Honvédtüzér Hagyományőrző Csapat
Az I. világháború kora
A 2001-ben alapított alapítványunk céljai között megjelöltük a mindenkori honvédtüzér hagyományainak ápolását, emlékük megőrzését, különös tekintettel a szabadságharcunk, az I. és a II. világháború tüzéreire.
A fejlődésünk folytán így került sor arra, hogy 2006-ban elkészültek a szürke – Osztrák – Magyar Monarchia korában viselt – egyenruháink. E ruha szürke színe már a háború korát idézi, hiszen már a háború alatt váltották le a színes – kávébarna zubbonyt és a búzavirág kék nadrágot és a csákót – katonaöltözetet csukaszürkére és tábori szürkére.
Volt egy meghívásunk az innsbrucki hegyivadász hagyományőrzőktől, így a frissen elkészült ruháinkban látogattuk meg őket. A felszereléseink, a katonás alakias mozgásunk, a viselkedésünk megtette hatását. Szerényen szólva, sikert arattunk. A díszebéden többen odajöttek hozzánk, érdeklődtek, honnan jöttünk? Meglepődve vették tudomásul, hogy Magyarországról. Eddig úgy tudták, hogy nálunk nincs I. világháborús katonai hagyományőrzés. Odajött hozzánk Mario Eichta olasz konzul is és azt mondta: „Elviszlek benneteket Olaszországba.”
Hazaérkezésünk után nem telt el sok idő, mikor megérkezett Olaszországból a meghívó, Tonezza del Cimone településre. Ez a városka a Dolomitok egy szép fennsíkján van 936 méter magasságban.
A Nagy Háború alatt – akkor még így nevezték, nem számozták – iszonyú pusztítás volt errefelé is. Itt húzódott Olaszország erődvonala. Ez volt a Dél-tiroli arcvonal. E gyönyörű tájon az Osztrák–Magyar Monarchia közös és osztrák sorozású ezredei vívták véres harcukat. A színmagyar ezredeket a doberdói arcvonalon vetették be.
Abban az évben, hogy mi odaérkeztünk a tonezzai megbékélés parkjában – ami egy jelképes temető - új zászlótartót állítottak fel, az új zászlónak, a magyar zászlónak. A zenekar jól-rosszul betanulta a magyar himnuszt is.
Azóta már több év telt el. Mélyül és szélesedik a kapcsolatunk az olasz barátainkkal. Már több helyen voltunk vendégségbe, melyhez mindig kapcsolódik valamilyen I világháborús megemlékezés. Eljutottunk már az iszonyú harcok színhelyére, a Monte Grappára, a Monte Cimonéra, a magyar árkászszázad által lerobbantott Pasubio ormaira, a Stifserjoshra, a magyar katonák emlékét őrző olasz – svájci határra (2498 m). Felkereshettük a Hadtörténeti Múzeum segítségével a véráztatta doberdói frontvonalat is. Szépen alakulnak a lengyel kapcsolataink is. Ezáltal eljutottunk a galíciai frontvonalra, amerre a magyar katonák az oroszokkal viaskodtak. ( történelmünk során hányszor harcoltunk már az oroszokkal?!) Jártunk már a hírhedt erődnél Przemyslben és Krakkóban.
Útjaink során megtanultuk, hogy mindig legyen nálunk koszorú, magyar szalaggal ékítve. Soha nem tudhatjuk, hol bukkanunk egy „Kovács János” vagy „János Kovács” emléktáblára, egy sírhantra. Vagy egy emlékműre, mely tele van magyar nevekkel. Legutóbb hármat vittünk, de öt kellett volna. Ha valahová nem jut sokáig bánt bennünket a lelkiismeret. Az I. világháborúban elesett magyar hősök mind idegen földben nyugszanak. Itthon nemzetünk hamar felejt! Igaz igyekeztek felejtetni is. Volt kor, mikor hazánkban csak egy idegen hatalom katonája lehetett hős, magyar nem.
Mostanában ébredezik nemzetünk lelkiismerete, s ha mi egy picit hozzájárulunk ehhez, akkor már megérte.
Magunkénak valljuk e sorokat:
„Nem sírni jöttünk e szent szoborhoz,
Az emlékőrzés az, mi minket idekészt,
Zászlót hajtani a tizenheteseknek
És ünnepelni a sok vitézt,
Kik acél falakként állották a vártát,
A Kárpátok ormán, s Szent Mihály hegyén,
A Mocsva mocsarában, a békási szorosban,
Orosz ingoványban s Doberdó tetején...!„
B.Szabó István
