Vörösmarty beszélő nevet adott a Csongor és Tünde számos szereplőjének. A beszélő név jelentésével vagy szóhangulatával érzékelteti viselőjének testi vagy jellembeli tulajdonságait. A kettő sokszor összefügg: a testi vonások a jellemre is utalhatnak. A Tünde név például nemcsak azt fejezi ki, hogy a hősnő tündér, hanem légiességet, tüneményszerű jelenséget is éreztet. A szerencsésen választott név még Tünde történetére is utal a színjáték cselekménye során. Első, varázslatos feltűnése után sokszor, hosszú időkre eltűnik, mint valami tünékeny látomás, majd az örök élet árán elért földi boldogság várva várt pillanatában ismét hús-vér alakban ragyog fel szerelme, Csongor szemében.
A beszélő nevek alkalmazása visszatérés a névadás ősi rítusához. A névetimológia tanulságai szerint eredetileg minden név beszélő név volt. Az ősi módra szerveződő gyermeki klánok, sportcsapatok vagy alkalmilag összeverődött munkáscsoportok (például a néhány évtizeddel ezelőtt még jócskán létező hazai kubikos bandák, melyeket aztán a hangzatosabb brigád elnevezés váltott föl) jelzik a névadás eredeti természetét. A Kövér néven hívott gyerek vagy munkás valóban kövér, Vékony tényleg vékony, Bajusz csakugyan ajakszőrzetet visel, Hajas annak rendje és módja szerint nagyhajú, ellentétben a simára borotvált fejű Kopasszal, Dobó kitűnően dob, Kapás kapával jött, Asztalos bútort készít, Ács háztetőt – és így tovább.
Vörösmarty is élt az elnevezés ilyen archetipikus formáival. A Hadvezér, a Kalmár és a Tudós allegorikusan magában foglalja e három emberi alapképlet tulajdonságait, melyeket a drámaíró ihletetten tölt meg konkrét-szimbolikus tartalommal. Erre azért képes, mert a szerelmes Csongor és az éhes Balga kritikájával szemléli őket, s az ő szemükkel nézve lesz kétséges mindannak az értelme, amit a három vándor a pénz, hatalom és hiúság megszállottjaként hajszol. E kétszeri jelenetsor gyönyörű szerkezeti ellenpontja az Éj Asszonya jelenése, amelynek komolyságát a befogadói műélvezet szempontjából semmi sem ingathatja meg. Ilma bumfordi értetlensége mégis egyfajta kritikával kezeli a magyar költészet egyik legmagasabb csúcsát képező monológot: „Ah, szegény bús asszonyságnak / milyen furcsa álmai vannak!" Tünde ekkor szembesül az időproblémával, mely körül sorsa átfordul a tündérlétből az emberlétbe, s megérzi súlyát vállalt végzetének. Csongor és Balga az emberi lehetőségeinek határaival szembesült, Tünde az emberfölötti világtól kapott kozmikus intést.
A mesejáték néhány névadása többet sejtet az allegorikus alakok fogalommegjelölő elnevezésénél. Az ördögök nevei nem tulajdonságokat fejeznek ki, hanem hangulatukkal jeleznek valamit. Kurrah, Berreh, Duzzog: mintha jellegzetes hangjukat utánozná, vagy beszédmódjukat jellemezné. Groteszk figurák. Nem veszélytelenek, de inkább mulatságosak, mint félelmetesek, s a történet végén „megjavulnak", amiért el is nyerik jutalmukat. Ha nevük éreztet valamit, akkor ez a valami a morgós, ingerlékeny kutya vagy a támadó, illetve a megtépázott kandúr hangja, viselkedése lehet. A három név egymást erősíti: ők is igazi allegorikus mesefigurák, akiknek nem egyéniségük, jellemük, hanem jellegük van. Nevük – akárcsak viselkedésük és varázsszerszámaik, a bocskor, az ostor és a palást – egyazon jelleg egymást kiegészítő árnyalatait hordozza.
A mesejáték beszélő nevei közül a legnagyobb telitalálat a Mirígy. Az ugor eredetű mirigy szó, mely egyféle testi szervet jelent, közös tőről fakad a méreg szóval, melynek szinonimája a harag, a düh és a bosszúság, mely utóbbi tövében ott a figyelmünkre méltó bosszú. Az elnevezésben benne lappanghat az a régi eredetű (hippokratészi) föltételezés, hogy belső szekréciós mirigyeink termelik azokat a nedveket, amelyek kedélyünkre és hajlamainkra hatnak. „Rossz nedveink hozzák rossz kedveink", ahogy Illyés játszik a szóval egyik versében. A boszorkány „mérge" megmérgezi a fiatalok szerelmét. Félelmetes átkokkal, rontást hozó varázsszavak kíséretében szabadítja rájuk a sötét erőket. A költőnek jól felfogott érdekében áll, hogy a gonosz öregasszonyt minél taszítóbb vonásokkal ruházza fel. A színházi előadásokon rendre olyan vénség jelenik meg Mirigy szerepében, akiről első pillantásra lerí, hogy – mint Csongor mondja – „szörnyeteg", aki minden gonoszságra képes. Szipirtyó, banya, vasorrú bába, baba jaga, csoroszlya, satrafa, striga; a szinonimatárat nem kívánom kimeríteni. A Csongor és Tünde balettelőadásán módosul a helyzet. Mirígyet a tündérekhez, parasztmenyecskékhez és ledérekhez hasonlóan karcsú, hajlékony, elbűvölően kecses (és aligha öreg) balerina alakítja, akinek csupán az arcvonásait festi át a maszkmester kegyetlenre, szúrós tekintetűre, és hegyes, szögletes mozdulatokkal érezteti tulajdonságait. A balett-változat azonban már jócskán eltávolodik az irodalmi műtől: a szó művészete átadja helyét a mozdulatművészetnek.
Az ördögfiókákkal szemben Mirígynek van egyénisége. Igaz, hogy tulajdonságai egytől egyig a meseszerűen elvont gonoszság különböző árnyalatait képviselik. Mégis ember, akkor is, ha az ember és a mitikus alvilági lények határán helyezhető el. Ő valamiképpen több, mint allegorikus alak: jellem, karakter. Helyét a mesejáték csodálatra méltó művészi megformáltsága, szimmetriája jelöli ki, mely korántsem merül ki Csongor és Balga, Tünde és Ilma, illetve Csongor és a három vándor vagy Tünde és Ledér iskolában is tanított kontrasztjában és korrespondanciájában. Fönnáll az Mirígy és a manók közt is; legfőképpen Tünde és Mirígy – tündér és boszorkány – között.
A szimmetriatengely egyik oldalán Tünde áll, az emberi világ fölött lebegő tündér, akit szerelme köt a földi férfihoz, Csongorhoz. Vele átellenben látjuk Mirígyet, bár ugyanúgy Csongor szüleinek szolganépéhez tartozik, mint Balga vagy Ilma – tehát ember; ő az ember alatti világgal áll szoros kapcsolatban, sőt, annak is része. Ez különösen akkor derül ki számunkra, amikor álcázásul varacskos kővé – élettelen tárggyá –, majd kőből ismét emberré változik. Ember volta kizárólag rossz tulajdonságokban nyilvánul meg, de kétségtelen, hogy ezek emberi rossz tulajdonságok. Az ördögfiókákban is érzünk valami emberszerűt (a nagyon vásott fiúgyermekekre emlékeztetnek), de attól még nem jellemek: ez csupán életszerűvé teszi, s bizonyos groteszk bájjal ruházza fel őket. Nincs más céljuk, mint az, hogy apai örökségüket, a három csodaszerszámot megkaparintsák – mindhárman egyedül, mindhármat együtt –, ezért egymással is marakodnak. Mirígynek olyan indítékai vannak, amelyek egy boszorkány hírében álló falusi öregasszonyéi is lehetnek: irigykedik a szép, fiatal szerelmesekre, és azt akarja elérni mesterkedésével, hogy Tünde boldogságában ne a tündérlány, hanem az ő lánya, az ugyancsak beszélő nevű Ledér részesedjék.
Nézzük csak meg tüzetesebben a Mirígy nevet. A mirigy szó belső szervet jelöl, amely akkor látható az emberen, ha kórosan megnagyobbodik, mint például a golyvában szenvedők pajzsmirigye. A golyva súlyos betegség; külső tünete meglehetősen csúf, és rendszerint a szem kidülledése kíséri. A művészet örök dilemmája e téren, hogy meddig mehet el a testi és a lelki rútság azonosításában, ami, valljuk be, igazságtalan. Ám a mesejáték alaprétege a tündérmesék naivitása szintjén helyezhető el. A gyermeki látásmódnak felel meg: aki rút, az rossz, aki szép, az jó, s aki a kettő közt van – mint Balga, a három vándor vagy az ördögfiak –, az komikus, allegorikus vagy groteszk figura, olykor ez is, az is.
Mirígy neve nemcsak fiziológiai fölismerésen alapul. A szóban benne rejlik az irigy melléknév, mely elárul valami fontosat a boszorka jellemi indítékaiból. A csúnya vénség irigyli az aranyalmafa lombjai alatt enyelgő szép fiatalokat. „… szerelem puha ágyán, / Hah, ott szúnyad a tündér lány. / Dús aranyló hajazatja / A szép ifjat elborítja, / S boldogságot álmodik. / Nem, nem, ezt nem nézhetem, / A boszú (sic, A. J.) hajt, és kajánság, / Szép hajában kárt teszek" – mondja a közös gyepágyon alvó szeretőket látva. Uralkodó jellemtulajdonsága tehát az irigység. (A név morfológiájáról csak annyit, hogy Vörösmarty az irigyet éppúgy hosszú í-vel írta, mint a Mirígyet. Megemlíthető még, hogy az „Irigy hónaljmirigy" könnyűzenei együttes névválasztása is a nyelv kínálta szójátékon alapul.)
Az irigység a bibliai főbűnök egyike. A főbűnök a tíz parancsolatban nem szerepelnek. A régiek bölcsen megkülönböztették a hajlamot a tettől. A főbűnök – az olyanok, mint a lustaság, a torkosság vagy a jóra való restség és maga az irigység is – önmagukban még nem vétenek az embertársaknak, hiszen inkább érzelmi hangoltságot vagy a testi-lelki adottságokból eredő hajlamot sejtetnek, mint ártalmat. Önfegyelem és lelkiismeret kérdése, hogy a torkos befal-e minden elé kerülő étket vagy sem, hogy a lusta erőt vesz-e semmittevésén és szorgos munkába fog-e vagy sem, s hogy az irigy „boszút", azaz bosszút áll-e irigyelt embertársán, vagy sem. A tíz parancsolatban összefoglalt tilalmak tettekre vonatkoznak, némelyik tettekre szólít fel: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, illetve megemlékezz arról, hogy az Úr napját megszenteljed – és így tovább. Az irigység nem föltétlenül párosul gonoszsággal, nem biztos, hogy átcsap a „boszú és kajánság" tetteibe, mint Mirígynél, aki mindent elkövet, hogy a szerelmesek elszakadjanak egymástól és boldogtalanok legyenek. Az irigység csupán állapot. A többi „főbűnhöz" hasonlóan lelki hangoltság, mely ugyanolyan kellemetlen és ártalmas arra nézve, akit eltölt, mint akire irányul. Az irigység méreg, mely folyamatosan mérgezi az irigykedőt.
Minden irigyben közös az indíték: az a fölismerés, hogy valami nincs meg nekem, ami másnak megadatott. Az irigység tárgya lehet gazdagság, fiatalság, szépség, okosság, tehetség, testi erő és így tovább. Lehet akár a puszta jó közérzet is, mely a másikról sugárzik. Lehet szép házastárs, gyermek, aki nekünk nem jutott a sorstól. Lehet siker a munkában, a társaságban, lehet jó hírnév, dicsőség vagy hatalom. Ha végigtekintünk a világ irodalmán, minduntalan olyasféle konfliktusokba ütközünk, melyek mögött az egyik fél irigysége lappang. Aigisztosz megirigyelte Agamemnon trónját és hitvesét, s végzett vele, hogy a helyébe üljön. Claudius megirigyelte az öreg Hamlet királyságát és feleségét, s megmérgezte. A példák a végtelenségig szaporíthatók a népmeséktől a bűnügyi regényekig s a legfőbb mesemondóig, a históriáig. A történelem tanúsága szerint népek, nemzetek, birodalmak képesek egy-egy vezér vagy uralkodó irigy szeszélyéből egymásra támadni, hogy megszerezzék a másik javait, termőföldjét, természeti kincseit és különféle alkotásait, városait, templomait és – igen – lelkeit. Láttunk már ilyet is.
Mindamellett az irigység hasznos is lehet. Irigység ugyanis kétféle lehetséges. Az egyik szörnyen kártékony – valóban kimeríti a „főbűn" fogalmát. Megszállottságig fajulva bujtogat a tíz parancsolatban tiltott gonosztettekre, életeket tesz tönkre lassan, de biztosan ölő mérgeivel. A másik jóra késztet. Fölébreszti bennünk a versengés szellemét. Igényt támaszt arra, hogy törekedjünk valamire, amit eddig nem akartunk vagy nem sikerült elérni. Ez a fajta irigység arra ösztönöz, hogy meghaladjuk magunkat. Az iskolában én is dicséretet szeretnék kapni a tanító nénitől, mint a padszomszédom, én is fel akarok mászni a rúdra, kötélre, én is szeretném, ha bevennének az énekkarba, és engem is jelöljenek ki szólóéneklésre, mint Zolit vagy Sárát, akkor is, ha egyelőre gyakran „falsot" fogok. Ha ezért minden tőlem telhetőt megteszek gyakorlással, figyelemkoncentrációval, mézzel és tojássárgájával, akkor nem Zolinak vagy Sárának ártok, nem is velük versenyzek, hanem önmagammal. Nem őket „győzöm le", hanem önmagamat. Egyszer csak észre veszem, hogy elmúlik az irigység mardosása. Megszabadulok tőle, mert beláttam, hogy Zoli vagy Sára abszolút hallással született, én legföljebb megtanultam követni a karvezető által megadott „Á" hangot. De megtettem, amit megtehettem, a többiről nem én tehetek, hanem a teremtés meg a génjeim.
Az irigység irracionális természetével sikerül így leszámolnom. Semmi értelme, hogy más iránt valamilyen ellenszenvet érezzek azért, mert valamit elért, amit én nem. Ez nem az ő hibája, hanem jobbára az enyém. Igaz, a sors igen sokszor igazságtalan. Vetélytársam gazdagabb családba született, jobbak a természettől kapott adottságai, s a szerencse is hozzá pártolt. Meg kell találnom az életnek azt a területét, amelyen az én adottságaimra van szükség – pontosságomra, kitartásomra vagy egyébre. Miért irigykedne a tornában kitűnő adottságú, arányosan kis termetű fiú a kétméteres kosárlabdázóra és viszont?
Mirígyet akkor érzem egy pillanatra emberinek, amikor lányát akarja fölékesíteni Tünde ellopott hajfürtjeivel, hogy Csongort félrevezesse. Egyrészt nem saját magának, hanem szülöttének akar így előnyösebb helyzetet teremteni. Másrészt ebben az epizódban Csongor és Tünde boldogságával nem általában a boldogságot akarja megsemmisíteni, hanem „el akarja venni" a boldogságot Tündétől, és oda akarja adni a lányának. Csakhogy az nem erre született – és nem szolgálta meg semmivel. Nem is szereti Csongort. Szánalmas teremtés, akinek semmi esélye nem lehet a boldogságra. Azt nem lehet adni-venni. A lány áldozata lesz Mirígy cselszövésének: rókasüldővé változik, s az egyik ördögfióka felfalja. ("Ugye, mennyi báj és szépség van egy ilyen mesében?" – idézhetjük az ironikusan színlelő Karinthyt. De haladjunk tovább.) Mirígy emberi módra bűnhődik, amikor lánya vesztét kell látnia. Bűnhődése azonban ezzel nem ér véget: démonként is meg kell semmisülnie. Ez akkor történik meg, amikor a szerelmeseket csak egy lépés választja el egymástól, s rövidesen egymásra találnak. Ekkor már nem érdekből, hanem öncélúan irigy. Gonoszsága a tébolyig és a démoniságig fajul. A mások boldogságára elvből támadó, öncélúan gyűlölködő boszorka a tíz körmével akarja kiásni és elpusztítani a boldogság jelképét, az aranyalmafát, mely az égi világot a földivel összeköti.
Figyelemre érdemes, hogy ebben az ördögi tettében az ördögök akadályozzák meg Mirígyet, jelezvén, hogy a jóság és a gonoszság relatív. Az ördög a hitvilágban furcsán ellentmondásos alak. Ő az, aki bűnre csábítja az embert, s ha sikerrel jár, akkor az elkárhozott lélek az ő tulajdona lesz, akit az idők végezetéig kajánul kínozhat. Ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy az ördög az istenítélet ítélet-végrehajtója: az engedetlen, elbitangolt lelkeket Isten úgy bünteti meg, hogy átadja az alvilág hekusainak vagy szekusainak, akik aztán jönnek a vasvillával, a szöges ostorral, és aláfűtenek az üstnek, ahogy a középkori ábrázolásokon látjuk.
Az átváltozások bizonyos körforgást mutatnak az emberi, ember fölötti és ember alatti világ lényei közt. Az ördögök lesznek az erkölcsi ítéletvégrehajtók, ők végeznek Miriggyel. Ezért Tünde a szolgálatába fogadja őket, s ekkor már inkább manók, mint ördögök. Voltaképpen rosszacska tündérek, akiket Csongor akkor sem vesz komolyan, amikor fellógatással fenyegetik (szemléltetve, hogy a darabban minden játék –, igaz, nem „csupán" játék, hanem véresen komoly játék). Csak egy kegyes intés választotta el eddig őket az üdvösségtől, s ezt az intést meg is kapják Tündétől. Mirígy hol gonosz ember, hol alvilági démon: emberként bűnhődik, amikor ördögök hurcolják a kárhozatba, de démonként lakol, amikor látnia kell, hogy a fiatalokat már nem tudja megakadályozni abban, hogy egymásra leljenek. Tünde átváltozása irodalomszerte a legszebb vígjátéki beteljesedések egyike, noha semmi látható jele nincsen: Tündérből emberré, földi asszonnyá lényegül át, s az örök élet lesz az ára teljesülő földi szerelmének. A „tündérnő" és a „tündéri nő" egy és ugyanaz lesz a néző szemében, de a lemondás révén az utóbbi (megszenvedettsége által) még becsesebb lesz az előbbinél. Ha Mirígy a boldogságot általában akarta gyűlöletből és gonoszságból elpusztítani, akkor Tünde a boldogságot akarja szerelemből és jóságból életre kelteni a földön. Vállalja a véges emberi sorsot, a halandóságot. Tudtommal a determináció ilyen súlyú, ilyen végzetszerű áttörésére egyetlen isten sem hajlandó a görög mitológiában. Múló boldogságot kap cserébe a múlhatatlan, örök életért. Lemondása lesz az irigység igazi ellenpontja.
Az irigység a körforgások során minden minőségi átcsapásával és démoni következményével együtt emberi tulajdonság marad Mirígy történetében. Az irigység jellemhiba, s jelleme csak az embernek van. A (m)irigységben kétségtelenül van valami elgondolkoztatóan emberi.
Helyesbítés
A Forrás ez év márciusi számában jelent meg (M)irigység. Adalékok egy Vörösmarty-drámahős névetimológiájához című írásom. A „mirigy“ és a „méreg“ szavakról tévesen állítottam, hogy ugor eredetűek. A nyelvtudomány az iráni, illetve a szláv származást valószínűsíti. Ez eléggé súlyosan érinti gondolatmenetem kiindulópontját – igen sajnálom, hogy nem néztem utána –, de magát a gondolatmenetet szerencsére nem borítja fel. Kérem az olvasót, az „ugor eredetre“ vonatkozó állításomat tekintse semmisnek.