Netrológ

- egy valaha élt költő sírtalan táblájára

Szerettem volna a réged lenni,

erdőket bújva, gombát keresve

avar közt matatni, széllel bélelt

kabátban járni, éjjel szeretve.

Most csak a véged vagyok, ez maradt,

a talált tárgyak osztálya bezárt,

egy néni kopogtat az ablakon,

menjek már, errefelé rég nem járt

az, akit keresek. Elveszített

éveket. Milyen színűek voltak,

kérdezi, hátha mégis… Soroljam.

A naptáramban az évek – holtak.

Volt kalandozós színű, koldus év,

szorosan fogod a kezem, viszel

messzi tájakra, ahol otthon vagy,

éhes vagyok, etetsz, nem kérdezel.

Aztán hazajönni, csavarogva,

stoppal, zsebünk alján némi homok,

a tengerpartról hoztuk, emlékszel,

szemünkben templomok, régi romok.

Aztán keresek egy szűk évet is,

szinte a semmiből élünk megint,

kit érdekel, nevetünk, maradt még

kiflivég, élünk törvényünk szerint.

Hol őrzik azt az évet, amikor

színesben álmodunk? Te jól vagy már,

én még meg sem születtem. Milyen volt

akkor lenni, nélkülem? Itt nincs nyár

régóta. Hideg a szívem, kezem,

valahogy élek, jobb, ha nem látod.

Éjszaka gyakran azt képzelem, hogy

nappal van. Lehetett volna máshogy.

Soroljam? Hagyja, legyint. Nem járt itt.

Egy ilyen évet sem hoztak ide.

Sehol nem találtak meg. Valahol

szétszórtak? Mindegy. Már ráz a hideg.

Egy hűvös kövön nyugtatom kezem,

rajta idegen név, nem ismerem.

Jó lenne, jó lenne réged lenni.

Lekéstelek. Elhinni sem merem.

Most csak a lehunyt, üres szemeddel -

egy sötét szobával beszélgetek.

Méry Gábor felvétele