03. A vallások végső igazsága

Minden nagy vallás misztikusainak végső tapasztalása a formafölötti, egységes, harmonikus LÉT-TUDAT megélése. Az ez alatti ÉN-TUDATTAL és végtelenszámú sajátossággal rendelkező személyes Istennel való azonosulás már csak az ún. teisztikus-antropomorf vallásokban (judaizmus, kereszténység, iszlám, a hinduizmus számos ága és a mahajána buddhizmus) jelentkezik, a non-teisztikus-nem-antropomorf hínajána-buddhizmus ún. anatma-margajában és a klasszikus taoizmusban már nem. A személyes istenélmény alatti szintekből pedig számos, csak adott helyre-időre vonatkozó tanítás származik, sőt nagyszámú emberi torzítás is jelentkezik. Érdemes az egymásnak ellentmondó tanításokat ütköztetni, valamint egybevetni korunk tudományos szemléletével, hogy a ma embere számára egy szellemi fejlődését elősegítő (és toleranciáját fokozó!) világkép kialakulását tudjuk előkészíteni. E cél érdekében összevetem a (látszólag) ellentmondó tanításokat:

a Világ nem–kettőzöttsége (advaita) - kettőzöttsége (dvaita)

emanáció - teremtés

nem-látás (avidja)- bűn

lélekvándorlás/reinkarnáció - feltámadás

örök világtörvény - üdvtörténet

az emberiség történetének nagy leszálló korszakai - le- és felszálló koraszakok

önmegváltás - kegyelmi út stb.

az általam áttekinthető minden szinten. Elsősorban nem a megfogalmazott Írások abszolút tekintélyére, hanem az istenrealizált emberek tapasztalataira támaszkodom, mert akárcsak a mélyen hívő Gandhi a Védákra, én is úgy tekintek a világ nagy értékű és sugalmazott írásaira: ”Hitem a szent iratokban nem kötelez arra, hogy minden egyes bennük lévő szót vagy verset sugalmazottnak tartsak”. Bízom a bibliai ígéretben is, hogy a Szent Szellem az, ami elvezet minket minden adott korszakban az akkor feltárható igazságra.

Előhang

A szerző szándékai

Szívem minden hit otthona,

Nem rekesztettem ki soha,

Senkit-semmit belőle:

Így lettem szomjazók bora,

Krisztus-hívők monostora,

Gazellák legelője,

Zsidóknak törvénytábla,

Muzulmánoknak kábakő,

Pogány bálványok háza;

És követem a Szeretet

Útját, bármerre jár is ő,

Retek-fehér tevéivel.

Vándorbotot fogtam, szívem

Megdobban és megyek

Az égi karaván megett,

Bármelyik hit felé vezet.

(Ibn al-Arabi: Szufi hitvallás)

Gúzsba kötve kell táncolnia annak, aki egy fejezetre megszabott, néhány tíz oldalon megpróbálja megadni a vallások szintézisének végső üzenetét. A közérthetőség érdekében nem bonyolódhat a filozófia logikus eszmerendszerei fellegvárainak leírásába - és nemcsak a közérthetőség érdekében nem, hanem azért sem, mert be kell látnunk, hogy a végső igazság nem közelíthető meg a logika eszközeivel. Két forrásra támaszkodhatom tehát: 1. az Univerzum vitathatatlan intelligenciájára, törvényszerűségei lenyűgöző voltára és 2. az emberiség fogékony tagjainak Istentapasztalására, Istenélményeire. E tapasztalásokra számos tan, hit, hitrendszer épült fel világszerte az idők folyamán. A terjedelem miatt lehetetlen az alapismereteket közölnöm, e téren a jól ismert összehasonlító vallástudományi kézikönyvekre és egy-egy jó, áttekintő – e fejezetben idézett – közleményre fogok hagyatkozni. Abból a célból viszont, hogy ne csak lexikon címszavakat, hanem élményszintet is próbáljak nyújtani, kiemelek a tanításokból néhány reprezentatív mintát (például kasmír saivizmus, kabbala, szikh világkép), hogy azt mintegy nagyító alatt bemutassam, ahol mód van rá ábrával, képpel is illusztrálva. Az emberi lélek transzcendens tapasztalatát pedig személyes élményt kifejező versekkel, szövegrészletekkel igyekszem megeleveníteni. Természetesen a mintaválasztásban elkerülhetetlen az önkényesség, a választást az szabja meg, hogy számomra az adott példák nyújtottak-e aha-élményt, irányították-e fejlődésemet. De hát csak akkor van remény továbbadásra, ha valaki maga már megrendült az igazság adott kifejezésmódjától. Témánk megközelítésekor tudomásul kell vennünk, hogy a vallásos világképekben eltérő tanokra, ilyenfajta tételekre bukkanhatunk:

A Világnak van örök irányítója.

Az Univerzumon a természeti törvény uralkodik.

Van örök, mindentudó isteni minőség, de ez a világ folyásába nem avatkozik be.

Mindennek egy közös forrása van.

Mind az anyag, mind a tudat külön-külön örökkévalóak.

Az egész Világ Isten

és így tovább.

Arra törekszem, hogy a különböző felfogások ellentéteit is-is és sem-sem hozzáállással közelítsük meg, találjuk meg a közös igazság-magvat és végül fogadjuk el, hogy a tanítások együttesen sem tárják fel az igazságot teljes mélységében. Vennünk kell magunknak a bátorságot, hogy kimondjuk: a világ minden vallásában van igazság, de megfogalmazott formájában egyik sem teljesen igaz. (Jó, ha felidézzük a vitathatatlanul mélyen hívő Gandhi mondását a világ nagy értékű és sugalmazottnak tartott írásairól, a Védákról: „Hitem a szent iratokban nem kötelez arra, hogy minden egyes bennük lévő szót vagy verset sugalmazottnak tartsak".) A vallási tanítások közül elsősorban azokkal kell foglalkoznunk, amelyek állításokat tartalmaznak, mert az adott tannak arra vonatkozóan lehetnek meglátásai vagy kinyilatkoztatásai, s kevesebbet nyomnak a latban azok a tételek, amelyeket elutasítanak. Meg kell próbálnunk az igaz felismeréseket elkülöníteni az emberi torzításoktól. Minden vallásnak van megfontolandó üzenete. Hogy csak néhány feltűnőbbet említsünk: a hinduizmusból azt, hogy: Minden Isten!, a buddhizmusból, hogy a létforgatagban minden részekből áll és állandóan változik, a kínaiaktól, hogy Isten nem antropomorf, a keresztényektől, hogy van Megváltó és kegyelme által van emelkedés a túlvilágon és a személyiség feltámadhat, a szikhektől, hogy lehetséges a nagy vallások tanításainak integrálása, az Iszlámtól, hogy a misztika szervezetileg beépíthető a hivatalos egyházba stb. Sokkal gazdagabbá válhatunk, ha ezeket a termékenyítő hatásokat magunkba fogadjuk, saját konkrét világlátásunkat tágítjuk, sokoldalúbbá tesszük velük. De ugyanakkor – ismét borotvaélen táncolva – kell, hogy legyen egy saját utunk, s a Minden keresése nem vezethet bennünket a Semmi káoszába. Őszintén kérem a legfelsőbb irányítást, hogy összeállításom vezesse előre az olvasót a nagy útvesztő keskeny ösvényén.

Van-e egyedül üdvözítő tan?

A vallások különbözősége és egysége

Hol található az „örök vallás" a „perennial religion",

a hinduk sanatana dharmája? Minden vallás alapjában és forrásában, túl a megfogalmazásokon.

Nem az érzékek

és az ész fogja fel, hanem a tapasztalás a lélek mélyén.

A léleknek ezt a mélységét hívjuk Központnak. Innen ered a

vallások forrása és ez az a cél, ahová törekszenek. Jelen van

minden ember szívében. Ebből a Központból esett ki az

emberiség, és ebbe a Központba kell visszatérnie. Minden

vallás ezt akarja tudomásunkra hozni, és térképet kíván

adni a visszaúthoz... A Központ megtapasztalásához

viszonyítva a csillagok és a Hold megismerése:

gyerekjáték.

(Bede Griffith, O.S.B)[1]

Tegyünk most együttesen kísérletet arra, hogy kihalljuk a vallások tanításaiból a végsőként megfogalmazható igazságot. Erkölcsi üzenet terén szerencsére nincsenek ellentétek. Amint a Világvallások Parlamentjének Nyilatkozata közli, minden nagy vallás morális üzenete eléri legalább azt a követelményt, hogy: ne tedd azt másnak, amit magadnak nem kívánsz (a jézusi pozitív megfogalmazásban ez így hangzik: „Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük", Máté 7:12, Lukács 6:31). Ami az elvi tanításokat illeti, hála Istennek, beléptünk az általános ökumenikus tudat lassú ébredésének korszakába, tanúi vagyunk a vallások párbeszéde megindulásának. (Bizonysága ennek például a Hans Küng indította, vallások közti párbeszédeket tartalmazó könyvek sorozata[2]). Az összehasonlítás vagy dialógus sokszor különböző jellegű vallások között folyik, ezért nekünk is elöljáróban tisztáznunk kell a vallások fő típusait. Nem tárgyalom a vallások fejlődésének lépcsőfokait a gyűjtögető-vadászó, földművelő, valamint kézműves életformák párhuzamaként. Természetes, hogy az ember a numinózust, a titokzatos természetfölöttiséget saját életminőségeinek megfelelően fogja fel, fejti ki. A vallások időrendi fejlődése terén tárgyalásunkhoz elegendőnek érzem az alábbi elnagyolt csoportosítást:

Természeti vallások

A (Világ- és az erkölcsi) Törvény vallásai

A Kegyelem vallásai

Jellegzetes vonásaik alapján viszont érdemes elkülönítenünk a ma is élő vallások különbözőségeit, amelyekre a következő osztályozást ajánlom:

misztikus vallások

bölcseleti vallások

prófétai vallások

médiumi-sámánisztikus vallások

A misztikus vallásokban döntő súllyal szerepel az önfeladás. Leginkább a hinduizmust és a buddhizmust sorolhatjuk ebbe a csoportba. (A misztikus vallások általában a legtoleránsabbak a többi vallások irányában. Szomorú ellenpélda Indiában a mindkét felet magával sodró hindu-muszlim vérontás!) A bölcseleti vallások körébe sorolják a kínai univerzizmust, amelynek konfuciánus ága inkább a morális (és rituális) oldal felé hajlik el, a taoizmusban viszont erősebb a misztikus jelleg. Jellegzetes prófétikus vallás a judaizmus és az Iszlám, az előbbiből sarjadt ki a kereszténység par excellence kegyelmi vallása. Le kell szögeznünk, hogy a nagy vallásoknak mindnek van misztikus irányzata; ezt a judaizmusban a kabbala, az Iszlámban a szufizmus névvel jelöljük. A médiumi-sámánisztikus vallások közé tartozik a nagyszámú természetvallások hosszú sora, de elemei fennmaradtak a mai nagy vallásokban, így a tibeti buddhizmusban is.

Végül is miben tud összetalálkozni, miben közös ez a sokféle világkép, világmagyarázat? Az első megközelítő válasz erre a kérdésre: a végső, közös, misztikus tapasztalásban. De ha ebben is pontosítunk, ismét többféle misztikus tapasztalást kell elkülönítenünk. Ezeket így csoportosítom:

Istenség(=végső, monisztikus)-misztika

Istenmisztika

Szentháromság-misztika, pontosabban a Szent Szellem elnyerésének misztikája

Istenember(Mester, Krisztus)-misztika

Természetmisztika

Áttekintésükkor kiderül, hogy a teljesen közös minőséget csak a végső egységet megtapasztaló, monisztikus Istenség-misztikában kereshetjük, de már annak interpretációjában is vannak eltérő elemek. Az ennél alacsonyabb szintű misztikus élmények - eleve - különböző tartalmúak. Ki kell mondanunk, hogy a misztikus élmény és a vallásos hagyomány, amelyben a misztikus élmény megjelenik, kölcsönösen áthatják egymást. Nincs „magábanvaló” élmény. Van érzelmes és higgadt, s van fantáziával vagy értelemmel teli felfogása a misztikus élménynek. És mégis! Megdöbbent örömmel kell tapasztalnunk, hogy a különböző vallások misztikusai közelebb állnak egymáshoz, mint ugyanannak a vallásnak misztikus tapasztalással nem rendelkező hívei. A végső misztikus élmények valahol elérik, vagy jól megközelítik az ember által szubjektíven megtapasztalható végső valóságot.

A legfelső két misztikus tapasztalást viszont kategorikusan két minőségre kell osztanunk.

A végső egység (monisztikus ) megtapasztalására

és az istenélmény (teisztikus) megtapasztalására.

Az utóbbin túljutók egyértelműen fokozatnak tekintik a teisztikus tapasztalást. A hindu bölcs Ramana Maharshi határozottan állítja, hogy amíg ego- (illetve Self) tudat létezik, a végső tapasztalás a személyes Isten megtapasztalása lesz, ezek eltűnésével viszont a személyes Isten megtapasztalása is eltűnik és átadja helyét a végső Egy megtapasztalásának. A keresztény „unio mystica" megtapasztalásán túljutott Bernadette Roberts is vallja, hogy az unio mystica több mint két évtizedes átélése során meg volt győződve róla, hogy Istent tapasztalja, s csak az állapot meghaladása után realizálta, hogy ez csak Isten hatása, lenyomata volt a lélekben. Ugyanakkor az Istenélmény óriási, valódi hatóerőként működik, és a legtöbb hívő embernek életszükséglete, hogy megszólíthassa Istenét, és várja, érzékelje annak válaszát. Nem a filozófusok istenét, hanem Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét, vagy Jézus Krisztust és Atyját keresik, s ha megtalálják, egész életükre szóló nagy erőforráshoz, személyes vezetéshez jutnak. Még a par excellence monisztikus bölcseletként induló taoizmusban is a hívek igényeinek megfelelően idővel kialakult a személytelen, végső Tao mellett a személyes „Tao Úr" és a még inkább felfogható "Lao Úr", Lao–ce megistenült alakja. Ne csodálkozzunk hát a legtöbb vallás túlburjánzó isteni panteonjain, és az isteni küldöttek, istenrealizált (=isteni énjüket megtapasztalt és a szerint élő) Mesterek, s az Isten Fia, Jézus imádatán. Szüksége van erre az emberek nagyon széles rétegeinek. Még az erőteljesen monoteista Iszlám népvallássá válásakor is jelentkezett a szentek tisztelete. Végeredményben nem tehetünk mást, azt a következtetést kell levonnunk, hogy a lét különböző szintjein az igazság különböző módon mutatkozik meg, és sokat veszít, aki egy általa nem megtapasztalható, elvi magas szintre hivatkozva elutasítja az általa tapasztalható szintet.

A világ jelenlegi nagy vallásainak családfája két gyökerű: hindu és zsidó eredetre vezethető vissza. A hindu hitrendszer "exportvallása" a buddhizmus, a judaizmusé a kereszténység és az Iszlám. A hindu hitrendszer következetesen őriz minden hagyományt, a buddhizmus ezekből elhagyja a teremtésre és az istenekre vonatkozó részeket. A zsidó szentiratok szerzői a mezopotámiai hagyomány erős demitizálását hajtották végre, gazdag szimbólumkincset használtak, de sokkal racionálisabbá, letisztítottabbá, egyenes vonalúbbá tették az Írásokat. A „Könyv népei", a zsidók, keresztények és mohamedánok nem foglalkoznak a vallások minden hitelemével (pl. a reinkarnációval sem). Mindezen különbségek ellenére megpróbálkozhatunk azzal, hogy a hindu vallás hagyományőrző alaptéziseinek hátterébe beillesszük a kereszténység konkrétabban, egyenes vonalúbban körvonalazott hitvallását. Egy elérendő világ-ökuméne igényli ezeket a közelítéseket. Lássuk először a hindu vallás tételeit.

Létezik egy határtalan, időtlen, kiterjedés nélküli, magasrendű szellemi létező (lény), ami mindent áthat.

Létezik egy örök törvény, amely mindenhol, mindenre érvényes a világegyetemben, tehát az Univerzum értelmes.

Az Univerzum végtelen számú változáson esik át, a teremtés, fenntartás és megsemmisülés ismétlődő, de folyamatosan fejlődő ciklusaiból áll.

Az Istenség cselekedetei szabadok, de a tőle elszakadt lényeket átengedi az ok-okozati (karma) törvény hatályának, így e lények saját sorsuk megteremtői.

E lények újra meg újra megszületnek, mindaddig, amíg karma-csíráik feloldódást nem nyernek. Az újraszületésből való kilépést, a felszabadulást a szellemi fejlődés teszi lehetővé. Újabb hindu tanítások megengedik, hogy lehetséges nemcsak a földi közegben, hanem a magasabb világokban való újraszületés is.

Léteznek magasrendű szellemi lények a láthatatlan világban. Rítusok és elmélyedés révén kapcsolat létesíthető velük.

A szellemi emelkedéshez kiemelt jelentőségű segítséget nyújthat egy magas szellemi tudású, igazi Önvalóját realizált mester (Guru, Szatguru), aki személyes létének azon vonásait, amelyekkel vezetettjeinek segíteni tud, a túlvilágon is fenntartja. Ugyanakkor viszont a tanítványnak szüksége van a szellemi praxisra, erkölcsös életvitelre, tiszta érzésekre és a bölcs önismeret elnyerésére is.

Minden vallás egy és ugyanannak az istenségnek más-más vonását, arculatát ismeri fel és azt követi, imádja.

Ezek után rajzoljuk fel a kereszténységre jellemző markáns vonásokat - amelyeket a továbbiakban még bővebben kifejtünk -, és próbáljunk ráérezni az illeszkedési pontokra. A keresztény tanítás a Föld jelen korszakára összpontosít és kimondja, hogy az ok-okozatiság következményeinek kitett, Istentől elszakadt ember a Törvény által már nem képes megigazulni, ezért az Istenembernek, a Krisztusnak kellett testet öltésében azonosulnia az elveszett emberiséggel, hogy azután áldozatával felemelkedését lehetővé tegye. (Részleteiben lásd a Bukás-visszatérés alfejezetet). Ő a Mester, akinek „fölös érdeme” „előlegként” szolgál az Őt valóban lelkébe befogadó hívő számára, aki így még tökéletlen állapotában is reménykedhet a túlvilági túlélésben. Az ott bekövetkező tisztulása és fejlődése után az üdvözült hívő a Krisztussal együtt önként, hálás örömmel szolgálja majd az emberiség felemelkedésének ügyét. Első megközelítésben azt mondhatjuk tehát, hogy a hinduizmus egyéb háttérsugallatainak megőrzésével, elsősorban a Guru jelentőségéről vallott felfogása bontakozik ki és növekszik fel egészen az Univerzális Megváltás szintjéig a keresztény kegyelemtanban. S ettől kezdve kiemelkedik a megváltott ember, a személyiség szerepe a bukott világ visszavezetésében. Így találkozott a Hagyomány és a Kor szava. (Bede Griffith már egyenesen a hinduizmus és kereszténység, Kelet és Nyugat, az intuitív-feminin és a racionális-maszkulin szellemiség kiegyenlítő "házasságáról" beszél!). De e találkozáson túlmenően az Evangélium (örömhír) magában foglal egy igencsak újszerű üzenetet is, azt, hogy a legelesettebb, legértetlenebb és legvétkesebb emberek – „halászok, prostituáltak, vámszedők, tékozlók, latrok" – számára szintén megnyílt az üdvösség kapuja, ha elfogadják. Tehát mindnyájan részesei lehetünk az isteni szeretetműnek.

Istenség/Isten

„kit a bölcs lángesze fel nem ér"

Örök a Hatalmas, Keletre innen,

Felfelé-lefelé terjed a fénye,

Brahman fensége e ragyogó Minden.

(Kéna-Upanisád)

A kicsinél kisebb, a nagyot meghaladja,

Őt isteni kegyből, ki csendes, láthatja...

Fölötte áll a Létnek, formátlan, nem sorvasztja semmi,

aki Őt tudja, az már halhatatlan,

az Őt nem tudó, tovább fog szenvedni.

(Svétásvatara-Upanisád)

Aham Brahmasmi (Én Brahman vagyok)

(Hindu mantra)

Egy az Istene és Atyja Mindeneknek,

Ő van Mindenek felett és mindenek által és Mindenekben...

Jussatok Teljességre,

az Isten mindent átfogó Teljességéig.

(Pál Ef. 4. 6, Ef. 3. 19)

Alpha s Ómega, nagy Isten,

Éli, Éli , én Istenem!...

Mindenben, de nem bezárva,

Mindenen kívül, s nem árva,

Minden fölött, s nem toronyban,

Minden alatt s nem elvontan;...

Kívül, s mindent egybeöltve,

Belül és mindent betöltve,

Belül, soha nem szorulván,

Kívül, soha szét nem hullván;...

Időt váltasz, s nem változol,

Utat rögzítsz, s nem utazol...

Ami nékünk holnap s tegnap,

Neked örök most és egy nap;

(Hildebert de Lavardin: Ének az Istenséghez)

Isten egy nagy földalatti folyó,

amely elé senki nem tud gátat állítani,

vagy megállásra kényszeríteni.

Minden rejtekhely feltárja Istent,

és ha el akarsz menekülni Istentől,

öledbe szalad.

Mert Isten otthon van,

Mi mentünk ki egy sétára.

(Eckhart Mester)

Csillagok az égen csillámlani szüntek,

Zárva le minden szem, tüzek is elültek,

De az ég sátora a magosan mélylő

Fénylik és virraszt az Örökkönélő.

(Arany János: Buda halála)

Íme, rajongva köszöntelek, Isten,

Ön-telen, omló végtelen ár,

Mindenek atyja, mindenek anyja,

Életet ontó tiszta sugár.

Ő az örök fény, ő az örök Nap,

Boldog, aki Őbenne hiszen,

Nyitva az ég, és íme szivembe

Néz az azurkék, isteni szem!

(Komjáthy Jenő: Jelenések)

Ki úgy van, mint ki nincs, és nem is volt soha,

Az már-már csupa Isten(/ó, örömünk oka).

(Angelus Silesius)

Atya-Fiú-Szellem a bölcs családfája,

Eredete, célja, vagyona, hazája.

(Angelus Silesius)

Olvaszt a Szent Szellem, Atyád jön s felemészt,

Fiú gyógyírével te aranylétbe mész.

(Angelus Silesius)

Úgy kell, hogy én legyek a lángsugár, a fény,

Az egész Istenség színtelen tengerén.

(Angelus Silesius)

A személyfölötti Istenség (isteni közeg, milieu divine, Gottheit, Godhead, Világlélek) és a személyes Istenfogalom felvetésével elérkeztünk Isten és a Világ kapcsolatának témájához is. Az indiai vallás és vallásfilozófia minden létező nézet tárháza. Ha ott kezdjük vizsgálatainkat, akkor Sankara, Ramanudzsa illetve Madhva nézetei szerint három alapvető lehetséges felfogásra bukkanhatunk.

Sankara (i. sz. kb. 790–820) tanítása teopantizmus: Minden Isten és egyedül Ő/AZ a valóságos, örök létező, minden más, ami múlandó és változékony csak az Ő „ruhája", vagy inkább még az sem, mert hozzá viszonyítva irreálisnak, irrelevánsnak tekinthető, tulajdonképpen nincs is. Valamennyi különböző Én egy az Abszolút tudattal. „Ez vagy Te" - mondja az Upanisádok példabeszédében az apa a fiának. Az igazi cél: eltelni ezzel az örök Eggyel és kilépni ebből az irreális, látszatok által elfedett világból. A jelenségek e látszatvilágában a végső istenség, Brahman úgy mutatkozik, mint tulajdonságokkal rendelkező, személyes Isten (Isvára), de ez csakis erre a szintre jellemző megnyilvánulás. Sankara következetes monizmusa kétségkívül a legelvontabb, legmetafizikusabb tanítás.

Ramanudzsa (i. sz. kb. 1060–1140) ún. minősített monizmusa (vagy kvalifikált egységtana), a sokféle minőségben lényegként rejtőzködő Isten tana közelebb áll a bevett keresztény felfogáshoz. E szerint a tanítás szerint a világ és a világ minden lénye részt vesz, részesül Isten minőségében. Isten a „belső kormányos”, aki a lélekkel és az anyaggal szoros összefüggésben van, de nem azonos velük és nem függ tőlük. A sokszerűségbe, a sokféle minőségbe burkolózó, a különbözőségeket összetartó Isten tana ez. E felfogás végkövetkeztetése ismét az, hogy ha az ember felismeri a világ lényegét, akkor elfordul a jelenségvilágtól, befelé, Isten felé összpontosítja figyelmét és törekszik a vele való azonosulásra.

Meg kell jegyeznünk, hogy a keresztény teológiának is volt egy monista ága Pseudo-Dionysios Areopagitestől Nicolaus Cusanusig. De azután egyértelműen uralkodóvá vált a közbülső felfogás: Ha Isten nem is azonos a Világgal és a Világ nem is Isten, Isten akkor is jelen van ebben a világban és ez a világ Istenben létezik. Isten egy a sokban, Ő a végtelen minden végesben, az abszolút minden viszonylagosban, a transzcendens az immanensben. Bohnhoffer szavaival: „Isten életünk kellős közepén a túlvilági", Isten ezen a világon a világfölötti. Míg a hinduizmus szemléletében az a döntő, hogy Brahman a Valóság, a Világ csak Látszat, a kereszténység Isten és a Világ között eredendő kölcsönösséget érzékel. Ez a judaista gyökerekben Isten és a népe közötti szövetségben jelent meg, a kereszténységben pedig abban, hogy Jézus személye által az Isten emberré vált, hogy az ember Istenné lehessen. Frithjof Schuon[3] szép szavaival: Isten az Élet Kenyerévé és a Halhatatlanság Italává lett, az Ő nevét a Jézus-ima által a lélek magába ihatja, mennyekből inspirált ikonját magába vésheti és hasonulhat hozzá. A valóságban a legtöbb keresztény hívő Istennel való egyesülésekor is individualitása megőrzésében reménykedik, abban, hogy nem egy csepp lesz az óceánban, hanem cseppjének óceán-tudata lesz.

A hindu Madhva (i. sz. kb. 1200–1278) e kétféle monista, advaita (=nem-kettősség) tanítással szemben egyértelműen dualista. Felfogása szerint két különböző minőséggel állunk szemben: Istentől (a Lélektől) a Világ (Tudat+anyag) radikálisan különbözik. A Világ: szellem és anyag szigorú kettősségének tekintendő, s az anyag egyáltalán nem káprázat, nem téves érzékelés, hanem nagyon is valós minőség. (A jóga elméleti hátterét képező szánkhja-filozófia is eltért eredeti monista gyökereitől, és két ősi valóság, az ősszellem (Purusa) és ősanyag (Prakriti) összekapcsolódásában látja a megnyilvánulás eredetét).

De időzzünk még egy kicsit a keleti bölcseletben felfogott legfelső minőség meghatározásánál. A hindu Brahman vallástörténeti szempontból a legelvontabb istenfogalom, amit valaha kigondoltak, de mégis tesznek vele kapcsolatban konkrét megállapításokat is, mégpedig azt, hogy léte tudatában van (=önmagát ismeri) és boldog, mert benne minden kívánságnak be kell teljesülnie, hiszen nincsen semmi olyan, amit végtelenségében ne hordozna magában. S a másik lényeges, pozitív kijelentés vele kapcsolatban: az emberi Lélek (Atman) azonos Brahmannal. Brahman egyéniesült, legmagasabb része pedig: Isvára (a személyes Isten).

A buddhista Nirvána viszont nem tekinthető Istenfogalomnak, mert az eredeti, ősi út, a théraváda (vagy hinajána=kis jármű) buddhizmus ösvényén nagyon korai követelmény a különvált én felszámolása, úgyhogy a személyes Istenélmény kikerülésével érnek el a végső valóság megtapasztalásához. Természetesen a buddhizmuson belül is csak keveseknek (az egész életüket a megvilágosodásnak szentelő szerzetesek közül egyeseknek) helyezik kilátásba a Nirvána megtapasztalását. A többieknek, és a híveknek mind, inkább jó karmát kell szerezniük, hogy következő életükben jobb esélyekkel induljanak a nehéz cél megközelítése felé. A buddhista filozófia Ürességtana (súnjavádá) nem kapcsol jellemző sajátságokat a Nirvánához, hanem azt vallja, hogy az Abszolútumra vonatkozó minden kérdés helytelen. Az e kérdéseken való töprengés csak táplálja a hamis elképzelésekhez való ragaszkodást, és eltereli a figyelmet a szabadulás meditatív útjáról, ami a megtapasztaláshoz vezet. A másik nagy filozófiai iskola, az Ön-tudattan (vagy Csak-tudattan, vidnyánavádá, jógacsárá) azonban mond néhány dolgot a végső valóságról. Nemcsak az olyansággal (Thatatá-val) jellemzi, hanem tudatossággal is felruházza, sőt a Buddha-elemmel (Buddhadhatu) és a dolgok s a Tan eredendő elemeivel (Dharmadhatu) úgyszintén. E fogalmak már isteni minőségek analógiáinak tűnhetnek.

A monisztikus bölcselet tulajdonképpen annak a felfogásnak a végsőkig vitele, hogy az emberben a tudat, a Szellem kifinomultabb minőség, mint az anyag, és inkább összeköti a világ megnyilvánulásait, mint az anyag, amelynek határai szétválasztanak. A végső egység, a végső eredet tehát ennek a tudati, szellemi, ideaszintű minőségnek az abszolút formája, ez a Minden ideális eredete és ősforrása. A teisztikus bölcselet alapja pedig a legmagasabban fejlett Én-tudat tisztelete, ami még a mindenséggel egynek tudja magát.

A keletkezéssel kapcsolatos végső tapasztalat a létezés és semmi közt lebeg, lét és nemlét között. A buddhista filozófus Nágárdzsuna (i. sz. kb. 200) túltesz a hegeli triád-elméleten négylépéses dialektikájával. Ennek elemei: 1. igen, 2. nem, 3. igen is, nem is, 4. sem nem igen, sem nem nem. A végső valóságra ez a dialektika érvényes: tehát 1. olyan, 2. nem olyan, 3 olyan is, meg nem is, 4. se nem olyan, se nem másmilyen. E dialektikának az a célja, hogy a logikus gondolkodás minden útja záruljon le, a sematikus gondolkodási törekvés fusson zátonyra és adja meg magát. Lássa be: a végső valóságot nem lehet a logika útján felfogni.

A keresztény filozófiában is feltűnnek hasonló gondolatok. Paul Tillich például arra hívja fel a figyelmet, hogy Istent nemcsak a személyes és személytelen léten túl kellene elgondolnunk, hanem túl a léten és nemléten is. Hans Küngre is hat a négylépéses dialektika, ezért így elmélkedik az Abszolútumról: „Felszínesség lenne a Végtelent, az Egyet végesre zsugorítani. Az Abszolútum, mint afféle óriási ’metafizikai egyéniség!’ De ha elvitatjuk az Abszolútumtól a személyes voltát, azzal még nem állítjuk, hogy személytelen. Az rangfosztás lenne. Nem lehet személyalatti lét a személyiség forrása. De a harmadik lépésben azt is meg kell tagadnunk, hogy személy is és személytelen is, lévén teljesen egyöntetű, nem elemekből összetett. Viszont azt sem állíthatjuk, hogy sem személy, sem nem személy, mert teljesen egyöntetű ugyan, de nem tartalom-nélküli.” Borotvaélen táncol e játék a szavakkal a szemlélhető és nem szemlélhető, felfogható és felfoghatatlan, kimondható és ki nem mondható határán. (Eckhart mester szavaival: „Ott ahol az Isten megszűnik keletkezni!”) Igaz Hans Küng végkövetkeztetése: „Az olyan beszéd az Abszolútumról, amelyik nem szól a szavakkal kimondható határairól is, könnyen válhat fecsegéssé.” Maradjunk meg Cusanus állításánál: „Csak Isten ismeri sajátmagát.” Eszünkkel fel nem foghatjuk - jelenlétét viszont lehetséges megtapasztalni. Annak az Istennek, akit - Berzsenyi szavaival - „a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt” . Aki, amikor személyt teremt, nagyon is személyes, személyes kapcsolatra, én-te viszonyra, dialógusra képes és hajlandó.

Gandhi összefoglalja a keresztény, illetve hindu végkövetkeztetést: Isten=Szeretet=Igazság (vagyis egyszersmind a Valóság, az, ami van, és az igazságosság is). Fontosnak tartom, hogy elcsépelt szeretet- fogalmunkra idézzem egy istenrealizált mester, Nizargadatta Maharádzs meghatározását: „Az, hogy az Isten szeretet, nem a gyűlölet ellentétét jelenti, hanem a Létezés alapvető egységét, a minden elutasítástól való tartózkodást, az attól való elhatárolódást, hogy bármi tőle különálló lenne”. Isten nem személyválogató, Isten mindent elfogad. Hogy extrém esetet említsünk, például egy önhibájából AIDS-essé vált és családja utálatát szenvedő ember is elhiheti, hogy Isten vagy az Istenember így szól hozzá: „Te az én szeretett fiam vagy!” És ezen az alapon elindulhat a szellemi (sőt testi!) gyógyulás és átalakulás felé a következő lépésekben: 1. Hagyja, hogy Isten szeresse őt és megtapasztalja ezt az élményt. 2. Szereti önmagát. 3. Szeret másokat (beleértve megbékülő családját). Hadd mondjam meg, ez az extrém példa nem fantáziám terméke volt, hanem Dr. Carl H. Stevens közölt esete - mert a szeretet ereje ma is működik! Ezek előrebocsátása után elevenítsük fel magunkban Pál apostol korinthusiaknak írott első levelében megfogalmazott Szeretethimnuszát, majd hasonlítsuk össze Herrigel Zen-buddhista tanulmányainak végkövetkeztetésével:

1 Kor 13

„Ezeken túl még különb utat is mutatok nektek: Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgy hogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha szétosztom egész vagyonomat és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr, a szeretet soha el nem fogy. De legyen bár prófétálás: meg fog szűnni, legyen nyelveken szólás: véget fog érni, legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, megszűnik, ami töredékes. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogy engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három, ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.”

Eugen Herrigel: A Zen-út.

„A Buddha-tanítvány gazdag szeretni tudásából mindent és mindenkit részesít, anélkül, hogy viszontszeretetre igényt tartana. Pártatlanul szeret, önzetlenül, pusztán a szeretet kedvéért. Mindezt nem azért, mert az személyes élvezet számára, mert valamilyen belső késztetését kielégíti, hanem mert így kell cselekednie. Ez a szeretet már nem képes gyűlöletbe átcsapni, túl van szeretet és gyűlölet ellentétén. Nem olyan, mint a lobogó láng, amely fellobban, majd elemésztve önmagát, kialszik, hanem mint a csendes izzás, amely egyenletesen táplálkozik önmagából. Ez a szeretet nem okoz csalódást, kívülről jövő buzdításra sincs szüksége, nem hódít, nem tolakszik, nem állít követelményeket, nem nyugtalanít, nem azért ad, hogy kapjon. Ez a szeretet éppen azért csodálatos hatalom, mert nem törekszik hatalomra. Gyengéd, finom és hosszú idő után is ellenállhatatlan. Még az élettelen dolgok is megnyílnak neki és az állatok, akik egyébként tartózkodóak és félénkek, megbíznak benne.”

A buddhista együttérzés tágabb, mint a „könyv népeié” (zsidóké, keresztényeké, muzulmánoké). Valahogy elfelejtkeztünk a mezők liliomairól és az ég madarairól, csak Assisi Ferenc vette észre, hogy a margaréta tündöklőbb, mint Charles Magne (Nagy Károly) fénylő koronája, és hogy a gubbiói farkas ugyanúgy testvére, mint a Nap és a Hold. (Valahogy elgyengült a természetmisztikánk?) Mégis kétségtelen, hogy valahol – a mélyben és magasban – találkoztunk. A minden értelmet felülmúló isteni megjelent az emberben, itt is, ott is – mert eredetileg mindenkiben ott van!

A jelenkori mahajána- (=kegyelemtant követő) buddhista gyökerű vallási irányzatok inkább azt hangoztatják, hogy az Isten=Fény a Világ Világosságának eredete, Tudat. Megfogalmazásuk szerint ez a minősége nyilvánul meg a különböző vallások isteni lényeiben: Kannonban, Jahvéban, a Messiásban, a Dharmakájában, a Mahavadzsrokánában, Amidában, Amitájuszban, Amitabhában, Mirokuban, Majtrejában stb., a Végtelen Fény, Végtelen Boldogság, Végtelen Jólét (=Kielégítettség) megnyilvánulásaiban. Közvetítők, boddhiszattvák által elért isteni-szellemi „tűzkeresztségünk" révén számunkra is felvillanhat az isteni, világosság, a Mindenség Tiszta Fénye, a japánok legmagasabb rendű szátorija. Hasonló ez a megközelítés – a később még tárgyalandó - keresztény Szentlelkes mozgalmakhoz, csak buddhista közegben nem úgy értelmezik, hogy a híveknek a Krisztus misszióját kell betölteniük, hanem úgy, hogy az eljövendő Miroku-Majtréja Buddha útját készítik elő. Végeredményben, hogyha az élmény hiteles, akkor mindegy, hogy milyen értelmezést kap. Törődjünk bele meghatározásaink vonatkozásában, hogy: DEUS SEMPER MAIOR – Isten mindig nagyobb azoknál. Még akkor is, ha Jókai Anna szavaival:

Egy az Isten – és mi annyian vagyunk,

Mohóságunkban majdnem ízekre téptük!

Milyen is hát az Isten? E nagy kérdéssel kapcsolatban nem kerülhetjük ki a theodicea (=istenigazolás) kényes problémáját sem. A Jó Isten és a Rossz Világ összeegyeztetése már ősrégi vitatéma. A világban tapasztalható sok rossz mellett elképzelhető-e egy mindenható s egyszersmind jóságos Isten? Vagy Isten mindenható, de nem jóságos? (Illették már a „kozmikus szadista” megjelöléssel is!) Vagy jó, de nem mindenható? Különben, hogy engedhette meg az inkvizíciót, Auschwitzot, a Gulágot, Hirosimát, kisgyerekek korai, fájdalmas halálát, milliók éhezését, repülőkatasztrófákat, vulkanikus pusztításokat, hogy az egyes emberek személyes fájdalmait ne is soroljuk? Ez az oly gyakran hallott kérdés az átlagemberek helytelen, Isten mint Szuperszemély elképzelésén és az emberi szempontok szerint megítélt jó és rossz kategóriáin alapszik. A filozofikus szemlélet másképpen fogalmaz. Eszerint a végtelen Istenben/Istenségben - kiegyensúlyozottan - benne van minden, az általunk jónak illetve rossznak ítélt minden minőség csírája is, s így túl van jón és rosszon. Ő/Az csak isteni, abszolút, Egész voltában mindenható, alászállásaiban, korlátozottságaiban, objektumaiban már nem. A személyes Isten a tőle elszakadt személyek felé inspiráló szeretettel fordul, s ha azok ezt nem fogják fel, az ok-okozat törvényének hatálya alá kerülnek. Szenvedéseiket az Isten is átéli, (együtt szenved velük), de igaz, hogy a Minden együttes megtapasztalásakor ez a szenvedés más minőségű, mint amit mi korlátozott tudatunkban megtapasztalunk. Ha sarkítani akarjuk megfogalmazásunkat, akkor azt mondhatjuk: az Abszolút mindenható, de túl van a jó fogalmán, az istenemberi szintű személyes Isten jó, de már nem mindenható. Korlátozza ugyanis 1. a személyek szabad akarata, és 2. az Univerzum törvényei. (Az utóbbin - az Istenséggel való egysége révén - lehet, hogy egyes esetekben változtatni képes, jelen teremtésünket viszont az jellemzi, hogy az isteni minőség szabad akaratunkat tiszteletben tartja, és erőszakkal nem „üdvözít”).

Végeredményben kimondhatjuk:

1. Determináltságunk öndetermináltság, ha elszakadtunk Istentől, akkor átad az ok-okozat törvényének.

2. Determináltságunk részleges determináltság, mert életünk főbb eseményei ugyan meghatározottak, de szabadságunkban áll dönteni, hogy viszonyulunk hozzájuk, és a főbb események közötti véletlen szakaszok is további lehetőségeket kínálnak.

3. Isten, ha hozzá akarunk visszakapcsolódni, segítségünkre siet. Csak ha átadtuk magunkat neki, akkor működik Ő rajtunk keresztül.

A fentiek szellemében C. S. Lewis[4] felesége rákos halálának feldolgozása után így nyilatkozott: „Az Egészben minden értelmet nyer. Látni fogjuk, hogy nem is volt semmilyen probléma. Az igazi válasz egy lenyűgöző és lefegyverző egyszerűség.” A háború költője, Rupert Brooke is erről vall:

Biztonságban vagyunk,

Ha minden elveszett,

Ha fűbe harapunk,

S ha meghalnak szegény tagjaink,

Akkor a mindennél nagyobb

Biztonságban vagyunk.

(Safe though all safety's lost, safe where

men fall; and if these poor limbs die, safest of all.)

A megvilágosodott bölcs, Nizargadatta Maharádzs is így tanít: „A karma az igazságosságért dolgozik, és Isten gyógyító keze; a szeretetben, hatalomban, bölcsességben való növekedés abszolút szükségességének kifejezése. Az erős hit viszont erősebb, mint a sors. A sors többnyire tudattalan okok következménye, s így lazán fonott. Az igazi bizalom és a jó reménység legyőzi azt.”

Ha tehát az Egészet tekintjük, Isten Világa végső fokon jó. Mi vagyunk kegyetlenek és mi tettük világunkat kegyetlenné. Más fogalmazásban: Istentől, az Egésztől elszakadtunk és szövetséget kötöttünk a Gonosszal, vagyis a Résszel, ami Egészként kívánna fellépni. Ez okozza a világ gyötrelmeit; a szenvedés pedig az a következmény, ami arra sarkall, hogy visszaforduljunk és visszatérjünk az Egészhez.

De az Istenség/Isten tárgykörét ne zárjuk bölcselkedéssel. Inkább éljük át a Bhagavad Gíta nagy Istenvízióját, amikor a hős Ardzsuna látomásban megtapasztalja Krisna isteni mivoltát. E jelenésben felismerhetjük Isten számos, lényeges vonását: létét/nemlétét, univerzalitását, gyönyörűségét, félelmetes hatalmasságát s egyszersmind személyes megváltó gesztusát. Dnyanesvár[5] híres feldolgozásából idézek részleteket.

„Krisna Ardzsunát természetfölötti látomásban részesítette és megnyilatkozott előtte dicsőségében.

Ardzsuna úgy látta az Urat, mint mindent, ami van. Ha ezer tündöklő Nap tűnt volna fel ugyanabban a pillanatban, akkor sem érte volna fel a látomás ragyogását. Ha minden villámot egy villanásban összegyűjtöttek volna a végső pusztulás tüzelőanyagaként és még tíz nagy égitestet hozzáadtak volna, a ragyogás akkor is jelentéktelen lett volna az Úr dicsőségéhez viszonyítva. Nem tudtak volna olyan ragyogóak lenni.

Ardzsuna saját szemeivel élvezhette az Egy tagjainak vízióját. Krisna arcai, amelyeket látott, olyan gyönyörűek voltak, mint a virágzó kertek napsugarakkal tündöklő lótuszai. De az Úr kinyújtott kezében fénylő fegyvereket látott, amelyek a világ végén lángokkal fognak lecsapni. Számtalan alakot látott maga előtt, akiktől félelemmel fordult el.

E megtapasztalás után a kettőzöttséget felfogó emberi látásmód visszatért belé, s kezét összetéve, fejét lehajtva szólt:

Uram, nagy megelégedés töltött el annak láttára, hogy az egész Univerzumot tartalmazod. Felfogtam sok világot testedben, láttam igazi mennyei otthonunkat és Brahmát magát. És a bölcsek sorozatát és az Alvilágot minden kígyóival.

Az Univerzum oly teljesen telve van Veled, hogy hiába keresek bármely parányi részecskét, amit nem hatsz át. Úgy vagy az Univerzumban, mint a ragyogás a drágakőben, az édes íz a cukorban. Messze Magad fölé és alá terjedsz.

Arra kértelek, mutasd meg kozmikus formádat, hogy megelégíttessem, de Te egyben elkezdted elnyelni az Univerzumot. Miért leszel versenytársa a Halál istenének? Megmagyaráznád ezt nekem?

A Magasztos így szólt:

Valóban a Halál istene is vagyok, és alakom a Világ elpusztulását is magában foglalja. Én egyedül vagyok minden, ami van, és ami nincs.

De, lásd, Ardzsuna, Te megmenekültél a nagy pusztulástól!

Erre Ardzsuna fokozatosan visszanyerte bátorságát.”

Honnan jöttünk?

Teremtés/emanáció

Nem volt semminek nemléte, se léte,

Nem volt levegő és fölötte kék ég.

Hol volt a világ? Mi takarta, védte?

Hol volt a magasság és hol a mélység? ...

Fekete volt minden, mint mikor éj van,

Az idő csak készülő óceán volt;

S ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,

Áttüzesedett s burkából kilángolt...

Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?

S ha istenek is csak azóta vannak,

Ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra

Őrködve néz, aki a maga őse,

Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:

Ő tudja! tudja! - Vagy nem tudja Ő se?

(A Rig-Véda Teremtés himnusza)

OM

Teljes az Ott és teljes ez Itt

Teljesből teljes keletkezik,

Teljes a teljestől elszakad

Teljesen mégis megmarad.

Béke! Béke! Béke!

(Isa-upanisád)

Nincsen értéktelen, nincs, mi elveszhetne,

Istenben Istenként van minden teremtve.

* * *

Játszik az Istenség, önmagával játszva,

Akarata teremt, a Lét: festővászna.

* * *

A teremtett világ csak Istenben egész,

Mert bár széthullik is, Őbenne el nem vész.

(Angelus Silesius)

A Világ keletkezésének felfogására különböző elméletek állnak rendelkezésünkre:

a Természet által jött létre,

volt Teremtője,

soha nem volt kezdete és nem lesz vége,

milliószor millió aktusban teremtődött és minden másodpercben újrateremtődik, s ugyanakkor bontja is le önmagát, mert lények és világok rendszere állandóan megjelenik és eltűnik az Univerzumban.

E négy felfogás egyesíthető abban az elképzelésben, hogy a Minden Potencialitásának az a természete, hogy vannak nyugvó fázisai és van, amikor megnyilvánul. Az utóbbi fázisban a végső forrás számtalan lehetséges tulajdonságát önmagába visszavonja, hogy ugyanakkor kiáramoltasson bizonyos törvényeket, minőségeket, lényeket és világaikat. (Végtelensége miatt viszont mégis végtelenként megmarad.) Az önmagáról tudó Végtelen-és-Semmi, Telítettség-és-Üresség e kiáramlásában Teremtő Istenné válik, végtelen minőségeket összefogó Lét-Tudattá, ÉN VAGYOK–tudattá. Vagy tömörebben kifejezve: amikor az Abszolútum megnyilvánul, akkor Teremtő Istenné válik, ami egyszerre személyes és nem-személyes. Amikor személyt teremt, nagyon is személyes, és az ember megélheti eredetével való egységét. Az Istenség egyszer csak „Atyává” lesz, és angyalait=sajátságait kiterjeszti felénk, belénk plántálja azokat. (Blake Jób képsorozatának egyik darabja talán segít megértenünk ezt a jelenséget. /1. kép./ Michelangelo Teremtés falképe is ihletett, amelyen Isten és Ádám ujja találkozik!).

1. kép Blake: Isten és angyalai a Jób sorozatból

A kanti „istenbizonyítékokat”, a csillagos eget fölöttünk és a lelkiismeretet lényünk mélyén ma talán inkább így fogalmaznánk: az Univerzumot intelligencia, Törvény uralja, az ember pedig megtapasztalhatja az Istenélményt. Ő/Az mindenütt jelen van, csak az emberiség sok tagja durvult el annyira, hogy érzékelésére nem képes. Nyilván az Istentapasztalás nagy misztérium, hiszen Ő a mi időtartamainkhoz viszonyítva az „örök” dimenziójához tartozik. Minden, a személyes Istent és a személyfölötti minőséget megtapasztalt misztikus vallja, hogy élményük szavakba nem foglalható, le nem írható. Talán a nagy felébredett Nizargadatta Maharádzs szavaival próbálom áthidalni e megoldhatatlan feladatot: „A megnyilvánulás és nem-megnyilvánulás nem két különböző dolog, hanem lényegében azonos, mint a tenger és hullámai. Ha a létezés érzésével színezett, akkor tudatosság, amiben lehatárolt megnyilvánulások jelennek meg, ha színtelen, és határok nélküli, akkor Abszolút.”

Hoznék egy idézetet egy 13. századi keresztény misztikustól, Folignói Angélától is, aki mind a legfőbb személyes, mind a személyfölötti minőséget megtapasztalta (Eckhart mester páratlanul találó kifejezésével: Ott, ahol az Isten megszűnik keletkezni.): „Egyszer lelkem felemeltetett, és én Istent olyan világosan láttam és olyan teljes módon, mint soha azelőtt. Utána sötétségben láttam Őt, azért sötétségben, mert nagyobb, értékesebb valami, mint azt gondolni vagy mérlegelni lehetne. Azután láttam a sötétségben, hogy minden dolog fölött áll és hogy minden hozzá képest sötétség, és minden, ami elgondolható, kevesebb nála. Mert az érték, melyet szemléltem, az Egész, és még az isteni bölcsesség és isteni akarat is csak részek. Mindaddig, amíg ezt az értéket szemlélem, Krisztus, az Istenember és minden, ami alakkal bír, kiesik belőlem. És mégis, ugyanakkor mindent látok és semmit sem. Azután megint látom az Istenembert, amint nagy szelídséggel magához von, és azt mondja: Te vagy én és én vagyok Te”. A végső állapot, ami mindennek ott van a mélyén, a szavakon túli csend. A személyes minőség már megszólal: Ő a Logosz, az Egytől született. De – ne tévesszük össze – ez a nem előző gondolatokból, hanem az intuíció közvetlen tudásából kibontakozó idea-szintű, eleven gondolkozás messze meghaladja a mi elménknek a tiszta tudattól elszakadt, elfogult gondolkozását. Egy másik megvilágosodott bölcs, Ramana Maharsi arra figyelmeztet, hogy minden konkrét teória a Big Bang-től Isten hat napon át kimondott szavain keresztül Krisna teremtő furulyázásáig csak az elme kíváncsiságának kielégítésére szolgál. Valójában nem tudja elénk tárni a történet valódi mélységét, azt csak az erre kiválasztott kevesek képesek élményszinten felfogni.

És mégis! Megérdemli az inspirált emberi képzelet, hogy szimbolikus teremtésvízióiból legalább kettőt megemlítsünk. Egyik a hinduk Bhagavata Puránájából származik, és feltárja az Istentől áthatott világok hatalmas számát. A másik a Biblia Teremtéstörténete, amelynek közvetlen végkicsengése a Megváltás-történet kezdete, az „ősevangélium”, ami az egész Szentírás központi vezérfonala. Akkor hát lássuk! A Bhagavata Purana így fogalmaz: Az Istenség első megnyilvánult személyisége megteremtette az ok és okozat energiáit, és mint Maha-Visnu lefeküdt erre a kauzális felhőre. Majd tovább lépett lefelé, Aranytojásokká, Univerzumokká osztotta szét magát és belépett minden Univerzumba. Egy-egy része Visnuként lefeküdt az Univerzum (asztrális) vizére, köldökéből egy lótusz sarjadt, tetején Brahmával, az Univerzum mérnök-mesterével. Brahma anyagi teremtése révén az Isten sok alakban jelent meg, lett ezer arca, keze, lába, szeme. A szellemi létező mégis örökre megmarad, a teremtett anyagi összetevőktől meg nem kötözötten. A szentirat végső felhívása ez: Énekeljük tehát a legfőbb Isten dicsőségét az Ő kiterjedéseivel együtt!

Ami a Biblia Teremtéstörténetét illeti, azt viszonylag későn, a zsidó nép babiloni fogsága után foglalták írásba. Ekkor már élt a köztudatban a messiásvárás, így a teremtéstörténet erre összpontosít. A hatnapos teremtés a szellemek ősbukása után zajlik le, s amikor az ember is megbukik, máris elhangzik Isten ígérete: az Asszony magva el fogja tiporni a gonoszt, a kígyót. (Külön érdekesség, hogy nem általában az Ember utódjáról ír a Teremtés Könyve, hanem hangsúlyozza, hogy az asszony az erre kiválasztott minőség!)

A végtelennel határos isteni minőség fokozatos alászállásait a világ legrövidebb, legtömörebb szent könyve, a kínai Tao-te-king igen elvontan fogalmazza meg 42. fejezetében:

A Tao teremti az Egyet,

Az Egy teremti a Kettőt.

A Kettő teremti a Hármat,

A Három teremt mindent.

(Ezt az elvont minőséget azután a különböző tanítások eltérő szempontok szerint bontják ki. A kettősséget nevezik jangnak-jinnek, maszkulinnak-femininnek, világosnak-sötétnek, jónak-rossznak; a háromságot szintén különböző szempontok szerint: Szentháromságnak, azaz az akarat, értelem, érzés végső forrásának, vagy a három gúnának (ősminőségnek), tudatnak, energiának, anyagnak, vagy Isvára Trimurtinak, Isten három arcának, a teremtőnek, fenntartónak, pusztítónak stb. A további alászállás: a négyesség már a négy elem anyagi világa, az ötösség viszont a négy elemnek az ember által történő visszaemelési lehetősége, a kvintesszencia. A sokaságot az Élet és az Ember az újraintegrálódás felé vezetheti, ezt a bíztatást adja meg minden nagy vallás!)

A végső legfőbb személyt a kínaiak Sang-Tinek nevezik. Felfogásuk szerint, noha Ő az előidézője mindennek, ami történik, Ő maga eközben tétlen marad. Lényének alapja azonban az irgalom, tehát lehet reménykedni benne. Sang-Ti mintegy középen helyezkedik el a Tao, az őseredet, és T’ien az ég, a legmagasabb világ, a „tízezer lény apja-anyja" között. Akárhogy is fogalmazunk: a végső személyes minőséget nem lehet az emberi jó tulajdonságok végtelen nagyságúvá duzzasztott változataként felfogni, bár sok nyugati ember fantáziájában így él. A végtelen személy - végtelen lehetetlenség!!!

A Világ teremtésén belül az ember teremtésének különleges jelentősége van számunkra. Az Égi Ember nyilvánvalóan úgy keletkezett, mint a többi, még romlatlan szellemi lény. Misztikusan szemlélve: az eredeti, Egy Emberős (a kabbala nyelvén: Adam Kadmon) mindennel egy volt, és alászállásaiból, széttöredezéseiből keletkeztünk mi és a minket körülvevő világ. A földi ember teremtéstörténetét ma leginkább háromféleképpen értelmezik: 1. az Isten illetve a szellemvilág által irányított mutáció az állati evolúciós folyamatban, 2. angyalok bukása és emberi testbe börtönződése, és újabban 3. földönkívüli lények által létrehozott génmanipuláció. Nem tudhatjuk biztosan, hogy mi hogyan történt. Talán nem kell mondanom: nincs is jelentősége, hogy milyen elméletet fogadunk el és milyet nem. Az ember jelenlegi állapotát kell felismernünk és azt, hogy ebből hogyan emelkedhetünk ki. Minden más okoskodás csak eltérítő hadművelet.

A hagyomány szerint az emberiségnek legalább egy rétege hajdan magasabb tudatszinttel rendelkezett, az „angyalok ölén" élt, kapcsolatban volt a magasabb szellemvilággal. Erre utalnak talán a sumer királylista uralkodói időtartamai is. A Vízözön előtt 30 000 évig uralkodó királyok szellemi (ezoterikus nyelvhasználatban: kauzál) minőségű irányításra utalnak. A Vízözön után 1000 évig uralkodó királyok a felső lelki (felső asztrál), míg később a 250 évig uralkodók az alsó lelki (alsó asztrál) régiók behatását valószínűsíthetik, míg a IV. dinasztia 7–10 évig uralkodó királyai már csak földi, emberi irányításra utalnak. A Bábeli Nyelvzavar mítosza pedig azt idézi fel, hogy a gondolatátvitel-gondolatolvasás univerzális ősnyelvét a szellemileg süllyedő emberiség elvesztette. Vigasztaljon minket a tudat, hogy a Pünkösd eseménye arra bíztat: az isteni erő befogadásával ez a képesség most már visszanyerhető. E gondolatok részletesebb kifejtéséhez viszont szükséges a hagyomány világkorszakainak és a keresztény üdvtörténet lépéseinek az áttekintése, megértése, ami következő alfejezetünk témája.

Mi volt régen, és mire várhatunk?

Világkorszakok, üdvtörténet

Fogd föl tenyeredben a végtelent,

S egy percben élj évezredet.

(William Blake: Az ártatlanság jövendölése)

Nincs ott a mélyfolyamú,

Sose fáradt lábú idő,

Mely húzza a föld fiát,...

Csupán a sose vén

Aion, a rég született,

Ki egyszerre ifjú s öreg,

És örök életet oszt,

Sáfára ő az isteneknek

(Szünesziosz: Himnusz)

A szibillai jóslat utolsó korszaka jön,

Újra kezdődik a századok nagy rendje...

Örvendj a most születő fiadnak,

Aki véget vet a vaskornak

(Vergilius: IV. Ekloga)

Ama végső harag napja

A világot tűznek adja,

Így Dávid s Szibilla írja..

Bíró ott ha helyet foglal,

Minden titok kiderül, s jaj,

Zsoldja bűnnek elémáll majd...

Nagyhatalmú fejedelem,

Kinél ingyen a kegyelem,

Örök jóság, légy majd velem!

(Requiem)

„Mélységes-mély a múltnak kútja”, ki felszínesebben, ki mélyebben próbál belenézni. A hindukban megvan az a késztetés, hogy a legmélyébe is behatoljanak. Időelképzeléseik még a mai tudományos álláspontot is „lekörözik”, évbilliókra tekintenek vissza. Az örök világtörvény részleteiben is kidolgozott indiai vallásfelfogása szerint újabb és újabb teremtések, megnyilvánulások követik egymást. Egy-egy ilyen világ általános pusztulása után minden visszaalakul a differenciálatlan ősállapottá, amelyből a teljes nyugalom állapotát követően ismét új világ keletkezik. Minden teremtésnek, világnak nagy, szellemileg csökkenő minőségű világkorszakai vannak; tulajdonképpen az örök isteni minőség magára ölti a szellemi minőséget, ez pedig igen-igen hosszú időszak után a lelki minőséget, majd hosszú idő után a fizikai minőséget is. Végül ez utóbbi, a legdurvább fizikai minőség elfedi a magasabbakat. Jelenlegi világunk is ebben az állapotban van. Egy igen alacsony szellemiségű vaskorszak, az ún. kalijuga kezdetén élünk, amely összesen 432 000 évig tart, s egyre romló minőségben halad a pusztulás felé, hogy majd egy új teremtés aranykora váltsa fel. Ezt a felfogást vázolom az alábbi két bekezdésben, de ezt követően helyette egy újabb értelmezést fogok ajánlani.

A hinduk felfogása szerint egy teremtés a teremtő Brahma életéig tart, vagyis 100 Brahma-évig, ami az emberi évek billióiban mérhető. E hatalmas időszakokon belül váltakoznak Brahma nappalai és éjszakái. Amikor eltelik egy Brahma–nappal, akkor egyetlen világrendszer földje, alvilága, alsóbb mennyországai pusztulnak el (= kis felbomlás), míg éjszakája elteltével bekövetkezik ennek újjáteremtése. Brahma élete végén viszont elpusztul az egész Brahma-teremtette világ (=nagy felbomlás). Egy Brahma-nap 1000 nagy világkorszakot foglal magában, és minden egyes nagy világkorszak 4 320 000 emberi évet tesz ki. Minden nagy világkorszaknak négy korszaka van, s tartamában és szellemi minőségében mind egyre csökken. Tartamuk aránya: 4:3:2:1, hindu elnevezésük: krita, tréta, dvápara, kalijuga, a görög hagyomány analóg elnevezései: arany, ezüst, érc (vagy réz), vaskor. A jelenleg elfogadott hindu nézetek szerint emberi években a tartamuk: 1 728 000 év, 1 296 000 év, 864 000 év, 432 000 év, összesen 4 320 000 év. Mi most a jelenlegi Brahma életének második felében létrejött első Brahma-nap 457. világkorszakában, a kalijuga hajnalán élünk, amely i.e. 3102. február 18-án kezdődött Krisna halálával. Ettől kezdve 432 000 évig egyre rosszabb időszak vár ránk. Míg végül is ez a világ nyomorultul elpusztul, és egy újonnan teremtett aranykor köszönt be.

Áttekinthetőbb az az időrend, amely ún. „isteni évekkel”, vagyis az emberi évek 360-ad részével számol. (Vegyük észre. a nagy számok használatakor tulajdonképpen egy napunkat nevezik egy évnek!) Ezt az alábbi táblázatban tekintjük át:

A fent ismertetett felfogás egyszerűen összeegyeztethetetlen a Biblia egyetlen teremtési és üdvtörténeti folyamatával, főként miután az utóbbin belül egy mélyponton, „az Idők Teljességében" megjelenik a Megváltó, és megfordul a dolgok menete, egy tisztuló, felfelé emelkedő folyamat indul be. Van viszont a hinduknak egy közelmúltban élt, megvilágosodott mestere, Juktesvár, aki mélyrehatóan átértékelte a hinduk szokványos korszakszámítását. Kimutatta, hogy ennek felállítása csak a Krisna halála utáni időszakokban történt, amikor - a Mahabharata bizonysága szerint - a megvilágosodott uralkodók remeteként mind visszavonultak a Himalájába, s e nehéz korszakot értékelendő, nem-megvilágosodott brahmin-papok dolgozták ki a fenti rendszert, ami Juktesvár szavaival sem az asztrológiai történéseknek, sem a józan észnek nem felel meg. Ha az évek 360-al való szorzását elhagyjuk, akkor viszont áttekinthetőbb léptékű korszakokat kapunk: 4800, 3600, 2400 és 1200, vagyis összesen 12 000 évet. A Nap 24 000 éves nagy ciklusára utalva, mialatt a napéjegyenlőségi pontok végigvándorolnak a Zodiákus-jegyeken, a Nap pedig megkerüli galaxisunkban elhelyezkedő keringési középpontját, Juktesvár kimondja, hogy egy 24 000 éves ciklus négy leszálló és négy felszálló korból tevődik össze. Amikor a Nap galaxisbeli középpontjához közel jár, szellemileg magasrendű „aranykor” lép fel (4800 év leszálló, illetve 4800 év felszálló minőségben), amikor távolabb van, ezüstkor (3600 év leszálló és 3600 év felszálló minőségben), majd érckor (2400 év leszálló és 2400 év felszálló minőségben), a legtávolabbi szakaszán pedig a szellemi felfogóképesség igen megromlik, ennek felelnek meg a leszálló és felszálló vaskor 1200–1200 éves időtartamai. (lásd 1. ábra)

1. ábra A Nap-keringés legutolsó ciklusának korszakai Juktesvár szerint

A felszálló aranykor végén valóban ítélet jelleggel megszüntetik az aranykorhoz nem méltó minőségeket, és egy újjáteremtett minőségű új aranykor kezdődik. Juktesvár az utolsó ciklus kezdetét i.e. 11 500-ra teszi, a mélypontot i.sz. 500-ra, végét pedig i.sz. 12 500-ra. Rendszere szerint már mintegy i.sz. 1700 óta a felszálló érckorban vagyunk, amely i.sz. 4100-ig fog tartani, és ezt követi a felszálló ezüstkor (i.sz. 4100–7700) és a felszálló aranykor (i.sz.7700-12 500). Ez a szemlélet pedig már illeszthető a Bibliának csak a földre és azon belül is egyetlenegy történéssorra koncentráló felfogásával. Üdvtörténetileg ez az utolsó ciklus úgy értelmezhető, hogy a mélypont előtt megjelent a Megváltó, hogy megőrizze a világot és továbblendítse az eseményeket, amelyek most már az elkövetkező aranykor szellemi minőségének (a Mennyei Jeruzsálem vetületének) felfogása irányában fejlődnek. A fejlődésképtelen elemek az Utolsó Ítélet érvénye alá fognak esni, majd egy tisztult Új Ég, Új Föld minőség jelenik meg, a további fejlődés hordozójaként. És ha közben a csillagászati eseményeket (földtengely dőlésszöge stb.) semmi nem változtatja meg, ehhez még több mint 10 000 éve van civilizációnknak.[6]

Mi bajaink oka, és hogyan szabadulhatunk tőlük?

Bukás. Nem látás (avidja) illetve. Bűn

Visszatérés: praxis illetve kegyelem áldozat révén

Dolgozd ki a te üdvösségedet, nagy szorgalommal!

(Buddha)

Ahogyan a rőzse elhamvad a tűzben,

Bűneid úgy égnek a szeretetműben.

* * *

Krisztusban ér halál? Szellemként ébredsz fel,

Mert istengyermek vagy, Atyád sem neheztel.

(Angelus Silesius)

Akik kitartanak mellettem, azoknál arról kell

gondoskodjam, hogy szeretetük növekedjék és a halál

gonosz szeme rájuk ne vetülhessen. Különleges

örömöm az, hogy végigkísérjem őket azon az

úton, amelyik boldogan vezeti el őket hozzám.

Ó, Ardzsuna, annyira vonzódom hozzájuk,

hogy magamhoz veszem őket.

(Krisna szavai a Dnyanesvár által átköltött Bhagavad Gítában)

Egy hindu tanítás, a kasmír saivizmus nagyon didaktikusan írja le a lények bukását. Kezdetben volt Paramasíva, az Istenség, az egységes, univerzális Lét-Tudat. Belőle keletkezett - az egymásba kapcsolódó két fehér körrel jelzett – „ÉN VAGYOK”. A teremtő idea és a kibontakoztató energia együtt. Amikor az már létrehozott valamilyen sajátságokat, valamilyenné lett - az összekapcsolódó két kör egyikét szürkével jelölik -, és „ÉN VAGYOK AZ” elnevezéssel jelölik a tulajdonságokkal rendelkező lényt, amely egységben marad eredetével. Azután a tulajdonságok kezdenek elsőrangú fontosságúvá válni, ez az „AZ VAGYOK ÉN” állapot, – ahol a szürke és fehér kör már éppen csak érinti egymást – ez az állapot a még éppen egységtudatú lények szintje. Majd az egység széttörik, és elkülönülnek a korlátozott tudatú lények, s a róluk leváló természeti minőségek e lények környezeteként. E felfogásban az elhomályosodott látás, a részletek figyelése, az egység nem látása okozza a bukást, a széttöredezést, a mindenhatóság, mindentudóság, a mindenütt jelenvalóság és öröklét elvesztését.

Hasonló kicsengésű, de költőien szép Isaac Luria kabbalista rabbi megfogalmazása. Szerinte azok a „tartályok”, amelyek nem adták át magukat az újra meg újra kiáramló mérhetetlen fénynek és nem hangolódtak rá annak vibrációira, összetörtek és zuhanni kezdtek. Az összetört edények „cserepei” a mélybe hulltak, és a fénynek csak egy törtrészét tudták megőrizni, megkötni. A cserepekből keletkezett a durva anyag, a fényszikrákból az istentől elszakadt szellemek. Isten tevékenysége viszont ezt követően a széttört világ restaurálására, a „tikkunra” irányul.

A cselekvést a szemlélődés elé helyező keresztény felfogás nem a tudati, hanem az akarati aktusra helyezi a súlypontot. A bukás gyökere az engedetlenség, a teremtett lény akaratának szembefordítása Isten akaratával, amelyet azonnal követ a vétkezés. Az emberős „Ádám” ezt az utat választotta, s így válaszfal képződött Isten és ember között és korlátozott, át-nem-látott, egoista cselekedetei eltávolították Istentől. Ez a minőség átörökítődik „Ádám” utódaira. (Ilyen minőségű lények születnek az emberiség körébe, és a szülők saját korlátozott tudatukat, egoista indulataikat át is adják, bele is nevelik gyermekeikbe.) Ettől kezdve az ok-okozati összefüggések, a Természeti és Morális Törvények követése illetve megszegése lesznek döntő hatással az emberiség életére, amelynek menetét áldozatokkal igyekeznek enyhíteni, vagy – Ázsiában – kemény spirituális praxissal igyekeznek visszatérni az integráltabb, majd egységes tudatba. Az utóbbi lehetőség az elsötétülő, leszálló korszakokban gyakorlatilag elérhetetlen lett, az áldozatok pedig nem kielégítő hatásúak.

A keresztény misszionáriusok Keleten azt magyarázzák, hogy az emberiség bűnös állapota oly mélyreható, hogy az ottaniak virág- és gyümölcs áldozatai nem összemérhetőek azzal, de még a bakok és kosok vére sem. Az igazán hatékony áldozatot a bűntelen Istenfiú önkéntes testet öltése és bűntelenül végigvitt, negatív indulatoktól mentes szenvedésének nagy misztériuma valósította meg, kollektív, időfölötti régiókban. A keresztény kegyelemtan központi állítása, hogy Jézus tettének érdeme akkora volt, hogy kiegyenlíti mindenki minden egyes bűnét – nagyot és kicsit, feketét és rózsaszínűt, tudatosat vagy nem tudatosat, emlékezetben tartottat és elfelejtettet. És ez a kegyelmi „opus" nemcsak kiegyenlítette minden bűnünket, hanem megtörténtté tette bűnös természetű ó–emberünk, egónk halálát is. Ez úgy vált lehetővé, hogy az Istenember az emberi fajjal való egyesülésekor felvállalt minket, kollektíve, egy átfogó idődimenzióban, ily módon halála magába ölelt, vele és benne ez a természetünk meghalhatott, sőt valóban meghalt. Csak el kell fogadnunk, tudatosan bele kell helyezkednünk, fel kell vállalnunk ó-emberünk feladását, egónk sírba helyezését, hogy a továbbiakban a Krisztus élhessen bennünk. Felvállalásunkkor ugyanis egyesült velünk, természetét belénk plántálta, bekebeleztettünk általa. Watchmann Nee, neves kínai misszionárius szerint: „Krisztus áldozata és halála 2000 éve hatalmas jelentőségű halál volt, ami valamennyiünket magába foglalta, elég hatalmas és mély halál ahhoz, hogy legyőzzön és megsemmisítsen bennünk mindent, ami nem Istentől való.” S mivel Ő feltámadt halottaiból, bármelyikünk elnyerheti az új, szellemi, aioni („örök”) életet, a feltámadást, és mivel felment az Atya jobbjára és kitöltötte ránk a Szent Szellemet, ennek elfogadása is csak a „hallás révén” terjedő hit és szemeink megnyílása, megvilágosodása, e megtörtént tényre való rálátásunk függvénye. Az Istálló-és-Kereszt, valamint a Mennyei Trón együtt biztosítják megváltásunk, újjászületésünk, megszentelődésünk, feltámadásunk, majd mennybemenetelünk lehetőségét. Az első lépés: bűnbánatunk és megtérésünk, „Vízkeresztségünk”. A következő lépés megváltásunk elfogadása után az, hogy Jézus Krisztus a Szent Szellemen keresztül összekapcsol önmagával (vagyis „Tűzkeresztségünk” révén a továbbiakban bennünk él). Végül a Krisztus és a Szent Szellem által újjászült szellemünk fokról-fokra átalakítja, megszenteli elménket, lelkünket, testünket. Ez a Bibliában János és Pál által megfogalmazott Krisztus-misztika más, mint az Isten/Istenség misztika, de igazi, valódi mély misztika, melynek felfogása szintén logika feletti átélést igényel.

Krisztus Istenember volt, az emberiség Messiása.[7] Egy alászálló ciklus végpontja előtt öltött testet, hogy az átlendülést, a felszállást biztosítsa. A Kegyelem Korszakát nyitotta meg – s valóban időszámításunk kezdetének tájékán a hinduizmusban és a buddhizmusban is egyre inkább elterjedtek a kegyelmi mozzanatok. Az időszámítás előtti, mitikus távlatokból érkező Istenemberek (például Krisna) is időszámításunk kezdetén a szeretet-kapcsolat révén mennybevezető megváltóként kezdenek működni (lásd Krisna megnyilvánulásait a Bhagavad Gítában).

Annyi a hasonlatosság Krisztus és a kriya jóga nagyhatalmú mestere Krija Babadzsii Nagaradzs között, hogy érdemes alakját felidéznünk. I.u. 203-ban született India keleti partján egy kikötővárosban, amit ma Porto-novonak neveznek. Benareszbe vándorolt és kiváló szanszkrit tudóssá képezte magát. 18 hónapig Sri Lankán mély meditációkba mélyedt. Majd belső elhívás alapján Dél-Indiaszerte vándorolt, és a nagy tamil sziddha (különleges erők birtokosa) Agastya Maharishi beavatta a Kundalini jóga rejtelmeibe Courtnellamnál. Ezután visszavonult a Himalája barlangjaiba. Intenzív spirituális praxist folytatott, mindaddig amíg túllépett a fizikai halál korlátozásain. Halhatatlanná lett és századokon keresztül ismét felvette alakját, hogy megjelenjen választott szentjeinek (Sankarának, Kabírnak, Lahiri Mahaszajának és még sok másnak). Sankara arra volt kiválasztva, hogy leírja a legmagasabb rendű monisztikus filozófiát, Kabir, hogy közvetítsen hinduk és muszlimok között, Lahiri Mahaszaja, hogy felkészítse tanítványát, Juktesvárt, hogy közvetítsen hinduk és keresztények között. Lahiri Mahaszaja és Juktesvár szintén megjelentek tanítványaiknak földi haláluk után feltámadott alakjaikban. Babadzsii Nagarádzs a kiválasztottaknak megtanította az igen hatékony kriya-jógát, ami öt ösvényt foglal magában: a hatha jóga+pranajámát (légzésgyakorlatokat), a mantra-jógát, a dhjánát (meditációt), a bhakti-jógát (odaadást) és a karma-jógát (önzetlen szolgálatot). Minden tanítványnak a számára legmegfelelőbb ösvényt ajánlják. Krija Babadzsi Nagarádzs kijelentette, hogy állandó kapcsolatban van a Krisztussal. Azt is állította a különböző vallási megmozdulásokkal kapcsolatban, hogy: minden misszió az én misszióm. A következő elköteleződést kéri odaadó tanítványaitól:

Elfogadom Krija Babadzsi Szatgurut példaképemnek és neki szentelem magam.

Balzsam leszek a betegek számára és gyógyítójuk és kiszolgálójuk. Az éhség és szomjúság gyötrelmét étellel és itallal fogom oldani. Kimeríthetetlen raktár leszek a szegények számára, és szükségleteiket sokféleképpen fogom szolgálni. Ételükké és italukká fogok válni..

Saját lényemet és élvezeteimet teljesen felajánlom Krija Babadzsinak, azért, hogy minden teremtmény a földön elérje végső célját.

Védelmezője leszek a védteleneknek, vezetője az úton lévőknek, hajó és híd a túlsó partot keresők számára, lámpás azoknak, akiknek lámpásra van szükségük és ágy azoknak, akiknek ágyra.

AUM! AMEN! AMIN!

(Nem hasonlít mindez Krisztus követelményeire, amelyet például Teréz anya olyan szépen betöltött?)

A mahajána buddhizmusban nem-testetöltött meditatív buddhákat, elsősorban Amitábhát (Amidát) ruháznak fel ilyen tulajdonságokkal. Az őket szerető, hozzájuk fohászkodó hívek részesülhetnek a kegyelem általi üdvösségben, paradicsomba-mennybemenetelben. A mahajána buddhizmusban a megvilágosodott boddhiszattvák sem lépnek vissza addig a Nirvánába, amíg nem segítettek vissza minden lényt az üdvösségükhöz.

A Biblia nyomán a keresztény teológia Monogenes-nek, Egyszülött Fiúnak, egyszülött (Isten)embernek nevezi Jézus Krisztust. Ennek mélyebb értelme az, hogy minden Istenember Egy, hiszen nem vált külön a végső Egytől az Egytől született, és Egyként született. De ugyanakkor Elsőszülöttnek is nevezik, minthogy a cél az, hogy a kegyelem korszakában legyen minél több Istenrealizált ember, a megtévedtek visszakötődése révén, valamint önkéntes testet öltések révén egyaránt.

Minden Istenrealizált ember, Istenember jelentősége óriási, de személyiségük, egyéni feladatuk más és más. Jézusnál nagyobb mélységekbe egyetlen avatár, isteni küldött sem szállt le előtte, a messiási, univerzális megváltói funkció tehát egyértelműen hozzá kapcsolódik. Sok-sok keresztény hívő példája bizonyítja, hogy részesülhetünk a Szentlélek adományában és annak segítségével a Szentírás „szent olvasása”, valamint belső vezetés révén folyamatosan előrehaladhatunk megszentelődési folyamatunkban. Még ha - Pál apostol szavai szerint – „az Ószövetségen végig megmarad a fátyol, mert az csak a Krisztusban tűnik el”, abból is sok ihletet meríthetünk. Az Evangéliumok viszont feltárják Jézus Istenemberi minőségét és megváltó művét, az Apostoli Levelek pedig kinyilatkoztatják a hívek számára a Krisztus-misztikát. De a Szentírás ihletett olvasásán kívül Jézus Istenemberi minőségének megértésében nagyjelentőségű a nemrég élő, közelebbről megismerhető Istenrealizált emberek léte, lenyűgöző tulajdonságaik szemlélete is. Szintén kegyelmi funkciókat gyakorolnak. (Egyes tanítások szerint az ebben az életben realizáltak csak azokon, akikkel fizikai közelségbe kerülnek, az eredetileg isteni minőségből leszületettek ilyen korlátozás nélkül.). Jézus első megjelenése a lélek, a személyiség megváltását, lehetséges feltámadását már biztosította; a Világ megváltására még újra eljöveteléig várnunk kell. (De mivel testi sebeket is felvállalt és diadalmasan felülemelkedett rajtuk, az ebbe vetett hit által egyesek fizikai gyógyulása már a jelenlegi korszakban is lehetővé vált. Túl a múlékony „színpadi hipnózis” történeteken, számos igazolt eset is bizonyságul szolgál![8]) A túlvilág átalakulása, a lélek halál utáni sorsának megváltozása a keresztény tanítás szerint már ténylegesen megtörtént; jó lenne, ha erről alkotott fogalmaink tisztázódnának. Erre tesz kísérletet a következő alfejezet.

Hova megyünk?

Reinkarnáció és feltámadás

Újra és újra gaz módjára nőttem

Hétszázhetven álarcot is magamra vettem

Ásványként haltam, növénnyé lettem,

Növényként pusztultam, állatként születtem,

Állatként is kimúltam, ember lett belőlem.

Ha halállal eltűnök, miért kellene félnem?

Ha legközelebb meghalok

Szárnyakat és tollakat viszek, akár az angyalok.

Ha majd az angyalok fölé szállok,

Amit el sem tudsz képzelni, azzá válok.

(Rumi)

Jertek ti áldottak, íme koronátok,

Életem, s halálom árán vár reátok.

(Angelus Silesius)

Korunkra az jellemző, hogy a reinkarnáció illetve a feltámadás hívei harcos csatarendbe állnak fel egymással szemben és farkasszemet nézve, vagy szócsatában utasítják el egymás nézőpontját. Mert ugye: vagy-vagy! Jómagam - előre elárulom - arra szeretnék kilyukadni, hogy mindkét továbbviteli forma létezhet, de a reinkarnáció az emberi szellem egyes jellemvonásai („karmikus csírái”) átvitelére vonatkozik, míg a feltámadás lehetősége más szempontot vizsgál: az emberi lélek egyetlen és megismételhetetlen személyiségének túlvilági sorsát.

E feltételezés megerősítéséhez szükséges áttekinteni az összes, irodalomban fellelhető meghatározásokat és elképzeléseket a továbblétezés problémakörében. Ezzel kezdem hát ezt az alfejezetet, majd leírom bingeni Hildegard látomásainak - hitem szerint sugallatok segítségével történt - értelmezését, amiről az a meggyőződésem alakult ki, hogy a jelenlegi korszak túlvilági történéseit jó megközelítésben magyarázza. Lássuk hát először a fogalmakat:

Preexisztencia: bármely lét-tudat központ létezése, mielőtt testet öltene.

Újratestetöltés, újraszületés (angolul: reembodiment, rebirth): valamely lét-tudat centrum testetöltése, akár a látható, akár a láthatatlan világban, akár a földön, akár a másvilágon.

Reinkarnáció (a hús-test újrafelöltése): általában emberi lét-tudat központ újraszületése fizikai testben.

Feltámadás: emberi lét-tudat központ felemelkedése a szellemi régióba és továbbélése szellemi testben.

Palingenesis (újralétesülés): bármilyen lét-tudat centrum újralétesülése saját szintjén, beleértve például a tölgyfa makkjából kinövő tölgyfát.

Reinzoonáció: újralétesülés állatban.

Reinvegetalizáció: újralétesülés növényben.

Reinmetalizáció: újratestesülés ásványban.

Metempsychosis (lélekvándorlás): ugyanannak a léleknek a megjelenése „új köpenyben", „új burokban".

A pontosabb értelmezéshez az emberi személyiséget összetevőire kell bontanunk, például így:

(Ezek hordozóit csak megközelítőleg tudjuk jellemezni: az isteni én hordozója az alig-anyagi, más kifejezéssel: a legfinomabb éteri minőség, ami valamilyen módon elkülöníti az egyedi sajátságot a világ minden más minőségétől. A szellemi én hordozója a fél-anyagi minőség, nevezhetjük energiának is. A lelki én hordozói finomanyagi minőségek - fizikai megfelelőiket lehetséges, hogy az egymásba nagy sebességgel át-meg-átalakuló szubatomikus összetevőkben kell keresnünk, a testi én hordozója pedig természetesen a durva, fizikai anyag).

A fizikai testet jól el tudjuk képzelni, de a többi minőséget igencsak nehezen. Képzelőerőnk megelevenítése céljából bemutatok egy látomásról készült kódexképet. Értelmezésekor pedig, – mivel a témával foglalkozó ezoterikus irodalom nyelvezete az éteri, asztrál, mentál, kauzál fogalmakat használja az élet, a lélek érzelmi illetve értelmi szintjére valamint a szellemi minőségre vonatkozóan – a továbbiakban használni fogom ezeket a fogalmakat. A látomás bingeni Hildegardtól ered, címe: A Vashegy felhői. (Lásd 2.kép. Itt a Vashegy a föld, a felhői ennek purgatóriumi részei.) A kép jobboldalán alul látható az emberi lélek. Baloldalán ennek durvább asztrál-éteri burka, amely a felhőkkel, az emberi aurákkal van kapcsolatban. A finomabb lélek már „kibújt”, megszabadult a durvább tokjától. Érzelmeit áthatja a kép tetején látható magasabb, szellemi minőség fénye, értelme még – szintén az emberi aurák zónájában – hol alszik, hol ébren van. Módjában van feljebb emelkedni a szellemi minőség felé és éberségét fokozni. A megtisztulási folyamat végén a lélek értelmi része önként átadja magát a szellemi minőségnek, és a megtisztult érzelmi rész felemelkedve, egyesül a szellemmel. Az isteni minőség formafeletti, s így nem látható.

2. kép Hildegard von Bingen: A Vashegy felhői

Ezek után próbáljuk áttekinteni, különböző tanítások milyen lehetőségeket vetettek fel ez összetevők: a lélek és durvább asztrál-éteri burka, valamint a szellem számára.

Az emberiség korábbi korszakaiban valószínűleg létezett olyan túlvilági lehetőség, amelyet szellemi tanítók az alábbi módon határoztak meg:

Lélekvándorlás (metempsychosis)

Ez a fogalom jelölte az olyan ősi, tiszta minőségű embernek a feltételezett további sorsát, akinek lelke olyan tiszta volt, hogy tartósan kötve maradhatott az isteni és szellemi énhez és csak a testiesebb asztrál-éteri burok vált le róla. A túlvilágon, az ottani lassúbb változásoknak megfelelően hosszabb időtartam alatt bizonyos változásokon esett át, majd újabb asztrál-éteri burkot képezett, és felöltött egy másik testet. A lélekvándorlás folyamata az emberi mentál-asztrál- és étertestek általános durvulása révén egyre kivételesebb lett és átadta helyét az ún. folyamatos reinkarnációnak.

Folyamatos reinkarnáció

Mivel a mentál-asztrál-étertest komplexum képtelenné vált az isteni és szellemi énhez való kötődésre, lassan bomlásnak indult. Amikor a legbonyolultabb struktúrával rendelkező, az emberi minőséget meghatározó mentáltest felbomlott, az asztrál- és étertest az állat- és növényvilágban folytathatta létezését, más kifejezéssel: belépett a „világasztrálba” illetve „világéterbe”. A mentál-, asztrál- és étertestek teljes szétbomlása után a megmaradt szellemi én központjából indítottak másik (némileg eltérő) inkarnációt. A szellemi minta kialakította a neki megfelelő lelket és asztráltesti burkot, és ennek megfelelő testet öltött, tehát a szellemi minta nemcsak új testet, hanem új lelket is kapott.

A kegyelmi korszak beindulásával, Krisztus lelket megváltó műve révén, a túlvilág (például a Tibeti Halottaskönyv túlvilágképéhez viszonyítva) átrendeződött. Kialakult a lélek számára egy purgatóriumi, tisztulási-emelkedési lehetőség. Ezen új minőség kialakulásának misztikus alapja az, hogy Krisztus valóságosan átélte a poklot, majd onnan kiemelkedve, feltámadva és felszállva a mennyekbe felfelé hajtó-vonzó erőket léptetett életbe. Ily módon a lélek ettől kezdve a sorsszerű (karmikus) erőkön kívül kegyelmi erőket is igénybe vehetett, s fejlődése meggyorsulhatott. A purgatóriumban – mintegy földi élettartamának megfelelő idő alatt – legdurvább asztrál-éter burkától megválhatott, és tovább tisztulva felemelkedhetett és egyesülhetett szellemével. Ennek elősegítésére a párhuzamos reinkarnáció lehetőségét is életbe léptették.

Párhuzamos reinkarnáció

A kegyelmi korszakra jellemző reinkarnációs folyamat,[9]amelynek során még a lélek asztrálvilág-beli élete folyamán a szellemi központból új fizikai inkarnációt indítanak el, tehát az előző, testen kívüli és az új, testet öltött lélek párhuzamosan létezik. Az előző lélek helyet foglalhat az újonnan testet öltött, hozzá igen hasonló ember aurájában, és éter-asztrál burka onnan tudati impulzusokat kap, amelyek a gyorsabb földi változásoknak megfelelően fejlődését gyorsíthatják.

Váradi Tibor a Krisztus előtti és Krisztus utáni túlvilági lehetőségek között a következő főbb különbségeket sorolja fel:

A megelőző időszakban, ha a szellem nem tudott visszatérni a tiszta szellemvilágba, hanem még asztrál közegben maradt, alá volt vetve a kötelező reinkarnációnak. A Krisztus utáni időszakban az asztrálsík magasabb szintjeiről nem kötelező - de szabadon választható - a reinkarnáció.

A megelőző időszakban a lélek az asztrálsíkon nem fejlődhetett. Krisztus óta - részben a párhuzamos reinkarnációnak, részben a krisztusi szellemiség vonzó-emelő hatásának köszönhetően - tisztulhat, fejlődhet.

A megelőző időszakban a lélek tudatossága tompa, álomszerű volt, Krisztus óta megtarthatja, vagy visszanyerheti éber tudatosságát.

A megelőző időszakban – száz évek múltával – mindig bekövetkezett az asztrálsíkon a lélek szétoszlása, a „második halál”. Krisztus óta a lélek ezt (egy emberi életnek megfelelő időtartam alatt) elkerülheti, és megtisztult lelki minőségei szellemével összekapcsolódhatnak. Ez a feltámadás. (Ha viszont erre nem képes, a felgyorsult folyamatoknak köszönhetően hamarabb esik a „második halál” áldozatául).

A reinkarnációval kapcsolatos különböző vallási és filozófiai felfogásokat szépen áttekinti a kiváló francia vallástudós, C. J. Duncan – elektronikusan is hozzáférhető – könyve: a Critical Examination of the Belief in a Life After Death. The Doctrine of Reincarnation (A halál utáni életben való hit kritikai vizsgálata. A reinkarnáció tana). Hemleben Jenseits (A túlsó oldalon) című munkája pedig nagyszámú vélemény áttekintésére vállalkozik Plutarkhosztól Steinerig. (Lásd Irodalom). A rendelkezésre álló elméletek együttesen azt a felfogást tükrözik, hogy egész Világmindenségünk minden síkja szövevényesen összefonódott, s a bármely pontján lévő, bizonyos hatósugarú lét-tudat minőség különböző szintek összekapcsolódásából áll. Ezek szétválhatnak és továbbvándorolhatnak saját szintjük áramlatában, vagy esetleg alacsonyabb szinten is, de az ellenkező folyamat is lehetséges, emelkedhetnek és tovább is integrálódhatnak. A lét-tudat egyre több mindent világíthat át maga körül és egyre több mindent tekinthet önazonosnak. A határ a teljes Valóság maga. És akkor minden egyes lényt a végső Egy létesülésének, inkarnációjának, és reinkarnációjának tekinthetünk.

Jelen keretek között nincs lehetőségem arra, hogy bingeni Hildegard túlvilágra vonatkozó jelentős látomásait (A Vashegy felhői mellett, az Aranyalagutat, az Angyali karokat, a Lélek két útját, A misztikus testet, az Eredendő áldást) részleteiben ismertessem, ezekre csak irodalmi utalást adok. Ehelyett veszem magamnak a bátorságot, hogy leírjam, e képekre milyen összefoglaló értelmezést kaptam, s ennek alapján, hogyan tudnám összegezni elő- és utóéletünket.

Preexisztencia

Születés előtti lét

Isten gondol öröktől fogva téged,

„elméjében" léted, mint szikla áll,

mi ehhez képest habfodornyi élted,

és mit változtat rajtad a halál?

/Weöres Sándor: Prae-existentia)

Az őseredetből kilép egy megnyilvánulás, egy isteni eredetű rezgés, ami maga köré vonz energiákat. A „sors (karma) urainak” nevezett szellemi lények ezt egyéniséggé formálják. Ez az egyéni szellem a finomanyagi világból rá jellemző asztráltestet formál ki, majd ennek megfelelő fizikai testben inkarnálódik. A lények eredendő teremtésekor maga az isteni rezgés alakította ki a szellemi vonásokat. Jelenleg az előző életek által kialakított szellemi karaktervonásokból alakítanak újabb kombinációkat a „sors (karma) urai”.

Posztexisztencia

Halál utáni lét

Nem nyughatsz addig, se halva, se élve,

Míg át nem szőtted árnyad és színed

A Szerelem végtelen szőttesében,

A béke aztán lesz tied.

(Weöres Sándor: Post-existentia)

A halál után felviszik a lelket a fénybe, a szellemi régióba. Ott alkalma nyílik saját szellemével való egyesülésre, a feltámadásra. Ha ez nem sikerül, akkor a lélek egy ideig a földi szférában lebeg, majd elalszik és az emberi kollektív tudattalanba kerül. Először a legalacsonyabb érzelmeinek megfelelő szintre süllyed, és ezek feltisztulásáig intenzív szenvedésben van része. (Testen kívüli állapotban az érzelmek átélése sokkal erőteljesebb, mint a test által tompított minőségben!) Fokozatosan tisztulva enyhülnek szenvedései és emelkedik feljebb. E „purgatóriumi" állapotban az ember túlélő minőségei durvább asztrál-éteri burkán keresztül az emberi aurákból kap tudati impulzusokat, párhuzamos inkarnáció esetén elsősorban a saját újabb testet öltésének aurájából. Szellemének kísérnie, figyelnie kell őt a tükröző tudat (a Hold-princípium régiójából). Idővel fel kell ébresztenie és alkotó módon tanítania kell a lelket, nemcsak magyarázás, hanem élményszintű tapasztaltatás révén is. El kell érni azt a fokot, amikor a lélek meg akar szabadulni durva asztrál-éteri burkától és kilép abból. Ekkor mentalitása még el-elalszik, érzelmeit azonban már uralja a szellem világossága. Teljes felébredésekor a lelket felviszik a romlatlan menny határára, és annak angyalai (a trónusok, a „vének”) határozzák meg, hogy melyik asztrálrégióban kell tovább tisztulnia. El kell érnie azt a fokot, amikor már nem akar szellemétől különváltan létezni. Ha ez megtörténik, akkor a megtisztult lélek a kegyelmi erők igénybevételével felemelkedik szelleme régiójába, és vele egyesülve feltámad. (A feltámadásra képtelen lélek idővel teljes egészében szétoszlik és csak elemei sodródnak be újabb létformákba.) A feltámadás után következik a mennybemenetel, belépés a sugárzó fény, a Nap-minőség régiójába. A magasabb régiókban integratív folyamatok játszódnak le (duálja szellemével, előző életei szellemeivel), majd egy aranyalagúton keresztül feljuthat a romlatlan mennybe. Itt integrálódik, először mindazok szellemeivel, akikkel valaha is kapcsolatba került, majd Mesterekkel és a Krisztussal is azonosulni képes. Ezt követheti az isteni én megélése és a visszatérés az őseredetbe. A szentekben már itt a földön létrejöhet a feltámadás, a megtisztult lélek és szellem egyesülése. A keresztény hit szerint Krisztus őszinte hívéért maga az Úr száll le, a keleti vallások szerint, akinek Mestere van, azt ő vezeti, irányítja túlvilági útján. A gonosz lelkek viszont pokoli régiókba süllyednek, ahol a kínok hatására ébren maradnak és el is pusztulhatnak. Ha sokszoros testetöltés után sem következik be a feltámadás folyamata, akkor idővel a szellemi központ is elemeire bomlik s ez a személyi minőség többé nem jelenik meg. Az Ószövetségben és az Iszlámban jelentkező „világvégi feltámadási folyamat” azokra a föld-felé irányuló, földhözkötött személyekre vonatkozott, akik nem voltak képesek a túlvilágon felébredni, és sajátságaik csak világunknak egy ciklusvégi nagy felmérésekor kerültek megítélésre, hogy megelevenítsék, vagy megszüntessék azokat. A tisztulás jelenlegi lehetősége a túlvilágon természetesen nemcsak a keresztény vallás követőire és nemcsak a Krisztus után születettekre vonatkozik, mert Krisztus a kollektív emberi tudattalan más idődimenziójú pokoli régiójába szállt le és alakított ki innen feljárót a mennyekig. A más vallások követői viszont más vezetőkkel és esetleg más élményekkel, látomásokkal találkoznak a túlvilágon.

A fenti magyarázat nyilván a ma emberének felfogási szintjére redukálja a valódi, elménk számára egészében át nem látható, fel nem fogható folyamatokat. De „miheztartás” végett szükségünk van ilyen perspektívákra, bíztatásként is, figyelmeztetésként is. Legalábbis mindazoknak, akik e nélkül nem törekednek arra, hogy tiszta és jó életet éljenek, vagy akiknek nagyon fontos, hogy értelmük is elfogadható ismeretekhez jusson.

Angyalok és lakásaik

A láthatatlan világok és lényeik rendszerei vallásos világképekben

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

Én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

Rajtam a kárhozott nép városába

(Dante: A Pokol kapujának felirata)

Második ország kerül ide szóra,

ahol kitisztul az emberi szellem

s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója

(Dante: Purgatórium)

S ha nyelvem annyi kincset bírna adni,

Mint képzeletem, még akkor se mernék

Legkisebb festésébe belékapni.

(Dante: Paradicsom)

A lélek odajut, ahol otthon van,

A mennyet pokollá, mennyé a poklot,

Maga teszi magának.

(Milton: Az elveszett Paradicsom)

KEZDETBEN, héberül: Beresith, görögül: En arkhe, latinul: In principio, magyar értelmezésben pedig: kezdetkor, a kezdetek előtt, az Idő kezdetekor, az őseredetben illetve alapelvszerűen teremtette Isten a Világot – ezzel a mély értelmű kifejezéssel kezdődik a keresztény Szentírás. Ha a nagy vallások misztikus irodalmát is figyelembe vesszük - ismételve a már áttekintetteket –, akkor a Teremtő Isten előtt/fölött az Abszolútumot, a Telítettséget-és-Ürességet, a Személy- és Időfölötti minőséget is figyelembe kell vennünk, mégpedig úgy, mint az Univerzum igazi, végső forrását. S valahogy így próbálhatjuk meg a lehetetlent, a keletkezés rejtélyét az örökké kíváncsi elme számára még egyszer megfogalmazni, hogy azután a további alászállás fokozatairól is képet alkossunk.

Az Abszolútum, az örökkévaló Lét statikus, önmagába fordul, önmaga tudatában van, mintegy önmagát kontemplálja, és telve van a Minden potencialitásával. Pleroma, Teljesség, Teli Üresség. Természete az, hogy időnként bizonyos sajátságokat, törvényszerűségeket kiáraszt magából, megnyilvánul. Ilyenkor teljességét visszavonja, tudata Teremtővé, Istenné válik, s a visszahúzódásakor keletkezett ürességbe minőségeket áraszt ki, törvényekként, lényekként és Kozmoszként. Eredetileg minden kiáramlott/teremtett lény figyelme kiterjedt Istenre és a Világra egyaránt. A Világ további teremtésében minden lény részvett, és – mint a gyermek Jézus – növekedett kedvességben és bölcsességben. De egy részüket tapasztalataik elbűvölték, csak a teremtett minőségekre koncentráltak, Istentől elfordultak, Isten – mai kifejezéssel – tudatalattivá vált számukra. Megtörtént a bukás, az egyéni akarat előtérbe állítása, az egységes tudat elvesztése. E lények környezete alacsonyabb, materiális világokká alakult, s e lények azokat népesíthették be. Mi emberek is egy, az anyag által erősen leszűkített tudatú világba sodródtunk bele.

Az emberiség nagy vallásai mind bemutatnak, ábrázolnak az ember számára egy struktúrát, az egyre finomabb világok rendszerét, amin keresztül ide kerültünk, s ami visszavezető útként szolgálhat kiinduló állapotunkhoz. Rendkívül színes kavalkád tárulhat elénk, ha a vallások túlvilágképeit próbáljuk áttekinteni. Sokszor mitikus, sokszor meseszerű elemekre bukkanhatunk, össze is zavarodhatunk a nagy kavarodásban. Mégis, megpróbálkoznék néhány, talán könnyebben felfogható túlvilágkép bemutatásával, esetleg nyerünk általuk valami betekintetést a láthatatlan világok misztériumába. A kabbalista, valamint a szikh rendszert vázolom fel. Az utóbbit azért választottam, mert 1. integrál hindu, buddhista, Iszlám és keresztény tanokat, 2. jól illeszthető a kabbalista rendszerrel is és 3. látomásrendszere meglepően hasonlít a keresztény látnok bingeni Hildegard látomásaihoz. Próbáljuk tehát valamilyen módon felfogni, megközelíteni a túlvilág minőségeit!

Először tekintsük meg a zsidó misztika, a kabbala szefirot (=szféra, fokozat) rendszerét az ún. életfa ábrázolásban (lásd 2. ábra).

2. ábra A kabbala ún. szefirotjai az „Életfa"-szerinti ábrázolásban

A különböző szférák/fokozatok jól egyeztethetőek Naprendszerünk bolygóprincípiumaival, ezek megélése és meghaladása révén érhető el az Eredet állapota.

A szefirotok magyar neveit és a hozzájuk kapcsolható bolygóprincípiumokat az alábbiakban tekinthetjük meg:

Számozatlan (vagy tizenegyedik) szefirotként tartják számon a rejtett Daath (Tudás) szféráját, amelynek nyílása a felső hármas csoport (triád) alatt helyezkedik el, és ami a Szaturnusz nehéz, sorsszerű princípiuma felfelé vezető útként való felismerését jelzi. A keresztény kabbala lényeges többlete, hogy – Krisztus mennybemenetelére utalva – e szefirot felső nyílását jeleníti meg a felső triád közepén, az Istenfiú aranyos trónjaként, az igazi szellemi Napként. Így a felső triád a keresztény Szentháromság megjelenítőjévé válik. A Korona szefirot képviseli az Atyát, a „mennybement” Tudás szefirotja a Fiút, a Bölcsesség szefirot a Szentlélek befogadó, az Intelligencia szefirot a Szentlélek kiáradó, teremtő aspektusát.

Más kultúrákban is előszeretettel alkalmazzák Naprendszerünk bolygóprincípiumait a visszaút lépcsőfokaiként. Ilyen a szikh túlvilágkép is (lásd 3. ábra)

3. ábra A szikh túlvilágkép

A 16. században létrehozott szikh vallás egy nagy ökuméne kiinduló alapjának is tekinthető. Átvették a hinduizmusból a guruizmust, a buddhizmusból a Nirvánát, az Iszlámból az Egyistenhitet, a kereszténységből a szeretet központi szerepét. Túlvilágképükben a Hold és a Vénusz (az ezoterikus irodalom alsó asztrál világa) nem válik szét, bár több néven is szerepel. A legmagasabb világok Forgó Fényörvénye (Bhanwar Guphája) az igazi, spirituális Napnak feleltethető meg.

A szikh Sant Mat (Szent Ösvény) Mesterei meditációikban[10] nap-mint-nap keresztülhaladnak ezeken a világokon és tanítványaikat is fokozatosan átvezetik azokon. Az emberi lélek közös szimbólumnyelvén kifejezett élményeiket nyugati tanítványaik az ezoterikus irodalom nyelvhasználatával (lelki=asztrál, szellemi=kauzál, lelki közegben megjelenő szellemi=mentál) továbbítják a következő összegzésben:

Az asztrál világ megtapasztalása

Az asztrál szint pokoli és purgatóriumi régiói nagy részét a Mesterek a vezetett kereső elől áldóan eltakarják, így a kereső leginkább egy fénylő égitestekkel telehintett nagy űrt lát. Jó, ha felismeri, hogy három ösvény van. A baloldali vezet az okkult ál-rishik (ál-bölcsek), jógik, sziddhák (mágusok) birodalmába, akik az idő rabságában maradnak és az embereket is a reinkarnáció birodalmában akarják visszatartani. (Innen hatnak, irányítanak számos ezoterikus iskola szellemi vezetői.) Jobboldalt más magasrendű világok felé vezet bejárat, de a végső cél elérésére az ember számára legközelebb a középső út esik. A tanítvány ebben a tartományban az „árnyéknélküli fény” szép alakjaival találkozik, akik haladásában vissza is tarthatják. Ezek az asztrál mennyországok (v.ö. boldog lelkek hona, elíziumi mezők, Ábrahám kebele). Az előrehaladott jógik is itt tartózkodnak.

A mentálvilág megtapasztalása

Az előző régiókon áthaladva a tanítvány előtt hirtelen felrobbanhat egy fénylő égitest, és ő beléphet egy kanyargó alagútba, a Bankanalba (v.ö. tű foka). Morajló bolygóközi ösvény ez, amelyen meghallható az OM hang. Az utazó egy magas bástyákkal és tornyocskákkal ellátott, erődszerű építményekkel teletűzdelt vidéket észlel, amely az emberi sorsok tárháza. Először felhős, viharos a tájék, de idővel a múltbeli karmák majdnem semmivé égnek, és a tanítvány feljebb emelkedhet. A tájat egy vörös Nap fényében karmazsinszínűen látja, majd együttesen megpillanthatja a Három Gyönyörűség (test, lélek, szellem, a három ősminőség: anyag, energia, tudat, a három szent hegy: Meru, Sumeru, Kailash) legmagasabb csúcsait. Ez az Egyetemes Tudat síkja. Innen még egyszer kell újraszületni.

A szupramentális (=a magasabb asztrálminőségbe burkolt kauzális minőség) világának megtapasztalása.

Amikor a kereső karmái jelentős részétől megtisztult e birodalomban, átléphet a 10. Kapun, a szellemi látás kapuján, a Nap-régión, ami igen intenzív holdfényhez hasonlóan jelenik meg. Itt megfürödhet a halhatatlanság (Amritsar) tavában. Innen már nem kell reinkarnálódnia sem, és látja Mestere sugárzó fényalakját, közvetlen irányításban részesül. Más tiszta lelkekkel (hattyúkkal) van együtt, és szüntelenül hallja a „megpendítetlen” Határtalan Zenét (Anahat Shabd). De ezután még át kell szelnie a Nagy Sötét Űrt, hogy a nagy időkorszakok rabságából megszabaduljon (vagyis jelentős idődimenzió-váltáson kell átesnie). Ezen a nagy próbán Mestere segíti át.

A kauzál világ megtapasztalása

Az Űrből kiemelkedve öt hatalmas régiót lát meg Forgó Fényörvényként a négy alapszínben és fehérben pompázva (v.ö. Mandalák). Kétoldalt (az ún. Hansni ill. Rukmini alagutakon átjutva) ragyogó szépségű kozmikus szigeteket (v.ö. édeni kert) és sugárzó, gyöngyökkel, drágakövekkel díszített palotákat (v.ö. Mennyei Jeruzsálem) pillant meg. A birodalmat egy hatalmas szellemi Úr, az „ÉN VAGYOK” (ANAHU) kormányozza. Az égi fuvola zenéje hangzik, és feltárul mintegy nyolcvanezer világegyetem és világok tízmilliói.

Az isteni világ megtapasztalása

A legtisztább lények (hattyúk) szitár (citera) hangjai mellett vezetik el a megtisztult emberi szellemet a Szeretet Urának boldogító színelátására. Az Úr a szellemet átöleli és megtapasztaltatja vele a Sat Purush (=Igazi Szellem, Legfőbb személy) minőségét. Amikor jónak látja, belemeríti a Láthatatlan, Megnevezhetetlen, Felmérhetetlen Lét-Tudat és Szeretetóceánba, ami emberi szavakkal nem írható le. A misztikus így szól: „Micsoda dicsőség! Semmi sincs, ami közvetíthetné az ottaniakat. Reménytelen a próbálkozásom!”

Igen érdekes, hogy a nagy keresztény látnok, bingeni Hildegard látomásaiban a szikh világképhez igen hasonló szerkezet rajzolódik ki. Misztikus test című látomásából (lásd 3. kép), amely a kollektív emberi pszichét nagy, kék alakként ábrázolja, a szellemi eredetű minőségeket pedig aranyló formákként, leolvashatjuk a Hold-Vénusz régiók összemosódását. A Hold félköríve az alak nyakánál helyezkedik el, míg a vénuszi minőség szeretetteljes védő hatásként ez alá ereszkedik, és kétoldalt kiterjesztett védő karként-kézként jelenik meg.

3. kép Hildegard von Bingen: Misztikus test

Hildegard tojás alakú Univerzum látomásában (lásd 4. kép) teljes bolygórendszerünket felfedezhetjük. Középen van a Föld, purgatórium jellegű felhőrétegeivel. Fölötte a két piros félkör a két hajnal-alkony csillag, a Merkúr és a Vénusz, köztük fehér vonal jelzi a Hold kontúrját. A csillagos égbolt felső felében van Naprendszerünk Napja, az igazi szellemi régió kapuja, ami azonban az egész rendszerben csak a Holdnak imponál. E fölött két piros csillag jelzi a Mars-Jupiter régiót. Majd a Szaturnusz minőségét a pokoli, bakacsinfekete" nagy sötét űr jeleníti meg. Tüzei hatására csoportosan tisztuló lelkek fehér kupacai bukkannak elő. Az Univerzum Tojásának külső és belső arany sziromszegélye a romlatlan menny szellemi és isteni részét mutatja. Külső, szellemi részében egy csillag (Uránusz), belső, isteni részében egy hatalmas piros csillag, az igazi Szellemi Nap látható két piros csillag kíséretében. (Ezek a Neptunnak és Plútónak feleltethetők meg - mégpedig egy 12. századból érkező látomásban!). A kódexkép felső szegélyén látható repedés a megnyilvánulatlan világ végtelenségébe átvezető nyílás.

4. kép Hildegard von Bingen: Az Univerzum Tojása

A fenti látomásban a szikh világképhez igen hasonló a csillagokkal teletűzdelt ég, a karmazsinpiros Merkúr, a Hold-szerű Nap, a Nagy Fekete Űr, valamint a romlatlan mennyben világító igazi Szellemi Nap. Hildegardnak egy sorozat- látomásában megjelenik a fal-bástya és erődrendszer képe is. Ezek az építmények kövekből és tükörszerűen tiszta falakból tevődnek össze, és Hildegard maga írja magyarázataiban, hogy az előbbi az emberek egyéni tudata (egyes képeken emberalakokat is berajzoltat az egyes kőkuckókba), az utóbbi pedig a tükröző tudat, én egyetemes tudatnak nevezném. E látomássor egyikét , A megváltás falai és bástyái címűt 5. képünkön mutatjuk be.

5. kép Hildegard von Bingen: A megváltás falai és bástyái

A kísérőszövegből megtudhatjuk, hogy a kép bal alsó felén látható, szívhez hasonló fej az egyéni és egyetemes tudat határán: a „féltőn szerető Isten”, a Törvény Ura. „Északra”, ami Hildegardnál azt jelenti, hogy a bűnök felé néz, haragvó arccal. Hatalmas szárnyaival rá-rácsap az építményre, de nem olyan erővel, mint ami hatalmából kitelnék. Az Ó-Testamentum haragvó-büntető Istene ez, a Törvény, az igazság, az ok-okozatiság Ura. De középen fent megjelenik a Kegyelem Ura is, a testet öltött Fiúisten. Szintén az egyéni és kollektív tudat határán ül, de ő maga is beépül az egyes ember tudatminőségébe. Ugyanakkor nagy tanítást ad: rámutat a fénykörre, az Atya hatalmára, ami nagy fényességgel önti el az épület alsóbb és felső részeit, és írásokat sugall az egyetemes tudat magasra emelkedő bástyájáról. Szemközt pedig az egyéni tudatok bástyái épülnek, amelyekben az egyes emberek feljebb és feljebb emelkednek. Így jelenik meg a karma erődrendszere egy keresztény misztikus látomásában.

Igen bíztató, hogy Hildegard más látomásaiban a Napunktól Az Istenfiú mennyei trónjáig a Nagy Sötét Űrön Aranyalagút", "Aranyátjáró" vezet át Krisztus megtisztult követői számára. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a megváltott hívőnek nem kell megtapasztalnia a finomanyagi világ rettenetes erejű poklát.

Más, hindu-buddhista rendszerek az ősbolygók illetve a csakrák hetes rendszerének megfelelő "létrát" állítanak elénk, de sokkal részletezőbb világképek is vannak. (Például a buddhista 31 sík rendszere l. Dhammananda Maha Thera:What buddhists believe. /Amiben a buddhisták hisznek[11]/, David Pratt: Heaven and Hell. /Menny és pokol/ /ourworld.compuserve.com/)

Minden nagy hagyomány tud a szemmel nem látható világok angyali-démoni lakóiról is. Bingeni Hildegard egy igen didaktikus, részletes látomásán tanulmányozhatjuk a keresztény misztikus Dionysios Areopagites rendszerét, s összehasonlításképpen egy hasonlóan tagolt, de kevésbé részletes hindu elképzelést is láthatunk (lásd 6., 7. kép)

6. kép Hildegard von Bingen: Az angyali karok

7. kép Hindu miniatúra

Hildegard látomásán kívülről kezdve őrangyalainkat a Hold és Vénusz angyalait láthatjuk (az utóbbiakat Vénusz tükre jelöli), majd a Merkúr kék és a Nap aranyszínű emberi alakjait (az emberi lelket és szellemet). A Mars régióban a fej fölött (a 8. csakrában) megjelenő Szentlélekláng összekapcsol két lényt, a Jupiter régióban kettős sisakréteg jelzi egy még magasabb minőség aktiválódását, és hatásukra további személyes integrációs folyamatot vehetünk észre. A nagy űr sötétlő kéksége után az egyre integráltabb trónkerekek, kerubok és szeráfok elnevezésű angyali karok boldog körtáncát látjuk a központi Abszolútum üres fénye körül. A szeráfok már a szeretet olyan fokán vannak, hogy személyes tudatuk megtartása mellett mindennel egyek. A hindu képen az isteni minőséget Krisna és Radha központi tánca, a szellemi minőséget a piros táncolók, a lelki minőséget a zöld táncolók, a fizikai minőséget a fekete, körből négyszöget alakító álló alakok jelképezik. (Minden vallás láthatatlan világainak különböző lényeiről jó áttekintést kaphatunk Angels and Demons /Angyalok és démonok/ címen a cyberspacei.com (jesusi)iunlight weblapon, ahol - szemben e tanulmánnyal - a démonológia is kifejtésre kerül. Mindazoknak, akik a negatív erőkkel szemben felveszik a harcot, ezzel a hátborzongató, sötét ismerettel is bírniok kell).

Bemutatott ábrázolásainkban bizonyos térbeli rendezőelv szerepelt: lent-és-fent, kint-és-bent. Ennek a szemléletnek a megmerevedett formája a háromrészes („tripartite”) világkép, vagyis az ég, a föld és a föld gyomrába süllyesztett pokol elképzelése. A misztikusabb szemlélet nem így tekint a világokra, hanem érzékeli, hogy a láthatatlan minőségek át-meg-áthatják két szemünkkel látható világunkat. A merev nézőpont feloldása céljából a kabbala nemcsak az 1. ábránkon bemutatott életfa-szerű ábrázolást alkalmazza szféráinak feltüntetésére, hanem körkörös ábrázolásokat is alkotott. Ebből is többfélét: egyrészt koncentrikus köröket, úgy is, hogy a legfelső, úgy is, hogy a legalsó minőség van legbelül, s a többi héjszerűen borul rá, másrészt úgy, hogy az egyes szférák gyöngyszerűen fűződnek fel egy körben úgy, hogy a legalsó és a legfelső minőség találkozzék egymással. („A pokolból ablakok nyílnak a mennyre!”)

Amennyiben a fentebb ismertetett világképeket a tudományos és filozófiai világképekkel is össze akarjuk vetni, akkor bele kell helyeznünk őket más gondolatrendszerekbe is, vagy át kell, hogy hassuk őket azokkal, hogy érzékeljük: világunk nem egy szempontú sémákból áll, hanem túlcsorduló gazdagságú kölcsönhatásokból, amelyeket a tanítások csak didaktikus okokból egyszerűsítenek le. Elménk meghökkentése céljából ezért végezetül felsoroljuk a ma „közkézen forgó” világfelfogásokat.

sak az Univerzum létezik.

Az Univerzum és a Preuniverzum ősállapota egymás mellett létezik.

Létezik az Univerzum, valamint a Jahve, Allah vagy más néven megnevezett Isten, a látható világok, a láthatatlan másvilágok és lényeik.

Létezik az Univerzum és Teremtője, vagy teremtői és azoknak Teremtője.

Az Univerzum más univerzumokkal együtt létezik.

Egy nagyobb rendszer fogja össze az univerzumokat.

Én Vagyok és nincs semmi más (az egyszerű szolipszizmus változatából kiindulólag, miszerint csak abban lehetek biztos, hogy „én vagyok", addig a tudatszintig, hogy Mindennel egy vagyok).

Egyszerre kell tudnunk mindezen tág lehetőségekről és arról is, hogy konkrétan a mi Naprendszerünk Föld bolygójának lakójaként tudunk elkezdeni tájékozódni a nagy Mindenségben. Eközben bizakodnunk kell -- bármilyen is még ma az emberiség átlagos tudata -- hogy idővel majd egyre többen és többen nyílunk meg a szellemi szemlélet számára, és a magasabb, kegyelmi erők befogadása révén porszemnyi identitásunk át fog váltani egy sokkal átfogóbb tudatosságra.

Zárszó

A fejezetben – a metaelméleti nézőpont keretében–törekedtem az objektivitásra, de az összegzésem végül is csak szubjektív lehet. Nagyon helyesnek tartom Fromm megállapítását,[12]hogy az ember rendelkezik egy „X-Erfahrung-gal”, egy érzékszervein túl szerzett tapasztalással az ismeretlenről, a transzcendensről. És ezt a tapasztalását mindig a saját tudati szintjén értelmezi, fejezi ki. Az emberiség gyökereiről való ismereteink szerint az ősi, természeti népek felfogták, hogy a dolgoknak van valami lényege, ami nem kívülről hatol beléjük, de ugyanakkor mindent áthat. Ezt a polinéziai népek mana elnevezése után manaizmusnak nevezzük. Azután felfogták, hogy a halottakkal álmukban találkozhatnak, sőt a médiumi képességek révén velük kapcsolatot létesíthetnek. És kifejlődött a lélekhit, az animizmus. Az embernél ezen belül megkülönböztették az élő lelket, amely lélegeztet, és az árnyék-vagy képmás-lelket, amely túléli a testet. A halál utáni lét hite létrehozta a halott- és ős-kultuszt, de egyben felvetette az eredet kérdését is. Az egyén, híres ember vagy törzs jellemző sajátságait az olyannyira elevenen felfogott állatok, mint szimbólumok révén jelenítették meg, s e totemekből származtatták magukat. Ez a felfogás a totemizmus megjelölést kapta. (Ne kerülje el figyelmünket, hogy még a Szentlélek galambjában is visszaköszön ez a szemlélet!) A természeti jelenségek mögötti minőségeknek, valamint a kiváló személyiségek, hősök nagy erejű, túlélő lelkeinek érzékelése révén kialakult a polidémonizmus és politeizmus hiedelemrendszere, majd az ezeken belüli hierarchikus rend, a kiemelt istenben való hittel (henoteizmus), majd a végső Egyisten imádásával (monoteizmus). A kézműves ember az isteni erőket bálványaiba törekedett koncentrálni, s így létrejött a fétis tisztelete, kultusza, a fetisizmus is. Végül az istenkirályok, szakrális uralkodók és szent mesterek megjelenése és lényük, ténykedésük lenyűgöző volta nyomán egyre jelentősebbé vált a legmagasabb szint felé közvetítő Istenemberben való hit. Valljuk meg, e tapasztalati formák megváltozott köntösben ma is fellelhetők, és lényeges új fogalmat a fentiekhez ma sem tudunk hozzátenni.

Mindezek közül a magam számára kiemelkedő jelentősége annak van, hogy hiszek az Istenemberben és az Ő „Atyjában[13]”-, antropikus univerzumunk és az ember Teremtőjében. Hiszem, hogy az Istenemberrel és az Ő „Atyjával”, a jómagunk és a minket körülvevő világunk Teremtőjével kapcsolatba léphetünk és ők velünk törődnek. Természetesen ezt saját ideáik érvénye szerint teszik, de ennek alapeleme, hogy minket visszavárnak és elfogadnak. E szint fölött lehet egy általunk még fel nem fogható, mindent átfogó Értelem, és/vagy egy véletlenszerűen törvényeket kibocsátó Ősforrás. Ezek nem emberszabásúak, és meghaladják felfogásunkat. De a mi „Atyánk” felfogja e minőséget, illeszkedik hozzá és kitárja előttünk is a lehetőséget, hogy általa mi is beilleszkedhessünk. Ennyi nekem elég, hogy „gyermekszívvel, öntudatlan” megnyugodhassam e világkép adta keretek között. Ugyanakkor tudom, hogy az X-Erfahrungnak tudatszintünktől függően sokkal magasabb rendű kifejtései is lehetségesek; még én is megélhetem, hogy mindezekkel, akikben most hiszek, egynek tudjam magam, s az emberiség úgyszintén elérheti ezt. Reméljük, hogy a sokrétegű, korszerű szemlélet, amely e könyvben összegződik, szintén ösztönzően fog hatni ebben az irányban is. Kívánom, hogy e könyv által is „mozgassa meg a pillangó a szárnyait!”

Fontosabb irodalom

Arnsby Jones, George: A lélek útja a Sant mat tanítása szerint, in: Ajaib Singh: A szeretet üzenete. Budapest, Sant Bani, 1992.

Bellinger, Gerhard J.: Nagy Valláskalauz. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.

Bingeni Szent Hildegard élete, ahogy Gottfried és Theoderick szerzetesek a 12. sz.-ban lejegyezték. Budapest, Ursus Libri, 2004.

Bramana Maharshi: Oltalmazó Útmutatás. Nyíregyháza, 2001. Kötet.

Előd István: Katolikus dogmatika Budapest, Szent István Társulat, 1983.

Glasenapp, Helmuth: Az öt világvallás. Budapest, Gondolat, l975.

Griffith, Bede: A New Vision of Reality. Templegate, 1992.

Griffith, Bede: Return to the Center. Norwich, Canterbury Press, 2003.

Griffith, Bede: Universal Wisdom. A Journey through the Sacred Wisdom of the World.

Harper Collins London, 1994. Szent István Társulat.

Hemleben, Johannes: Jenseits. Ideen der Menschheit über das Leben nach dem Tode vom

Aegyptische Totenbuch bis zur Anthroposophie. Hamburg, Rowohlt, 1975.

Herrigel, Eugen: A Zen-út. Budapest, ÚR, 1997.

Küng, Hans, von Stietencron, Heinrich: Párbeszéd a hinduizmusról. Budapest, Palatinus, 1999.

Küng, Hans, Bechert, Heinz: Párbeszéd a buddhizmusról. Budapest, Palatinus, 1999.

Küng,Hans, van Ess, Josef: Párbeszéd az Iszlámról. Budapest. Palatinus, 1998.

Küng,Hans, Ching, Julia: Párbeszéd a kínai vallásokról. Budapest, Palatinus, 2000.

Schaya, Leo: Az ember és az Abszolútum a kabbala szerint. Budapest, Articus, 2002.

Smith, Huston: A világ nagy vallásai. Budapest, Officina Nova, 1995.

Szász Ilma: Az Élő Fény Árnyéka. Budapest, Kőröspatak, 1997.

Szász Ilma: Elérhető tudatfokozataink a hinajána buddhizmus, hinduizmus, a kereszténység, a kabbala és a szufizmus szerint. www.INCO.hu 2003/2

Váradi Tibor: János evangéliuma a szellemtudomány fényében. Budapest, Napfényes Élet Alapítvány, 2002.

Watchman Nee: A normális keresztény élet. Evangéliumi iratmisszió, Stuttgart.

Yukteswar: The Holy Science. Self-Realization Fellowship, Los Angeles, 1990.

[1] Bede Griffith (1906–1993) Indiában élt bencés szerzetes, a hitek közötti („interfaith") spiritualitás élharcosa volt.

[2] Felsorolásukat lásd hátul az Irodalom részben. Megfontolandó Hans Küng azon gyakorlati következtetése is, hogy a vallások közti béke nélkül a világbéke nem valósulhat meg.

[3] Schuon, Frithjof: Az emberi állapot gyökerei. Budapest,. Arcticus, 2001.

[4] C.S.Lewis: The Problem of Pain. Glasgow, Collins, 1978.

[5] A Bhagavad Gíta legihletettebb kommentárját, az ún. Dnyanesvárit a 13. században élt szent, Dnyanesvár írta elhunyt mestere Nivrittinath sugallatára.

[6] Maharisi Mahes jógi szerint Univerzumunk egésze ma a kalijuga időszakában van, az egyes részek fejlődése nem egyenletes.

[7] A názáreti Jézus missziójának többen nem tulajdonítanak kiemelt jelentőséget, így Schuon sem, s e kötet egyik szerzője Dienes István hasonlóképen nem. A magyar származású új-zélandi szellemi tanító, Vallyon Imre szerint az európai spiritualitás katasztrófája az, hogy a zsidók Jézust nem ismerték el Isten Fiának, a keresztények pedig azt állítják, hogy Ő Isten egyedüli, egyetlenegy fia.

[8] Lásd: Kenneth E. Hagin: Hét dolog, amit tudnod kell az isteni gyógyulásról. Budapest, 2003. Krisztus Szeretete Egyház

[9] Ezúton köszönöm Dienes István azon közlését, hogy a keresztény korszakot megelőzően hindu iratok említik ezt a reinkarnációs formát. Így legfeljebb e folyamat előtérbe kerüléséről beszélhetünk a kegyelmi korszak folyamán.

[10] Meditációs módszerük: fény és hangjóga. Fénylő képeiket, mint a csillagos égbolt, a viharaitól megtisztuló erődrendszer, a halhatatlanság tava hattyúkkal, vagy a Forgó Fényörvény, amelyet paloták és kertek szegélyeznek, megtaláljuk élményeiknek a továbbiakban következő bővebb leírásában. A hangélmények hierarchiája így jellemezhető:

Először a tücsök szól,

Majd a vihar zaja, tengermorajlás és különféle dobok,

És gongok és harangok.

Majd hegedű csendül,

S aztán finom nádsíp,

Legvégül pedig megszólal a szitár.

[11] www.budsas.org

[12] Fromm, Erich: Die Entwicklung des Christusdogmas. Stuttgart, Deutsche Verlagsanstalt, 1980.

[13] A hinduknál ez Visnu vagy Siva, a szikheknél Szat Purus, az Igazi Lélek, a kabbalistáknál Abba és Imma, Atya és Anya, a mahajána buddhistáknál Amithábha Buddha. Mivel az Iszlám kiinduló tétele volt, hogy Allah nem foglalkozik fiak nemzésével, a szufizmusban az analóg fogalom csak burkoltan jelenhetett meg (például úgy, hogy a szufi, aki előtt a szent világok megjelentek, a mennyei Kert „Kertészének” adja át magát).