, az egész emberfaj terhe: az emberi végesség fájdalma. Az egyetemes részvét megnyitja előtte a mindenséget, de ebben a végtelen térben csak annál súlyosabban érzi az emberi lét nyomasztó csonkaságát és kicsinységét. A munka, a hazafi szenvedélye nem orvosság erre a szenvedő világlátásra, csak a terhet cseréli el egy másfajta feszültséggel. A feloldást hozó másik sarkpont nála: a báj, a játék, az áhítat boldogsága.
Az a bizonyos átlendülés tehát, amelyről fentebb általánosságban beszéltünk, Vörösmartynál elsősorban esztétikai jellegű. A kivételes metafizikai súlyt műveiben és egyéniségében kivételes arányú esztéta-felszabadulás ellensúlyozza; a lét fájdalmára a lét szépségének átélése a válasz. Természetes, hogy ez a dinamika bizonyos fokig minden művésznél megtalálható, s különösen a második, esztéta-véglet van közel hozzájuk, hiszen, mint a modern esztétika kifejti, a műalkotás létrejöttében része van mindkét említett metafizikai síknak. Az az igaz művész, aki a lét valóságos terhéből indul ki és eljut egészen az esztétikum feloldódásáig. A művészetben mindig az élet a probléma, és az alkotás a probléma megoldása; az alkotás folyamata még egyszer magába sűríti az élet terhét, a munka, az erőfeszítés kockázatát, amelyre csak a kész műalkotás tesz pontot. Vörösmartynál azonban az esztétikum még ennél is mélyebben gyökerezik. Valamennyi kutatója megállapítja, hogy nála az a bizonyos, lassú, apránként formálgató, vajúdásszerű alkotásfolyamat hiányzik. Teremtő erejét bizonyos spontán bőség jellemzi, lényegében nem téma- és problémabőség, hanem hangulati bőség. ez azt jelenti, hogy az az esztétikai feloldódás, amely más művésznél az alkotás folyamatában vagy utána jelentkezik, nála megvan már az alkotásfolyamat előtt. Ebből következik, hogy a költészet az ő számára sokkal készebb feloldódás, szabadulás, mint bármely más költőnk számára; tehát hogy ő, mint költő, kétségtelenül az emberi végesség fájdalmának költője is, azaz művének megvan a maga mély exisztenciális tartalma, de viszont a bájban, a játékban való feloldódás oly közel van lelkéhez állandóan, hogy legtöbb munkáját valami szubjektív esztétikai csillámmal vonja be és nem egy műve súrolja a puszta esztétikum határát. Az esztétikum nála nem a kész műből sugárzik ki; megvan már előre a lélekben s mint valami megfoghatatlan fluidum özönli körül a művet magát.
Két verse van Vörösmartynak, amelyből a léleknek az egyik szélsőségből a másikba való átlendülése közvetlenül kiolvasható. Az egyik: A vén cigány, a másik: Gondolatok a könyvtárban. Mindkettő az emberi kín és nyomor képeit halmozza, az első különösen a tobzódó eksztatikus szenvedésig; a fájdalom legmagasabb hullámát mindkettőben a hirtelen megenyhülés követi, az elsőnél inkább csak sejtetve, a másiknál már a földöntúli elragadtatás előízével. De még ez a két vers sem mondható igazi értelemben személyesnek, s a többiekben az esztétikum, a megváltó hangulati hullám még ennyire sem lesz nyílt vagy tematikus. Vörösmarty költészetének egész mivoltából következik, hogy a romantikus élményekhez az oldala is burkoltan, követve szólalhat meg lelkében, és pedig ismét a világlátáson keresztül. Berzsenyi az átlendülésben önmagát találja meg, Ady eksztázisa ugyancsak egocentrikus (A csodák föntjén); Vörösmarty még itt sem önmagában, hanem a világban merül el mámoros élvezéssel (Csongor repülése). Az esztétikum, hangulati erejéhez és tartalmához mérten, a valóságnak új rétegeit, a világ új tartományait nyitja meg Vörösmarty előtt, s új színekkel gazdagítja lelke polifóniáját. Ha az átlendülés, a feloldódás kimondottan esztétikai jellegű, azaz ha elsősorban a gyönyörködést, a bájt, a felelőtlen játékot hangsúlyozza, ennek megfelel a valóságsíkok közt a mese realitásfoka, ilyenkor tehát Vörösmarty meseköltő lesz, vagy apró, dalszerű dolgokat ír: hajról, szemről, virágról, méhecskéről. (Tudjuk, mily nagy szerepe van olvasmányaiban is a mesének. támogatja ez az itt kifejtettek helyességét.) Ha a humor vagy a fölényes gúny felé hajlik, akkor realitásfoka is vaskosabb lesz és az alkotáshoz közelebbi világot keres magának; ilyenkor írja népies zsánerképeit és víg elbeszéléseit. (Nem a népies tárgyi elem a fontos ezekben; már Babits Mihály valami szubjektív izzást érez bennük; ez az ízzás a költő belülről kiáradó hangulata. [*] De a romantikus átlendülés még magasabbra is repíti a költőt. Megteszi azt a csodát, amelyre a szenvedés nem volt képes: elragadja, ha nem is mennybe, de legalább a menny kapujának közelébe (... kihallgatók az angyalok zenéjét...). Csodálatos, hogy az esztéta, gyönyörködő Vörösmarty néhány verse, amelyet annyira átjár az éteri tisztaság és földöntúli áhitat, hogy már csak egy lépés választja el a vallásos elragadtatástól. Így jelenik meg, mint legfelső szféra Vörösmarty sokrétű világában, az égi fény országa, a legenda. (Hedvig. A szent ember. A nem-elbeszélők közül ugyanebből a körből való: Cs. M. kisasszonynak.)
Ennek a harmadik egyéniségelemnek leghatalmasabb képviselője Vörösmarty művei közt a Csongor és Tünde. Alaphangja éppen az a bizonyos esztétikai feloldódás, de már valósággal a könnyűség mámorává fokozódva. Valóban a könnyűség, a játék tobzódása uralkodik ezen a félelmesen szép költeményen. Ami benne a kutató szemnek legjobban feltűnik: éppen ennek a játékszerűségnek, a feloldódás lendületének óriási aránya. Elhihetjük, hogy ilyen hatalmas felszabadulás csak valami hallatlan feszültségre következhet. Horváth János egyetemi előadásai nyomán ezt a feszültséget a Perczel Etelka-féle tragikus szerelem élményében lehetne megtalálnunk. Ez az élmény: az egész ént elöntő boldogtalan szerelem hosszú éveken át nehezedik Vörösmarty lelkére. Horváth részletesen elemzi, hogyan kísérletezik éveken át tárgyi és műfaji tekintetben, s hogyan kerekedik lassankint emberileg is az élmény fölé, amíg tökéletes kidalolását megtalálja. Nehéz volna Horváth fejtegetéseiben kételkedni. Az a csontokat átjáró fájdalom, amelyet Vörösmarty egyik levelében említ, az oldódhat fel a szépségnek és humornak itt ránkzúduló áradatában. De talán ennél többet is kiolvashatunk a Csongor és Tünde előzményeiből. A vén cigány példája azt mutatja, hogy az egyéni polifon lelkében. mintha a szenvedés csak még élesebbé tenné látását, részvéte egyre nagyobb hullámokban tejed kifelé, egészen a földi lét eredendő fájdalmának mithikus arányú átéléséig. Így lehetett az a viszonzatlan szerelem éveiben is: a maga lelkének teljesületlen vágya könnyen nőhetett nála, legalább esetenkint, ilyen egyetemes rokonérzéssé. Az a feszültség, amely a Csongor előtti éveket jellemezte, így már nem mindig és nem tisztán csak egyéni fájdalom lehetett, hanem az egész emberi sors végességének átélése. Évekig vergődhetett Vörösmarty a maga fájdalmában, s a maga módján, a személyes fájdalom éleslátásával mindig újra és újra érezhette az emberi lét fájdalmának hallatlan nyomását, amíg végre ez a feloldódás jött, olyan hatalmas arányban, aminőt ő is csak egyszer élt át.
Ebben az irányban kell tehát keresnünk a Csongor és Tündének, mint drámai költeménynek, kulcsát: mutatja a költő lelkének nagyarányú átlendülését, felszabadulását, a játékban, bájban, humorban való tobzódását s néhány jelenetben megsejteti a megelőző lelkiállapot kínzó fájdalmát, a véges emberi lét exisztenciális feszültségeit, a világ zajgó, fantasztikus, fájó tömkelegét, amelyet ez a feloldódás nem takar el, csak súlytalanná tesz.
Azonban még ez a két véglet is kevés a Csongor és Tünde teljes megfejtéséhez. Azt mondtuk: Vörösmarty lelkének legfőbb jellemzője a valóságélmény polifóniája, élményeinek más-más valóságsíkokra, realitásfokokra való átvetítése. A Csongor és Tünde egymaga elég volna ennek a tételnek az igazolására. ha forrásával, Gyergyai Árgirusával összehasonlítjuk, valósággal szemmel tudjuk kísérni a polifónia kibontakozását.
Vörösmarty átveszi az Árgiusból a boldogságkeresés motívumát és a belőle adódó mesefonalat. Lelkének esztéta-feloldódása adta kezébe a témát, érthető tehát, hogy megtartja az eredeti mű élménysíkját is: a tündérmesét, s uralkodóvá teszi a maga alkotásában. Ami azonban ott egyetlen adottság volt, nála csupán kiindulás, amelyhez hozzáadja sokszerű világlátásának teljes gazdagságát. Kétfelé terjeszti, szélesíti az eredetileg mesei élménysíkot: lefelé, a kozmosz, a metafizika, a gondolatiság és felfelé, a földi élet realitása irányában. Első dolga az, hogy a főágat kétfelé bontja, két rikító színpárra töri meg: nemcsak Csongor és Tünde bujdosik, hanem Balga és Ilma, vagyis Árki és Böske is, azaz a mesebeli királyfi mellett a magyar jobbágy s a tündérkirálynő mellett a szolgáló: ezzel a látszólag semmitmondó fogással eléri azt, hogy a dráma folyamán minden téma két hangnemben szólal meg: a mesebeli rajongást állandóan kíséri és ellenpontozza a földies humor. A következő lépés az, hogy hozzáad a két párhoz három magányos vándort: a kalmárt, a fejedelmet és a tudóst. Ezeknek a tárgyi szerkezet szabálya szerint semmi helyük sem volna a műben (Gyergyainál velük sem találkozunk), mégis lényegesen hozzátartoznak esztétikai alkatához; ők viszik át a boldogságkeresés motívumát a polifónia mélyebb hangnemeibe: a meséből a mithosz síkjára; velük lopja be a költő a tündérmesébe a maga metafizikai élményét: a tragikus világlátást, az emberi szenvedélyek prometheusi merészségét és összeomlását. De hogy a felső szólamokban ennek a hangnak is meglegyen a maga kontrapunktikus ellensúlya, nemcsakhogy megtartja, hanem alaposan kiszélesíti az ördögfiak motívumát; nagyobb szerepet juttat nekik a cselekményben s a lázongó, titáni embertriót így kíséri a három nyelves, groteszk, néma komikus, néha lidércszerű figura. Nagyjából ezek a Csongor és Tünde főszólamai. Egyes akkordok, egyes epizódok azonban még továbbviszik az élményskála szélesítését. Itt halljuk a legirreálisabb, legéteribb hangot, amelyre Vörösmarty képes szinte már ibolyántúli könnyűségben (a nemtők földreszállása); de ott van az ellensúly is a másik oldalon: Vörösmarty egész mitikus metafizikájának összefoglalása az Éj kozmogóniájában. A harmadik végpont: a legnagyobb földközelség, ezt képviseli az a néhány mozzanat, ahol a tündérmeséből kiinduló költő már-már eléri a korabeli népélet realitását (a görög boltos, Balga néhány szava: "mint aki szappant vett sajt helyett"; Tünde és Ilma néhány jelenete: "mintha boltba küldenének", "amint Pozsonytól Hortobágy").
A Csongor és Tünde tárgya tehát: Vörösmarty polifon világélménye. Esztétikai tagozódását nem a tárgyi, gondolati, vagy lélektani összefüggések adják, hanem a polifónia különféle hangnemeinek megszólalása, kibontakozása, összefonódása és ellenpontozása. Legfőbb szerkezeti törvénye a két ellentétes metafizikai sík, súly és könnyűség, szenvedély és játék, gondolat és szépség váltakozása; a mélyebb, komolyabb bölcseleti alap hordozza a mese derűsebb, szárnyalóbb épületét; a felszabadulás mámorából kihallatszik az alkotó lélek megelőző szenvedése. Ez a réteg a végleges költeményben meglehetősen mélyre került az uralkodó élménysík: a tündérmese áradásában. Ez érteti meg, miért maradt el a Csongor és Tünde hatásban és népszerűségben a nála költői szempontból kétségtelenül gyöngébb Ember Tragédiája mögött. A Tragédia inkább látszik személyes, átélt dokumentumnak. E tekintetben éppen ellenkezője a Csongornak: magába foglalja mindazt a küzdelmet, sóvárgást és metafizikai feszültséget, amely a lélekben egy emberélet folyamán felgyülemlik s a feszülstségből igyekszik a megoldást kifejleszteni, de a metafizikai tartalmat nem árasztja el az esztétikum irreális súlytalanságával. Viszont ami a Csongorban alkotójának metafizikai élménye volt, ami az emberi exisztencia küzdelmes oldalából nőtt ki (a három vándor, az Éj, néhány részlet), azt Vörösmarty szerkezetileg másodrangú elemmé, a klasszikus műízlés szemében epizóddá teszi, de meg is fosztja személyes jellegétől éppen a három szimbolikus alak külön szerepeltetésével, akik csak kísérői a Csongor-problematikának; s végül mindezt túlárasztja a maga lelkének felszabaduló hangulat-hullámával, s így már eleve csökkenti ezeknek a mély szenvedélyeknek emberi hitelét.
A Tragédia inkább dokumentum, a Csongor inkább műalkotás.
[*] "Vörösmartynál valahogy mélyebbek és líraibbak ezek a népességek, mint Petőfinél; jobban átizzottak a költő tüzében."
Jegyzet. Horváth János említett Vörösmarty-tanulmánya a Napkelet 1926-os évfolyamában jelent meg, Babits Mihályé az Irodalmi problémák c. kötetben. Berzsenyiről bővebben 1. saját tanulmányomat: Válasz, 1935.