Embedded Files
Varázslatos manók, égforgató gyűrűk
2006. január 30. 01:00
Napjainkban sajnos egyre kevesebben vállalkoznak igazi mesék és a világukat hitelesen megjelenítő illusztrációk teremtésére. Kiemelkedő kivételnek számít Mirtse Zsuzsa író elbűvölően tiszta, költői nyelvezetű, melankolikus és fölemelő mesekönyve, az Égforgató csodagyűrű, amelyhez Jankovics Marcell cannes-i nagydíjas filmrendező teremtett gazdag szín- és formavilágú illusztrációkat. Mirtse Zsuzsa meséiben, amelyek lazán összekapcsolódó regénnyé egyesülnek, igazi manók, varázslók, tündérek szerepelnek. És állandó vezérmotívumként föltűnik maga az írónő is, olykor szereplőként, máskor szellemi vezetőként. A fejezetenként is önálló kisugárzású meseregénynek keretet ad a bajba került manóvilág története. Az írónőhöz, aki éppen azon bánkódik, hogy a mesehősei felnőttként kicsit cserbenhagyták őt, küldöttségbe érkezik egy kis zöld sipkás manó. Panaszlevelet hoz, amelyben az szerepel, hogy az a Manólány, akinek az a missziója Manóperenciás-tengeren is túl, hogy naponta kékre fesse az eget, megforgassa a Napot és a csillagokat, elvesztette az erejét és a cselekvő kedvét.
Ettől az egész világmindenség bajba kerülhet. Az írónő szerint senki más nem segíthet a mesét és a valóságot egyaránt magában foglaló mindenségen, mint az öreg, éppen 999 esztendős varázsló… Mirtse Zsuzsa magnetikus erővel regéli el nekünk, hogyan indul el a Varázsló a legnagyobb fa tetejére, s győzi le a kételkedést, az önzést, a hazudozást, a hiúságot, a félelmet. A csodálatos meseregény az egyetemes és magyar tradíció közkincséből merítkezve teremti újjá a világ teremtésének, veszélybe kerülésének, megmentésének mondáját saját, eredeti mítoszvilágot is teremtve. Mirtse Zsuzsanna meséi és Jankovics Marcell festményei ősmitológiák szellemében írják le az évszakok körforgását és a mesevilág Varázsló-táltosának beavatási történetét is. Csak a mindennél fontosabb fantáziavilág varázslója mentheti meg világunkat a szürkeség apokalipszisától.
(Mirtse Zsuzsa–Jankovics Marcell: Évforgató csodagyűrű. Méry Ratio, 2004)
A Heti Válasz interjúja a szerzőkkel:
Milyen a „rendes” mesekönyv?
Égforgató csodagyűrű
Valamikor a mesekönyvek apáról fiúra szálltak, s nagy becsben tartották őket. Voltak bennük királyok és királylányok, tündérek és sárkányok – a történetek egyszerre játszódtak a földi és az égi világban. Mirtse Zsuzsa minden szempontból “rendes” mesekönyvet szeretett volna írni: olyat, ami nem eldobja a hagyományokat, hanem épít rá, amit a gyerekek és az ágyuk szélére kuporodó felnőttek is szívesen vesznek kézbe, amit a „kicsi manók” időről időre újraolvasnak, és továbbadhatnak a saját gyerekeiknek is. Elképzeléseihez lelki társakra talált: a könyvhétre megjelenő Égforgató csodagyűrű című mesekönyvet Jankovics Marcell illusztrálta, a Méry Ratio Kiadó pedig arról gondoskodott, hogy az egységben megálmodott kép és szöveg a lehető legjobb minőségben jelenjék meg. A könyv születésének körülményeiről és a mesék szerepéről Mirtse Zsuzsát és Jankovics Marcellt kérdeztük.
– Hogyan adja valaki meseírásra a fejét?
Mirtse Zsuzsa: Már kicsi koromban is mindig írtam, arra, ami éppen a kezem ügyébe került: papírra, ablaküvegre, kaviccsal a folyóparti homokba. Ahogy nőttem, rájöttem, hogy a mese az a műfaj, amiben igazán otthon érzem magam. Bármibe fogok, előbb-utóbb mese lesz belőle. Ezt a csomagot kaptam a jóistentől, s én örömmel fogadom el, hogy ebben kell alkotnom.
– A könyvben minden klasszikus mesekellék megtalálható: manók, tündérek, királylányok, sárkányok.
M. Zs.: A királylányok kora sosem jár le: a király és a királylány olyan idea, szimbólum, amelyhez föl lehet nőni. Az akadályok a mesében az égig érnek, üveghegynyiek – kérdés, hogy ténylegesen a külvilágban vannak-e, vagy inkább odabent, a lelkem legsötétebb kamráiban. Minden szereplő belőlem hasad ki: lehetek hazudós, ám világszép sárkánylány, megalkuvó, lusta tündérlány, sőt, a kétarcú király is talán én vagyok. Lehet, hogy e mesékben is az egyes részeim csatároznak egymással? A meseírás segít nekem abban, hogy mindig a jobbik felem győzzön a rosszabbik felett. Mert mint minden mesének, ezeknek a történeteknek is az a dolguk, hogy rendet tegyenek a világban, hogy a mese végére valahol mindig kisüssön a nap. Csak észre kell venni, hogy hol derűs az égbolt felettünk. De ehhez fel kell emelni az arcunkat időről időre az ég felé.
– Mi jelent az, hogy a királylányok kora nem járt le?
M. Zs.: A királylányság minden emberi jó egyesülése egy nőben, ahogy a király minden férfierény megtestesítője. A királynak felelősséggel kell uralkodnia, nem tehet meg bármit. Minden lépésével, minden mondatával el kell számolnia. Ennél alacsonyabbra nem érdemes tenni a mércét.
– Kik a manók? A mesék is nekik szólnak, de egyben szereplők, sőt inspiráló lényecskék is, akik az író fülébe sugdossák a történeteket.
M. Zs.: Ahogy a meséknek is számtalan rétege van, a manókák is több szinten jelennek meg: a köznapi szinten lehetnek kicsi gyerekek, de ahogy a történet megemelkedik a valóságtól, úgy jönnek elő a különböző jelentésrétegek. Az egyik kedvenc mesém a fűhajú lányról szól, akit, mert nem tud elszámolni az idővel, büntetésből bezárnak egy órákból épített toronyszobába. A lány menekülés közben egy titkos kert leghátsó részén, egy kicsi manó szemében – a gyerekkorában? vagy az emlékeiben? – találja meg azt a világot, ahol elbújhat az idő elől. Gyerekkorunk óta alakítgatjuk a saját búvóhelyünket: egy kisfiú magánvilágában esetleg vitéz katonák szerepelnek, az enyém egy hajlékonyabb, nőiesebb világ.
– A legyőzendő akadályok, a kilenc kapu egyike – többek között a kételkedés, a félelem, a hiúság mellett – az idő.
M. Zs.: Ha lefekszem a folyó partjára és bámulom az eget, akkor egyrészt örülök, hogy éppen nincs mit tenni, de átérezhetem azt a kegyelemmel teli állapotot is, hogy meg tudom állítani az időt. Mindig akkor történik valami, amikor el merem határozni, hogy most nem sietek sehová. A meseírás is ilyen „védőgát”, hogy ne kelljen tovább rohannom, hadd foglalkozzam ezzel az édes hiábavalóssággal. Az idő a felnőttkorba való átlépés miatt is fontos. A mesének dolga, hogy ezt az átlépést segítse. Egy-egy kapun áthaladni számomra mindig azt is jelenti, hogy néhány „centivel” beljebb jutok a saját lelkemben. És ha az utolsó kapun is átlépek, akkor reménykedhetem abban, hogy ott megtalálom azt a varázsszert, ami segít eligazodni a világban.
– A könyvben megjelenik a meseírás folyamata is: az író időnként kilép a történetből.
M. Zs.: Ezért van más színnel szedve a mesekönyvben az, amikor a “valóságos” térben járunk. Amikor a fülemnél fogva kihajítanak a mesekönyvből, és megint ülhetek az ágyam szélén, mert a vacak tündéreim nem engednek maguk közé. Minden mese ott születik, ahol az ég és a föld összeér bennünk. Ettől lesz egy félelemmel, gonosz sárkányokkal teli mélységes földi szintje, és lesz egy magasabb is, ahol az álom és az ébrenlét találkozik: ahol még nagyon mélyek az ösztönök, de már vannak tudatos választásaim, amelyek segítenek továbbmenni az utamon.
– Hogyan alakult a könyv képi világa?
Jankovics Marcell: Ebből szempontból “rendes” mesekönyvet csináltunk: a színek, a formák, az iniciálék mind ezt szolgálják. Az én illusztrációról alkotott ideám a pre-raffaelita könyvészek világa. Az a keretdísz, ami az illusztrációkat közrefogja, a középkori kódexek aszimmetriáját követi. Gyerekkoromban imádtam közel hajolni a cserépben lévő virágokhoz, mert akkor úgy láttam, mintha dzsungelben lennék. Itt a keret jelzi azt, hogy belépünk valami csodálatos kertbe. A négy évszaknak megfelelően négyféle keret váltja egymást: egyszer a szulák, másszor a falra futó vadszőlő indái jelennek meg. A mesénként egy táblaképet azonban kevésnek találtuk, ezért került iniciálé a történetek elejére, és zárómotívum a végére. Az oldalszámokat Nap és Hold veszi körül, így teljesült az írónő kívánsága, hogy minden oldalra kerüljön valami, ami a teljességre emlékeztet.
M. Zs.: Az író és az illusztrátor között általában nincs együttgondolkodás: külön él a szöveg és a képi világ. Boldoggá tesz, hogy a mi esetünkben a két dolog egymást erősíti: a tisztességes mesekönyvnek nem az a dolga, hogy a képeket nézze a gyerek, és valahogy elolvassa azt a négy sort, ami alá van írva. Nem olyan mesekönyvet akartunk készíteni, amit felrak a manó a polcára, aztán egyszer és mindenkorra elfelejt, hanem olyat, amit minden életkorban újra tud olvasni. Én is hatalmasak tudok sírni és nevetni bizonyos részein, így talán a kicsi manók is megtalálják majd a fogukra való szintet minden életkorukban.
– Melyik részeknél szokott sírni?
M. Zs.: Amikor újra és újra elolvasom az egyik mesét, tudom, hogy a végén ki kell mennem a szöveg szerint a gyerekszobából. Azt is tudom, hogy közben be fogom verni az ajtókeretbe a szárnyaimat. Tudom, hogy ott lesz az ajtófélfa, mégis kimegyek újra és újra. És mindig ott a fájdalom – a két világ közötti feloldhatatlan ellentét.
– Ahogy a mese „árad” a könyvből, olyan, mintha egy idős, falusi mesemondó szövegeit hallgatnánk.
J. M.: A népmesék, a tündérmesék alapszinten a bennünk élő jó és a rossz küzdelméről szólnak, és persze a környezetünkről: a tündérkirálylány és az öreg király vitája apa-leány konfliktust is föloldhat. Új népmese azonban már nem születik, és fölfedezni sem fognak újakat: akár tetszik, akár nem, a műmeseírókra vár a feladat, hogy ezeket a meséket – az egyetemes, újra és újra visszatérő, vagy éppen a világ változásával cserélődő motívumokkal – megírják. Erre viszont a világirodalomban is csak nagyon kevés ember képes.
M. Zs.: Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk szigetemberek. Több ezer éves közösség része vagyok én is, a genetikai „csomagomban” viszem tovább az örökséget. Nem vákuumra kell építkeznem: mélységesen mély kútból meríthetem a tudást, amit az őseimtől kaptam. Az a dolgunk, hogy ezt folytassuk. Tudásunk, szívünk, lelkünk legjavát adtuk ehhez mindenben.
– Még a papírminőségben is.
M. Zs.: A felvidéki Méry Gábor kiadója lehetővé tette, hogy ne kelljen leláncolt szárnyakkal repülnünk. Sok kiadónál abba a megalázó folyamatba kerül az író, hogy azt sem tudja, mi történik a kéziratával, és nem biztos, hogy a könyvben végül „magára ismer”. Itt minden egy közös álom része volt. Ebben az eldobható világban olyan könyvet készítettünk, amely nem fog szétesni a következő generáció kezében sem.
– S a könyvből még a gyerekeknek felolvasó szülők is erőt meríthetnek.
M. Zs.: Ha elfogadjuk, hogy a mese csak a gyerekeknek szól, akkor nagyon sajnálom a felnőtteket. Mert bizonyos részeit a meséknek csak mi érthetjük meg igazán – amikor már egy sor lelki, fizikai fájdalmakat is átéltünk...
J. M.: A népmesék a beavatásról szólnak: a már érett, 13-14 éves korú fiataloknál a bérmálás, a bármicvó, a konfirmálási időszak kiegészítői voltak a mesék. A jelképek szintjén nagyon sok mindent el lehet mondani. De ahogy minden hanyatló kultúra elgyerekesedik, a mi ünnepeink is a kicsik ünnepeivé váltak: gyerekek mondják azokat a mondókákat, amelyeket régen a felnőttek mondtak. Pedig Oscar Wilde meséi sem gyerekeknek szóltak. Az Égforgató csodagyűrű igényes küllemével is azt szeretné elérni, hogy a felnőtteknek is legyen kedvük kézbevenni.
– A kilenc legyőzendő akadály között van az álomtalanság és a varázstalanság kapuja is.
M. Zs.: Bármi történik velünk, a hajnali álmaink csodaszépek lehetnek. Nem szeretnék olyan világban élni, ahol ezt elveszik tőlem. De a legnagyobb dráma számomra az lenne, ha megállna a kezembe a toll, és nem tudnék varázsolni többé.
Sümegi Noémi
Mesék az Égforgató csodagyűrűből:
Page updated
Google Sites
Report abuse