A Caelia-versek 7. darabja
Mely keserven kiált fülemüle, fiát hogyha elszedi pásztor,
Röpes ide s tova, kesereg csattogva bánattal szegény akkor,
Oly keservesképpen Célia s oly szépen sírt öccse halálakor.
Mint tavasz harmatja reggel ha áztatja szépen jól-nem-nyílt rózsát,
Mert gyenge harmattul tisztul s ugyan újul, kiterjeszti pirosát,
Célia szintén oly, hogyha szeméből foly könnye, mossa orcáját.
Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll, fejét földhöz bocsátja,
Úgy Célia feje vagyon lefüggesztve, mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint tavasz harmatja.