Két költő műveiből szeretnék izelítőt adni. Angelus Silesiuséból, aki különleges Szentlélek leáradásból rövid időn belűl árasztotta ki magából a keresztény misztika minden szintjét tömörítő kétsorosait. Teljes költészete olvasható magyar fordításban, talán ez az izelítő lesz, akinek kedvét felkelti a meismeréséhez.
A magyar költók közül Komjáthy Jenőt szeretném bemutatni, aki háttérbe szorult istenes versíróink bemutatása terén, jóllehet talán legspirituálisabban szárnyaló költőnk.
Kár lenne, ha az általa közvetített „azurkék isteni szemről” nem vennénk tudomást.
Angelus Silesius
Ki úgy van,mint ki nincs és nem is volt soha,
Az már-már csupa Isten (ó, örömünk oka)
Úgy kell, hogy én legyek a lángsugár, a fény,
Az egész Isenség színtelen tengerén
Ha végre mindennel azonossá lettél,
Az örök isteni rendbe emelkedtél.
Ki e földön szent lett, nincsen nagyobb tette,
Istennel egy, majd még Őt is elengedte.
Istenhez ne kiálts, Ő kútfő tenmagadban,
Amíg el nem tömöd, ömlik kifogyhatatlan.
A Térben nem te laksz. A Tér lakik benned,
Bontsd hát ki, úgy lehet öröklétre menned.
Édes vendégelés! Isten maga a bor,
Étek ,asztal,zene, a szolga s a csupor.
Az Istenhez a szív egyszerűen benyit,
Ész és szellem soká vár, míg beengedik
Tengerem a világ, hajós az Úr maga,
A testem a hajó,s a lelkem megy haza
Istenben soha sincs gondolat, mert ha volna,
Töprengene, s amit nem szabad, ingadozna.
Megállj, hova rohansz? Tebenned van a menny,
Másutt meg nem leled az Istent sohasem.
Gazdag vagyok, miként Isten. S egy porszem sincsen,
Ami Vele—hidd el—ne volna közös kincsem.
Isten nem kíván tőled csak annyit,
Hogy benne megpihenj, ő végzi majd a többit.
Én királyság vagyok, :szívem, mint trónus áll,
A Lelkem királynő, Isten fia: király.
Szülessék bár Krisztus százszor Betlehemben,
Hiába, ha meg nem született szívedben.
Csak ha átitatott isteni lényege,
Akkor Atyám nekem, s lettem én gyermeke.
Bár Krisztus feltámadt, még sincs varázserő,
Míg a bűnt keresed, semmit sem tehet ő.
A Gonosztól lelkedet Kereszt és Golgota,
Ha ott nincs benned is, nem váltja meg soha.
Isten templomává akkor lesz a lelked,
Ha mintád is Krisztus, s nem csupán lenyelted.
Krisztusban ér halál? Szellemként ébredsz fel,
Mert Istengyermek vagy, Atyád sem neheztel.
A Szent Szellem miért, hogy galambként jelent meg?
Azért, mert ki akar költeni, drága gyermek
(Ne késsél Istenem, kész bennem a fészek).
Világló fény vagyok és szüntelenül égek,
Olajam Isten és mécsesem a lélek.
KOMJÁTHY JENŐ versei
ÚJ JÓZSUÉ
Kiragadom az időből
Ami soha el nem évül.
Megragadom azt a percet,
Ami soha le nem perceg.
Elragadom azt a hangot,
Mi a szívből szívbe hangzott.
Elragadom, föl az égig,
Kit fensége le nem szédít.
Azt a lángot istenkézből
Leragadom, le az égből.
Megállítom azt a percet,
Mi az örök órán perceg.
Beállítom a szívekbe,
Szív legyen a dolgok rendje!
Elállítom, ami múló
Szárnyaszegett, porbafúló.
Megállítom ezt a percet,
Maradjon az üdv itt veszteg!
RIADÓ
Eltörlöm a bűnök
Bánatteli poklát,
Szívembe e lángot
Az Istenek olták.
Beoltom a szívbe
A végtelen elvét,
És fölszabadítom
Az emberi elmét,
Hogy törjön előre
Repüljön a Napba,
Mindig sebesebben,
Mindig magasabbra!
Leszállok a szívbe,
A szív fenekére,
Ragyogjon a lángja,
Ömöljön a vére!
Eltörlöm a bűnök
Bánatteli poklát,
Szívembe e lángot
Az Istenek olták.
JELENÉSEK
Valami titkos isteni szellem
Jár a világon, a lelkeken át,
Lobog a légben, izzik az égben,
Elkapja az élők tünde sokát.
Valami bűvös, végtelen érzés
Visz, ragad el ma mindeneket,
Végtelen eszmék végtelen üdve
Hajtja magasba a szellemeket.
Hova emeltek, hova ragadtok,
Szertelen, édes, boldog erők?
Hátha e körben, tiszta tükörben
Megnyílik Isten az ember előtt?
Hátha ez érzés már a megértés?
És az igazság nyitja a szív?
Itt, ahol lelket iszik a lélek,
Az isteni mű Istenbe behív.
Beragyog mindent az örök Nap;
Boldog, aki őbenne hiszen!
Érez a fűszál, gondol a kőszirt,
Lát az azurkék, isteni szem.
Az, ami lelket lehel a kőbe,
Hímzi a rétek pompamezét,
Szövi a lombok mesteri sátrát,
Emeli bércek büszke fejét.
Ó, ez a látszat már maga a lényeg,
Kérded örökre, s örökre felel.
Ronts neki bátran s nézd az egészet!
A teljes előtted táruljon fel.
Íme, rajongva köszöntelek, Isten,
Ön-telen omló végtelen ár,
Mindenek atyja, mindenek anyja,
Életet ontó tiszta sugár.
Teste az észnek, lelke a szónak,
Lelkeket oldó szent szerelem,
Ki vagy az égben, ki vagy a szívben,
Téged imád itt minden elem!
Ő az örök fény, ő az örök Nap;
Boldog, aki őbenne hiszen!
Nyitva az ég- és íme szívembe
Néz az azúrkék, isteni szem!
Én vagyok a hajnal, a hullámzó tenger,
Én vagyok a föveny, lehe est szelének,
Én vagyok a madár, madarász és háló,
Én vagyok a néző, a tükör s a képek,
Én vagyok a szőlő, a sajt, a must és bor,
Kristály kehely, csaplár és ivó testvérek,
A gyertya és tüzén perzselődő lepke,
A rózsa, fülmile s róluk szóló ének,
Én vagyok a homok, a lapát, mész, mester,
Az alapkő, tető; a közép és szélek,
Én vagyok a gyűrü és a lények lánca,
A teremtés foka, az erény és vétek,
Én vagyok, ami van, s az is, ami nincsen,
Dzseláleddin, tudod, én vagyok a lélek.
A porba csúsztam, mint a féreg,
És most merőn a napba nézek.
Örvényes éjszakába szálltam,
Vihar szaggatta, tépte szárnyam.
A kárhozat ölébe dőltem,
Már magamat is meggyülöltem.
Sötétben egymagamban álltam,
Magam siratva halni vágytam.
Mint satnya rózsa, el-, letörve,
Szél sodra vitt forgatva körbe,
És én tehetlen, akaratlan
Magamat néki általadtam.
Mint pelyhet, úgy dobála engem,
Fürösztve porban, förtelemben.
Határtalan, sivár, kietlen,
Könyörtelen, kérlelhetetlen
Borult reám ólompalásttal,
Elnémult a kedves madárdal,
Vadon az éden, éj a nappal.
Kevesbet éltem minden nappal.
A porba csúsztam, mint a féreg,
És mostan szinte égig érek.
Itt vagyok, a mesék királya.
A napnak izzó glóriája,
Szédítő üdvök pompakéje
Von fátyolt kínaim fölébe.
Sebeimet bíbor takarja,
Ringat a mámor puha karja.
Nagylevelű, bizarr virágok
Borítják el a pusztaságot.
A tiszta lég illatlehellő,
Nem rejt vihart a lepke felhő;
A viharok mélyén pihennek
A szunnyadó, szilaj kebelnek.
Hattyú lebeg a ringó vízen:
Az én gyönyörben úszó szívem;
A fénybogár a rózsapelyhen
Az én gyönyört sugárzó lelkem;
A pillangó levelek selymén
Az én gyönyörtől ittas elmém.
Most minden perc egy végtelenség,
De nem siratom még se vesztét.
Mert másik jő utána nyomban,
Növekve fényben, hatalomban,
És gazdagabb és szebb a tűntnél;
Minek sirassam tovatűntét?
Igy űzik egymást lenn pihenve
A végtelenségek lihegve.
Szivembe van e csoda nyitja,
Hogy minden perc csak gazdagítja
A múltakat s következőket;
Nem siratom, csak áldom őket!
S ha jő az Éj, akkor se fáj az,
Rágalmazott világkirály az,
Megöli ő - mondják - a napfényt, -
Rákennek minden átkot, önkényt, -
Nem látok én őbenne gyilkost,
Csupán a Nappal álmodik most
Még boldogabb, dicső napokrul,
És örömében könnye csordul,
És könnye földre hull: a harmat...
Ó, meg ne sértsd e szent nyugalmat!
A csillagmilliárdos éjjel
Betölti szívem tiszta kéjjel,
És mindig többet, szebben élek,
Magába már nem fér e lélek!
De ki lelkembe lelket öntött,
A földre hozta le a föntöt,
Kinek lehére most teremnek
Dicsképei a szerelemnek,
Kinek szemén kigyúl az éj is,
Kinek szivén kéjesb a kéj is,
Ki maga él s másokat éltet,
Mert maga a Nap, mert maga Élet:
Ki volt a nő? - Itt ül ölemben,
Ragyogva tiszta szerelemben.
A napba nézek, a napba látok,
Ki festi le ez istenálmot?
Legyőztem az átkot,
Kivívtam a pálmát,
Az istenörömnek
Örök tüze jár át.
Legyőztem az ádáz,
Az írigy erőket,
Úr vagyok a sorson,
Nem rettegem őket.
Úr vagyok a lángon,
Úr vagyok a vészen,
Az égi hatalmat
Kiküzdve merészen.
Itt állok az élet
Napfényteli halmán,
Úr vagyok a lelkek
Roppant birodalmán.
És járok az élet
Nagy, légi mezőin,
Szabadok a lelkek,
Én hű követőim.
Fölszállok az égig,
Fölszállok a napba,
Megfürdik a lelkem
Bíborsugarakba.
Úr vagyok az időn,
Úr vagyok a téren,
Lelkemmel a mindent
Már játszva elérem.
Kivívtam az üdvöt,
Legyőztem az ármányt,
Az eszmegyönyörnek
Örök tüze jár át.
Ó, jertek utánam,
Ti fénykeresőek,
Már látom az égi,
A büszke tetőket!
Egyszerre, egy varázsütésre
Megnyílt a szívem tiszta mélye,
És benne megnyilatkozék
Egy szédítőn mélységes ég.
Egyszerre, egy nagy pillanatban
Fölpattant a zár s új alakban
Támadt föl az ódon világ,
Szemem boldog örvénybe lát.
Egyszerre, egy dicső tudatban
Átfogtam magamat magamban,
Fölértém a szellem szavát,
S megpillantám Istent magát.
S egyszerre megdöbbentem én,
Hogy nesz nélkül lépett felém
A meztelen szépség maga,
A lélek ős, örök dala.
S a rémes-éden pillanatban
Magamat végleg megragadtam;
S hol minden érzés összefolyt,
Éreztem én mennyet s pokolt.
S hol egymást metszi két világ,
Két szem egymás mélyébe lát,
Hol minden eszme összeforrt,
Legyőztem én mennyet s pokolt.
Legyőztem magamat magamban,
S az örök gyönyörforgatagban
Egyszerre megnyilott az ég:
Szent egység, boldog összesség.
[1893. július 27.]
Én vagyok a világ,
A nyilvános titok;
Számtalan személyben
Egyetlen egy vagyok.
Az egyetlen törvény
Vagyok én, az élet;
A világos örvény
Én vagyok a lélek.
Mert én vagyok az ész,
A teremtő elme;
Én az üdv, a szellem
Szertelen szerelme.
Én vagyok az álló
S a száguldó jelen;
Egyetlen érzésben
Örvénylő értelem.
Végtelen végekben
A középpont vagyok;
Az időben nyugszom,
A térben rohanok.
Világokat nemző,
Mindeneket látó;
Az örök körökben
Én vagyok az átló.
Ki vagyok örökké
És mindenütt minden:
Én vagyok az Ige,
Én vagyok az Isten.
[1893. július 27.]
A szörnyü, rémes forgatagban
Csak egy lehellet a dalom;
A szélben, mely zúg szakadatlan,
Szavam csak röpke fuvalom.
Az égi, roppant karzenében
Magányos, egyes hang vagyok;
Egyetlen szín vagyok a fényben,
Mely Isten homlokán ragyog.
Csakhogy e dal élő lehellet,
Mellyel a rögöt áthatom,
S a fürge szó, melyet lehellek,
Termékenyítő fuvalom.
Az alkotó összhangzatokban
Én éltető ige vagyok;
Sugarat ontó csillagokban
Én arcom is fönnen ragyog.
[1893. július 27.]
Kit megcsapott már ama nagy
Szellemvihar, az őserő:
A földnek immár halva az,
Érdekfonált nem szőhet ő.
Ne bízzatok semmit se rá,
Mert nem való már semmire!
Ki ama nagy fényt láthatá,
Ah, nem való már ő ide!
Útját szegi minden göröngy,
A vad üzemzaj bántja őt,
Előtte gúnyos képet ölt
Az emberélet és a föld.
Az emberarc rémkép neki,
Sötét világ sötét jegye,
Szabad, nagy lelkét égeti
A szolgaságnak bélyege,
Az örök árnyat látja ő
Borongani az arcokon;
Keblére kit vonhatna hőn,
Nincs egy barát, nincs egy rokon.
Kerülnötök jó messzire
Az örök álmot álmodót;
S ha hozzátok hatol hire,
Keressétek, mi rajta folt!
Végetlen-végekig minek
Vele merészen szállnotok?
Az út rideg, a táj hideg,
Vészszárnya merre elrobog.
Irdatlan óriás csupán,
Esetlen nagyság, semmi más:
Hogy létre hozta őt, csupán
A vak Természet volt hibás!
Merész szemével mit kutat
A csillagok fénymezsgyején?
A szent „arany középutat”
Megvetve merre, hova mén?
Ne bízzatok semmit se rá,
Hisz nem való ő semmire!
Ki ama nagy fényt láthatá,
Ah, nem való már ő ide!
Az örök Szépséget magát
Saját szemével látta ő:
S annak, ki egyszer égbe járt,
A földi lét nem tűrhető.
HARMÓNIA
Mit jajgassak, keseregjek?
Gyáva szív, mely élni reszket.
Kicsi lélek fél a léttől,
Gyönge gyermek a sötéttől.
Gyáva szív és törpe szellem
Boncolgasson, érzelegjen!
Oldott szárnyam büszke röptét
Nem zavarja a göröngylét.
Mit nekem a szűk fogalom!
Végtelen nagy gondolatom:
Mit a részlet! Itt az egység!
Üdv e látszat, szent részegség.
Mit a részlet! Itt a minden.
Örök ifjan él e szívben.
Nem vagyok már puszta részed:
Ó, mert látlak, nagy Természet!
Én belőled s te belőlem
Áradunk szét az időben.
Szívem a gyönyörtől részeg:
Mert belátom az egészet.
Létrejött a bűvös egység:
Érezlek már, szent Mindenség!
Bennem élsz te s én tebenned:
Én vagyok a vég s a kezdet.
Ó, e látszat a valóság!
Eónok a röpke órák,
Eszmék soka kél a napból,
És napok a gondolatból.
Ó, e magas, bűvös egység
Alkotja a dolgok rendjét!
A csillagok szétomolnak
És egy szívben összefolynak.
Egyesülnek mind a szívben,
A szívekben él az Isten,
És ha álmot lát a lélek,
Ez az álom örök élet!
Üdvözítő Végtelenség,
Hadd ömöljem hát benned szét!
Lényem forrjon véled eggyé,
Legyek én is Végtelenné!
[1892. január 9.]
RAGADJ KI, ÉN LELKEM!
Ragadj ki, én lelkem
Magamból engemet!
Merész nézéseddel
Hasítsd át az eget!
Ragadj föl, én lelkem,
Bocsáss rajt az égbe!
Testesülj meg, szellem,
Ki lakol a mélybe!
Át akarom fúrni
Szememmel az eget,
Át akarom gyúrni
A nagy természetet.
Tetteket költeni:
Volt öröktül vágyam,
Elmémmel diadalt
Ülni minden tárgyon
Dalaimból szobrot
Faragni szeretnék,
Kővé szilárdítni
A légnemü eszmét;
Eleven szót szülni,
Testeket gondolni,
Eszemmel az ősvak
Anyagba hatolni;
Élő lelket írni,
Lángokat zengeni,
Hatalmas igével
Alkotni, dönteni.
Eleget vívódtam,
Eleget szenvedtem:
Ragadj, büszke lélek,
Magamon túl engem!
Merészen, sebesen
Üss a földre, égre;
Szenvedő nagy lélek,
Cselekedjél végre!
[1893. július 27.]
Kereslek, tündöklő titokzat,
Az ég fölött, a föld mögött.
Már szüntelen feléd török csak,
Örökké csak feléd, magasság,
Feléd, ó, mélység, szakadatlan!
Átszelem a zengő magast,
Bejárom a süket mélységeket,
Féltékeny messzeségbe rontok,
A porszemek szivébe mélyedek,
Hogy téged megragadjalak.
Szivem az égő vágyástól repes,
Ölelnem, bírnom tégedet! -
Örömmel dobnám én elődbe
Virágzó, ifju éltemet,
Közönnyel nézném fénynapok kihúnytát,
Világok vesztét egykedvűn fogadnám:
Csak tégedet láthassalak!
Kereslek, végtelen világszem,
A porvilágok s napszemek között.
Feléd nézek szünetlenül,
Nem hunyorítva, tágra nyílt szemekkel,
S e mozdulatlan, megkövült szem
Megsejti boldog rémülettel
Nem egyszer közellétedet.
De minduntalan eltűnsz előlem;
Elég, ha pillám egyet rebben,
Ha megzavar egy nyers, alanti hang.
Vagy egy kihívó, torz, alanti kép:
Az égi, túlérzékeny összhang
Kisiklik s elmosódik menten.
Nem lakhatom folyvást magasban,
Örvényt se fúrhat mindig elmém,
Fönséges utam megzavarja
Hétköznap gondja, szolgasor -
Pedig ha minden összedől is,
Meg kell találnom tégedet!
Kereslek, mérhetetlen mérték,
Törtek között Te egyedül egész;
Föltétlen nagyság s mégis láthatatlan
Parányiság, mert hisz elrejtözöl.
Te végtelen szegény, mert végtelen dús:
Nem osztja senki gazdagságodat:
Bőséged ínség, szabadságod örvény,
Mindenható úr s foglya önmagadnak!
Meglátlak-é, ó, láthatatlan?
Megfoglak-é, megfoghatatlan?
Nem nyughatom, míg el nem érlek;
Nem ül pillámon enyhe álom,
Míg arcod fényében nem úszhatom,
Sugárló lelkedet nem ihatom
Istenre szomjazó szivemmel,
S nem lakozol testemben, ó, dicső,
Teremtő, lelkező lehellet!
Hogy bennem élj, áthalok én Beléd,
Halálos vággyal rohanok Feléd,
Epedek Érted földöntúli hévvel,
Hogy Téged színről-színre lássalak!
Te vagy, te vagy lelkem szerelme
Napsugaras, villámos Ég!
Bár könnyelmű, dacos nem egyszer,
Mindég igaz fiad valék.
Imádlak én, ha fényben úszol,
Tündöklő óriási Szem!
Viharozz bár és mennykövezz le,
Én Isten voltodat hiszem.
Sírok, ha záporkönnyet ontasz
És tiszta homlokod borul;
Derűs vagyok, ha kéjt ragyogsz rám,
És bús, ha nézel zordonul.
Szeretlek lángmerő hevedben,
Tűzvágyaid dicső nyarán;
És gyászt öltök vérző szivemre
Metsző fájdalmid télszakán.
Mindég egyek vagyunk mi ketten,
Egymásnak örök tükrei.
Nagy Ég! Te óriási kék Szem,
Kék szemem lényed tükrözi.
Dicső Szív, te ragyogsz szivemben,
Lelkemben a Lélek lobog;
Világokat együtt ölelve
Áthatjuk egymást, boldogok!
Merüljünk el örökre, végkép
Egymásba, ó, határtalan!
Teáltalad legyek szabaddá,
S alakot ölts te általam!
Teremtsük egymást váltig újjá,
A végtelen időkön át,
Ölelkezésünk hozza létre
A lelkek ragyogó sorát!
Hajolj rám örök szerelemben,
Hevítsen ihlető napod,
Szent arcodat fürösszed bennem,
Hogy mondhassam: fiad vagyok!
[1892. május 25.]
Nem az vagyok, ki tegnap voltam;
Testem-, lelkemnek minden íze más:
Tegnap még búban haldokoltam,
Ma élve élek s kedvem óriás.
Magam mögött már összetörtem
A hidat, mely ohajtott partra vitt,
S ott hagytam némán, megbüvölten
Vak üldözőim bőszült csapatit.
Sínylődtem tegnap még a porban,
S mi más vagyok ma, életem mi más!
Tegnap még gyáva gyermek voltam,
Ma az eget ostromlom mint gigász.
Bár homály födi származásom,
Nem, nem lehet atyám, nemzőm a por!
A gonosz látszat ne alázzon,
Lelkemben egy fensőbb titok honol.
Hogy égben-e avagy pokolban
Van létem gyökere: kutassa más!
Szabad vagyok, bár szolga voltam,
Tegnap még bűnös, már ma messiás.
Szabad vagyok! A port leráztam,
Mely büszke lelkemen lomhán tapadt!
Tisztán, önzetlenül kiváltam,
Nem égtem el az élettűz alatt.
Újjá levék vérből s igéből,
S megtisztulék a szellemtűzben én,
Újjá levék szívem szivéből,
Magamban magamat fölismerém.
Újjászülettem gondolatból,
Szabaddá tőn az isten-érzelem,
Sugár vagyok az eszmenapból,
S az örök nappal egy a lényegem.
Tegnap a földnek terhe voltam,
Ma égbe visz az elragadtatás.
Tegnap még árnyak árnya voltam,
Ma a világ világa: messiás.
Ó, boldog lét, örök szabadság,
Föltámadások végtelen sora!
Lelkem a végtelen vizek ragadják,
Leszállt szivembe Éden fénykora.
Ó, jöjjetek velem repülni,
Bennem újjászületni jöjjetek!
Kik élni vágytok s üdvözülni,
Lelkembe, e templomba lépjetek!
Ó, jöjjetek be templomomba,
Tűzből s lélekből újjászüllek én,
Mert magam is újjászülettem,
Mert én vagyok a szeretet s remény!
Én vagyok a hit, én az eszme,
Én a világot nemző gondolat,
A végtelen lét tiszta telje,
Mérhetlen dús, mert végtelen szabad.
Ó, jöjjetek be templomomba,
Hogy titeket is újjászüljelek,
Megistenülve szent lakomba
Legyetek, mint a boldog Istenek!