- Kirakójáték - a 62. kispróza a LOVAGKÓR - Játék nemekkel és igenekkel című kötetből

Kirakójáték

Kép vagyok a falán. Sárga tapacs a naptárja fontos oldalán, sípoló figyelmeztető a telefonján, csali horogra tűzve, méz a madzagon. Csak nyer velem, büszkélkedik, miközben nekem már rossz minden éjszakám. Minden éjszaka rossz vagyok.

Nem tud, nem járatos bennem.

Például nem tudja eldönteni, hogy tényleg nőből vagyok-e- Úgy szeret, mint egy tökéletesre formált hőst valami digitális szerepjátékból. Húsom-vérem nem érdekli, örömöm-bánatom sem, neki ne is mondjam, úgysem figyel rá, és amúgy is, hagyjuk már ezeket a rendszerhibás érzelmeket! Másra akar használni. Többre, értsem jól őt, hiszen pontosan ismeri az árfolyamomat.

Kiértékeli, hogyan teljesítek, táblázatot készít belőlem, meg tortadiagramot. Digitalizál, óriásplakátokra nyom, javítja az eladhatóságomat, szól, ha fotózás előtt többet kellene aludnom, s miként Mátyás király a levesestányérban, számol a szemem alatt minden karikát. Meglesz a dobozom, a csinos masnim, van jelszó, felhasználónév, és persze címkék, mindenütt. Találkozásainkat kielemzi. Grafikonokat rajzol, képleteket fogalmaz meg, megkísérel szöveges dokumentumba gyűrni. Lemezre visz, átvilágít. A sűrűségből következtetéseket von le. Viselkedésemet holdálláshoz köti, figyeli a betűkötéseimet, az alsó hurkoknál „aha!”, mondja, és azt hiszi, akármit is tud belőlem. Jegyzetel mindent, ami indokolhatná, hogy mikor, és miért éppen úgy.

Nincsenek szokásaim, ujjongok felé. Legyint, hiszen szerinte ő tud helyesen.

Érdemes foglalkozni veled!, kiabál vissza. Most érdemes, amikor benne vagy a levegőben.

Jók a visszajelzések róla, kiabál most másoknak, de újra kell fényképezni. Értetek? Így még nem jó. Nem tökéletes. Túl világos az arca, talán arannyal kellene deríteni. A rét körülötte, az rendben van, de élettel telibb arcot akarok látni. Világos?

Átvilágítódom.

Szépen betagozódom: külön szakok indultak belőlem. Mindenhol ott vagyok, bögrén, pólón, werkfilmen, átszínezve, retusálva, felnagyítva, sokszorosítva. Kerekasztal-beszélgetések kizárólag rólam, ahol körbejárják a belőlem-jelenséget. Majd ugyanén óriásplakáton, pompon-lányként, mikulássapkában. Tönkremennek körülöttem az ünnepek. Stúdióbeszélgetések, fenekem gipszformába öntve, arcom kifestve, seprűs szempillák, műanyagnevetés mindenütt, napjaim katalogizálva, életem korrektúrázva. Testem-alakú vázák, kártyajáték kicsiknek és nagyoknak, gyűjthető énféle matricák, kirakós csontjaimból – miután szétszedtek darabokra.

Ha fellázadok ellene, dühbe gurul.

Mi az, hogy nem hagyja?, üvölt, mondom, ismeri az árfolyamomat. Ha így folytatja, ááá, keresni kell helyette bárki mást. Mi az, hogy nem lehet együttműködni vele? Mi az, hogy felrúg minden szerződést, hogy szeszélyes meg összeférhetetlen? Mi az, hogy nincsen rajta kívül más?

Belőlem él. Ő úgy mondja, használ. Miközben betördel, oldalszámot is tesz alám, kinyomtat, új nevet s címet ad, esetleg átrak egy másik mappába (ahogy ő mondja: áthelyez), betagozódom.

S mire minden helyes sorrendemet megtalálja, szétesem.