Vörösmarty legköltőibb drámája, a Csongor és Tünde keletkezéstörténeti szempontból a magyar irodalom egyik legrejtélyesebb műve. Gergei (Gyergyai) Albert 16. századi széphistóriája – a História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról – és a magyar népmesék világa ihlette. A visszaemlékezések szerint Vörösmarty 1821-ben jutott hozzá a dráma egyik forrásául szolgáló széphistóriához, míg a művet 1827 tavaszán kezdte el írni.
Vörösmarty az előfizetési felhívásban jelezte a Csongorról: „Meséje a’ közönségesen ösmert Tündér Ilonából van véve, olly változtatásokkal, millyeket a’ költés kivánatai szerint szükségesnek vagy szabadnak véltem.” A romantika korának eredetiségigényét nem elégíti ki, az eredetiségnél fontosabbnak látszott a minták követése. A Csongor és Tünde mégis a magyar romantika egyik vezérműve.
Vörösmarty forrásainak sorában említeni kell a közismert széphistória könyv alakja mellett annak színpadi változatát is, hiszen egy vándortársulat 1828-ban bemutatta Pesten. Hasonló témájú „tündéries drámák” szintén szerepeltek a repertoárban, ezek közül Mozart Varázsfuvolájának hatása érezhető is a művön. Vörösmarty minden bizonnyal ismerte a spanyol vígjáték-irodalom klasszikusait, és műve rokonságot mutat az Ezeregyéjszaka meséivel is (1829-ben készült el a mesék prózafordításával). Shakespeare hatása szintén kimutatható. Legszorosabban a Szentivánéji álommal áll rokonságban, de felfedezhetők a Vihar és a Hamlet ismeretének nyomai is. Goethe Faustjának és Schiller drámáinak hatása a kortárs drámairodalomban való tájékozottságát bizonyítja. A források közt kell említeni a magyar mese- és mondairodalmat is, hiszen a Csongor számos mesemotívumot vonultat fel. A mű gondolatrendszerének vizsgálatakor észre lehet venni a korabeli német filozófia ismeretanyagát. A mű eredetisége tehát nem a témaválasztásban és a felhasznált motívumokban keresendő, hanem az elrendezésben, a költői nyelvhasználatban és a poétikai eszközök egyéni alakításában.