Ma már Magyarországon is több helyen láthatjuk az erdőgazdálkodó törekvését a vágásterületek visszaszorítására. A Börzsönyben Királyréten, a Magas-Bakonyban, a Pilisben, zempléni és balaton-felvidéki magánerdőkben mintegy 2 évtizede megkezdődött a kísérletezés a folyamatos erdő-borítás módszereivel. 

A kezdeti lépéseket sokszor maga a Természet kezdeményezte: egy-egy vihar, vagy jégtörés megmutatta a gazdálkodónak, milyen sérülékeny az egykorú, vágásos üzemmódban létrejött erdő, és hogyan újítja ő fel kis foltokban. 

Kiderült, hogy gazdasági érdeke az erdőgazdálkodónak a Természet útmutatását követni: elmarad a felújítási költség, hosszú távon pedig állékonyabb faállománnyal gazdálkodhat.

Elhivatott területkezelők/erdőgazdálkodók újabb és újabb területeken kezdik meg a folyamatos erdő-borítást szolgáló üzemmódok bevezetését.

Fontos szempont, hogy az új tervek készítésekor odafigyeljünk az erdő minél több életfeltételének a javítására: 

• ne kerüljenek se túl közel, se túl távol a lékek egymáshoz, hogy később se okozzon problémát az elhelyezésük, ne a pillanatnyi gazdaságosság szabja meg a beavatkozások helyét;
• maradjanak érintetlen erdőfoltok, sőt erdőrészletek is, ahol megmarad a holtfa, a felújulás folyamata szabadon alakulhat;
• előzzük meg a felesleges vízelvezető hatásokat és talajtömörödést - a közelítés irányának és idejének okos megtervezésével, 
• erdőgazdálkodó szintjén ne csak ott kezdődjön meg az átállás, ahol ez többlet-fakitermelésre ad módot! Ahol "középkorú" faállományban elkezdünk szálalva átalakítani (lékes átalakítás), annak az erdészetnek a területén a "vágásérett" állományokban viszont mondjunk le az azonnali kitermelésről, és - a faanyag értékének megőrzése mellett - toljuk el legalább szálalóvágás irányába a fahasználatot (a szálalóvágás több évtized alatt termeli ki a faanyagot),
• foglalkozzunk az Erdő számára fontos víz és talaj megőrzésével! Létesítsünk vízfogó gödröket és sáncokat, figyeljünk az eróziógátló természetes struktúra fenntartására!
• segítsük a hiányzó populációk (lágyszárúak, cserjék, fák) újratelepedését!
• létesítsünk vadlétszám-becslő minta- és kontrollparcellákat (pl. 10X10 m), ahol kiderül, milyen újulóképességgel rendelkezne erdőnk a nagyvadállomány alacsonyabb létszáma esetén (a túlszaporított, vadászati érdeket szolgáló növényevő-létszám sok helyen megnehezíti erdeink felújulását)!

Az alábbiakban megpróbálunk néhány alapvető kapaszkodót adni a folyamatos erdő-borítás fenntartása iránt érdeklődő gazdálkodóknak:

Milyen erdőben kezdhető meg a folyamatos erdő-borításra való átállás?

Természetszerű erdőtől a kultúrerdőig a magtermő kor kezdetétől minél előbb jobb megkezdeni az átvezetést, és legalább egy "vágásfordulónyit" időhosszra tervezni, hogy minél vegyesebb korú, és idősebb fákat is tartalmazó erdőt kapjunk (kapjanak utódaink) az átalakítás előrehaladtával.

Ugyanakkor a faállománytípusok függvényében eltérések adódnak a fényigényes (cser, tölgyek), és az árnyéktűrő (pl. bükk) dominanciájú társulások örökerdőként való fenntartásában, elsősorban az előbb-utóbb készítendő lékek méretében és kialakításuk fokozatosságában:

• cseresekben, tölgyesekben - anyaállomány magasságának függvényében - 100-300  m2-es kezdő lékméretből az újulat növekedésének függvényében növeljük a lékek méretét,
• bükkösökben a 150 -300 m2 végleges lékméretnek is tekinthető, famagasság, kitettség, meredekség függvényében.

Szálaló vagy örökerdő

A klasszikus szálalás már indulásakor is vegyeskorú erdőben történik, ezért a hangsúly a vastagsági csoportok megfelelő arányának fenntartásán, az egyes értékfák teljesítményük csúcsán való kitermelésén van, célátmérő meghatározásával. Mivel ilyen erdőnk Magyarország mai területén csak mutatóban van, a feladat ma inkább az egykorú, vágásos üzemmódú erdeink átvezetése folyamatos erdő-borítás fenntartása mellett, szálaló vagy - fényigényes fafajok esetében - legalább eltérő korú foltokból álló erdőalak irányába.

A lényeg, hogy nem vágunk le egy nagy fa magasságánál nagyobb átmérőjű területet egy adott helyen, vagyis foltokban, lékekben termelünk ki fát, lehetőleg 300-400 nm-nél nem nagyobb területen (pl. egy 10 m sugarú kör 314 nm-es léket eredményez). A pontos méretet, tájolást, formát a kitettség, és a terepi megfigyelések (szomszédos állomány, újulat stb.) kell, hogy meghatározzák.

Egyes szerzők, így Csépányi a Türingiai Erdészet elvét követve nem a lékek kialakítását, hanem javafák (értékük csúcsának eléréséig fenntartott faegyedek) szabályos hálózatának mielőbbi kijelölését tartják elsődlegesnek. Így biztosítja rendszeres (akár csoportos) gyérítéssel a javafák  többletnövedékét, és a lékek vad miatti felújítási nehézségeit is megelőzi. Ugyanakkor véleményem szerint a vegyeskorúság kialakításához a lékek előbb-utóbb nélkülözhetetlenek.

Az örökerdő felé mutató kisebb lépés - üzemmód-váltás nélkül, vagy átmeneti üzemmódban a szálaló vágás, ami legalább 3 évtizedre elnyújtott felújítást jelent, vagyis a folyamat végére az első újulat - ha a vad nem pusztítja el - már 30 éves korú. E területeken kiemelt fontosságú, hogy a felújítás végén maradjanak hagyásfák, lehetőleg csoportosan.

Melyek az első lépések, ha erdőgazdálkodóként a folyamatos erdő-borítás útjára kívánunk lépni?

• Üzemmódváltást kell kezdeményeznünk az erdészeti hatóságnál
• 
  erdőrészletenként meg kell terveznünk az átalakítás idejét, a kitermelendő fatérfogatot, és adott esetben - főleg egyöntetű faállomány esetén - érdemes megtervezni a lékek elhelyezésének térbeli rendjét is,
  amelyhez rendelkezésre áll a Lékvarázsló szoftver.
• be kell mérnünk az első lékek középpontjának térképi koordinátáit, valamint a terepen ki kell jelölnünk a lékek területére eső fákat, esetleg több lépcsős kitermelésnél a hagyásfákat, valamint a közelítőnyomokat.