Védelmi pénz

– Jó napot kívánok, hogy vagyunk, hogy vagyunk?

– Micsoda változások, fajtárs! Nincs jobb dolga, mint hogy velem beszélgessen? Mostanában leereszkedik a kis kutyákhoz is? Nem volt ez mindig így, ha jól emlékszem, eddig széles ívben kikerült minket.

– Maga csak ne emlékezzék semmire, nem az a dolga. Nos, magánvállalkozásba kezdtem.

– Örvendek. De miért pont itt, a kutyafuttatón?

– Öregszem már, kell egy kis tartalék azokra az évekre, amikor már csak a levesben főtt broilercsirke-csontot tudom majd elropogtatni. Persze, addig még van néhány jó évem, és addig szívesen harapnék még, bevallom, ebbe-abba.

– Igazán nem akarom megsérteni, de ha megengedné, végezném a dolgomat. Elvégre azért vagyunk itt, nem?

– Szóval nem érdekli az üzletem.

– Miféle üzlet?

– Hát a vállalkozásom. Mondom, hogy kell valamit kezdeni az ebnek magával, mielőtt végleg kimegy a divatból. Hallgasson csak ide!

– Zavarja, ha mindezt felemelt lábbal teszem?

– Tegye, ahogy akarja, de figyeljen már! Szóval, maga fizet nekem havi megállapodás szerinti összeget, természetben, mondjuk velőscsont, otthonról ellopkodott húscafatok, ezt a fantáziájára bízom, én pedig gondoskodom arról, hogy ezért cserébe ne piszkálják magát azok a ronda, nagy kutyák, mint amilyen én is vagyok.

– Ezt védelmi pénznek hívják, nem? Láttam a múltkor az EbOriginál magazinban a tévében.

– Hmmm… Akkor azt is látta, hogy ha nem teszi meg, csúnya jövő vár önre. Mondjuk, elgáncsolják futás közben, nem engedik hozzá a legjobb bokrokhoz, ilyesmi. De maga tudja, én nem vagyok erőszakos. Vállalkozásomnál legfőbb szempont az önkéntesség. Ha nem, hát nem. Ön dönt. Holnapig gondolkozhat, akkor újra találkozunk.

– És mi van, ha addig megkeres még egy ilyen randa, nagy kutya, ugyanezzel az ötlettel?

– Kizárt dolog. Szövetséget kötöttünk. Nézze ott, a sarokban azt a helyes kis fehér vattacukrot. Jó hús, mi? Na, őrá például a haver vigyáz. Ezért cserébe nem kérünk mást, csak néhány potyafalatot, amit szépen kitol nekünk a kerítés alatt, a megbeszélt időben.

– De így mi lesz velünk? A szájunktól vonjuk meg a falatot? Soványodjunk el?

– Úgyis az a divat most. Higgye el, sokkal jobban be fog jönni a szukáknak. Egyébként, extra szolgáltatásként felajánlom önnek a Blöki Update programomat is, ami kimondottan szálkásít. Esténként, kérés alapján megkergetjük a parkban. Nem számítok fel érte semmit, mert ma nagylelkű vagyok. A virslit is szeretem, ezt csak úgy mondom. Az se baj, ha másnapos, mármint a virsli. Engem nem zavar. Látja, mi csakugyan magukért vagyunk, nekünk mindegy.

– Ez felháborító! Közzé fogom tenni az Ebláncban! Ez itt eddig egy békés sziget volt, nyugvópont ebben a zavaros világban…

– Ugyan, a szerkesztő személyes jó barátom. Védem, mint az életemet! Természetesen némi pulykanyesedékért, de hát az üzlet az üzlet.

– De hiszen akkor nincs is választásunk, be vagyunk hálózva!

– Ugyan! Mindenki önként teszi, és mi szeretjük őket ezért. Ahogy előbb-utóbb, meglátja, maga is szeretni fog minket. Életformává válik majd, és el sem tudja majd képzelni, hogy volt más világ is előttünk.

– És hány órakor toljam át az elcsent falatokat a kerítés alatt?

– Ez mindegy. Amit maga dönt. Maga határozhat meg mindent. Mi ott leszünk. Látja, magáért vagyunk.

– Ne haragudjon, de ezen gondolkoznom kell még.

– Rendben. Hát, viszontlátásra, holnap. De ne felejtse, csak a közmondás szerint van az, hogy az ebcsont beforr. Igazából hosszasan, csúnyán gyógyul.

– Köszönöm a tanácsot.

– Nincs mit, lássa be, maga itt maga már fontos valakinek.

Mirtse Zsuzsa