8. Spirituális költők

Két költő műveiből szeretnék izelítőt adni. Angelus Silesiuséból, aki különleges Szentlélek leáradásból rövid időn belűl árasztotta ki magából a keresztény misztika minden szintjét tömörítő kétsorosait. Teljes költészete olvasható magyar fordításban, talán ez az izelítő lesz, akinek kedvét felkelti a meismeréséhez.

A magyar költók közül Komjáthy Jenőt szeretném bemutatni, aki háttérbe szorult istenes versíróink bemutatása terén, jóllehet talán legspirituálisabban szárnyaló költőnk.

Kár lenne, ha az általa közvetített „azurkék isteni szemről” nem vennénk tudomást.

Angelus Silesius

Ki úgy van,mint ki nincs és nem is volt soha,

Az már-már csupa Isten (ó, örömünk oka)

Úgy kell, hogy én legyek a lángsugár, a fény,

Az egész Isenség színtelen tengerén

Ha végre mindennel azonossá lettél,

Az örök isteni rendbe emelkedtél.

Ki e földön szent lett, nincsen nagyobb tette,

Istennel egy, majd még Őt is elengedte.

Istenhez ne kiálts, Ő kútfő tenmagadban,

Amíg el nem tömöd, ömlik kifogyhatatlan.

A Térben nem te laksz. A Tér lakik benned,

Bontsd hát ki, úgy lehet öröklétre menned.

Édes vendégelés! Isten maga a bor,

Étek ,asztal,zene, a szolga s a csupor.

Az Istenhez a szív egyszerűen benyit,

Ész és szellem soká vár, míg beengedik

Tengerem a világ, hajós az Úr maga,

A testem a hajó,s a lelkem megy haza

Istenben soha sincs gondolat, mert ha volna,

Töprengene, s amit nem szabad, ingadozna.

Megállj, hova rohansz? Tebenned van a menny,

Másutt meg nem leled az Istent sohasem.

Gazdag vagyok, miként Isten. S egy porszem sincsen,

Ami Vele—hidd el—ne volna közös kincsem.

Isten nem kíván tőled csak annyit,

Hogy benne megpihenj, ő végzi majd a többit.

Én királyság vagyok, :szívem, mint trónus áll,

A Lelkem királynő, Isten fia: király.

Szülessék bár Krisztus százszor Betlehemben,

Hiába, ha meg nem született szívedben.

Csak ha átitatott isteni lényege,

Akkor Atyám nekem, s lettem én gyermeke.

Bár Krisztus feltámadt, még sincs varázserő,

Míg a bűnt keresed, semmit sem tehet ő.

A Gonosztól lelkedet Kereszt és Golgota,

Ha ott nincs benned is, nem váltja meg soha.

Isten templomává akkor lesz a lelked,

Ha mintád is Krisztus, s nem csupán lenyelted.

Krisztusban ér halál? Szellemként ébredsz fel,

Mert Istengyermek vagy, Atyád sem neheztel.

A Szent Szellem miért, hogy galambként jelent meg?

Azért, mert ki akar költeni, drága gyermek

(Ne késsél Istenem, kész bennem a fészek).

Világló fény vagyok és szüntelenül égek,

Olajam Isten és mécsesem a lélek.

KOMJÁTHY JENŐ versei

ÚJ JÓZSUÉ

Kiragadom az időből

Ami soha el nem évül.

Megragadom azt a percet,

Ami soha le nem perceg.

Elragadom azt a hangot,

Mi a szívből szívbe hangzott.

Elragadom, föl az égig,

Kit fensége le nem szédít.

Azt a lángot istenkézből

Leragadom, le az égből.

Megállítom azt a percet,

Mi az örök órán perceg.

Beállítom a szívekbe,

Szív legyen a dolgok rendje!

Elállítom, ami múló

Szárnyaszegett, porbafúló.

Megállítom ezt a percet,

Maradjon az üdv itt veszteg!

RIADÓ

Eltörlöm a bűnök

Bánatteli poklát,

Szívembe e lángot

Az Istenek olták.

Beoltom a szívbe

A végtelen elvét,

És fölszabadítom

Az emberi elmét,

Hogy törjön előre

Repüljön a Napba,

Mindig sebesebben,

Mindig magasabbra!

Leszállok a szívbe,

A szív fenekére,

Ragyogjon a lángja,

Ömöljön a vére!

Eltörlöm a bűnök

Bánatteli poklát,

Szívembe e lángot

Az Istenek olták.

JELENÉSEK

Valami titkos isteni szellem

Jár a világon, a lelkeken át,

Lobog a légben, izzik az égben,

Elkapja az élők tünde sokát.

Valami bűvös, végtelen érzés

Visz, ragad el ma mindeneket,

Végtelen eszmék végtelen üdve

Hajtja magasba a szellemeket.

Hova emeltek, hova ragadtok,

Szertelen, édes, boldog erők?

Hátha e körben, tiszta tükörben

Megnyílik Isten az ember előtt?

Hátha ez érzés már a megértés?

És az igazság nyitja a szív?

Itt, ahol lelket iszik a lélek,

Az isteni mű Istenbe behív.

Beragyog mindent az örök Nap;

Boldog, aki őbenne hiszen!

Érez a fűszál, gondol a kőszirt,

Lát az azurkék, isteni szem.

Az, ami lelket lehel a kőbe,

Hímzi a rétek pompamezét,

Szövi a lombok mesteri sátrát,

Emeli bércek büszke fejét.

Ó, ez a látszat már maga a lényeg,

Kérded örökre, s örökre felel.

Ronts neki bátran s nézd az egészet!

A teljes előtted táruljon fel.

Íme, rajongva köszöntelek, Isten,

Ön-telen omló végtelen ár,

Mindenek atyja, mindenek anyja,

Életet ontó tiszta sugár.

Teste az észnek, lelke a szónak,

Lelkeket oldó szent szerelem,

Ki vagy az égben, ki vagy a szívben,

Téged imád itt minden elem!

Ő az örök fény, ő az örök Nap;

Boldog, aki őbenne hiszen!

Nyitva az ég- és íme szívembe

Néz az azúrkék, isteni szem!

DZSELÁLEDDIN RÚMÍ

Én vagyok a hajnal, a hullámzó tenger,

Én vagyok a föveny, lehe est szelének,

Én vagyok a madár, madarász és háló,

Én vagyok a néző, a tükör s a képek,

Én vagyok a szőlő, a sajt, a must és bor,

Kristály kehely, csaplár és ivó testvérek,

A gyertya és tüzén perzselődő lepke,

A rózsa, fülmile s róluk szóló ének,

Én vagyok a homok, a lapát, mész, mester,

Az alapkő, tető; a közép és szélek,

Én vagyok a gyűrü és a lények lánca,

A teremtés foka, az erény és vétek,

Én vagyok, ami van, s az is, ami nincsen,

Dzseláleddin, tudod, én vagyok a lélek.

A PORBA CSÚSZTAM...

A porba csúsztam, mint a féreg,

És most merőn a napba nézek.

Örvényes éjszakába szálltam,

Vihar szaggatta, tépte szárnyam.

A kárhozat ölébe dőltem,

Már magamat is meggyülöltem.

Sötétben egymagamban álltam,

Magam siratva halni vágytam.

Mint satnya rózsa, el-, letörve,

Szél sodra vitt forgatva körbe,

És én tehetlen, akaratlan

Magamat néki általadtam.

Mint pelyhet, úgy dobála engem,

Fürösztve porban, förtelemben.

Határtalan, sivár, kietlen,

Könyörtelen, kérlelhetetlen

Borult reám ólompalásttal,

Elnémult a kedves madárdal,

Vadon az éden, éj a nappal.

Kevesbet éltem minden nappal.

A porba csúsztam, mint a féreg,

És mostan szinte égig érek.

Itt vagyok, a mesék királya.

A napnak izzó glóriája,

Szédítő üdvök pompakéje

Von fátyolt kínaim fölébe.

Sebeimet bíbor takarja,

Ringat a mámor puha karja.

Nagylevelű, bizarr virágok

Borítják el a pusztaságot.

A tiszta lég illatlehellő,

Nem rejt vihart a lepke felhő;

A viharok mélyén pihennek

A szunnyadó, szilaj kebelnek.

Hattyú lebeg a ringó vízen:

Az én gyönyörben úszó szívem;

A fénybogár a rózsapelyhen

Az én gyönyört sugárzó lelkem;

A pillangó levelek selymén

Az én gyönyörtől ittas elmém.

Most minden perc egy végtelenség,

De nem siratom még se vesztét.

Mert másik jő utána nyomban,

Növekve fényben, hatalomban,

És gazdagabb és szebb a tűntnél;

Minek sirassam tovatűntét?

Igy űzik egymást lenn pihenve

A végtelenségek lihegve.

Szivembe van e csoda nyitja,

Hogy minden perc csak gazdagítja

A múltakat s következőket;

Nem siratom, csak áldom őket!

S ha jő az Éj, akkor se fáj az,

Rágalmazott világkirály az,

Megöli ő - mondják - a napfényt, -

Rákennek minden átkot, önkényt, -

Nem látok én őbenne gyilkost,

Csupán a Nappal álmodik most

Még boldogabb, dicső napokrul,

És örömében könnye csordul,

És könnye földre hull: a harmat...

Ó, meg ne sértsd e szent nyugalmat!

A csillagmilliárdos éjjel

Betölti szívem tiszta kéjjel,

És mindig többet, szebben élek,

Magába már nem fér e lélek!

De ki lelkembe lelket öntött,

A földre hozta le a föntöt,

Kinek lehére most teremnek

Dicsképei a szerelemnek,

Kinek szemén kigyúl az éj is,

Kinek szivén kéjesb a kéj is,

Ki maga él s másokat éltet,

Mert maga a Nap, mert maga Élet:

Ki volt a nő? - Itt ül ölemben,

Ragyogva tiszta szerelemben.

A napba nézek, a napba látok,

Ki festi le ez istenálmot?

DIADALÉNEK

Legyőztem az átkot,

Kivívtam a pálmát,

Az istenörömnek

Örök tüze jár át.

Legyőztem az ádáz,

Az írigy erőket,

Úr vagyok a sorson,

Nem rettegem őket.

Úr vagyok a lángon,

Úr vagyok a vészen,

Az égi hatalmat

Kiküzdve merészen.

Itt állok az élet

Napfényteli halmán,

Úr vagyok a lelkek

Roppant birodalmán.

És járok az élet

Nagy, légi mezőin,

Szabadok a lelkek,

Én hű követőim.

Fölszállok az égig,

Fölszállok a napba,

Megfürdik a lelkem

Bíborsugarakba.

Úr vagyok az időn,

Úr vagyok a téren,

Lelkemmel a mindent

Már játszva elérem.

Kivívtam az üdvöt,

Legyőztem az ármányt,

Az eszmegyönyörnek

Örök tüze jár át.

Ó, jertek utánam,

Ti fénykeresőek,

Már látom az égi,

A büszke tetőket!

EGYSZERRE

Egyszerre, egy varázsütésre

Megnyílt a szívem tiszta mélye,

És benne megnyilatkozék

Egy szédítőn mélységes ég.

Egyszerre, egy nagy pillanatban

Fölpattant a zár s új alakban

Támadt föl az ódon világ,

Szemem boldog örvénybe lát.

Egyszerre, egy dicső tudatban

Átfogtam magamat magamban,

Fölértém a szellem szavát,

S megpillantám Istent magát.

S egyszerre megdöbbentem én,

Hogy nesz nélkül lépett felém

A meztelen szépség maga,

A lélek ős, örök dala.

S a rémes-éden pillanatban

Magamat végleg megragadtam;

S hol minden érzés összefolyt,

Éreztem én mennyet s pokolt.

S hol egymást metszi két világ,

Két szem egymás mélyébe lát,

Hol minden eszme összeforrt,

Legyőztem én mennyet s pokolt.

Legyőztem magamat magamban,

S az örök gyönyörforgatagban

Egyszerre megnyilott az ég:

Szent egység, boldog összesség.

[1893. július 27.]

AZ ŐSIGE

Én vagyok a világ,

A nyilvános titok;

Számtalan személyben

Egyetlen egy vagyok.

Az egyetlen törvény

Vagyok én, az élet;

A világos örvény

Én vagyok a lélek.

Mert én vagyok az ész,

A teremtő elme;

Én az üdv, a szellem

Szertelen szerelme.

Én vagyok az álló

S a száguldó jelen;

Egyetlen érzésben

Örvénylő értelem.

Végtelen végekben

A középpont vagyok;

Az időben nyugszom,

A térben rohanok.

Világokat nemző,

Mindeneket látó;

Az örök körökben

Én vagyok az átló.

Ki vagyok örökké

És mindenütt minden:

Én vagyok az Ige,

Én vagyok az Isten.

[1893. július 27.]

LEHELLET

A szörnyü, rémes forgatagban

Csak egy lehellet a dalom;

A szélben, mely zúg szakadatlan,

Szavam csak röpke fuvalom.

Az égi, roppant karzenében

Magányos, egyes hang vagyok;

Egyetlen szín vagyok a fényben,

Mely Isten homlokán ragyog.

Csakhogy e dal élő lehellet,

Mellyel a rögöt áthatom,

S a fürge szó, melyet lehellek,

Termékenyítő fuvalom.

Az alkotó összhangzatokban

Én éltető ige vagyok;

Sugarat ontó csillagokban

Én arcom is fönnen ragyog.

[1893. július 27.]

KIT MEGCSAPOTT...

Kit megcsapott már ama nagy

Szellemvihar, az őserő:

A földnek immár halva az,

Érdekfonált nem szőhet ő.

Ne bízzatok semmit se rá,

Mert nem való már semmire!

Ki ama nagy fényt láthatá,

Ah, nem való már ő ide!

Útját szegi minden göröngy,

A vad üzemzaj bántja őt,

Előtte gúnyos képet ölt

Az emberélet és a föld.

Az emberarc rémkép neki,

Sötét világ sötét jegye,

Szabad, nagy lelkét égeti

A szolgaságnak bélyege,

Az örök árnyat látja ő

Borongani az arcokon;

Keblére kit vonhatna hőn,

Nincs egy barát, nincs egy rokon.

Kerülnötök jó messzire

Az örök álmot álmodót;

S ha hozzátok hatol hire,

Keressétek, mi rajta folt!

Végetlen-végekig minek

Vele merészen szállnotok?

Az út rideg, a táj hideg,

Vészszárnya merre elrobog.

Irdatlan óriás csupán,

Esetlen nagyság, semmi más:

Hogy létre hozta őt, csupán

A vak Természet volt hibás!

Merész szemével mit kutat

A csillagok fénymezsgyején?

A szent „arany középutat”

Megvetve merre, hova mén?

Ne bízzatok semmit se rá,

Hisz nem való ő semmire!

Ki ama nagy fényt láthatá,

Ah, nem való már ő ide!

Az örök Szépséget magát

Saját szemével látta ő:

S annak, ki egyszer égbe járt,

A földi lét nem tűrhető.

HARMÓNIA

Mit jajgassak, keseregjek?

Gyáva szív, mely élni reszket.

Kicsi lélek fél a léttől,

Gyönge gyermek a sötéttől.

Gyáva szív és törpe szellem

Boncolgasson, érzelegjen!

Oldott szárnyam büszke röptét

Nem zavarja a göröngylét.

Mit nekem a szűk fogalom!

Végtelen nagy gondolatom:

Mit a részlet! Itt az egység!

Üdv e látszat, szent részegség.

Mit a részlet! Itt a minden.

Örök ifjan él e szívben.

Nem vagyok már puszta részed:

Ó, mert látlak, nagy Természet!

Én belőled s te belőlem

Áradunk szét az időben.

Szívem a gyönyörtől részeg:

Mert belátom az egészet.

Létrejött a bűvös egység:

Érezlek már, szent Mindenség!

Bennem élsz te s én tebenned:

Én vagyok a vég s a kezdet.

Ó, e látszat a valóság!

Eónok a röpke órák,

Eszmék soka kél a napból,

És napok a gondolatból.

Ó, e magas, bűvös egység

Alkotja a dolgok rendjét!

A csillagok szétomolnak

És egy szívben összefolynak.

Egyesülnek mind a szívben,

A szívekben él az Isten,

És ha álmot lát a lélek,

Ez az álom örök élet!

Üdvözítő Végtelenség,

Hadd ömöljem hát benned szét!

Lényem forrjon véled eggyé,

Legyek én is Végtelenné!

[1892. január 9.]

RAGADJ KI, ÉN LELKEM!

Ragadj ki, én lelkem

Magamból engemet!

Merész nézéseddel

Hasítsd át az eget!

Ragadj föl, én lelkem,

Bocsáss rajt az égbe!

Testesülj meg, szellem,

Ki lakol a mélybe!

Át akarom fúrni

Szememmel az eget,

Át akarom gyúrni

A nagy természetet.

Tetteket költeni:

Volt öröktül vágyam,

Elmémmel diadalt

Ülni minden tárgyon

Dalaimból szobrot

Faragni szeretnék,

Kővé szilárdítni

A légnemü eszmét;

Eleven szót szülni,

Testeket gondolni,

Eszemmel az ősvak

Anyagba hatolni;

Élő lelket írni,

Lángokat zengeni,

Hatalmas igével

Alkotni, dönteni.

Eleget vívódtam,

Eleget szenvedtem:

Ragadj, büszke lélek,

Magamon túl engem!

Merészen, sebesen

Üss a földre, égre;

Szenvedő nagy lélek,

Cselekedjél végre!

[1893. július 27.]

KERESLEK!

Kereslek, tündöklő titokzat,

Az ég fölött, a föld mögött.

Már szüntelen feléd török csak,

Örökké csak feléd, magasság,

Feléd, ó, mélység, szakadatlan!

Átszelem a zengő magast,

Bejárom a süket mélységeket,

Féltékeny messzeségbe rontok,

A porszemek szivébe mélyedek,

Hogy téged megragadjalak.

Szivem az égő vágyástól repes,

Ölelnem, bírnom tégedet! -

Örömmel dobnám én elődbe

Virágzó, ifju éltemet,

Közönnyel nézném fénynapok kihúnytát,

Világok vesztét egykedvűn fogadnám:

Csak tégedet láthassalak!

Kereslek, végtelen világszem,

A porvilágok s napszemek között.

Feléd nézek szünetlenül,

Nem hunyorítva, tágra nyílt szemekkel,

S e mozdulatlan, megkövült szem

Megsejti boldog rémülettel

Nem egyszer közellétedet.

De minduntalan eltűnsz előlem;

Elég, ha pillám egyet rebben,

Ha megzavar egy nyers, alanti hang.

Vagy egy kihívó, torz, alanti kép:

Az égi, túlérzékeny összhang

Kisiklik s elmosódik menten.

Nem lakhatom folyvást magasban,

Örvényt se fúrhat mindig elmém,

Fönséges utam megzavarja

Hétköznap gondja, szolgasor -

Pedig ha minden összedől is,

Meg kell találnom tégedet!

Kereslek, mérhetetlen mérték,

Törtek között Te egyedül egész;

Föltétlen nagyság s mégis láthatatlan

Parányiság, mert hisz elrejtözöl.

Te végtelen szegény, mert végtelen dús:

Nem osztja senki gazdagságodat:

Bőséged ínség, szabadságod örvény,

Mindenható úr s foglya önmagadnak!

Meglátlak-é, ó, láthatatlan?

Megfoglak-é, megfoghatatlan?

Nem nyughatom, míg el nem érlek;

Nem ül pillámon enyhe álom,

Míg arcod fényében nem úszhatom,

Sugárló lelkedet nem ihatom

Istenre szomjazó szivemmel,

S nem lakozol testemben, ó, dicső,

Teremtő, lelkező lehellet!

Hogy bennem élj, áthalok én Beléd,

Halálos vággyal rohanok Feléd,

Epedek Érted földöntúli hévvel,

Hogy Téged színről-színre lássalak!

AZ ÉG

Te vagy, te vagy lelkem szerelme

Napsugaras, villámos Ég!

Bár könnyelmű, dacos nem egyszer,

Mindég igaz fiad valék.

Imádlak én, ha fényben úszol,

Tündöklő óriási Szem!

Viharozz bár és mennykövezz le,

Én Isten voltodat hiszem.

Sírok, ha záporkönnyet ontasz

És tiszta homlokod borul;

Derűs vagyok, ha kéjt ragyogsz rám,

És bús, ha nézel zordonul.

Szeretlek lángmerő hevedben,

Tűzvágyaid dicső nyarán;

És gyászt öltök vérző szivemre

Metsző fájdalmid télszakán.

Mindég egyek vagyunk mi ketten,

Egymásnak örök tükrei.

Nagy Ég! Te óriási kék Szem,

Kék szemem lényed tükrözi.

Dicső Szív, te ragyogsz szivemben,

Lelkemben a Lélek lobog;

Világokat együtt ölelve

Áthatjuk egymást, boldogok!

Merüljünk el örökre, végkép

Egymásba, ó, határtalan!

Teáltalad legyek szabaddá,

S alakot ölts te általam!

Teremtsük egymást váltig újjá,

A végtelen időkön át,

Ölelkezésünk hozza létre

A lelkek ragyogó sorát!

Hajolj rám örök szerelemben,

Hevítsen ihlető napod,

Szent arcodat fürösszed bennem,

Hogy mondhassam: fiad vagyok!

[1892. május 25.]

ÚJJÁSZÜLETÉS [1892. július 9.]

Nem az vagyok, ki tegnap voltam;

Testem-, lelkemnek minden íze más:

Tegnap még búban haldokoltam,

Ma élve élek s kedvem óriás.

Magam mögött már összetörtem

A hidat, mely ohajtott partra vitt,

S ott hagytam némán, megbüvölten

Vak üldözőim bőszült csapatit.

Sínylődtem tegnap még a porban,

S mi más vagyok ma, életem mi más!

Tegnap még gyáva gyermek voltam,

Ma az eget ostromlom mint gigász.

Bár homály födi származásom,

Nem, nem lehet atyám, nemzőm a por!

A gonosz látszat ne alázzon,

Lelkemben egy fensőbb titok honol.

Hogy égben-e avagy pokolban

Van létem gyökere: kutassa más!

Szabad vagyok, bár szolga voltam,

Tegnap még bűnös, már ma messiás.

Szabad vagyok! A port leráztam,

Mely büszke lelkemen lomhán tapadt!

Tisztán, önzetlenül kiváltam,

Nem égtem el az élettűz alatt.

Újjá levék vérből s igéből,

S megtisztulék a szellemtűzben én,

Újjá levék szívem szivéből,

Magamban magamat fölismerém.

Újjászülettem gondolatból,

Szabaddá tőn az isten-érzelem,

Sugár vagyok az eszmenapból,

S az örök nappal egy a lényegem.

Tegnap a földnek terhe voltam,

Ma égbe visz az elragadtatás.

Tegnap még árnyak árnya voltam,

Ma a világ világa: messiás.

Ó, boldog lét, örök szabadság,

Föltámadások végtelen sora!

Lelkem a végtelen vizek ragadják,

Leszállt szivembe Éden fénykora.

Ó, jöjjetek velem repülni,

Bennem újjászületni jöjjetek!

Kik élni vágytok s üdvözülni,

Lelkembe, e templomba lépjetek!

Ó, jöjjetek be templomomba,

Tűzből s lélekből újjászüllek én,

Mert magam is újjászülettem,

Mert én vagyok a szeretet s remény!

Én vagyok a hit, én az eszme,

Én a világot nemző gondolat,

A végtelen lét tiszta telje,

Mérhetlen dús, mert végtelen szabad.

Ó, jöjjetek be templomomba,

Hogy titeket is újjászüljelek,

Megistenülve szent lakomba

Legyetek, mint a boldog Istenek!