Az Árgirus-történet
Az Árgirus-história egyik leggazdagabb utóéletű históriánk, mégis alig tudunk róla bizonyosat. Hatása már Balassi költészetében kimutatható.
Az Árgirus-történet eredete
Az Aarne-Thompson mesekatalógusban 400-as számú (AaTh 400: Az ember, aki elveszett feleségét keresi), a Berze Nagy János-féle besorolásban pedig 400 I* jelzést viselő (BN 400 I*: Tündér Ilona) mese cselekménye: csodafa gyümölcsét ismeretlen tettes minden éjjel ellopja. A fát gazdája (rendszerint király) három fiával három egymást követő éjszaka őrizteti. A két idősebb fiú elalszik, a legfiatalabb (egy jótettéért hálás egér segítségével) ébren marad. Hattyúk érkeznek, lánnyá válnak. A legkisebbiket Árgirus megfogja és kedvesévé teszi. A tündérlány megtiltja a fiúnak, hogy róla bárkinek említést tegyen. A fiú a tilalmat megszegi (vagy: az alvó szerelmeseket rosszakaró meglesi, a tündérlány hajából levág egy fürtöt). A leány ismét madárrá változik, elrepül. A hős keresésére indul. Egy boszorkány cselszövései folytán három éjszaka egymás után elalszik, és a hozzá madáralakban érkező kedvese nem tudja felébreszteni. (A találkozás sikertelenségéért a boszorkányon kívül a hős szolgája vagy útitársa is ludas, a hős rájön erre és megöli.) A hős számára kedvese üzenetet hagy hátra, ennek nyomán tovább keresi. Természetfeletti lények vagy tárgyak (ide gyakran beékelődik a civakodó ördögfiakról szóló AaTh, 518 mesetípus) segítségével megtalálja a tündérlányt, aki lakodalmára készül. A lakodalom félbeszakad, Árgirus és Tündér Ilona egymáséi lesznek.
Az Árgirus-mese – Kardos Tibor kutatásai szerint – ismeretlen görög (küproszi = cyprusi) beavatástörténet jellegű misztériumnovellát rejt magában, de a történet Szumírig, Indiáig követhető vissza. Alapmeséje a Mithrasz-kultusz előírásai szerint átfogalmazott Attisz-történet köré épül. (Mithrasz a kereszténység által Szent Györgyként asszimilált naphérosz, a Tündér szép leányban Aphrodité-Ízisz görög-egyiptomi istennő-alakja rejtőzik, Árgirusban Attisz, az istennő halált megjáró-újjászülető naphérosz-párja.) A történet kiindulópontja engesztelőáldozat, a tündérországi út pedig tulajdonképpen a lélek túlvilági utazása az újjászületésig.
A ciprusi misztériumnovellát véglegesen valószínűleg a 2–3. sz.-ban fogalmazták meg. A téma széltében élt Bizáncban, ahonnan dél-Itáliába, feltehetően Velence vidékére került, itt már széphistóriaként élt tovább.
Gergei Albert feldolgozása
Az itáliai széphistóriák felépítését, toposzait mutatja Gergei magyar művében (átültetésében?) is (Egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról való széphistória). Ez talán már az 1570-es években elkészült, Shakespeare gyerekkora idején, de valószínűbben 1582 és 89 között.
A remekművű fordítás születése pillanatától népszerű, legkorábbról 1630 körülről ismertek kiadásai. A 18. században tovább emelkedik az Árgirus népszerűsége. Számos kiadás ismert Budáról, Debrecenből, Pápáról, Győrből, Vácról, Komáromból stb. Csak 1749 és 1849 között kb. száz kiadása jelent meg.
1763-as budai kiadása egyben ponyvára jutását is jelenti: a 19. század végéig számtalan változatban megjelent népszerű és olcsó kiadások révén a széphistória vásári áruként terjedt. Ennek eredményeképpen visszajutott oda, ahonnan származott, a folklórba: keveredett a magyar népmesekinccsel, énekelték, megfestették. A népi tudatban folyamatosan benne élt, a 18. századtól kezdve legnépszerűbb és legismertebb olvasmány. A széphistória a 17-18. században a rabénekek, kurucnóták, szerelmi énekek egész sorát ihlette meg, melyekbe a nép beleszőtte Árgirus nevét. Ilyen volt például az ismert népdal is: ”Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra / én sem fekszem mindenkor zöld paplanos ágyba…”
A szövegnek eközben számos változata születik. A legnagyobb átírást a debreceni Piskolti István hajtotta végre 1781-ben: a szöveget felszínesebbé tette, saját korának hangnemében szólaltatta meg, az antik utalásokat pedig teljesen eltüntette a történetből. Címe: Árgirus és Tündér Ilona. Gyönyörű tündéres történet újonnan megjobbítva. 1794-ben megjelent egy kiadás, melynek címe: História ama szép ifjú Árgirusról, Akleton királynak kisebbik fijáról és amaz igen szép Tündér Ilonáról, az ő elválasztott kedves mátkájáról. Őszi vetés után sokaknak kedvek töltéséért. Egy másik kiadás címe így hangzott: Árgirus és Tündér Ilona históriája. Régi versekből újonnan összeszedetett a köznép mulattatására (Pápa, 1853).
Későbbi feldolgozásai
A történet Gergei széphistóriája utáni népszerűségét bizonyítja egy vásári festmény is, mely Árgirus királyfit és Tündér Ilonát ábrázolja egy dús lombú fa alatt. A 25x30 cm nagyságú vízfestmény a debreceni Déri Múzeumban került elő. Árgirus egy korabeli nemes ifjú öltözetében áll, Tündér Ilona pedig a korabeli előkelő hölgyek viseletében. A kor szokását tekintve valószínűleg egy paraszti szoba falát díszítette Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Ferenc József arcképe, vagy egy csatajelenet között.
Than Mórt is megihlette a téma. Az 1860-as évekből fennmaradt ceruzarajzának címe: Tündér Ilona találkozása szerelmesével.
Than Mór seccója a budapesti Vigadóból
Körösfői-Kriesch Aladár kartonja alapján Léo Belmonte készített szecessziós kárpitot 1912-ben Le Prince Árgirus et la fée Ilona címmel.
Léo Belmonte kárpitja
Az Árgirus-tündérmese egy népszerű színpadi műfaj, az ún. tündérjáték formában is terjedt. 1815-ben Miskolcon a Pesti Magyar Theatrumi Társaság előadást tartott Tündérkastély Magyarországon címmel. Innentől kezdve egyre népszerűbb műfaj lesz Magyarországon a tündérjáték. 1819-ben ötfelvonásos vígjáték születik Tündér Ilona címen. (Későbbiek: Az aranyhajú Tündér Ilona (1827), Munkácsi János: Tündér Ilona (1838), Nagy Ignác: Árgirus királyfi (1840) stb.)
A "magas" irodalom sem felejtette el az Árgirus-történetet: számos költőnket és írónkat megihlette. Vörösmarty Mihály egész költői világa összeforrt az Árgirussal. Egyéni sorsának szomorú alakulása, reménytelen szerelme, ifjúkori válsága és töprengései elvezették őt Tündérország romantikájához. Vörösmarty volt az, aki magyarra fordította Az Ezeregyéjszaka meséit. Már 1829-ben felfedezhetők költészetében az Árgirus nyomai. Legnagyobb műve a Csongor és Tünde, de a Hűség diadala, az Ossziáni ének, a Zalán futása, a Tündérvölgy és a Délsziget számos motívumában is fölfedezhető a história hatása. Vörösmartynál a mitológia szerepét átvette a filozófia, a szimbólum. Csongor egy jóra és szépre vágyó ember képe, aki az egész emberi nem boldogságáért küzd. A Tünde név a költő saját találmánya, melyet a tündér szóból képzett.
Petőfi Sándor a János vitéz megírásakor szintén az Árgirus-meséből merített. Csongor úrfi tündéries alakja után Petőfi visszatér a népi Árgirus földi alakjához. Felhasználta a gazdag népmesevilágot és a ponyvakiadásokat. Árgirusból Kukorica Jancsi, majd János vitéz lett, Tündérország királya. Tündér Ilonából Iluska lesz a történetben. A vénasszony és a kofa itt a gonosz mostoha képében tér vissza, a nagy emberből Óriásország királya lesz. Új motívumok is megjelennek, ilyen a griffmadár és a rabló. Ezek hasonló mesékből származnak.
Kardos Tibor szavait idézve: „Az Árgirus Petőfi után is tovább élt, a népies irány folytatódott az újabb feldolgozásokban. Átdolgozta előbb Tatár Péter, zenés színművet formált belőle Szigligeti Ede. Vörösmartyt idézte Madách Imre a Tündérálomban, Arany János módjára próbálta újrakölteni Jakab Ödön… Gárdonyi Géza is próbálkozott vele, és egy pályázatra operaszöveget írt Árgyélus címen.”