06. ének

Barmaikat most sorra ölék a táltosok, és hogy

A nagy igátlan ökört meg akarnák metszeni, gyorsan

Lábra kel az, s a tűzláng szélén általugorván,

Éktelenűl kormos bőrrel hamar elfut előlök.

Űzik, ölő nyilat, és kopját lődöznek utána,

Meg nem tarthatják: fut az egyre, kemény hasa bőrén,

S hátában viszi a nyilakat, s tört kopja darabját.

Most szabadon megyen, és vaktában előre bolyongván,

A jövevény bolgár seregek közepébe vetődik.

Sok vala már, ki nyilat, kardot készíte, gyanítván

A nagy zajgásból, hogy baj támadhat, azonban

Látván a szaladó barmot, nagy örömmel örűltek,

És leverék tüstént víg tort készítve belőle.

Haj! mi keserves lesz reggelre az étel ezeknek,

Hány vagyon itt, ki ma tobzódik jó kedvvel utószor,

Kit többé se velős csontok bele meg nem erősít

A sírnak fenekén, se vidáman rája köszöntött

Életadó bornak ragyogó szép nedve nem ébreszt.

De térjünk ismét lobogó lángjához az Úrnak,

Kit forró szívvel hadat űző sergek imádnak.

A tüneményt látván sokan ott gyanakodva jövendő

Rosszakat értének, s tévesztő csalfa szerencsét.

Hozzájok szaporán így szóla Izár fia Kárel:

"Mit rémültök ezen, hadat értő férfiak? Íme

Mind leesének az áldozatok, csupa egy futa tűlünk,

Éktelenűl az is, és sürüen vérezve nyilakkal.

Meglássátok, az öldöklő viadalnak utána

Csak kevesen fognak csúful menekedni futással;

És azok is véres fejjel bágyadtan omolnak

Réműlt hölgyeikhez; hogy azoknak nyögve mutassák,

Mely iszonyú sebet ejt a fényes szittyai fegyver."

Így szólt, s a néphez szavait több társai vitték,

S a zajgó seregek némulva lecsillapodának.

Ekkoron a lakozást kezdék; de nem inga helyéből

A tábor, se csoportba, se szét nem bomla; hanem gyors

Férfiak öntöttek habozó bort bükfa kupákba,

Sorra vivén étkekkel együtt a kész seregek közt.

Körben erős daliák, s kacagányos harci vezérek

Ültenek, és vígan lakozának az áldozatokból.

Jól megelégedvén, buzdító harci beszéddel

Váltogaták egymást, s dal verte az éjnek unalmát.

Közre pedig legelőbb viadalmas Izár fia Kárel -

Unszolván őt daliák, és harci vezérek -

Jött rézzel ragyogó kobozát pendítve szavához.

Hangos enyelgéssel játszott könnyű keze húrján,

S messze kizengett ajkairól a kellemes ének.

"Gyászos vagy, s szomorú, emléke az ősi időnek.

Pusztító képpel leng rajtad az átkos enyészet,

S vissza, letűntöd után, fájdalmak hangja süvöltöz.

Haj! valahányszor az énekben zendűlve közelgetsz,

Köny lepi a szemet, a későkori énekes arcát.

Gyászos vagy, s szomorú, emléke az ősi időnek."

Igy kezdé: szavain szemfényei könnybe telének,

Míndenik erre veté szemeit, s ő dalla tovább igy:

"Mért örvendsz magadon ragyogó szépsége Csatárnak,

Szűz Habilán? mért pártázod fiatalka fejednek

Ékes arany szálát koszorúzott völgyi virággal,

Fürteidet pedig a havazó vállakra bocsátván,

Mintha sokáig örülhetnél, szellőnek ereszted?

Ah viharok zúdulnak elő, s egymásra csatázván

Elszórják örömed pártáit gyenge hajadról,

Eltemetik napodat, s szemeidnek tiszta világát.

Fogsz te örülni, de víg örömed tartása rövid lesz,

Ah rövid, és elenyész, valamint a hajnali szép fény.

Vagy mi moraj támad? Nem Bendeguc, aki közelget,

A haragos kutigúr? Nem az ő, szép ifja Csabának,

Bajnok Apor lovagol sebesen vágtatva keletről.

A dobogó gyors mén büszkén hánykódik alatta:

Fényes boglárok csillognak sárga fejéről;

Kurta sörény veri tiszta nyakát, szél hordja sörényét.

Ő pedig űl aranyos dárdát ingatva kezében,

Mint zöld ág tetején reggel szép égi madár űl,

Mely ott szárnyat emel ragyogó tollának örülvén.

Igy közelít a hős: öröm, és szerelem van alakján,

S messze előre ragyog vágyódó lelke szemével."

Jár ősz apjával Habilán sík puszta mezőben.

Ott leli őket bajnok Apor, s leszökelve lováról,

A lányhoz tüzesen pillantván, mond az atyának:

"Ősz atya, régi vitéz, ha jeles volt híre Csabának,

S ösmeretes nálad, fia jő most, vedd kegyelembe.

Lányodat, a hajadon Habilánt add, hölgye lehessen."

Erre Csatár az előszűlt hős, így szóla viszontag:

"Tőled is oh Habilán, szép gyermekem, elmaradok hát?

Elmaradok, s veled itt elhágy vég dísze koromnak,

El végső örömem!... De te vidd nagy hírü Csabának

Hős fia, vidd haza őt nyugovó váradba; szeressed,

Légy gondos mellette, s vitéz, mint híres apád volt,

Hogy boldog legyen úgy a bajnokok anyja öledben."

Így az öreg, s első szerelemmel Apornak ölébe

Hajlott szűz Habilán. Levevé pártája virágit.

S bajnok Apornak adá; de közel vala szörnyü haraggal

Bendeguc, a kutigúr, s most mint nagy üregbeli sárkány.

Mely véres taraját magasan viszi barna fejével,

Elfödi a napfényt, s rémítőn röpdös az égben,

Körmei, s emberevő foga mérgesen összekocogván:

"Úgy mene Bendeguc, a zengő csarnokba haraggal."

Most oda már örömed, szép fürtü leánya Csatárnak,

Megszakad a vigaság, ijedelmek fellege száll le,

S a zengő hajlék némúl a benne lakókkal.

"Merted-e hát, így szól, - s a csarnok reszket alatta -

Merted-e, gyáva fiú, megelőzni szerelmemet? Élted,

S honni csekély híred, ha hatalmam akarja, kivesznek:

Nem Csaba magzatját illetheti lánya Csatárnak,

Hagyd nekem őt, s haragomtól félj, mely téged elejthet."

Igy szólván fenyegette Aport. S harc lenne közöttök,

Rettenetes, melyen Habilánnak szíve szakadna.

Nem tűrhette Csatár, bátran mene Bendeguc ellen;

Megtartá haragos karját ily szókra fakadván:

"Bendeguc, így vagy-e hős eleidhez tettre hasonló?

Nem rémülsz az atyát végső örömében elölni,

Hogy kisüvöltsön bús sirjából átka fejedre?

Menj, kérd dús Emezát, vagy az ékes Bimba szerelmét

Aki Meótisnál nagy földnek birja határit.

Menj, te hatalmas vagy: kérj és nyersz hölgyet egyébütt.

Hagyd itten Habilánt, én őt, kire vágya szerelme,

Nagy Csaba magzatjának adom, szép bajnok Apornak."

Tisztelvén az öreg daliát elhallgata ekkor

A kutigúr; de szivében még elvitte haragját.

Jó szelek a morajos felhőt éjszakra csavarják,

Zúgva, borongva megy az; de megáll végtére, s ijesztő

Barna halálos kebléből elszórja sokáig

Rejtett mennyköveit, s hegyek, erdők égnek alatta:

Gyászos vagy, s szomorú, emléke az ősi időnek!

Elmene már Habilán fiatal deli nője Apornak,

S űl vala hősével Tanaisnak habjai mellett,

Csínos fürtü fejét a hős vállára lehajtván.

Csendes volt a víz, sok fény fürdik vala benne

Gyenge sugárzattal, s szél nem fodrozta be színét.

Elnémúlt mind a zajos élet hangja körűlök;

Ünnepet ült a természet, nyugalomra bocsátván

A viharok seregét, s az ölő villámi hatalmat,

Kísértő denevér félt a tündökletes éjtől,

S megmaradott üregén az irígylő sanda bagollyal.

Ily díszes nyugalom közepett csak félig örülvén,

Megszólal Habilán, és zeng szava kellemes ajkán:

"Bajnoki szép férjem, kedves nekem a te vidéked,

Ah de nagyon retteg Habilánnak szíve miattad.

Vagy nem fegyvereket hallok csördűlni? mi barnúl

Déli fenyérünkön? nem Bendeguc, aki közelget?

Jőj, vígy el, szaporán, vígy el váradba s nyugassz meg."

Igy szólván mene férjével; de utánok eredvén

A haragos kutigúr, mérgedve kiáltoz Apornak,

Hogy hölgyestűl őt, ha nem áll meg, elejti nyilakkal,

S melyet rejte, kivillámlik réz fegyvere szörnyen.

Ekkor Apor, hova lenne? megáll, s hölgyére borultan:

"Hölgyem, szép Habilán, mondá neki, veszni maradsz-e

Itt velem, ah fuss el, küldj fegyvert csarnokaimból,

Vidd haza csókomat, így, vidd el, majd elmegyek én is."

Menne; de a kutigúr kopját vete rája kegyetlen

Markából, s mene, mint villám, a kopja hatalma.

Kárt mégsem tehetett, a földben elálla rezegve.

Onnan Apor kiragadta, s az öldöklőnek imígy szól:

"Hős vagy-e vagy latrok vezetője, hogy így közelítesz

Mint rabló fene vad? De ne bizzál, visszamegy e vas,

És iszonyú dühödő fejedet megfúrja velődig."

Igy szólott, és visszaveté a somnyelü kopját.

Bendeguc elkerülé; de serény katonája Kelendi

Általa meghasadott fejjel láttára lefordúlt.

Zúg, morog a kutigúr, karddal rohan ellenök... Indúlj,

Indúlj szép Habilán, odalesz hős férjed, elejti

Őt a vad kutigúr önnön várának előtte.

Újra viaskodnak. Nincs fegyver Bajnok Apornál,

Mégsem rettenik ő. Egy zordon szikladarabbal

Rámegyen, és dombos mellét üti teljes erővel.

Bendeguc itt megdöbbenik, és lélekzete fúlad,

Nagy feje is lehajol; de körűl van népe, segíti.

Eszmél újra, s az ellen jött, s katonáit ijesztő

Hőst döfi, nagy kardját puha ágyékába merítvén.

Indúlj szép Habilán, oda már hős férjed, elejté

Őt a vad kutigúr önnön várának előtte.

Indúl, haj! későn, a vadnak körme közé jut,

S szörnyethal gyötrött lelkét fájdalma elölvén.

Ott vész, s gyenge fejét vérző férjére lehajtja.

Még ekkor nem húnyt le borongó napja Csatárnak.

A viadal hírét hallá, s átkozta vivóját:

"Mért rázzátok irígy szelek a fát, mely egyedűl áll?

Gyenge virágai elhullnak fonnyadni tövéhez.

Mért jőtök viharok, zöld ágat törni fejéről?

Áll a bús törzsök. Keserűség nedvei mossák

Vén gyökerét, hogy dísztelenűl fölkeljen az égbe.

Óh Apor, óh Habilán, ti virágai voltatok a vén

Törzsöknek. Hova hagytalak el, hova hagytatok engem?"

Igy szólott csikorogva, s szavát elfogta keserve;

De hallá fenn a hadak istene lelke siralmát,

Csúfos harcáért megutálván Bendeguc éltét,

Rajtaütött, s leveré haragos villáma tüzével.

"Gyászos vagy, s szomorú, emléke az ősi időnek!"

Végezi; bús fejöket mindnyájan földre sütötték,

Árpád a győztös seregek fejedelme pedig szólt:

"Éneked, óh Kárel, szomorú, gyötrelme szivünknek,

Mert harag, és szerelem, ha határ nincs benne, keserves

Romlással megyen a rövid élet napjain által.

Mégis az elmúltról mindenkor kedves az ének,

És örömest halljuk dalszóban az ősi hatalmat.

Csak rokon a rokonok keblébe ne mártana gyilkot,

Haj! csak véréhez soha senki ne lenne kegyetlen.

Nemzetem! és késő unokák, amit mi szereztünk,

S szerzendünk ezután, nem dönti-e porba, homályba,

Egymás ellen ütött villongó kardotok éle?"

Így szólt; s mindenik elnémúla vezéri szavára:

Aggodalom tölté lelköknek harci haragját.

Végre kiáltának némely hadi büszke vezérek:

"Mondj te nekünk más dalt, kürtös Lehel, ősi hadakról,

Győzödelem legyen éneked, és zengése örömzaj."

Ekkor előveszi szép kürtét Lehel, és belefúván

Vékony hangot ereszt torkából, mely az üreglő

Csontot megjárván harsány hatalommal ömöl ki,

S változatos gyönyörű zengzettel játszik az éjben.

Megszünik, és az erős ajakakról elveszi kürtét,

S dalra fakadván, most így mondja csatáit Ügeknek:

"Halljátok szavamat, daliák és harci vezérek!

Bár azok is, kikkel földrázó harcokat űztünk,

Hallhatnák azok is dalomat diadalmas Ügekről.

Hol vagytok rohanó Hábor, deli termetü bátyám,

Hol van hős Edömér, hol kellemes ifju Laborcán,

S a nyilazó Tarcal kezeit mely álom emészti?

Ah, mint máskor, ezek többé nem hallanak engem:

Némán a szomorú holdnál leterűlve feküsznek,

S vérök az öldöklő harcok mezejében özönlik.

Nem hallhatnak már, de dicsőség, s fény lepi őket,

S száguldó paripák telepítik elébe Hadurnak,

Hol diadalmasan űl nagy fellegen a magas árnyék.

Mégis erős megválni nagyon; de csatáit Ügeknek

Halljátok figyelő daliák, és harci vezérek!"

Honn! besötétedik a te eged, porfelleg omol rá;

Ellenséges erő közelít, fene népe Huronnak,

Barna Huron legelől, mint örmény bojtos oroszlán,

És rengő sisakú fia, délceg Uláma rohannak.

Mért rendűlsz veszedelmeiden nagy honnja Ügeknek?

Még neked állnod kell, oh mért rendűlsz meg alattok,

Bajnokaid nem gyáva fiúk, nem gyenge galambok!

Kél Ügek, a véres kardot hordozza Kevergő.

Csattog az összehivó pajzsok hangos reze, buzgány,

Dárda, tegez, kardok csördülnek, s összeverődik

Száguldó lovakon a döntő szittya magyarság.

Kél Ügek, és zajogó seregek villognak előtte.

Rajta! kiált, s az egész tábor földrázva megindúl,

És csattogva süvöltve csap a két nagy sereg össze.

Igy vínak hegyi fergetegek magas erdei fával,

Vissza imígy harcol nagy szálfa szeleknek urára,

Hogy moraj indúl, és döbbentő szörnyü csikorgás.

Itt is összeütött fegyver, fene harci süvöltés,

A nyihogó paripák rettentő zajba verődnek.

Vas karral bátor daliák egymásra rohanván,

Kopja röpűl, s gyors nyíl, a vívók szörnyű halála.

Döng, recseg a pajzs, és kelevézek törnek el élén.

Vértek, s a tarajos sisakok rongyokra bomolnak,

S véres kalpagokat tipor a ló ronda fövényben.

Bátor Ügek viszi öldöklő nagy kardja hatalmát,

Nincs, ki megállja szemét, s hademésztő karja csapásit.

Csak te vitéz ifjú, gőgös magzatja Huronnak,

Csak te rohansz neki biztodban; de halálos ütéssel

Téged Ügek lever a lóról nemződnek elébe,

S porba kevert ajakad panaszos hangokra csukódik.

Ott nem késik Ügek, viszi harcos lelke haragját.

És testes Remilint, ki reá nagy bottal irányzott,

Gyorsan agyon vágván, velejét kardjával elosztá.

Őt azalatt dühödött hangon szólítja Huron, s jő

Kétélű dárdával elő, mint éjszaki csillag,

Mely haragos szikrákat hány, s fut az égen ijesztve.

Úgy jöve, s a sereget szörnyű rohanása megosztván,

Bátor Ügekre csapott, s derekát megütötte keményen,

És behatott az ütés a hősnek harci vas üngén:

Réz öve tartá meg, behajolván a nagy erőtől.

Őt Ügek, a dobogó paripán meg' helyre verődvén,

Visszanyomá, dárdája nyelét elvágva vasával.

Hátratekint azalatt, s mint látja, körül vala véve,

Népe kemény harccal harcától messze szakadván.

Hagyja Huront, és visszakiált, és visszaügyekszik.

Utját állnák itt; de zörögve lehullnak előtte,

Mint a sárga levél szélnek futtára mozog, s hull.

Bajnoki közt van már, s rettentőbb harcokat indít,

Hajtja Huront fene népével, s öldökli, zavarja.

Barna Huron megfordúlt most, mint hirtelen árviz,

Megragadá nagy Ügek lova fékét, s mellire tartván

Széles erős pajzsát, így szóla "megállj Ügek, a nép

Veszve ne szenvedjen, harcoljunk ketten ügyünkben."

Igy szólott; horkanva megállt nagy Ügek lova s a két

Hős megverte rezes pajzsát, és inte hadának.

Mint mikor a tündér lecsap a tengerbe kezével,

Ott az eget vívó hullám két részre kitérvén,

Tiszta verőfénytől ragyogó vízoszlopok állnak,

Ő pedig a száraz tenger fenekére lerándúl,

S a kibukó szörnyet buzogánnyal verdesi, rontja:

A két had fénylő fegyverben imígyen elállott,

És iszonyú képpel közepett egymásra rohant a

Két fejedelmi vitéz. Legelőbb Huron ére Ügekhez,

S vállon üté, s paripája nyakát megvágta keményen.

Bátor Ügek vállán a párduc nyomban eloszlik,

Vérzik válla, süvöltéssel paripája megugrik.

De nagy erővel visszacsap ő, megdönti Huronnak

Sárga lovát, vele barna Huront megsujtja, hogy eldől;

Hagyja lovát ő is, mely már meghajla nyakával.

Addig erős lábbal fölkél Huron, újra csatát kezd

A megrendített sisakot leszorítva fejére.

Most gyalog ütköznek, szikrázó kardjaik élén

Harci veszély reszket, s a enyészet szörnyü hatalma.

Vág Ügek, ellent hány dühödő Huron, és valahányszor

Űzi az, annyiszor ő nagy erővel visszaszorítja.

Vérzenek, és a vér tapodó lábaikra lecsordúl.

Most Ügek elszántan, hogy győz, vagy halva terűl el,

Gyorsan odább ugrik, s jobbját megkapja Huronnak,

S markából kitekert kardját a földre hajítván

Mondja: "Huron hátrálj, megalázott téged Ügek ma."

"Engem-e? halj meg előbb, mint ezt mondhassad!" imígy zúg

A bőszűlt, s véres kezeit nagy Ügekre kinyújtja.

Harmadszor rohan a két hős egymásra haraggal.

Porzik lábok alatt a föld, csikorogva forognak

Karjaik, és széles mellök dobbanva üt össze,

Gyengűl végre Huron, nagy Ügek töri, nyomja kezével.

Folyt a sík közepén Álom kis csermelye délről,

S teljesen eltölté szűk medrét szőke vizével,

Abba merűlt fél lábával Huron, és veszedelmét

Lelte, erőt vesztvén gonosz állásával; azonban

Jőne segítő nép; de Ügek hada visszaijeszti.

Barna Huron leesett Álom patakába, szorongó

Oldala, s hátrafeszűlt derekának csontja ropogván.

A két hős Álom medrét roppanva betölté.

Tajtékozva kitért nagy földet elöntve vizével

A dagadó csermely; de kikelt Ügek onnan azonnal,

S barna Huront fúladva hagyá bús népe kezére.

Igy dallá az apák harcát Lehel: őt komoly arccal

Hallák a daliák, és buzgó lelki gyönyörrel;

Szíveiket pedig a seregek rivadása betölté,

S megmozdúlt iszonyú kezeikben az emberölő vas.

Párducos Árpádot fellengző képzet emelte,

S dallá lett ajkán a szittyai szózatok árja:

Szólt pedig így, s közelebb tolakodtak az ütközet értők:

"Rendűletlen atyák! mely szó lehet aki fölérje

Bajnoki lelketeket, s karotok diadalmi hatalmát?

Döntő vállaitok megnyomnák a vasak és a

Megszakadó sziklák rohanását, könnyü nyilakkal

A szélvészt megelőznétek, s a záporok árját.

Mégis hol vagytok? szemetek hadi fénye hová húnyt?

Ősz fejetek haj! porba merűlt, s csüggedve lehajlott

Bajvívó karotok. Pedig így kell veszni nekünk is;

Ott, hol Ügek, deli Álmos atyám, hol ezernyi leventék,

S nemzetölő Etelének erős vas karja nyugosznak,

Nyitva van ott a visszahivó föld gyomra nekünk is.

Mert isten keze van rajtunk. Ez akarja, s ropogva

Megrendűl a sziklafenék a föld közepében,

És vele megrendűl az egész nagy földi kerekség.

Ez pillant, s a tengereket kifogyasztja szemével,

Új forrást indít, s abból harsogva lezúgnak

Országos folyamok, tengerré gyűl az özönviz,

És hulláma eget verdes: nincs földi határa.

Ő int, s a rohanó daliának karja hanyatlik.

Jő szele, s száz ezerek lelkét viszi, hozza magával.

Mégis az ordító zivatart ha ereszti, s utána

A feketűlt sziklát csikorogva kirázza tövéből,

A daliák neve ott nem vész: azt hordja magával

A zivatar, s hegyek és völgyek zendűlnek utána.

Sőt ha hegy és völgy elsűlyed mélységes üregbe,

Akkor is ékes egén a hős szép csillaga fénylik.

Oh hát kísérj el hadi bátorsága szivemnek,

Kísérj el, valamerre megyek, valamerre csatázok,

Hogy mikoron fejem a megemésztő porba lehajlik,

Mondhassák: fia Álmosnak, unokája Ügeknek,

Itt nyugszik sok harca után a párducos Árpád,

A honnért küzdő seregek fejedelmi vezére."

Végezi. Elszántan, s némán állottak előtte

A daliák, minden csep vérök harcra hevűle,

S bátor, emelt fejeik iszonyún Alpárra hajoltak.

Bujdosik ekközben megtévedt lánya Hubának.

Őt mikor a hidat átkelvén megcsúszna, levitték

A csendes Bodrog hullámai, partra vetődvén

Ott nyugodott egyedűl. Közelíte dühödten azonban

A vad póri csoport; de sürün nőtt zsenge füzekkel

A remegő lánykát Bodrognak partja befödte.

Mentve maradt, s mikor észrevevé távozni veszélyét,

Merre hivé apját bujdosni, serényen iramlék.

Nem tett zajt sehol is, félvén az előbbi veszélytől,

Nem zengette nevét; hanem eltelt szíve sohajtván,

Sírva kereste nyomát, és könnye az útra lehullott.

Végre közel jut egy erdőhöz, hol szálas iharfák,

S illatozó hársak sűrűn állottak előtte.

Itt borzadva megáll, betekint a barna homályba,

S visszaijed; de csaló lágy zengzet tartja figyelmét,

S lassu moraj terjed, valamintha beszédes ajaknak

Hangjai volnának. Néz, és ösvényt lel az erdőn,

S megy remegő kis lábaival puha földre tapodván.

Messze haladt; de az álösvény elhagyta, s azontúl

Úgy bolygott, mint a csábító hang nesze csalta.

Mentében tövisek szaggatták könnyű ruháját,

S szőke haját, mely fodraival vállára leomlott,

A lehajolt ágak bekeríték vad koszorúval.

Rettentőbb lett a hang is, közeledve fülének,

Saskeselyűk víjjogtak alá vén sziklatetőre,

És csattogva levergődvén, a fészkes üregben

Nagy zajgások után haragos szerelemmel elültek.

Megmordúlt a mély barlangok gyomra, s az erdőn

Lengő gyenge szelek zúgó szárnyakra kelének.

Itt a rengeteg, ott vad szikla vetődik elébe,

S fenn, hogy lássa baját, száz csillag fénye világít;

Ő pedig a futamó rémek közt védtelen állván,

Ily panaszos szózatra fakad, s fagyos ajki remegnek:

"Ah hova csaltál el, mely most rémítesz, ölő hang?

Hol van atyám, hol testvérim, játéki szivemnek,

S hol vagyok én nyomorúlt? Itt a bús rengeteg, ott a

Kormos agyú sziklák, rettentőn kelnek előmbe,

S futamó rémek, s fene körmű állati csordák.

Istene hősömnek! hova hagysz ily ótalan engem?"

Igy szólván, a földre rogyott, s szeme ködbe borúla.

Veszni jövél-e szerencsétlen, körmébe az éhes

Medvéknek, s étkűl a bolygó rókafiaknak?

Tiszta kökény szemedet hollók vájják-e, fehérlő

Ékes tagjaidon férgek lakozása leend-e?

Nem, téged soha sem hágy el, ha nyomorgat is egyszer,

Istene hősödnek... Ím száll a mennyei nemtő,

Egy tündér gyermek, védnek küldetve Hadurtól.

Ezt hős Zongortól nemzette világtalan Olna,

És bajjal nevelé. Tündérek jártak előtte,

Gyenge szülötte körűl, s körülötte susogva röpösvén.

Végre baját látván, forrásos Orozda hegyénél

Mélyen elaltatták, s a gyermeket égig emelték,

Ott hogy erősödjék, adták a Szellem anyának.

Az mihelyest látá, hogy erőt ada gyenge szivébe,

Mely, mint embereké, testéből el ne röpüljön,

És az időkön uralkodjék. Szép gyermeke így nőtt,

S titkos kedvéből legelőbb is az isteni helyről

Földre tekintgetvén gyakran lemosolyga, s leszálla.

Égi szelíd arcán csábító földi vonások

Változtak, s érzés látszott gerjedni szemében.

Most is az ájuló lánykát sajnálva, megindult.

A hadak istene őt bátorrá tette nyilával,

S könnyü galambszárnyát vete két karjára segédűl.

Itt hogy az ékes lányt látá elhagyva heverni,

A morgó vadakat csendessé tette nyilával,

S hangos ezüstíját suhogó hársgalyra akasztván,

Hogy lassan zúgjon, meghagyta az éjjeli szélnek;

Tüstént lassúdott a szélzajos éjjeli zúgás.

Ő pedig a bágyadt lánykát álomba merítvén,

Gyermeki karjaival lágyan ringatva kivitte,

S egy patakér mellé letevé puha völgyi füvekre.

Ott lemosá deli tagjairól sebe szennye homályát.

Eltüneté sebeit, s könnyített szíve szorultán.

Szép haja fodrait is könnyű tündéri kezével

Összeszedé, s lassan dobogó mellére bocsátá.

Megtépett lelkét gyengén szőtt égi ruhával

Váltva, sugár derekát lekötötte tulajdon övével,

Melyen gyenge szivárványként sokszínü huzások

Látszottak, s szélről hajnal szép színe piroslott.

S még nem kelté föl; hanem a hűs csillagi fénynél

Csendesen a nyugovó lánynak melléje borulván,

Szép haja fordraival, s ragyogó karjával enyelgett,

S ártatlan csókkal meghinté ajkait, arcát.

Már ekkor keleten kiderűlt a hajnali szépség.

Atyja helyett most a vágyódó délszaki tündér

Jött új fényben elő. Nem volt ily ékes az első

Leggyönyörűbb hajnal. Mint a sós tengeri tajték,

Válla, s emelt nyaka, s lábának teli szára fehérlett;

Bájlólag lesimult egyebütt deli teste ruhája,

S tiszta szivárvány kelt karcsú derekának övére.

Lába setét dombon nyugodott, feje égen ötölt fel.

Tündöklőbb lévén, mint máskor, fodra hajának,

S bánatos orcáján fiatal szépsége ragyogván,

Igy kele, s rá az egész természet képe mosolygott.

Felleg nem látszott, szélvész nem zúga az égen.

Ő kinyitotta piros kebelét, s vágyódva sohajtott,

S szellőként mene szét tüstént a gyenge sohajtás.

Megnyílt szép szeme, és szerelemmel néze le, nyomban

A nyugovó földön minden fű szála megindúlt,

S hozzá hajladozott falevél, és gyenge virágszál.

Ez, mikor itt epedő szemmel letekinte, Hubának

Lányát, a gyönyörű Hajnát meglátta, s szivében

Fölgyúladt hevesebb lángokkal előbbi szerelme;

Nyugtalanúl igy szólt, s a föld hallotta beszédét:

"Vesszen-e hát a kedves alak, kit szívem ohajtoz?

Vesszen-e, s e bús szem békével lássa halálát?

Ah nem, előbb örök életemet átokba merítem,

Mint szép tagjain a vadakat marconglani lássam.

Meg kell mentenem őt, vagy már ha lehúnya örökre,

Eltemetem, s gyászos sírjánál ülve kesergek,

És besötétítem vesztén a földi világot."

Igy szólván, szép orcáját felhőbe borítá,

S veszni lejött szomorú felhőkön az égnek öléből.

Tüstént a nagy eget befogá sürü barna setétség,

Éj lőn másodszor, s a rémek visszatünének;

Ő pedig a földön vala már, s meglátva Hadúrnak

Hangos ezüstíját a zúgó hajlatos ágon,

Elrettent, de utóbb levevé, s lelkében azonnal

Biztos erőt érzett. Igy ment tova, s völgyi mezőben

Lelte az alvó lányt, s az enyelgő gyermeket. Itten

Elrejté az ezüstíját, s így monda szelíden:

"Jaj hol jársz egyedül kedves kis mennyei nemtő?

Itt neked a földön veszedelmes késni sokáig,

Menj el szép gyermek, menj most haza Szellem anyádhoz."

A játszó gyermek rémülten visszatekintett,

S rajta szemeit megnyugtatván, így monda viszontag:

"Ah ki van itt? tündér ifjú, mi hozott ide téged?

Nemde te a Hajnal fia vagy? Hogy az égen utaztál,

Egykor anyám mutatott, s mondá, hogy déli hazádban

Roppant hajlékban lakozol, s szomorú vagy örökké.

Most már ösmerlek; de te tündér kellemes ifjú

Hasztalanúl bíztatsz haza mennem Szellem anyámhoz.

Ő neki rám többé nincs gondja. Hadúr maga küldött

E szüzet őröznöm, s nagy erőt ada hangos ivével."

Erre felelt szaporán a vágyó délszaki tündér.

"Mégis igen kérlek, szép gyermek, menj el anyádhoz.

A szűznek majd én gondját viselem ma helyetted;

Menj szaporán, míg kérek, utóbb is erőmmel elűzlek."

Melyre viszontag imígy szólott a mennyei nemtő:

"Jól tudom én, hogy erősebb vagy; de te engem elűzni

Mégsem fogsz, ha Hadúr íját kezeimbe szorítom.

Hagyj el azért, szép álmából ne ijeszd föl az alvót."

Igy szólván ölelé még inkább a deli lánykát.

Nem szenvedte ezen látást a délszaki tündér,

Megragadá gyengén, s a híg levegőbe röpíté.

Itt a kis tündér fenyegetve megálla, s legottan

Lombjaihoz sietett leragadni az isteni kézíjt,

Nem lelvén pedig ott szomorúan visszakerűle,

S szóla siránkozván, s kérvén a délszaki tündért:

"Ah ne neheztelj rám, többé nem bántalak én már;

Add ide íjamat, és megtérek azonnal anyámhoz."

Igy könyörög vala, melyre amaz könyörűle, felelvén:

"Látd-e szegény gyermek, most mily siralomra jutottál.

Visszaadom nyiladat; de te tüstént menj el anyádhoz,

S eskve fogadd, hogy fegyveresen nem bántasz ezentúl."

Erre nagyon szomorodva felelt a mennyei nemtő:

"Ah oly csalfának gondolsz-e kegyetlen eszeddel?

Nem tudok én eskünni; hanem hidd: innen azonnal

Távozom, és tőled megtérek Szellem anyámhoz."

Ekkor visszaadá íját a délszaki tündér.

A nemtő megörült, köszöné, s megölelte barátját,

S csattogván kézíja, s fehér kis szárnya suhogván,

Visszaröpült szép anyjához magas égi lakába.

A Hajnal deli gyermeke most egyedűl vala. Gyengén

Áltölelé Hajnát, és a gonosz álmot elűzvén,

Csókjai közt fölemelte fejét. Fölserkene Hajna,

Hosszu sohajtással kinyitá szép bíboros ajkát,

És szemeit. Halovány arcán a gyenge pirosság

Ismét elterjedt, s szabadabban vert szive, keblén.

Kétes csillagi fény rezgett a barna homályban,

Ő bámulva körülnézett, és csendesen így szólt:

"Hol vagyok? Ah mely csalfa világ árad le szemembe?

A gonosz álomból ki segített? mely kar ölelget,

Ah mely tűzajak ez? nyomorú mely ügyre jutottam?"

Monda, s kifejlett a tündér istennek öléből.

Az tisztább fénnyel ragyogott most, s nyájasan ülvén

A remegő lánnyal szemközt, szerelemmel utósó

Ékeit összeszedé, s így szólt kegyes édes ajakkal:

"Lányka! hogy életedet láttam sűlyedni veszélybe,

Hajnali fényemet a magas égen ködbe borítván,

Mentségedre jövék; de ne rettegj, ajkamon e tűz

Végső lesz, s többé álmodhoz nem jövök én már;

Csak most légy kegyesebb, légy hajlóbb, lányka, szivemhez;

A szép föld színén add boldog végemet érnem,

Haj! mert nem sok időre kiveszt törvénye Hadurnak."

Monda, szelíd balját a szűz vállára bocsátván.

Csókja elől amaz akkoron is meghajla fejével,

S visszafelelt érző, s fájdalmas szíve hevéből:

"Vedd tüzes ajkaidat, vedd, ah vedd vissza: nagyon forr

Arcomon a szerelem csábító csókja, s kezedben

Szép fiatalságom gyengéd koszorúja lehervad.

Hagyj el szép tündér, hagyj engem veszni vadak közt,

Ah vagy az éj rémét hozd ismét vissza szememre,

S mélyen az ingó föld sziklás gyomrába temess el,

Hogy mikor a napnak kiderűlend fénye, ne lásson,

S hősöm, atyám, és jobb nemzési ne lássanak engem;

Mert besötétednek szemeim, láttokra, s ha hősöm

Rám veti tiszta szemét, hamuvá ég bennem az élet."

Igy szólván beborúlt szemeit siralomnak ereszté,

S szép feje a ragyogó tündér vállára hanyatlott.

A Hajnal deli gyermeke most érezve mulását,

Csüggő karjaival Hajnát még egyszer ölelte,

Romlandó ajakán ily végső szózat ömölvén:

"Lányka ne sírj, létem végét ne zavarja siralmad,

Lányka ne sírj, többé nem készt bánatra szerelmem.

Látom, az embernek kedvesb a földi halandó,

Mintsem öröklétű; de ma engem az isteni végzés

Megront végképen, s elveszt vas karja Hadurnak.

Halljad, az ég és föld mint harsog vissza szavától:

Engem hí, hogy még nem oszolt el az éjjel egéről.

Engem ijeszt, és már gyengűlök minden inamban.

Mégis előbb, mintsem megemésztene szörnyü haragja,

Mentve leszesz, meglátod atyád, meg bajnokod arcát,

Hogy mikoron boldog szerelemmel nyugszol ölében,

Mondjad: az álmodozó tündér így kére szerelmet,

S elvesze nem nyervén, s megválta kegyelmesen engem."

Ezt mondván sípjába lehelt az erőtlen ajakkal,

És egy aranyszálat nyújtott a lánynak öröklő

Emlékűl haja fodraiból, nyujtotta lehulló

Gyenge kezét, s eloszolt, a híg levegőbe vegyülvén.

Tagjait a ragyogó napnak szikrái föloldák,

S a menny kékes ölén hinték el, mint tavi párát.

Mert meglátva Hadúr, hogy késik az éji sötétség,

A Hajnalt haragos szájjal rivadozva kiáltá.

Jött a bús Hajnal; de tekintete nem vala fénylő.

Csillagi fényt nézett; de fián vala dísze, hatalma,

Az pedig a földön végső vesztére mulatván,

Nem jöve, s atyjának nem adá meg csillagi fényét.

Most már harmadszor dörrent meg az isteni szózat

S tündöklő képpel föltünt a tiszta verőfény.

Igy vesze lángjainál a vétkes délszaki tündér.

Mint a reggeli hold, látszott még gyenge világa

Bánatos arcának, s dél táján üstöki fényként

Ékes arany haja terjedezett; deli tagjai szerte,

Mint vékony köd, emelkedtek fel az égi szelekkel.

Anyja, az Álommal testvér, a fátyolos Éjjel,

Hogy megtudta szerencsétlen fia kínos elestét,

Bús komor orcáját mélyebben födte homállyal.

Sírva leszállt hajait tépvén a föld közepébe,

Ott nyöge: rajta nehéz bércek sziklái feküdtek,

S zúga fölötte szelek fúttán a tengerek árja;

Ő pedig egyre nyögött, s keseregve nevezte szülöttét.

Könnyeivel fölforrt a zúgó tengerek árja,

Megrendűlt iszonyú fájdalmán a hegyek orma,

S a mereven sziklák vas szálai megrepedeztek.

Későbben, hogy erőt vesztő fájdalma megenyhűlt,

Göncöl szép szekerén elment bujdosni fiáért,

S a ragyogó egeket megjárta, gyakorta sohajtván.

Volt, hol az ősz vizes országát bús fellegek őrzik;

A forró nyárnak heveit kikereste; megállt az

Ifju tavasz mezején, s koszorúba kötötte virágát:

S ah fia, szép fia már nem volt, kinek adja virágát.

A szelek atyját is kérdé, s a tiszta szivárványt,

Holdat, csillagokat, még tán ha reája találna,

És nyöge szüntelenűl, s keseregve nevezte szülöttét.

Most végsőt teve: meglátván a fényes egekben

Elszórt szép tetemit bús szíve szerette fiának,

Összeraká ismét, életre vihetni remélvén.

Fodros arany haja már, s feje szerkeztetve valának:

S ah alig illeti a hideg ajkat is össze, sohajt az,

S szétomol a füstként, vagy mint a gyenge ködárnyék.

Visszavonult ekkor honnába az Éj anya búsan,

Csillagait betakarta szegény gyászára fiának,

Síra, s világvesztig keserűn fog sírni miatta.

Még gyakran, mikor a földnek zaja megszünik, érző

Szíve sohajtását meghallani, s a vizek árja

Hév szeme könnyeitől hullámot emelve melegszik.

Hajna, hogy a tündért látá levegőbe vegyűlni,

S hirtelen a napnak magasabban kelni világát,

Állt, mint álmodozó, s bámultan az égbe tekintett.

Mégis ez álom után szeme fényei könybe telének,

És valahányszor fenn az egekben látta lebegni

Nap keltén a tündérnek szórt kedves alakját,

Andalodott szívén titkos bú, s hála tenyészett.

A síphangra lejött tündér ló, Tomboli, búsan

Álla közel deli Hajnához, lesütötte fejével

Büszke nyakát, s ura veszte után keseredve sohajtott.

Most a bámúlót szólítá emberi hangon:

"Asszonyom, asszonyom, a multat ne kivánja siralmad.

Jőj inkább testvéridhez, s ősz tisztes apádhoz,

Vagy deli hősödhöz, ki nehéz harcára lenyugván,

Kellemes árnyékban Bodrognak partjain alszik.

Tomboli a nevem, és kit láttál veszni, uram volt,

A tündér ifjú, s nekem ez meghagyta irántad,

Hogy vigyelek, valamerre akarsz; de te mondjad előbb meg,

Menjek-e mint villám, vagy mint a gondolat, úgy-e?

Vagy pedig a rohanó szélvész, mely este megindúl,

S reggelig a roppant földet pusztítva bejárja?

Erre nagyon bámult, s így szólott a deli Hajna:

"Téged is a tündér hagya hát, oh Tomboli, nékem?

Ah mi igen jó, és boldogtalan isten urad volt.

Veszte nekem nagyon érdeklő, sajnos lesz örökké.

Vígy hát Tomboli, vígy a hősfihoz, aki lenyugván

Harci veszélyi után Bodrognak partjain alszik.

Ő majd érettem bátran fegyvert köt, elűzi

A gonosz ellenség harcát ősz édesapámról,

S gyenge Szömért, s a fürge Bodort megtartja szivemnek,

Vígy sebesen, de nem mint villám, mint gondolat, úgy se,

Vagy mint a rohanó szélvész, mely este megindúl,

S reggelig a földet pusztítva bejárja, hanem vígy

Gondosan, és szaporán, hogy hősöm is épen öleljen,

Én is erős, harcos kebelét ép karral öleljem,

S míg oda elsietünk, a nap magasabbra ne szálljon."

Ekkor elébe borult gyors Tomboli. Szép sima hátán

Balra lelógatván kis lábait, űle nyugodtan

A deli lány, s gyengén tartá lova tiszta sörényét.

Tomboli ment, ékességét örvendve tekinté,

S vitte kövér hátán, hogy még haja szála sem ingott,

S arcait a csendes szelek is suttogva kerülték.

Már a holtaknak végső bús tort üte Csongor,

S áldozatot mutatott istennek barna tulokból.

A fáradt daliák temetéstől félre vonulván,

Szélt a tiszta mezőn heverének vérbe borultan.

Hős Ete is Bodrog partjára kitére nyugonni.

Ott teli lombokkal remegő nyárfának alatta

Mély álomba merűlt. Mellette lerakva hevertek

Fegyveri: a véres nagy dárdák, kardjai, tegze;

Pajzsa pedig feje alja gyanánt fekvék vala, s mellén

Köntöseit kinyitá, szabadon hogy szíve pihegjen,

És aluvék deli testével nagy messze kinyúlva.

Mint aluszik, ha nagyon fáradt, a bátor oroszlán,

Mely leterűl barlangjában, s jó nagy helyet elfog,

Lábait, és izmos derekát hosszúra kinyujtván,

Sárga sörénye pedig fetreng borzadva fejénél,

És nagy rettenetes feje a sziklára lehajlik:

Így aluvék, haja nagy pajzsán szóródva terűlt el,

S kellemesen ragyogott arcán a tiszta verőfény,

S vére nyakán, mint a bíbor sujtása, piroslott.

Ekkoron érkeztél egyedűl, deli lánya Hubának,

S alvó hősöd előtt mondhatlan örömben elálltál;

Nem merted pedig őt csókolni, hogy abba ne vesszen

Álma, hanem repeső szívvel melléje borulván,

Merre szelek lassú szárnnyal suttogva röpültek,

Szép piros ajkaidon, gyönyörű! ily szózatot ejtél:

"Enyhítő nyugalom! mi szelíden emelkedel a szép

Hős dobogó kebelén. Szemeit komor éjszaka nyomja,

Arca pedig, s ragyogó nagy homloka tiszta derültek.

Itt nyugszik, s nem tudja, hogy akit ohajta, közel van,

S látásának örül, s szeme vígan röpdös alakján..."

Lassan fuss pihegő kebelén, hűs hajnali szellő,

Lassan emeld fürtét: álmát zajod el ne riassza.

Messze, ölő harcban fáradt ő, lelke veszélyes

Gondokkal forrott, karját nagy dárda nehezlé,

S élte körűl iszonyú hatalommal járt az enyészet.

Hadd alugyék, őt a szellő hadd hűtse, szelíden

Nyuljon fürteihez, s tüzes arcán játszva mulasson.

De mi ez? ah sebesedve vagyon. Föld issza vitézi

Vére szivárgását. Bekötöm leves úti füvekkel,

S fölverem álmából; ártó sebeseknek az álom."

Így szóltál, s bekötéd sebeit leves úti füvekkel,

S félve nyiló ajakad megcsattant bajnokod ajkán,

A bajnok pedig ébrede, és bámulva imígy szólt:

"Milyen gyenge karok, mely kép ápolgata engem?

Szép szemedet szemlélem-e, oh deli Hajna, s pirosló

Ajkaidat? Vagy az álomnak játéka ez? Ah nem,

Nem játék, te vagy ez, te ölelsz deli lánya Hubának.

De mondd, honnan jősz álmomhoz, kedvesem, ilyen

Ékesen, és ragyogón, honnan jősz? még, noha szép vagy

Mindenkor, ragyogásodat így, s e gyenge ruhákat

Nem látták szemeim, se kezedben ez ékes aranyszált."

Monda, s te erre szelíd hangon, deli Hajna, feleltél:

"Tündér öltözet ez, melyet látsz s hímes övének

Égi virágzását egy tündér gyermek adá meg;

Egy más tündértől van nálam az ékes aranyszál.

Mert üldözve valék, s ők engem váltva megóttak.

Ah de ne kérdezz most, jőj hajlékába Hubának,

Nem leled őt többé, s játszó magzatjait abban:

A vad pórok elől idegenbe szaladtak imént el.

Engem is a csendes Bodrog vive, s éji dühöktől

Bokros partja homályával betakarva megőrzött."

Így szólál, s azt a történet búba meríté,

Lágy ölelésedből kiemelte serény hadi karját,

Társait ébreszté, s fegyvert vön, torlani vágyván

A pór csorda dühét, s az atyát is visszaszerezni.

És te örömmel pillantád nagy termete báját,

S rettentő vas fegyvereit, s a kalpagi tollat,

Mely magasan lobogott bokrával az égi szelek közt,

És mikor az hadi társaival paripára szökelne,

Tomboli jó lovadon te közel mellette röpülvén,

Szép szemedet szemein szerelembe merülve mulattad.