A görög városállamokban cseréppel szavaztak az arra jogosultak. Napjaink embere szavazhatna akár a világhálón is.
Az interneten az egyének és közösségek véleményüket, politikai és egyéb akaratukat közvetlen (online) módon fejezhetik ki. A választás gyors: egyetlen egérkattintás. Csakhogy a közvetlen demokrácia esetében technikai eszközök egész arzenálját kell bevetni a felhasználók azonosítása, egyúttal személyük titkosítása, jogosultságaik megállapítása érdekében. Amenynyiben ez sikerül (ami pénz és törvénykezés kérdése), bizonyos társadalmi viták eldöntése egyszerűvé válhat: az emberek leülnek a számítógép elé, a hálózatra lépve azonosítják magukat, majd döntenek. A kérdés az: kívánják-e ezt az állapotot a polgárok (ha egyáltalán dönthetnek egykoron a kérdés fölött), és elfogadja-e a döntéshozatalba beavatkozó állampolgár akaratát a mindenkori hatalomgyakorló és/ vagy véleményformáló vezetőréteg?
Közvetlen demokrácia
Máris tetten érhető, hogy a fejlődés szele által meg nem legyintett kormányok hajlamosak elítélni a civil kezdeményezéseket, különösen ha azok a politika számára még mindig alig megfogható szférán át, online módon érkeznek. A fejlett társadalmakban nő a vágy a szabadságjogok kiterjesztésére a technika nyújtotta lehetőségek felhasználásával, miközben a kormányzatok gyakorta saját tekintélyük csorbításának fogják föl a közvetlen demokrácia követelte változásokat. Még azok is, amelyek elismerik, hogy az informatika olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyek egyszerűsítik és olcsóbbá teszik az intézmények és hivatalok üzemeltetését, a kapcsolattartást az állampolgárokkal. A kormányokban megindult a harc a prakticisták és az értékkonzervatívnak álcázott autokraták között. Igaz, a kormányok okkal tartanak a közvetlen, vagyis az e-demokrácia megjelenésétől, minthogy az információtechnológia megkérdőjelezi a hagyományos politikai pártok tevékenységének módszereit, a hatalomgyakorlás klasszikus eljárásait. Már látható, hogy a jövőben, az információs korszakban új, pragmatista-technokrata adminisztratív réteg születik, amely nem fog hinni a személyközi viszonyrendszerek erejében, a közhasznon túl a közmegelégedettség erejében azonban igen.
Társadalmi szerződés
Egyre erősebben jelentkező törekvés, hogy a polgárok a pártoktól inkább a nem kormányzati szervezetek (NGO-k, non-governmental organizations), a harmadikutas, érdekegyeztető, érdekérvényesítő vagy egyszerűen nyomásgyakorló (pressure group) csoportokban bízva kívánnak beleszólni a politikába. (Korábban Magyarországon is felvetődött az az elképzelés, hogy a világháló térhódításával új társadalmi szerződést kell kötnie a hatalomnak és a polgároknak. Most ez a vélekedés abban az irányban mozdult el, hogy a paktum az NGO-k és a polgárok között köttetik meg, és ennek első jele a fogyasztóvédelem, az életminőség-védelem – és az ilyen szervezetek – megerősödése.)
Az érdekérvényesítés legnagyobb ereje a vásárlóerő. Napjainkban a fogyasztó a pénzével szavaz a fennálló rendszerek működési rendjéről. A kormányoknak és a politikai pártoknak nem a szavazókat, hanem a fogyasztókat kell kiszolgálniuk. Az államoknak kétféle lehetőségük adódik: vagy felgyorsítják az új típusú demokrácia kiszolgálásá- ra tett lépéseiket és a vélemény-elitek lefegyverzése érdekében tömegessé teszik a háló lehetőségeit és informatizált szolgáltatásait, vagy megkísérlik lassítani a közvetlen demokrácia és az elektronizált polgár kiszolgálásának folyamatát. Az utóbbi hosszú távon nehezen elképzelhető. A jövő választásait az nyeri meg, aki ígéretet tesz minden elektronikus levél gyors megválaszolására. A fejlett társadalmakban ellenben a fogyasztó diktál: vevő-e a politikusra vagy az éppen úgy eladott fogkefére.
Az információs társadalomban a fogyasztó rászorul néhány alapvető szolgáltatásra: az információs hálózatok elérésére (technológia) és az információk rendezett struktúrájára. Arra szavaz, azt támogatja, aki az információs kor szolgáltatásait mind teljesebb mértékben nyújtja a számára, aki az alapokon túl hozzáadott értékekkel is szolgál. Az informatizált (a számítógépek és a hálózat szolgáltatásaira ráutalt) fogyasztó elvárja, hogy tiszteljék a magánszféráját, szavatolják a biztonságát, az információ eléréséhez való jogát és szabadságát. Mind kevesebb korlátozást kíván és mind teljesebb kiszolgálást.
Ennek az egyensúlynak a garantálása a jövő politikáinak kulcseleme.
Kétoldalú félelmek
Noha már lehet biztonságosan vásárolni, üzleti tranzakciókat bonyolítani és szavazni a világhálón, az informatikai rendszerek iránt táplált bizalom mit sem erősödik. A jövő lehetőségeivel sokkolt állampolgár minden áldott nap szembesül az internetes bűnözésről, pedofíliáról, számítógépes vírusokról szóló hírekkel; fél a mind teljesebb körű ellenőrzéstől, magánéletének kifürkészésétől, az informatikai rendszerek manipulálhatóságától.
A kormányzatok ezzel szemben tartanak az internetes szolgáltatások bevezetésének költségeitől és attól, hogy e rendszerek ellenőrzése kicsúszik a kezükből, főként pedig hogy mind több tevékenységüket nyilvánosságra kell hozniuk szolgáltatásaik teljesebbé tétele érdekében. Csakhogy erre a lépésre azért kényszerülnek, mert a földbe marketingelt fogyasztónak a gazdasági erőgépek az informatika korának tempóját diktálják, s ezért a fogyasztó ezt a szolgáltatási skálát várja el. (Még egyetlen kormányzat, egyetlen önkormányzat sem mondhatja el magáról, hogy egy tevékenységét teljes körűen lefedő, működőképes, ám kísérleti informatikai rendszert is fölépített volna saját tevékenysége és a polgárokkal való kapcsolatának szimulálására, kipróbálására.)
A technokraták figyelmeztetnek, hogy a technológia képességeinek teljes kihasználása a politikai – és kisebb részt erkölcsi – akaratokba ütközik. A közvetlen demokrácia lehetőségeit ezért a reprezentatív (képviseleti) demokrácia kiegészítő elemeként fogják fel. Szerintük társadalmi konzultációra, közvélemény-kutatásra a jövőben is használható a hálózat, de direkt politikai akarat kinyilvánítására nem. Sőt egy nemzetközi konferencián egy svéd polgármester addig a kijelentésig is elmerészkedett (szelídítve az angol nyelvű kirohanást), hogy az internet közvetlen demokráciája nem más, mint a csőcselék szabályrendszere (magyarán: mivé lesz az elit, ha mindenki beleszól a dolgába?).
A fellegekben
Európa mintha túl sokat beszélne a jövőről, és arra várna, hogy ölébe hulljon, vele történjen meg a jövő minden csodája. Ám eközben védekezik az amerikai prakticizmus ellen. Míg az internet hajszolta világ tükrében úgy tűnik, az egyre olcsóbb technológia, a felhasználók mind alaposabb kiszolgálása s a gazdasági hajtóerők a jövő meghatározó erői, Európa elmereng, kísérletek, a gyakorlatba átültetett megoldások helyett erkölcsi magasságokba lendül. Az Európai Unió politikusai előbb olvashatták el a Bangemann-jelentést, mintsem egyetlen weboldalt is láttak volna. Az öreg kontinens politikusai előbb kezdtek el az internet okozta majdani problémák orvoslásával foglalkozni, mielőtt polgáraik hálózatba kötött számítógépek elé ültek volna.
A világháló felülről lefelé terjedő civilizációs eszköz, amely elsőként a gazdaságot, majd az otthonokat, később a politikát, a sor végén pedig a jogrendszert hódítja meg. Az EU a történet végével kezdte. Eközben az unió északi peremországainak számítógépes penetrációja felülmúlja a centrumét, s gyakorlat ösztökélte megoldásokat keresnek, szemben a meghatározó államokkal. Az uniós országok átlagos technológiai megújulása lanyha, az utóbbi évtizedekben csupán az intelligens memóriakártya és a GSM rendszer vált világszabvánnyá európai gyökerekről sarjadva.
A lassú haladás versenyképtelenné teszi az uniót, míg a közös óriáspiac viszonylagos védettséget nyújt a helyi cégeknek a külső versenytársakkal szemben. Hogy a védekezés elkezdődött, az az e-kereskedelemben látszik a leginkább: az unión kívüli szolgáltatóknak vagy helyi céget kell alapítaniuk, vagy meg kell felelniük az összes tagország kereskedelmi előírásainak.
E-bürokrácia e-Európában
Földrészünk látható problémája, hogy a politika és a gazdaság zöme még nem követi, mert nem érti, érzékeli az internetidő jelenlétét. Míg az Egyesült Államok és a Távol-Kelet politikusainak elegendő volt az erőteljes gazdasági nyomás a modernizáció, pontosabban az újabb korszak megalapozásához, Európában mindez kevés. Egyelőre az álmok adják azt a hitet, hogy hosszú távon is fenntartható lesz a tagországok igen magas életszínvonala.
Csakhogy az Európai Unió nem öszszetartó államközösség, hanem projekt. Régóta indult, sok pénzt öltek bele; még nem hozott megfelelő eredményt; még többe fog kerülni és nem látszik a vége. Az euro-bürokráciával talán még az információtechnológia sem képes megküzdeni, hacsak úgy nem, hogy létrejön az e(uro)-bureaucracy. Mindeközben az európai cégek komoly feltűnés nélkül bevonulnak a távol-keleti és az amerikai piacokra, ott ugyanis még lehet olyan mértékű profitot realizálni, ami Európában már lehetetlen. A világcéggé válás útján járó Deutsche Telekom Amerikába indult, ahol már ott van a Nokia és gyülekeznek többiek.
Az eEurope program meghirdettetett, ám eredményei - egyenlőre - nem mutatkoznak. Az alprogramok megvalósítása, az azokra kapható támogatások a tagállamok közötti viták tárgya. Az információs társadalom eme marketingprogramja kifújni látszik. Éppen olyan, mint az európai uniós weboldalak rengetege: rendezetlenek, strukturálatlanok és úgy költöznek újabb és újabb helyekre, hogy átirányító jelzés sem várja a hiába keresgélőt. Hogy miképp adhat tájékoztatást egy állam, kormány a saját polgárainak, arra az Egyesült Államok mutat példát. Félő, hogy az európai restség még a jó ötletek eltanulásában is akadály.
Amíg Európa nem száll le a kultúrfölény magasságaiból a versenyszagú valóság közelébe, addig ezen a földrészen a hálózati gazdaság, a tudás alapú társadalom, az információmenedzsment és az információs társadalom csupán köldökfilozófiai kérdés marad. Az öreg kontinens pedig a kultúra szép, néhol szépségflastromos múzeuma.
Dombi Gábor
In.: Byte Magazin, 2001, május