Honvédtüzér Hagyományőrző Csapat
A Szabadságharc kora 1848-49
1998-ban elkészült – 1838-ból származó osztrák szakrajzok alapján – az ágyúnk. Későbbiekben a tápióbicskei tüzérek jóvoltából, eljutottunk a csehországi Brno városa melletti mezőkön újrajátszott Austerlitzi csata helyszínére. Megszemléltük az ott lévő osztrák, szlovák, francia, cseh és német ágyúkat. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a mi 6 fontosunk bárhol megállná a helyét Európában. Az alkatrészeket elkészítő nagykátai műhelyek remekművet alkottak, pedig semmi különlegeset nem követtek el, csak igényesen és pontosan olyanra csinálták, mint ahogyan azt a szakrajz megköveteli.
Időközben rájöttünk, hogy az ágyút, ha igény van rá hosszabb távon is vontatni kell, például egy felvonuláson. Összefogott a csapat, rajzunk is volt már, így 1999. április 4-re csapatmunkában elkészült a mozdony (vontató egység) is. Az elkészítéséhez Magó János kádárműhelyét (a tulajdonos akkor már tagja volt a csapatnak) vettük igénybe. A vasalatokat a Pest Megyei Villanyszerelőipari Vállalat készítette el számunkra. Így már nagymértékben bővültek a lehetőségeink. A mozdonyra felakasztottuk az ágyút, két paripát fogtunk elébe, és máris gördült a löveg. Mi pedig meneteltünk utána.
A következő sorokban kicsit bekalandozunk a hadtörténelembe, e kor tüzérségének nem mindenre kiterjedő ismertetésébe.
Az ágyút, vagy más szóval löveget, egyedül csak igen ritka helyzetekben vetették be. Mindig csapatban, úgynevezett ütegben használták őket. Ezekben az ágyúk száma általában 6 vagy 8 db volt. Például 6 db 6 fontos + 2 db 7 fontos tarack, de voltak egyéb felállásban is. Minden esetben a lehetőség szabta meg a darabszámot a szabadságharcunk idején. A viszonylag könnyen mozgatható fajtákat a 3, 6 fontos ágyút 7 fontos tarackot és a 12, 18 fontos löveget tábori lövegeknek hívták. Ezeken kívül voltak még ostromlövegek, várvédő lövegek és mozsarak.
A vontatható tábori lövegeket négy vagy hat ló juttatta a rendeltetési helyére. Eleinte a tüzérek az ágyúik után gyalogoltak. Ezek voltak a gyalogütegek. Majd rájöttek, hogy a gyorsabb mozgás alapja az, ha a tüzéreket felültetik az ágyúra, úgynevezett bőrhurkára. (A tápióbicskei 7 fontos tarack ilyen rendszerű.) Ezeket már lovasütegnek nevezték. Itt a tüzérek legfőbb gondja menetközben az volt, hogy rajta maradjanak a lövegen, egy gyorsabb menetnél. A leggyorsabb helyváltoztatás érdekében, a tüzéreket lovakra ültették. Ezeket lovagló vagy nyargaló ütegeknek nevezték. Az ágyúkat azért nevezték 3, 6 stb. fontosnak, mert a lövedék súlyáról kapták a nevüket. A kilőtt lőszer lehetett: tömör golyó, űrgolyó, űrgolyókartács, kartács és sörétszelence. A tömör golyó a 3 fontosnál (német font) 1,37 kg, a 6 fontosnál 2,75 kg volt.
Az 1848. március 15-ét követő hetekben megindult a honvédtüzérség szervezése, a Budapesten állomásozó 5. tüzérezred mellett. A tüzérséghez csak iskolázott embereket vettek fel. Ez a frissiben felállított honvédtüzérség szinte csodákat tett a harcokban, megdöntött több eddig fennálló elméletet. Az eddigi hiedelemmel szemben, ami azt állította, hogy csak hosszú évek után sajátítható el ez a tudomány, bebizonyította, hogy ha helyén van a szíve és van hazaszeretete, pár hónap kiképzés után kitűnő tüzér válik belőle. Azt is tapasztalta az ellenség, hogy magyar katona is alkalmas tüzérnek az eddigi megállapítás ellenére. A legnagyobb dicséretek az ellenségtől hangzottak el. Tragor Ignác így ír a váci ütközetről: ”Az ütközet eldöntésében oroszlánrésze volt a tüzérségnek...Kitűnő lövéseikkel bámulatba ejtették az oroszokat. Mikor másnap elfoglalták a várost, a tisztek folyton a francia tüzérség után tudakozódtak, mert nem akarták elhinni, hogy a lázadók ágyúi zúdították a fejükre a gyilkos golyóikat.” Ilyen eseteket többet is feljegyeztek, mert az osztrák és az orosz csapatoknál az a hír terjedt el, hogy a magyarok oldalán – a kor legjobb tüzérei – a franciák szolgálnak. Pedig csak a pár hónapja katonának állt jogászok, papok, mérnökök és diákok tették azt, amit megkövetelt tőlük a haza.