- Utolsó élő kertem

UTOLSÓ ÉLŐ KERTEM

Olyan nyelven akartunk

egymás között beszélni, amelyet

pontosan értünk.

Madártollakból, sebhelyekből,

az idő hulladékából építettünk fészket,

tölgyek között találtuk meg

az otthont, ahová

mindig is vágytunk,

fagyos övezet lett mégis

estére az ágyunk.

Felemeltél, én pedig

magammal rántottalak,

tested vasporba forgattam,

arannyal kented be arcom,

mert aranyat izzadt a tenyered,

nekem vasgyöngyöket a szemem.

Jó élni, mondtad, miközben

a pipacsmezőkre gondoltam,

Perszephoné mákvirágjára,

hallottam fájást enyhítő hangját,

láttam tenyerén a gránátalmamagot,

kínált, csalogatott,

hiszen e földi élet nem több,

mint aranyfüst a maszkon.

Értem nyúlt, oda hívott,

ahol bátran elveszíthetjük nevünket,

ahol már nincs mit betakarítani,

és minden szín a feketébe oldódik.

De ahhoz, hogy megértsd,

mi is az a sötét,

ott kell élned,

vele.

Maradj még, kérted,

s én rettegve ismertem fel, hogy

e maszk hatalma nagyobb,

mint a szereteté.

Hozzá igazodsz, tőle menekülsz,

nem fontos senki annyira, hogy

megfeledkezhess róla,

akár csak percekre is.

Kiszáradtunk, mint az Adonis-kertek,

utolsó gyümölcsfánkon mézgás sebek,

az éjszakák üresek, nem háljuk el,

de egyszer talán a reggel

magával viszi a sötétség ruháját,

és Persephoné megvérzett lába nyomán

újra pipacs terem.

Ne harapj meg többé, én sem bántalak.

A testet úgyis omlóssá rágja az idő,

a padunkat pedig végleg belepi a hó.

Maradjunk.

Egymáshoz kopunk,

a bomló levelek illatában

végre megtalállak.

Nem sietünk, nincs már hova.

Amikor ideje lesz,

ágyat vetünk

magunkból,

és lefújjuk az aranyport

utolsó arcunkról.

A kötetet S. Horváth Ildikó grafikusművész rézkarcai ékítik.