- Futótűz - a 132. kispróza a LOVAGKÓR - Játék nemekkel és igenekkel című kötetből

Futótűz

- a 132. kispróza a Lovagkór című kötetből

Szeret, de lusta. Dagonyázik a kádban (közben háromszor beleejti az újságot), utána aluszkálna is egy kicsit, majd eszébe jut, hogy legalább virtuálisan átküldhetne egy futócipőt nekem, hogy menjünk együtt kocogni. Szerinte ez a gondoskodás. Nem veszi észre, hogy közben én már a Mount Everestet járom meg. Lemarad.

Lemarad belőlem sok mindenről, mert velem (bárkivel) kapcsolatban lusta, de legalább szórakoztató. Ezért képes vagyok sok mindent elnézni neki. Elnézek a kádja mellett, a tötyörgései mellett, a becsípődései mellett, az önmagára nyíló ablakai mellett.

Szokásokat alakít ki közöttünk, amelyeken változtatni nem szabad. Ezek a szokások adják a támasztékunkat, napjaink alapját.

Szeret, de hanyagul. Amit kínál, azok megkésett lángok, pontatlan perzselés.

Szívesen hallgat. Ezen a téren figyelmes tud lenni, mert a meghallgatás nem kíván a részéről fölösleges cselekvést. Cserébe hallgatnám én is őt, de neki elég az, hogy hallgatózik. Rám hegyezi a fülét. A saját mondatait ismeri, így azokból nem mond egy milligrammnyit sem, ha rajta múlik. Ez is régi szokása. Ha nem kérdezem, nem mondja. Nem könnyítem meg a dolgát, hát kérdezek. Kérdésekből áll az életünk.

A választ nem adja csak úgy. Ha akarom, vegyem el, találjam meg, hová dugta, forgassam fel érte a világot, fejtsem meg őt. Eszközhasználat megengedett. Spanyolcsizma, hüvelykszorító, vizes kötél, csípőfogó, bármit jó lehet. (A válaszok megszerzéséből áll az életem.)

Mi lenne, ha mindez szerszámhasználat nélkül menne, vetem fel, csak úgy, mintha a kérdések mellett sétálnék. Mondjuk szöges kalapács, izzó piszkavas nélkül. Feszítővas és imbuszkulcs nélkül. Mi lenne, ha mindenedet csak úgy hozzám dobnád? (Már zsong a fejem a sok milennétől.) Nem kéne csomagolni sem, mondom. Ne válogasd ki, ne masnizz, címkézz, bilétázz.

Válaszok helyéből áll az élete.

Mégis, mondom, győzködöm, naaa, csak a kedvemért. Csóválja a fejét, nem enged a nyolcból.

Rongálnálak vele, már úgy értem, magammal, mondja, s ebben, belátom, igaza van. Nincs akkora szőnyeg a városban, ami alá mind beférne, amit már eleddig odasepregetett. (A sepregetés is szokás.) Megtörtént, így történt, úgy történt, ne törődjek vele. Végül mégiscsak kötélnek áll.

Hát, ha akarod, megnyitom a csapot, de éppen csak cseppenként, mondja, azért, hogy belássam, mégiscsak (a maga módján) szeret.

Csereberéljük történeteinket, mint a bolhapiacon a régi késeket, képeket-kereteket, hogy s mint volt, és miért volt így, meg úgy, melyik mennyit ért.

Kacatot adnál aranykanálért? mérgelődöm (ismerős szokás).

Rosszkedvű leszek, ettől rosszkedvű lesz.

Mondtam, hogy ne kezdjünk bele, mérgelődik, de mindig bemászik a csapdába. Ez is régi szokás közöttünk. Megértük a pénzünket, mit tagadjam. (Az elmúlt évben háromszázhatvanötször nyitott meg csapot, már pincétől padlásig ázik az egész ház.)

Aztán van, hogy tagadunk (például karácsonyra is szőnyeget ajándékozunk egymásnak), de már az is hiába. Nyakig ülünk a ragacsos múltban. Én jobban hazudok, tehát neki kevésbé fáj.

Azt mondják, ilyenkor vihart okozok magam körül, pedig a vihar nem jó, nem előrevivő. Viharban kidőlnek a legszilárdabb fák is, tetőket szaggat le, fenyőket csavar ki.

Azt mondja, az ő helyzetében bölcsebb, ha kivárja, amíg elmúlik, mármint a vihar, ha addig csöndben van, nem jelez, nem vesz levegőt. Összeszorított foggal ül. Nem kedvetlenül, nem elégedetlenül, de mégis. Soha többé, fogadkozik.

Szeressssssssssssssssssssss! – írtam neki egyszer a homlokára (a vihar múltával), és ő reggelig számolgatta az “s” betűimet.

Nem vagy tisztességes, mondja. Meséltetsz, aztán mindenből azt akarod kihozni, hogy hitvány alak vagyok, ugye?

Mit tudnék mást?

Ülünk a lelkünk sámliján, és magunkhoz sem értünk.