- A kölcsönélettől a sajátig - interjú az Olvasat.hu-n

A kölcsönélettől a sajátig

Beszélgetés Mirtse Zsuzsával a Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek című új kötete kapcsán

A beszélgetés az Olvasat.hu oldalán ezen a linken olvasható:

http://olvasat.hu/a-kolcsonelettol-a-sajatig/

Kertész Dávid

Mirtse Zsuzsa írói pályáját 2004-ben mesekönyvvel indította, azóta szinte minden műfajban jelentek meg kötetei. Új kötetében visszatért a mesék nyelvéhez, de most kifejezetten felnőtteknek írt gazdagon illusztrált, látványos mesekönyvet, amely lélektani utazás is egyben a saját legmélyebb, leghitelesebb énünk megtalálása felé.

– A Tizenhárom bűvös tükör mesekönyv felnőtteknek. A mesét általában a gyermekirodalomhoz soroljuk, pedig történelmileg inkább a felnőttek számára íródtak, maradtak meg az emlékezetben, már pusztán a magyar népmeséket vizsgálva is erre juthatunk. Valóban van különbség gyermek- és felnőttmese között, vagy ugyanazon műfaj két megközelítéséről beszélünk?

– Ahogy a gyerek sem a felnőtt kicsinyített másolata, hiszen mások a testarányai, a problémái, kevés emléke van még, a táblája sokkal kevésé van teleírva, mint egy felnőtté, úgy ez fordítva is igaz: a felnőttmese nem a gyerekmese XXL-es változata. A felnőttek pontosan tudják, ösztönösen érzik, mit nem bölcs gyerek előtt kimondani. Szüleink sem beszéltek meg előttünk mindent – amit persze én mélységesen sérelmeztem kicsi lányként, emlékszem, mert úgy éreztem, a legnagyobb titkokból zárnak ki biztosan –, de ettől még maguk között, magunk között bizony, érdemes beszélni olyan dolgokról, akadályokról, amelyek sokak életét keserítik meg, akasztják el. Főleg, amikor nem kerek a perec, amikor azt érezzük, szomjazunk vagy éhezünk valamit, ami elérhetetlen, a számunkra éppen nincs. Bezzeg mindenki másnak van! Az már árnyaltabb helyzetfelismerő képességre vall, amikor rájön az ember, hogy ezek csak másodlagos hiányok, valaminek a következményei. Például annak, hogy a lélek elveszíti a kapcsolatot saját magával, nem fér az éltető forrásához, csak bolyong az életében. Hogy egyensúlyvesztett, kibillent állapotban van. Megesik, hogy annyira eltakarják a felhői a Napot a feje felett, hogy egyáltalán nem látja a fényt, és nem azt a kérdést teszi fel magának, hogy merre tovább, hanem azt a téves következtetést vonja le, hogy nincs tovább. Megdermed, még jobban elszigetelődik magától, ezáltal a környezetétől is nyilván: tönkremennek vagy torzulnak a (bármilyen minőségű) kapcsolatai, s nemhogy a sárkányt nem akarja legyőzni, de sokszor még a cipője bekötéséhez is fáradtnak érzi magát. Innen, ebből a semmisejó állapotból indítottam el a mesekönyvet. Hogy ezekről a nagyon is érvényes helyzetekről, valamint az azokból kivezető lehetőségekről a mese ékes, szimbolikus nyelvén szerettem volna beszélni, azzal csak visszatértem a hagyományhoz, hiszen, ahogy jól megállapítottad, a mesék eredetileg is felnőtteknek szóltak. Csak valahogy természetesnek vesszük elég régóta, hogy kikoptak az amúgy is elvarázstalanodott világunkból, nekünk az már nem jár. Hát ne vegyük ezt természetesnek, és járjanak csak a felnőtteknek is mesék.

– Amint a könyvet olvasva elindultam Semmisejóból a Tudnám, Hová Vezető Úton, egy másik világban barangoltam. A mesevilágok mind egyediek, te hogy alkottad a sajátod? Milyen alapokra építkeztél?

– A saját emlékezetem nyilván az elsődleges forrásom, sőt, nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akikkel kapcsolatban álltam vagy állok: a szüleim, nagyszüleim, szűkebb és tágabb közösségem emlékei. Mindaz, amit hallottam, láttam a világból, amit elmeséltek nekem, megy az „olvasztókohóba” – egymásba épülnek, folynak, új alakzatokat vesznek fel bennem. Felhasználtam konkrét emlékeket is természetesen. Például az egyik kedvenc kirándulóhelyem, a Róka-hegyi kőfejtő tele van állatfejekre emlékeztető sziklákkal, karsztos üstökkel. Őket megannyi alkalommal nézegettem, történeteket képzeltem hozzájuk-beléjük, majd végül az egyik mesémbe, A mészkőbarlang tündére címűbe be is emeltem őket, az a mese ott játszódik. Az egyik ott látott barlangba telepíti be láthatatlanná változtatva a hiú tündért a gonosz varázsló büntetésből, ha már birtokolni nem tudja őt. Igen, birtokolni. Mert az én szereplőim sokszor nem képesek valódi szeretetre, inkább a hierarchiaharc, a birtoklási vágy, a zsákmányszerzés, másik feletti teljes kontroll elérésének pusztító energiái mozgatják őket, töltik fel őket látszatelégedéssel. Nem egymás felé lépnek, nincs közöttük valódi elfogadás. Akik így maradnak, elkerülhetetlenül menetelnek a „heavy end” felé a boldog vég helyett – akik képesek a megújulásra, azoknak a jobb sors lehetőségét ajándékoztam. Hogy képesek-e élni majd vele, azt nem tudhatom, hiszen nem jártam velük végig az életüket, általában csak valami fordulópontig kísértem el őket.

– A királylányok, hercegek, varázslók és manók hétköznapi gondokkal küzdenek, bajlódnak a szerelemmel, mintha az erejük is kevés lenne. Az utolsó mesében – ha ezzel nem árulok el túl sokat – mesélőnk fel is adná célját. A felnőttek meséi komorabbak a gyermekekénél?

– Igen, ezek a mesehősök sokszor fáradtak, és hamar elfáradnak. Ismerős, ugye? Ezért találtam ki azt, hogy nem mindig hatalmas Üveghegyet kapnak megmászandó akadálynak (egyébként sem lehet az Üveghegyet naponta megmászni – az valóban nagyon fárasztó és unalmas is lehet), hanem kisebb próbákat is, mert néha azok legyőzése is éppen elég feladat. A csendes és állhatatos, folyamatos építkezés lehet azoknak az útja, akik rászánják magukat, hogy elinduljanak. Mindig egy kicsit közelebb léphetnek valamihez, amiről azt mondhatjuk majd egyszer talán: a saját, igazi életük. Nem mindegyik szereplőm választja ezt az utat sajnos.

És igen, valóban eljuttatom a mesélőt az utolsó mesében a holtpontig, amikor fel akarja adni, mert úgy érzi, nincs tovább, nincs remény, fénykapu, semmi nincs, aminek értelme lenne, és senkire nem számíthat. Be akar menekülni a maga teremtette fantáziavilágba, bebújni az álomvilágába, a mesekönyvbe, amelyet esténként ír magának – és fel akarja számolni a valósággal a kapcsolatát. Fel akarja adni a küzdelmet. Ekkor szólal meg benne az ép, egészséges magja (szimbolikus képviselője: a kislánykori énje), aki azt mondja: vigyázz, alapvető tévedésben vagy, így zátonyra fog futni a hajód. Nem másoktól kell várni a megoldást, nem másokra kell elsősorban támaszkodnod, hanem saját magadra. Ezen a ponton ismeri fel végre azt is, hogy nem üres a tér, amelyben van, hiszen ő ott van benne, és hogy a legfőbb erőforrás, akire számíthat, akire viszont mindig számíthat, az ő maga. Hogy a saját valódi életünket kell megtalálni, saját magunkat kell felvállalni – hiszen amíg magunkkal nem tudunk elköteleződni, hogyan akarnánk másokkal? Hogyan akarnánk felvállalni egy másik életet is, ha a sajátunkat sem tudjuk? Hogy mindez komor lenne? Nekem nem az. Az értelmetlen öldöklés, a fölösleges vérontás, az üresség dicsőítése, az komor. De ebben a kötetben egyik sincs. Küzdelem viszont van. És az a küzdelem, amelyik felfelé viszi az életet, amelyik felfelé vezeti az embert a saját égig érő életfáján – nekem a reménység és az ígéret maga.

– Az olvasó, a szerző és a szereplők néhol egybefolynak, tudják, hogy egy könyv szereplői, bontogatják a negyedik falat, épp ezért valósabbá válnak a legtöbb mese szereplőitől. Igazak tehát a mesék? Vagy azok lesznek, ha elhisszük őket?

– Jól látod: szeretem az átjárásokat a teremtett és a létező világunk között. Hiszen, ha belegondolunk, olyan vékony hártya választja el a valóságot a képzelettől, az álomvilágtól – néha magunk sem vagyunk biztosak abban, hogy hol járunk. Szeretem, amikor megelevenednek számomra a tárgyak, amikor be tudok bújni az önmagam által írt mesekönyvbe, amikor időről időre magam is szereplővé válhatok. És szeretek mindig egy kicsi titkot is meghagyni: nem kell mindent pedánsan lefordítanunk a valóság nyelvére, egy csöpp varázslat, csoda sokszor elkél a világban.

– Az illusztrációk számomra a régi mesekönyvek képeinek és a mai képregények rajzainak ötvözetét jutatták eszembe. Békés Rozi képeiről van szó: mennyire volt a rajzok elkészítése „közös munka”, mennyire vettél részt az elkészülésükben, azon felül persze, hogy a te írásaid inspirálták őket?

– Békés Rozi Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész hosszasan keresgélte azt a vizuális megszólalási módot, amelyben a mesékhez képeket tud teremteni. Mivel nem vagyunk egyformák, hanem két öntörvényű alkotóról van szó, így nyilván ő máshogy látja a figurákat, mint én, és ez így van rendjén. Nagyon szeretem a finom, érzékeny vonalvezetésű rajzait. Az általa teremtett képi világ organikus, hajlékony elemekből áll: anyaölre emlékeztető barlangokkal, fatörzsekkel, ölelő, máskor félelmetes indákkal; a szereplői pedig sokszor feltűnően mai karakterek: hosszú, sötét kabátot viselő királyfi, bakancsos királylány. Talán azért találta ki ezt a párosítást, mert nem archaikus akart lenni, hanem inkább a folytonosságot és az érvényességet érzékeltetni.

A könyvkészítés csapatmunka: amikor a kéziratot leadom, amikor a szöveget átadom a képi világot készítő művésznek, onnantól kezdve már nem „én” van, hanem „mi”. A mi mesekönyvünk. Az írások kilépnek a magántérből, a hajó útnak indul. Akkor már csak jó szelet kívánhatok a vitorlába, és olyankor a legfőbb kívánságomat is el szoktam persze suttogni magamnak: találjon jó kikötőt minél több olvasóban.