- Közös nyelv - a 25. kispróza a LOVAGKÓR - Játék nemekkel és igenekkel című kötetből

Közös nyelv

Hagyom magam, és ő a vállamra áll. Nehezen lát ki az ablakból, kicsire sikeredett. Amúgy megtermett legény, ahogy mondani szokták, böhöm nagy állat, igazi nagyragadozó, de valamiféle lelki kicsinység mégis lehúzza, őt húzza le igazán.

Ahogy elsétál az ajtóm előtt, szaglik. A kicsinységnek jól felismerhető, semmivel össze nem keverhető szaga van, régóta így gondolom ezt. E szag betölti a kertemet, ráül az ajtófélfára, beszélget velem, megkérdi, hogy vagyok.

Jól, jól, válaszolom, de ettől nem hagyja alább. Kitartó jószág. Betölti az eget magával, kicsinységszínű lesz minden. Gerezdjeivel keni be az ajtóm keretét, hogy hárítsa a bajt, amit okoz, de hiába, maga ellen nem használ. Vetemedik tőle a fa, homályos lesz az ablaküveg általa, szűkül minden nyílás.

Pedig amúgy egészen elboldogulunk egymással, sőt, ha jó a kedvem, e csekélykedést sem látom, elnézek fölötte. Így béke van.

Az ő ajtaján nem sétál be a kisebbségek között dúló viszály, miért zavarná a pollenszezon, a gázáremelés, kit érdekel a kistérség-fejlesztés, a forint esése, a pannon klíma lehetséges változásai, és mi az, hogy pannon, és mi az, hogy klíma, dohogja, mégis mit akarsz tőlem, és éppen tőlem, dohogok.

Mit, mit? És vigyorog. Egészségesek a fogai, az ínye rózsaszín. Haragos rózsaszín. Vajon a nyelvcsapja is haragos rózsaszín lehet? Ez a gondolat máris vonz. Nevetek én is (mit, mit? hát azt, azt!), van, amiben egyetértünk. Kár, hogy nem lehet napokon át egyetérteni.

Amikor már jól egyetértettünk egymással, bántom. Gyakran bántom őt. Bántásnak ideje jövel. Ilyenkor távol vagyunk egymástól: ő lélekben kocsit mos, én fejben víztisztaságot mérek a Kis-Duna holtágában. Így vagyunk mi kettecskén, jollihí, jollihó, két bolygó, két világ.

Ha zavar, akkor minden zavar benne. Simán mindent rákenek. Miatta van az uniós pénzek hiánya. Ki, ha ő nem tehet a negyvenötben félbehagyott történelemtanításról. Akadályoz, mint az utófinanszírozásos pályázati rendszer. Csakis az ő sara a rossz helyen épülő autópálya. Köszönjük neki a város kiszámíthatatlanságát. Betonon sosem lebomló villamosjegy jegy lesz nekem, karácsony reggeli üres hűtő lesz nekem, minden zavar, min-de-ne, de főleg és legfőképpen ő, aki minderről mit sem tud. Éli rózsaszín ínyű, fogkrémszagú életét.

Meddig tudsz zsugorodni saját körvonalaid mögé, vetem oda neki.

Húzzál magad után, vinnyog, s tudom, hogy mire gondol egyfolytában, amióta a világomba élte magát.

Nincs más választásom, hagyom, hogy újra és újra a vállamra álljon. A mi mutatványunk! kiabál lefelé, piros az arca, lelkesedik. Látod, úgy vagyunk, mint Zampano és Gelsomina, csak persze mi fordítva! Mi valahogy mindig fordítva vagyunk. De megint sikerült, mégiscsak sikerült! hencegi.

Aha, bátorítom, persze ez üres szólam a részemről, nyájaskodás, eső után köpönyeg, hiszen úgysem lát ki az ablakomon, s ha mégis, csak tűzfalra lát, de hagyom, mert így is én járok vele jól.

Lefelé nem terjed a szag.