Kondenzcsík - főbenjáró versek

Bár annyi mindent elvettek magától -

ott mégis van egy út, a hó alatt.

betemet régi kincseket, életet,

zúzmara lepte be a bokrokat,

deres az ablaküveg, fűtés nincs már,

odabent férfi, papírt gyűröget.

Minden főbenjáró versünket megint

ott hordjuk, fejben, mint a bűnöket.

Nincs-fiókjában tartja emlékeit,

az évek közben némán hullanak,

olcsó versekben álmodott kárpitról,

selyemről – engedje, hadd múljanak.

Jó, hogy hozott még valamit magával,

álmosan múló régi perceket.

Nem lehet mindent letörölni rólunk,

látja, ha akarja, én ott leszek

válaszul minden félig írt sorában,

minden pont, vessző és kérdőjel felett.

Szerpentin van a lankás dombokon túl

Üveghegy és borosüvegek helyett.

Lehetett volna felhő, vagy repülő,

egy kondenzcsíkot rajzolt fel az égre.

Talán e csíkot felülről súrolja,

és, ha kell, hátára legyen égve

sok karcolt, vésett jel, amelyet a múlt

nem felejtett eltörölni szépen.

Akkor is felfelé vezet majd az út,

párás a hajnal, elfáradt. Kérem,

jusson eszébe még egyszer a tölgyfa.

Árva életét meg nem menthetem.

Régen volt az, amiben élhettünk még -

akkor is lásson, ha csak létezem.