Közzététel dátuma: Aug 16, 2015 7:36:25 PM
Tegnap 35. éves osztálytalálkozón voltam. Az 5. éves volt megtartva egykor, azóta pedig csak várakozás volt. Én már nem is számoltam arra, hogy találkozónk lesz. Mégis egyszer csak telefonon keres egy kicsit ismerős hang. Ahogy a leánykori nevét bemondta, lelkemben robbanásként éltem meg a régmúlt emlékeit.
Alig vártam, hogy ismét láthassam az egykori iskola társaimat. Nagyon kedves, máig ható tudást és benyomásokat kaptam ott. Az iskola légköre, tanári vezetése, s tananyag és a tanulók mind-mind rám úgy hatot, mint ha egy nagy családba kerültem volna. A helyemen voltam.
Megalapozta ez az iskola az életem munkáját, megélhetési oldalát. Máig az itt tanult szakmából keresem a kenyeremet. Amely szakmát örömmel végzem, olykor nehézségen át is.
A személyes beszámolókban láthattam, meg, az alap természetünk és egyéniségünk semmit nem változott a sok év alatt. Ebből nekem úgy tűnik, hogy ezek se nem jók se nem rosszak. Mire használom ezeket döntik el az erkölcsi értéket.
A másik számomra tanulságos meglátásom, hogy az élet nehéz feladataihoz nem jól álltak a társaim. Bele betegedtek illetve máig feldolgozatlanul élik, szenvedik szeretteik halálát.
Nagyon szerettem volna segíteni, meg is próbáltam, de nem hallotta meg az akinek ezt tettem. Fontos lenne számunkra, hogy meghalljuk amit a másik közöl velünk. Ne csak a magunk fájdalmába legyünk elveszve. Segítség érkezhet.
Isten segíteni akar az embernek. Nem hagyja magára, de kell, hogy az ember észrevegye az Ő segítségét. Nem örül Jézus a fájdalmunknak, a szenvedésünknek. Pláne nem előidézője ezeknek. Azt tapasztalom, hogy Jézusunk egymáson keresztül is segít minket, hogy boldog emberek legyünk.