Balassi Bálint (Zólyom, 1554. október 20. – Esztergom, 1594. május 30.) volt az első magyar költő. Ez a megállapítás akkor is igaz, ha voltak előtte magyar nyelven verselők; ő nem a kronológiának áll az élén, hanem a magyar irodalmi mitológiának, amelyet nagy részben ő és követői teremtettek meg. Krisztus előtt is történt egy s más e világban, mégis, az európai időszámítás véle veszi kezdetét.

Újító volt és kánonteremtő. „Új forma” (Balassi szavai) gyanánt honosította meg a szerelmi komédiát, költészete már a boccacciói típusú humanista poétikákban gyökerezik, mint ezt az inventio poetica – Balassi magyarításában: versszerző találmány – terminus használata, továbbá a komédia ajánlásában és prológusában kifejtett nézetek bizonyítják. Elsőként szerkeszti verseit ciklusokba, s megújítja a magyar verselési technikát. Nem előzmények nélkül, korai verseiben nem is a versnyelv radikális átalakításával, de ő teremtette meg a magyar udvari költészetet, az alapvetően lovagi típusú udvarlást. Szerelmes levelei – ekként nevezi szerelmes verseinek egy csoportját – jórészt a szó szoros értelmében levelek voltak: a kedveshez elküldött, a gyakorlati udvarlást szolgáló eszközök. Ám ő az, aki átlépi a bűvös határt, s az alkalmi, pragmatikus célt szolgáló énekek után-mellett ír verseket csak úgy, önmagáért, a versszépségért, az immár a dallam mankóját nélkülöző vershangulatért. Ez már modern magyar irodalom – a 16. században.

Verseit két gyűjteménybe rendezte. Az egyikben, az úgynevezett Maga kezével írt könyvben, főképp világi versek: az „ékes énekek” és a szerelmében megtörtént dolgokról szóló „szerelmes levelek” találhatók. E rendkívüli tudatossággal megszerkesztett versciklusokban, szerelmi önéletrajzban a kutatók többsége kétszer harminchárom verset rekonstruál. A másik versgyűjteménybe istenes énekeit írta. Balassinál az istenes és világi versek között azonban nincs feltétlenül éles határ. Némely vallásos versét ő maga helyezte a Maga kezével írt könyv világi versekből álló ciklusainak a végére, s így a ciklus kontextusában ezek nem csak istenes énekek; nála e három érték, verseinek három fő témája, az Isten, a szerelem, a vitézség egységet alkot. E középkori eredetű és teológiai vonatkozású felfogás szép példája a Szentháromsághoz írt himnuszsorozata. Amiképpen csak egy Isten van, de három személyben, azonképpen az egy legfőbb érték is az előbb említett három formában testesül meg. Ez egyben eszmei magyarázata annak, hogy miért használja fel a vallásos költészet frazeológiáját szerelmes verseiben: nála is, akárcsak a lovagi lírában, azonos az Istenhez és a szeretett nőhöz való viszony. Épp a három legfőbb érték egysége teszi értelmetlenné a szerelmes-istenes-vitézi, tartalmi alapú csoportosítást: igaz, Balassi verseinek többsége szerelmes vers, istenes énekeinek száma nem éri el a két tucatot, vitézi éneket pedig (nem is olyan nyilvánvaló, hogy mely verseit soroljuk ide!) talán kettőt-hármat ha írt – ám ezek a versdarabszámok édeskeveset vagy éppen semmit sem mondanak költészetéről, költészetének tipológiájáról.

Irodalmi mintája elsődlegesen a korabeli neolatin költészet (Marullus, Angerianus, Joannes Secundus), de hat rá a petrarkizáló olasz és német, valamint a török irodalom is. Az élete utolsó fél évtizedében írottak pedig (a Célia-versek, az úgynevezett Saját kezű versfüzér) már egészen másfajta poétikát és másfajta jelentésszerkezetet követnek: meg szűnik az epikus konnotáció, jelentőségét veszti a mitológiai apparátus, zártabbá válik a forma, a dallamnál fontosabbá a verszene.

A Balassi kialakította szerelmi líra, mint magas műköltészet, lényegében folytathatatlannak bizonyult. Voltak szép számmal epigonjai, sokan voltak, akikre szövegszerűen is hatott, az általa használt képek, stílusfordulatok elárasztják a 17–18. század magyar szerelmi költészetét, de magyar hagyományt ily módon egyeztetni európaisággal Balassi után már nem sikerült.

Életét, gyermekkora kivételével, jól ismerjük. Van olyan év, amikor szinte hétről hétre nyomon követhetjük életútját: mit csinált, kikkel találkozott, mivel múlatta az időt.

Apja, Balassa János, ugyancsak művelt férfiú volt, nagy hatalmú felsőbányavidéki főkapitány, a protestantizmus nemzetközileg is ismert pártfogója, rettenthetetlen törökverő s érdekeinek érvényesítéséért talán a törökkel is lepaktáló öntörvényű egyéniség. Udvari prédikátora, gyermekeinek, így Bálintnak is nevelője Bornemisza Péter volt.

A gyermek Balassit tizenegy éves korában Nürnbergbe küldik német szóra; pár év múltán, tizenöt-tizenhat évesen, Lengyelországban találjuk. Ide a család azután menekült, hogy Balassa Jánost 1569-ben összeesküvés vádjával (Dobó Istvánnal együtt) letartóztatták. Az apa kalandos körülmények között megszökik a fogságból, majd kegyelmet nyer. Fia „szülei vigasztalására” lefordítja németből Michael Bock munkáját, A beteg lelkeknek való füves kertecske című, eredetileg lutheránus, ám Balassi tolmácsolásában protokálvinista vonásokat öltő elmélkedést (1572, Krakkó; e kiadásból az egyetlen ismert példány a Sárospataki Kollégium Könyvtárában volt; e sorok írásakor Nyizsnij-Novgorodban található mint szovjet hadizsákmány), majd az apjával együtt rá is sugárzó császári kegy fényében oly duhaj juhásztáncot jár Miksa koronázásán, hogy azt a történetíró (Istvánffy Miklós) is megörökítésre méltónak ítélte.

Részt vett a Bekes Gáspár vezette Báthori István-ellenes hadjáratban (1575), megsebesült, s fogolyként került a gyulafehérvári fejedelmi udvarba. Báthori István és Balassi Bálint rokonok voltak, ennek is része lehetett abban, hogy Balassi Bálint fogolyból hűséges udvaronccá lett, Báthori pedig a török többszöri fenyegetőzése ellenére sem volt hajlandó őt a portának kiadni. Balassi követi fejedelmét akkor is, amikor Báthoryt – éppen a Habsburg uralkodó ellenében – lengyel királlyá választják.

1577-ben hazatért Lengyelországból. Apja immár halott, gyámja Balassa András, az unokabáty, akivel Balassinak még számos ügyes-bajos dolga, pere lesz. Katonának áll, mit is tehetne mást, holott e mesterséghez, melyhez inkább kell fegyelem, mintsem magas humanista műveltség, nincs igazán tehetsége. Ötven lóval szolgál Egerben, közben lányokat vásárol, és beleszeret a korábbi egri kapitánynak, Ungnád Kristófnak feleségébe, a nála némileg korosabb Losonczy Annába. Számos katonai (lásd a hatvani fosztogatásról szóló történetet) és balsikerű szerelmi kaland után élete legbotrányosabb lépésére szánja el magát: feleségül veszi unokatestvérét, Dobó Krisztinát (Dobó István lányát), s az esküvőt Patak várának – amely pedig királyi hűbérbirtok – elfoglalásával köti össze. E szerencsétlen lépése után élete végéig kell védekeznie a vérfertőzés és a felségárulás vádja ellen.

Perek sora következik. 1586-ban katolizál; nem tudhatjuk, belső meggyőződésből-é vagy egyéb okból, az előbbi talán valószínűbb. Felesége megcsalja és elhagyja.

1588-tól azután mintha rámosolyogna a szerencse: a vádak nagy részét elejtik, marad némi birtoka, katonaként szolgálhat tovább, engedélyezik a feleségétől való válást, s Losonczy Anna is megözvegyül. A dúsgazdag Anna ígéretes feleségnek, a házasság pedig végleges egzisztenciális megoldásnak látszott. Balassi költői-drámaírói aktivitása, érthető módon, ekkor, 1588–1589-ben hág a tetőpontjára. Ekkor szerveződhettek ciklusba a Maga kezével írott könyve versei, ekkor íródik a Szép magyar komédia (nyilván saját házasságkötésekor bemutatásra szánt) első változata, s vélhetőleg ekkor a Célia-ciklus néhány darabja is.

Semmi sem sikerült. A kikosarazott, hazájában, saját megítélése szerint, reménytelen helyzetbe került költő 1589 őszén kivándorol, mondhatni disszidál Lengyelországba. Okul ő maga ugyan érzelmi csalódottságát hozza fel, ám hihetőbb, hogy az önkéntes száműzetésben nagyobb része volt a hadi-politikai eseményeknek; ez a már nem fiatal férfi még egyszer, utoljára kísérli meg azt, ami eddig sohasem sikerült: katonai karriert befutva végre bekerülni a kor sikeres és (ami fontosabb) gazdag főurai, hadvezérei közé. Szinte tragikomikus: a tervezett nagy törökellenes hadjárat elmarad, Balassi néhány hónap után hazatér. Sokan e lengyelországi tartózkodás idejére teszik a Célia-versek keletkezését, sőt, Eckhardt Sándor nyomán, Célia személyét is ismerni vélik; e múzsa szerintük Wesselényiné Szárkándy Anna lehetett.

Mi másképp gondoljuk. Kérjük az olvasót, hogy figyelmesen olvassa el a Julia- és a Célia-verseket s a Szép magyar komédiát. Nehéz más következtetés re jutni: a Julia-versek egy része s a Célia-versek nem íródhattak a Szép magyar komédia, pontosabban annak forrása, Castelletti Amarilli című művének ismerete nélkül. A Szép magyar komédia, ennyit biztosan tudunk, 1588-89-ben készült. Ekkor íródhatott a Célia-versek nagyobbik része is. Hogy a költő mikor szervezte ciklussá e verseit, természetesen nem tudhatjuk, lehet, hogy még a Lengyelországba való távozás előtt (ez esetben a nyilvánvaló lengyel utalások, mint a Hannuska Budowskionkához írt vers stb. természetesen még hiányozhattak) lehet (de semmi sem bizonyítja), hogy éppen Lengyelországban, az is lehet, hogy Lengyelországból hazaérkezve. Csak annyi biztos, hogy a Lengyelországra, vagyis az idegen földre való utalások költői, a Szép magyar komédia cselekményével pár huzamba állítható fikciók; mint ahogy a Célia-versek epikus kerete is, középpontjában az egymásra megszólalásig hasonlító régi és új kedvessel, a Komédia ihlette fikció. Persze, nem kizárt, hogy Szárkándy Anna Balassi kedvese volt, ezt azonban semmi sem bizonyítja.

Élete utolsó évei, a kilencvenes évek, perekkel telnek. Ugyanakkor egyfajta, Balassira korábban nem jellemző visszavonultság is jellemzi ezt az időszakot; ez a néhány év életrajzának kevésbé ismert része. Új szerelméről, Fulviáról, végképp nem tudunk semmit.

1594-ben, Esztergom ostroma során puskagolyó találja el, a seb elmérged, Balassi vérmérgezésben meghal. Hagyatékából többek közt a jezsuita Campianus Tíz okok című művének részfordítása kerül elő: az elmélkedő, Istennel immár másképp viaskodó Balassi írása. Rejthet tanulságokat a fiatalember Balassi által fordított protestáns szemléletű Füves kertecske s a jezsuita vénájú Tíz okok összevetése.

A magyar irodalmi mitológiát ő s tanítványa, Rimay János teremtették meg. A Balassi haláláról Rimay írta Epicédium e teremtő aktus egyik első terméke, az első magyar nyelvű, színvonalas humanista gyászversciklus.

Követői vagy inkább utánzói, erről maga Balassi tudósít a Komédia előszavában, bőven akadtak. Méltó utód azonban – a más irányban tájékozódó Rimayt s a Theagenes és Chariclia más műfajban alkotó szerzőjét nem számítva – egy sem.

A követők-utánzók többségének neve ismeretlen. Széchy Tamásról tudjuk, hogy főudvarmester, Felső-Magyarország kapitánya volt, aki 1592-ben Batthyány Katát vette feleségül. A szövegeket az RMKT XVII. századi sorozata 3. kötetének kiadása (Stoll Béla sajtó alá rendezése) nyomán közöljük, kivéve az Ímé, ez szívembe... kezdetűt, amelynek szövegét Kőszeghy–Szentmártoni Szabó sajtó alá rendezése, Balassi Bálint versei, Bp., 1993, 217–218 alapján tesszük közzé, továbbá a Sebes tenger habja... kezdetűt, amelynek esetében nem csak a Vásárhelyi-daloskönyvben, hanem a 17. század végi Csáky-énekes könyvben fenn maradt szöveget (Ötvös Péter, A Csáky-énekeskönyv, ItK, 1980, 486–509) is figyelembe vettük. A későbbi forrás felhasználása mellett szól, hogy a szerző „zsidóul” jelenti kedvese nevét, márpedig a Sára név héber alakja Saraj, s ez olvasható a Csáky-énekeskönyvben lévő szöveg versfőiben is. A Már eljött én utam kezdetű ének kapcsán jegyezzük meg, hogy versfő-töredéket tartalmaz, ennek alapján szerzője talán „...vári Mihály”.

Balassi verseit a Kőszeghy Péter–Szentmártoni Szabó Géza által sajtó alá rendezett utolsó kiadás (Bp., 1999, Millenniumi Könyvtár, 33) alapján közöljük. Itt jegyezzük meg, hogy (a másolóval szólva) a „kölem-kölemféle szerelmes éneki” „között egynéhány isteni dicsíret és vitézségről való ének is vagyon”, és szerelmes énekei közül is némelyik nem udvari típusú, hanem archaikusabb jellegű. Mindezekkel együtt a ciklusokat mint műegészt tekintve nyilvánvalóan világi és nyilvánvalóan a lovagi lírából kinőtt, ámde már nem lovagi jellegű költészet ez.