Erdeink kezelése ma

Erdeink kezelését az erdőgazdálkodók végzik, mikéntjét alapvetően 2 jogszabály, az erdőtörvény (2009. évi XXXVII. tv.) és a természet védelméről szóló törvény (1996. évi LIII. tv.) határozza meg.

Az erdőterületeket ma Magyarországon többségében vágásos üzemmódban kezelik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egykorú faállományokat előbb nevelővágásokkal gyérítik, majd a vágásforduló végén "véghasználják", vagyis tar- vagy végvágják. 

A kettő között az a különbség, hogy míg a tarvágást mesterséges felújítás követi (kivéve néhány sarjaztatott faállományt), így az újulat lehetőségére sincs tekintettel, addig a felújítóvágások útján végrehajtott természetes felújítás több lépcsőben: bontó- és végvágással (természetes újulat mellett) jut el az erdő kivágásáig (véghasználatáig).



Az eredmény tekintetében azonban nagyon hasonló a kép: az erdő az adott területen eltűnik, legfeljebb újulata marad, a táj, az élőhely drasztikusan megváltozik, a vízerózió megnő, a mikroklíma szélsőségessé válik. A hatást fokozza, ha a koncentrált faanyag-mozgatás sáros időben történik...





Gyakran látni ezt a képet, annak ellenére, hogy a felújítóvágás akár több évtizedig is elhúzható (lenne), valamint a szálalóvágással akár 50-60 évig is elnyújtható a felújítás - még mindig a vágásos üzemmódon belül. 

A folyamatos erdő-borítás megőrzése a legtöbb helyen anyagi, gazdálkodási szempontból kifejezetten előnyös, hiszen egy sor felújítási költségtől mentesíti az erdőgazdálkodót, és már kisebb területeken is kiegyenlített hozamokat eredményez. 
Ugyanakkor, ahol "vágásérett" faállomány van jelen a területen, valóban önmérsékletre van szükség az egyszeri nagyobb bevétel elnyújtása miatt. Ezt az önmérsékletet azonban magánerdő esetében jelentős támogatások ösztönzik, az állami erdőgazdaságok (erdő zrt-k) esetében pedig  elvárható az erdő mindenki számára elérhető szolgáltatásainak előtérbe helyezése: 
a köz számára véleményünk szerint nagyobb előnyökkel jár a turisztikát, természet-, talaj-, víz- és klímavédelmet jobban szolgáló folyamatos erdőborítás még akkor is, ha egy-egy erdőrészlet vonatkozásában le kell mondani az erdőgazdaság bevételének közkasszába jutó (néhány százalékos) részéről.

A Magyar Állam számára az erdőgazdálkodás alig termel nyereséget: az állami erdőgazdaságok költségei bevételeikkel vetekednek, indoklásul gyakran elhangzik, hogy közjóléti funkciókat finanszíroznak. Mi azonban úgy véljük, egy-egy épület, vagy tanösvény nem vetekedhet magának az Erdőnek a közjóléti szolgáltatásaival. 
 
A vágásterületek méretének maximálását védett területen a természet védelméről szóló törvény rögzíti, míg a tarvágásra az erdőtörvény is tartalmaz - a védett területek körén kívül is - megkötést. Ugyanakkor magát a vágásos üzemmódot mindez idáig nem sikerült érdemben korlátozni.

Kutatók évtizedek óta, zöld szervezetek a 2000-es évek eleje óta rendszeresen szorgalmazzák a folyamatos erdő-borításra való átállás törvényi előírását. A jogalkotók 2009-ben látták elérkezettnek az időt arra, hogy kötelezettségeket fogalmazzanak meg ezzel kapcsolatban az erdőgazdálkodók részére. Az erdőtörvényben rögzítették az erdő-természetesség fogalmát, és - zöld szervezetek  (Védegylet, WWF, Kerekerdő Alapítvány) javaslatából kiindulva - belefoglalták a törvénybe, hogy a 3 legtermészetesebb kategóriába tartozó, állami, védelmi vagy közjóléti rendeltetésű erdőkben - ha több évtized alatt is, de - meg kell kezdeni a folyamatos erdő-borítást szolgáló üzemmódok alkalmazását.

Az erdőt a 2009. évi erdőtörvény alapján vágásos, szálaló, átalakító, vagy faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódba lehet sorolni. 

Erdeink többségét  vágásos üzemmódban, vágásfordulónként tarvágják vagy végvágják.

Faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódba tartoznak pl. a talajvédelmi rendeltetésű erdők, vagy az erdőrezervátumok magterületei. 

Szálaló üzemmódba lehet sorolni gyakorlatilag valamennyi, felújulásra képes, őshonos erdőnket (tehát nem csak a már szálaló erdőképet mutató vegyeskorú erdőket!), amennyiben szálalás fahasználaton és nevelővágásokon kívül egyéb fakitermelést nem folytatunk. A lékes átszálalással, erdeink átvezetésével szálaló, örökerdő alakba külön fejezetben foglalkozunk.

A legtöbb ellentmondást az átalakító üzemmód jelenti: a folyamatos erdő-borítás érdekében jött létre, ugyanakkor egyfajta "nesze semmi, fogd meg jól"-ként funkcionál: erősen az erdőgazdálkodó szándékán múlik, milyen tartalommal tölti meg.

Az átalakító üzemmód egyfajta "szándéknyilatkozat", nem gátja az erdő levágásának, ha később majd elkezdődik az átállás folyamatos erdőborításra.. Gyors fejszámolással egy keményfás erdőnél 150-200 év múlva sétálhatunk majd a vegyeskorú erdőben. 

Értelmes kompromisszumot jelentene, ha valamennyi, átalakító üzemmódba sorolt erdőt azonnal szálalóvágásra terveznének, vagyis bontó- és végvágás helyett évtizedekre elnyújtott felújítás kezdődne (a szálalóvágás még mindig a vágásos üzemmódhoz tartozik, ott javasolható, ahol "vágásérett" faállomány van, vagyis jelentősen nagyobb a fatömeg, mint egy szálalóerdőben). A középkorú erdőkben legtöbbször azonban valódi szálalás, átszálalás (lékes átalakítás szálalóerdő alak felé) megkezdése (lenne) a helyes döntés.

A jogszabályok ma még erdőnek tekintik a nem őshonos, rövid vágásfordulójú faültetvényeket is (melyeket általában az erdő helyén hoztak létre), a körzeti erdőtervezés során azonban már megkülönböztetik erdőtermészetességi kategória szerint a különféle erdőállományokat. Ezeken az oldalakon a továbbiakban az őshonos, természetszerű, vagy többé kevésbé átalakított, elszegényített, de a természetes erdő egyes jegyeit magán hordozó, az etv. szerint természetestermészetszerű, származék-, és átmeneti erdőkkel foglalkozunk.


Aloldalak (1): Az erdőgazdálkodók